Az vesse ellenem az első érvet, aki a magyar irodalmi, kulturális, politikai és köz­élet állapotán mostanában rágódván nem kezdett el azon morfondírozni, hová s meddig még minálunk ez a nagy "változgatás", s mi jó sül ki ebből? Mert bizony, úgy hiszem, természetes kétely övezhetné manapság feltörekvésünk látványos ürességét, politikával és szex-szel átitatott kulturális életünk parttalan tobzódását abban a köztes állapotban, amelyben már szovjet megszállási övezet sem va­gyunk, német élettérré sem lettünk, angolszász irányultságunk is épp hogy csak kezdetét vette. Hová indultunk, melyik Európához kapaszkodunk, mitől lökő­dünk el és mit remélünk?

Ami engem illet, s bocsáttassék meg a szubjektív benyomás előtolakodása, úgy látom, csúfosan, s a legalpáribb módon amerikanizálódunk. Meglehet, az "amcsik" épp a japánokat félik, a franciák a németeket lesik fél szemmel – de mi, emitt a Köztes-Európa szélén csücsülve, épp a kalandorok, pénzemberek, konk­visztádorok és tehénpásztorok módiját irigyeljük.

Megértem, elmaradottságunkban épp elég ok rejlik ezt a távoli mammont imádni, s követni abban, amiben mindezidáig a legnagyobb volt. A feltörekvők és aranyásók őshazája bizonnyal sikerre és pénzre emlékeztet mindenkit, aki eleddig hiányával volt ezeknek.

Ámde lehetséges-e akkorát ugranunk, hogy az Óperencián túl érjünk par­tot? S érdemes-e épp ezen fáradoznunk, van-e maradék erőnk ehhez, s miként próbálunk "vállalkozni" valami olyasmire, amihez nem vállalkozás kéne, hanem mérlegelés, belátás, gusztus és morál?

Jóféle klasszikus társadalomtudományt összeolvasva (példaként Max Webert a távoli, s Vance Packardot a közeli múltból), a mai "kapitalizálódás" útját mérlegre téve úgy tapasztalom, megint snasszabbra sikeredik majd karakte­rünk, mint illendő lenne. S az ár mégsem ér föl a vélt/remélt értékhez. Mert nem így mérik a társadalmi változást, s nem ez az árfolyama, amin most oly sokan "keresni" szeretnénk.

Az alávetettség válasza

Egy sikertelen és dicstelen politikai rendszer leomlása szükségképpen együtt jár az "új undokak" gyors színrelépésével. Lehet ezt az új elit képződésének vagy talpraállásának korszakaként leírni, de érdemesebb inkább egy történeti folya­mat következményeként kezelni, s azt vizsgálni, mire adott válaszként jelennek meg olyan társadalmi energiák vagy csoportok, amelyek új uralmi helyzet és új társadalmi tagozódás előidézői lehetnek.

Köztudott, hogy a társadalom sokrétűségét, érdektagoltságát a Kádár-rendszer úgy maszatolta el, hogy megnevezett egy uralkodni "képes", hatalomra "hivatott" garnitúrát, s ennek "érdekegység" címén alárendelte a társadalom fino­man homogenizált egészét. A társadalmi érvényesülés túlszabályozott útja, amely ráadásul szabálytalan érdekhálókkal volt körülfonva, szinte lehetetlenné tette az életképességét bizonyító és sorsán változtatni képes egyénnek, hogy ki-ugrással érvényesüljön. A rendszerváltozás már érzékelhető jeleire az elsők között álltak talpra a gazdasági térben eligazodni képes emberek, s megteremtet­ték a második gazdaság, a második nyilvánosság, a reformálható rendszer új dimenzióit. Ez a törekvés pedig találkozott a politikai térben új irányokat kereső szereplők szándékaival, vagyis a reformálási célok szolgálatába állíthatók voltak a korábbi alávetettséget elutasítók tömegei is.

Az alávetettek válasza tehát az, amit a "megújulásképesség" jeleként kihasznált a politikai szféra, midőn a nemzetközi politikában erre mód volt. Ez a fajta "új hitelképesség" a politikai innováció hivatkozási alapjaként szolgált, s úgy lehetett rá hagyatkozni, mint társadalmi garanciára, amely mögötte állhat a poli­tikai reformoknak.

Történelmi tapasztalat immár, hogy bizonyos társadalmi kisebbségek, amelyeket valamilyen uralkodó csoport magának alávetett, éppen a politikailag befolyásos pozíciókból távoznak vagy szorulnak ki, és a kénytelen távozás vagy fokozott veszélyérzet következtében a vagyonszerzés útjára terelődnek. Ezen az úton éppen azok a legtehetségesebb egyének igyekeznek kielégíteni becsvágyu­kat, akik előtt a politikai utak, vagy az állami szolgálat el vannak zárva. Az ilyen új gazdasági racionalizmus "szabad teret" kínál a bizonytalan jövőkép elleni véde­kezésnek, a "hasznos erények" gyakorlásának, az üzleti érzék kompenzálására szolgáló túlműködésének. Ez tehát az alávetettség válasza a "múlt rendszer" képviselőinek és a jövő rendszerében még tisztázatlan szerepet hordozó jelenkori uralomnak.

