Mostanában… (hogy ilyen méltatlanul „újságírósan” kezdjem), egyre több mondat, közlés, gondolatmenet kezdődik e szavakkal. S kevéssé gondolunk rá, mi is rejlik a szóban, annak tartalma, időhatárai esetében, vagy épp a három pont helyén és a mögé képzelhető célzott vagy sejtetett „üzenet” tónusában. (Gyakran írok magam is három pontokat, nemegyszer a lendület, a továbbírás lehetetlensége, a terjengősség elkerülése okán). De olykor mégis megteszi hatását. Mint az alábbi műben, amely már címét tekintve is „sportnyelven” szólal meg, ami félreérthető, ha egy vaskosabb monográfiáról van éppen szó. Kunt Gergely kötete Kipontozva… Nemi erőszak második világháborús naplókban mégis drámai súlyossággal hangzik, s igen messzire kellene (vagy lenne jó) hangoznia.ⁱ Tartalma ugyanis nem holmi sportmérkőzés, bokszmeccs végeredménye, hanem pontosan az az üzenet, az a közlés, amely a legkevésbé végigbeszélt témakörök közé, tabuk sorába illik, sőt mindmáig mélyen traumatizáló hatású, ha egyes családportrékat veszem alapul. Az alcímmel már közelít, de a kibeszéletlenség és a naplóforma hitelesség drámája mélyen ül a könyv egészén és minden egyes oldalain is szinte...

A Szerző rögtön a kötet elején magyarázatot is ad e szimbolikusan” rejtőzködő vagy rejtett témakörre. Mindjárt kettősen is. Hiszen mint történész jól tudja, miféle bájos figyelem veszi körül a napló műfaját, s Ő mégis ilyesmikkel foglalkozik az elmúlt tíz évben szakadatlan, de azt is tudja-tudhatja nálunk sokkal pontosabban, hogy magát a történettudományt is miként lehet meglepni sajátos tárgyválasztás mellett a személyes hitelesség köztörténeti feldolgozása által. Emellett ott a forráskeresés munkája és gondja, mely nehezíti a megismerést (hisz gondolj bele, miképpen mesélnéd tovább, ha édesanyád a megszálló katonák zsákmánya lett volna egy vagy több esetben, s még apád valódi kilétéről sem tudhatott esetleg…, arról nem is szólva, mikor és hogyan adhatta volna ezt tovább éppen gyermekének vagy rokonságának…!), vagyis történeti és kutatói hitel több szükségeltetik, mint amennyi juthat esetleg egy korszak feldolgozásához, egy dokumentum leírásához vagy egy személyes történet illetéktelenre bízásához. Nem véletlen hát, hogy keresve találni is nehéz, aki éppen elbeszélné a vele megesett erőszak történetét, s akkor az még mindig nem köztörténet…, csak ha tengernyi van belőle. Mint történeti forrás tehát ritka és esélytelen. Épp ezért kell nagyobb mersz, eltökéltebb őszinteség, kitartóbb munka a forráshiány pótlására és a feltárás üzenetté formálására vállalkozni.

