(Van-e „civil survival”?)

A. Gergely András

A globalitás-folyamatok

és a lemaradók regionális tagolódása

Napjainkban szinte már közhelyes a közgazdasági, politikatudományi vagy akár igazgatási folyamatokban is annak rezignált vagy heurisztikus deklarálása, hogy a világgazdaság közelmúlt (egy-másfél évtizedes) folyamatai nyomán olyan – helyi erőből felülbírálhatatlan – tendenciák kezdik eluralni a világ egyes térségeinek hajdanvolt autonómiáját, amelyek a globalizálódásra berendezkedett nemzetállamok tartalék energiáit is fölemésztik. Egyszóval gáz van, nemzetközi, világközi, bolygóközi terekben... S ami még szomorúbb – hamár az ember hajlamosnak mutatkozik szűkebb spektrumú civilizációkban is gondolkodni –, hogy a gáz terjedésének immár sem helyi, sem nemzeti, sem regionális vagy interkontinentális védekezések nem szabhatnak határt, hisz az csak terjed, mint romlatag eszme, mint előszele egy minden fantáziát felülmúló világvégének...

Persze a nyafogás mit sem ér e kiterjedt ködlettel szemben. Amit tenni lehet, az aligha több mint bugyuta strucc módjára fejünket a magunk világába visszafordítani, s abban reménykedni, hogy mégiscsak megússzuk valahogyan... Ha másként nem – s ez kétségtelenül rész-technika, gyarló és hit-elvi alapú jövőremény pusztán – marad nekünk az a bizakodó optimizmus, amely arról tanúskodik régóta már, hogy ha megpróbáljuk megúszni a ránk nehezedő nyomást, ha befelé fordulva és belső menedékeinket erősítve abba kapaszkodunk, amiről úgy hisszük: érték – akkor legalább mentális esélyünk van (lehet) a túlélés minőségének megváltoztatására. Olyasmi ez, mint a „dalolva welszi bárdok” inherens hősiessége, mint az amazonasi indiánok életmód-változtatási kísérletei, vagy a fogolytáborból elszökdösők vágyképei: ha bekövetkezik is a legrosszabb, legalább ne birka módon hajoljunk meg előtte.

A globalitás édes haszna persze mégiscsak mérhető olyan gazdasági, politikai vagy regionális piacokon, ahol azért végső soron a világ gondjainak menedzserei megteszik a magukét márcsak a saját privát-profitjuk (vagy multi-juk) védelmében is, de a maguk – nemzeti vagy földrésznyi – kultúrájának kihatása érdekében megpróbálják megőrizni a kulturális vagy civilizatorikus másságok néhány tartományát is... Legyen kivel szemben hatalmasnak lenni, legyen kinek odakínálni a modernizáció eladó gyümölcseit, vagy profánabbul szólva, legyen aki holnap is megeszi a Mc’doni húspótlékait...

A civilizációs, vagy vallási-kulturális törésvonalak mentén újratagolódó földrészek mindenesetre rajtunk is áttörnek. Meghasogatják nemzeti és regionális öntudatunkat már pusztán azzal is, hogy deklarálják egy új normarend érvényességének dátumát, mely puskaporos hordóként tölti el félelemmel az eleddig nemzeti öntudatra büszke európai vagy ázsiai, afrikai, újvilági és óceániai nációkat, igencsak betolakodva mentális békéjük megújuló állapotába. A kevésbé globális térképre pillantva sajnos egyhamar kitetszik, hogy a civilizatorikus alkalmazkodási rutinban járatosabb európai népek számára a globalizációs kihívások immáron nem a nemzeti önsorsépítés vagy perspektíva-rontás formájában jelennek meg, vagyis nem pusztán szorongató külső kényszerként, hanem az önként vállalt rabságok egy sajátos légkörében felsejlő perspektívaként.

Ha ez így meglehetősen ködös lenne, úgy is fogalmazhatnám: a lemaradók és a felzárkózók földrésznyi tömegei egyként hívnak bennünket, a kizárók és a kizártak egyaránt partnernek tekintenek még, s ha szabad példaként hozni az európai egységesülési folyamat kötelmeit vagy normáit, látva látszik, mennyire akarjuk (akarják egyesek vagy sokak) a behódolás feltételeit önérzetesen teljesíteni. Hogy másról ne is fantáziáljak itt, elég utalni Vallónia és Flandria érdekkülönbségeire, az északi olasz régió és Dél-Itália megosztottságára, az Egyesült Királyság területén önmagát megfogalmazó hat-nyolc régióra, vagy a német belső tagoltság új jeleire, eltérő mentális-szellemi központjaira, vagy éppen Frankhon belső mállására, baszkok és bretonok nemzetgenerálást nem tűrő ellenállására, s hogy ne menjünk el mellette örökké: a dán és svéd új önébresztő-önkereső mozgalmakra...

