Háttér és előtér a spirituális irodalomhoz

Kihívónak is talányos, valahol az ezoterikus hitek és a judaisztikai magyarázatok talányos világába vezető címével egyenesen meghökkentő Aryeh Kaplan Zsidó meditáció című kötete.ⁱ A szerzőt nemigen ismerjük, s talán nem is hagyná magát ismerni (komoly tehetségű fizikusként a NASA munkatársa volt, idővel viszont ortodox rabbi lett), ha mintegy mellesleg nem volna „a modern kor egyik legjelentősebb kabbalistájának tartott” szakembere. Korábbi könyveinek fő funkciója, s e kötetének kivételessége is ama közléstechnikában nevezhető meg, ahogyan fölépíti mondanivalóját, érveket és megfigyeléseket kezel, s mintegy bevonzza, elcsábítja az olvasót, hogy a kételyek, rádöbbenések és rejtelem-fejtések közepette hagyja magát végigvezetni a meditáció és a zsidó misztika ismeretlen tájain, belső útjain, fölismerésein és következtetésein át a „Gyakorlati útmutató” használatáig, mely könyvének alcíme is.

Már első szövegoldalán a tudástapasztalat, a vélt és képzelt tudás, meg a lehetséges „belső utak” kontrasztjával indítja „tanóráit”, melyek a Bevezetőn túl tizennyolc fejezetben követik „a semmitől” Istenig (102-120. old.), a meditációs módszerek és állapotok, a parancsolatok és a személyiség újraformálása (172-191.), a tudatállapotok és a vizualitás (39-101.), az „ima útja”, „a létra” és az „egyesítés” vonalát követve a zsidó misztika kínálkozó értelmezési tartományait. „A ’zsidó meditáció’ kifejezés hallatán az emberek gyakran meglepődnek. Tájékozott zsidók – köztük sok rabbi és tudós – sem tudnak arról, hogy létezik ilyesmi. Ha erre vonatkozó írást mutatnak nekik, azt mondják, hogy ez a judaizmus ezoterikus vagy okkult részéhez tartozik, kevés köze van a főirányhoz. Ezért nem meglepő, hogy sok meditációról szóló friss mű alig szentel figyelmet a zsidóságnak. Habár a legtöbb író tisztában van a judaizmus misztikus elemeivel, a misztika körét mégis a kabbalára vagy a haszid mesterekre szűkíti le. A legtöbb meditációról szóló könyv a keleti technikákat, és egyes alkalmakkor a keresztény meditációt tárgyalja, de a zsidó meditációt minden gyakorlati szempontból figyelmen kívül hagyja. Azoktól, akik meditációt tanulnak, ez igen komoly tévedés. A judaizmus hozta létre az egyik legfontosabb meditációs rendszert, amelynek ismerete nélkül minden tanulás befejezetlen marad…” (7.).

