A politikai kultúra megromlása az egyesített Németországban

A Möllnben meggyilkolt három török nő, Yeliz Arslan, Ayshe Yilmaz és Bahide Arslan emlékének ajánlom.

Az idei nyárutón is, mint évek óta mindig, egy dániai szigeten igyekeztünk distanciát találni „a keserves hazához”, jól tudva, milyen gyorsan semmivé zsugorodhat egy ilyen macskaugrásnyi távolság, kivált augusztus válságos havában. Tavaly az összeomló Szovjetunióban meghiúsult puccs telepedett rá nyaralásunkra, az szögezett bennünket a rádió mellé; tavalyelőtt az Öböl-válság hírközlési szenzációja szüntette meg a szigethelyzetet: nem tudtunk kikapcsolódni. Idén Németország ért utol bennünket.

Pedig Møn szigetének bőségesen akadnak saját szenzációi. A Keleti-tenger homokdűnéi előtt, a messze nyúló réteken hajnaltól késő estig zajlik a légi forgalom. Ezernyi nyári lúd tart pihenőt útközben, gyakorolja a fel- és leszállást. Vagy szürke gémek riasztják föl hirtelen a vadlúdnépet lomha gubbasztásából. Kitartó lárma, mely magamagát nyeli el végül. És a rétek, a dűnék, a tenger fölött az ég repülő alakzatokkal van teleróva mindig: ha kibetűzzük ezt az írást, mesék születnek. Ebbe nem locsog bele semmi aktuális hír, Nils Holgerson azonban bármikor leszállhatna itt, hogy aztán, vadlúdtávlatból nézve le, új kalandok felé repüljön.

Idén augusztusban szinte üres maradt az ég, csak sirályok. Az aszályos nyár fölperzselte a réteket, s fel- és leszállási tilalmat rendelt el az egész repülőtéren. A válságok bezzeg, tudtuk a rádióból, újra bekövetkeztek. Mintha heccből kapcsoltak volna párhuzamosan két eseményt, a barcelonai sportsikerek és kudarcok, például a férfi százméteres síkfutás selejtezői vagy a lécmagasság a női magasugrásban, kiegészültek a szarajevói halottak aznapi számával. Az olimpiai játékok Boszniában zajlottak, az Olimpiai stadion szerb aknavetők lőtávolába került. A hírek átfedték egymást. Az egyidejű történés egyenértékűnek mutatkozott. Itt érmeket, ott emberveszteséget számláltak. És az olimpiai mulatságban, mint egy mellékcselekmény, fel is oldódott a borzalom. Egy fiatalabb, mindig útra kész író – fantaziáltam – véghezvihette volna, hogy itt is, ott is jelen legyen, és időgyorsító szavakkal megteremtse az epikai áttekintést: mesterlövészek és tőrvívó hölgyek, doppingbotrányok és blokádsértések, rövidített nemzeti himnuszok és a tizenhetedik, mit sem érő fegyverszünet, tűzijáték itt is, ott is...

Noteszomba azonban csak Németországról szóló jegyzeteket írtam. Az az átkozott, örök ólomsúllyal lehúzó honosság! Nyári ludas szigetünkön, bár kevés kikapcsolódást nyújtott ezúttal, igyekeztünk megfeledkezni a válsághónap zavaró tényeiről; elvégre bőven akadt gyalogszeder és naponta friss hal. Ám még a levágott halfejek rosszalló szemei mellől is – mivel tegnapi újságon hevertek – ránk meredt az apró betűs szöveg és némely vastagon kiemelt szó: szétrobbanó Jugoszlávia, olimpiai arany a kormányos nélküli négyesben. Később aztán dán ég alatt, serpenyőből ettük a fejvesztett lepényhalakat, augusztus elején.

Mi tesz ilyen érzéketlenné érzékeny embereket? Könnyen felindulunk, most mégis elfásultunk. Túl sok, ami ránk zúdul egyszerre, mondja még a pap is a szószékről. Most az információk túláradása tehet arról, hogy a társadalom – mert agyontájékoztatják – szinte tájékozatlanul éldegél magában. Vagy a vesszőparipánkra pattanunk: ki az ózonlyukra bámul, ki a betegbiztosításról mondja a magáét. Ha túl sokáig siránkozik valaki a boszniai menekültek nyomorúságán, kimaradhat sirámaiból Szomália és a mindennapos éhhalál. Öszszeomlik talán a világ, vagy csupán, mint oly gyakran mostanában, megkergült a tőzsde?