Persze egy minimális nézőpontváltás mindig benne lehet a játékban, s kikerekítheti az érvényesnek tekintett nézőpontokat: a globális folyamatok által gerjesztett törésvonalak és szakadékok azért mégsem a mindenkori kapcsolatok teljes megszakadását reprezentálják. Márcsak azért sem, mert a hagyományos térelsajátítási játszmákban (vö. háborúkban, konfliktusokban, törzsi vagy állami fenyegetésekben, genocídiumokban és holocaustokban) a fenntartható vagy visszafogott fejlődés sikeres szereplői oldaláról rendszerint durván szokás meghúzni a külső tűréshatárokat, s belülről párnázva ki azokat, a védekezésre illik berendezkedni. A fejlődésgondolat elhanyatlása, az ember tökéletesíthetőségének ideáját elvető posztmodern önkép viszont lehetetlenné teszi immár a külső és a belső relációk konfrontációs értelmezését, a határokfölötti hálózatok hatása és a határok-alatti ökológiai zűrök sorozata pedig egyenesen a levesestányérunkig vagy a bőrfelszínünkig hozza az új határok értelmezési tartományait.

Egyszerűbbre fogva a bevezetőt: úgy hiszem, a globalizáció által lefedett makro-világ még mindig mikrovilágokból áll, s ezek időleges vagy alkalmi egyensúlya függhet ugyan EU-bürokraták vagy amerikai külpolitikai tanácsadók döntéseitől, japán autópiaci vagy amerikai krumplipüré-gyárosi aspirációktól, de annak „leosztása”, hogy a globális változások ellen milyen regionális, térségi vagy lokális védekezés-technikák alakulnak ki, mégsem valamely „világnagy mancs” feladata marad. Hanem hát mindannyiunké, akiket a folyamatok érintenek, akkor is, ha kedvező kínálattal, akkor is, ha rémítővel.

Nemigen érdemes persze óberkodi az ellen, hogy a sokak számára csábos Európához-tartozás mögött ismeretlen és sötét ügybonyolítók kreálnak új térfogalmakat vagy „regionalizálják” át a tér képes lenyomatait. A fejlemények mostanság azt mutatják, hogy az „Európa-Egyesületi” tagság látszata éppen annyi, amennyi a hozzá rendelt jövőkép relatív haszna a mai közérzetünk szempontjából, s hogy a nekünk felkínált csatlakozási esélyek és kötelmek elfogadása esetén éppen mi magunk leszünk a tőlünk keletebbiek Nyugata, a Nyugatnak pedig keleti ütközőzónája. S ha nem is okvetlenül az egykori Ostmark erődje, de az ortodoxia „legnyugatibb” bástyája mindenképpen.

Más kérdés, hogy épp a periférián lét, vagy a félperiféria-állapot kelti azt az érzetet, hogy a balkáni esélytelenség a nyugati típusú fejlődésképesség határán olyan módon cövekeli ki a „haladók” és a lemaradók regionális tagolódását, hogy az ismét történelmi időkig meghosszabbítja a civilizatorikus pályákat. S ha azt reméljük, hogy nem így van, vagy nem lesz így, igencsak körül kell néznünk az érvek között...

Nyugati vágyképek és vadkeleti valóság

Európa az USA túltengése, a hidegháború utáni egypólusú világhatalmi szerep és intenzív kulturális-gazdasági-katonai kolonizálás ellen vágyik egyesülni. Az Európa-gondolat ráadásul nem is újkeletű (lásd Foucher 1999), s főként nem abban a birodalom-építő alakzatban, amelyből a keleti szféra rendszerint kimarad vagy közvetlenül ellenségnek is minősül... Az egység látszata és valósága azonban EU-szerte rémképeket ébreszt. Egy-egy ország, birodalom, hatalom vagy térség sem tudott egységes lenni – tekintsünk akár Nagy-Britanniára, Németországra és Franciaországra vagy a spanyol „egységre”, esetleg a kisállamokra, mondjuk Belgiumra, amely előbb volt térbelileg és etnokulturálisan megosztott, mintsem Belgiummá lett. Az „unifikálandó Európa” vágyképe a térbeli megosztottság idealizált (és elméletivé parfümált) alakzatában egyfelől a kanti „Mit tudhatok?”, „Mit lehet tenni?” és „Ki ad reményt?” részbeni válaszát kívánja megadni valamely ködös változatban, kiegészülve a nemzet-eszme mindmostanáig érvényesnek tekintett keretével. Ha nincs kapaszkodónk, nincs már a történeti-társadalmi valóságnak az a párlata, amely belengte létideológiánkat, hát találjunk talán valamely magasztosabb eszmében kapaszkodót, s egységesebbet, mint a szomszédsággal folytonosan haragban álló nemzeteké volt...!

