A hír, hogy az Amerikai Egyesült Államok a világon huszonötödikként független országként elismerte a törökök által 1915-1923 között végrehajtott örmény tömegmészárlást, nem csak a törököket, hanem az egész világot gondolkodóba ejtette. Mi történhetett?

Amerika ugyanis ezúttal annak dacára cselekedett, hogy tudatában volt: török szövetségesei nem veszik tőle jó néven e bármi kései „ejnyebejnyét”, amelynek meghozatalát nagyrészt a pillanatnyi politikai konjunktúra befolyásolta.

Beszédes amúgy az előtte felsorakozó országok névsora és az elítélő határozatok megszületésének időpontja. A sort a távoli Uruguay nyitotta meg 1965-ben, őt követte jó tíz év múlva Ciprus, majd 1988-ban Örményország is hallatta hangját. Nyomában Oroszország került fel a listárs (1995), majd Kanada (1996), Libanon (1997) és Belgium (1998) következtek. Ugyanabban az évben Franciaország is hallatta a hangját, egy év múlva Görögország lépett ringbe, majd az ezredforduló évében csatlakozott az eddigiekhez a Vatikán, Olaszország, 2003-ban pedig Argetína és Svájc is. Hollandia és Szlovákia 2004-ben emelték fel szavukat, 2005-ben Venezuela, Litvánia, Lengyelország szánták el magukat. Chile 2007-ig várt ki, Svédország 2010-ben mondott ítéletet, majd a sort Bolívia (2014), Ausztria, Csehország (2015) és Németország, (2016) zárták. S most meg Amerika. De miért ilyen későn?

Hiszen az eseményektől több mint száz esztendő telt el.Kellő idő ahhoz, hogy egy nép saját őszintén saját lelkiismeretébe nézzen. Hiszen az akkori történések azóta sem múló sebeket hagytak egy nép lelkében; s velük együtt mindazokéban, akik együtt éreztek vele.

A világirodalomban, a művészetekben is kitörölhetetlen nyomokat hagyott az örmények üldöztetése, mindenek előtt Franz Werfel A Musza Dag negyven napja c. regénye révén, de nagy művészi erővel szól a népirtás körülményeiről Antonia Arszlan Pacsirtavár c. regénye, amelyet az olasz Taviani-testvérek sikerrel filmesítettek meg.

Szerényen, de határozottan tanúskodik az ügyben az örmény származású Aïda Aznavour-Garvarentz énekesnő, a neves Charles Aznavour (eredeti örmény családnevén Aznavourian) nála alig 16 hónappal idősebb nővére, akik családjuk nagy részét vesztették el a törökországi deportálások során. Az örménységéhez élete végéig hűséggel ragaszkodó világsztár nagy hatású dalban énekelte meg az örmény tragédiát, szövegét zeneszerző sógora, Aïda férje zenésítette meg. A dal születésének előzményiről, 1975-ös ünnepi bemutatásáról és fogadtatásáról Aïda Öcsike című memoárja tartalmaz hiteles adalékokat. (CsG)

Aïda Aznavour-Garvarentz: „Elestek ők…”

„…Április 24-én kora reggel a török hatóságok tudatták az izmiti örmény lakossággal, hogy katonabiztonsági okokból el kell távolodniok a Dardanelláknál folyó harcok közeléből.

De mivel ez az áttelepülés csak ideiglenes — pontosították —, úgy rendelkeznek, hogy csak kevés csomaggal szereljék fel magukat. Azt tanácsolták, adják le a kulcsokat a rendőrségnek, amely a tulajdonosok távollétében biztosítja a védelmet. Az utazás déli irányban, vonaton történik, a jegyek ára az „utasokat” terheli. Arról azonban tudomásunk van, hogy az egész Baghdassarian család állatvagonban hagyta el Izmitet Anatólia irányában.

