Lábjegyzet Márkus István emlékéhez

A. Gergely András

Van talán még, egyre kevesebb, s a hajdani agrárium lepusztulásával már ennél is jövőtlenebb összképünk az erdélyi falukutatás, az ennek hatására Magyarországon is meginduló falukutató szociográfus mozgalom múltjáról, a 20. század harmincas éveiben megkezdett parasztságtanulmányok maradékairól némi összképünk. Siralmas ez, s egyre inkább az. A magyar („anyaországi”) parasztság nemcsak alig van már, de kiöregedett, kihalt, a termelésről mind inkább lemondó „maradék parasztság” csupán, melynek társadalomkutatási megismerése kormányzati intézmények által nemigen támogatott (igaz: sosem volt ténylegesen az!), a hivatásos kutatók köre pedig hasonlóképpen egyre szűkül. Marad inkább a parasztizálás emléke, a termelő munka mentális „örökségének” csekélyke víziója, s ebben épp ezért egyre fontosabbak, akik előre jeleztek, leírtak, megszemélyesítették még azt, ami volt és maradt, meg aminek már jövője sem nagyon lehet…

E kivételes kevesek egyike volt Márkus István, kinek korszakos elszántsága és agrárhistóriai kiműveltsége nem a „magasról jött”, városi nadrágos értelmiségié volt, hanem a paraszti világban méltóképpen elfogadható, terepjáró, faluismerő és a faluban (nem a „falut”!) kutató elhivatott szociológusé. Magamagát inkább „szociográfusnak” mondta, jelentsen ez (akkor, előtte és azóta) bármit is.

Tavaly október végén volt éppen húsz esztendeje, hogy Márkus elhunyt. Számos kezdemény előzte meg, hogy méltó emlékét állítsák, de ezek támogatások hiányában jobbára elhaltak, esélytelenek maradtak. S pontosan ezért lehet érdemes éltetni emlékét, akár mintegy évfordulósan is. A történeti Magyarországon még valamelyest létezik parasztság, s elmúlik a paraszti munka értelme és társadalmi haszna is egyre inkább, vagyis egyre több elismerést érdemelnek ki azok, akik még „parasztizálnak”, akik megmaradtak a föld kötésében, az élelem termelésében, a méltó vagy méltatlan Többséget mégiscsak élelmiszerrel ellátó világegész működésében, akik voltak-lehettek még a falnivaló biztosításában motiváltak. Ilyen karakterű, szemléletű volt Márkus István is, amíg lehetett.

Ámde Márkus Istvánt már nemigen ismerik. Pedig kellene, nagyon kellene. Nem olvassák, alig-alig idézik, könyvesboltban sem kapható már. Pedig egy korszak volt, egy második vagy másfeledik generációs falukutató, a magyarországi paraszti lakosság egyik legméltóbb krónikása, ’56-os irodalmi-politikai aktivista, bebörtönzött, megfigyelt, deklasszált értelmiségi. Kortanú, korszakos alkotó, tanítóbácsi, apa, s küzdelmes-vállalásos életvezetésű szakember, a szociológia tudományának akadémiai doktora, „mezítlábas ember”, örökkön falujáró, „parasztsimogató” típus, őszinte és meggyőződéses „muzsik-párti”. Kicsit maga is muzsik, a kutatásé, a falu felfedezéséé, a leírásé. Talán mindazé, ami ma már nagyon hiányzik, aminek értelme volt is és maradt is, s aminek sorságban az előrejelzés, a még megmaradtak néven nevezése okvetlenül Márkus érdeme lett: a pusztuló utóparasztságé.

Márkus István magyar szociográfus, kritikus, szerkesztő, irodalomszervező, falukutató. Személyében egyik, ha nem szinte az egyetlen összekötő életút és eszmetörténeti tartalom a két világháború közötti klasszikus falukutató mozgalom és a Magyarország felfedezése sorozat, az új magyar szociográfia irányzata között. Éppen most, október 21.-én lesz, hogy húsz éve hunyt el. Kézikönyvek, lexikonok, életrajzok, s a sorozat még létező weboldala érdemben járják körül személyét, életművét, roppant sok paraszti kultúrával, létmóddal, társadalmi helyzettel kapcsolatos, szinte mindmáig döbbenetesen aktuálisnak tetsző tanulmányát, cikkét, publicisztikáját. Mégsincs jelen a közgondolkodásban, ahogyan talán az iparba sokasodó parasztság sincs már, ahogyan a tradicionális alföldi magyar mezővárosok, a vállalkozni merész parasztfalvak, a politikai rendszerváltást megszenvedő agrárvidékek sincsenek immár a kutatók „térképén”, a felfedezni és megnevezni való témakörök között.

Márkus talán méltó, de fölötte szükséges megidézéséhez talán nem elég, de alapszintű inspiráció, ha valaki a nehézkesen dokumentált, helyi vagy akár napilapokban megjelent írásait veszi kézbe a negyvenes évek végéről, a hatvanas vagy a nyolcvanas évekből. Könyvtárnyi szövege sem nem illik egy „recenzióba” vagy emlékezésbe, sem kétes illetlenség nélkül nem lehet egyet kiemelni. Átvezető megoldásként hadd idézzem föl talán életműve egyik kulcskönyvét, melyben sok-sok évnyi elszánakozás közben és után a magyar, vidéki, paraszti polgárosodás módjainak, okainak, változatainak összefoglalására vállalkozott. Ahhoz, hogy megtisztelő létét megtisztelő szavakkal írhassam a közérdeklődés naplójegyzetei közé, talán e kötet körüllengedezése, fölidézése, méltatása volna legmegnyugtatóbb megoldás. Ezt teszem alább, egykori műve körüli értelmező gesztussal…

Utolsó kötete búcsúkötet lett – az életmű utolsó szakaszának összegző szemléje, mely épphogy csak nem keretezett névvel jelent már meg. Szociológus volt. Parasztszociológus. Vagy ahogy új kötetének alcímében önmagát minősíti: faluszociológus. Kevés olyan volt, mint Ő, s típusának is kivételes tónusú, erősen elkötelezett, kutatóként is megszállott egyede. Nem lehet itt most érdemben, egész életútját végigkövetve méltatnunk Őt. Erre önálló kötetnek, hívei és tanítványai munkáinak, tisztelői és vitatói gondolatainak kell majd vállalkoznia. Amit itt megközelíteni, körüljárni vállalhatok, az épp az Általa életre segített kiadói szociográfia-sorozatban, a Magyarország felfedezése kötetei között látott napvilágot. Korábban ugyanitt megjelenő kötetében új fogalmat, avagy újragondolt társadalmi szerepkört és értékén becsülnivaló szereplőt, a szegényparaszt réteget és a magyar vidéki társadalom újkori fejlődésvonalát történeti mezőbe illeszti (Az ismeretlen főszereplő, 1991), s egyik korszakos korábbi munkájában az alföldi paraszttársadalom sorsváltását, az ipar és a mezőgazdasági feldolgozóipar betörését, munkaerő-igényét, majd a tradicionális megélhetési módokat átíró, megszüntető munkavállalói világot festi meg monografikus gazdagsággal (Nagykőrös, 1979), ez egyúttal kandidátusi értekezése is volt.

Utolsó kötete ezek „nyomvonalán”, s egyúttal az utolsó évek tanulmányaiból kínál válogatást. A Polgárosodó parasztság – A magyar társadalomfejlődés egy faluszociológus szemével.¹ A kötet három nagyobb blokkba fogja az írásokat, melyek a régi falukutatástól és annak tiszteletet érdemlő szerzőitől, példaszolgáltató egyéniségeitől indít (Tessedik Sámueltől, Braun Róberten és Hajnal Istvánon át Erdei Ferencig) s további jeles szerzők „igazának”, máig ható tanításaik jelentésterének körvonalai révén (9-86. oldal), majd a mai falukutatás, a települések és válsághelyzetek, városiasodó szférák „közelképeivel” folytatódik (Nagykőrös, Csorna, Szeghalom – 89-151. oldal), hogy a záró fejezet Összkép és kitekintés blokkjában a parasztság szociológiájába kínáljon bevezetést, s zárásképpen „a hierarchizált ember és a többé-kevésbé autonóm ember” címmel zárja korszakos szemléjét (155-207. oldal).