E politikai és gazdasági gondolkodásban végbement fejlődés-teóriák többsége morálisan járatta le magát. Eltűnt, elveszett a lehetséges emberi haladástudat, célképzet végső, megközelíthetetlen eszméje, s momentán nincs még helyette semmi újabb, semmi fontosabb, ami a mindegyre nemzetközibbé váló társadalmi változástörténetet meghosszabbíthatóvá tenné a jövőbe... S ami még lehetséges, az jó vagy rossz esélyt kínál az emberiségnek...? Egyáltalán: létezik-e még az oly sokat hivatkozott „emberiség”, mint nagy egység, mint egészséges entitás...? A lélekbúvárok s az antropológusok éppúgy, mint a politológusok vagy a szociológusok egyre-másra arról nyafognak már: „vissza”-individualizálódott az ember, érvénytelen immár a társadalmi kötelékekről beszélni, a család válsága közhellyé lett, a csoportoké csak látványos...

Úgyhogy, egyebek között emiatt is az egység-látszatot, a földrésznyi széttagoltság lehetséges fejlődéstörténetét a jövőbe meghosszabbítani igencsak prófétai feladat. Nem is igen képes rá (még szerencse) ezidő szerint senki, aki egymaga ígérne a régi jósok módjára kezelhető, lakható, szép új világot. A bonyolultat mégis kézben tartani, a mitologikus nemzetformációk helyébe új vonzerőt állítani, a depolitizált tömegek és a túlpolitizált elitek között zátonyrafutás nélkül áthajózni – nos, ez oly mérvű feladat, amelynek navigálására csakis testületi, túlkvalifikált, felhatalmazottsággal bíró, nemzetekfölötti döntéstérben mozgásképes ügybonyolítók vállalhatnak rész-szerepet. A nyugati vágyképek egyike-másika már régen túl van a totalitarizmusokon, túl a sokpárti parlamentáris demokrácián, s túl az Óperencián is: aminek megoldására az eurokrácia vállalkozik, az lehet esély nélküli kaland, vagy a posztmodern szimbolikus politika nagy játszmája, amelyben nagymértékben lehet építeni a nemzetközi politikai mező versenyzőinek kiszorítósdi-játékára, a hajdani nemzeti képviseletek átbürokratizálódott testületeinek belső versenyére és labilis külképviseletére éppúgy, mint a nemzetek mögötti háttérben továbbra is működő civilizációs sokféleségre vagy a helyi cselekvési mezők kitágulására. S ha a hajdani, a Római Klub ökológiai krízisre figyelmeztető jelentését összevetjük a „Gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan!” szólammal, ma már úgy formulázhatnánk mindezt, hogy a krízis nagyságrendekkel mélyebb lett, a lokális gondolkodást pedig a globális cselekvések tempói hozzák minduntalan kényszerhelyzetbe. S e globális cselekvést korlátozó-előidéző szereplők épp azok az eurokraták, kiknek a huszadik századig evidensnek talált társadalmi szerződések és térbeli kapcsolathálózatok átkomponálása vált feladatává. A feladat impozáns voltáról nincs (nem lehet) kétségünk, ám az érintettekkel, az európaiakkal esedékes egyeztetés mintha mostanra elmaradt volna a kialakult háromszáz éves polgári politikai hagyományoktól áttittasult európai politikai mezőben.

Ez elmaradt társadalmi szerződés egyik hiánya pedig éppen az, hogy a kihívó „közös cél”, az Unifikált Európa megvalósításából immáron ismételten kimaradnak mindazon társadalmak, amelyek a nyugati (új) fejlődésgondolat normái alapján nem minősülnek „tárgyalásképesnek” (előzményeiről lásd Wolf 1995), vagyis visszatér a társadalmakról való gondolkodás régi rossz hagyományából az a felfogásmód, amely a világ sorsát csakis a belső térségi uralmi viszonyok és a külső dominanciák (gyarmatosítások) történetével méri. Ebben pedig a perifériák népei, huculok, gagauzok, székelyek, lettek, türkök, szerbek, minden oroszok, finnek, számik, vagy épp a cigányok éppoly esélytelen szereplők, mint a nyugat- vagy közép-európai menekült voltukban érvénytelennek tekintett pakisztániak, törökök, irániak, grúzok, litvánok, guineaiak vagy cigányok. Nincs az a szociokulturális integráció, amelyben e nagy nemzetek teljes lakosságát kitevő nyugati migrációs tömeg olyan módon kaphatna beleszólást saját jövőjébe, ahogyan azt már ki sem kell harcolnia az őslakosoknak. A gyarmati korszak (közvetlen jelenlétre épülő) külső agressziója épp a regionalizmusok és a politikai térátrendeződés utóbbi negyedszázados folyamataiban alakult át belső gyarmatosítássá, s lett kihívóbb ellenségteremtési folyamat előidézője, mint a „barbár” törzsi háborúk időszakában (Szabó M. szerk. 1998; Abélès 2007).