Emberekből pénz csinálni

Itt semmire sem megyünk a gondolkodásbeli, vallási, életfelfogási magyarázatok­kal. A pénzszerzés etikája ugyan megkívánja az egocentrikus maximákat, s kér­lelhetetlenül arról szól, hogy meg kell tagadni az erényes csomagolást. Nem kell törődni a mások hasznával – de ebben lehetetlen a sorsverte népek kényszerű életvezetésével magvasabb politikai és mentalitás-hagyományt kimutatni. Ná­lunk a vagyonszerzés nem az anyagi életszükségletek kielégítésének eszköze lett, nem racionális vezérmotívuma egy jó munka eredményének, hanem az emberi élet célja lett nem is kevesek számára. Ez is nyilvánvaló válasz az "egyenlőség­ben" tartott, látványos feltörekvést nem tűrő szocializmus-koncepciónak. A gaz­dagodás (jó magyarul: a tollasodás) így az egyén boldogságától és hasznától tel­jesen idegen, irracionális "amerikanizmussá" változott. Sőt, amiként ez élet­filozófia alapműve, Franklin Benjámin Naplója jelzi, a kereskedelmi vakmerő­ség, az erkölcsileg közömbös siker és az eredendő becsületesség hiánya teszik a "hitelképes" úriembert többé, mint ami.

A "haladás szellemében" fogant haszonlesés filozófiája éppen alkalmas lett minálunk a vagyonszerzés "racionális" alapjává válni. S ezt az újsütetű vállalkozó akár az irracionalitásig is viheti, mert nincs, aki egy ilyen "társadalom­etikára" nemet mondana mostanság. A "nyugatosodás" igénye, az elszigetelt em­berek fölfogásmódjából "társadalometikává" avanzsált "kapitalista szellem" persze pontosan attól a fejlődőképes kapitalizmustól idegen, amely a gazdasági-piaci racionalitás rendszerében nemzedékeken át nevelte föl és formálta meg a vállalkozókat és a piac fogyasztói alanyait. Az arisztokratikus pátosz, amely szerint "akinek pénze van, igaza is van", sem a korai kapitalizmusok hosszú trend­jében, sem a rendi méltóság históriájában nem kaphatott társadalmi jóváhagyást.

Persze, az is kétségtelen, hogy a megkésett polgárosodás és az elmaradott civilizálódás nálunk a tempó fokozására és valamiféle belső gyarmatbirodalom mielőbbi kialakítására serkenti a vállalkozó egyedet. A "szerzés" és a birtoklás nemcsak történeti korszakok megvallott célja volt bizonyos társadalmi körökben, de mintegy pszichológiai jutalma is volt a romantikus életpótlékot kereső, és hiányos egzisztenciájukat politikamentes morálban megtaláló sikerembereknek. Napjainkban minálunk a szerzés még a hiány pótlására és a folytonos hiány­félelem kompenzálására is szolgál. Illetve pontosan jelzi azt a szociális és történelmi ideiglenességet, ami gyakori közérzet a kelet-európai kisállamokban, s aminek generálódása mindig is a zsákutcák felé csalogatott bennünket. A polgári államokban csak krízisek idején kellett úgy átélni a lét biztonságát, hogy "most kell szerezni, mert holnap talán már késő". Minálunk ez a fajta sietős szerez­hetnék a népvándorlás kora óta "nemzeti sajátosság", s ehhez a sietséghez kettős­lelkűség, hatalomhűség és -útálat, kétszínű morál is kell, egyik a brancson (csalá­don), kaszton belülre, a másik meg kifelé.

Ám ez a "csak kifelé érvényes" morál sem jelentette a saját, szerves kör­nyezetben is gátlástalan nyerészkedést, a farkas-morált. Sőt, voltak olyan tradicionális szakmák, a szállásmesterségtől a kalózságig és a lócsiszárságtól a titkos kamarásságig, amelyekben az etikai korlátok betyárbecsülethez és csoportnor­mákhoz kötött viselkedést eredményeztek. A viselkedésmódok tradicionaliz­musa olyan kötött szerepek rendszerébe torkollott, ahol a társadalmi közvisel­kedésnek szinte tiszta szabályrendszere alakulhatott ki. Ez pedig a szabad vagyonszerzések korszakaiban mállott szét csupán, amikor a rablás etikája nem­csak szokásnorma lett, hanem mélyen behatolt a társadalmi szervezetekbe, közösségekbe, családokba és bandériumokba, hivatalokba és barátságokba, vagy­is "etatizálódott". S épp a szabad rablás békebeli engedélyezése mutatja, hogy milyen jól jött kivétel nélkül minden hatalomnak, ha a politikai vagy a társadalmi válságok levezetését a népek összeugrasztásával, érdekeik összekuszálásával és a közfelháborodás bizonyos irányokba terelésével tudta megoldani. Persze a társadalmi egyenlőtlenségek fokozódása, a munkaerőpiac, a bérek és az árak fölszabadítása, vagy a társadalmi perspektívák reménytelensége és kilátástalan­sága sokszor épp a haramia-etika eluralkodása és fölbújtása miatt lehet ügyes-hasznos politikai eszközzé.

Mindezen történeti jelenségek jelenléte talán még igazán feltűnő sem lenne, hanem csupán erkölcsileg mérlegelhető társadalmi tény maradna (lásd erről Max Weber Protestáns etikáját bővebben értekezni), ha pusztán annyiba vennénk, mint az emberiség eredendő és elkerülhetetlen bűnét, amely bár nem örvendetes, de történelmileg létező és olykor megtűrt jelenség. Ám a kalóz-kor­szakok mindig kínálják azt a lehetőséget, hogy a politikai hatalom a társadalom önszerveződésének, védekezésének korlátozását vezesse be, vagyis olyan politi­kai eszközt kovácsoljon belőle, mint amilyenné most minálunk a sikeres "vállal­kozó" ideáltipikus modellja vált.