Amikor az olimpiát lezáróünnepelték, egy ideig vitathatatlanul Szarajevó állt az előtérben, egyre kínosabban, mert még mindig jobb, ha mellékhadszínterek vonják el a figyelmet az európai politika csődjéről; ám még ez a gyalázat is – ami után Európa csak agyrém – közhellyé kopott. Aztán jött a hír Németországból, és igazolta, hogy augusztus válsághónap.

Voltaképpen semmi új, csak a régi eldurvult változata. Több mint ötszáz szélsőjobboldali újra meg újra megostromolt Rostock-Lichtenhagenban egy menekültotthont. Az ablakokból végignézték a szomszéd házakban lakó polgárok, és tapsoltak a kövek és Molotov-koktélok hajigálásához. Később láthatták e polgárok a tévében, hogyan nézték végig és tapsoltak hozzá; néhányan talán magukra ismertek.

Voltaképpen tudtuk. Nyugatnémet példára már Hoyerswerdában és másutt is bizonyságot nyert az erő hatékonysága. Begyakorolták időközben, hogyan csap át erőszakba az idegengyűlölet. A rendőrség ezúttal is megértést tanúsított az egyöntetű népakarat iránt, és türtőztette magát. Kicsit később már buzgóbban ügyködtek a rendőrök a baloldali ellentüntetők lekapcsolásán. Ennek a dolognak, hallottuk, nem szabad továbbterjednie. Az üdülőövezet rádiójából politikusok hangja röcögött: felül akarták múlni egymást a megdöbbenés olcsó művészetében.

Ekkor azonban beavatkozott a külföld is, mivel egyre több lángba borított menekültotthont láttak a nézők. Lefényképezett üvöltés járta be a világot. Felidéződött a „csúnya német” fogalma. Semmi sem vonta el a figyelmet, sem olimpia, sem Kabul, sem Szarajevó. Vastag betűkkel virított mindenütt ROSTOCK. Én tehát a dániai üdülőszigeten erre az útra készítettem jegyzeteket; szokásos menekvésem útját a kéziratba és epikusan szétágaztatott menekítő járataiba betemette az idő. Ami történt, a húsunkba vág.

Azóta Németország megváltozott. Hoyerswerdát még el lehetett sumákolni valahogy, Rostock óta azonban az egység mámorában tett minden fogadkozás hitelét vesztette. A tárcarovatok hasábjain is ujjongva köszöntött diadal, amit a háború utáni korszak végének s a második újrakezdés órájának nyilvánítottak, az az ünnepi hangulat, amely piedesztálra emelte az egyesített Németországot, hiszen végre, az elévült tehertől megszabadultan, új s már-már nyomdakész történelmi fejezet írható róla – és tucatnyi szorgos történetíró állt rajtra készen kifent tollal –, az a már három éve is undorító szájtépés hirtelen elcsöndesedett, mert megint csak megkopogtatja vállunkat a múlt, és tettesként, útitársként és hallgató többségként leplez le bennünket.

Nem mintha elnémultunk volna ijedtünkben. Tiltakozás hangzott fel, nyilatkozatok és felhívások leltek aláírókra. Tömegtüntetések kívánták még a minap is bizonyítani ellenálló képességünket; ám az a politika, amelyet három éve felelősség terhel a most megnyilvánuló visszaesésért a német barbárságba, hű maradt önmagához, tántoríthatatlanul; továbbra is megnyirbálással fenyegeti az egyéni menedékjogot – alkotmányunk ékkövét! –, hogy eleget tegyen a népi érzületnek, amely mindig csak idülten egészséges lehet; továbbra is úgy irányítja az egyesülés nélküli egység menetét, hogy újabb, most szociálisan deklasszáló felosztáshoz vezessen; és továbbra sem akar vagy tud véget vetni sem a kormány, sem az ellenzék az NDK-csődtömeg szemérmetlen kiárusításának, hogy hatékony teherkiegyenlítést valósítson meg helyette.

Ez kezdettől fogva jogos volt, és továbbra is az lenne, hiszen kizsákmányolt helyzetükben, elfalazva, besúgókkal körülvéve és állandó gyámság alatt, a rosszul járt németeknek, az NDK polgárainak negyven éven keresztül a Szövetségi Köztársaság polgárai helyett is fizetniük kellett, fizetniük és ráfizetniük. ők nem voltak olyan szerencsések, hogy a nyugati szabadságot választhassák. Olyan igazságtalan volt a mérce, hogy nem mi viseltük őhelyettük, nem, ők viselték helyettünk minden német vesztett háborújának fő terhét. Ennek a belátásnak kellett volna, amint ledőlt a fal, elsődlegesnek lennie. Ezzel – és nem újbóli gyámkodással – tartoztunk volna nekik.