A kultúrák interferenciája, az etnikus jegyek közötti kölcsönhatások és átformálódási (kultúraváltási) folyamatok egyik, méghozzá nagyon tipikus jele a perifériákon zajló etnikai háborúskodás tartóssá válása, sőt generálódása. A nyugati egységteremtő vágyképek egyik legkihívóbb felülete ezért éppen a kultúraközi konfliktus-zónák megteremtődése, továbbá a territoriális dominanciák állampolitikai szintű etnicizálódása (Gombár et al 1994–95; Steinberg 1994; Brunner 1995; Hobsbawm 1987, 1996; Heller 1997). A vágyképek szerves tartozéka, hogy a „keleti bővítés” a legkevésbé sem a szakadékok áthidalására szolgál, nem a kultúrák közötti kölcsönhatások „intézményesítése” a feladata, hanem ismételten az ütközőzóna-építés, (a berlini, a kínai vagy bármely másik analógiájára készülő) Nagy Fal újrakonstruálása, szimbolikus tartalmainak átörökítése a jövőbe, illetve mindenekelőtt a jelen politikai tereibe. A nyugati érdekzóna, a Fal előtti világ civilitása és civilizációs nagysága ugyanakkor nemegyszer épp az érdek- és értéktartalmak miatt nyilvánvalóan megkérdőjeleződik. A civil – avagy polgári, avagy civilizált, avagy városlakó kultúrát és modernizált protestáns etikát megjelenítő – társadalom újra fölépíti a maga oldalának szimbolikus, gazdasági, információs és részvételi megkülönbözetésen alapuló falait, száműzve a vadkeleti, másod- vagy harmadosztályú, hontalan vagy menekült státusú, alulmodernizált és alulkvalifikált világ egészét (lásd bővebben Miszlivetz 1993). Vadkelet politikai- és érték-orientációja pedig mindegyre nyugatnak fordul (Moszkva helyett), s korunk hétköznapi (civil) hőse minél mélyebben érzi magát a (sokat vitatott) civilizációs lejtőn, annál kétségbeesettebben kapar és kapaszkodik saját nyugati alkonya felé...

Túlélés vagy életrekeltés

Nem épp ez az a fórum, ahol érdemben szólhatnék a civil társadalom eszményének korai (vagy korábbi) formációiról – megtette már ezt a az utóbbi évtized politikatudományi irodalma, egyebek közt magam is. Amit fölidéznék e gondolatmenetben, az inkább arról vall, hogy a Falon inneni civilizáció(k) számára a nyugati polgári értékeszmény megvalósítása mily sokáig tűnt kivitelezhetetlennek, s mennyi történeti előképe bizonyult irigylésre méltónak még alig tíz esztendővel ezelőtt is. Ha az új fordulat éveit nézzük, talán kevesen voltak, akik valódi vakreményt ápoltak a civil lét hazai vagy regionális intézményesíthetőségével összefüggésben, de még kevesebben voltak azok, akik ma már nyíltan bevallják: a nyolcvanas évek bíztató programjaiból ma már alig-alig maradt érvényesnek hihető, tartalmát vagy alakját nem vesztő, értékmintáit konzerválni képes változat...

Ez persze nem baj – amúgy is lehangolt jövőkép-komponálásra hajló nemzeti identitásunk nem szorul rá a társadalomkutatók önkritikus vallomásaira. A hazai vagy regionális „Kis Történet” lényege amúgy is az, hogy a túlélni segítő önértékelések és jövőépítő eszmeképzetek számára lealkonyult az idő, a bolsevik (előtte marxiánus, előtte darwinista vagy kantiánus) civiltársadalom-intepretációk valamely bennrejlő oksági viszonyt próbáltak megnevezni, amely finalizált értékként vonzotta a polgárosodni vágyó honfiakat. A civilitás eme hosszú évszázada nyomán a rövidebbre szabott, kevésbé protestáns etikán alapuló individualitás időszaka köszöntött be, s elég ma pragmatikus léleknek, célszerűen cselekvőnek vagy rendíthetetlen technokratának lenni ahhoz, hogy korlátos sikerhez jusson a Homo Oeconomicus.