De súlyos fáziskésésben vagyunk ebben is. Az "ember embernek farkasa" vagy az "emberből pénzt csinálni" szemlélet ugyanis történelmileg megelőzte a kapitalizmust, az üzemszerű termelés és a racionális tőkefelhasználás korszakát, mégpedig mintegy évezredekkel. Ami viszont minket, és mai kapitalizálódásun­kat illeti, épp a "világnézetté" vált korlátlan rablás, és a rendezett gazdaság feltételeinek szervezetlenséggé változtatása volt mindig a táptalaja a kormányza­tilag biztosított, hatóságilag megtűrt és hatalmi érdekek miatt támogatott "sza­badságnak". A sikeres történetű munkagazdaságok nem feledkeztek meg pél­dául arról, hogy nemcsak "dolgozni kell!", hanem a munkavégzés öröme és a hivatás esélyei is sokat számítanak a racionális piac, az életvitel etikája és az üzletiesség tisztes szelleme szempontjából. S ez korántsem mellékes közérzeti körülmény.

A magyar vállalkozó és a felvilágosult polgárosodás

Magyarországon ma a vállalkozó típusa a korai kapitalizmus fölhalmozó, hamari meggazdagodást előirányzó és kispolgári mentalitását követi. A vállalkozás – mint a szocialista redisztribúció eszközeit egyéni merészséggel felülmúló tevé­kenység – éppen a maga "újító" természetével összehasonlíthatatlanul intenzí­vebb munkateljesítményt kíván, s ez a vállalkozótól megköveteli a kockázatot, a gazdasági hajótörés és az erkölcsi rizikó vállalását, ami a kényelmes és élvezetes élet vitelével összeegyeztethetetlen. Itt az ember van az üzletért, nem pedig for­dítva. Szerepe van a hatalomvágynak és a birtoklás puszta élményének is, de az új stílusú vállalkozó sosem kérdezheti meg magától, mi az értelme ennek a sza­kadatlan hajszának?

A személyes boldogság most irracionális a feltörekvőknek ebben a köré­ben. Sőt, az "üzleties" életvitel tényleges alapja egy lényegét tekintve negatív adottság: az a képesség, hogy a vállalkozó ki tudja vonni magát a tradíciók és megszokások uralma alól, a polgári gondolkodás felvilágosult hagyománya alól.

Ám a megkésett modernizálódásnak és a vállalkozás tettre kész személyi­séget igénylő természetének van nyugaton még egy speciális körülménye vagy tartozéka: a liberális polgári gondolkodás, a jövőt kollektív szabadságjogok keretei közt elképzelő társadalomfelfogás. Magyarországon az ellentmondás ép­pen abban van, hogy a politikai gondolkodás ellenzéki iskoláját a vállalkozók nem járták ki, hanem az épp uralmon lévő kormány szabadság-kereteit tekintik maguk számára mérvadónak. A pártállami viszonyok között a "korai" vállalko­zók legalább átélték a jogi szabályozás kijátszásának és az uralkodó gazdasági normáknak elutasítását, oppozícióját. De a gombamód elszaporodott vállalkozói réteg ma nem vállal szellemi közösséget a liberális értelmiséggel. Evvel épp a maga jövőjét, talpon maradásának biztosítékát veti el: liberális piacgazdasági adórendszer, politikai gondolkodás lehetetlen a liberalizmus szellemiségének támogatása nélkül. A politikailag konzervatív alapállású vállalkozó a tisztán mennyiségi felhalmozás irányába tart, munkája végeredménye azonban nem lehet a holnapi piacot is biztosítani kész polgári tolerancia, hanem csak a par­venü hivalkodás, az "új-tőkés" pöffeszkedés és a "politikai nemesség" révébe be­hajózás lehet.

E magatartásnak majd egyenes következménye lesz, hogy az ilyen élet­vitelnek szüksége van a politikai hatalmak támogatására, s a politikai liberaliz­mus hiányában a vállalkozó hosszú távra alárendelődik a hatalom kereskedelmi-üzletpolitikai céljainak. Holott a vállalkozó talpra állása és világnézeti alapja egyenest ellentéte az állami beavatkozásnak, az államhatalommal csakis korlá­tozó viszonya lehet, ha "életben" akar maradni. Az életben (és a piacon) mara­dás egyik legfőbb eszköze, sőt előfeltétele a piaci szereplők tiszteletben tartása, ismerése és racionális kezelése. S itt nem csupán arról van szó, amit Cromwell úgy fogalmazott, hogy "legyen kedves feladatunk minden hivatás visszaéléseinek megreformálása: mert ha sokak elszegényednek azért, hogy kevesek meggazda­godjanak, ez nem illik a köztársasághoz". Hanem arról is szó van, hogy a piac a vállalkozók mellett vevőkre is épül, a munkamegosztás a másokért való munkára kényszerít, s a csoportérdekek gyakorlati racionalizmusban találkoznak az egyéni életvitel hivatás-formáival, vagyis lehetetlen a "kapitalizmus szellemét" tisztes­séges szándék nélkül sikerre vinni.

Azazhogy lehetséges, de nem érdemes. Az önmagukban túl biztos "kapi­talista szentek" a közösségképző ösztönzések elutasításával nem valami egész­séges individualizmus pionírjai lesznek, hanem egyrészt egy patetikus emberte­lenség ügynökei, másrészt pedig az egyes egyének hallatlan belső elmagányoso­dásának kitermelői. Észre kell tehát venni, hogy a kapitalista alapon épült kultú­rának nem terméke, hanem föltétele volt a kalandor vállalkozó és a parvenü spekuláns típusától tökéletesen idegen, racionális piacszervezetben gondolkodó szabad munkavállaló. A burzsoá és a polgár közötti különbség történeti példák­kal szól arról, hogy magában véve kevés a kommercializálódás, kevés a nyereség-orientált arisztokratizmus, mert nélkülözhetetlen a piac kalkulálása, a szabad polgári fogyasztásra épülő üzlet és a kultúrfejlődést is biztosító értékviszony.

