Amikor Angela Davis beszél

Tizennyolc éves korától kommunista párttag, 1967-től a Fekete Párducok önvédelmi mozgalmának résztvevője, hangja, nyilvános megjelenítője, a fennálló hatalmi elit elvetemült kritikusa. Militáns osztályharcosként, az 1965 februárjában meggyilkolt Malcolm X és a ’68 április negyedikén meggyilkolt Martin Luther King küzdelmének folytatója, minden háborús mocsokság, faji elnyomás, uralgó undormányosság elemi kritikusa, Herbert Marcuse tanítványa, egész életében fáradhatatlan mozgalmár. Ma 74 éves, a kaliforniai Santa Cruz egyetem feminista tanulmányok tanszékének nyugalmazott címzetes egyetemi tanára.

Nem „hatvannyolcas” a szó szűkebb értelmében. De mégis az. Az „Eper és vér” nemzedékének tagja, a fehérek és feketék közötti régi háborúság indulatos ellenzője, a bárminemű elnyomás elemi utálatának és a fekete felszabadítás legfőbb programjának kombattáns képviselője. Lázító tevékenységéért körözik, bebörtönzik, halálra ítélik, majd a nemzetközi felháborodás nyomán 1972 júniusában szabadlábra helyezik. Máig szimbóluma a fiatal fekete felszabadítási törekvéseknek, a nőmozgalmaknak, az autonóm és megfellebbezhetetlen polgárjogi aktivizmusnak.

A kaliforniai börtönviszonyokról, a feketék helyzetéről szóló írásai, a perében adott válaszai és két előadásának szövege magyarul is megjelent, amikor a világtiltakozás éppen javában állott. Az Angela Davis beszél című kötet¹ az FBI tíz leginkább körözött bűnöző közötti nyilvántartással, az USA államait bejáró rémisztgetéssel, a „haladó és demokratikus erőkkel szemben folyó újabb támadás” és a kormányzat fekete-ellenes osztálypolitikája bemutatásával kezdődik, a San Franciscóban kezdődő hatalmas tömegtüntetés és a „politikai boszorkánykonyhában” kidolgozott kommunista-üldözés, a jogaiért küzdő kisebbségi személyiség bemutatásával folytatódik, a bíróság előtt tett nyilatkozataival és elemző börtönleírásával vezeti be a két egyetemi előadást. Ebből az első a társadalmi tudatlanságra kárhoztatott tömegek elnyomására, a „felszabadulás dialektikájára” terjed ki, a nyugati eszmék történetében a szabadság mibenlétét elemzi, Sartre alapján a rabszolgaság és öngyilkosság közötti választás lehetőségét, szemben az afrikai, amerikai fekete és bármely más elnyomottak önvédelmének jogosságával. Az előadás alapja az emberjogi mozgalmak és az emberi lét irodalmon (főképpen amerikai szépirodalmon) belüli megjelenésmódja, erre épül a kurzus második előadása is Frederick Douglass elnyomás- és rabszolgaság-ellenes munkásságának ismeretelméleti bemutatásával, a rabszolgaság, a személyiség tárgyiasítása, a méltóság elleni szolgaviszony leküzdésének folyamata és a rabszolgatartás mint dialektikus képtelenség fenomenológiai elemzésével.

Az afrikaiak e szövegek főszereplői, akik amerikaivá lettek, s az amerikaiak, akiknek gyökereik között az afrikai származás meghatározó mivolta akkor is kétségtelen nyomot hagyott, ha nem mindenki Nat Turner, aki lázadásokat szított az elnyomott feketék nevében és ki is érdemelte a jólelkű „befogadó” állam legmocskosabb ellenlépését: a Styron által is megírt kivégeztetést, amely végtére is „egy nemzet születésének” csúfos diadalmenetéhez tartozott. Davis elemzése a mai olvasó számára is izgalmas, bár nem minden kondíció oly evidens, amelynek a kor, a hatvanas-hetvenes évek amerikai békepolitikája, háborús légköre, feketéket elnyomó intézkedései, kommunistákat mint a két világhatalom összetűzésében a szovjet befolyást amerikai miliőbe csempésző bolsevik fellazítást kimódoló ideológiája oly markánsan jelen lehetett a közpolitikai gondolkodásmódjában. De a „fehér fensőbbség” megértése és tűrhetetlenségének nyílt elvitatása talán ma sem lehet képtelenség a korunk makropolitikai viszonyait akár csak részben belátó, az amerikai pártpolitikai és kormányzati egyensúly-játszmákat valamelyest ismerő Olvasó számára. Emellett Davis nem köntörfalaz, amikor a ráébredés, fölismerés, változtatni akarás nem csupán a Black Power vagy a Soledad Brothers