Vagyis e szinte monografikus mű a korábbi Márkus-opuszokhoz képest immár nem csupán egyetlen település vagy társadalmi nagycsoport kiterjedt és mélyreszántó elemzéseként készült, hanem a „kezdődő rendszerváltás” korának (1989 és 2003 közötti évek) írásaiból összeállított válogatás lett. Oly sokan voltak már, Márkusénál szerényebb életművel, akiknek már életükben kiadós válogatásaik, cikkgyűjteményeik, egyetemi jegyzeteik, széljegyzetelt sziporkáik jelentek meg – Ő nem volt ezek között, így azoknak, akik szellemi vagy kutatói útját követni hajlamosak, igen fontossá lesz majd ez a legutóbbi munka. Mégpedig igen reprezentatív munka. Valójában korunk hiányzó magyar parasztságszociológiai alapvetése ez, nem kevesebb annál. Ha lett volna kellő figyelem, hogy a szerző 75. születésnapjára jelenhessen meg a kötet, s nem másfél évvel azután, az bizonnyal Márkushoz méltóképpen szóló gesztus lett volna, sőt, életre-galvanizáló hatású is – de akkoriban valahogy nem akaródzott összejönnie egy Márkus-napi emlékkötetnek. Mivel pedig ennek összetrombitálásában magam is részt vettem volna, örömmel láttam, hogy az új Márkus-válogatás kérve-kéretlenül is olyan gazdag, gondolatra indító tartalmú, hogy mintegy helyettesíti a háromnegyed évszázadot köszöntő gyertyagyújtást, és sok mindent, amit mi magunk adhattunk volna Neki, ha saját tisztelgéseink kötetét nyújtjuk át. Olyan gondolkodási ívet, műegészt alkotnak ezek az írások, hogy csupán az múlhatná fölül kötetét, ha a szerző műveinek összkiadását tarthatnánk kezünkben – amire előbb-utóbb úgyis sort kell majd keríteni.

Márkus István – aki mindegyre azon igyekezett kutatói életútja során, hogy alkalmi kollégáiból is barátokat faragjon, vagy legalábbis kutatótársakat s követőket – személyében testesíti meg több mint fél évszázad hazai falukutatását, így munkásságában egyedüli örököse az 1930-as évek falukutatási szemléletmódjának, s megteremtője a modern magyar rurálszociológiának is. Kevesen vannak a magyar vidék kutatói közül, akik ne járták volna vele együtt valamely településünk házait, parókiáit, művelődési központjait, levéltárait, vagy ne követték volna jótanácsait, vitatták volna iránymutatásait. „Márkuspista” – ahogy barátai familiárisán nevezték – abból a nemzedékből az egyetlen túlélő, amely lelkiismereti késztetést érzett a magyar falu és a paraszti társadalom pusztulásának bemutatására az 1930-as évek derekán, a negyvenes évek elején. Az 1943-as Kertek és tanyák Nagykőrösön a XVII-XVIII. században, majd a Majlát Jolánnal ugyanakkor közösen írt Nagykőrös beilleszkedése a magyar rendi társadalomba a XVIII. században tanulmánya óta mintegy meghatározó fél évszázadot töltött Erdei Ferenc mellett és nyomdokaiban. Ezek történészek, agrárium-kutatók, szociológusok, „falugondnokok”, egykori népi kollégisták és pártmunkások által sokszor idézett vagy vitatott munkái voltak, de látható volt bennük a jelenkutatás igényével párosuló történeti kérdésfeltevés, problematizálás és definíció-igény is. Pályafordulóin kitartó és következetes figyelemmel kísérte a magyar agráriumot, az 1945-47-es rendszerátalakulás falusi körülményeit, a téesz-világ hajnalát, a termelőszövetkezetek községfejlesztő hatását, s volt olykor a mindegyre nagyot építőket jellemző lelkesültséggel tudósítója, riporteri krónikása a háború utáni rendszerváltásnak. E szerepében, s (hogy kritikusainak, ellenfeleinek is megtegyem a méltó gesztust) a maga átértelmező, korszakosan elkötelezett, hívőként szolgáló bábájaként is megőrizte a hazai társadalomtörténet-írás olyan korszakos képviselőinek szemléletmódját, amilyen Hajnal Istváné, Bibó Istváné, Erdei Ferencé volt, s még módja volt kortárs megfigyelőként az 1989–90-es rendszerváltás vidéki krónikásaként egy újabb társadalmi átalakulás szemtanújának lenni is, immáron egy harmadik nagy történeti korszak tanújaként, a faluhelyzet újraátalakulásának krónikásaként, a gazdasági-piaci privatizációs folyamat kritikusaként is. Ebből fakadt azután a parasztszociológia igénye és az autonóm embert a hierarchizáló erőknek durván alárendelő korakapitalista átalakulás kritikáját megjelenítő értékrendje is.

Irigylésre méltó pályaív ez. Polgárparaszt-kötetében, mely a jeles szociográfiai sorozat majdnem félszázadik opusza, ennek a tudományos és társadalmi fejlődéspályának egész gondolati és empirikus tapasztalati íve kirajzolódik. Márkus mintha számvetésre készülne, úgy összegzi tudnivalóinkat a Mesterek és megközelítések fejezetben a reformkori agrárfejlesztés eszméjétől a két világháború közötti falukutató mozgalom megalapozóiig, saját szellemi forrásairól, a kor képéről és lenyomatairól, majd a magyar társadalomfejlődés XX. századi mozgáshorizontjának és tudományos boltívének jellemzőiről, hogy azután módszertani illusztrációként falusi és kisvárosi tereptapasztalataival vessen számot, s mindezt tetézi a parasztság szociológiájának és az európai „kisállam-rendszer” társadalomelméleti vázlatának megfogalmazásával. Irigylésre érdemes konzisztenciájú, belső összefüggéseiben is számos modern tudásmodell összehasonlításának lehetőségét bizonyító társadalomkutatói és társadalomismereti teljesítmény ez. S aki közelebbről ismeri „Márkuspista” kutatói és emberi habitusát, valamint tudja, mi mindennel küzdött értő és érdeklődő emberként, mindig vállalkozni kész „empiristaként”, vagy a falu jussáért kiálló (akár politikai konfrontációkat is vállaló) értelmiségiként, az csupán örvendezni tud utolsó írásainak kötetformájú foglalatán. (Itt kell említeni Benda Gyula jótékony kötetválogató, tiszteletteljes segítő munkáját is, mely a kötet arculatának, az írások belső horizontjának adhatott számadásra méltó megjelenési formát, lévén amúgy is egyike a Márkust még szellemileg aktív éveiben az egyetemi társadalomtörténeti kurzusokra invitáló szakembereknek).