Márpedig Kunt Gergely ezt tette, s e kérdéseket (ezek egyértelmű fontosságára figyelemmel) a szükséges feltárás hiányával és a személyesség megértésében rejlő kutatói feladat kötelezettségével nem számoló szaktudomány „minősítésével” jellemzi. Nem lebecsülően, hanem értékelően, de nem is leplezve a hiányérzetet, hisz történészek immár három nemzedéke maradt távol e kérdéskör értelmezésétől, vagy a feladat merszétől és vállalásától. Nem véletlen, hogy már a kötet „módszertani” bevezetőjében hangsúlyozza: „mivel a szakirodalom többnyire két olyan személyes, nem retrospektív forrásra hivatkozik, amely a szovjet katonák áldozatává vált nőktől származik, nem pedig szemtanúktól: az egyik Polcz Alaine rendszerváltozás után megjelent visszaemlékezése, a másik Gyarmati Fanni nemrég publikált naplója. A 20. század kollektív traumái közül Magyarországon kétségtelenül a Vörös Hadsereg által elkövetett tömeges nemi erőszakot övezi a legnagyobb hallgatás…” (10. old.). Említ német szakirodalmat, több tematikus film előzményét német rendező vagy regényíró esetében – ezek visszhangjait sem hallgatva el –, továbbá számos egyéb kutatói szempontot is, ami mintegy „akadályozta” a szakma kutatóit e tárgyválasztásban – de még a dokumentumhamisítás esélyét is beleveszi a listába. Azonban a feltáró, levéltári kutatásokat a személyesség előterével hitelesítő csoportkulturális megközelítésmódot emellett szakmai korrektség alapfeltételének mutatja, ezért is vállalja a meglehetősen bizalmas, rejtekező tematikát saját témakörként. Már a kötet egész testessége, fejezetekre tagoltsága, tartalomjegyzéke, témakörei is rögtön azt jelzi, hogy a Szerző kétségkívül komoly eredményeit e kötet nemcsak súlyosan bizonyítja, de eljövendő idők tiszteletre méltó példájaként összegzi és beszéli el. Már alaptónusként tehát világosan megnevezi, hogy „olyan témáról van szó, amely 70 év múltán is tabu, méghozzá nemcsak Magyarországon, hanem Oroszországban is, amely hivatalosan a mai napig nem ismeri el a tömeges nemi erőszak megtörténtét. Ez az eltussoló igyekezet, amely a nemi erőszakok megtörténtét és az elkövetett bűnökben való felelősségvállalást nem tartja összeegyeztethetőnek a nemzeti büszkeséggel, és hárítja az azokkal való szembenézést, Magyarországon is jelen van” (12. old.).

A történet-elbeszélési tárgykör jelenlétét Pető Andrea kutatása és monográfiája (Elmondani az elmondhatatlant. Jaffa Kiadó, Budapest, 2018)ⁱⁱ is hitelesíti, ugyanakkor Pető illendőképpen utal Kunt Gergely munkájára, Kunt pedig Pető korábbi kutatásaira ebben a témakörben. Nem „támaszkodva” egymásra, de mindketten hangsúlyozva azt, hogy a történészek számára a napló-műfaj nem hiteltelenebb, hanem éppoly erőteljes forrásértékű dokumentum, mint amilyen egy abortusz-jegyzőkönyv vagy egy hatósági eljárási ügyirat, katonai térkép vagy kitelepítési határozat lenne. A források ismeretlensége és hiánya, a közmegítélés hasonlósága ugyanúgy jellemző volt és maradhatott, csupán néhány anyag szolgálhat érdemi forrásként: „ezek az anyagok nem adnak lehetőséget arra, hogy a háborús nemi erőszak vizsgálatába új kérdéseket és megközelítéseket vonjunk be, mert bár keletkezésük módja eltér, de nagyban hasonlítanak a magyar közigazgatás keretei között a szovjet megszállást követően rögzített kihallgatási jegyzőkönyvekre és abortuszkérelmekre” (203. old.).

A könyv nemcsak monografikus igényű tehát, hanem végtelenül intim, perszonális, titkos és bizalmas is, ezt Kunt szárnyalóan bizonyítja. Már a kötet első 36 oldala a következő alcímekkel jelzi tárgykörét: „Végre rájövök, mit akar…” – a három pont nyomában; Erőszak, trauma, napló; Leírni a leírhatatlant. A kötet címe és alcíme ugyan már jelezte, mire számíthatunk – de épp a kipontozás elhallgattató mélyén a részletek felől csak halovány képzetünk maradhat, ez is egyhamar fölszámolódik. Főképp mert a nemi erőszakkal foglalkozó visszaemlékezések, emlékiratok, naplók nemegyszer kényszerűségből, máskor evidens jelentéstartalommal is a három pontot önálló jelentésrétegként építik szövegeikbe, amire Kunt figyelmeztet is: „…az írásjel töredezett narratívát hoz létre, és mindig elhallgatásra, a trauma feldolgozatlanságából, szégyenből vagy társadalmi normákból adódó tabusításra utal” (8. old.). A kipontozás természetesen a szexuális erőszak háborús időkben szinte „mindennapos” velejáróját helyettesíti, minden következményével együtt (nemi betegségek terjedése és áldozatai, megbélyegzettség, titkolási kényszer, abortusz, nem kívánt terhesség és gyerek, házassági válságok és válások, hűtlenség, társadalmi megbélyegzés, földolgozhatatlan trauma, életre szóló titok, stb.); ám ezek megjelenítése sem a sajnálkozó együttérzés fundamentumán történik meg itt, hanem korabeli naplók szisztematikus feldolgozása nyomán. Sőt, maga a témaválasztás is további okokra vezethető tovább…