Angela Davis minden mivoltában skandalum volt: egy fiatal (a kor fenegyerekeinek megjelenítője, a boldog nyugivilágok felborítója), fekete (vagyis másodrangú, alárendelt, szolga, eszközlétre ítélt), vállaltan kommunista (tehát „ügynök”, felforgató, szovjetbérenc, nemzetáruló) és még minderre ráadásként nő is (nem plázacica vagy barbecue-party szervírozó, de mégiscsak valami „izé”…) – ez így együtt maga a sokszoros kihívás, a fölháborító méltánytalanság, az államellenes és állampolgárság-ellenes tényállás, valljuk be… S nemcsak az éber megfigyelő, puskatussal vitarendező, vízágyúval kommunikáló állampolitikai méltóságok előtt skandalum, hanem a jópolgárok sokasága számára is. Hisz az állampolgári jogegyenlőség végül is azoké, akik kiosztják azt, nem pedig a fekete söpredéké…! A szektákba, gyanús szertartásokba, gyűlölködő mozgalmakba torlódott fekete tömegek nemcsak az elkülönítést érdemlik ki, de a jogos megkülönböztetés minden módját, a gyanakvó fenntartásokat, a folyamatos ellenőrzést és rajtaütést is. Így tehát az, aki fekete rabszolgaként a többi feketéért kiáll, több mint gyanús, sőt inkább veszélyes is…

