A lét hangoltsága. Tanulmányok a tudás sokféleségéről – ezen a talányosan hangolt címen jelent meg Gábor György és Vajda Mihály filozófusok szerkesztette kötet,¹ mely a maga háromfélszáz oldalán az MTA Filozófiai Kutatóintézetének egy éves tudásterméséből (2009) kap kóstolót. Közös-e ez a tudás, avagy kívülről-felülről jövő? Akadémikus vagy irányzatos, „egydimenziós” vagy többszólamú, azonos megjelenési arcot ölteni képes, vagy talányokba rejtekező…?

Rövid válasszal: aki „egy látószögű” olvasat, okkal szűkített tudástér, valamiféle pragmatikus magyarázat „kézbe ragadható” alakzatát keresi, az megkapja ezt, de rá fog jönni, hogy a közös tudás épp ennek ellenkezője, s akár „a történelmi tapasztalat fogalmának historizálása” (Gyáni, 11-39. old.), akár a kötet egész első, Történet- és vallásfilozófia tematikájú része erősíti azt a sejtést, hogy mindeme tudások sokfélesége, a vizsgálódások mintegy párhuzamos válaszkészlete nem épp beszűkítő, hanem kiterjeszthető dimenziót kínál „a világ jelenségeinek és folyamatainak leírására, értelmezésére és megmagyarázására. Az általunk alkalmazott megközelítési módok polifon szerkezete elkerülhetetlenné teszi a legkülönfélébb látásmódok és eltérő gondolkodási formák együttes és egyidejű jelenlétét” – hangzik a Szerkesztők előszavából, s ennek a későbbi fejezetek egyedi írásai is ekképpen felelnek meg: Sonkoly Gábor: Kulturális örökség és történelem a városban (83-91); Agárdi Péter: Fejtő Ferenc és a magyar nemzeti kultúra (252-264); Codruţa Cuceu: A politikafilozófia modernizálása – A nyilvánosság pragmatista megközelítése (133-140); Békés Vera: Egy kézirat az ezerkilencszázhetvenes évek elején, a „márüres és mégüres pillanat senkiföldjén” (230-241), vagy Vajda Mihály: A lét hangoltsága (175-182) című írása is fennen bizonyítja, hogy a sokféleség, a sokszínűség tudása és respektusa, a világ bármely tüneményének leírása csak sápatag ködlés, ha nem illeszkedik a komplexitás igényeit tükröző rendszerszerűségbe. A kötet szerkesztői által alkalmazott, érvényesített és várt formaváltozatok „a filozófiai tudás, a filozófiai megismerésforma problémáit járják körül”, s az alapkérdést követik: hány-mindenféle a tudás, mennyi fér az emberbe, a korszakba, a nyelvbe, a hitvilágba, a kultúra örökségébe és hasznavehetőségébe…

Saját szavaikkal: „Hogy a filozófia – talán nem véletlenül – már történetének első időszakától kezdődően (vesd össze pl. Arisztotelészt) egyszerre volt „természet- és tudományfilozófiai” látásmód (Arisztotelész: Fizika, Meteorológia, Az ágbolt, A keletkezésről és a pusztulásról, Az állatok keletkezéséről etc.), egyszerre jelentette a metafizikai vizsgálódásokat, s a legelső mozdulatlan mozgatóról való gondolkodást (Arisztotelész: Metafizika), a politikáról és a politikai berendezkedésről szóló „politikafilozófiai” elmélkedést (Arisztotelész: Politika), az etikának, az emberi viselkedés morális összefüggéseinek kutatását (Arisztotelész: Nikomakhoszi ethika, Eudemoszi etika, Nagy etika), a lélekről, az emberi psziché működéséről kifejtetteket (Arisztotelész: A lélek, Az érzékelés tárgyai, Az emlékezet és a visszaemlékezés, A fiatalság és az öregség, az élet és a halál, Az álmok, Az alvás és az ébrenlét etc.), továbbá a logikus és szisztematikus gondolkodás, valamint a megértés és az értelmezés tudományát (Arisztotelész: Kategóriák, Hermeneutika, Első Analitika, Második Analitika, Topika etc.), végül a beszédről, a dialektikáról és az érvelésről (Arisztotelész: Retorika), valamint a művészetekről való szisztematikus („művészetfilozófiai”) bölcselkedést (Arisztotelész: Poétika) stb. Ma az ilyen totális megközelítés egy életművön belül elképzelhetetlen (igazi donquijotés tett lenne ehhez fogható teljességre törekedni), de arra figyelmeztet, hogy a filozófia nem nélkülözheti a sokszínűséget, a feltett kérdések és válaszok (vagy válaszkísérletek és választöredékek) sokoldalúságát.

