A véletlen és egy nagyváradi folyóirat

A jelenségek írói szempontú megközelítésében a véletlen, a pillanatnyi, előre nem látható inspiráció mindig is nagy szerepet játszott témaválasztásomban, s az ezzel járó szerencse ezúttal is rámtalált. Régi iratokat, fotókat, nyomtatványokat szenvedélyesen gyűjtő barátom jóvoltából már nem egy esetben jutottam váratlanul igen értékes muníció birtokába; ezúttal éppenséggel az 1934-es kiadású nagyváradi román folyóirat, a Cele trei Crişuri (A Hármas Körös) március-áprilisi összevont száma került általa a kezembe, amelynek gerince (véletlenül?) éppen a napirenden lévő magyar revíziós törekvések jogosságát kétségbe vonó, a román érdekek mentén érvelő anyagokat - szempontokat, adatokat - sorakoztat fel. Az egymást követő elemzéseket "összeolvasva", világosan állhat a magyar szempontokban már jártasak előtt az a védelmi rendszer és történelmi védőháló, amelyek jócskán kiélezték és mindkét oldalon már-már a süketek párbeszédévé alacsonyították a revíziós küzdelmek pró és kontra kimenetelét.

A közvetlenül az uralomváltozás után, 1919-ben alakult Cele trei Crişuri Közművelődési Egyesület által kiadott kétnyelvű - román és magyar - Aurora c. irodalmi lap mellett, mely a két irodalom kölcsönös megismerését vállalta föl, az 1919-től megjelenő Cele trei Crişuri címen indított román nyelvű havi folyóirat állandó rovatot tartott fent a magyar és szász közművelődési események ismertetésére. Irányítója az ókirályságból áttelepült jóhiszemű katonaember, George Bacaloglu ezredes. A lap azon gyér számú román szellemi fórumok egyike volt, amelyek a Trianon utáni Nagy-Románia álmának beteljesülése közepette is nagy erőfeszítésekre kényszerült, hogy olvasóbázisa úgy-ahogy eltartsa; a legnagyobb fájdalmat az okozta s a "legütősebb" kártyát is az jelentette az Erdélyben élő románságnak, hogy bár előnyös hatalmi pozíciókba került, az erdélyi gazdasági-társadalmi-szellemi körülmények változásai képtelenek voltak tartani a politika sietős iramát.

Újra kiterített térképek

A lapszám egész felépítéséből kiderül: a magyarsághoz hasonlóan, a románság is tisztában van azzal, hogy ellenlábasával való vitájában a döntő szót csak az európai erős államok valamelyike - nevezetesen Olaszország - mondhatja ki. A román bizakodás logikája arra épül, hogy bár Mussolini Olaszországa több ízben hangzatosan deklarálta: vitás kérdésekben mindig is a gyengébbek, a kisemmizettek oldalára áll, Románia elég érvet és bizonyítékot lesz majd képes felsorakoztatni avégett, hogy a tényleges igazságtalanságot nem is a magyarok szenvedték el Trianonban, hanem éppenséggel a románok, akikre Iuliu Maniu heves parlamenti interpellációja szerint a "a békeszerződések más határokat szabtak ki, mint amilyenekre számítottunk, olyan határokat, melyek román lelkek tíz- és százezreit zárják ki országukból, továbbá olyan nélkülözhetetlen, állambiztonságilag jelentős román területeket hagynak figyelmen kívül, melyek lelkünknek drágák."

Az idézetet egyenesen a főszerkesztő-ezredes lobogtatja meg vezércikkében (Nevroza zilei / Időszerű idegesség), utána pedig a román kormány egy volt minisztere, S(imion) Mehedinţi akadémikus, neves földrajztudós fejtegeti közel három újságoldalon át (Revizuirea revizuirii? / A revízió revíziója?), hogy a magyarok által akkora kitartással és hévvel követelt revízió már önmagában is értelmetlen, jogilag nonszensz, ugyanis a románok Trianonnál egyszer már elszenvedték azt a revíziót, aminek a kiigazításáért a legszívesebben maguk is ringbe szállnának. Románia kései hadbalépéskekor ugyanis - emlékeztet a román etnográfus - a Tiszáig terjedő nyugati határ elismerését ígérték az antant-hatalmak, viszont mihelyt a versailles-i békekötésre került sor, "kiderült": az elképzelt és hőn remélt nyugati határvonal nem fejezi ki az övezet etnikai valóságát, ezért újra kellett gondolni a jóvátételi szerződés bizonyos földrajzi elemeit.