A magyar társadalom mai válságai tehát félrevezették a vállalkozók egyes irányadó csoportjait: az új elitesedés folyamatában szem elől vesztik azt, hogy ami eddig végbement, az a társadalmi teljesítmény szempontjából alig több, mint az élet feletti uralom egyik formájának fölcserélése egy másikkal. A pártállami ellenőrzésnek átváltása egy puritán zsarnokságra – még nem fejlődés. Jóllehet a pártállami rendszerben kezdeményező piaci szereplőként viselkedni korántsem volt kockázat nélküli feladat, de a feltörekvő középosztályok más rendszerekben és más történeti korszakokban is elkövették azt a hibát, hogy jobb vagyoni hely­zetük reményében a vagyonszerzés becsvágyó útjára tértek és politika-közömbös gazdasági racionalizmussal próbálták pótolni a történeti feladat-tudatot, amelynek nem az a lényege, hogy kisebb társadalmi csoport vagyonszerzésbeli részvételét lehetővé teszi, hanem hogy a piaci szereplők magatartását egy keres­kedelmi tapasztalat és gazdasági racionalitás történeti útjává változtatja. Ezt a "felvilágosító" szellemet és a "haladás útjának" megrajzolását nem lehet rövid távú haszonszerzéssel helyettesíteni, vagy nem lehet büntetlenül.

A felvilágosult polgárosodás megkerülése a mindennapi élet szempont­jából épp a legrosszabb út a politikai technokrácia felé. A tervszerű akarás és a hierarchikus hatalmak alá vetettség minden polgári államban kitermelte az egyes társadalmi csoportok kiválasztódását, majd e csoportok kiemelkedéséből az államrezon haszonvételét is. A politikai tolerancia viszont korántsem lett a modern kapitalizmus ellentéte. Sőt, a köztudatban a polgári állam és a toleran­cia azonos gyökerű (ami így nem igaz). Kérdés viszont, hogy a polgári-kapitalista vállalkozó milyen módon járulhat hozzá a társadalmi teljesítmény növekedésé­hez és a maga piacorientált működési elveinek harmóniájához. Ráadásul még lényegesebb itt, hogy az új technokratikus hatalom ellen miképpen tanúsít ellen­állást a "hivatásának" puszta gazdagodást tekintő vállalkozó, s hogyan korlátoz­hatja a "dologtalan osztályt" a feltörekvő középosztály olyan viszonyok között, amikor a pártállami rendszerből itt maradt "informalitás" még éppoly erős dön­tésbefolyásoló erő, amilyen a politikai konzervativizmus korábbi korszakaiban is volt.

A vállalkozó sorsa persze nem attól lesz szomorú, hogy a birtoklás élve­zete kimeríti, vagy fogyasztása főként luxusfogyasztás lesz. A vállalkozók több­ségét ma még nem kell ettől "félteni". Inkább az (a nyugat-szerte jól ismert) hivalkodás teszi majd ellenszenvessé e feltörekvő réteget, amely a "nyereség­szerző gépezetnek" alárendeli a társadalom nagyobb hányadát, s fagyosan rá­telepszik majd életükre. A "Nekünk van." polgári motívuma és a "Szerezz!" üzleti parancsa olyan életstílust és kommunikációt eredményez, amely a (magát még örökké végveszélyben érző) politikai "elitet" és (a lovagi pompát indulatosan irigylő) szegény népességet egyaránt arra készteti majd, hogy a társadalmi átala­kulás haszontörvényeit megváltoztassák és az öncélúként felfogott gazdagodást korlátozzák. A modern vállalkozói poszt-szocializmus így kvázi "etikai" elven fogja elutasítani az új burzsoázia előretörését.

Amíg az aszketikus takarékosság-kényszer, amely a magyar társadalom javát szükséghelyzetben tartja, s az elitesedést pártoló új politikai berendezkedés, amely a "Nyugodtan tollasodjatok!" irányelvét teszi aktuális politikai eszközzé s nem tesz lehetővé társadalmi tőkebefektetést, addig a polgárosodás épp a gaz­dasági racionalitás értelmében késlekedni fog. A gazdagodásnak ez a minálunk most divatba jött álkeresztény modellje épp az izolált gazdasági szereplők racio­nális kapcsolatának hiánya miatt lesz érvénytelen. Ám a "hiúság vására" ma még jó hasznot hajt a politikai felhőkakukkvárban ülőknek, s így lesz ez egészen addig, amíg az új technokrácia és a fehérgallérosok tömegei kézben tarthatóak lesznek. A vállalkozói érdekérvényesítés kitűnő példája volt a "taxi-blues", az októberi blokád, amely 1956 analóg helyzeteivel egyúttal a kormány legitimitását is kérdésessé tette, de első fokon a társadalmi elégedetlenség hirtelen kirobbaná­sáról szólt. A fennálló hatalom ellen szervezetten opponálni, illetve működés­képtelenségét indulatosan bizonyítani eddig nem volt nálunk bevett formája a civil társadalom engedetlenségének. Ám valamiféle "szociál­politikai etika" válla­lásáról a vállalkozók sem mondhatnak le. A gazdaságetikák sohasem működtek a gyakori cselekvés indítékainak társadalmi szabályozása nélkül. A mai magyar társadalom mérvadó rétegei életvitelük válságát élik át, s nem fogják érdekhely­zetüket a proletarizálódás gyönyöreként felfogni. Illetve csak akkor, ha új meg­váltó mítosz kínál nekik racionálisnak tetsző világlátást, vagy erős politikai hata­lom szorítja őket szenvedésre.

