(Tépelődések távozásról, maradásról)

Egész eddigi életemben nyugtalanító, visszatérően kiemelt helye volt a kivándorlás gondolatának. Kamaszkoromat érintette meg először, amikor az ötvenhat utáni beszűkülő erdélyi magyar lehetőségek okán, szüleim úgy vélték, jövőm szempontjából talán jobb lesz nekem, ha egyetemi éveimre kénytelen-kelletlen áttelepülök anyai nagyapámhoz, Nyíregyházára. Terveik szerint az elképzelt családi hiányomat betölti majd az otthon maradó négy testvérem, én viszont megerősödhetnék az anyaország többségi szellemiségében.

Vonzott is, meg nem is a helycserés kaland kínálkozó lehetősége. Rendkívül érdekelt sosem látott, mindig csak hírből ismert nagyapám világa, személyisége... Anyánk rendszerint lesajnáló módban beszélt róla nekünk, szavaiból úgy tetszett, mintha főbenjáró bűnöket követett volna el fiatalon elhunyt nagyanyám s egyáltalán a családja ellen, de mindez nem volt elég, még újra is nősült felesége korai, tragikus elvesztése után. Végül a tervből azért nem lett semmi, őszinte sajnálatomra, mivel szüleim időközben meggondolták magukat, s ahogy telt az idő, valahogy én sem ragaszkodtam már túlságosan a korábbi elképzeléshez.

Ámde a távozás gondolata azért észrevétlenül befészkelte magát közénk: kullancsként telepedett meg családi életünkben. (Olyannyira, hogy a kérdésről a kelleténél is többször tartottam szükségesnek megnyilvánulni a nyilvánosság előtt. Verseim is születtek a témában, majd a Jelentések – magamról című önéletírásomban, illetve egy szüleim szerelmi kapcsolatát feldolgozó levélregényben is részletesen szót ejtettem róla.)

Elsőként kisebbik öcsémet kerítette hatalmába a kivándorlás gondolata, akit a szakmai kiteljesedés tágabb lehetőségei vonzottak (hiába), majd a nénémen volt a sor, akinek a távozás csalóka menekvést kínált itthoni érzelmi-családi problémái elől; mindezek dacára, könyvemben így fogalmaztam: „Szűkebb családomból, bár ennek sokáig nem voltam tudatában, valójában elsőként »disszidáltam«... Én is »csak« a fővárosig szaladtam, mert űzött a szükség; mert mindinkább megbizonyosodott, hogy szülővárosomban nem jutok lakáshoz. Lapom, az Ifjúmunkás 1967-ben főszerkesztő-helyettes nélkül maradt, s az akkori főnök valami szokatlan meggondolásból engem szemelt ki e feladatra. Nem mondom, huszonhat éves fővel a felkérés hízelgett a hiúságomnak, de döntésemben a legfőbb érv az volt, hogy rövid időn belül emberhez méltó lakást ígértek. Azt, amit Kolozsváron hiába reméltem, bár úgy emlékszem, minden törvényes követ megmozgattam.

S ha nem is épp azonnal, de 1968-ban végre, négy évi házassággal a hátam mögött, a saját lakásunkban találhattuk magunkat, két gyerekkel. Lakótelepen, három szobában.

Disszidálás volt ez, még ha az országban maradtam is, s emiatt ez nem tekinthető hivatalosan emigrációnak. Akkoriban még gondolatban sem mertem külföldként, idegen vidékként meghatározni Bukarestet, de a lelkemben, legbelül ma már megvallhatom: nagyon is éreztem, hogy a fővárosba menekülésem csak önámító látszat, a hegyeken átkelve, az óromániai síkon egészen más az élet, más az emberek vérmérséklete. Nem is a nyelv, hanem a gyökeresen más mentalitás az, amire az ember egyik napról a másikra rádöbben, és azt mondja: más világ. Még akkor is, ha a főváros szellemisége lassan - sajnos - mind jobban rátelepszik a távolabbi régiókra is.

Aztán, utánam, szinte folyamatosan beindultak családunkban a további disszidálások.”

Ennyi elég is volt ahhoz, hogy a láz mindannyiunkba beköltözzön, s így vagy úgy, kénytelenek legyünk állást foglalni távozás és maradás fogas kérdésében.