"Versailles-ben újra asztalra terítették a térképeket, újravizsgálták és -gondolták a csatlakozási szerződés minden egyes kitételét. Ezúttal alapos, a békekongresszus legilletékesebb szakértői mérlegelték a választóvonalat, közöttük, ha jól tudom, a jeles földrajztudós, de Martonne sorbonne-i professzor, aki egyformán jól ismeri mind a Kárpátokat és vidékét, mind a Szajna övezetét. A revízió eredménye pedig - jól figyeljünk! - a re-ví-zi-ó-é!, olyan választóvonal lett, mely falvak egész övezetét juttatta Magyarországnak, melyben a románság túlságosan elkeveredett a magyarokkal. Szerencsétlen román parasztok szálltak elevenen a sírba: se iskola, se templom számukra, de még a megtűrt román nyelv sem..." - állapítja meg S. Mehedinţi. A csalódás román oldalon eleve akkora tehát, hogy az új életre ébredt többségi öntudat még tizenöt esztendei román uralom után is, a magyarokkal vetélkedve, valóságos sérelemként éli meg a trianoni leosztást.

(Jellemző a szám nem egy cikkírója sajátos "nagyvonalúságára", hogy e ponthoz érve, a maguk részéről sose vitatják a békekonferencia döntését magát, éppen csak "halkan" megjegyzik, hogy igazság szerint a románoknak kellene az erdő felől állniuk, amit nem tesznek meg, ekként gyűjtve önigazolásukhoz kellő hozzáadott tőkét, a továbbiakban váltig bizonygatva, mindenek előtt a statisztika eszközeivel, mennyire felhőtlenek, illetve túlbiztosítottak a kisebbségi helyzetbe került népcsoportok egyedeinek személyi jogai; olyan nyilvánvalóság ez - érvel több helyütt is a Cele trei Crişuri -, amit éppen azok nem hajlandók elismerni, akik e jogok közvetlen haszonélvezői. Élükön - természetesen - az örökké renitens és gőgös, elvesztett előjogaiért merkelő magyarsággal.)

Mehedinţi professzor intő jelnek nevezi az új kelet-európai nemzetek megjelenését a világpolitikai térképen, akik immár nem tűrik a korábbi balkáni bánásmódot és a végsőkig kiállnak a határok sérthetetlensége mellett. Ergo, a revízió revíziója nem egyszerűen aljas merénylet a béke ellen, de a logikával is ellenkezik. Véleménye szerint a nagyhatalmak - Amerika, Anglia, Franciaország - egyszer már kimondták a döntő szót, a történelem kereke pedig visszafordíthatatlan.

"Ha a magyar felsőbbrendű embernek, felsőbbrendű nemzetnek hiszi magát, a lelke rajta, de ne velünk fényesítse ki a cipőjét. Amennyiben hozzánk merészel nyúlni, jobb, ha megtudja: a mi elképzelésünk a revízióról a következő: semmit, senkinek és soha!" - foglalta össze a románság álláspontját a szerző.