Ezért – és mivel engem a hatvanas évek elejétől ismételten szólásra bírt a terhek ilyen igazságtalan megoszlása – 1989. december 18-án, az SPD berlini kongresszusán „széles körű, azonnal esedékes és újabb feltételekhez nem kötött teherkiegyenlítést” szorgalmaztam, anyagi fedezetül pedig a katonai kiadások szigorú csökkentését és a szociális helyzet szerint progresszív különadót. Elvtársaim azonban akkor úgy vélték, hogy Willy Brandt szép jövendölését: „Most összenő minden, ami összetartozik”, csodaváróan és tétlenül elfogadhatják, holott már néhány héttel a fal ledöntése után kiderült, hogy semmi sem nő össze magától, iszonyúan sok gaz kezd viszont elburjánzani. Negyvenévi elszakítottság után egyedül a bűnös múlt terhe közös bennünk, németekben; még a nyelv sem közvetít megértést.

Amikor befejeztem beszédemet „A német teherkiegyenlítésről”, rövid taps csapta agyon, de legalább bekerült a jegyzőkönyvbe. Azóta már megszoktam, hogy falra hányom a borsót. Alig néhány héttel később, 1990. február 2-án Tutzingban, az „Új válaszok a német kérdésre” témájú kongresszuson, hosszabb indoklás után ezt a követelést fogalmaztam. meg: „Aki jelenleg Németországról gondolkodik, és választ keres a német kérdésre, az nem kerülheti meg Auschwitzot.”

Ez a mondat és egyéb megfontolásaim, amelyekkel óva intettem attól, hogy a bekebelezés ripsz-ropsz módszerével teremtsünk elhamarkodott német egységet, és kezdetnek konföderációt javasoltam, nyomban fölzúdulást keltettek. Az „Egy hazátlan bitang rövid beszéde” elevenbe talált. Én, „a nemzet önjelölt vészmadara”, én, „a német egység megrögzött ellensége”, úgymond, „eszközként használtam fel Auschwitzot”, és fölhánytorgatásával korlátozni akartam a németek önrendelkezési jogát.

Akkori egységittas bírálóimat ma hadd kérdezzem meg: fényt gyújtott-e agyukban most és megkésve a sachsenhauseni úgynevezett „zsidó barakk” leégése?

Akkori bírálóimnak – akik valamennyien kötötték magukat egy állomásfőnök eszelős mondatához: ;,A vonat elment, már senki sem állíthatja meg” –, mindnyájuknak hadd hívjam föl ma a figyelmét arra, milyen újabb barbársághoz vezetett bennünket, németeket, az ő nagy vasutastudományuk.

A latens és nyílt antiszemitizmustól és a pogromoktól, melyek áldozatai főként cigányok, késő már óva inteni. Auschwitz és Auschwitz-Birkenau, ahol csaknem félmillió romát és szintit gyilkoltak meg, idáig veti árnyékát. A cigányokat ma Németországban újból aszociális elemeknek minősítik, és állandó erőszak fenyegeti őket. Nincs azonban olyan politikaformáló erő a láthatáron, amelyik akarna és tudna is megálljt parancsolni az ismétlődő bűncselekményeknek.

Ellenkezőleg: nem csupán és nem elsősorban a bőrfejűek azok, akik telegén szerepléseikkel fölrúgják a társadalom demokratikus konszenzusát; sőt inkább politikusok voltak azok, verbális ütőerővel megáldott emberek, Stoiber és Rühe urak, akik a bevándorlás problémáját és a menekültek s menedéket keresők szorultságát már egy éve is a maguk javára játszották ki, állandó témaként a választási harcban. Búcsút mondtak a civilizált viselkedésnek, s erőszakos tettekre és merényletekre ösztönözték ezzel a gyülekező jobboldali szélsőségeseket. A Seiters belügyminiszter és a román kormány között kialkudott toloncolási eljárás, amely, ha jól megnézzük, a menedéket kereső romák deportálását jelenti, és az állandó támadások az alkotmány menedékjogi cikke ellen, mindez úgy-ahogy még tompított első megfogalmazása a Németországot egyesítő jelszónak: „Ki a külföldiekkel!”

Rühe úr, aki azóta védelmi miniszter és az állam oszlopa lett, CDU-főtitkári tevékenységét jellemző megállapításomra, hogy ő „nyakkendős és jól fésült bőrfejű”, azzal legyintett rá, hogy untatja önismétlésem; pedig gyakran szembekerül még ezzel az arcképpel, mivel a terrornak nemcsak a hatását kell meglátni, hanem néven kell nevezni előidézőit is. Vajon hogyan vethet véget a kettős játéknak ez a kormány, hiszen számítóan bujtott fel rá, és a népi érzülettől, ama vitathatatlanul egészségestől való páni félelmében rendezte meg?