A kérdéses esztendőkben – a nyolcvanas évekről van szó elsősorban – életem látszólag minden tekintetben egyenesben volt: magyar hetilap főszerkesztője voltam Bukarestben, négy szobás lakásban éltem, három gyermek apjaként, kiegyensúlyozott házasságban. Akkori naplófeljegyzéseimben (amelyeket mostanában elő-előveszek), mind gyakrabban visszatérő motívumként fedezem föl a menni vagy maradni problémáját, ráadásul sokféle megközelítésben: hol egy újabb közeli családtag, máskor egy nemzedékembeli, vagy éppen egy idősebb pályatárs, ismerős író, művész, tanár, közéleti ember stb. kitelepülési szándékáról szóló hír (nem egyszer inkább csak kósza hallomás formájában) zaklatott fel. Az országból való távozás gondolatának lappangó vírusa óhatatlanul benne volt a levegőben, s ahol úgy véltük, hogy a falnak ha van is füle, de remélhetőleg botfüle van, ott pró és kontra érveket vetettünk össze a meneküléssel mint megoldással kapcsolatosan. Szűk családi körben latolgattuk: mi lenne. ha...

Magam erősen szkeptikus voltam e tekintetben, féltettem a nagy nehezen berendezett családi életünket a széthullástól. Hiszen csupa zűrzavar és ideiglenesség uralta már Bukarest előtti éveinket is, amelyekben az első gyerekeink születtek, miközben a biztos fedél is hiányzott a fejünk fölül. Amikor pedig végre révbe értünk – legalábbis ez volt az érzésünk-, amikor már megállapodtunk, úgy éreztem, megbocsáthatatlan bűn lenne felrúgni a bármilyen kérdőjeles biztosat a távoli bizonytalanért. Sehogyan sem voltam képes magamat új életet kezdő családapaként elképzelni, aki majd biztos, az addiginál megalapozottabb egzisztenciát teremt öttagú családjának. Hol, hogyan, kinek a segítségével és mikor? Milyen áron?

Testvéreim menekülő döntései korántsem voltak számomra meggyőzőek és példamutatóak. Hosszú belső vívódás után arra jutottam: bárhogyan is alakulnának a belső családi erővonalak, még ha gyávának is tűnök, kitartok a maradás mellett. Se erőm, se kedvem nem volt valahol az ismeretlen ingoványán új életet kezdeni, ráadásul idegen nyelvi és kulturális közegben. Legbelül szerettem, vágytam ugyan mindenfajta értelmes kalandot, de azért éppen ennyire mégsem...

Vívódásaimról természetesen óvatosságból hallgattam, kételyeimet nem teregettem ki se nyilvános fórumon, se illetéktelenek előtt. 1985-ben, egy kényszerű, hosszas kórházi tartózkodás idején, álmatlan éjszakáimon tehetetlen magányomban, addigi életem, közérzetem egyik válságos mélypontján ismét meghánytam-vetettem minden lehetőséget és véglegesen, már-már megvilágosodás-szerűen döntöttem. Döntésem komolyságáról ma is vállalható, konok vers maradt hátra (a márványlégiós), illetve a magamba zárt felismerés, hogy a mind lehetetlenebbé váló lapszerkesztés körüli közéleti szerepem, megalkuvásaim, politikai gesztusaim amúgy sem lettek volna a legjobb ajánlólevelek a számomra egy másik, a romániaitól homlokegyenest különböző, idegen valóságban.

a márványlégiós

I.

„íme hát megleltem hazámat”

nem mardos többé barna bánat

az elveszett ifjúság fölött

mely végleg múlt időbe öltözött

nem zavarnak már se szürke se zöld se hófehér falak

nem fáj hogy nap nap után fogva tartanak

nem a díszlet nem az ajtó ablak teszik

hogy a vér bennem otthonosan kering

kitöltve minden eret járatot

a lényeget s a látszatot

nem bánkódom sorson magányon

derűsen fekszem a kórházi ágyon

mintha napfényben emlékek sugarában

őszi gallyerdőn botorkálna lábam

remélvén hogy a világon kiüt végül a jóság

és vágyainkra rímel a valóság

jöttek más járványok és más bajok

és mi sem voltunk angyalok

II.

„haza csak ott van hol jog is van”

kertben diófadoktor csőre koppan

végtelen műszakban kúrálja meztelen fáink

idebent makacs gyógyulásunk vigyázzák

mindhalálig

kint is bent is az életünk a cél

mindenegy láztalan nap több lesz a semminél

kapzsimód kuporgatom éltető érveim

nem érdekel napjaim vannak vagy éveim

ha végig magam ura lehetek

jókedvem van hát nevetek

sírni szeretnék könnyemet nyelem

mindig tudjam mi történik velem

én én legyek ne más

ne hamis fuvolás

III.

„szívet cseréljen az ki hazát cserél”

a szív most gyógyul a szív henyél

római harcos rejtező szobra a kórház udvarán

mire vár miért nem igyekszik a győztes légió után

márvány kardja iszonyú csapásra lendül

márványfülében dübörgő harci dal csendül

kezében kardja nem remeg

bár senki sem láthatja meg

csuklótól csonka szándék csupán

az idő tátongó rést ütött márványló orrlikán

valaki makacsul cigarettát tömdös bele

hogy másvalaki ugyanúgy kivegye

teszik veszik

mind teszik és veszik

amíg az élet eltelik

IV.