Hogy meg is érkeztek oda, arról egy barátnőnk révén szereztünk tudomást, aki csodával határos módon menekült meg az öldöklésből; ő látta, amikor leszállították őket, hogy folytassák az utat gyalog, és látta az én hétéves kis nagybácsimat, ahogy a konvoj között szaladgálva gyufát árult. Ezek után többé nem beszélhetünk utazókról, hanem deportáltakról; piszkosak voltak, éheztek, szomjaztak, de ez még nem volt semmi, az ő utazásuk csak most kezdődött: utazásuk az iszonyatba. Még rosszabb, hogy ezt el sem tudták képzelni, bár annyit már megértettek, hogy minden remény elveszett. Barátnőnktől elbúcsúzva — akit egy rendkívüli helyzet visszaindítva Konstantinápolyba megmentett a közös sorstól — nagyapám ennyit mondott: A szemeidet küldöm, ők viszontlátják Knart, viszontlátják a lányomat… ezek voltak utolsó ismert szavai.

Április 28-án a deportáltak áradata újonnan érkezőkkel felduzzasztva az Eufrátesz mentén hömpölygött alá Deir-es-Zor irányában. 200 kilométeres áradat… Örmények tízezrei, életlehetőség, hajlék nélkül, dizentériával és tífusszal megtizedelve… többsége mezítláb — a cipők már nem bírták. A halottak megsokszorozódtak és már képtelenség volt őket elföldelni, ott maradtak az úton, mindegy hol… Az asszonyok egész nap hátukon cipelik gyermekeik holttestét, nehogy a nyomukban loholó kutyák felfalják. Az Eufrátesz meg görgeti a nem szerint különválasztva, kettenként háttal összekötözött testeket. Három nap múlva az Eufrátesz vörösre válik. Vörösre a vértől… A fiatal nőket megerőszakolták, most meztelenül menetelnek, kezük a hasuk alatt, mentve, amit lehet szemérmük maradékából… A gyerekek kiéhezve vetik rá magukat mindenre, amit csak találnak, habzsolják a füvet és a földről még az ürüléket is… Szétmarták őket a férgek. Beláthatatlan messze az út hosszában az akasztottak körvonalai sejlenek.

Négy hét után az Eufráteszen száraz lábbal át lehet kelni; egyes részein gátat képeztek a holttestek. Néhány ezer túlélő azonban megérkezett Deir-es-Zorba — amit kolóniának kereszteltek el, szép kis kolónia! — és sehol semmi. Sem fedél, sem orvosi segítség, sem táplálék… Csak lovas csendőrök ostoroznak és kaszabolnak a kedvükre, hangulatuk szerint. A fiatal nőket, akik még nagyjából egészségesek voltak, eladták, mint rabszolganőket a környék arab nomádjainak. A férfiak, akik megpróbáltak kiszökni a táborból, hátha találnak valamit, amivel családjuk éhen pusztulását megakadályozhatnák, akasztófán végezték. Kiút csak egy van a halálon kívül, egyetlenegy: megtagadni a keresztényvallást és áttérni a muzulmánra. Attól kezdve az ember ehetik, mosdhatik, öltözhetik, fedelet kap a feje fölé… attól kezdve az ember élhet.

Azt hiszem, csak néhány gyerek tette ezt, a szüleikválasztották ezt a megoldást, az egyetlent, amivel a kegyetlen haláltól megkímélhetik őket. Krisztus irgalma legyen velük, de mi mindig biztosak voltunk abban, hogy a Baghdassarianok nem éltek ezzel a lehetőséggel, és hogy, ha az Úr úgy akarja, hogy valamelyiküket egy napon megtalálhassuk az örmény diaszpóra egy zugában, akkor a mi hitünkhöz híven fogjuk megtalálni.

Tehát, ha elérkeztek is a túlélőkkel Deir-es-Zorba, mi lett a sorsuk? — Közelben a kősivatagban vagy egy üreg. A lakosság „örmény barlang”-nak hívja. Ide hajtották a deportáltakat, amennyi csak befért, azután meglocsol-ták petróleummal és meggyújtották. Ezrivel hevernek ott a csontvázak. Talán ez a mi családi sírboltunk?