Németország Szövetségi Köztársaság és alaptörvénye egy bontási vállalkozásnak van kiszolgáltatva, még ha az házgondnokságnak és gyámhatóságnak tekinti is magát. Ha egy pénzügyminiszterkedő CSU-politikus megkockáztat roppant szemöldöke alól egy pillantást vetni a jövőbe, és azt véli látni, hogy a következő választások csak a középtől jobbra nyerhetők meg, ha az FDP egy barnás színezetű s a határokat népileg áthágó osztrákot hív meg ünnepi szónoknak, ha a hadiipari lobby illetékes államtitkára akar védnökként Peenemündébe utazni a V–2 rakéták születésének kerek évfordulóján tartandó ünnepségre – s útja csak a külföldi tiltakozások miatt hiúsul meg –, ha mindezt, a politikai centrumnak ezt a jobbra helyeződését, ezt a jobbra csúszást csak kocsmai fecsegésként bagatellizálják, és nem értik meg, hogy létünkben fenyeget, akkor nekünk, németeknek újra veszedelmesnek kell minősítenünk magunkat – éspedig mielőtt még a szomszédaink látnának veszedelmet bennünk.

Ezért nevezek nevén, azaz gyújtogatónak, egynéhány derék Biedermannt.l Ezért látom úgy, hogy az ország állítólagos szükségállapota csakis a kormányban gyökeredzik. Ezért nem lehetnek Németországról szóló beszédemben szeretettel részletező elmélkedések, vagy alászállások a hazafias érzés teléreihez; nem, én a kérdőjelet akarom mélyfúrónak használni.

Hát nincs hatásos orvossága a németek visszaesési hajlamának? Rúnajelekkel íratott elő nekünk az ismétlés kényszere? Szükséges-e az, hogy nálunk, németeknél minden, még a lehetővé vált egyesülés csodás ajándéka is – szinte törvényszerűen –, csúfos szörnyszülötté torzuljon? Bennünket, akik olyan erőszakolt szótömörítéseket találtunk ki, mint a „gyászfeldolgozás” és a „múltleküzdés”, most a másik véglet felől a „meggyőződés-esztétika” bunkószava fenyeget, amellyel frissen pálfordult kultúrüzemgazdászaink csapnak agyon mindent, ami nem a takarosan elrendezett tetszetősség esztétikájára törekszik? Mi, akik még mindig sérültjei vagyunk az abszolútumba tett utolsó kiruccanásainknak, még mindig képtelenek vagyunk civil, azaz humánus módon bánni bel- és külföldiekkel? Mi hibádzik a mi nagy német gazdagságunkban?

Ezeket a kérdéseket augusztus végén Dániában írtam le, tehát egy olyan országban, amely ugyan nem túlzottan idegenbarát, de társadalmában a gyilkolási vágyként megnyilvánuló gyűlölet – amit Hoyerswerdában, Rostockban és száz más városban láthattunk – nem kimutatható, nemigen elképzelhető, még roppant pszichikai terhek alatt sem.

Amikor 1945 tavaszán a szovjet hadsereg előrenyomult, és a Keleti-tengeren át sok ezer német menekült a véderejük megszállta Dániába, a nagynémet birodalom rövidesen bekövetkező kapitulációja után a megszállók iránti mégoly érthető harag vagy akár gyűlölet sem sarkallta a dánokat erőszakos cselekményekre a német menekültek ellen. Sőt: bár maguk is szükséget láttak, gondoskodtak ellenségeikről. Azok visszatérése Németországba nem úgy ment végbe, mint holmi brutális kitoloncolás. Beszámolhatnék olyan nyugat- és keletporosz menekültekről, akik nem dániai tartózkodásuk alatt döbbentek rá menekült voltukra és státusukra; amikor azonban kényszerbeutaltakként észak- és nyugatnémet községekbe kerültek, nem szűnő idegenellenességet és gyűlöletet tapasztaltak. Már akkor is ezt hallották: „Menjetek vissza oda, ahonnét szalasztottak!”

A dánoknak természetes, hogy civilizáltan viselkednek. Nem beszélnek róla, legföljebb ha ironikusan, mellékmondatokban. Mi azonban a civilizáció megszakadását a német társadalomban – dátumszerűen 1933 történelmi cezúráját – mindmáig nem tudtuk összeforrasztani, bárhogyan igyekeztünk, bárhogyan fogadkoztunk.