Már nem számolok semmit. Maradok.

Körös-körül a fal. Meredek.

Szabad akarok lenni. Légies.

Vagyok: a márványlégiós.

1985

A disszidált testvéreimről érkező, nem igazán szívderítő hírek végül is könnyebbé tették számomra a döntést: a maradás felé billentették a mérleg nyelvét.

Naplójegyzeteimben lapozgatva ma azt is látom, mennyire aggódtam akkoriban az országtól megválni készülő ismerőseim sorsa miatt. Távozásukba valamiképpen a magam veszteségét véltem belelátni, úgy tűnhetett, hogy hamarosan engem is megérint példájuk füstje, pedig hát mindenki csak a maga sorsát igyekezett elrendezni... Menekülésüket kétségbeesett személyes lépésnek tudtam be, egyféle hangulati ragálynak, amely egyre inkább besűrűsödik a levegőben, egyéntől egyénig fertőz, legyűrhetetlen menekülési pánikot keltve.

(Ilyenképpen reagál a tömeg, ha veszély jeleit észleli a közelében: az izgatottság, a menekülésvágy, a közös ijedelemmé fokozódó élmény fejveszett cselekvésre készteti, káoszba kergeti. Olyan terembe képzeltem magunkat, amelyben hirtelen tűz üt ki – vagy csak felmerül a tűzeset gyanúja, látszata –, és mindenki eszeveszetten keresi, a kijáratot, a szűk ajtórésen át az elsők között igyekezne ki a szabadba, egymást lökdösve, gyúrva, taposva, egymáson átgázolva, az legprimitívebb ösztönök szavára hallgatva. Ilyenkor mindig arra a következtetésre jutottam, hogy adott helyzetben az én helyes reakcióm a türelmes maradás, a szemlélődés lenne: jobb lesz kivárnom a történéseket, lesz ami lesz, talán épp a magamra erőltetett nyugalomnak köszönhetem majd, hogy a hullám tetejére emelkedjek, kimeneküljek a bajból.

Köntös-Szabó Zoli, Kenéz Ferenc, Bágyoni Szabó Pista, Csiki Laci, Szávai Géza, Páskándi Géza, Beke György és sokan mások végleges távozási szándékai, bár naptárilag nem estek teljesen egybe az időben, köreinkben rendre a közbeszéd tárgyává váltak. Majd másokat is hátára vett a csepűtelefon.. Egészen biztos, hogy jóval többeket foglalkoztatott a távozás gondolata s kényszerített ilyen vagy olyan döntésre, mint ahányan erről annak idején nyilvánosan tudomást szerezhettünk volna. Nekünk, maradóknak gondunk volt arra, hogy pontosan értesüljünk, kik azok, akik eltávozásra iratkoztak fel – tőlük már nem szabadott közölni, róluk nem lehetett említést tenni a nyilvánosság előtt; rosszabb volt, mintha meghaltak volna.

Még az emlékezetünkből is ki kellett űznünk őket. De lehetséges volt ilyesmi, egyáltalán?

Az 1989-es fordulat(ok) után a visszás helyzetek sorra rendeződtek.

Az irodalmi életben rendre helyet kaptak azok a művek, melyek a szülőhelytől való kényszerű megválás (megfosztás? lemondás?) élményéről, elfogadásáról, vállalásáról szóltak, személyes hitelességgel. Ebből a szempontból kiemelkedik Kenéz Ferenc A szabadulóművész (1995 - alapszövege 1989-ben készült el) c. áttelepülési naplója és Bágyoni Szabó István Elszabadult konténerek (2005 - 1986-1989 közötti keletkezéssel) c. naplóregénye. Mindkettő mélyen személyes, csontig hatoló elemzése annak a csapdahelyzetnek, ami az otthonnal való szakítás megvalósulása és az erre való kétségbeesett, sokszorosan megszenvedett várakozás, perverz hatósági késleltetés között feszül. Valóságos megvilágításba került számomra az az addig irodalomként elkönyvelt, jól hangzó idézet, amit egyik kedvenc íróm gondolataiból mentettem ki magamnak (jobb napokra?):

„Van olyan perc, mikor az, aki szereti jószágát, csak össze nem függő tárgyak halmazát leli benne. Van olyan perc, amikor az, aki szereti a feleségét, csak gondot, bosszúságot és kényszert talál a szerelemben. Van olyan perc, mikor az, aki szereti a zenét, egyszer csak nem kap tőle semmit. Van olyan perc, mint ez a mostani, mikor már nem értem az országomat." (Antoine de Saint-Exupéry)