A mai magyar társadalomkutatás intézményes és irányzatos köreiben némileg járatlan olvasó számára kétségtelenül megfogalmazódhat a kérdés: mivégre itt e sok lelkes szó egyetlen idős kutatóért, egy sokkönyvű szerzőért, kinek most épp csak halála előtti utolsó, olykor csak kéziratos munkáiból, tucatnyi írásából kötetet állítottak össze, ráadásul öthatod részben már megjelent, publikált dolgozatokat? Nos, a jószándékú érdeklődőnek itt el kell mondani válaszul, hogy Márkus István nem csupán egyik tudományos munkása volt a kortárs magyar paraszti társadalom elemzésének s a „vidéki Magyarországnak”, hanem – mint az épp ebből a kötetéből világlik ki leglátványosabban – először is egyike a háromnegyed évszázada faluban, tanyán, kisvárosban kitartóan kutatóknak és tapasztalataiból modellt alkotni képeseknek, de egyúttal unikális, kivételes vállalás prófétája, egyfajta rokonszenvi alapon elkötelezett és egyedüli keresője a történeti törvényszerűségeknek, európai kitekintésnek, összehasonlító agrárszociológiának is. Mint azt nemcsak tanítványai, barátai és pályatársai tudják: a vidéki Magyarország kutatása, megismerésének vágya a korai reformkor óta jelen van a hazai politikai, kulturális és gazdasági közgondolkodásban, mint valamely mostoha, elhagyatott, reménytelen területe a magyar társadalomtörténetnek, s ezért a magyar falu és a kisváros kutatása számos más, kihívóbb vagy divatosabb témakör mellett sosem lehetett méltó tudományos érdeklődés tárgya. Sőt, hálátlan terület volt és maradt is a tanyás vagy alföldies mezőváros, mely ha olykor meg-megállapodott talán a maga siralmasan fejlődésképtelen, szegénységszagú, elhagyatott voltában, akkor is „diszpreferált téma” volt, s ha ráadásul kiütköztek némely időszakban konfliktushordozó vonásai, akkor még kevésbé érdemesült toleránsabb kezelésre vagy mélyebb megértésre. Aki pedig egész tudományos pályáját e „mélyvilág” megismerésére szánta, aki félévszázadig befogadókész kutatója, „talpasa” volt a hazai ruráliának, az már pusztán ezért is őszinte elismerést érdemel. Márkus István pedig nemcsak „visszajáró lélek” volt számos hazai tájunkon, de mentora, atyamestere is e tájak kutatására, megismerésére vállalkozó keveseknek. Részben éppen az Ő révén erősödött meg a magyar társadalomkutatásban az erdélyi falu- és városkutatások ismeretanyaga, a Vásárhelyi Találkozó, az Erdélyi Fiatalok kutatástörténete, a nemzetiségi önismeret és a szociográfiai kutatások példatára is. Egymaga hordozta Hajnal István társadalom- és kultúra-szemléletének máig érvényes téziseit, Erdei Ferenc egykori barátjaként és titkáraként a falukutatás mozgalmi (parasztpárti vagy parasztpártoló) hagyományát, az európai fejlődési utak és régióelméletek szociológiai alapozottsága, de mélyen történészi (Bibó István-i) felfogásmódját, továbbá az irodalmi alapú társadalomkritika következetes feladatát, s mindezek mellett azt a tudományos álláspontot is kitartóan védelmezte, amely szerint az 1867 és 1945 közötti társadalmi berendezkedésben az utórendiség mint politikai rendszersajátosság érvényesült, vagyis a magyar társadalom XIX. századi tagozódása él tovább legeslegújabb kori folytonosságában is.

Szélesebb körben ismeretes az is, hogy Márkus István társadalomfelfogása szerint a falusi és városi gazdasági-társadalmi létben olyan uralmi, igazgatási, törvényhozási, nemzetvédelmi és kulturális minták maradtak meg, melyekkel szervesen egybeépült „az úriság hierarchiája”, a hivatalok cím- és rangosztályos tagozódása, no meg az örökletesen hátrányos helyzetű utóparasztság, melyre mindig a „rendelkező fölöttes”, a politikai-úri hatalmi elit nehezedett rá. Mint kifejti: ez a magyar rendiség szervesen Európába ékelődött, mondhatnánk európai képződmény volt, szomszédságában az önkényuralom és az erőszak „szélsőeurópai modelljével”, amely az első világháború és az államilag szervezett elnyomás elleni fölkelések után is megmaradt – noha új elvek és célok jegyében, de mégis nyíltan vállalt – önkénynek. Történetileg tehát a magyar rendi „ellenállam” 18-19. századi modellje, a rendi reformpolitizálás, a széles középrétegekre épülő „urasodás” 19. századi mintája úgy élt tovább e tájon, hogy belőle a modern magyar politikai rendszer plurális tagozódásának egyik alapja lehessen – már ha ugyan lett…

Utolsó írásaiban épp a 89-es nagy rendszerváltás első időszakáról fogalmazza meg Márkus, hogy a történelmi (és pártállami) szupremácia folytonos kísérletei között, amikor is a régi rendi és utórendi rangsorokat próbálta visszaállítani a hatalom – akár magyarságérzetet föl-földúsító ideológiákkal, akár korrumpált hierarchiába formált „népi demokráciával” – a 90-es években „az állam ismételt kézbe kerítése és az állami hierarchia úri-kisúri át- és újraértelmezése révén” megint kvázi-hitbizományok gyűjtése kezdődött. Egyebek között azért, mert a közhivatali adminisztrációnak „nincs intézményesen garantált társadalmi ellenőrzése”, „azaz a porondon mint monolitikus közhatalom” jelenik meg a hitbizományokra, mint történelmileg privilegizált társadalmi rétegek leszármazóinak mentalitására építve. Így összekeveredik „egy változatos összetételű, feltörekvő, és az utórendit a nemzetivel összekeverő széles uszály” a restauráló eszmét követők érdekével. „Ez a hitbizományszerű lét óhatatlanul létrejön és fennmarad, s akkor nem sokat ér a többpártrendszer, meg az előre eldöntött kérdések körül látszatcsatákat folytató parlament”, amely így aligha több, mint dísz, hivatkozási alap, miközben „a törvényhozó, s és a végrehajtó hatalom máris, sok jel szerint, összeforrt”. Vagyis a modern állam monumentális apparátusa mellett van valamilyen szakembergárda, amelynek zöme „a régiekből áll”, és ez a kényszerű állandóság azonban még nem elegendő biztosíték az állam utó-utórendisége és egy úrias stílusú etatizmus újraéledése ellen. „A sok százezres igazgatási-jogi-gazdasági bürokrácia mindenekelőtt az állam képviselője volt, most ugyanez a bürokrata tisztviselősereg, megszokott hierarchikus felállásban és beidegzettségének készséges önkéntelenségével válhat egy új uralom nem kevésbé engedelmes hierarchikus apparátusává”. Az új „állampárti koalíció pedig mindent megtesz, hogy úgy folytasson félig-meddig úri-úrias államépítő politikát, hogy megtanuljon közben a népre is, a nem úri értelmiségre is mosolyogni”.

Kínos talán ily lakonikusan értékelni, de Márkus ez 1991-es diagnózisa talán még ma is ül, sőt, fokozottan lett érvényes. Érdekes módon, s valamiféle jólelkű vasárnapi iskolai néptanító stílusát elegyítve az egyetemi magántanáréval, Márkus oly tisztán, átlátható logikával magyarázza-értelmezi a magyar és közép-európai változások újkori-legújabbkori históriáját, hogy az evidenciák újrarendezésével, az arányok és mozgások sajátosságának megmutatásával nem afféle parasztságtörténeti mozgalmi folyamattá vagy osztályharcos konfliktustörténetté áll össze tolla alatt a mi régiónk históriája, hanem egy párhuzamos társadalomtörténet, történetszociológiai elmélet épül föl e motívumokból. E szempontból Márkus írásai jellegzetesen „Márkusiak”, szuverének, kinyilatkoztatás nélküliek és elgondolkodtatóak a tekintetben is, mi következik a társadalmi-strukturális örökség és a világszintű, univerzális „elracionalizálódás” konfliktusából, s mit várhatunk „a pénz és a fegyver teljhatalmúnak ígérkező világcentrumával” folytatott európai erőpróba, s a jövőjének alakítását a szokásszerűségek örökségével és a modernitással egybeötvöző társadalmak ezután esedékes létformái terén.