Egyszóval a közeli s távoli perspektívák is arról szólnak, hogy szükség volna a vállalkozói etika kidolgozására, az önmérséklet racionális korlátaira és a társadalmi fejlődés-modell végiggondolására. A tömegek sértettségének kiakná­zása lehet alkalmi politikai célja a politikai szféra bármely szereplőjének. Ám ez nem lehet célja sem a politikai pártoknak, sem a kormánynak, sem a vállalkozók­nak. A személytelen szabályok uralta magyar közélet, a még mindig konszenzus-hiányos politikai mező nem teremthet új lovagkort, sem hierokráciát, sem har­madik világbeli egyenlőtlenséget akkor, ha a magyar társadalom racionalizálása lesz most a fő cél. A gondolkodó rendszeralkotás a társadalmi valóság feletti fokozódó elméleti uralomra, önkontrollra, türelemre és sokpólusú döntéstérre épül. A politikai racionalitás persze a mindennapi élet döntő különbségeire, az érdekek egyeztethető természetére is ki kell terjedjen. Vagyis a vállalkozók elszigetelődését (és idővel "nemkívánatos" elemmé válását) a társadalom egészé­nek is akadályoznia kell. Az a "demokrácia", amely turnus-szerűen változó tiszte­letre alapozott, illetve állandó és mind sikertelenebb népszavazásra épül, nem jó semmire, s főképp a politikai racionalitást nélkülözi.

Piaci helyzet nincs még nálunk, a munkapiac és a javak piaca kiegyenlítet­len és bizonytalan. A rendi – vagy – osztályhelyzet úgyszintén aligha körülír­ható mostanság. A tradíciók is kiszámíthatatlanul dolgoznak már, a bürokratikus uralom módszerei is elhalványodtak. Vagyis személytelenné vált, tárgyiasult és céltalan legitimitás szabályozatlansága hatja át létünket, épp ellenkező modell érvényesül tehát, mint törekvő elődeink kapitalizmus-kori debütálásának idején volt. Ami bizonyos, az éppen ennek a mohó kapitalizálódásnak, ennek a haszon­sóvár rossz modellnek nyugati elutasítása. S ez figyelmeztető lehetne számunk­ra: racionalitás és morál, piac és tolerancia nélkül legföljebb gyarmat lehetünk. Kalandorok új hazája – de nem európaiaké.

Rendszerváltozás(ok) modellváltás nélkül

Egy kváziszocializmus és egy képzeletben kvázikapitalizmus közötti félúton az állam most meg akarja teremteni az új illúziók hazáját. A hatalmi szférából indult és rendszer-integrált reform 1988-89-ben átcsapott politikai színtérre és a húsz-huszonöt éve málladozó rendszer lebomlását eredményezte. Igen ám, de a rendszertipikus modernizáció sem halad lejjebb, csupán a "politikai elit" felhő­régióit érte el. A szocializmus politikai elutasítása össznemzetivé vált, így a hata­lom jó érzékkel kihasználta még saját minimalizálásának lehetőségét, a párt szí­neinek átfestését és káderállományának megritkulását. A szocializmus, mint rendszer ellen (persze korántsem egységes, de egyértelmű) tagadás nyilvánult meg nemzeti szinten. Célszerű volt ezért nemzetire hangolni a "politikai moder­nizáció" irányát.

Csakhogy a mai vizsgálatok szerint az 1989-es fordulat előtt kezdődött már a rendszerváltozás, mégpedig mintegy negyedszázada. Az államosított társa­dalom – ha rejtve is – egységes volt abban a tudatban, hogy elutasítja a fenn­állót. A politikai és ideológiai "békét" a szocializmus biztosította ugyan, s vele a szocialista táborban talán leglátványosabb prosperálást is. A redisztribúció, vagyis a gazdasági tér újraelosztó kezelése folyamatosan kézben tartotta a tervet, a piacot, a fogyasztás és a továbbfejlődés módjait. Ennek a nagy "szervezettség­nek" ma még láthatatlanul sok híve van, e rendszer működése nagy szilárdságra volt beállítva, s ebből viszonylag sok megmaradt a politikai és a gazdasági intéz­ményrendszerben. Az elmúlt húsz esztendőt elszánt (politikai) piacellenesség és gyenge piacpártiság jellemezte. Mutatja ezt az is, hogy a kormány a tömegvisel­kedés újraszabályozásával egyáltalán nem halad, a tömegek pedig éppúgy eset­lenül és értetlenül nézik a fölöttük végbemenő "piacosodást", mint ennek hiányát nézték negyedszáz évig.

Ami ebből következik, az korántsem bíztató: a mai magyar társadalom mintegy kétharmada bizonytalan nézeteket vall a nemzeti tudat és a türelem kér­désében. A "nem ezt vártuk" élménye általánossá lett tavaly óta. A politikai hatalom megváltozása nem hozta és nem is hozhatta magával a tömegek föl­szabadulását. Nincs spontán polgárosodás! Akkor sincs magától ilyesmi, ha a politikai állam a maga totalitarizmusával minduntalan rátenyerelt a társadalom minden törekvésére, s e nyomás alól fölszabadulva akár gyors polgárosodás is indulhatott volna. Mert ehhez az is kellett volna, hogy a társadalom tisztánlátása ne csak a rendszer politikusainak szimbolikus elzavarásáig terjedjen, hanem szilárd legyen a célok terén is.