Még a hetvenes évek elején is, amikor bízvást remélhettük, hogy sikerül ezt a szakadást, ha begyógyítani nem is, de legalább áthidalni, amikor reformer lendület igyekezett megszüntetni társadalmi elmaradottságunkat, akkor is összecsengtek a szélsőbal gyűlölködő jelszavai a Springer-sajtó gyűlölettirádáival, kezdett gyakorlattá válni a politikai gyilkosság a Rudi Dutschke elleni merénylettel, az ellenfelet ellenséggé nyilvánították, és Brandt varsói térdre hullását még a szövetségi gyűlésben is gonoszkodás fogadta. Konrad Adenauer 1961 őszén mondott becsmérlő beszéde után, amely az emigránsokat célozta és sebezte meg, Willy Brandt idegen maradt Németországban, haláláig idegen; hiába ámított az ellenkezőjével nem egy állami díszünnepség.

Amikor a lübecki fiatalember 1933-ban Norvégiában, később pedig Svédországban keresett menedéket, mindkét helyen befogadták. Az SPD kongresszusán tegnap elhatározott kompromisszum nem oszlatja el aggályaimat. Minden szociáldemokrata szövetségi képviselőnek, aki ezek után hajlandó lenne alkotmányunk nagy értékét, az alapvető menedékjogot kiegészítésekkel korlátozni, tudnia kell, hogy ezzel visszamenőlegesen megsért minden emigránst, holtakat és még élőket, mindenkit, akinek távoznia kellett Németországból, és Skandináviában vagy Mexikóban, Hollandiában, Angliában vagy az USA-ban talált menedéket. Ezért a menedékjog megnyirbálása, ha netán kétharmados többséget kapna a szövetségi gyűlésben, szakítást jelentene a német szociáldemokrácia történetével.

Egy szakítással több vagy kevesebb, mondhatná valaki, nem számít.

Hiába, bennünket, németeket sorsszerű gyakorisággal szakítottak szét. Hozzáedződtünk, hogy törések és szakadások mentén élünk. Nekünk a szétdaraboltság – legkésőbb a harmincéves háború óta – természetes állapotunk. Az Elbántúl pedig, a Rajna felől nézve, mindig is külön létezett. A töredékesség, a kettéhasadtság, az úgynevezett hamleti jelleg hozzánk tartozik, amiért is szakadatlan az egységre törekszünk, legtöbbször hiába vagy túl nagy áron.

Eszerint németnek lenni, mondják, annyi, mint meghasadtnak lenni, minden lét- és tudathelyzetben. Németnek lenni annyi továbbá, mint szenvedni az egység hiányától, amiért is kitartóan önmagunkkal foglalkozunk; szomszédaink nevetségére, akiknek más, kevésbé veszélyes bolondériáik vannak.

Fabatkát sem érnek az ilyen sommás megállapítások, ha mégoly kézhez állónak tetszenek is: hiszen a nyugatnémetek alig szenvedtek az ország felosztottságától, sőt tudatlanságukkal azt csak elősegítették. A kétállamúság vége felé már-már kétségbe vonták annak a nemzeti ünnepnek az értelmét is, amelynek retorikája népi felkelést bűvészkedett elő egy spontán munkáslázadásból.

A váratlanul fenyegető csatlakozás jobbára riasztotta a nyugatnémeteket, hiszen sejteni lehetett, minden kancellári hazugság ellenére, hogy ára lesz. Nem, nem voltunk oda az egységért; talán az a történelmi tapasztalat tett gyanakvóvá, hogy ránk, németekre az egység mindig csak szerencsétlenséget hozott.

Egyetlen nyári dániai feljegyzésem maradt még, amelyet ehhez a beszédhez vetettem papírra nem sokkal a mindent nivelláló kettős esemény – olimpia plusz Szarajevó – után, s amely olyan rövid – Mi németek nem ismerünk mértéket! –, hogy magyarázó vagy a kurta ténymegállapítást vitató kifejtésre szorul.

Mi, akik háztartásunkban oly nagy biztonságra törekszünk, hogy a külföld csodál érte, valóban ennyire mértéktelenek volnánk? Tagadó válasz kínálkozik. Nincsenek-e francia és amerikai politológusok és történészek – például Alfred Grosser és Fritz Stern –, akik, felkérésre, elégséges osztályzatokat írtak érettségi bizonyítványunkba?