Egyes dolgozataiban Márkus István kihívó, felelős gondolatokat gördít elő Hajnal István történetszociológiáját elemezve, a hosszú távú folyamatok elméletét Nagykőrösre vetítve, valamint az europaizálódás normáit Szeghalom és Csorna összehasonlításával minálunk is jelenlévőként felmutató dolgozatában szintúgy. Egész kötetében, s életműve utolsó évtizedét tekintve írásai javában feltűnik ugyanakkor, hogy hiányoznak az elődök szellemének felidézésén túli szociológiai és társadalomelméleti hivatkozások. Márkus régóta úgy ír, hogy nem támaszkodik félkézzel Nietzschére, Marxra vagy Platónra, nem kapaszkodik Hermann Bausingerbe vagy Fernand Braudelbe, nem citálja Hannah Arendtet vagy Emmanuel Wallersteint – mégis hitelesnek, összegzettnek, tisztán átgondoltnak hat mindaz, amit megolvasott, megismert, átvett és továbbgondolt. Összegző, a kultúra szerves egészében tájékozódó gondolkodásmódja kétségtelenül nem szorul a nagy nevek tekintély-mankójára – így azután az utókor számára izgalmas feladat lesz megfejteni, miként épült egybe ez életműben az európai etnológia immár klasszikussá vált évszázados tapasztalat-anyaga a francia és angolszász társadalomtörténeti megfontolásokkal, a regionális-kistáji agrárgazdaságtannal és a kollektivisztikus parasztságképpel vagy a szociálpszichológiai és politikatudományi tudás-fragmentumokkal, melyek a személyes meggyőződés kötőanyagával álltak össze immár a magyar történettudomány több korszakára jellemző rétegződés-felfogások cáfolatává vagy kritikai felülvizsgálatává. A magyar tudományos és politikai gondolkodásban mindig is „másodosztályúként” kezelt agrárium Márkus tollán főszerepet kap, s írásaiból legalább annyi szeretet sugárzik a falusi-kisvárosi mezőgazdasági lakosság felé, mint amennyi megértő belátás jut a sajátosan kelet-európai „többé-kevésbé autonóm embert” körülvevő viszonyok értelmezésére. Valamiképp rejtélyeskedés nélkül és erőteljesebb kulturális antropológusi szakképzettség nélkül is a komplex emberképben gondolkodik mindig, gazdálkodást és megélhetést, termelési kultúrát és életmódot, szellemi örökséget és hagyománykötöttséget, megújulási hajlandóságot és értékrend-változást is úgy tud kezelni, hogy teljességgel konzisztensnek, belső összefüggést mutatónak láttatja mindazt, amivel foglalkozik a történeti és nemzeti dimenziók között.

A kötet egyik kiemelkedően fontos írása az addig publikálatlan kézirat, amely fejezeteket tartalmaz „egy el nem készült könyvből”. Ez a sokáig tervezett, éveken át csiszolódó dolgozat most e kötetben Bevezetés a parasztság szociológiájába címet viseli. Márkus ebben sorra veszi a parasztságra jellemzőnek tartott „tudományos” nézőpontokat, keresetlen magyarázatokat, néprajzi, szociálantropológiai és kultúrtörténeti vizsgálódásokat, melyek a parasztság egész életét, létét, védekező reflexeit és a kívülről ráerőltetett kényszerek hosszú trendjeit alakítják ki, s ekképp cáfolja, hogy a falu vagy általában az agrártelepülés önmagában megérthető rendszer lenne, illetve hogy az intézményesített erőszak beépülne a parasztság életébe, létrehozva ott a kényszerek elleni védekezés és a környezethez való alkalmazkodás racionális fomaképződményét. Föltárja itt, hogy a társadalmi nyomás, amely rendszerint a paraszti érdekképviselet ellenében hat, korántsem száműzi statiszta-szerepbe mindazokat, akik önálló létük reprodukálásával, a mindig és mindenütt elszenvedett erőszak nyomása alatt élnek. Hanem épp ellenkezőleg: olyan „formaképződményt” alkotnak, amely legfőképp a kényszer elleni védekezésben és alkalmazkodásban nyilvánul meg. Márkus véleménye szerint a tartós emberi együttélés eljárásaiban, a termeléstől a családi-rokonsági viszonylatokon át a kisközösségi magatartás elvárásáig és normáiig terjedően a szokásszabályok olyan egysége érvényesül, amely nemcsak öröklődik, érvényes kultúraként készen adva az anyagi és szellemi „objektivitásokat”, hanem e komplex kultúra-egész a hatalmi vagy merőben gazdasági érdekek elsöprő érvényesülésével kerül szembe akkor is, ha mindez nem tudatos célja. Ez a gyakran visszahúzó, konzervatív szokásrend a maga szívósságával együtt a civilizációk fejlődéstörténetében szinte nélkülözhetetlen adottság, s legfőbb funkciója az, hogy a felülről-kívülről jövő „racionalitások” ellenébe álljon, kierőszakolva kompromisszumokat, helyi szokásrendet, saját normarendszert, kultúrát, intellektuális és érzelmi autonómiát is. A „paraszttá nevelés”, mint a társadalom egészét szolgáló, külön intézmények nélkül is közösségi programként kialakult formáció, olyan történeti trend része, amely a parasztság-alapzatú társadalmi struktúrákat élteti, önmagán belül biztosítja a regenerációhoz szükséges „hosszú időtartamú” társadalmi folyamatokat, és folytonosan növeli saját teljesítőképességét, hatékony emberformáló mechanizmusait. A közösen végzett munka, a családi-kisközösségi szerep- és munkamegosztás, az örökösen egymás szemétől ellenőrzött családi érdekközösség végül is olyan „kötelességtudattól és tradíciótisztelettől áthatott családi magatartás”, feladatvállalás és kistársadalmi megbecsülés életbevágó következményeit hordozza, amelyek ellen ha valaki vétkezik, az a közösség jövőjének egészét veszélyezteti.

S a jövő nem veszélyezteti vajon a parasztság létét? – kérdezi a társadalomkutató Márkus István a mulandóság törvényét elemezve. „A 20. század végén számszerűen több paraszt él a földgolyón, sőt a parasztság szaporodása világméretekben egy ideig előreláthatóan folytatódik” – mégis, számos helyen „befejeződéséhez közeledik a parasztság megsemmisülésének rég megindult folyamata”. Az „örök parasztságba vetett hit” a társadalmi fejlődés jövőjét illető tudatosság és képzelőerő hiányának műve volt, a parasztság fölött létrejött, tőle elvált államalkotó hatalom ráadásul előidézte a termelő többségre és az uralkodó kisebbségre tagozódást, vagyis intézményesen kirekesztette a hatalomból és annak magatartásából azt a termelő többséget, amely nemcsak tradicionális jellegét veszítette el, de szokásvilágának, belső tagoltságának, erkölcsiségének, rítusainak és kultúrájának funkciótlanná válását is átélte, s tudomásul vette önmagára utaltsága lehetetlenségét. A huszadik század közepén azonban nincs már tere, funkciója, értéke a hajdani komplex formaképződménynek, a mezőgazdasági foglalkoztatottság presztízse mélyre zuhant, a tőkeigényes és piacérzékeny befektetői-vállalkozói magatartás csak az agrárspecialitások alkalmi-szezonális teljesítését igényli, nem pedig a földhözkötött őstermelőket. Az „odalent” élő, leigázott, erőszaknak kiszolgáltatott népesség és az „odafent” berendezkedett hatalom „kétosztatú organizációja” ráadásul olyan privilégium-dzsungelt alakított ki, amelyben a „mélyen strukturált érdekeltségi rendszer”, a működőképes termelő szövetkezetet átszövő és mozgató hierarchia nemcsak eltöltődött a hatásköri rangfokozatok, életmód- és presztízsfokok változatos formáival, de hordozza azt az állapotot is, amelyben a legalulra szorított embernek-csoportnak is megvan a maga sokoldalúan átélt privilégiuma, de ezt minduntalan szorongatja a termelő ember kiszolgáltatottsága, „minden életbe vágó előjogának végső feltételessége”. A „totális és minden fokon apróra kicsipkézett hierarchia elfogadását, hosszú távú, akár évszázados-évezredes beidegeztetését szolgálja természetesen a kultúra, a vallás, a vallás jellegű ideológia is, meg az a mód, ahogy ezt a kultúrát 'terítik', elosztják, adagolják”. Lehet választani: aki megtalálja a helyét, arra „a nagy társadalom fenyegetően, egyben jutalmazóan fölé magaslik”, aki viszont „a hierarchiát, benne önnön szerepét-helyét nem akarja vagy nem tudja elfogadni, társadalmon kívülre kerül, csavargó, bandita, törvényen kívüli lény, minden sarkon agyonüthető, veszélyes elem lesz”. Ekként jön létre a fent is, lent is hierarchizált ember, s minél merevebb maga a függésrend, annál törékenyebb lehet a maga egyediségében.

