Mourmelon – ötezres franciaországi városka – Párizs és Verdun között, északon, Marne megyében. Katonai temetőjében az egyik, parcella előtt jellegzetes orosz (pravoszláv) ’hármaskeresztes’ emlékmű mutatja: itt orosz katonákat temettek el a Nagy Háborúban.

1916 szeptemberében a városban állomásozott a Franciaországi 1. Orosz Expedíciós Dandár zöme, a messziről jött katonák részt vettek a véres észak-franciaországi ütközetekben. Több száz hősi halottjuknak egykori helyőrségi városuk temetője adott végső otthont.

Éppen száz éve, Szarajevótól számítva jó másfélezer véres nap után, 1918 november 11-én írták alá a compiègne-i erdőben a háborút lezáró békét (amely nem tartott sokáig: alig 22 év múlva ugyanabban a vasúti kocsiban íratta alá Hitler is a franciákkal a kapitulációt). A háború végének messze nem volt akkora ’centenáriumi’ visszhangja, mint a kezdetének…

A nagy szövetséges, Franciaország, már 1915-ben kérte Oroszországot, hogy segítsen megtartani a nyugati frontot, amelyre akkor a legnagyobb – német – katonai nyomás nehezedett. Kezdetben 300.000 katonát ’igényeltek’ – az irreális szám abból fakadhatott, hogy a franciák (is) kimeríthetetlenül nagy emberanyagot tételeztek föl a cári birodalomban. Az orosz katonai vezetés kezdettől ellenezte katonák ’átvezénylését’ Nyugatra; végül a cár személyes nyomására döntés született arról, hogy egy dandár nagyságú erőt küldenek Franciaországba. 1916-ban útnak is indították a kilencezer fős expedíciós csapatot, mely április közepén hajózott ki Marseille-ban. A dandár két ezredből állt, mindegyik 3-3 zászlóaljból (melyek 4-4 században szerveződtek). Főparancsnokuknak Nyikolaj Alekszandrovics Lokvickij tábornokot nevezték ki. A dandárt azonnal északra irányították, a marne-verdun-i ’húsadarálós’ hadszíntérre. Később egy kisebb – zászlóaljnyi – részüket ’légióba’ szervezve (Légion d’Honneur Russe) a marokkói gyarmati hadtesthez vezényelték, ők a novemberi békekötésig ott harcoltak (azaz: az orosz katonai jelenlét folyamatos volt a háború végéig). Kitérő: ebben a – főként – marokkóiakból álló ‘gyarmati’ egységben harcolt a németek ellen Rogyion Malinovszkij orosz törzsőrmester is, aki később – kis spanyolországi kitérő után, a második világháborúban – katonai felsővezetőként verte őket Sztálingrádnál, Romániában, Budapesten és Bécsben is. A Iasi-Kisinyovi offenzíva után léptették elő marsallnak, 1945-ben, Madzsúria elfoglalásáért kapta meg a Szovjetúnió Hőse kitüntetést, Hruscsov idején ő vezette a hadügyminisztériumot.

Franciaországban igyekeztek méltó módon megemlékezni a Nagy Háború befejezéséről is, kiemelve a centenáriumon is a győztes antant-hatalmak áldozatát. A három szövetséges európai nagyhatalom (Franciaország, Nagy-Britannia és Oroszország), kiegészülve a világ más országaival (elsősorban az Amerikai Egyesült Államokkal), 1918-ban legyőzte a német és osztrák–magyar (valamint a török) birodalmat, elindítva ezzel azok szétesését is. A mostani párizsi központi ünnepségen ott volt majdnem az egész világ. Nem vett részt Oroszország – és Magyarország (más és más okokból). Oroszország ugyan a későbbi győztesek oldalán harcolt, de a bolsevikok hatalomátvétele után, 1918 tavaszán ’kiszállt’ az ’imperialista háborúból’ (így hangzott a bolsevikok és a többi ’internacionalista’ minősítése). Ha Oroszország még pár hónapig kitart, a győztesek oldalán erősíthette volna meg a szovjet államot – de 1918 végére már egy másik háborút abszolvált: dúlt a vörösök és a fehérek polgárháborúja, melyhez – a vörösök ellenében – egykori szövetségeseik is csatlakoztak intervenciós erőikkel.(Csupán emlékeztetek rá: a többszázezres hadifogoly-tömegből a vörösök oldalán harcoltak az osztrák-magyarok, kivéve a cseheket, akik légiójukkal a fehéreket támogatták. Egyiküket sem a politika érdekelte, hanem a mielőbbi hazatérés…) A véres polgárháború viharában az oroszok szinte észre sem vették, hogy a világháború befejeződött. Nélkülük. (Ahogyan a brit Churchill mondta, akkor süllyesztették el hajójukat, mikor már látszott a biztos kikötő…)