Anyám élete utolsó percéig — amikoris a moszkvai repülőtéren a halál lesújtott rá — őrizte a reményt… a józan ész ellenére. Rengeteget kutattunk és Charles nagyon is híres: ha túlélték volna, tudnánk. Számomra sajnos bizonyosság, hogy a népirtás másfél millió halottja közt vannak. Halottjai annak a népirtásnak, melyet a törökök hajtottak végre, s mely előtt a világ behunyta a szemét.

Őértük és az összes túlélőért született az „Elestek …” c. gyászdal egy nép halálára, melyet Charles írt és Garvarentz komponált…

Elestek ők, anélkül, hogy tudnák miért

Férfiak, asszonyok és gyerekek, akik csak élni akartak

Ijesztő mozdulatokkal, mint a részegek

Megcsonkítva, lemészárolva rémületbe meredő szemmel

Elestek ők, Istent idézték

Templomuk küszöbén vagy saját portájukon

Sivatagi nyájban, tántorogva, csapatosan

Leterítve szomjúságtól, éhségtől, vastól, tűztől

Senki nem emelte fel szavát a világ ujjongása közepett

Hogy egy népet a vérébe fojtottak

Európa felfedezte magának a jazzt és a zenéjét

A trombiták sikolya elnyomja a gyermekek jajkiáltását

Elestek ők, szemérmesen, zajtalan

Ezrekért, milliókért nem moccan a világ

Hirtelen pici piros virágokká válnak

Betakarja a homokos szél és aztán a feledés

Elestek ők, a szemük tele nappal

Mint a madár, melynek egy labda röptét szegi

Meghalni, mindegy hol, nyomtalan,

Ismeretlenül, utolsó álmukba felejtkezve

Elestek ők, azt hitték odavalósiak,

Hogy a gyermekeik folytathatják a gyerekkort

Hogy egy napon a remény földjét tapossák

Nyitott országában a kinyújtott kezű embereknek

Én azé a népé vagyok, amely ott alszik temetetlen

S inkább meghalt, hogysem hitét megtagadja

Soha nem hajtott fejet a jogtalanság előtt

Mégis túlél mindent egyetlen jajszó nélkül

Elestek ők, hogy belépjenek az idő örök éjszakájába

Bátorságuk végcéljához

A halál lesújtott rájuk korukat sem kérdve

Mert megbízhatatlanok voltak, hisz Örményország gyermekei

Charles ezt a dalt lemezre vette Barclay-nál április 24. éjjelén. Másnap este Párizsban a Pleyel teremben – mint minden esztendőben – ünnepélyes megemlékezést tartottak a népirtás áldozatairól. Soha nem felejtem el azt az estélyt… Éjfél felé már lassan befejeződött a ceremónia, egy férfi lépett a színpadra és a közönség figyelmét kérte: „Barátunk Charles Aznavour ma reggel Egyesült Államokba utazott, ezért nem tud köztünk lenni ma este, de hagyott számunkra egy üzenetet”…

A nyitott színpadon csak egy mikrofon állt magában… egyszer csak felcsendült Charles hangja:

Elestek ők, anélkül, hogy tudnák miért

Férfiak, asszonyok és gyerekek, akik csak élni akartak…

Egy emberként állott fel a közönség, hangtalanul, a meglepetéstől és felindulástól dobogó szívvel. Sírtak az emberek, különösen a férfiak, és én Garvarentz kezét szorítva könnyes szemmel az enyéimre gondoltam és mindenkire aki ott meghalt, de arra is, hogy mivé lett, mit jelent az én öcsikém a világ összes örménye számára… Nagyon büszke voltam rá ezen az estén. Nem először és nem is utoljára.

Charles Aznavour dala meghallgatható eredetiben alább (youtube)