Márkus részletesen taglalja: az egyedülálló európai fejlődéstörténetben alaphelyzetté vált, hogy „erős termelőszervezet áll szemben a gyenge közhatalommal”. A polgári gyarapodás folyamata hozta azt is, hogy a városok, az árugazdaság, s a mélyében elhatalmasodó áru- és pénzgazdasági logika miatt „egyre inkább érdemes szabad kistermelővé engedni” válni a parasztságot, szabad és relatív önrendelkezésének beidegződő öntudatában élő társadalmi elemmé, akinek szerződésszerű viszonya a fölöttes hatalommal immár működési feltétele lett a hierarchiának. „Az egyéni döntés relatív szabadságának fokozatosan intézményesednie kell”, ez az újkor kezdetei óta a regionális és országos szerveződés meghatározó erejű strukturális feltétele. Mert bár „a falu társadalmi-tudati urbanizálódása, nyugatról északra és keletre terjedve, lassan, fokozatosan átgyúrja az agrárvilág széles tömegeit”, e folyamat olykor keservesen lelassul, helyenként átmenetileg el is akad, s az állami erejű manipulációktól sem menekedhet meg, a földhözkötöttség és a szakadatlan munkálkodás sem teheti már újból „archaikus paraszttá” a polgárosult őstermelőket. „A fejlett társadalmak még megmaradt agrárnépessége ilyen körülmények között fokozatosan, ma már gyorsuló ütemben beolvad az iparosodott társadalom fő osztályaiba. Egy töredéke nagypolgár, szélesebb rétege kisvállalkozó polgár, kispolgár lesz. Megjelennek az iskolázott szakemberek is, egy-egy agrárspecialitás tanult tudói, akiket – ha maguk nem jelentős föld és vagyon birtokosai – leghelyesebb az értelmiség kategóriájába sorolnunk. Ott vannak végül a sem földet, sem termelőeszközt nem birtokló mezőgazdasági munkások, akik közt szakmunkásokat is találunk (gépészeket, kertészeket, szőlészeket, gyümölcstermesztőket, állattenyésztőket), szakképzetlen segédmunkásokat is. /.../ Ez a két-három együttműködő, s az év nagy részében lekötött ember sok esetben egyazon család, a tulajdonos, a gazda családjának tagja – felesége, felserdült fia, leánya, kik egyszerre tulajdonos-kistőkésvállalkozó polgárok is, a gazdaság értelmiségi irányítói és szakképzett munkásai is. /.../ De hogy ez az új „földhözkötöttség”, ez a szoros együttműködés és szinte szakadatlan munkálkodás semmiképpen nem teszi újból paraszttá az ilyenféle termelőket, aligha kell bizonyítani”.

Márkus István könyvének alapvető tanulsága, hogy „ha az európai népességnek a legutóbbi időkig többségét alkotó parasztságára, a paraszt létformáknak a magatartást és a gondolkodást meghatározó kötöttségeire, az ezekben megjelenő kényszerek és irányultságok tömeges-tipikus jegyeire utalunk”, tapasztalhatjuk „az individuális autonómia, szuverén cselekvés, a szabad gondolkodás” szűkre szabott kereteit és a csupán fokozatosan lazuló, máig sem egészen felszámolódott korlátait, egyúttal azt is, hogy egyre növekvő mértékben jelen van az önmaguk és javaik fölötti rendelkezés, a több alternatíva közötti választás, a döntés szabadsága s a fölöttük álló, a működő hatalom befolyásolásának, sőt korlátozásának, megosztásának, pluralizálásának igénye is. Korunk polgárosodó parasztsága tehát így lett, így maradt korunk Magyarországának, a polgári átalakulásban érdekelt Magyarországnak egyik, még mindig meghatározó társadalmi-kulturális és történeti egysége.

Márkus István utolsó kötetében ez a parasztság-sors mutatkozik meg a maga jelenvaló és történeti, rurális és urbanizálódó, tradicionális és modernizált alakzataiban. A szerző igen komoly érdeme, hogy ezt a parasztságképet megformálta, mintegy fél évszázadon át nyomon követte és még utolsó írásaiban is segít megérteni átalakuló társadalmunk egy figyelemre érdemes szektorának, szereplőinek, rendszerének komplex valóságát. Helyette ezt más nemigen tehette volna meg. S nélküle, (élet)műve nélkül ez a jövendő kutatóinak sem volna lehetősége. Annak pedig, hogy e víziók, jóslatok, trend-vázlatok közelebb jutottak-e a teljesedéshez az elmúlt két évtizedben, immár egyre kevesebb kétely a kísérője. Vagy, ha lehet, s Márkus szellemiségének követésében vagy képviseletében talán nyugodt magabiztossággal kimondhatóvá is lett, bizony a romlásfolyamatok nem lettek biztatóbb jövő előképei.

-------------------

Egy teljesebb Márkus-portréhoz

A fenti emlékező értékelés aligha lehet teljes, Márkus István valódi portréjához ennél bizonnyal több kell. Ehhez is segítséget és adalékot nyújt az az 1992-ben készült Pethő László felvette interjú, mely ebbe a kutatói életműbe, tematikai válogatásba segít bevilágítani. Az alábbi szöveg tehát negyedszázados. Mégis, értékéből, sugallataiból nem vagy nemcsak az elmúlás, hanem az átalakulás természetrajza és a jövő perspektívái éppúgy kihallatszanak, mint az elkötelezett társadalomkutató felelőssége, életút-formáló őszintesége, dilemmái és elszántságai is.

AUTONÓMIA, UTÓRENDISÉG ÉS MODERNIZÁCIÓ

Márkus István szociográfus

Készítette Pethő László, egyetemi-főiskolai oktató, a szaktudomány doktora, a Jászság Évkönyveinek főszerkesztő-gondnoka…

Márkus István a magyar szociológia és szociográfia egyik nesztora. Munkásságának középpontjában a magyar parasztság kutatásának problémája, az utóbbi években pedig az általa utórendiségnek nevezett társadalomfejlődési fázis elemzése áll. A problémakörhöz kapcsolódó vizsgálatai elsősorban az Alföld különböző részeihez kötődnek. A Jászsággal meglehetősen sajátos módon - szülei deportálása folytán - került kapcsolatba, majd nem egészen rajta múlott, hogy a hatvanas évek végén éppenhogy elkezdett szociográfiája torzóban maradt. Ezúttal - külön kérésére - mégsem erről, hanem a Jászság társadalmának történeti és aktuális problémáiról beszélgettünk.

Ha a Jászság történetét elemezzük, akkor annak középkori gyökerekre visszanyúló privilegizált helyzete - a kunokéval és a székelyekével együtt - jelentősen eltér az ország egészétől. Mi volt a tartalma ennek a privilegizáltságnak?

