(RÓMA) * Van még mit mondani 68 májusáról? Lehet, hogy már mindent elmondtak, kivéve azt, hogy én is ott voltam 68 májusának Párizsában. Méghozzá egy már régóta a baloldalon aktív diákként, egy balos megfelelő szerepében; történelmileg irreleváns, véletlen egybeesés, tudom. Fiatalabb barátaim, értelmiségiek kérdik tőlem: Miért következett be 68? Hogyhogy egyes országokban bekövetkezett máshol meg nem? Soha nincs egyetlen ok, mindig több ok van, amelyek előre nem látható módon kapcsolódnak össze és váltják ki a történést.

Azokban a hónapokban mániás révületben éltem. Nem azért, mert húsz éves voltam, annak ellenére. Privát okokból szenvedtem, de mindent elkövettem, hogy elérjek álmaim megvalósulásának csúcsára. Csak az a rémes az álmokban, hogy olykor megvalósulnak: mint például nekem az az álmom, hogy Párizsba menjek egyetemre, és ott Roland Barthes, Jacques Lacan, Claude Lévi-Strauss, Jacques Derrida, Ajuriaguerra, Greimas szemináriumait látogathassam – és akkoriban éppen ezt tettem. Minden ifjonti naivitásom ellenére tisztában voltam vele, hogy ezek a majdnem kivétel nélkül ugyanabban a városrészben lakó – nagyszabású gondolkodók óriási hatással lesznek majd a kultúrára az egész világon. A világ közepén éreztem magam, az én nem eufórikus, hanem elvarázsoltan nagyravágyó kedélyállapotom egybeesett a 68-as ifjak többségének lelkiállapotával.

Az volt az érzésünk, hogy végre minden mozgásba jött. Che Guevarát megölték ugyan 1967 októberében Bolíviában, de a Vietkong 1968 januári Tet-offenzívája megmutatta, hogy az amerikaiak vietnami kalandja kudarcra van ítélve. A vietnami háború elleni tiltakozások a nyugati nagyvárosokban összehoztak sok olyan fiatalt, akik magukra találtak egy nagyhatalommal szembeni ellenállási mozgalomban. A kínai kulturális forradalom rabul ejtette az intellektuelek egy részét: a tekintély amolyan dadaista elvetését látták benne, elsősorban a kommunista párt autoritásának elvetését (és úgy tettek, mintha nem vennék észre ennek a forradalomnak tébolyultan totalitárius aspektusait, Mao megalázó és butító személyi kultuszát, az értelmiségiek üldözését, az élvezet és a szexualitás elfojtását). A prágai tavasz, a látszólag a kínai forradalommal éppen ellentétes jelzés azt bizonyította, hogy a bénító szovjetrendszerben is lehetségesek a megújulás impulzusai. Az utóbb posztmodernnek nevezett művészi és irodalmi avantgárd művelői és gondolkodói kijöttek barlangjukból, és a nagyhatású nagyvárosi attrakciók mágneses pólusaivá váltak. Az lett tetszetős, ami szegény: a teatro povero (Grotowski), az arte povera (Celant, Konnellis, stb.), a minimalizmus. Az anarchista Living Theatre kínálatáért lelkesedtek az akkori fiatal alternatívok. Egy olyan világ kábulatában éltünk, amely olyan irányban kezdett változni, ahogy mi áhítottuk. Minden lehetségesnek tűnt.

Bár ennek akkoriban nem tulajdonítottunk jelentőséget: azok az országok, ahol erősek voltak a ’68-as mozgalmak – mind gazdasági fellendülésben voltak – valahogy úgy, mint manapság Kína. Olaszország egy boom-nak örvendett, a gaullista Franciaország is prosperált, és Németország már jó ideje a kontinens húzóereje volt. A párizsi ’68-as május idején olyan plakátok voltak a falakon, amelyek a gaullizmust „a szegénység és a munkanélküliség rezsimjeként” állították pellengérre. Valójában akkoriban alig volt pár száz munkanélküli Franciaországban, közgazdász szemmel teljesen normális arányban; gyakorlatilag teljes volt a foglalkoztatottság. Franciaországban évtizedek óta több mint három millió a munkanélküli, de senkinek nem jut eszébe, hogy emiatt kimenjen a barikádokra. Röviden, a mi radikális, totális és feltétlen tiltakozásunk nem egy válság, ínség és nyomorúság következménye volt és a sötét jövő fenyegető kilátásaié, éppen ellenkezőleg: Európa egy részének eufórikus gazdasági, kulturális és politikai prosperitásának volt a visszhangja. Még aki 68-cal szemben foglal állást, az is kénytelen elismerni, hogy ezek az évek gyönyörűek voltak.