A kutatói érdeklődést inkább szolgálja az a kérdés: megmarad-e egyáltalán civilnek a civil társadalom, megmarad-e társadalomnak, ami civil...? A megmaradásnak is két alapvető útja van, ezek egyike a survival, amely (Marót Károly tollán oly ékes klasszika-filológusi pompájában) a rutinizálódás, a divattá válás, a gépies-formális túlélés mentális emlék-kerete, s a másik: a revival, amelynek tartalma az egykor funkcióját vesztett, de emlék-voltából újraéledt és funkcionálni kezdett jelenség tartalmi foglalata (Marót 1945). A gyakorlati (és nem különbül társadalomtudományi, sőt morális) kérdés éppen az: miképpen lehet értékrend, létmód, mentalitás, kollektivitás instabillá vált normái között újraéleszteni, funkcióval „megtölteni”, vagy egyszerűen csak „nevesíteni” a civil társadalom létezésének mintáit, módjait és értékeit.

Nem vállalkoznék arra, hogy ehelyütt részletekbe menjek akörül: miképpen lehetne ezt Nyugaton, miként Keleten vagy még távolabbi világokban. (Megaztán, honnan is tudnám én mindezt...?). Megelégednék itt most annyival: elveszett világaink (melyekről történeti dimenzióikban Arthur E. Imhof oly megrendítő korképet fest, megállapítva, hogy teljességgel lehetetlen immár a mikro- és makrokozmosz egykor kiegyensúlyozott teljességének újrakonstruálása, lásd Imhof 1992:235-241) a kezelhetőség szintjén még megmarkolva számos, de mind között is egy igen lényeges kettősséget/ambivalenciát tartalmaztak: a tér egységeinek emberléptékű kezelését, a mozgással összefüggő, túlhajszolt sebesség-őrülettől még át nem hatott fogalmi képzetét. Ez, ha más téren esetleg nem is, a tájék- vagy régiófogalmak lépték-azonosságát tartalmazta, melynek – mint közös, megállapodás-szerűen érvényes – térfogalomnak immár híjával vagyunk.

A régió Őnekik és

a jelentéskülönbség Minekünk

Kötetnyi a részletezés lehetősége, ha a régiók mentén indulunk definíciós körútra. Nem is lehet, nem is lenne jó vagy kényszer-mentes, ha berber pásztornak, tiszai tutajosnak, genovai kalóznak és felsőőri benzinkutasnak ugyanolyan térfogalmai lennének. A különbségek pedig versenyszerűen megénekelhetők!

A regionális tudományok szakemberei valamikor a közgazdasági, „térgazdasági” egységek mentén kezdtek a régiófogalmak körüljárásához. Egyfajta sajátos entitást alkotó földrajzi területnek gondolták, amely egyszerre emberi és természeti, gazdasági és politikai, nemzeti és nemzetközi, aszerint, hogy ugyanazon felhalmozási és elosztási rendszerekhez tartozó elemekből áll-e (Walter Isard 1975-ben tizenhárom régió-definíciót különített el a környezeti, ökológiai és emberi léptékarányok alapján, azóta nagyságrenddel gyarapodott a meghatározások száma). A nyugati régiófogalom a globalizáció (vagy épp „mondializáció”) mentén később léptéket váltott, a kontinentális egységeket a nyolcvanas évek regionalizmus-irányzatai lebontották lokális miliőkre, majd ismét egybeépítették a térségi érdekek újraszerveződésének (network-)hálózati szempontjai alapján. A távolságok, a pontszerű világ egységei összeálltak kapcsolatrendszerekké: „aki teret pazarol, időt veszít” írja Georges Benko a regionális tudományok előzményeit taglaló kötete első fejezetében (Benko 1999:35-47); vagyis a tér, a kiterjedés elsajátítása vált stratégiai céllá, piaci érdekké, s mellette a térhasználati módok belátása vált társadalomtudományi szakkérdéssé. A városok ökológiai modelljeit körvonalazó chicagói iskola (1925) már olyan térkoncentrációs vázlatokkal képezi le a „központi helyek” térbeli kiterjedéseit és kapcsolathálóit, amelyek egyben a funkcionális övezetek mentális tartalmait is magukba foglalták. A távolság, a sebesség bevezetése, a térgazdasági egyensúly fogalma, a rangsor és méret összefüggései kötetszám ismertethetők, de amit kiemelni leginkább érdemes, az a „leírható” kategóriák mögött, egy antropológiai térben megképződő határfogalom, amely a térhasználat reprezentációja szempontjából fontos.