Növekvő/fogyatkozó százalékok

Egy másik cikk, amelynek szerzője bizonyos C. S. Dumitrescu tábornok, az 1919-es nyugati határkijelölő bizottság egyik oszlops tagja, hadászati szempontból sorakoztatta fel azokat az indokokat, melyek Románia első világháborús viselkedését, ellentmondásosnak tűnő döntéseit motiválták (România şi frontierele păcei / Románia és a béke határai). Úgy érvel, hogy a kezdeti semlegesség után, a román hadbalépés óriási áldozatokat jelentett az országnak, teljességgel kiérdemelt tehát a trianoni kárpótlás gesztusa a nyugatiak részéről, bár a döntés részleteit tekintve Romániát bizonyos korábbi ígéretekhez képest bizony, megrövidítették. A tábornok vonatkozó statisztikája szerint a magyaroknál maradt területen kereken további 2.175.000 lakos rekedt (az 1910-es magyar népszámlálás adatai szerint), ennek 44 százaléka román, 40 százaléka pedig magyar. Csakhogy - hangzik a perdöntő érv - még ez a statisztika is megtévesztő, ugyanis a magyar lakosság globális számából le kell vonni a zsidó elemet, illetve a görög-katolikus és görögkeleti vallásúakat be kell sorolni a románságba; végül, nem feledkezve meg a népszámlálástól eltelt időszak népszaporulatáról, a valóságos arány 60,9 százalék (román) a 24 százalékhoz (magyar). Revíziónak tehát már csak ezek szerint sem lehet helye, a magyar igényeket bármikor könnyedén felülírják a román követelések, amelyek nem csak azért jogosak, mert szerződéses ígéret volt rájuk, de a valóság is ezeket igazolja.

George Sofronie, a nemzetközi jog professzora az, aki a többi szerzőtől elütő módon vállalja, hogy elméleti tudása révén nem átall a gondolatkör darázsfészkébe nyúlni, mit sem törődve azzal, hogy esetleg heves "csípések" érhetik ezért minden oldalról. Rövid tanulmánya (Finalitatea actualului regim de Protecţiune a Minorităţilor / Hová vezet a jelenlegi kisebbségvédelmi rendszer) a párizsi békeszerződéshez járulékos kisebbségi egyezményt taglalja. A jogilag újdonságot jelentő paktum indokoltságát és a kialakult új országhatárok viszonylatában szükséges méltányossági garanciák megkerülhetetlenségét elismerve, helyesli, hogy a békeszerződések számolnak az érvényességüket szavatoló hétköznapokkal; azzal az új helyzettel tudniillik, amibe számos, kisebb-nagyobb népcsoport, az átszabott határok révén, saját akaratától függetlenül hátrányos, kisebbségi helyzetbe került. Ennek ellensúlyozása, enyhítése a békekötés tartósságának próbaköve.

Csakhogy...

E ponttól kezdve a professzor váratlanul nézőszöget váltva, azt kezdi fejtegetni, hogy a kisebbségi és a többségi állampolgárok közötti jogi viszonyok kiigazítása akkor lenne vitán felül méltányos, ha a rendszer kivétel nélkül kiterjedne a világ valamennyi országára, és nem csupán azokra, melyek a párizsi békekötés nyomán kerültek a térképre. Kisebbségek kivétel nélkül mindenütt léteznek, s ha a védőháló ténylegesen általánossá válna, alkalmazásával is nehezebb lenne szembeszállni, azt nem igazán lehetne elpanamázni, megszűnne mindenfajta kettős mérce e tekintetben régi és új államok, erős és gyenge nemzetek között. A kisebbségi jogvédelem nem szorítkozhat kimondottan csak erre az európai régióra, az egész földkerekségre kiterjesztendő - foglalja össze döntő tanulságként a szerző. Szerinte a kisebbségek jogi küzdelmeinek is éppen ezt kellene megcélozniuk, a nagyhatalmak ugyanis inkább hajlanak lemondani a rendszer egészéről, mintsem, hogy magukat is kénytelenek legyenek szigorú szabályainak alávetni.

A kisebbségvédelmi rendszer bírálatával a folyóirat egyéb közleményeiben is találkozni, hol nyíltan helytelenítő, hol burkoltabb, áttételes formában. Az állásfoglalásokon pedig jól érződik az az ingerültség, amivel a többségi szerepbe jutott románság viszonyulni kénytelen a kisebbségi helyzetbe csúszott magyarsághoz. Ám a legtöbb esetben sikerül megtalálni azokat az igazoló adatokat, melyek arról szólnak, hogy a többség minden lényeges területen túlteljesít a kisebbségi jogkövetésben.