- Bizonyára helytelen az a közkeletű elképzelés, mely szerint a feudális társadalom mereven kettéosztható, egyfelől privilegizált, egyben uralkodó kisebbségre, másfelől a privilégiumokból kizárt, dolgozó többségre. Még ennél is hibásabb az a felfogás, mely szerint a feudalizmus 1848-ig tartott volna, azóta pedig a kapitalizmus osztálytársadalmával volna hazánkban is dolgunk. Éppen a Jászság esete is mutatja, hogy a képlet kezdettől végig sokkal bonyolultabb.

A középkori előzményekre most nincs értelme kitérni, elég, ha a XVIII. századtól újrainduló fejlődésről beszélünk. Mit jelent ebben az időben az ún. jászkun autonómia, és mit tesz ez a kiváltságos helyzet, hogy akár a jászok, akár a kunok - illetve hát a nevezett térségek lakosai, akárhonnan jöttek is - kívül álltak volna a korszak rendi társadalmán? - Szó sincs róla. A XVIII. század magyar rendisége úgy illeszkedett az ugyancsak rendi szerkezetű Habsburg birodalomba, hogy számos fontos terület, város és társadalmi réteg a birodalmi főhatalom és főhatós g különleges védelme alatt kívül került a rendi szerkezet klasszikus kettősségén, a nemesség és a jobbágyság merev megosztottságán. Ezzel azonban sem a városok és mezővárosok, sem a katonai határvidékek őr-népei, sem a jászok és kunok nem kerültek a rendiségen kívüli állapotba. Csupán annyi történt, hogy nem a werbőcziánus magyar rendi jog, hanem a birodalmi rendiség differenciáltabb kategóriái érvényesültek itt. A XVIII. századi Jászság relatív autonómiája annyit jelentett, hogy a területet és lakóit kivonták a magyar vármegyei szervezetből, viszont ezek a térségek és népek is benne maradtak a birodalom átfogó, ugyancsak rendi szervezetében, ideértve a jogszolgáltatást, a vezető elit kiválasztását és helyi hatalmat, az egyház súlyát és szerepét, s - ami perdöntő - az egyszerű nép alávetett, paraszti állapotát, mely utóbbi alig különbözött más magyar és nemzetiségi térségek jobbágyainak állapotától.

A különbség a Jászság (és más kiváltságos területek) javára annyi volt, hogy a redemptio óta nem lévén itt igazi nagybirtok és közvetlen földesúri hatalom, a paraszti többségű társadalom szabadon terjeszkedhetett és intézhette mindennapi dolgait, mint a jobbágyság körülményei között. Ugyanezért valamivel könnyebb lehetett módos paraszt fiából akár iparossá, akár tanult értelmiségivé válni. De a paraszt és az úr között - lett légyen az úr is a nép iskolázott fia - hasonló volt a társadalmi különbség és az "alapviszony", mint más, nem- kiváltságos tájakon. Alig hihető, hogy Jászfényszarunak vagy Jászágónak valamikor is szélesebb körű és hathatósabb autonómiája lett volna, mint akármelyik alföldi jobbágyfalunak. Jászberényé sem különbözhetett sokban, mondjuk Nagykőrös korabeli városi szabadságától.

Tudnivaló, hogy a rendiség országos megszilárdítását, abban az úri státus kiemelkedését és körülbástyázottságát éppen a XVIII. század hozta meg hazánkban, javarészt a Habsburgokkal 1740-ben megkötött nagy kompromisszum után. Éppen akkor, amikor a Jászság és a Kunság megváltakozott, jó pénzen megvásárolva a Német Lovagrend uralma alóli kiszabadulását, egyben a vármegyei szervezettől való függetlenségét is. A redempciós tagozódás ugyancsak jellegzetes, hiszen a redemptusok számítottak "igazi jászoknak", ők voltak a kiváltságok effektív élvezői. Az irredemptusok már nem tartoztak a kivételezettek sorába, mégsem voltak kirekesztve a kollektív nemesség általános állapotából, amibe a nádvágó szegény ember, a pásztor vagy a szolga is belefért.

Az egész építményt már a XVIII. században is át meg átjárja az értelmiségi funkciók rendszere, amelyben az értelmiségi tevékenység, a képzettség rendies helyet és rangot nyert. A papok szerepe sem egyszerűsíthető le vallási feladatokra: hatékony társadalmi szervezőerőként funkcionáltak. Jóváhagyatták, szentesítették, megszokatták, ellenőrizték, egymáshoz igazították a különféle rendi, illetve rendies szerepeket. Ugyanakkor közvetítettek a felsőbbség és az alárendelt rendek között. Bizonyos mértékig magát az államot is helyettesítették, megtestesítették és képviselték. Egységesen és erősen katolikus tájakon mint a Jászság, ez a szerepkör különösen erős lehetett.

Ennek az egész, sok tekintetben irracionálisnak tűnő, burjánzó státusvilágnak szüksége volt valamiféle legalizálásra. S minthogy a Tripartitum, meg egyáltalán a való élettől eltávolodott jogrend ezt elég kevéssé legalizálta, itt a vallással összefonódó államiság töltötte be ezt a funkciót, aminek szolgálatában a papság mégjobban működött, mint a máshol a nemesi vármegye. Az l867 utáni és az 1945-ig fennálló utórendiség, ennek a félig spontán, félig tudatos egyházi és világi hatóságok által adminisztrált, irracionálisan zűrzavaros, mégis életképes tagozódásnak a továbbélése.

A jászok privilegizált helyzete különös hangsúlyt kapott a XVIII. században, amikor a redemptioban az autonómia szervezőerőként jelent meg. Újra és újra visszatér területük megváltásának igénye, amely a ragaszkodást és az összetartozást egyaránt magában foglaló jász öntudat egyik legfontosabb elemévé vált.

- Ez ismét példa arra, hogy mennyire eltér az ideologikus, a jogászi és a reális magyarázat. Egyben arra is példa, hogy a valóságban ezek fogalmak csak relatíve érvényesek.

A Jászságnak ahhoz képest autonómiája volt, hogy a Kunsággal együtt kivétetett az újjászervezett vármegyei szervezet alól. Autonómiája volt abban az értelemben is, hogy megváltotta önmagát, így nem került nagyobb mértékben földesúri hatalom alá, hanem legfeljebb önmagából alakultak ki kisebbszerű földesúri rétegek vagy csoportok. Ebben a tekintetben autonóm volt. Ugyanakkor egyáltalán nem volt az abban az értelemben, ahogy betagozódott egy országos rendi struktúrába. Abba, amelyben nem önmaga által meghatározott, elvállalt szerepköre volt, hanem azt kellett tennie, amit tennie rendeltetett. A nádor legfelsőbb büntető bírósága és a kebeléből kialakult félig-meddig úri és úri értelmiségi hatóságok sokszor igen diktatórikusan döntöttek, határoztak és alkalmazták vele szemben az országos jogot. Emellett ott állnak a gazdaparaszti és szegényparaszti életformának különböző fokozatai, amelyek édeskevés autonómiát mutatnak fel. Csínján kell bánni a definíciókkal, mert romantikus, utópisztikus és a mai politikára ráhangolt fogalmakkal operálva, könnyen fennáll a tévedés veszélye.