Libertárius liberalizmus

Amikor eljött a május, egyáltalán nem voltam meglepve. Mint a villámcsapástól sújtott Paulus a damaszkuszi úton, úgy lett abban az évben sok ország számtalan fiatalja egy csapásra a forradalom híve. Én már évek óta baloldali aktivista voltam – Dél-Olaszországban akkoriban az ember korán kezdte a politikai és szexuális aktivitást – és trockistának tartottam magam. Olaszországban tagja voltam az Argentínából irányított trockista Negyedik Internacionálénak, melynek „minimális” és azonnali programja a dolgozó tömegek politikai általános sztrájkja volt. A francia május idején az én elvarázsolt álmodozók szentimentális bandájának tartott csoportom programja szó szerint valóra vált. Ha ma 60-70 éves barátaim ezt az időszakot tekintik visszatekintve életük legizgalmasabb korszakának, ez azért van, mert azt a nyugtalanító, rejtélyes és felkavaró tapasztalatot szerezték, hogy a legőrültebb fantazmagóriák is valóra válhatnak.

Sarkozy elnök mint tudjuk, a pápa rokonszenvétől kísérve kijelentette, hogy 68 örökségét el kell temetni, különösen az alapját képező relativizmust. Ez elsőre elég nagy ostobaságnak tűnik: az akkoriban a gyűléseken tartott beszédekben nem volt semmi relativista, éppen ellenkezőleg, kimondottan abszolutisták voltak. (A történelem mindig osztályharcok története. Az egyik oldalon áll a forradalmi proletariátus, a másikon a burzsoázia és az imperializmus, stb.). De ez az abszolútság talán csak a homlokzat volt, ami mögött ott ragyogott különös eksztázisunk, egy radikális, lelkes szekularizálás igenlése. Ratzinger pápa és Sarkozy elnök számára a „relativizmus” annak a lejáratására szolgál, amit mások szekularizációnak hívnak, vagy a modernitás sajátosságának.

Ez nem jelenti azt, hogy „nihilisták” lettünk volna. A nihilizmus az a meggyőződés, hogy a legfőbb értékek nem érnek semmit. Az biztos, hogy a mi vezérlő csillagunk a forradalom volt: egyszerre konfúzus és pontos elképzelés, egy messianisztikus remény és ugyanakkor egy sajátos életstílus a jelenben. Az igazi nihilizmus kizárja a forradalmat, és azzal, hogy konform módon viszonyul az uralkodó jelenhez, többnyire abba torkollik, hogy elfogadja a valóságot úgy, ahogy van… A nihilista nem remél magának semmit, míg a mi szent erényünk a remény volt: egy olyan társadalom türelmetlen várása, amely egyszerre volna igaz és igazságos. Ha ’68-at megszabadítjuk minden marxista sallangjától, akkor egy olyan mentális struktúrába ütközünk, amely azóta hosszú utat tudhat maga mögött: s ez minden készen talált hierarchiának és a tekintély minden formájának elutasítása. Röviden: a libertárius és liberális örömhír.

Nem véletlen tört 68 májusában éppen az anarchista mozgalom a felszínre, amelyről előtte már alig lehetett hallani: a bulvárok megteltek fekete-vörös félig marxista, félig anarchista – zászlók erdejével. Vajon Cohn-Bendit, a francia május szimbóluma nem vallotta-e anarchistának magát? Az anarchizmus számára pedig nem a kapitalizmus a főellenség, hanem az állam minden fajtája, akárcsak a hierarchia, minden megkövült formájában. Egyébként a kor legelismertebb marxistája az ideologikus államapparátus elemzésével tűnt ki. Az erős, centralizált francia állam egyértelműen ellenszenvesebb volt, mint a kapitalizmus (amely egyébként sokszor államkapitalizmus volt). Az igazi ellenséget az erős államban látták, a gaullista, jakobinus vagy kommunista államban, a rendőrállamban. De az állam elutasítása nemcsak az anarchizmus fiziognómiájához tartozik hozzá, hanem a liberalizmuséhoz is. És mi más volna az anarchizmus, mint a liberalizmus egyik formája? (Nem véletlenül tekintik az anarchizmust az Egyesült Államokban jobb-, nem pedig, mint Európában, baloldali szélsőségnek). 68 hübrisze apáink és nagyapáink szocialista és kommunista hagyományához képest ennek a szabadságvágynak a rohamos terjedésében állt. Mindenesetre ez volt a mi közvetett eljárásunk arra, hogy megtérjünk a liberalizmushoz, hogy a liberalizmus mellett tegyünk hitet, anélkül hogy ezt kimutatnánk.

Anna Maria Ortese után szabadon azt mondanám, hogy 68 kommunista őrjöngése a szükségállapot liberalizmusa volt egy univerzalista parabola az emberi kapcsolatok testvériség alapú szekularizálására irányuló partikuláris szükséglet kifejezésére.