Annyira megtetszett nekem ez a pár, érzékenyen összesűrített mondat, hogy életemben számtalanszor elővettem és faggattam róla magamat: vajon, nem jutottam-e magam is az embert próbáló ellenállás végső határáig? Él-e még bennem elég türelem, szeretet, ragaszkodás megszokott mindennapjaim iránt? Vagy egyszerűen csak az ismeretlentől való félelem, rettegés, tunyaság, restség állja utamat? Hogy képtelen vagyok valahol másutt újjászületni, ugyanazokkal a társakkal, ugyanabban a családi keretben, viszonyrendszerben, felelősségben?

A fentebb említett két munka, igaz, már jóval később, de kigyógyítottak maradék kétségeimből.

Sokat segített a gyógyulásban egy harmadik, az előbbiektől némileg különböző írás is: az 1987-ben Nyugat-Németországba távozott Richard Wagneré (Kivándorlási kérelem, 1988).

Keletkezéstörténetileg Wagner műve volt ugyan a nyilvánosság elé lépők között az „elsőszülött”, az úttörő, a precedens, amely alig egy évvel németországi megjelenése után már Budapesten is napvilágot látott a nagy példányszámú Rakéta Regénytár (RaRe) sorozatban, de hozzám csak hosszú évek múltán jutott el.

Sűrű szövésű, alig 150 kis formátumú oldalba sűrített, kopogó stílusú riport ez, ami már-már szenvtelenül fotografálva ábrázol; szerzője, aki költő és újságíró (laptudósító) egy személyben, leírja sorjában mindazt, amit mindannyian átéltünk (talán csak nem mindig egyformán láttunk, értelmeztünk), nem lelkizik különösebben és nem filozofál: csupán megállapít, tényeket szögez le, eseményeket rögzít, világosít meg, kulisszák mögé pillant. S a végén, minden kommentár nélkül megírja a tényszerű kitelepedési kérvényét – amelyet a kisregény címében is kiugrat – a felesége és saját maga nevében.

„Aztán elérkezett az a nap, december eleje volt. Sabine és Stirner eleget tépelődött. Épp eleget töprengtünk, mondták. Épp elég hosszú ideig bírtuk. Sabine harminchárom éves volt, Stirner egy évvel idősebb. Délelőtt volt. Már megreggeliztek. Nincs értelme. A nap a túloldalon, a stadion fölött állt. Már régóta nincs értelme. Nemsokára ismét hideg lesz. És jön a következő undorító tél, és jönnek az Elnök következő undorító beszédei, jön a következő nyomorúság, jönnek a következő hetek tej nélkül, a napok kenyér nélkül, az esték áram nélkül, jön a következő szennyáradat a tömegtájékoztatási eszközökből, a következő igazoltatás, a következő megaláztatás és az az után következő. Elég volt. Stirner elnézett a stadion fölött. Mögötte komoran füstölgő gyár. A néma ország. Stirner felállt, a szekrényhez lépett, az asztalra tette az írógépet, levette a fedelét, befűzött két papírlapot, köztük indigóval, és gépelni kezdett: Az Útlevélhivatalnak. Ezennel benyújtjuk kivándorlási kérelmünket. Indokaink."

Az utolsó leírt szó után már nincs mit mondani. Minden, ami addig a könyvben olvasható, a kérelem indoklása. Az olvasó eldöntheti: elég-e ahhoz, hogy miatta életre szóló traumát okozzon magának az ember.

*

A Kivándorlási kérelem, akárcsak Kenéz (A szabadulóművész) és Bágyoni-Szabó (Elszabadult konténerek) művei, minden mélységük és időszerűségük dacára már megjelenésükkor elsüllyedtek az időben. Pedig olyan krónikákról van szó, amelyek az otthontól, a hagyományos környezettől való elidegenedés pontos diagnózisával szolgálnak. Bár nem azon melegében jelentek meg, hatásuk nem csak a történelmi pillanatra korlátozódik. Az otthonváltás, az át- és kitelepülés azóta még inkább felpörgött – igaz, irányt és motiváltságot váltott, de lényegileg megmaradt ugyanannak a kínzó dilemmának, amire úgy tűnik, ma már könnyebben megadjuk a feleletet magunknak és környezetünknek.