Az ország nyugati részében, ahol negyven éve folyamatosan járunk a demokrácia iskolájába, nem jutottunk-e olyan példás társadalmi konszenzusra, hogy az igazolni látszik a „szociális piacgazdaság” ideológiai igényének megvalósulását?

Nem léptünk-e fel külföldön, nemzeti szuverenitásunk visszanyeréséig, jobbára vigyázatosan és magunkat kisebbítve? A gazdasági óriás a politikai törpe szerepében; ezért is követte az „Újra vagyunk valakik!” típusú nagyzoló kijelentéseket nyomban több csillapító viszonylagosítás és szerénységre való intelem.

Nem iparkodtunk-e az aktív védekezés szellemében kiadott minden NATO-utasításnak mindig azonnal és elsőként alávetni magunkat?

A történészvitáig – ez valamivel az egyesítés előtt volt – nem viseltük-e türelmesen a múlt terhét, a német bűnkomplexust és a nem halványuló megbélyegzettség szégyenét, reménykedve persze, hogy egy szép napon túl lehetünk majd mindezen?

És nem volt-e kedvesebb valamennyiünk fülének az olyan jellemzés, hogy „rendszerető, szociálisan béketűrő, engedményekre kész és kiegyensúlyozott”, mint a „Vagy, vagy!” és a „Kerül, amibe kerül!” harsány hetvenkedése?

Bizonnyal igaz, hogy a Német Szövetségi Köztársaság polgárai a maguk kezdeményezésére s mindenkor pártjaik és érdekszövetségeik terepén valószínűleg civilizálódtak; még a hivatalok és hatóságok nyers hangneme is, amely mindkét fél részéről alattvalói mentalitást feltételezett, kénytelen volt engedni a „Legyetek szívélyesek egymáshoz!” követelésének. Civil módon bántunk egymással. Forgalomba került a „vitakultúra” szó. A múlt kötelező iskolai téma maradt. Akadt ugyan néhány ónáci, az örök tegnapiak, ám amikor a hatvanas évek végén az NPD-nek, egy szélsőjobboldali, többnyire korosabb évjáratokat tömörítő pártnak sikerült bejutnia néhány tartományi parlamentbe, olyan demokratikus baloldal állt vele szemben, amely ezt a jobboldali erőt nyílt és erőszak nélküli vitában jelentéktelenné redukálta. Véget ért a kísértetjárás, a jobboldali tábor szétmorzsolódott.

Így láttuk. Az NDK, ez a hivatalból és állítása szerint antifasiszta állam, szegényebb lett egy diadallal. Reménykedhettünk, hogy leküzdöttük az utolsó visszaesést. Az utódok nemzedéke előtt tág, demokratikus karám nyílott, bőven ellátva kalandos játszóterekkel és fűtött uszodákkal, diszkókkal és szociológiai szakvéleményekkel, s így elegendő és kényelmes kifutóteret nyújtott, és olyan fejlődést ígért, amely békés, toleráns módon az ifjúságközpontú fogyasztásra épít. Ártalmatlanul váltották egymást a divatok. Áldozat nem esett, csak a korszellem oltárán.

Már a fal leomlása és a hamarosan ripsz-ropsz végrehajtott egyesítés előtt csalókának bizonyult azonban az a látszat, hogy megtisztult volna Németország, legalábbis a nagyobb, nyugati fele. Ám csak amikor az NDK csődtömegét holt és eleven leltárastul bekebelezték a Szövetségi Köztársaság áruházláncai és energiahálózatai, bankjai és biztosítókonszernjei, csak ez az „egy hazának” nevezett alkalmi vételecske oszlatta el az önámítást, leplezte le az össznémet svindlit, és adott újabb lendületet – alighogy szuverének lettünk – a mértéktelenség hajlamának.

Nyomban kiderült, milyen törékeny a nagy nehezen kivívott társadalmi konszenzus. A szorgosan begyakorolt szerénységet kicsinyesnek és provinciálisnak bélyegezték; azóta újra folyik a szájtépő nagyzolás. Országosan mértékadó újságok szólítottak föl arra, hogy a német múlt terhét – ami addig önismeretünk fájó része volt – vessük le végre, és előrenézzünk, most már csak előre.