Az 1944. január 26-án az alabamai Birmingham mélyén, egy „Dinamit Domb” becenevű kerületben született Angela Davis nem véletlenül merészelte kimondani: „A fiatalság a leglázadóbb és legkreatívabb, sokkalta olyanabb, mint volt egykoron…”. Ezt a közérzeti és közpolitikai értelemben megnyerő kijelentést épp a fekete és nő és értelmiségi mivoltában világnézeti szerepet vállaló aktivista úgy vitte tovább 1967 után, hogy máig sem „gyógyult ki” belőle. Irodalomtudomány és mozgalomfilozófia határán megfogant előadásai nemcsak a feketék védelmében és jogos lázításuk, állampolgári egyenlőség alapján megfogalmazható osztályhelyzeti kiszolgáltatottságuk elleni buzdításként hatottak, hanem megfelelő helyeken meg voltak spékelve a marxi örökség, a szocialista szervezettség, az osztályharcos ellenállás érveivel is. „Életemet a harcnak adtam, szerves része lett annak” – nyilatkozta önmagáról, de ez nemcsak a magánélet feláldozását jelképezi, hanem a szabadság közös céljáért vállalt szolidaritást is, szemben az akkori alabamai kormányzó szélsőjobboldali programjával és fajüldöző nézeteivel is. A feketék nyilvános terekben korlátozott mozgásszabadsága és a hatvanas évek elején zajló faji „megtorlások” közege kialakította benne a vállalás kényszerét. A néger családok elleni erőszak közvetlenül is érintette: szomszédságában négy kislány halálával végződő robbantásos merénylet esetében nemcsak az érintetteket, hanem az elkövetőket is ismerte, akik ellen „természetesen” semmilyen eljárás nem indult. „Most már minden éjjel hallom, amint a fehér terroristák házunk körül elhelyezik bombájukat, minden esélyünk megvan rá, hogy a következők mi legyünk”… „Házunkat örökösen rendőrök figyelik, talán soha nem hagyom el élve Birminghamet…”. Aztán mégis sikerült, de a brandeisi egyetemre elnyert ösztöndíj révén nemcsak kiváló eredménnyel végzett francia irodalom-tanulmányokat, hanem a Sorbonne-on folytathatta, ahol algériai diákoktól kapta meg a francia gyarmatosítók elkövette gyalázat tapasztalatát – le is tartóztatták a francia rendőrök mint gyanús külföldit, aki akár terrorista is lehet… /Ha valaki netán a mai párhuzamokat látná ez előzményekben, bizonyára csak képzelődik…!/ Később Marcuse tanítványaként a marxista filozófia hatását, hamburgi doktoranda időszaka alatt a Diákok a Demokratikus Társadalomért nevű szervezet tagjaként a baloldali önszerveződést sajátította el. Egy ideig Frankfurtban tanul Adornónál. Értekezését A szabadság fölfogása Kant filozófiájában és ennek összefüggései a négerek felszabadulási harcával címen írta meg. Még szinte el sem készült vele, mikor Los Angelesben a rendőrség megölt egy fekete fiatalt, majd Angela barátai közül is hármat. Részt vállalni a mindez elleni küzdelemben nemcsak a feketék, hanem a fiatalok védelme jegyében is késztetve érezte magát. 1969-ben, már San Diegóban tanít, mikor az FBI egyik besúgója följelenti, hogy kommunista, s az egyetemi tanács előtt kell védenie magát: „Igen, kommunista vagyok. És védelmemre nem veszem igénybe az alkotmány ötödik paragrafusát. Politikai meggyőződésem egyértelmű: vádolom Nixont, az Agnew- és Reagan-féle figurákat” (akkor ez az Államok alelnöke és Kalifornia kormányzója elleni súlyos deklaráció volt). Alig valamivel később részt vállalt a Soledad-beli fekete bebörtönzöttek szabadságjogainak védelméért indított küzdelemben, beszédeket tart, újságcikkeket ír, tiltakozik a rendőrterror ellen mindenütt. Aztán életveszélyesen megfenyegetik, kizáratják az egyetemről, perbe fogják mint közveszélyes összeesküvő, „fölfegyverzett” lázadó és fejbujtó alakot. Börtönében is figyeltetik, emberrablással vádolják meg, gyilkossággal és összeesküvéssel is, szigorúan elkülönített zárkában tartva. Közben Nixon megköszöni az FBI főnökének, Hoovernek a „terrorista” és minden hasonló hatékony letartóztatását.

Kiszabadítására bizottság alakul New Yorkban, fotója bejárja a világot, sok tucat országban demonstrációkon követelik a sokaságok, hogy engedjék szabadon. A hisztérikus légkörben még szovjet szakértőket is hívnak az „igazságos eljárás” igazolása végett. 1971 januárjában tett vallomása, majd a Muhammad Speaks nevű újság Harlemben fekete lakosok által föltett kérdéseire adott válasza szintén e kötet része (29-42. old.), valamint a kaliforniai „átnevelő központ” jellegű börtönről rögzített közléseit, továbbá egy harcostársa a négerek kiszabadításáért küzdő bizottság titkárának címzett nyílt levelét is, melyben a Fekete Párducokról szóló álhírek és a valódi közállapotok elleni tiltakozás szükségességét deklarálja (43-56. old.).