Amennyire sarkalatosan kifejező a fent említett Exupery-idézet, olyan szuggesztíven indít Wagner: már az első oldalaknál tudjuk, érezzük, hogy bármi is jöjjön a továbbiakban, egyvalamiben biztosak lehetünk – hogy nincs remény:

„Szegfűt látott, amely a megtévesztésig hasonlított a szegfűre. Nem vette meg. Kávéházakban üldögélt, amelyek a megtévesztésig hasonlítottak a kávéházakra. Ma nincs kávénk. Lapozgatta az újságokat, melyek a megtévesztésig hasonlítottak az újságokra. Mindenki a negyedik oldalt, a sporthíreket olvasta. Véleményeket hallott, melyek a megtévesztésig hasonlítottak véleményekre. Mit is mondhatna erre? A sarkon egy férfi álldogált, aki a megtévesztésig hasonlított egy várakozó fiatalemberre. Stirner önkéntelenül is elmosolyodott. A lány, akivel beszélgetett, a megtévesztésig hasonlított egy csinos fiatal lányra. Talán a lánynak oda kellene mennie a várakozó fiatalemberhez, hogy kis csókkal bocsánatot kérjen a késésért. Egymást szorosan átölelve andalognának a körúton, a férfi átnyújtaná a lánynak a szegfűt. Stirner a messzeséget fürkészte. Egy pontot látott ott, amely voltaképpen nem is pont volt. Az a pont csupán a képzeletében létezett. Tisztában volt ezzel, és ebbe bele is kapaszkodott. Mert olyan országban élt, amely a megtévesztésig hasonlított egy országra. Most akár azt a szót is kimondhatta volna, hogy „papírszegfű"...

Stirner, az egyes szám első személyben monologizáló főhős – a szerző pillanatig sem próbálja tagadni, hogy alteregóját emelte vele a könyvbe – mozzanatról mozzanatra vezet bennünket végig kisszerűvé fakuló, gúzsbakötött látszatéletén, bemutatja foglalatosságait, pótcselekvéseit, külső és belső konfliktusait. Legnagyobb tragédiája éppen az, hogy alkata és érdeklődése szerint a valóságról kellene írnia, de a valóság elrejtőzik (vagy elrejtik?) előle , a valóság ugyanis tabu, a látszatot köteles mesterségbeli tudásával megragadnia – úgy, ahogy vidékre érkező, gondos szerkesztőségi főnöke egy kegyes eszmei kioktatás során plasztikusan elmagyarázza számára.

"Stirner írónak vallotta magát. Németül írt. Verseket, rövid prózai műveket. Egy kisebbség nyelvén. Több könyve megjelent, de nem ebből élt. A német nyelvű könyvek alacsony példányszámban jelentek meg. Újságíró volt, egy német nyelvű újságnál dolgozott. Tudósítóként. Tehát nem kellett mindennap bejárnia a szerkesztőségbe, írt az újságnak, és saját magának is írt, a könyveit. Az, amit a könyveiben megírt, mind távolabb került attól, amit az újságnak írt. Ez feltűnt neki. Elbizonytalanodott. Sejtette, hogy hamarosan tanácstalan lesz...

Igen, természetesen jó, amit Stirner ír, mondta minden átmenet nélkül. Stirner ebből rájött, hogy akar valamit. Ezzel a mondattal elárulta magát. E mondat mögött egy gondosan megtervezett építmény rejtőzött. Stirner elhatározta, hogy óvatos lesz. Bizony, folytatta a főszerkesztő. Ami azonban a nemzetiségünket illeti, mindig minden tényezőt figyelembe kell vennünk. Stirner elhatározta, hogy adja az értetlent. Bizonytalanul bólintott. Mindent, ami beletartozik a haza fogalmába, fűzte hozzá a főszerkesztő. Kis szünetet tartott. Aztán hirtelen hangosan így szólt: Nagyon fontosak a riportok. Az emberek munkája. Be kell mutatnunk, hogy ez az ő munkájuk. Hogy ők élvezik a munkájuk gyümölcsét. A főszerkesztő futó pillantást vetett Stirnerre. Minden írásának, mondta aztán, errefelé kell tendálnia. Kissé előrehajolt. Halkabbra fogta a hangját. Máris cinkosra veszi a figurát, gondolta Stirner. A pozitívumokat kell bemutatnunk, a teljesítményeket. Ugye nem kell mondanom, hogy a párt lapja vagyunk. A mi feladatunk az, hogy megmagyarázzuk az olvasóknak a párt útmutatásait. Odébb csúszott a székén. Természetesen nem otromba jelszavak formájában. Nem. Ültében felegyenesedett, s arcát olyan mosoly öntötte el, mintha hirtelen ötlete támadt volna. Az olvasónak le kell nyelnie a pirulát. Olyan mozdulatot tett, mintha egy pirulát emelne a szájához. Ajkát csücsörítette. Szünetet tartott. Csak akkor kaphatnak észbe, amikor már lenyelték a pirulát. De akkor már késő. Így írjon, fejezte be a főszerkesztő. Felállt. A végén könyv formájában is kiadhatja majd ezeket a riportokat, mondta már Stirner előtt állva, és kezet nyújtott.”