Hangsúlyozom, hogy sem a jász sem a kun autonómia nem zárta ki a XVIII. és XIX. századi társadalom tagozódását, amelyben a parasztság nagy tömegei, beleértve a kisebb-nagyobb gazdák széles rétegeit és különösen a szegényparasztokat, a rendi társadalom alá szorultak, tekintet nélkül arra, hogy volt-e kollektív nemességük vagy sem. Legfeljebb az alászorulás itt egy kicsit enyhébben ment, nem lévén igazi nagybirtok. Ugyanakkor a Jászságnak is kialakult egy saját anyagból szabott, részben bevándoroltakból elő álló úri és úri értelmiségi felsőbbsége. Ez annyit jelent, hogy jóval a jászkun kerületek közjogi önállóságának megszüntetése előtt betagolódtak a korabeli magyar társadalomba. Ki kell emelnem viszont a Jászság egyik különlegességét, amelyet elsősorban Fodor Ferenc kitűnő monográfiája bizonyít. A Jászság eszerint olyan értelemben volt szabadparaszti, hogy nem nyomorította meg külön egy jobbágyosító, robotoltató, az élet mindennapjaiba úri érdekből beavatkozó hatalom. A parasztság itt bizonyos értelemben a maga útján fejlődhetett. Bizonyos mértékig öntörvényű volt, ennek tudati tükröződését nevezhették jász öntudatnak is, ami keveredhetett a gazdaöntudattal. A kényes és valószínűleg bizonyos mértékig az úrnélküliséget hangsúlyozó, önelvű gazdalét öntudata azonosult a fejekben azzal, hogy mi jászok (és kunok) voltunk és azok is maradunk. Hangsúlyozom, hogy a mai polgári autonómia értelmében azonban semmiképpen sem voltak autonómnak tekinthetők.

A Hármas Kerület önállóságának elvesztése, a megyerendszerbe való betagolód s azonban mindenképpen érzékenyen érintette a tájat. Jászberény és a környék lehetőségei korlátozottabbá váltak, amit a helyi politika és a köztudat lényegében mindmáig sérelmesnek tart. Ezzel szemben bizonyos szerzők ezt az eseményt úgy kommentálják, hogy a konzervatív, a feudális, idejétmúlttá vált kerületi rendszert, modern, polgári közigazgatással váltották fel. Mennyire ért egyet ezekkel a véleményekkel?

- Ami a vármegyét illeti, itt vissza kellene menni a centralistákig, akik a központosítást mint a modernizáció elengedhetetlen és korszakosan érvényes útját-módját pártolták, akarták és üdvözölték. A vármegyét viszont az avult érdekek konzervatív védelmezőjének tekintették és tegyük hozzá, nem ok nélkül. A táblabíró világhoz képest egy európai típusú department-rendszert pártoltak. Olyan, a központosított hatalomnak alárendelt egységekben gondolkoztak, amiben a megyék rendi, úri, középnemesi vezetésű autonómiája végre megtöretik és ezzel megnyílik a haladás útja. A departmentekben már lehetett volna folyókat szabályozni, a megyehatárokat átlépve végre célszerűen területet rendezni. Nem is szólva a követelményként jelentkező vasútról, ami ugyanezért nem fért bele a vármegye rendszerébe.

A kérdés további részére inkább sejtéseim vannak. Ezek egyike az, hogy az ilyen sokáig létezett félautonómiákban, mint amit a "kerületek" jelentettek, erős érdekviszonyok alakulhattak ki. Kikupálódhatott egy elit, többnyire jogtudó, iskolázott vagy földbirtokkal rendelkező, illetve a földbirtokot és a jogtudást összehozó, egybeolvasztó réteg. Néhány tucat família, amelyik persze egyáltalán nem rémuralmat gyakorolt, mert Magyarországon ilyen nem volt. De azért ez a réteg megtanulta a maga jogait előjognak értelmezni és ekként örökíteni. Nos, egy modernizációra törekvő gazdaságpolitika képviselői közül sokan voltak, akik akár a székely, akár a jász-kun, akár még a mezővárosi autonómiának a tradicionális formáit is elavultnak és konzervatív érdekek feleslegessé vált eszközének fogták fel.

Maradjunk még a modernizáció és a konzervativizmus kérdéskörénél. A Jászság esetében ez annyit jelentett, hogy a privilegizált helyzethez való ragaszkodás szembekerült a modernizációval. Az említett kis autonómiák, kisgazdaságok és a középbirtokok tulajdonosai féltették a földjüket és igen nehezen engedték ide a vasútat, ami konzervativizmus közismert megnyilvánulása a tájon? - Netalán a modernizációval szembeni fenntartásos magatartásoknak racionális, megfontolásra érdemes elemei is akadtak?

- Ezt is inkább sejtem, mint látom. Kétségtelen, hogy a vasúttal meg a modernizációval szembeni közparaszti ellenállásnak racionális alapjai is voltak. Jól kialakult formái éltek ugyanis a majdnem önellátó gazdasági létnek, s ez a létforma joggal féltette önmagát. Tehát nem hiszem, hogy pusztán azért féltek volna, mert a földjüket elveszi a vasút. Egyszerűen tartottak a modern világtól, tudatosan és kevésbé tudatosan a világgazdaság betörésétől és versenyétől. Például már a közlegelők felosztásával szemben is meglehetősen nagy ellenállás volt országszerte, ami Jászságban is megnyilvánult.

A modernizálás fő kérdése hosszú ideig az állattenyésztésre alapozott gazdálkodás megszüntetése volt. Azé a gazdálkodásé, amely aránylag kevés közvetlen munkát igénylt és bizonyos biztonságot nyújtott. A jószágot tőkévé is lehetett tenni, vásárra lehetett hajtani akármilyen messzire, ahol elkelt. Ezt az életformát felcserélni egy olyannal, amelyben az időjárás sokkal nagyobb mértékben úr, kockázatosabb. Nem is beszélve arról, hogy a kinek-kinek jutó föld terjedelme: eleve rétegképző erő. A korábbiakhoz, a megszokotthoz képest nagy különbség támadhat emberek között. Nem mindegy hogy valakinek 30 vagy 40 holdja van, vagy éppen csak 5, és eközben az önellátásra való visszahúzódás tömeges lehetősége is elenyészik.

A XX. századi kis és kisközép-paraszti árutermelő gazdálkodásra való átállásra ez a társadalom éppen rendies szerkezeténél fogva sem volt felkészülve. Véleményem szerint ez az alapkérdés. A manapság sokat emlegetett, de ritkán olvasott Hajnal István az Osztálytársadalom című, a magyar századvégről írt kiváló tanulmányában kimutatta, hogy a rendies konzervatív formák között a szegényparasztságnak is megvolt a maga helye. Most ez a hely megsemmisült. Részben azért, mert számuk nagymértékben felduzzadt, a demográfiai robbanás történt, a társadalomnak pedig nem volt arra szerve, apparátusa, és persze figyelme sem, hogy mit kezdjen ezzel az új szegényparaszti osztállyal.

Itt jegyzem meg, hogy a probléma levezetésére nagyon fontos és nagyon pozitív példát mutatott a Jászság a maga nagy kirajzásaival. Magam ezzel Nagykőrösön találkoztam először, amikor kiderült, hogy az eredeti református törzslakosság lassacskán a korábbi létszáma alá olvadt. Ezzel szemben a népesség növekedése a XIX. században kívülről, katolikus vidékről és elsősorban a Jászságból jött. Kiderült, hogy a Jászság egy roppant népesség tartalék-medence, amelyik az Alföld első, második, harmadik vagy nem tudom hányadik benépesítésének forrása, legfőbb mozgatója, kétkezi munkása, haszonélvezője a maga sokgyerekes, roppant szorgalmas és nagyon tanulékony családjainak tízezreivel. Ezek a tanyásként, felesként, később meg bérlőként megtelepedett jász családok benépesítették a tanyavilágot. A tősgyökös református nagykőrösi, kecskeméti gazdák jórészben megmaradtak a városban és ezeken a szolgáló népeken át folytatták tanyai gazdálkodásukat.

Külön fejezet ebben az intenzív kultúrák elsajátítása és meghonosítása, amiben az Alföld különböző részeire, a Duna-Tisza közére kirajzott jász népnek jó része volt.

Itt érzem az egyik legfőbb vizsgálnivalót. Ahogy a Jászság megtelt és a kirajzások nyomán más területek is megteltek, újabb tízezreket már nem tudtak felszívni. Az árugazdaság, az adófizetés kényszerűséggé vált és közben megmaradt a nagy létszámú sok gyerekes család, mint egyik alapforma a Jászságban. A Jászság a többitől, érzésem szerint, sok tekintetben elütő változata a magyar parasztságnak, amelyben éppen a sokgyerekes család megfeszített, sokirányú állattenyésztő, kertészkedő és iparoskodó intenzív munkája válik tömeges és jellegzetes életformává.