Szerintünk egyenesen őrület, s a filozófiai látásmódnak, azaz a filozófia lényegének teljes ignorálása, egyszóval a filozófia halála, ha a filozófiát mesterségesen, kívülről, valamilyen intézményesített hatalmi- vagy parancsszóval „egydimenzióssá” kísérelnék meg tenni, hogy megfeleljen a modern (azaz épp a legmodernebbnek hitt és – mint annyiszor – megfellebbezhetetlennek, vagyis intézményesen kanonizáltnak remélt) tudományosság követelményeinek. Nem szeretnénk, ha megfelelne annak. Másrészről primitívség és a tudás funkciójának, szerepének és működésének totális félreértése a filozófia egész jogosultságának technokrata-technicista megkérdőjelezése azon az alapon, hogy bármennyit erőlködjenek is a filozófusok, soha nem fognak a kérdéseikre a tudomány követelményeinek megfelelő, naprakész választ találni. Nem fognak. Ez igaz. De úgy gondoljuk, hogy a filozófia, ha nem akarják a tudomány nevében így vagy úgy megerőszakolni, s ha ragaszkodunk ahhoz, amit filozófiai tradíciónak szokás nevezni, továbbra is nagyon fontos szerepet játszhat, s remélhetőleg játszani is fog abban, hogy a kulturált ember elgondolkozhasson azon, ami körülveszi. Legyen szó a világmindenségről, a társadalom berendezkedéséről, az egyes ember érzés- és gondolatvilágáról; legyen szó tudományról, művészetről, vallásról vagy bármiről, ami hozzánk tartozik” (7-8. old.).

Így aztán a tudás sokfélesége, a folyamatleírások, visszatükrözések, időbeli tesztek, rálátások, metafizikai, a fenomenológiai, a nyelv-, a tudomány-, a vallás-, a művészet- vagy történetfilozófiai vizsgálódások talán azt az egyvalamit bizonyossá tehetik: tudni, tudást tudni és értelmezni, reménykedni vagy bizonytalankodni épp oly stabil eszköz, mint a molekuláris biológiában vagy az optofonikában kimerevült tudásmodellek leképezése adat-szövegszerű ismeretté. De kellően kényes és kényelmes felelősség is mindazoknak, aki kezükbe veszik a kötetet: e termékeny bizonytalanság mindenki „ajándéka”, s a tudás jegyében született írások magáról a tudásról is vallanak, ami egyúttal azt is kínálja: „az olvasó kedvére tallózhat a kötetben, szeretheti vagy elutasíthatja egyik vagy másik írást. A filozófia, minthogy nem ’kőkemény tudomány’, megengedi, hogy mindenki a maga személyiségének megfelelően viszonyuljon hozzá” – szól ismét csak az előszóból. Ugyanakkor Vajda Mihály is megerősíti Heidegger A metafizika alapfogalmairól tartott freiburgi előadásaiból vett idézettel, miképpen lett az „affektusok és érzések” fenomenológiai értelmezéséből olyan diszpozíció és hangoltság, mely megmutatja „a heideggeri emberfelfogás sokkal inkább lehetővé teszi a számunkra önmagunk megértését, mint az a Heidegger által ’humanistának’ nevezett emberfelfogás, amely nem tágít attól, hogy az embert eszes állatnak tekintse” (175. old.).