Kunt Gergely a társadalomtörténészek új generációjából való, roppant kitartó és érzékeny kutató, aki korosztálya alapos utánjárási igényével, levéltárak, kéziratgyűjtemények, rejtőzködő adatforrások, másodelemzések, értelmezési eljárások révén indul neki az elmondhatatlan elbeszélésének, a leírhatatlan leírásának. S amit formál, nem horror, nem negédes sajnálkozás, nem férfipártoló együttérzés, nem erőszak-minősítő elbírálás, nem is felmentési jogosítvány minden megesett nevében. Hanem kutatás, elemzés, értelmezés, összehasonlítás, kontextusok meglátása, ellentmondások rejtelmeinek megnevezése, interpretációk interpretációja. Szakmunka, nem pedig bájolgó és ítélkező blog. Mégpedig történeti szakmunka, melyben a hitelesség az első feltétel, a forráskutatás a minimális rutin, a megértő elemzés pedig a velejáró szükségszerűség. Erre jön még az arányérzék – terek és idők, források és merszek, kibeszélhetőségek és rálátások terében; erre épül még a szakmai kommunikáció – a tűpontos forráshelyekkel, a feltárhatatlan dokumentumok elérésével, a kellő intimitás melletti értékmentes leíró közléstartománnyal, a magán- és a nyilvánosság-képes perszonális világok korrekt megidézésével, „az értelem keresése a szenvedésben” és „az értelem keresése az emlékekben” árnyalataival (ahogyan fejezetcímei tanúsítják), továbbá a trauma-feldolgozás módjainak megidézésével és sikertelenségük áttekintésével. S csupán ezek nyomán válik majd együttessé, monografikus teljességgé a szöveganyag egésze, melynek már a bevezető fejezetek is kontextust adtak, a naplóközlések intertextuális párhuzamai is biztosítékokat testesítettek meg (37-110. old.), s valahol ezeknek is a fogalmak bűvkörén túli emberi méltóságkeresés adja meg igazi lényegét. Lényegét, s nem teljes „kihatási” körképét, hisz lesznek nyilván szakmai módszertani kritikusok, lesznek könnyeden ítélkező háziasszonyok, s akadnak majd bőven szaktudományi „módszertanosok”, akik számára a vallomás nem történelem, a magánérdekű vagy magáncélú napló nem forrás, s a magánéleti probléma nem történelmi korok feltárási felülete, a „megesett nők” panasza meg a férfiak diadalának más oldali leírása nélkül nem igazi dicsőség…