Boruló nagyvárosi egyensúly

Sabin Manuilă, a román Demográfiai és Népszámlálási Intézet igazgatója arról cikkezik (Populaţia Municipiilor din Transilvania / Az erdélyi municípiumok népessége), hogy az 1930-as romániai népszámlálás adatai szerint miként alakultak az erdélyi nagyvárosok - a román közigazgatás ún. municípiumokként emlegeti ezeket - népesedési viszonyai, különös tekintettel nemzetiségi összetételükre. A szám szerint nyolc nagyvárost figyelve, Kolozsváron (55 %) és Marosvásárhelyen (51 %) ugrott meg leginkább a lakosság száma az 1910-es magyar népszámlálási adatokhoz képest, legkevésbé Temesváron (26 %) és Aradon (14,4 %). Nemzetiségi viszonylatban a változások még szembeszökőbbek: míg a nyolc nagyváros román lakossága 55 ezerről 176 ezerre duzzadt (228 %-os növekedés!), addig a magyarság 166 ezerről 222 ezerre apadt, mindenek előtt azért, mert (1910-től eltérően) 1930-ban a zsidókat már külön nemzetiségi entitásként kezelték. Nagyvárosi viszonylatban ennek az előretörésnek, illetve háttérbe szorulásnak a dinamikája a következő:

1910-ben a magyarok öt nagyvárosban (Marosvásárhely, Arad, Kolozsvár, Nagyvárad, Szatmár) a lakosság döntő többségét jelentették, s csupán Szebenben és Temesváron éltek kisebbségben; miközben a románok egyetlen nagyvárosban sem érték el az abszolút vagy a relatív többséget.

Ezzel szemben, 1930-ban a változás radikális: Nagyváradon és Marosvásárhelyen marad ugyan némi abszolút magyar fölény, viszont a többi hatban a magyarság aránya 50 % alá száll. Mind közül is a leglátványosabb az aradi "fejlődésgörbe", ahol a románság relatív többségbe került.

A romániai németek fogyása ezidő alatt inkább csak arányaiban jelentkezik (számszerűen ugyanis növekedtek), de egyetlen nagyváros többsége sem az övék már.

A vezető román statisztikus a politikai viszonyok megváltozásán túl az egyensúlybomlást a városi lakosság majdhogy nem stagnáló szaporodási mutatóival, illetve a faluról beözönlő román vidéki elem eluralkodásával magyarázza; mert bár az elhalálozási ráta a legtöbb municípiumban meghaladta a születésekét, a népszaporulat így is több mint 37 százalékos...

(Hogy a természetes tendenciára mennyivel erősített rá adminisztratív eszközökkel a politikai hatalom, az itt diszkrét homályban marad. A tapasztalat szerint, a maga idejében mind a magyar, mind a későbbi román kormányzat igyekszik magának megőrizni a gyors többségi pozíciónyerés "mesterfogásait", legtöbbször a "másik" üzelmeiről rántva le a leplet. E lapszámban is, bár nem dominálnak, találunk ilyen leleplező élű, aláíratlan cikkeket, ún. töltelékanyagokat, melyek arról szólnak például, hogy a Gömbös-féle Magyarországon egy percig se hagytak föl a nevek erőszakos magyarításával: állami hivatalnoknak például tilos volt idegenesen hangzó nevet viselnie; az ilyen magyar állampolgárokból jókora "túltermelés" mutatkozott - az ország lakosságának legalább egynegyede viselt akkoriban nem magyar hangzású nevet. Ez a helyzet pedig a múltban - állítják a román folyóirat szerint a magyar politikusok - nagy károkat okozott már a magyar érdekeknek...)

Az elcsatolás jót tett a magyarságnak?

Nevezett Alexandru Olteanu ezúttal már elöljáróban leszögezi: mivel a magyarság képviselői rágalmak egész garmadáját terjesztik az erdélyi román politika elnyomó és diszkriminatív bánásmódjáról, a leghatásosabb módszernek a tények, az adatok felsorakoztatását tartja. Ezek az adatok ugyanis az írás szerint nyilvánvalóvá teszik, hogy "a magyar kisebbségiek nálunk ma sokkal erőteljesebb politikai életet élnek, mint a háború elött. Majd minden területen megőrizték fölényüket, sőt, bizonyos társadalmi tevékenységek ágazatában, mint amilyen a sajtó, az irodalom, a pénzügyek, még haladást is felmutatnak. Egyébként, ha a Román Állam azt a rendszert alkalmazná velük szemben, amiről propagandistáik uszító hangú nyomtatványai panaszkodnak, a magyarság már rég elvesztette volna nyelvét, gadagságát és nemzetiségét."