A bolsevikok következetesen ragaszkodtak kezdeti politikai meggyőződésükhöz: ahhoz a háborúhoz az orosz népnek semmi köze sem volt, az a győzelem csak az egyik imperialista tömörülés győzelme volt a másik fölött (ezért a párizsi békeszerződések kidolgozásában sem vettek részt, a területi osztozkodásokban sem – a trianoni egyezményt sem írták alá: imperialista diktátumnak minősítették). A ’szovjetek’ sem változtattak az 1918 óta kialakult hozzáálláson: a világháborút szinte nyomtalanul kitörölték a történelmükből; helyét részben átvette a polgárháború, emlékét pedig eltüntette a II. világháború (a második Nagy Honvédő Háború, ahogy az orosz emlékezet őrzi; az elsővel – a franciák (Napoleon) ellenivel – egyetemben). Ezért Oroszországban nem is magasodnak I. világháborús emlékművek, amelyek a többi európai országban szinte minden településen megjelentek minden településen, föltüntetve általában az elesett hősöket is (még a ’szocialista’ országokban is átvészelték a múltat végképp eltörölni tervező kommunista időszakot). Nem említették az iskolai történelemkönyvekben, nem készültek erről a háborúról filmek, nem adtak ki könyveket, még a neves részvevők életrajzából is kihagyták… Az orosz gyerekeknek apáik-nagyapáik nem meséltek a Nagy Háborúról – mint nekem, nekünk.

Talán csak Franciaországban létesült néhány orosz hősi emlékmű – az egyik éppen Mourmelon-ban, a Saint Hilaire le Grand sírkertben (van egy Párizsban is, egy kozák a lovával). A két háború között (s hosszú ideig azután is) csak a francia földre emigrált ’fehér’ oroszok ápolták a hősök emlékét.

Az észak-franciaországi hősi temető kis orosz kápolnáját Rahmanyinov ’muzsikálta össze’.

A cári haderő igen komoly részvevő volt és milliós nagyságrendűek voltak /ember-/veszteségei; mint emlékezetes, mi – osztrák-magyarok – is harcoltunk ellenük a galíciai,’orosz fronton’, Przemysl-nél is).

A háború kitörésekor ugyanolyan lelkes hazafisággal jelentkeztek a sorozóirodákban, mint a németek, a franciák – vagy a magyarok. A világháború különböző frontjain a cári hadseregben az orosz írók, művészek, tudósok is ugyanúgy jelen voltak, mint a magyarok és a többi európaiak. Harcoltak a költők-írók: Mihail Zoscsenko, Valentyin Katajev, Nyikolaj Gumiljev; kipróbálta a lövészárkokat Mikojan, a későbbi kommunista politikus, Pudovkin, a későbbi nagy filmes, Kapica, a későbbi Nobel-díjas tudós is…, Akkor kezdte katonai pályafutását Malinovszkij – ő is, Zsukov is, altisztként szerelt le a cári seregből; a nagybajszú Bugyonnij is cári altiszt volt, és Csapajev is ott kapta meg a György-keresztet…. Egy háborús nemzetnél sem voltak alábbvalóak az oroszok: veszteségeik – és hőseik meg tehetséges parancsnokaik – sem számban, sem minőségben nem maradnak le a többiekéitől.

A Nagy Háborúhoz való negatív viszony Oroszországban csak az ezredfordulóval kezdett megváltozni – fölelevenítették a háborús katonanótákat, megjelentek a történelmi filmekben a világháborús jelenetek, néhol hozzáfogtak első világháborús hősi emlékművek építéséhez. De továbbra sem él tovább a népi emlékezetben az utolsó cári háború.

A lövészárkokban ázó-fázó, az esztelen rohamokban tömegesen elhulló orosz bakák ugyanúgy nem érezték, hogy attól a háborútól nem csak a személyes sorsuk függ, hanem hazájuké is – ahogyan a magyar bakák sem voltak ezzel tisztában… A háborúból csak a rosszat érezték meg – alkalmuk sem nyílt, hogy annak bármilyen hasznát is láthassák. Nem az ő háborújuk volt az, így a béke sem lehetett az övék.

Így – igazából – ünnepelni valójuk se nagyon lehet. Ez azonban nem mentség a sorból kilógásra. Az élhetőbb és békésebb Európa két nagy háború után alakulhatott csak ki. Ahogy említettem: Magyarország sem vett részt a párizsi megemlékezésen. A napi politika közbeszólt: Oroszországot (talán Putyin miatt) nem hívták meg, Magyarország pedig (talán Trianon miatt) nem ment el. Sem a francia meghívóknak, sem a renitens magyaroknak, sem a meg nem emlékező oroszoknak nincs mentsége – szégyellni fogják magukat, post facta.

Forrás: Káfé főnix