A régiók, a regionalizálás, regionalizáció, regionalizmus és jelzős változataik durván leegyszerűsítve az alábbi változatok kombinációit alkotják, a régió tehát:

1) adminisztratív egység;

2) földrajzi és jogi egység;

3) decentralizált (helyi társadalmi) közösség széleskörű autonómiával;

4) történeti-kulturális vagy civilizatorikus entitás szimbolikus térfogalma.

Ugyanebben a léptékben, de a funkcionális egység képzetét is hozzárendelve, vannak

– általános régiók (pl. nagytájak: Frízföld, Németalföld, magyar Alföld, balti államok, Szibéria, Mikronézia), és

– specifikusak (pl. funkcionális központ, vallási, üdülési, gazdasági tájegység, közigazgatási központ).

S ha a kutató nem akar a klasszikus gazdasági tevékenységek térbeli eloszlásáról túlságosan aprólékos térképet rajzolni, akkor is el kell különítenie legalább három szintet (a könnyebbség kedvéért Magyarországon):

makro: pl. Budapest és Pest megye térsége (akár Tatáig, Komáromig); vagy Szeged és környéke (a halasi pusztákig, a palicsi tóig), vagy Ózd-Miskolc-Kazincbarcika és vidéke; vagy a Kárpát-Európa Régió új határvonalain belüli terület stb.;

mezo: a jelenlegi megyék, a Balaton-térség, a Felső Tiszavidék, a Kisalföld, a Hortobágy stb.;

mikro: a volt járások, városkörnyékek.

Ha felületesen nézzük is, mindegyik mondvacsinált valamilyen módon: ha város és vidéke (mondjuk Szekszárd és borvidéke) lehet régió, akkor mitől elfogadható ugyancsak régiónak a kárpát-európai, amelynek északi határai Zakopane táján, a keletiek majdnem Kievnél, a délkeletiek Csíkszeredánál és a Bánságon át a Vajdaságban, a nyugati végei pedig a Duna mentén húzódnak Szolnok falaiig...? Akkor tehát országnagy táj, városmente, járásnyi terület, hatalmas erdővidék vagy folyóvölgy mind-mind régió ?

Már-már gyanús ez a köznévi sokféleség.... A megközelítésmódok java része Vidal de la Blache „regionális személyiség”-teóriáira megy vissza, s a regionális térelemzés a (főként francia) regionális gondolkodásban nem csupán valamiféle „szabályozáselmélet” input-output rendszerét vette figyelembe, hanem az emberi „térerőforrás” létezését is. Sőt, a „hálózati és közösségi szabályozás” még századunk nyolcvanas évtizedében sem pusztán a nemzetközi vagy nemzeti határok közötti új munkamegosztási rendszerre terjedt ki, a nemzetállamok gazdasági-felhalmozási dinamikája mellett az intézményesített kompromisszumok olyan elemeit is tartalmazta, melyek jobbára mentális háttérből fakadtak: a globális és a lokális dualitása mögött ugyanis megnevezték a „kollektív egyének” sajátos egységét, akiknek a struktúrák állandósága mellett mentális öröksége is van, s akik cselekvéseikkel, képzeteikkel egy mentális térképrajzolás közös programjának szereplőivé váltak.

Ebből a „perszonifikált” régiófelfogásból cseperedett azután hatalmassá a társadalmi és közösségi hálózatok egy sajátos intézménye, a regionalizmus, amely lényegét tekintve térbeli társadalmi törekvés, főként a régiók közötti, alatti és fölötti dinamikus változások, kapcsolatok, hálózatok működtetésének, a nem-állami szintű önszerveződéseknek, térségi koalícióknak rugalmas fogalmi egysége és társadalmi mozgalma. Ebben – majd utóbb a mozgalmak kanadai „exportjában” – a helyi és az átfogó terek kapnak hangsúlyt, s válnak az „egyéni és társadalmi szféra közötti viszony” elemzési eszközeivé. Figyelem: egyéni és társadalmi! Benne az egyén, annak kultúrája, térhasználati módjai, etnikai specifikumai, miegyebe...!