Stirner botorkál a hamis, megfélemlített, lealjasított közegben, amelyben él s amelyről tudósítania kellene a lapját, de egyre inkább nem találja a helyét. Mindenütt a sivárság, a hiány, a közömbös minimum az, ami majd kiveri a szemét. Az a legkevesebb, hogy rossz a közérzete. Még az üres boltok, a sorban állás élménye és látványa is elviselhető valahogy, hiszen évek során mindannyian átéltük és nem pusztultunk belé (Vagy: nem mi pusztultunk belé...). De az, hogy egy újságíró a napok teltével teljesen kiürüljön, ne találjon tollára illő témát, potenciális besúgók között lavírozzon a véleményével, intim megnyilvánulásaival, hogy saját szemével lássa, mint üresedik ki körülötte a tér, hogy a nyelvét beszélők útja tömegesen vezet kifelé az országból, tehát olvasói is végzetesen elfogynak egyszer, hogy az önkifejezésére már a kutyának sincs szüksége, ez mellbe vágja, leszereli. „Voltak napok, amikor semmi nem jutott eszébe. Szinte érezte a fejében a tompaságot. Ilyen napokon képtelen volt bármit is írni. Ezt az állapotot az általános ürességnek tulajdonította. Bénítólag hatott rá minden, ami körülvette. Látta, ahogy egymást követik ezek a napok, mind gyakrabban, látta, hogy egyre kevesebbet, egyre sematikusabban gondolkodik. Többé semmit sem fog írni. Semmit.”

Tragikusan jellemző, ahogyan Stirner a mindennapi nyelvi közeghez viszonyul, amely nem hogy alkotásra ösztönözné, hanem még jobban leszereli: „...időnként ellenszenvesnek érezte a román nyelvet. Azon kapta magát, hogy becsmérlő megjegyzést tesz rá. Hogy milyen szegény fogalmakban. Vagy nevetett egy vers szóvirágain. Tisztában volt vele, hogy az idegenkedés az állami nyelvnek szól. Az állam nyelvét utasította el, azt a nyelvet, amelyen a fülébe csengtek a jelszavak, az üres mondatok, a nagy hazugságok. Gyermekkorában ugyanígy idegenkedett az orosztól. E miatt az idegenkedés miatt volt képtelen megtanulni a cirill ábécét. Még ma sem tudta, ami nagyon bosszantotta. Az orosz nyelvet annak idején az oroszokkal azonosította. És bejöttek az oroszok. Az első szavak között ez a felnőtt mondat mélyen beléivódott. Az oroszok oroszok, az állam román. Sosem lenne képes románul írni. Ezzel tisztában volt, noha nem szívesen ismerte be. Az élet feltételeinek leküzdésére rámegy az élet.”

Ami pedig a legrosszabb volt: nem látta az országban, amelyben élt, a maga fajta emberek jövőjét: „Ez volt a német nyelvű újságírók egyik kedvenc témája, hogy találgatták, meddig tarthat még, meddig mehet még, mondogatták, és hogy a német nyelvű újságok közül melyik képes a legtovább tartani magát, melyik marad meg. Mert azzal mindenki tisztában volt, hogy csak idő kérdése, és vége. Az idősebbek számolgattak, nyugdíjig kihúzzuk, aztán mehetünk mi is. Mármint a Német Szövetségi Köztársaságba.”

Stirner akkor még nem tartozik kimondottan a távozni szándékozók közé. Még csak ül és figyel. Egyik élet-szelfit készíti a másik után. Önmagáról, s háttérben a romániai társadalomról. Nem sieti el. Pontos látleletet akar készíteni. Alkatilag ugyanis mindig a realista írásmódnak a híve volt. Szeretett szembenézni a valósággal. És mégis…

„Tapasztalnia kellett, hogy nem maradhat kívülálló egy ilyen rendszerben. Ezt mindenkinek a saját bőrén kellett tapasztalnia. Egy olyan politikai rendszerben, amely a nyelvet is kisajátítja, nem lehet véleményt nyilvánítani. Ha az ember realista irodalmat akart írni, és ezt be is vallotta, máris a rezsim felségterületére tévedt. Mert ez a rezsim is realista irodalmat követelt. De hogy mi számít realizmusnak, azt a rezsim határozta meg. Amit az ember saját maga realizmusnak tekintett, az realizmusellenesnek számított, államellenes, szocializmusellenes volt. A szavak kétszínűek voltak. A rezsim kritikus hangú irodalmat követelt: Bírálni kell a múlt maradványait. Elkötelezett irodalmat követelt: Egyes területeken vannak még hiányosságok. Bátor irodalmat követelt: A szocializmusban is vannak ellentmondások. A rezsim minden esetben apologetikus irodalomra gondolt. Konstruktív kritikára van szükségünk. A szavakat rég kisajátították. Bohócok nyüzsögtek a rezsim nyílt színpadán, és szavakkal dobálóztak maguk körül.”

