Íráspróba, lapozgatás, esély, majd reménytelenség. Nagyjából ez a Festschriftek recenzálásának rövid útja. Sehol sem kell a sok szó, még ha szóra szó kötetről zengene is…, mindenütt csak pár soros „kivonat”, impresszió dívik. Egy „könyvújság” ma már nem a körvonalakat, a vállalást, a belső tartalmak zengéseit vagy a közlésmódok közvetlenségeit taglalja, hanem az alcímeket, rovatokat, netán tartalomjegyzéket közöl. Kivonatok kivonatát, tizenhat sorban. Mert hírelni nem azt kell, amit gondoltak, hanem mindössze azt, hogy megtették. Röviden. Ennyi, s mi több, minek egyéb…?!

Hát ennyi. Rendben. Még ugyan ellenállok, régóta küzdök a „csakazértis” szóval, a ráerőszakolt hírharanggal, a bármi áron eldalolni való véleménnyel. De nemigen van rá igény sem, s ha jól figyelem magam, már egyre kevesebb „juszt is”-indulat ül bennem. Ha egy sorban kell, hát íme: megjelent! Meglett, elérhető, kapható. Ára, ISBN-je, árukódja, s kész.

De ha mégsem, akkor mi marad…? Marad a küzdés a válogatással, kiemeléssel, mérlegeléssel. Marad az alap-impresszió, a „mi értelme mindennek” kérdés-zöngéje, s rá a méltó, a megerősítő, a belenyugvó válasz: kellett legyen, hát lett…!

Noshát, ilyen feladat most Kiss Endre 70. születésnapja üdvözléseképpen szerkesztett kötet is: Fogalmak harca. Írások a 70 éves Kiss Endre tiszteletére.¹ Negyven írás, megmért szó, kicentizett tartalom, sugárzó közlés, kihívások és válaszok, zengések és antipódusok, válaszok és továbbgondolások. Egymásra csimpaszkodó tartalmak, messzire lökődő szemléletmódok, kiegyezés-kereső tirádák, hivatkozások és kapcsolódások, elválakozások és ösztökélések. Mit is lehetne ezekből kiemelni? Még egy névsor a szerzőkről, egy tartalomjegyzék a körvonalakból is túllépne az illedelmes referencián, vagy sugározná egyetlen félvak aspektusból mindahány nézet és képlet, eszmeiség és korszakosság, világnézet és létfelfogás, korszak és tematika, nyelvezet és értelmezési kísérlet sokféleségét. Négy nyelven, tizenhatféle tudásterület képviseletében, ötvenháromféle gondolatmenet fölidézésével és megolvasásával, beállításával és kifejtésével vagy fölülbírálatával. Lehetetlen meta-tudományosság lenne ez, sem a Szerzőkhöz nem méltó, sem az Olvasót nem kímélő, sem Kiss Endrét nem tisztelő… – akkor hát minek? Számos ilyet szerkesztettem magam is, ezért még tudom is, mennyire snasszocska, amikor valaki három perces lapozás után elsiklik a szövegek felszínéről, s kimond valami olyat, amit sem az egész, sem részei, sem elemi egységei nem is sugallhattak, nem tükröznek, s nem vállalnának érvényes értékelésként…

S van még valami. Egy ismertető, ha korrekt, alapszintű közlésmódban a lényeget emeli ki, rávasalja a maga nézőpontját, s egészében eldalolja a munkadalt, hírré teszi a megjelenést, sebbel-lobbal viszi a Nagyérdemű elé…, vegye-vigye-egye-tegye…, s ennyi mára. A szakmai értékelés már más orgánumba való – de ott ugyanolyan kicsinyes vagy fölényes, felszínes vagy nagyzoló lesz legtöbbször. Egy üdvözlő kötet ugyanis a kapkodásból áll. A Kollégáknak titkon megsúgott terv, a Diákoknak válogatva fölajánlott lehetőség, a Barátoknak sürgető sugallat, a késlekedőknek a „már minden mindegy, csak hozzad már…” késztetés. Aztán a rohanva szerkesztés, előhang-utószó-bibliográfia-kötésterv-papírminőség darálója, a nyomdai csúszás, az üdv-napi szertartás, a helyszínkeresés, a „ki ér rá” bizonytalanságai. Ezenközben viszont a legkevésbé lehet szempont, hogy konzisztens anyag áll-e össze, egymásra hangoltak-e a gondolatok, vitáznak-e a nézetek, kontrasztos-e a másságok rendszere, reflektálnak-e bármire is, ami a Nevezett életművében érdemi. Egyszóval negyven másság, negyven eltérésből adódó széttartás, negyven arculat és üzenet, mely egybe szorul majd a kötetben. Az Üdvözült majd lapozgatja, ízlelgeti, örvendez és lehangolódik, büszke lesz és hiányérzetekkel is megküzd, megharcolja a türelmet, körülpacsizza a tisztelgőket, s adódik további több év is, amikor majd előveszi, beleolvas, ismét talál egy hivatkozást vagy kritikai észrevételt, egy megerősítést vagy végig-nem-gondolt gondolattöredéket.