Gyáni Gábor, aki itt Az ikrek – Róma és Jeruzsálem írásában a kontrasztot emeli ki, de ebben is a párhuzamokat világítja meg, árnyalt forrásértelmezésnek veti alá a Genezis könyvét, melyben „az emberi nem egységének üzenetét”, a mítosz mint nemzeti genealógia és testvérharc üzenetét járja körül a komplementaritás, a kollektív identitás alakulása során. Az ikrek mint metahistorikus ellenpozíciók képviselői mintegy az előző írása, A történelmi tapasztalat fogalmának historizálása befejező fejezeteit, Dilthey, Koselleck, Tengelyi aspektusát hangosítja föl tanulságosan: „Az önmagáról szerzett közvetlen tapasztalat (az élmény), lényegében az önismeret révén sikerrel törekedhet a jelen a múlt megértésére” (Collingwood), s lesz mindennek „mondhatni, paradigmatikus megnyilvánulása az önéletírás, amikor ’az életutat megértő ember azonos azzal, aki azt végigélte’ (Dilthey). Egyszerre van adva az önéletírásban az élmény és az élettapasztalat (a történelmi tudás); egymásra épülve, egymással való kölcsönhatásban jelenítik meg az elmúlt életet. Az önéletíró életének ’értelmi egységei’ (tényei) ’a jelenbeli és múltbeli, közös fontosságuk révén összekapcsolódó élmények koncepcióiban alakulnak ki. […] Az egységek élményekként formálódnak ki, s a végtelen, számtalan sokféleségből előzetesen kiválasztódik az, ami ábrázolásra érdemes. S e tagok közül olyan összefüggés bukkan elő, mely persze nem lehet oly sok év reális életútjának egyszerű leképezése, s nem is akar az lenni, mert hiszen éppolyan megértésről van szó, mégiscsak azt mondja ki, amit az individuális élet maga tud a benne meglévő összefüggésről” (Dilthey). Ebből azután következhet is, hogy „az önéletírás, tartja Dilthey, a történelmi látásmód példaszerű modellje, amelynek ’alapját a saját élethatalma és teljessége, az erre vonatkozó elmélkedés energiája alkotja. Egyedül ez teszi lehetővé, hogy az elmúlt vértelen árnyai másodszor is életre keljenek […], hogy önmagunkat átadjuk egy idegen létezésnek, hogy saját énünket abban elveszítsük’”.

Találó forráskezelés, Dilthey mellett Gadamer megjegyzése szolgál itt is tanulságként: a történelmi tudat nem önmagában van közös értékként, hanem mint az önismeret egyik formája, amelyet a megértés, mint önmegértés övez, s ennek az önéletírás csupán irodalmi megnyilvánulása, az életösszefüggés, mely a koherencia (Zusammenhang) felderítését segíti elő. De magát a megértést olyan kategóriák rögzítik, mint az érték, a cél, és a jelentőség, s midőn az utóbbit tartjuk többre, az emlékezés (a retrospekció) távlatában terjesztjük ki magunk, eközben „az érték a jelen viszonylatában, a cél pedig a jövő perspektívájában kap szerepet az élet megértése (értelemmel való felruházása) során. A történelmi (a történészi) gondolkodásnak a jelentőség a ’legsajátabb kategóriája’, amely alapvető kognitív eszköz a visszaemlékezésben megteremtendő koherenciához. Márpedig mi más a történelem, mint maga is egyfajta visszaemlékezés. Ha a koherencia, az életösszefüggés a jelentőség felismerésével (’felderítésével’) érhető el csupán, akkor a történeti megértés (megismerés) szintén képes összefüggéseiben megragadni a történeti tapasztalatot. Ami azzal a hallgatólagos feltételezéssel egyenértékű, hogy az élmények csupán az alapjukul szolgáló történések (események) lefolyását követően válnak tapasztalatokká, akkor, midőn fény derül a múltat reprezentáló élmények jelentőségére (értelmére)” írja Gyáni (14-15. old.).