És mivel a Szovjetunió széthullásával a nyugati tábor, tehát a kapitalizmus, győztesnek vélte magát a kommunizmus fölött, mi össznémetek mintegy begyakoroltan tűntünk föl a győztesek oldalán, elszántan arra, hogy tiszta helyzetet teremtünk: szó sem lehetett többé harmadik útról, pláne demokratikus szocializmusról. Úgy rendelték az utópiáról való lemondást, mint féregtelenítő kúrát az orvos. Ahol nyoma sem volt piacnak, ott is uralkodni akart, dogmatikus korlátoltsággal, a szabad piacgazdaság. Azt a demokratikus baloldalt pedig, amely a legegyértelműbben, igaz, elvakító gyűlölet nélkül, ám érvekkel emelt szót a kommunizmus ellen, ezt a magával is viszálykodó baloldalt, amely mégis, a tevékeny alkotmányos hazafiság szellemében, a legbiztosabb védelmet jelentette a Szövetségi Köztársaság társadalmának szélsőjobbos hajlandóságai ellen, egy füst alatt ezt is le kell söpörni az asztalról, hogy tiszta helyzet teremtődjék.

Tisztogatóknak még sohasem volt híjával Németország, de ritkán végeztek tisztogatási munkát ilyen szakértelemmel; elvégre mint eddig, továbbra is főként egykori kommunisták és bűnbánó maoisták vállalják föl és viszik sikerre ezt az üzletet. Már ott tartanak, hogy a jakobinusok módján és módszerével, teherbíró lámpavasakat hoznak divatba újra, valamint egy középkori maradványt, a pellengért. És mivel senki sem jártasabb náluk a nyilvános önvádolás tudományában, a német feljelentésügy szilárd konjunktúrának néz elébe. – Isten, vagy aki tud, óvjon bennünket a konvertiták buzgalmától!

Mióta ez a tisztogatás tölti meg élettel a tárcarovatokat, és gondoskodik a kerekasztalviták csúcspontjairól, azóta a demokratikus baloldal már csak megidézett szellemként létezik, vagy esetleg néhány őskövületnek kikiáltott különc alakjában. E maradék példányok egyike beszél ma önökhöz. Körülnéztem, szemlét tartottam: a baloldal felőrlődött, a harmadik út eltorlaszolva. Az utolsó alkotmányos hazafiak rövidesen az állatkertben bámulhatók meg. Fölmerül azonban a kérdés: melyik politikai erő lehet képes jelenleg arra, hogy ezt a szántszándékkal hasított léket betömje, és ellenálljon a jobboldali terrornak?

A polgári centrum aligha. Esendő lévén a szónokok keltette riadalmakra, és a Stoiber-féle Menetekeltől, „a német népet fenyegető faji átitatódástól”, mint földi pokoltól rettegve, feszélyezetten nézi ugyan a jobboldali terrort – „Mit szól majd hozzá a külföld? Odébbállnak tőlünk a beruházók!” –, de azért lényegében megértést tanúsít iránta. Streibl látomása „a multikriminalizmus társadalmáról”, és Waigel irányelve, hogy „az eljövendő választások csak a középtől jobbra nyerhetők meg”, nem maradt pusztába kiáltó szó.

Amikor október harmadikán, az Egység napján szélsőjobboldali hordák vonultak Drezda utcáin, és azt ordították, hogy „Dögölj meg, Júda!”,2 a helyi és a Nyugat-Németországból odahívott rendőrség védőkíséretet adott nekik, ugyanakkor viszont Schwerinben, ahol az egység kancellárja ünnepelte történelmi nagyságát a Városi Színházban, az utcákon gondosan elkaptak mindenkit, aki tiltakozott volna ez ellen. Itt Münchenben, ahol nem is olyan régen néhány tucat balos hőzöngő ellen kemény rendőri túlerőt vetettek be, fölösleges a weimari állapotokkal riogatni ahhoz, hogy a megnagyobbodott Németország jobbra dőlő gyöngeségére rádöbbenjünk.

Újra csak nem ismerünk mértéket. Dániai feljegyzésemet, amely augusztus vége felé még kérdően-gyanítóan hangzott, ma már újabb, minden parlamenti ellenőrzés alól kicsúszó mértékvesztések igazolhatnák. Hadd nevezzem meg a Spiegel túlságosan szolgálatkész szállítóját, a Gauck-hivatalt, amely úgy nyitogatja Pandora szelencéjét, ahogy kedve tartja, és ezzel – bizonnyal szándéka ellenére – az NDK állambiztonsági szolgálatának munkáját folytatja. Most végre kifizetődik a Stasi szorgalma, most végre hat lassan felszívódó mérge. Az az egykor érvényes civilizált szabály, hogy „a kétség a vádlott mellett szól”, az ellenkezőjére fordult. Már a gyanú is bűnösnek bélyegez.