Mármost, lehet-e minderről a tiszteletlen kritikus, a sorkizárásban is hibát kereső okoskodó, a Nagy Egészet merészen és „bölcsebben” átlátni vakmerő tollnok módjára értékelést költeni? Aligha valószerű. Inkább talán elég kellene legyen a primer öröm: megérte, megkapta, s ennyi harc legyen is elég mostanság… De akkor meg épp az marad el, hogy ki mindenki és mi mindennel mondott köszöntőt, s nem vállonveregető szavakkal, hanem tanulmánnyal, elemzéssel, bölcseleti cselekkel, tematikus párhuzamokkal, hangoltsági tüneményekkel, olvasati rokonságokkal. Az elmúlt mindegy háromnegyed (vagy legalább fél) évszázad egyik legnevesebb hazai filozófusáról van szó, kinek oktatói és publicisztikai arzenálja úgyszintén évszázadnyi teljesítményt mutat, kezdve a Monarchia eszmetörténeti, ideológiai, kritikai világától, Hermann Brochról három kötettel is, a K.u.K. világrend összképéről, Nietzsche, Wittgenstein, Kafka, a Jugendstil, a hatalomfilozófiák, Schopenhauer, a kritikai pozitivizmus, a Zarathustra, a szerelemfilozófia, az ismeretelmélet, a globalizációs változások és posztmodernek változás-teóriái, a tudástársadalom modernitás-képletei, a marxi filozófiák funkcionális rendszerei, a zsidó művelődéstörténet, a nevelésfilozófia és az európai pedagógia, a társadalmi egyenlőtlenségek és a posztindusztriális esélyteremtés kihívásai voltak főbb tematikái – s persze nem egy-egy tanulmányban, hanem egyetemi kurzusokon, sok évnyi kutatási anyaggal egy-egy monográfia mögött, és rendkívül sok szerepléssel (leginkább német tudástérben). Mindezekről tekintélyes és alapos összegzést is készít a kötetszerkesztő Hudra Árpád Dokumentumrecenziók Kiss Endre műveiről címen (449-479. old.), akinek nem mellesleg a könyv bevezető, tónusmeghatározó részében intimebb interjúja is olvasható az Ünnepelttel – Magányos mindenség és a szorgalom dühe címen (7-14. old.). Ez utóbbiból, s az önképhez kapcsolhatóan kihangzik a világképek sokrétű mélységeivel ismerkedő Kiss Endre világképe is: „…ki lehet élezni úgy is a dolgot, hogy az ’empirikusokhoz’ képest nem vagyok elég empirikus, valamely ’spekulatívokhoz’ képest nem vagyok elég spekulatív. De ha igaz az, hogy én az ilyen munkát tekintem igazi filozófiának, akkor ez nem jelent gondot. A filozófiának amúgy is sajátossága, hogy mindenkinek mindig erőfeszítéseket kell tennie mások megértésének elősegítésének érdekében… Azt hiszem, ezek a munkák olyan eredmények, amelyek megjelentek és ott maradnak a térben. Nem tűnnek el, és nem tudják eltüntetni őket. Élik a maguk életét. Ilyen értelemben biztos vagyok benne, hogy sok művemnek lesz utóélete. Azt viszont sokkal nehezebb előre látni, milyen lesz húsz-harminc vagy negyven év múlva a tudomány vagy a filozófia. Ahol azonban a ’fenn’ és a ’lenn’ perspektívája már egyesült, ott létrejött olyan valami, ami nem hagyja magát elmozdítani” (14. old.). S e fennen és lentebb egzisztáló „evilágiság”, „helyes tudat”, „prezentista racionalitás”, „misszionálás”, „univerzális történetfilozófia”, „mindennapi tudat” és „globális társadalmi tőke”-fogalmak rendje, rendszere, mely „alulról szorosan és alázatosan, egyenesen kiszerűen empirista, felülről látszólag fölényesen, talán egyenesen fennhéjázóan spekulatív” kategóriák felől a „kettős mutációt” eredményezik, mintegy egyszerre hozzák előtérbe a szecessziós spektrumot és a gondolkodás ritmusában kialakuló fejlődési, belátási kockázatokat, jószerivel Kiss Endre egész munkásságára is jellemzőek, meg önképének is megfelelnek (13. old.).