De erről összegzésképpen maga Kunt is árnyaltabban szól: „A könyv csak másodsorban foglalkozik az elkövetőkkel, azaz a férfiakkal. A vizsgált források alapján egyértelmű, hogy nemzeti identitástól függetlenül általános volt, hogy a férfiak – azaz szovjet katonák Magyarországon, magyar katonák a megszállt Ukrajnában, amerikai katonák pedig az általuk fenntartott menekülttáborokban – különféle eszközökkel igyekeztek a nőket szexuálisan kihasználni. Így például a menekülttábori állapotok részben hasonlítottak az orosz megszállás első napjaihoz, hiszen az erőszakot elkerülendő a magányos nők itt is kénytelenek voltak a férfiak védelmére bízni magukat” (232. oldal). A megközelítés komplexitása is efféle „rálátásból” fakad, ahol a nők szerepe, a megalázottság és semmibevétel a megszállók-hódítók-felszabadítók változó seregeivel más és más sorsokat hat át, más és más nők más- és másképpeni reagálását is idézi elő. Kunt ehhez adalékképpen önálló fejezetben részletezi a naplókból fölsejlő értékrendek, történések morális és narratív súlyait is, megerősítve egyúttal azt is, hogy a női viselkedéstörténetek olykor nemcsak a szolidáris elhallgatást, a rokonnal vagy szomszéddal megesettek érdekelvű intimizálását teszik föloldhatatlan titok tárgyává, de a mögöttük rejlő háborús traumák kimondhatatlan bűnelőzményeit is az elmondatlanságok tárgykörébe préselik, az „így esett” helyzetek abszurd képtelenségeit is konstans rejtély tárgyává teszik, tabuvá formálják, élethosszan lenyelik vagy poszt-traumás állapotok általánosságába vezetik át – mindezzel lényegében a föltárás és értelmezés bizonyos kontextusait is megnehezítik, ám meg is adják (133-199. old.). Így az „Áldozati csoportok és az empátia határai” fejezet, majd a közéleti és közerkölcsi alapú kommunikációra épülő áldozathibáztatás bűntéteményeit mintegy sarkosan ellenpontozza azzal, hogy a férfijogú társadalom amúgy is meglévő értékszemléletét, a nők társadalmi szerepformálásának „hivatalos” (közerkölcsi, államigazgatási, stb. intézményes) normarendjét kiegészíti a „felmentő narratívákkal” és „a katonák motivációi” bemutatásával is – ahogyan az áldozatok ezt láttatják. De beemeli ide a férfitársadalom háborús frusztráltságának alap-okait, a hadsereg vezetésének elnéző aspektusait a rablás és erőszaktétel terén (sőt: a védőgumik osztogatásával szinte azt is tudni lehetett, hol és mennyire esélyesnek látja a parancsnokság a túl intim vagy kórtani értelemben veszélyes kapcsolati érintkezéseket), sőt fontos aspektusként egyúttal a férfiak önnön „tehetségének” bizonygatási értékrendjét is, a macsó-stílusú bizonyítási kényszer jelenlétét is. A közmegítélés és a társadalmi rangkülönbségek, a nemi különbségek mellett a vallási-kulturális-származási különbségek előtérbe tolakodása különösen igézővé teszik ezt a markáns fejezetet, melyben a másik oldalon az erőszaktevők áldozatainak emlékanyagából, a női vallomásokból fölsejlik a civil és polgári értékrend meglévő rutinja is: ha „csak a cseléddel” esik meg, az még a „hagyján” körébe tartozik, a rangját tartó hölgykoszorú másképp tekinti a vidékiség, alacsony származás, a szűzies viselkedés, a hazáért vállalt áldozat, a hitvesét „mentő” magatartás értéknormáinak sérülését, mint a sajátját. Megint más, ha menekülttábori szabadosság alakul ki, mintha ugyanitt „csokoládéért, selyemharisnyáért” alapon megvehetők a szívességek. Sőt: a drámai részletek nem csupán a férfitekintet és a szexuális intimitás helyetti durvaság „kibeszélésére” érvényesek itt, de a közgondolkodási szintkülönbségekre is – összehasonlításképpen a saját közeledéseit és szimpátiáit naplóformán rögzítő vidéki tanítónő esete szolgál Gyarmati Fanni naplójában, ahol e női szemszögeket szembeállítva azt sugallja: „az áldozattá vált nők körében, de az azt továbbra is övező szégyen miatt döntően csak egymás közt beszéltek szörnyű tapasztalatukról, és kizárólag a legszükségesebb esetben osztották meg a férfiakkal (például az orvossal). A nők egymás közötti segítő kapcsolata kulcsfontosságú volt abban, hogy megpróbálják feldolgozni az éppen elszenvedett eseményeket. Az ő közösségükben jobban elbeszélhető volt a trauma, ellentétben az áldozatokhoz akár érzelmileg legközelebb álló férfiakkal, akik elsősorban mégis inkább egy patriarchális rend és normarendszer képviselői voltak. Egy döntően patriarchális – azaz a nők felett hatalmat gyakorló – és a nőket, különösen a nemi erőszakot elszenvedett nőket sújtó előítéleteket tápláló és osztó férfitársadalom tagjainak sem a traumafeldolgozás első tétova lépéseiben, sem pedig a későbbiekben nem lehetett érdemi szerepe. Ha volt is, az inkább csak formális és hivatali lehetett, nem pedig mély és lélekgyógyító” (134. old.). Kontrasztként ehhez a női aspektus is itt rejlik: „Az életem egy képmutatás. Meddig bírom ezt az életet? Azt akarom írni, hogy mi minden történik velem, s aztán lelki fájdalmaimról ömlengek…” (138. old.). Csak rész-magyarázat a traumák leírásokba rejtettségére, de érdemes látnunk, milyen kereső szempont, történészi eltökéltség és értelmező gyakorlat kellett ahhoz, hogy a három pont nyomában a további állítások és megállapítások felé, majd a megértő elemzés felé vezesse a Szerzőt.