Mindehhez sajátos módon kapcsolódott a babonákkal és szokásokkal átszőtt paraszti-népi vallásosság. Jászberényi emlékeim is arra utalnak, hogy szerették ha köröttük van egy zárda vagy kolostor. Kedvükbe jártak papjainak, hogy azok a szertartásokkal megtegyék a magukét az élet megszentelésének érdekében. Tekintélyt is élvezett a papság. Egymás közötti viszonyokban is élt a vallás. Kötelező volt, mert az apáik meg az anyáik is így csinálták, erre neveltek őket. Nem állhattak volna meg a szomszédság előtt, ha el nem mentek volna a templomba.

Összefoglalva, előttünk van egy sajátos, önmaga gazdasági dinamizmusát erősen átélő és ugyanakkor vallásos etnikum. És nem azért mert autonóm lenne, nem azért mert jásznak született és jásznak hal meg. (Hiszen mindez a Kunságra nem érvényes! - Mert ott se sok gyerek, se szorgalom ilyen értelemben.) Éppen azért speciális, mert bizonyos mértékig önelvű kisparaszti tömegfejlődést valósított meg, amely így felelt a kor kihívásaira, így reagált az őket ért hatásokra.

A hazai modernizáció egyik sokat vitatott - a tájon is érvényesülő - speciális alkérdéséről szeretném véleményét kérni, nevezetesen a zsidóság szerepéről. Beilleszkedésüknek a Jászságban élő idegenekkel szemben megfogalmazott fenntartások, azokat "gyüttment"-nek nevező gyakorlat miatt különleges akadályai lehettek. Néhány csúcsteljesítmény azonban bizonyítja, hogy a zsidóság mégiscsak alakítója volt az itt élő emberek életszemléletének.

- Amikor én a Jászságban jártam a hatvanas években, akkor ez nem volt igazán élő probléma. Hipotetikusan mégis azt mondhatom, ha egy nép ennyire kompakt, ennyire katolikus, ennyire önérzetes a maga módján, s amelynek eredeti szokásai és erkölcsei az árugazdaság világán kívül keletkeztek, annak komoly fenntartásai lehettek az árugazdaság exponenseivel szemben. Azokkal, akik ráadásul nem is keresztények, tehát eleve gyanúsak. Az ilyen körülmények között megjelent és lassanként megtelepedett a zsidóság ezért is sokáig megmaradt gettószerű állapotban. Ha utóbb kitört, akkor egyrészt a vagyon, másrészt a tanulás útján tehette.

Ez is meglehetősen nagy kontrasztot jelentett a kisparaszttal szemben, akinek öt gyereke közül legalább négy ugyancsak kisparaszt lett. A négy elemis paraszt számára nem volt iskola, amely műveltebbé tette volna. A paraszt nem tanulta meg, hogyan kell a pénzből tőkét csinálni, de még a parasztból lett iparos sem. A jász paraszt fogta magát és elment a nagykőrösi tanyák közé tanyásnak, felszerelte gyerekét egy-két lóval, tehénnel, hogy az már bérlő lehessen. Pedig ekkorra a pénz forgótőkévé is vált, kamatozott, át lehetett váltani iskolázásra, tudásra, a gyerek taníttatására és tudni kellett nem sajnálni az erre szolgáló összeget. A zsidóság egy része valóban tisztában volt azzal, hogy a tudásba fektetett tőke visszaszolgál. Nem a gyerek adta vissza, de visszakapta a család rangjával és öntudatával. Amikor kiderült az, hogy a pénz meg a tudás az kiemelheti az embert, azért a Monarchiában, mert az értelmiség útja az egyetemeken át megnyílt az ügyvédi, az orvosi és más úri státusok felé.

Végül időben most nagyot ugorva, az 1940-es évek végén, az 50-es évek elején mégiscsak berobbant ide a modernizáció. Igencsak váratlanul, méghozzá meglehetősen brutális módon. A deportáltak által épített, hadicélokat szolgáló Hűtőgépgyár abszolút tájidegenként került ide, a későbbiekben viszont nagyon is beleszervesült a tájba. Méghozzá úgy, hogy tulajdonképpen a gyár alakított ki magának egy sajátos világot. A centralizált közigazgatás mindenféle helyi autonómiát megfojtott, eközben a Hűtőgépgyár élve az adódó lehetőséggel nagyívű pályát futott be. Számomra mégis úgy tűnik, hogy a megjelent a modernizációt meglehetősen nehezen tudta megemészteni ez a népesség.

- Nem tudom pontosan lemérni, hogy ezt az életformaváltást miként tudta átélni ez a nép. Tudok négy vagy öt családot, akik egy nemzedékváltás során megtalálták helyüket a Hűtőgépgyárban. Azt hiszem, magát a gyárat és a gyár különféle jászsági alegységeit megszerették az emberek. Legalábbis nekem azt mondták és valahol a Gorjanc Ignác is így nyilatkozott. Mindenesetre az volt a benyomásom, hogy néhány év átmeneti zűrzavar elteltével ez a váltás megtörtént. Gorjancról egyébként érdemes lenne monográfiát írni. Ő azért tudott nagy emberré válni, mert a szakemberek jó kiválogatásával egyszerre bizonyult szerencsés kezű gazdasági vezetőnek és ugyanakkor egy kegyes patrónus nagyúrnak.

Ezzel visszakanyarodunk az előbbiekben érintett utórendiség problémájához. A gyár itt valóban nagyhatalommá változott és patrónusa lett számos dolognak: a sporttól a kultúráig, a csecsemőgondozástól a kórházak felszereléséig. Az az érzésem, hogy a modern és nem modern ipar behelyeződése a magyar vidék adta társadalmába, az több okból erősen utórendi jellegű volt és maradt. Olyan, amely újabb függési viszonyokat teremtett. Kialakult a nem egyértelműen örökölhető, de mégis sok tekintetben öröklődő előjogok és az előjogoktól való megfosztottság több tagozatú rendszere.

Ez oldottabb, mint a feudális alapzatú, ebben van mobilitás, van választási lehetőség, a következő nemzedék máshonnan indul el, de mégiscsak függőségi rendszer... Ez nem egyedüli magyar jelenség, hiszen eléggé közismert, ahogy Japánban a feudalizmus alapszövete átnőtt a kapitalizmusba. Ott az ipar mindenütt átvette a föld szerepét és az emberek egy idő után nem a földhöz, hanem a vállalathoz lettek hűek. Ugyanott a segédszemélyzet felügyel és tisztes megfélemlítéssel engedelmességben tartja az emberek tömegét, akik egyébként erre hajlanak is, hiszen így vannak nevelve. Nálunk megannyi hasonlóság ellenére, mégsem egészen ez érvényesült. Mert itt kiépült a második gazdaság és a szabad munkahelyválasztás gyakorlata. Az alulról kiinduló rejtett bérfelverési, korrigálási mozzanatok, belejátszottak ebbe, átformálták ezt a rendszert.

Mára viszont újra kiéleződött ez a probléma és ez életbevágóan fontos kérdés. Annyi munkahely esik ki, hogy újra fennáll a refeudalizálódás esélye, rengeteg ember kerülhet függő helyzetbe. Ettől pedig hatalmasabbak lesznek a kishatalmasok mint eddig voltak. Ebből valószínűleg egy új struktúra fog kialakulni, amelyben újra fognak éledni a személyes függésnek való alárendelődés mindenféle formái. Legalábbis ez az egyik tendencia.

Forrás: http://www.vfmk.hu/vfek/Szak/petho/mik24.htm

1 Dinasztia Kiadó, Budapest, 1996. Szerkesztette Benda Gyula. 211 oldal.