Kaplan vitán felül tájékozott és rutinos a spirituális alapfogalmak, a meggyőzési és élmény-technikák, valamint a spirituális irodalom művelőinek munkái terén, helyét a legmélyebben értő Gershom Sholem mellett lehet megnevezni. Megbízható tudása, a zsidó közösségek, zsinagógai szertartások kezelésében megszerzett ismeretei ráadásul azzal a felvilágosító gesztussal, alapos humánummal, együttérző szeretettel és megismerési szándékot tükröző objektivitással egészülnek ki, ami kivételesnek mondható a spirituális irodalom művelői között. Szövegei, az egyes fejezetek fókuszpontjai valóban egy belső utat, megismerési ösvényt rajzolnak meg, melyet Tőle nem kinyilatkoztatásként kell elfogadni, hanem csupán Vele együtt sétálgatva belátni a rejtélyek és jelentés-terek miliőiben kalandozva. Ehhez szerényen, de épp Olvasóinak megbecsülésére építve hosszasan bevezeti, mi az, amire maga is rájött a „nem létező” fogalom aprólékos elemzése, majd kitárgyalása közben. S ez éppen specifikusan a meditáció technikája, a szufizmus, iszlám miszticizmus, valamint a keleti vallások meditációs technikáinak köztes területe, ahol „a természetfeletti érzékelés” és a mindennapi tudás hiátusaiból, az Én (ego) én-centrikusságának és a „felettes én” további rálátási esélyeinek dilemmáiból indul ki, egyszerű példákkal (egy rózsa csodálata, egy hang érzékelése, egy zajszinttől függetlenedő létezés lehetőségének esélyei), majd illusztrálja, miként is működik a fókuszált, önmagára figyelni, erősebben koncentrálni képes elmeháztartás technológiája. Ezért például mintegy a korábbi kutakodások rejtett kritikája is megfogalmazódik szövegében (értsd: mi mindent tudnak már a tudatról, de honnan indultak ki és milyen céllal, ami eltérő okságot eredményez a megértésben is), anélkül, hogy az bántó lenne: „(...) Megfigyeltük, hogy a legtöbb zsidó meditációval foglalkozó szöveg feltételezi az olvasó előismereteit az alapvető technikákkal kapcsolatban, és az író csak további részletekkel szolgál hozzájuk. Amikor gyakorlatban akartuk alkalmazni őket, kiderült, hogy túl sok információ hiányzik: mintha egy francia konyhával foglalkozó könyvet használnánk a főzés ismerete nélkül. A receptek kéznél vannak, de a kezdő nem tud mit kezdeni velük. A zsidó meditáció esetében az alapanyagok megvoltak, de az elkészítés fortélyainak ismerete nélkül vagy azokat titokban tartva. Egy bizonyos szintig a rejtvény részeit már összeraktam két korábbi meditációról szóló könyvemben. Ezek közül viszont egyiket sem szándékoztam gyakorlati útmutatóként kiadni. Sokan mutattak rá arra, hogy mekkora szükség volna egy olyan zsidó meditációs műre, amely egyszerűen fogalmaz, és a laikusoknak szól. Ebből az igényből született meg e kötet ötlete. Könyvem a zsidó meditáció legalapvetőbb formáit taglalja, különös figyelmet szentelve a fősodorba tartozó műveknek, és nem feltételez különleges előismeretet sem a judaizmus, sem a meditáció területén. Remélem, hogy elindít egy folyamatot, amelyben az olvasó bepillantást nyer a zsidó örökség lelki dimenzióiba” (11-12.).

S attól, hogy a kötet elején lévő tartalomjegyzék is mintegy „mutatja az utat” a belátás kötetvégi lehetősége felé, máris áttekinthetővé válik a „honnan hová és mi módon” elbeszélő mód. Ezt azonban rögtön a szinte várható kérdéssel vezeti fel: mi végre a meditálás igénye, miért és kinek, hol és hogyan meditáljunk a hétköznapokban, specifikusan a zsidó szövegek ürügyén, melyek tényleges adatbázisaikban nem tartalmaznak a mindennapi ember számára átélhető meditatív elemeket, sőt ehhez szükséges forráskiadványok is fordítás hiányával vannak csupán. De nem onnan indít, hogy „leszólja” a nem tudókat, hanem onnan, hogy fedezzük fel közösen, mennyire nem tudunk mindezzel mit kezdeni! „(...) Különös, hogy a legtöbb ember sosem gondolkodik a gondolatairól. A gondolataink annyira lényünk részévé váltak, hogy mi magától értetődőnek vesszük őket. A meditáció egyik első lépéseként azt kell megtanulni, hogy ezt ne tartsuk természetesnek.

Egy egyszerű gyakorlat megmutatja, hogy milyen nehéz a gondolatainkat uralni. Elméletileg ez a gyakorlat nevetségesen egyszerű, de a valóságban fájdalmasan bonyolult.

Íme a gyakorlat: Hagyjuk abba a gondolkodást.

Rendszerint, ha nem vagyunk mással elfoglalva, a gondolatok folyamatosan áramlanak át a tudatunkon. Amikor valaki így ábrándozik, akkor egyik gondolata a másikba folyik át, majdnem teljesen automatikusan. Az áramlás folytonos, és olyan, mint egy belső beszélgetés önmagunkkal. Általában véve, az ábrándozás annyira részévé vált szellemi közegünknek, hogy nem is figyelünk rá.