Amiért e körvonalak a bevezető „mellébeszélés” dacára mégis ideillenek, nem más, mint a hosszú, szofisztikáltabb gondolkodásmód és a heurisztikus rátalálás belső, személyes harmóniájának rendje, rendszere, habitusa. Ezt képviseli Kiss nemcsak munkáiban, de előadásaiban, vitán, életfelfogásban is. Rákeresni, elmélyedni, talánykodni, rendszerbe szedni, s elengedni – mintha a „magányos mindenség” alapelve, a Nyugat világképéből és a spekulatív észjárás irodalmi-művészeti analíziseiből származtatott „mechanikus” módszertanával élve a „teremtés örömének” hódolva érné el a dicsvágytól mentes, alkotó rítusoknak hódoló szisztematikusságot. Erről azonban nem én kellene kivonatolt összegzést készítsek, megteszi ezt nálam méltóbban Kiss Endre. Kortársai pedig, akiknek ezekhez a „hívószavakhoz” lehetséges kapcsolódások nyújtanak felületet (persze korántsem említve java többségüket), mintegy a szecesszió összképével komponálják meg az üdvözlő kötet szövegkörnyezetét, díszleteit, stílbútorait, fényeffektusait, akusztikai miliőjét: Balázs Judit globális háború aszimmetriájáról, Egyed Emese a filozófus gondolatiság költői terébe utalt lebomlás-ellenes esélyről, Egyed Péter a Marx-olvasat jövőjéről, Fleischer Tamás a bizonytalanságtudomány bizonytalanságáról, Forrai Judit a weiningeri mítosz olvadékonyságáról, Garaczi Imre a modernitás sorskríziséről, Kamarás István a befogadói dialógusról, Karácsony András a természetkultúra-felfogásokról, Keserü Katalin a modern kápolnaépítészet szakralitásairól, Kozma Tamás a tudástalálkozások Kiss Árpádhoz fűződő emlékeiről, Lányi Gusztáv az egyetemi élet falansztereit és autonómiahiányos esélytelenségeit jelző folyamatokról, Lichtmann Tamás a hit, a totalitás és anarchia viszonyrendszerében Broch és Kafka mitikus struktúráiról, Jacques Poulain a megismerő, a pragmatikus és kommunikatív kölcsönhatások cserekapcsolati viszonyrendszereiről, Striker Sándor a madáchi tragédia emberfilozófiai és antropológiai dimenzióiról, Szabó Máté az új ellenállási törekvések és az újjáéledő konzervativizmusok érdekrendszereiről, Terestyéni Tamás meg a kommunikációs remények és aggodalmak indokoltságairól értekezik – hogy csupán kiragadott néhány témakört említsek, melyek inspirációi mögött nem nehéz belátni Kiss Endre hatását. A korántsem teljes névsor (bocsánat a „szecessziós” válogatásért!) mindenesetre tükrözi nemcsak a megszólított, meghívott, közelség vagy gondolati harmóniák révén közvetlenül inspirálódott szerzői kör analogikus jelenlétét a kötetben, hanem tükrözi részben a „fent” és „lent” közötti perspektívákban, az önálló életre kelt gondolatiságban rejlő érvényességet is, melyre Kiss utalt fennebb idézett tudás-arspoeticájában.

„Írások” a kötet alcíme, műfaja, bűvköre. Hatásosabb és lényegesebb azonban a Kisstől imént utalt fogalmak és fogalmiságok, empíriák és spekulativitások küzdelmének jelenléte a tanulmányok között és mögött. Ez a tiszta gondolatiságért, érvényességért és megmunkált tudásért vállalt „harc” nem célja, sem nem eszköze a gyakorlati tudásnak, avagy hát ha az is, élvezetes eszköze, élménye, létformája, művészete is. A harc inkább az arc, a tekintet, a belátás, a megértés arculatában, a spekulativitás poézisében mutatkozik meg, alkotó küzdelem tehát, melynek nem győztesei vagy vesztesei vannak, hanem harmóniái, melyek létrejöttek, elkülönböztek, „ott maradnak a térben”, ahol „létrejött olyan valami, ami nem hagyja magát elmozdítani”. Kiss Endre életműve pedig ilyen. Egy arc a harc ellen.

A. Gergely András

1 Szerkesztette Garaczi Imre – Hudra Árpád. Veszprémi Humán Tudományokért Alapítvány, Veszprém, 2017., 479 oldal