Mindezek nyomán talán nem furcsaság, hogy a kortárs társadalom romlottságát, a fehér fensőbbségi politika igazát és a deklarált rabszolga-felszabadítás dacára továbbra is érvényben lévő megkülönböztetések tűrhetetlenségét olyan irodalompolitikai gesztussal „hálálja meg”, melyben a főszereplő Frederick Douglass szökött rabszolga, jelentős tudású közpolitikai szereplő és kortanú rabszolgaság-ellenes írásainak elemzése kap kiemelt figyelmet és demonstratív bizonyságot. Az elnyomás és a felszabadulás dialektikája című egyetemi előadása, mely itt részleteiben már nemigen férhet el (61-95. old.) nemcsak folyamatában mutatja be az amerikai feketék megaláztatásának irodalmi gyökereit, változatait, de ezek esztétikai és strukturális elemei mögött az emberi jogok deklarált alapelveinek teljes hiányát, az elnyomó állam és az emberellenes végrehajtó hatalom ideológiai gaztéteményeit is kimutatja. A 21. század szakmai tolvajnyelvén talán úgy lehetne összegezni: totális hatalomkritikai körképet, értelmezéstudományi mintafeladatot, kritikai ideológiai rendszerelemzést kapunk kommunikációtudományi vagy közléselméleti interpretációban. A szegregáció-elmélet, a politikai mozgalomkutatás is kellőképpen árnyalt adalékokat gyűjthet Davis érvkészletéből, de a politikai antropológia látókörébe is bekerülhetne számos meglátása…

Angela Davis a pályáját meghatározó hidegháborús korszakban, amikor minden és mindenki, aki nem a jobboldali-konzervatív-nemzeti államépítmény és antiszocialista-szovjetellenes-demokráciakritikus fehér középosztályi férfitársadalom szolgálatába szegődő akart lenni, kivételes kevesek között kerülhette el, hogy Castróval, kombattáns kommunistákkal, jogvédő fekete mozgalmárokkal, háborúellenes tiltakozókkal vagy szinte bármely más emberjogi aktivistával való találkozásai és együttműködései okán ne „az amerikai nép ellensége” legyen, nemcsak a ’68-as nemzedék maradandó ikonja válhasson belőle, hanem az állampolgári jogon elérhető szabadságfeltételek új korszakának szimbóluma, a békeharcos világ hősnője, s akár a fekete polgárjogi küzdelmek, akár az önszerveződő állampolgári kezdeményezések mértékadó aktora is. Amikor „Angela Davis beszél”, akkor az emberi jogok, az egyenlőség, a bármiféle hátrányos megkülönböztetés elutasítása és az autoriter rendszerek verbális legyőzése szólal meg. Olykor kicsit naivan, máskor harsányan, morálisan bátran és elkötelezetten. Ez pedig már a hatvanas években sem volt érdemtelen vállalás…

A. Gergely András

1 Kossuth Kiadó, Budapest, 1971., 95 oldal (eredetileg Editions Sociales, Paris, 1971., Várkonyi Tibor fordítása és szöveggondozása).

*

Angela és az Illés-együttes

Londoni turnéjukon adott interjújuk miatt az addig "menő" Illés-együttes váratlanul kiesett a pixisből és valójában csak néhány év múlva, 1971. március 11–én térhettek vissza a fővárosba, ahol az Egyetemi Színpadon mutatták be Human Rights című, az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának tiszteletére írt „beatoratóriumukat” (Angela Davisnek, a kommunista politikusnak ajánlva). A lemezen közreműködik Mensáros László. Ez a lemez az első a magyar beat-oratóriumi kísérletekben. Bors Jenő, a Magyar Hanglemezgyártó vállalat akkori igazgatója így emlékszik Angela "életmentő" gesztusára: /Bródy/ "Jánossal sokat kellett vitatkozni, hogy ezt és azt a sort át kell írni, mert az illetékesek elvtársak szeme fennakad majd rajta és akkor balhé lesz. A balhék aztán jöttek is, Leventéék londoni turnéja után. S bár jómagam - ahogy más se - sosem hallottam a BBC-nek adott nyilatkozatukat, magasabb szinten megharagudtak rájuk és ezért egy ideig nem szerepelhettek nyilvánosan. Aztán egyszer csak bejöttek a Human Rights oratórium tervével. Mivel akkoriban az ember jogok kérdése teljesen tabunak számított Magyarország, első reakciónk az volt, hogy ezt nem lehet kiadni. S ha jól emlékszem, Erdős Péter találta ki: ajánlják a lemezt Angela Davis emlékének. A Human Right így megjelenhetett." (Illés szekerén)