Az első gyakorlat tehát a gondolataink tudatosítására irányul azáltal, hogy megpróbáljuk megállítani őket. Próbáljuk meg kiüresíteni az elménket néhány percre, és ne gondoljunk semmire. Könnyűnek hangzik? Tegyük le a könyvet és próbáljuk ki.

(...) A meditáció egyik legnagyobb haszna az, hogy kontrollálja a tudatalattit. Általa megtanulhatjuk a tudatot olyan folyamatok irányítására használni, melyek egyébként a tudatalatti hatalma alatt állnak. Fokozatosan, a tudatalattinak egyre nagyobb része válik elérhetővé a tudatos értelem számára, míg végül a teljes gondolkodási folyamat felett megszerezzük a hatalmat.

(...) Rengeteg teória született a tudatalattiról, de részletesebb tárgyalásuk meghaladná e könyv céljait. Ha a meditáció nem más, mint kontrollált gondolkodás, akkor ez azt jelenti, hogy az individuum a gondolkodás teljes folyamatát az ellenőrzése alatt tartja, beleértve a tudatalattiból érkező információkat is. A tapasztalt meditáló megtanulja, hogy miképp gondolja, amit gondolni akar, és hogy mikor akarja azt gondolni. Ellenállva a tudatalattira nehezedő pszichológiai nyomásnak, mindig ura lehet a helyzetnek. Saját maga urává válik, sohasem téve olyat, amiről tudja, hogy nem akarja megtenni. Több meditációs iskola szerint a meditáció leglényegesebb célja az önuralom” (13-18.).

E rávezető „szertartás” végül is legfőképpen a megértés kísérletét, a befogadás élményét, a belső rendezettség eléréséhez szükséges (de nem mellesleg állandó és mindörökké gyakorlatot is igénylő) tudati észlelést, a tapasztalati tudás és fokozott éberség közötti tartományban tartózkodást mutatja meg. A kötet végig tele van ezekkel a kontrasztokkal, feszültség-oldó hatásokkal, elengedési eszköztárral, példákkal és forrásművekre utalásokkal, kezdve Freud-tól Uszpenszkijig, D.H. Lawrence-től William Blake-ig, a Parancsolatok szakirodalmától a kóser étkezésig, a Széfer Jecirától a Tetragrammaton Isten-elvéig, vagy a rituális fürdőtől a vizuális jelképtárig mindennel megrakva. Egészen bizonyos, hogy a cím meglepetése, haszidizmus vagy antik istenhitek, Biblia vagy életvezetési szabálykönyv ismeretével együtt és ezek nélkül sem kevesebb, mint egy lehetséges világkép valóban gyakorlati útmutató általi közelebbi megismerése. Ebben – számunkra és akár a zsidó hívek számára is – kellő alapozottságú ismeret, a meditáció módszertanát is egyszerre átélni segítő és belátni engedő módszeresség a meghatározó. Végső konklúzióként tehát éppen az, amivel a spirituális tudás előtti és közbeni, a meditáció alatti és utáni ismeretekhez, élménykészlethez hozzásegít. Nem írja ugyan címoldalra, de egészen egyértelművé teszi: a Plutarchos óta ismerős tudás („navigare necesse est! vivere non est necesse”) spirituális átiratában egészen világosan felfedezhető a meditáció szükséglete az életvitel korlátosságával szembeállítva. Meditálni muszáj, élni nem annyira. Kivéve, ha maga az élet is lehet a meditáció része, célja és értelme is.

A kötet tehát magát a szembenállást segíti belátássá változtatni – nem önmagunk ellen, vagy nem is pusztán a „mantrameditáció” eszközével, hanem a gondolkodás lehetséges hangolási skálájának megismerése és önmegismerés révén.

A. Gergely András

i Fordította Tarnóc János. Vince Kiadó, Budapest, 2004., 200 oldal.