A továbbiakban Olteanunak nem is kell egyebet tennie, mint úgy értelmezni a tizenöt éve kisebbségben élő magyarság ellenállását a megváltozott politikai helyzetben, mintha az a román nemzeti politika példás, esetenként erősen nagyvonalú alkalmazásnak a folyománya lenne. Kiderül, hogy a hírhedt passzív rezisztencia, bár korántsem tartozott a szerencsés és távlatos politizálási módszerekhez, ami az üzenetét illeti, bizonyos mértékig célt ért: az újdonsült román hatalom pontosan megértette és megérezte e magatartás sugallatát; sőt, hosszú időre elkönyvelte, hogy a kisebbség minden megmozdulása, megnyilvánulása mögé odaképzelje a szembeszegülés, a proteszt-magatartás valamilyen formáját.

A beszédes statisztikákból szemelgetve megtudhatjuk belőlük, hogy azt sugallják: az elcsatolás kimondottan jót tett az erdélyi magyarságnak: mozgósította, megacélozta, harcképesebbé tette politikai, gazdasági és szellemi aktivitását, miközben az erdélyi románság hasonló mozgalmai Trianon után látványosan lecsöndesedtek, elsatnyultak (tárgytalanná váltak?), lassan az élet majd minden területe erőteljesen átpolitizálódott, a súlypontok átkerültek a volt ókirályság területére.

A magyar kisebbség egyik leglátványosabb és leghatékonyabb érdekvédelmét éppen az egyházaiban találta meg, amelyek között bár komoly eredendő különségek és érdekek uralkodnak, a maguk területén (sajtó, iskolák fenntartása, közművelődés, irodalompártolás stb.) mindent megtettek a kisebbségi tudat kellő hőfokon tartásáért. Olteanu/Keresztury nem kerüli meg az önálló magyar egyetemi oktatás felszámolásának kérdését sem: szerinte az addigi magyar állam pénzelte egyetem, továbbá a kereskedelmi és mezőgazdasági akadémiák elfoglalása nem jelentette a magyar nyelv és irodalom felsőfokú oktatásának megszűnését, viszont felszámolta azt az "áldatlan" helyzetet, hogy a magyar nyelvű főiskolák a politika és a szembenállás melegágyai legyenek. Ugyanezt a célt követte az iskolák fölött gyakorolt egységes szellemi ellenőrzés, amit viszont a kisebbségi magyar vezetőknek még így is sikerült kijátszaniuk. Olteanu példaként az 1921-ben alapított (és 1944 őszéig megjelenő) Magyar Nép című hetilapot hozza fel, amelynek nagy sikere és hatása volt az erdélyi magyar falusi társadalomra és gazdasági szférára. Idéz egy 1925-ös jelentésből is (Pásztortűz), miszerint "Erdély magyar falvaiban 50 éve nem volt annyi művelődési összejövetel és színielőadás, mint az elmúlt négy évben."

A gazdasági élet tekintetében Olteanu tanulmánya inkább csak kiragadott példákon érzékelteti a tovább élő "magyar fölény" méreteit. Aradon például a 9 működő bankintézményből 8 kisebbségi érdekeltségű volt, amelyek alaptőkéje 1922-höz viszonyítva - tehát négy év alatt! - megkétszereződött!