A kör pedig csak szűkül hősünk körül. Rémálmai vannak, amelyekben az emberek nem beszélgetnek, csupán érthetetlenül monologizálnak – ki-ki magával. Ő maga azt tapasztalja, hogy álmában bármerre indul meg, mindegyre egy-egy kijárathoz jut! Szeretne bent maradni, de az utak kényszeresen kifelé vezetnek!

Keleten élt, de a nyugat képe minden lehetséges úton beszüremlik – ha torz formában is – az életébe. „Stirner látott egy román filmet, amelyben hosszabb epizódok Nyugaton játszódtak. A nyugati jeleneteket is Romániában forgatták, ilyennek képzelhetik a Nyugatot azok a románok, akik sosem jártak ott. A lakások villákban voltak, és a bárszekrényben whiskysüveg állt. Az üveget úgy tették le az asztalra, hogy a néző lássa a címkéjét. A nők keresztbe vetett lábbal hátradőltek a süppedős karosszékekben, hosszú, platinaszőke sörényüket rázták, és füstkarikákat fújtak a férfiak arcába. Előttük az alacsony asztalokon Kent-dobozok hevertek. A férfiak is Kentet szívtak, farmert és aszimmetrikusan szabott, szegecselt dzsekit viseltek. Miközben a nőkkel társalogtak, aranyozott öngyújtóval játszadoztak. Némelyikük sötét szemüveget viselt...”

Ami a legjobban szorongatta a torkát: az a saját magára erőszakolt cenzúra volt. Nem elég, hogy megszabják, miről írhat, de neki is igazodnia kell az elvárásokhoz! „Felismerése közhelyszámba ment. Köztudott dolog volt. Hogy írás közben az öncenzúra a legrosszabb. Hiszen tudta ő azt. De ilyesmire mindig csak másokkal kapcsolatban gondolunk. Az ember olvas, aha, itt kertel az ipse, öncenzúra. Önmagára sosem vonatkoztatja ezt az ember. Hiszen átlát rajta. Mintha az öncenzúra racionális folyamat volna. Mintha logikusan menne végbe a dolgoknak ez a megkerülése. Az öncenzúra vírus, amit az ember magában hordoz. Régóta. Az ember ír, és a vírus is vele együtt ír. Apránként belerágja magát a szövegbe. Ráébredt, milyen mélyen van benne az öncenzúra. Tudott róla, meg kellett szabadulnia tőle. S erre csak úgy volt képes, ha írt. Feltűnt neki, hogy vannak olyan szavak, gondolatok, amelyek írás közben már eszébe sem jutnak. Ezt eddig észre sem vette. Újból meg kell tanulnia leírni ezeket a szavakat: végiggondolni ezeket a gondolatokat, akármi süljön is ki belőle... Újra meg kellett tanulnia írni.”

Mind jobban zavarta, sőt, sértette pályatársai védekező önáltatása, akik az ezópuszi nyelv fegyverével igyekeztek ellenállás gyanánt „átverni” a rendszert. Végül kiderült: az átverés visszaütött...

„Az ilyenek még arról is a sorok között beszéltek, amit mindenki tudott. A versben ez állt: ,,Láttam egy rózsát a sorban." Az olvasó pedig így szólt: Aha. Jól megadja nekik. Jó könyv. Megmutatta a sort egy barátjának, újabb olvasó. Az azt mondta: Nagyszerű. A könyvet vitték. Mindenfelé róla beszéltek. A nevesebb kritikusok ismertették a rovatukban, idézték azt a sort, meg másokat is, hasonlóakat, természetesen kommentár nélkül. Hisz nem akarták feljelenteni az illetőt. Különben is, sóhajtottak, az irodalomkritika sokkal nehezebb helyzetben van. Hisz a kritikus nem beszélhet képekben. A szerkesztő azt mondta: Én csináltam ezt a könyvet, és ragyogott a szeme. A kiadó egy kicsit aggodalmaskodott még, túl sokat beszéltek a könyvről, remélhetőleg nem lesz botrány, mi mindenesetre bátorságról tettünk tanúbizonyságot A szerzővel cinkosán kezet fogtak. A másnapi újságban az éppen folyamatban lévő békekampány részeként megjelent tőle egy kis cikk, legalábbis az ő aláírásával, a népművészet elsorvasztása ellen, a négygyerekes családmodell mellett, okos kis cikk, kellemesen elütött a szokványos hajbókoló grammatikától, de az persze benne volt, hogy egyetért a kampánnyal. Ugyan már, egy ilyen könyv után muszáj volt neki. Aztán a Szabad Európa recenziót sugárzott a könyvről, és az olvasók azt mondogatták, hogy na látod, és azok, akiknek még nem volt meg, feketepiaci áron szerezték be. A büszke szerző reszketett egy kicsit, a kiadója úgyszintén, csak most ne történjen semmi, a Szabad Európa mindig a végérvényes igazolás, az abszolút mérce, de azért nem kéne ilyen hangosan harsognia. Végtére is. Pár nap múlva újra megjelent a szerző kis, visszafogott cikke, amelyben teljes egyetértését fejezte kí valamivel kapcsolatban. Nyilvánvaló, most muszáj volt neki, mondták az olvasók. Már híre is ment, hogy a könyvet bevonják. A feketepiaci ára mindenesetre jelentősen felszökött...”