S ennek a regionalista mozgalmiságnak egyik változata, de talán a legszéleskörűbben sikeres modellje az etnoregionalizmus: az a társadalmi és politikai elv illetve mozgalmi irányzat, mely a nemzetállami keretek között folyó állampolitikai irányítási gyakorlatot az egyes földrajzi, politikai vagy kulturális régiók (tájegységek) szerepének megfelelően kívánja átalakítani. A regionalista felfogásmód az állam, a makrotársadalom egységét elvitatja, a helyi érdekek, térségi identitások, lokális követelések nevében a sajátos tájegységi értékrendet kívánja szembeállítani az állam-léptékű nagy egységgel, értékrangsorában kiemelve a régiók minőségét ill. hangoztatva azok állam általi elnyomottságát. Különös változata a regionalista politizálásnak az etnikai egység alapján megfogalmazott területi autonómiakövetelés, amely az újkori állam kezdeteitől jelen van az európai országok nemzeti politikai küzdőtérein, s mintegy félévszázadonként új, identitáskereső mozgalmakban keres érvényesülési lehetőséget (pl. az írek, korzikaiak, wallonok, baszkok, szárdok, oxitánok [provanszálok], Quebec-iek, stb. törekvéseiben). A politikai állam képzelt (ill. formalizált) egységét elvitató törekvések a szeparatista szélsőségességtől a jogilag elfogadott regionális érdekképviseleten át az önkéntes identitás-cseréig számos változatban megjelennek, nemegyszer a szuverenitás fogalmának újraértelmezésére, kompromisszumos külpolitikára, kisebbségi különjogok megajánlására kényszerítve a politikai államokat.

A nyugati régióértelmezések sokasága közül azonban idővel kiemelkedik két megkülönböztetést érdemlő fogalmi egység: az egyik a regionalizálódás, amely voltaképpen autonóm térszervező és reprezentációs eszköz, ugyanis a régiók kialakításának állami és civil eszköztára közötti alku-mezőben teszi lehetővé az érdekek térbeli kifejeződését. Folyamata részben spontán, történeti, részben irányított, kereteit az autonómiák és alkuk adott viszonyrendszere alakítja ki és át.

A másik, bár rokoníthatónak tűnő, de a szakemberek számára árulkodóan más tartalmú szakkifejezés a regionalizáció: ez olyan gazdasági-társadalmi-politikai térkezelési eljárás, amely közigazgatási és intézményes direktívákon alapuló összekapcsolódásokat kezdeményez a helyi társadalmak kulturális-gazdasági-életszervezési szintjein; másképpen nézve: globális és lokális kölcsönhatások kumulálódásának szintjén a „járási”/megyei/térségi/területi intézményrendszerek felülről való irányítása, adott esetben átrendezése, ellenőrzése, felülbírálata érdekében. Lényegében horizontális térfelosztás ez, mely reálfolyamatokat és intézményesülési folyamatokat köt össze (így pl. település/lokalitás; térség/régió; ország/nemzet; Föld/globalitás, vagyis a lokalizálódás jelenségéből épül ki a lokalizmus térideológiája, amiként a globalizálódás jelenségéből a globalizmus nyomasztó terhe). A regionalizáció alakja lehet a decentralizáló is (pl. nyelvi, életmód, kulturális térség keretében vállalt érdekreprezentáció), de más változatban lehet centralizáló (pl. ipari parkok, határövezetek, mobilitás-irányok, piaci kapcsolatok, innovációs struktúrák formáinak meghatározásában) is.

Ezeknek a tér-képzeteknek, melyek a régiófelfogások közt kialakították a tájegységekre, határokfölötti kommunkációra (is) épülő fogalmi elemeket, sajnálatos módon még nincsenek meg a magyar megfelelőik. A hazai régiófelfogások a természeti, ipari-gazgasági és politikai osztottság mentén számos (hol három-négy, hol öt, hét vagy nyolc) régióra osztják a magyar nemzeti tájat, de valójában hiányzik az értelmezésekből az „egzisztencialitás elve”, vagyis a regionális tudomány ama produktuma, amely magát a térelemző tudományt sem tartja értékmentesnek, az ismeretkutatást sem véli ideológiáktól, tér-képzetektől függetleníthetőnek (Bailly, hivatkozza Benko 1999: 114-117). A régió nálunk lehet kistáj, lehet környék (a franciáknál is használatos ekként!), lehet fél vagy két megyényi terület, lehet három-négy megyét átfogó vidék, lehet több ország adott területét magába foglaló „interrégió” is. A mi léptékünk azonban (főként a franciákétól eltérően) ezidáig szinte teljességgel nélkülözi az emberi momentumot, akinek pedig főszerepe van a szofisztikált modellek „megtöltésében”. És sajnálatos talán az is, hogy a térfelfogások alapját, az emberi tevékenység értékét (és célját!) ezzel sikerül megfosztani legfőbb tartalmától, pedig „a tér egysége csak az emberi tevékenység szemszögéből ölt testet” (Benko 1999. 117. p.).