A művelődési élet számadatai mindennél lehengerlőbbek. Miután felsorolja a 13 működő magyar irodalmi és művelődési társaságot, megemlíti, hogy ezek 1930-tól összehangolt, közös program alapján dolgoznak. A sajtó és könyvkiadás virágzásáról a nyomdai viszonyok adatai vallanak: egy 1926-os nyomdai évkönyv szerint az Erdély területén működő 238 nyomdából 147 magyar, 66 román és 25 német érdekeltségű. Hasonló a helyzet a könyvesboltok terén is: az 1926-ban létező 361 könyv- és hangszerboltból csak 80 a román és 56 a német, a többi 225 magyar! A sajtó tekintetében ugyanerről a rózsás helyzetről számol be Olteanu/Keresztury: 1924-ben Romániában 19 magyar napilap látott napvilágot, számuk 1930-ben 30-ra emelkedett, "tehát a román fennhatóság alatt 17 napilapot alapítottak, többet, mint amennyit örököltünk..." Ugyanakkor Erdélynek alig 6 román napilapja volt. szerző szerint a magyar vezetők kiemelt figyelmet szenteltek a sajtónak, amelyet a románsággal ellenséges eszmék legkiválóbb terjesztőjének tart. Ennek tudható be - véli - az, hogy olyan fórum is működik, mint az Erdélyi és Bánsági Kisebbségi Újságírók Szakszervezete.

Elméleti nacionalizmusról a tettek mezejére

Olteanu/Keresztury végső következtetései - amit szószerinti fordításban idéznék - tökéletesen kifejezik azokat a tanulságokat, melyekig a revízió gondolatával határozottan szembeszálló románság saját érdekei újrafogalmazásában eljutott, s egyúttal akár ismertetésem figyelmeztető végszavai is lehetnének.

"A fenti adatok önmagukért beszélnek. Mégsem állhatom meg, hogy vajmi kevéssé hízelgő megjegyzést tegyek kormányaink címére, akik sok esetben, a politika dzsungelében, létfontosságú kérdéseket tévesztenek szem elől. Több éve tapasztalható már a kisebbségi veszéllyel szembeni szinte teljes tétlenség és érdektelenség, ami csöndben és kitartóan pusztítja el mindazt, amit a csatolt területek román szorgalma létrehozott. Tizenöt év eltelte a kisebbségi szellemi örökségnek meg se kottyant, ellenkezőleg, látványosan kivirágzott. Ez az utolsó pillanat, amelyben tanulmányoznunk kell és kötelességünk megoldani a kisebbségi kérdést. Az elméleti nacionalizmusról lépjünk a tettek mezejére."

Nyílt, kendőzetlen szavak ezek, amelyektől ugyancsak meghökken bármelyik magyarérzelmű ember, ám nagyon nehéz egyetlen elutasító mozdulattal leseperni őket az asztalról, elvégre a fenti sorok szerzője két kultúra, kétféle történelmi tudat neveltje: a partiumi román anyától származó, Szabadkereszturon született Keresztury Sándor (Alexandru Oltean, Oltyán Sándor) életének fél évszázada alatt gazdag nyelvművelő, irodalomszervezői, kritikusi és műfordítói tevékenységet fejtett ki mind a magyar, mind a román szellemi életben. Feleségével együtt tevékeny szerepet vállalt a Hármas Körös Társaság tevékenységében, szerkesztője volt a Társaság által kiadott Aurora c. kétnyelvű (román és magyar) irodalmi, művészeti, színházi és társadalmi hetilapnak, amely bő féléven át jelent meg 1922-23-ban. Fordítói és kritikusi munkássága ténylegesen is szolgálta a magyar irodalom román, a román irodalom magyar nyelvű megismertetésének és elfogadtatásának ügyét. 1934-től inkább már csak román írói identitását kultiválta. Forrásértékkel bír a Korunknak az erdélyi román közművelődés állapotáról írt cikke (1927 júliusában).

*

Most, e szokatlanul nagylélegzetűre sikerült folyóiratszemle végére érve zavarban vagyok, mert nem tudom eldönteni, illik-e az ismertetés után szentenciát mondani egyik vagy másik oldal felett. A történelem kanyarulatai és fejleményei már amúgy is bejárták a maguk pályáját, azon utólag igazítani, jobbra vagy balra rántva a képzeletbeli kormányrudat, értelmetlen illúzió. Nem az viszont a próbálkozás, hogy ki-ki a maga részéről a saját mulasztásai vagy tévedései fölé emelkedjék, amelyekből ne fegyvert kovácsoljon, hanem általuk a békülés esélyeit keresse.

Cseke Gábor