De hisz elkezdődött valami, ami több, mint amit remélhettünk? Igaz. A politikai hatalom és a tanácsrendszer szétbomlása az emberek felében fölébresz­tette a piaci orientáció előnyét belátó kistulajdonosi öntudatot, aminek utóbb még haszna is lehet. Azonban a nemzettudat és a politikai tolerancia terén a népesség 2/3-a bizonytalanságot vall be. Óriási különbségek vannak az ideoló­giai és politikai tudás-szintek között. Félrevezetett és rosszul tájékoztatott tömegek nyilatkoznak a liberális világkép szalonképes formáiról, s közben észrevétlenül fölveszik a nemzeties szókészletet. Illetve a magabiztos nemzeti öntudat erőnek erejével maga alá gyűrné a liberális politikai gondolkodást. S ez korántsem furcsa, hisz a politikai modernizációk történetében mindig ki volt szolgáltatva a politikai tudás és eligazodás-készség az egzisztenciális helyzetnek. A mai liberális politikai gondolkodás a tradicionális ellenzékiség terén leli gyökereit, a redisztribúciót kizáró beállítottság jellemzi. Például a privatizáció kérdésében a magas politikai státusú és ellenzéki liberalizmust támogató embe­rek nem okvetlenül jó piaci kötődésűek, tehát nem "pénz áll mögöttük", viszont a mezőgazdasági munkások erősebben kötődnek az agrárszektor piacosításának érdekéhez, mert pénz reménye áll előttük. De már a kisgazdapárti gazdálkodók piaci attitűdje korántsem szilárd a privatizáció kérdésének tisztázatlansága miatt, viszont korántsem liberális alapállású. Minthogy pedig a liberális politikai világ­kép éppen a piaci gondolat sikerének feltétele, ez a pártos és mentalitásbeli meg­osztottság eleve egyik akadálya a politikai modernizációnak, vagyis a rezsim­változást követő modellváltozásnak.

A felülről irányított modernizálódás egy szétesett társadalmat ért. A vál­tozásokra adható válasz igazából háromféle lehetett: liberális nyitás, nemzeti befeléfordulás és autonómia-igény, valamint apátia. A nemzeti és liberális politi­kai utak hívei 1989-ben még együtt haladtak a pártállam megtagadása céljával. A politikai pluralizálódás a pártok kereteibe préselte a változást szilárdan igénylő népességet és rendszerellenességet. A parlamenti választások a nemzet­gondolat sikerességét jelezték, a liberális pártok szereplése bíztató volt, de sem a paraszti (parasztpárti, kisgazda, kereszténydemokrata), sem a vállalkozáspárti tömegeket nem tudták maguk mögé állítani. A nemzetgondolat azonban egy­úttal hamisan vállalkozáspárti és antiliberális alapon fogalmazta meg patetikus szerepét. Ezzel ugyan nem szüntette meg a redisztribúciós gazdaság maradvá­nyait, nem számolta föl a pártállami politika gyökereit, de kétségtelenül állam­pártivá próbálta átédesgetni a politizálódó tömegeket.

Ennek eredményét mind a nyári népszavazás kudarca, mind az önkor­mányzati választások adatai pontosan jelzik. A politikai állam "nemzetivé" res­taurálása ugyan senkinek nem használt igazából, de nemzetivé tette a politikai apátiát, védekezővé tette a nehezen eligazodó vagy választott pártjában csalódott embereket. Etatizált korporatizmus körülményei teremtődtek meg, a ki nem fej­lődhetett közvetlen demokrácia sem lett garanciája a modellváltozásnak, s csak alkalmi diagnózisokra lett képes a parlament is. Tehát a politikai frontok meg­nyitása nem a kormány jótéteménye lett, hanem az előző évekből megmaradt "határlebontások" és politikai lövészárkok tették lehetővé pártok közeledését, szétesését vagy koalícióját. A kormány tehát alulmaradt a hozzá fűzött remé­nyeknek. Ugyanakkor az állam beavatkozása növekedett az állam minimalizáló­dása helyett, patronátus és jogilag diktált önkormányzatiság valósult meg az önszerveződő és önkreatív civil társadalom helyett, az értelmiség exportálása kezdődött a szellemi és érdekeltségi mozgósítása helyett, "népi kapitalizmus" ideológiája terjedt szét a köztársasági közérzet helyett, politikai formalizmus kapott lábra az akcionalizmus helyett.

Rossz előképek

Modellváltás helyetti rendszerváltozásunk ma még többesélyes. A civil társada­lom nyomása még ugyancsak nagy, s alighanem nőni fog. Éppen az ideológiai-politikai tudás és érzékenység növekedése segítheti, hogy a társadalom egziszten­ciális elbizonytalanodása olyan új politikai gyakorlat kialakulását hozza, amely­ben nem "odafönt" dőlnek el a dolgok ismét, hanem a szélesebb társadalmi érde­kek szabályozta erőtérben. Erről ugyancsak a taxis-blokád históriája szól elég pontosan. De amíg mozgalmak valóban hatalomkorlátozó erővé növekednek, addig még kacskaringós út vár ránk. A civil társadalom története és a politikai modernizálódás útjai olyan előképekkel is szolgálnak, amelyek a politikai apátia és a szervezetlen tudás növekedését ígérik.

A felülről szervezett modernizációk egyik kézenfekvő példája volt például a német és orosz gazdasági/politikai erők között vergődő lengyel polgárosodás a 18-19. században. (Micsoda ósdi példa?!) Ami az analógiát megengedhetővé teszi, az új értéktér kialakulása a szerves és mesterséges régiókra széttagolódott országban. A mi mai értékválságunkhoz hasonlóan alig jellemző ipari termelés, lerabolt és közösségeit tekintve is kiszolgáltatott parasztgazdaság, széttöredezett nemzeti érzelmek, heveny nyugatutánzás, legalizált feketepiac és jól szervezett "négermunka" jellemezte ezt az új értékteret. A civilizatorikus missziók Nyu­gatról érkeztek (mint nálunk a Békehadtest), adminisztratív piac nyert teret a politikai tőkeképződés helyett (mint ma minálunk ugyancsak), a politikai öntudat addig megkülönböztette a "mi" és az "ők" sztféráját, majd nyugatosodásra áhitoz­va a lengyelséget is más mintákra akarták átfaragni (kell-e itt is utalnom hazai példákra?), s nem a munkát racionalizáló europaizálódás és polgárosodás útjára léptek, hanem a tradícionális értékek elkenésére vagy átpolitizálására vetemed­tek, barátság- és közösséghiányokat teremtve, hamari tőkefelhalmozódást meg­célozva. Új frontvonalak nyíltak akkor ott: elvált a nyugati gazdasági orientáció tere az újrafeudalizálódó többi tértől, új nacionalizmus ütközött meg az addig kiegyensúlyozott politikai szférával, antiszemitizmus indult, új vallásosodás kínált menekülésformákat, ellenállva a modernizálódás esélyének.