A francia kivétel

Akkoriban Párizs nemcsak az olaszok szemében bírt presztízzsel, amiből mára alig maradt valami. Akkor a francia kultúrát még nem szorította ki az angol-amerikai kultúra. Párizst becsülték nemcsak mint a divat, a konyha és a parfüm világvárosát, de kulturális szuperhatalomként is. Igaz, hogy mindenekelőtt London és Amszterdam vonzotta a csavargó, alternatív ifjúsági kultúrát, a beatnikeket, hippiket, provókat, hosszúhajúakat, stb., de Párizs volt a zarándokhelye mindennek, ami fiatalok és öregek számára a másik magaskultúrát jelentette. Franciaország akkoriban még jó áron adta el a tömegkultúráját, ami még a nagy műveltségű elitet is inspirálta – szemben azzal, ahogy számos mai értelmiségi gondolja, a kultúripar egyfelől és a maximális tökéletesség és minőség másfelől nem zárta ki egymást, hanem összetartozott. Az egész világba exportálta akkoriban Franciaország Claude Lévi-Strauss antropológiáját és az Asterix-képregényeket; Roland Barthes kritikai esszéit és Gainsbourg és Bécaud sanzonjait; Michel Foucault Téboly és társadalmát és Claude Lelouche filmjeit, Godard moziját, és Zizi Jeanmarais lábait, a Tel Quel folyóiratot és Francoise Hardy slágereit; a lacani pszichoanalízist és Louis de Funes filmjeit.

Párizsban élni, ez nekem olyan volt, mintha egy csillagöv közepén éltem volna, ahogy az ifjú Alkibidész érezhette magát Athénban Szokratész körében.

A franciák akkoriban kevésbé voltak gőgösek, mint manapság, viszont olyan eszméket gyártottak, amelyek mindannyiunkat lenyűgöztek. Párizsnak ez az elsőbbsége a szellemi tudományok terén a szociológiában, pszichoanalízisben, esszéisztikában, antropológiában, irodalomkritikában kitartott a 70-es évek végéig. Ugyanez áll a baloldalra. A protest-kultúra gurui többségükben olyan európaiak voltak, mint Sartre, Russell, Foucault, Fortini, Adorno, Marcuse, Enzensberger, Colletti. Ma csupa amerikai: Noam Chomsky, Jeremy Rifkin, Naomi Klein, Joseph Stiglitz például. Ma olyan szavakkal és fogalmakkal bírálják Amerikát, amelyek az amerikaiaktól jönnek.

A Franciaország iránti előszeretet azért tápláljuk sokan továbbra is, mert történelmileg mindig abban a helyzetben volt, hogy szabályok helyett örvendetes kivételekkel álljon elő. Nem véletlenül beszélnek ma is a francia kivételről (exception française). A francia forradalom kivétel maradt, nem lett belőle szabály. (Franciaország a hosszú 19. század folyamán forradalmak és ellenforradalmak egész során ment keresztül, és ezzel semmiképpen nem volt a stabilitás mintaképe). A szabályt az angol-amerikai országok állították és állítják fel ma is, és a szabályok stabilitása az, ami a maradandóbb politikai és kulturális hatalmat tartósan biztosítani tudja.

Ezért preferálják ma egyesek a francia baloldalt: alapjában véve azt akarják, hogy a szocializmus kivétel legyen, és ne szabály. A rövid párizsi kommün jó fényben tűnik fel, a szovjet szocializmus 70 éve visszatetszést kelt. Ha a forradalom rezsimmé válik, a dionüszoszi forradalmárok, többnyire intellektuelek, egy Majakovszkij melankolikus útjára lépnek. Akárhogy is, sok balos szeretné azt, hogy a szocializmus játékos ünnep, olyan franciás maradjon. És minden szép játék csak rövid ideig tart. És ez volt az, ami elég gyorsan eltávolított 68-tól: az ünnep szép volt ugyan, de az élet, hélas, sajna egyáltalán nem volt ennek az ünnepnek a folytatódása az örökkévalóságig. Azt akartuk, hogy sose legyen vége! De vége lett, és különben is, egyszer véget ér minden: a forradalom, a szerelem, a fiatalság és a remény, minden.

KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA

Bibliográfia

BENVENUTO, Sergio: Városi legendák. Gondolat, Budapest, 2004.

Az igazság angolul beszél - Magyar Lettre Internationale, 37

Olasz nyelvjátékok - Magyar Lettre Internationale, 39

Bevándorlók konkurenciája - Magyar Lettre Internationale, 40

Az adófizetők pénze - Magyar Lettre Internationale, 41

Miért utálom Berlusconit? - Magyar Lettre Internationale, 42

Platón és a gének - Magyar Lettre Internationale, 44

Csak egy barbár hiszi a többi kultúrát barbárnak - Magyar Lettre Internationale, 47

A Nyugat keresztje - Magyar Lettre Internationale, 49

Párizs rejtelmei - Magyar Lettre Internationale, 57

A német pásztor - Magyar Lettre Internationale, 58

A kajmán országa - Magyar Lettre Internationale, 63

A vallás mint húzóágazat - Magyar Lettre Internationale, 67

Szigorú atya és gondoskodó anya: jobb- és baloldal a kapitalizmusban - Magyar Lettre Internationale, 70.

Megjelent: Magyar LETTRE Internationale, 2008 téli, 71. szám. A szöveget Karádi Éva főszerkesztő szíves engedélyével közöljük. On-line: http://lettre.c3.hu/