A másik mértéktelenség, amit megnevezek, a vagyonügynökség összpontosított lidércnyomása, amely roppant mércéjéből emberi sorsokat rostál ki. Semmi sem kényszerített arra, hogy létrehozzuk ezt a monstrumot, óriást szabadítva ki a palackból. Vagy kényszerített arra bennünket valami, hogy ilyen könyörtelenül bánjunk kárvallott, többszörösen megalázott emberekkel? Mi, nyugatnémetek talán rajtuk, a keletieken akarunk önigazolást nyerni? ők bűnhődjenek, mert nekünk lehetett Globkénk és Kiesingerünk és náci jogászaink is lehettek ezrével? Hát ők, sokat emlegetett „szegény fivéreink és nővéreink” tegyék jóvá, amit mi a gazdasági csoda napja alatt elrontottunk?

Hogy a német mértékvesztésnél maradjunk: micsoda mérhetetlen önteltség von itt mérleget!

Az elején azt mondtam: az idei, komisz és kitartóan aszályos nyáron üdülőszigetünkön szüneteltették légiforgalmukat a vadludak. Semmi sem vonta el a figyelmet. Nem maradhatott ki gondolataimból az a keserűségréteg, amely az egység két éve alatt leülepedett bennem. Dániai jegyzeteim ezért arra szorítkoznak, hogy csakis magamról beszélek, Németországról és magamról. Hogyan kapaszkodtam ebbe az országba. Hogyan veszítettem el ezt az országot. Mi bajom, és minek érzem hiányát. És mi az, amit felőlem elvihet a fene.

Ezért választottam ezt a címet: Beszéd a veszteségről.

Hosszú a sor, le kell rövidítenem néhány jellemző példára. A szülőhaza elvesztésével kezdődött. Ám ennek, bármilyen fájdalmas maradt is, belátható oka volt. Német bűn, azaz egy bűnös módon viselt háború.

1 Utalás Max Frisch Biedermann és a gyújtogatók című darabjára.

2 „Juda, verrecke!” A náci pogromok jelszava volt. (A ford.)

**************

Egy néppel több van a kelleténél: Sartre mondását egy kissé eltorzítva Hannah Arendt így jelölte meg a nácik érzelmeit a zsidókkal és a cigányokkal szemben. Ma mintha minden népből több volna a kelleténél: gyökértelen kivándorlók, erőszakosan kitelepített menekültek és kisebbségek, elköltöztetett lakosság, az emberek – úgy látszik – egymásra torlódnak. A túl népes – vagy annak hitt – emberiség önutálattal válaszol: féreg lett az ember a másik ember szemében. Képtelenség elmenekülni a zsúfolt földgolyóról, együttélésre kényszerülünk felebarátainkkal, akiket nem választhatunk meg, tömött vasúti kocsikban szorongó utasoknak látjuk magunkat, s attól rettegünk, hogy a pótutasok életterünktől fosztanak meg minket.

E viszolygás gyalázatos értékrombolással párosul. A sajtó útján nap mint nap azt sulykolják belénk, hogy az ember mennyiségként fogható fel. A háborús áldozatok, a terror áldozatainak óriási száma már nem rendít meg: az ember olyan árucikk, amelyet bántatlanul tékozolhatunk, jut is, marad is belőle. A számok előtt az erkölcs leteszi a fegyvert. Amilyen mértékben eltávolodunk a törzsünktől, az egyén emberi minősége a hangyaboly uniformizáltságát ölti fel. A közeli és a távoli összekeveredik, tízezer tengerentúli halott kevesebbnek számít, mint amikor a szomszédunkban hal meg valaki. A média is erősíti ezt a perverziót: mivel azt képzeli, a világ ábrázolására hivatott, a világ pótlékává lesz, elfordít tőle. E sikeres tevékenység következtében a telekommunikáció és műholdak világában mintha az elmúlt évszázadokban élnénk: elszigeteltségünkben nem is érdekel a másik ember. Mivel azt hisszük, hogy ismerjük, felmentést nyerünk az alól, hogy közeledjünk a másik ember felé. A média, amely otthonunkba hozza a világegyetemet, eltávolít a világtól, a képernyő ernyőz, az elmondott események egymást szürkítik. A Föld ismeretlenekkel népesül be, furcsa dolgok esnek meg benne, amelyeknek semmi közük egymáshoz, s mivel a másik ember kép csupán, egyre jobban kételkedünk magában a valóságban.

Fonákul valósult meg tehát a felvilágosodás álma: a népek közelebb kerültek egymáshoz, de nem azért hogy testvérek legyenek, hanem hogy megszabaduljanak a másiktól. Félnek a keveredéstől: ez az egyetlen közös vonásuk. (Pascal Bruckner)

Forrás: Nagyvilág, 1999 november-december