S aki azt mondaná, elég a régi példából, nézzen át Jugoszláviába vagy Ro­mániába. Szabadkai kutatók szerint a szocialista országok üresjárata a két rend­szertípus között őnáluk már totális válsággá lett: az eltűnt pártállami értékrend csupán látszat, a tudat és a döntési rendszer mélyén még minden tovább él, a munkanélküliek a pártrendszerben a munkát vagy munkanélküli segélyt biztosító politikát látják ma már, a műszaki értelmiség java csupán technikai-politikai hibának tartja a mai válságot, a polgári demokrácia korszakában általános középosztályi rétegek pedig jóval alatta élnek akkori életszínvonaluknak. Ki­egyensúlyozatlanok a tőkeképződés feltételei (az alkotmány 7-10 féle tulajdon­formát kodifikált!), anarchista-liberális és etatista-bürokrata értelmiség követte a redisztribúciós rendszer utáni pártirányítást, atomizálódtak és sorra tönkremen­nek az intézmények, nacionalizmusba fordul a radikalizmus, a helyi érdekküzdel­mek harcosai a politikai stallumokba ülve elidegenednek saját köreiktől, politok­ratikus és naciokratikus elit alakult ki.

Romániában is elszakadt a nyilvános diskurzus a valóságtól, a médiák harcolnak és hazudoznak, hódít a napról napra élés, termeli a nacionalizmust, dezertálásra kényszeríti az elitet, elárvulnak az intézmények, mindent leönt a politika a modernizáció ígéretével, a politikai pártok szétlövik egymást, állandó­sítják a válságot, szítják a politikai üzérkedést, kettészakad a privát-személyes tér és a közösségi tér, elmúlt a civil társadalom védekezőképes ellenállása, az ön­fenntartás és a túlélés reménye ritualizálta a csoportok viselkedését és elbizony­talanította az identitást...

További példák helyett, ha visszalépünk a mai magyar társadalmi térbe, ostoba nyugatimádatot, önkéntes újrafeudalizálódást, erejét emésztő középosz­tályi és értelmiségi gazdasági mentalitást látunk, új nacionalizmust és antiszemi­tizmust, vallásos menekülésformákat és terjedő szektákat, gyanakvó ellenállást a modernizálódásban, európai szinten legalacsonyabb családi- és csoportkötődést, az eddig sikeresnek hihető civiltársadalmi magatartások marginalizálódását stb. Az állam funkciói abszolutizálódnak, modern civilizáció helyett restaurációs alkuk megkötése van napirenden, a hatalom elkülönült a vállalkozóktól és a vál­lalkozásképtelen tömegektől, a pártosodás és a parlament is alig akadálya a tota­litarizálódásnak, technokratikus szereptévesztés uralja el az uralmi adminiszt­rációt is.

A rossz előképek sem időben, sem térben nem távoliak tehát. Sőt: amit a pártállam rendszerében megszoktunk, a passzív rezisztencia, folytatódhat tovább – hacsak a polgári engedetlenség nagyra nem nő végre...

A politikai rendszer természete persze nem tűri, hogy megmondják neki, mit kéne inkább csinálnia. Pedig hiába ott kezdődik az uralom, ahol az alávetés megnyilvánul – ha a mai uralkodók számára a rendszerváltás ott fejeződött be, ahol az uralkodó garnitúrát (java részben) lecserélték, akkor alapos tévedésben vannak. A magyar társadalomnak eddig sem csupán rendszerváltozásra vagy hatalomváltásra volt szüksége, hanem modellváltásra. Olyan új politikai és gazdasági modellre, amely nem csupán a politikai szféra formai módosulásából áll, hanem új jövőkép, tervező uralom, egyetértő vagy kifogásait megfogalmazó népesség konszenzusával működik. S ebben az új modellformálásban az önkrea­tivitásnak, a máskéntgondolások rendszerének, a nyilvánosságnak és a konflik­tuskezelésnek éppoly fontos szerepe kell legyen, mint az új értéketikának és cselekvésetikának.

Ma már sem Nyugaton, sem Keleten nem lehet nemzeti keretben gondol­kodni. Sem francia nemzet, sem német, sem magyar nem létezik már a globali­zálódó világ részeként. Kölcsönös összefüggések, kiegyezések, koegzisztenciák léteznek, amelyekben kétségtelenül nagy szerepe van a politikai előtörténetnek, a mentalitásoknak és az integrációk különböző formáinak. Azonban már semmi­féle politikai innováció nem képzelhető el intézmények formalizált keretei között. A közösségek, kisebbségek és egyének új emancipációja vált szükségessé, a formalizált kereteken és intézményeken kívüli mozgások lesznek uralkodóvá. Kialakulnak marginális helyzetek és lesznek perifériára szorult csoportok is, de a várható krízisek jó része nem intézmények működésétől oldódik majd meg, ha­nem az információk birtoklásától meghatározott endogén fejlődés eredménye­ként. Mindehhez azonban az kell, hogy ne csak a rendszer élére állt garnitúra változzon, hanem a modell megújítása legyen a fő cél.

Milyen lehet az új modell, s mitől rossz, ami eddig megvalósult?