Ám ahogyan a közös tudás, a tudás-örökség, a megértés és értelmezés mint „életösszefüggés” és tudáskezelési megoldás kap méltó hangsúlyt, a kötet további írásaiban, számos aspektus megannyi részletkérdésében még hatalmas tudástemplom formálódik meg. A négy nagyobb gyűjtőfejezet (A történelemhez tartozunk, mielőtt történelmet írnánk (Történet- és vallásfilozófia); Egy felfoghatatlan mindenségbe való belevetettség (Metafizika, fenomenológia, nyelv- és politikafilozófia); Történelemre vonatkoztatott és politikumba átültetett áldozathozatali etika (Művészetfilozófia, magyar filozófia- és eszmetörténet); Miért bízzunk inkább a tudósokban, mint a mágusokban? (Tudomány- és kommunikációfilozófia) – mint az napnál világosabban látható, oly sokféle aspektus, annyi érvényesnek tetsző látásmód, gazdag szakirodalmi forráskészlet és olvasati produktum felvonultatásától pompázatos, hogy illetlen vaksiság lenne fél-bekezdésenként kimarcangolni belőlük további szerzőket² és forrásműveket, hogy valamely részleges körképet tegyünk sejdíthetővé. Ehelyett s ezért is idéztem fennebb pár mondatnyit, látva lássék a mélységek megannyi bugyra, az értés és értelmezés, tudásfogalom és tudhatóság szinte végtelen távlata, no meg a lét hangoltságára építő megértő módok esélye vagy reménytelensége, időlegessége vagy naivitása. Az orchideák bolygólyától Pascalig, az ágostoni hitvitától a metafizikai álmokig, a politikai test vagy a nyelvi játékok, a zenei dialogikusságtól a közösségfogalmak elektronikus kommunikációba formált bizalmi szféráiig annyi meg annyi létkérdés feszegeti a megfontolnivalók határait, hogy további fölidézésüket praktikusan itt abba is hagyom. Nemcsak a reménytelen gazdagság miatt, hanem mert az én léthangoltsági horizontom oly parányi minibolygó a temérdek nagy naprendszerhez képest, hogy mintegy szédült hüppögés volna csupán a legcsekélyebb referencia látszatát kelteni.

Az viszont örömhír, e visszavonultság dacára is, hogy épp itt, épp ezért jöhetnek maguk az Olvasók, kik vállalható, önmaguk számára hitelesnek tetsző léthangoltsági adalékokat lelhetnek a kötetben – s nem az én dalom hatására, de maguk örömére…! Ez pedig a kötet szerkesztőinek elmeéle szerint is legfőbb célja a kiadványnak. Akinek ne lenne programja, tépelődni valója, reménykedni képes létképzete…, bátran beleülhet e kötet fontolnivalóiba a következő évekre. A sok látószögű olvasat még így is csupán kósza remény marad majd… – de az értelmező bátorság kalandja ugyanakkor áthatja majd bárki érdeklődő vállalkozó kedvét…!

A. Gergely András

1 Typotex, Budapest, 2010., 369 oldal

2 A szerzők: Agárdi Péter, Békés Vera, Codruţa Cuceu, Ferencz Sándor, Frenyó Zoltán, Gábor György, Gángó Gábor, Golden Dániel, Gyáni Gábor, Hévizi Ottó, Kondor Zsuzsanna, Kovács Gábor, Laki János, Mester Béla, Mesterházi Miklós, Neumer Katalin, Sonkoly Gábor, Surányi László, Szántó Vera, Szécsi Gábor, Székely László, Sziklai László, Turgonyi Zoltán, Vajda Mihály, Varga Péter.