A valóság furcsa díszletei közt tébláboló hősünket egyik napról a másikra kirúgják. Pontosabban felkérik, hogy azonnali hatállyal mondjon fel. Botrány nélkül. Hiszen huzamosabb ideje nem teljesítette feladatait. Tiszta sor: Stirner, rémálmához híven, megint csak egy kijáratnál találja magát. Pedig valamikor belülről kívánt jobbítani saját világán. „Stirner az egyetemen lépett be a pártba. A tankörvezetője megkérdezte, volna-e ellene valami kifogása, ő pedig azt felelte, hogy nincs. Néhány hónap múlva ünnepélyesen átnyújtották neki a párttagkönyvet. Stirner azt szokta mondani, azért lépett be a pártba, hogy belülről változtassa meg. Annak idején nemcsak ő gondolkodott így. Sokan hitték azt, hogy lehet tenni valamit. Annak idején Stirner nem volt rendszerellenes. Csak a rendszer tette azzá. Más idők jártak. Ha fiatalabb emberekkel beszélgetett, elmondta, hogy az egy másik ország volt. Stirner a liberalizálódás éveiben nőtt fel. Mire felcseperedett, kezdett újra minden bezárulni. Olyasmit tanult, amire nem volt többé szükség. Fölösleges volt, de ezt akkor még nem tudhatta, és nem is akarta tudni. Igy kezdte élni az állam ellenségének életét, sokkal előbb, mint ahogy ennek Ő maga tudatára ébredt volna. Stirner nem töprengett sokáig, amikor megkérdezték, be akar-e lépni a pártba. Ez nem okozott neki különösebb gondot. Ha mostanában belegondolt, nem tudott megszabadulni a gyanútól, hogy már akkoriban is jelen volt az a hamisság, amely ebben a rendszerben minden fogalmat átitatott. Eszébe jutott, apja milyen sokáig vonakodott belépni a pártba. Stirner gyermek volt, apja magatartása érthetetlen volt számára. Ő más nemzedékhez tartozott, más nyelvtanon nőtt föl. Sokáig volt e nyelvtan foglya. Felszívta életének egy részét. Ahhoz, hogy megszabaduljon tőle, az országnak végig kellett mennie az utolsó évtized groteszk fejlődésén. Egy ideig bizonyos értelemben ő is részt vett benne. Párttagság, egyáltalán jelentett ez még valamit? Egy rubrikát a személyi aktájában, ami nélkül például nem lehetett volna újságíró. Stirner újságíró lett, és mit ért el vele? A párttagság mit sem használt Stirnernek, párttag volt, és kész, statisztikai kérdés, mint annyi minden ebben az országban.”

*

Ahogy a könyv lapjai szilárdan egységes művé állnak össze, úgy tart minden irányból egy mederbe a szerző által levont végkövetkeztetés: kötelessége megírnia azt a kivándorlási kérelmet, ami lehetőséget teremthet számára egy új dimenzióhoz. (De ne felejtsük: olyan emberről van szó, akinek az ősei valamikor, felkerekedvén, egyszer már hátat fordítottak egy hazának. És most azzal vigasztalták magukat, hogy a „visszautat” választották.)

A szerző józanságára vall, hogy nem villant fel sem hőse, sem az olvasó előtt semmiféle illúziót, sem alagútvégi fényt – megtörténik az, aminek meg kellett történnie a hőssel, de a közeg, aminek hátat fordított, mintha nem lenne képes újrarendeződni…

Vajon őbenne lenne a hiány? Vagy a hiány egyenesen ő maga?

(Ideje lenne fölösleges bonyodalmak nélkül megtudni az érvényes, valódi választ...)