Csupán néhány példa. Az első és legfontosabb a gazdasági gondolkodás gyökeres megváltozása. A hatvanas-hetvenes években az volt "vállalkozó", aki a második gazdaságban kiegészítő jövedelemhez jutott több munkával és gazdasá­gi-politikai kockázattal. A nyolcvanas évek vállalkozója már a hatékonyság és a kockázat arányának megváltozásával ér el sikereket, de hatékonysága öncélú, piaci szerepe feudális, hatása mások számára nyomorveszélyt jelent, profitfel­halmozása nem piaci jellegű, hanem rablógazdálkodáshoz hasonlatos. A vállal­kozási hajlandóság növekedése és a profitfelhalmozás eredeti logikája kétszáz­ötven éves, és a "tőke koráig" visszalépnünk nem kellene talán. Ráadásul a való­di tőke és tulajdon nélküli vállalkozás nem több, mint feudális uralom térnyeré­sének lehetősége. A mai privatizálási törekvések nyíltan futnak bele egy restaurációs logikába (elég itt arra utalni, hogy a földterületek visszaadása aligha állhat meg az 1947-es állapotoknál, s akkor az egyházi birtokok és a nemesi bir­tokok is magánkézbe kerülnek újra, ennek minden külpolitikai, közigazgatási, iskolapolitikai és piacszervezési következményével). Mindemellett a rövidtávú profitfölhalmozás nem is piaci modell, hanem korakapitalizmus-kori kísérlet, s nem éppen eredményes ma már, sem a nemzeti, sem a világgazdaságban, nem is szólva a környezetvédelemről, a munkaerőpiac készségéről, az informálissá vált piaci logikáról vagy a hazai innovációs törekvésekről, amelyek aligha hagyják a végre-valahára pluralizált gazdaságot újra homogenizálni.

S ahogy a pluralizálódás (részbeni) megtörténte nehezen tenné lehetővé a gazdasági hatalom újracentralizálását (erről ugyancsak ékesen szólt a taxisok és a velük szolidáris tömegek lázadása), éppen úgy a politikai hatalom újraközponto­sítása sem mehetne végbe simán. De ez csupán az egyik föltétel, s erről ponto­san a félbemaradt vagy el sem kezdődött modellváltás bírálataként szólt elem­zően Hegedűs Zsuzsa szociológus a Magyar Narancs 1990/20. számában. Az ő logikáját elfogadva is azt állítom, hogy a politikai pluralizálódás ugyan végbe­ment a pártok kialakulásával és parlamenti helyfoglalásával, de az ellenzék hata­lomkeresése és integrálódása a hatalomba még korántsem elégséges föltétele a társadalom pluralizálódásának és a demokratikus döntésrendszernek, amelyben a kisebbségek éppen a más alternatívák megfogalmazására hivatottak és az egyenlőség méltóságát élvezhetik. Az új politikai "elit" gyorsan technokratizáló­dott ("Tudjuk, merjük, tesszük!"), de a társadalmi bizalom terén mégis alul­maradt a várakozásoktól. A pártok parlamentarizálódása és hatalomba jutása nem új modell, csupán a politikai rendszer kiválasztottainak változását jelenti, s a népek ismét úgy érzik, hogy nevükben, de fölöttük dőlnek el a dolgok.

Nagy esélye van, hogy a populista ideológia elsodorhatja azokat a tömege­ket, amelyekhez szózatait intézi. Még mindig nincs mód a társadalmi önmeg­határozást a mentalitások változásával mérni. A gazdasági innováció ipari modellje, amelyről országonként minden populáció el tudja mondani, hogy miért nem kívánatos, nem kínál valódi társadalmi beleszólás-jogokat. Tulajdonosi jo­gokat és társadalmi-gazdasági polarizálódást kínál ez a modell, s olyan totalita­rizmust, amely ellen az emberi jogok nevében hetente tüntetnek a legkülönfé­lébb társadalmi csoportok évtizedek óta. Nyilván mi sem akarjuk a leküzdött totalitarizmust egy újjal fölcserélni, emberi jogaink meg sem szerzett formáit egy új paternalista és korrupciós rendszer kezére adni.

Ezt az utat elkerülni és új modell kialakításában fáradozni most legvaló­szerűbben a civil társadalom méltóságának visszaszerzésével lehet. A politikai és gazdasági térben várható konfliktusok megoldására azt a jogot kell biztosítani, amely készen áll alternatívák keresésére, másfajta legitimációra, önkreatív léte­zés eszközeinek kidolgozására, s egyben garanciát jelent a totalizálódó hatalom elleni fölháborodásra is. Az "új" hatalmi racionalitás, amely az egyenlőtlenségek fokozódását igéri mint perspektívát, megérdemli, hogy folytonos hatalomkritika és rendszerellenesség támadja. A piac-centrikus hatalmi logika elvezethet ben­nünket oda, ahol az ázsiai kis sárkányok tartanak, oda is, ahol Biafra vagy Bul­gária tart, de semmiképp sem növelheti a polgári engedetlenség szintjét. Pedig, vállalkozóink nagy száma ide, sikerességünk oda, e polgári engedetlenség nélkül még a kétszáz évvel ezelőtti Amerika szintjére sem léphetünk, s a világ domináns folyamatai biztosan túllépnek mirajtunk.

A polgári elégedetlenség mozgalmai tehát elengedhetetlenek akkor is, ha ma még ez csupán egy új modell igényének első jele a világ minden táján. "Új racionalitásaink" iránya, a feltörekvés, a reklám és a szexualitás tobzódása ellenére, éppen ennek komolyan vétele kellene legyen. De még azelőtt, hogy végképp devalválódna a piac, a vállalkozás, az europaizálódás minden meg­küzdött formája és a rendszerváltozás alapvető értelme, s még mielőtt Köztes-Európa széléről a mélybe szédülünk...

1990. november 24.

Megjelent Hová törekszünk, s milyen áron (avagy vállalkozás és negatív polgárosodás kis honunkban) címen BÁCSKAPOCS 1990 (II.) 43:4-6.