Kunt Gergely is, miként a gender-kutató történész Pető Andrea, vagy a holokauszt-elbeszéléseket „elmeséletlen női történetekként” feltáró irodalomtörténész Pécsi Katalin, és a lista még messze húzódóan kiegészítésre szorulna a teljesebb látképhez… – másképpen idézik fel a történész feladatát, az értelmező kutató kötelezettségét és hitelességének, témaválasztási döntésének alapvető szempontjait. De maga a feltárás és megnevezés még akár működhetne önállóan is, nem kell hozzá, hogy a kutató ennek paradigmatikus fontosságát hangsúlyozza… Kunt Gergely viszont megteszi, amikor a záró fejezet összegző soraiban megerősítően jelzi: sajátos forrásokat, privát emlékezéseket tekintett hiteleseknek ebben a kötetében, mely „elsősorban az áldozatokkal foglalkozik, saját maguk számára írt fragmentált poszttraumás szövegek összehasonlító elemzésével. Ezeket a terápiás funkcióval is bíró szövegeket döntően nyelvi és pszichológiai szempontból vizsgáltam. Az elemzés során figyelembe vettem azt, hogy a szexualitás többszörösen nem volt elbeszélhető számukra, hiszen az azzal összefüggő témák önmagukban is tabunak minősültek, így a szövegek erős öncenzúra alatt születtek. Minden nő más és másként élte meg a nemi erőszakot, de a naplókból mégis kirajzolódnak bizonyos általános tendenciák. A narratívaalkotásnak gyakori eleme volt a relativizálás, amellyel a szenvedés mértékét viszonylagossá igyekeztek tenni, olykor magát a szenvedést tagadták, más esetekben saját szörnyű tapasztalataikat a környezetükből olyan tragédiákkal hasonlították össze, amelyet még rosszabbként láttathattak. A férfiak áldozatává vált nők naplói elsősorban azt dokumentálják, hogy miként igyekeztek egy önmaguk számára megnyugtató értelmezést konstruálni a történtekről, amellyel együtt lehet élni, ezek azonban változó és instabil narratívák voltak. Az értelmetlen és kiszámíthatatlan szenvedést maguk választotta értelmezési keretükben helyezték el, így az részben kezelhetővé vált számukra, hiszen annak már személyes értelmet és jelentést tulajdonítottak. Ezt a tetszőleges értelmezési keretet az áldozat világképe és értékrendje határozza meg” (231-232. old.).

Az áldozati világkép és a feltáró értékrend tónusváltásai között ugyanúgy, mint Kunt Gergely kötetének nemcsak címében és első fejezeteiben, de fináléjában is ott rejlik a három pont. Az elbeszélhetetlen elbeszélésének mégis-megvalósulása, s az ebből következő majdani megértési lehetőségek esélye… A három pont traumája azonban nem önmagában, hanem a köztörténelem, a társadalomtörténet és a magánemlékezet három pontja is. Ezekkel méltóképpen bánva írta meg a kipontozások nyomában megismerhető világokat. Talán csak pontnyi világokat, de akként elég erőteljesen a pontok mögé lopózkodó felkiáltójeleket szintúgy…

A. Gergely András

i Osiris, Budapest, 2019., 240 oldal

ii szabadjon itt a tavaly írtam recenziót a figyelem körébe ajánlani: https://sites.google.com/view/peri-mikro-szkp/201981-100/eml%C3%A9kezeti-form%C3%A1k-tabutilalom-h%C3%A1bor%C3%BAs-er%C5%91szak