Régió-fantazmagóriák

és alkalmazkodási kényszerek

Alig van társadalomtudomány, amely ne definiálta volna a közelmúltban (a korábbihoz képest újdonat újan) a maga tér-képzeteit, s köztük a régió fogalmi körét is, amely ismét a tudományok össztüzébe került, immár sokadszor századunk folyamán. Most az európai egységesülés folyamata éppúgy, mint a globális elszegényedés vagy az államvallások egyetemes mértékű terjedése, a gazdasági trendek vagy a településföldrajzi térkapcsolatok, a politikai filozófiák és a szociálpolitikai válságmegoldó programok kérdéskörei – a régiók egységét, fogalmát, változatait, átalakuló tartalmát kutató szakemberek ismét előtérbe, „piacra” kerültek, mivelhogy ők azok, akik mindegyre azt keresik az utóbbi években: miként lehetne operacionalizálni, tudományos érvekkel alaposan közrefogni a régió fogalmát. A regionális gondolkodás fejlődéséről immár magam is évtizede körmölgetek hosszabb-rövidebb írásokat, s a korábban elmondottakat szinte naponta megváltoztathatnám, ha minduntalan figyelembe próbálnám venni, miként változik meg, s közeledik hozzánk egyre vészesebben a regionális gondolkodás igénye.

A magam elfogult nézőpontját abban jelölném meg, amit Pierre Bourdieu idézett föl a régió kapcsán egy jeles francia történész (Paul Bois) alapművéből: „A régiót nem a tér teszi, hanem az idő, a történelem”. Az ilyetén definíció nyilvánvalóan nem elegendően „szakszerű”, hiszen nem eléggé politológiai vagy szociológia – ám ugyanakkor kifejezi azt az egyre szükségesebb szemléletváltozást, mely egyre-másra bekövetkezik a tudományokban és a mindennapi élet koordinációját vállaló intézmények szerepfelfogásában. Azt ugyanis, hogy a tudományos tradíció felfogásmódja a régiót úgy körvonalazta, mint valamely makroegységet, amely funkcióit éppen abból nyeri, hogy keretei már nem lokálisak és még nem államiak (ilyen például a mikrorégió), illetve bizonyos tekintetben túllépnek egyes államhatárokon (pl. gazdasági, politikai, természeti, vallási, kulturális, stb. régiók formájában), másrészt pedig „átbújnak alatta”, változó karakterük folyékonnyá teszi őket. Ebből a funkcionális felfogásmódból azonban szembeszökően hiányzik az a nézőpont, amely maguké „a régióban” élőké, azoké, akik egy-egy régió lakói, éltetői, karakterizálói – vagyis a helyi társadalmaké. Ott, ahol nem a térfelfogás, nem valamely topológiai kiterjedés a meghatározó, hanem a teret belakó emberek karaktere, identitása, mozgása, értéktudata, ott valóban a történelmi idő vagy lokális téridő adja meg valamely földrajzi egység zsánerét, s válik a többitől megkülönböztethetővé.

A kérdés ezért immáron épp az lett számomra is: tudatában vannak-e a régiófogalmak alkotói, kialakítói annak, miképpen körvonalazódik a régió azok tudatában, akik benne élnek? Milyen képzet, milyen forma, milyen kiterjedés számukra a régió? S hogyan fogadják ők maguk a rájuk kényszerített régiófogalmakat, hogyan küzdenek meg a politikai hatalmasságok által „definiált” régió-méretekkel, régió-képzetekkel? S ha nem állunk meg a lemondó legyintésnél, hanem azt kérdezzük: mégis, mire juthat, mit érhet el egy települési közösség az önmeghatározás, a szuverén önkép és önérvényesítés terén... – a válasz első soron az lehet, hogy a megvalósulás településenként, kistájanként, régiónként, országonként és bizonnyal koronként is változik, így hát bármily bőkeblű régió-definíciót adhatunk, az messze nem fog megfelelni sem a mikrotérben élők, sem a róluk igazgatási-irányítási magaslaton bölcselmeket kreálók számára. Mindeközben a mai társadalmi létben, itt és most Magyarországon és szerte Európában épp e közösségekről, azok lokális valóságáról, történelmi kiterjedésű tradícióiról és ezek látványos átalakulásáról van szó – regionális keretben. Vagyis nem spórolhatjuk meg azt, hogy mégiscsak körülírjunk valamit a régiók érvényesnek tekintett képzetéről.

Ám azt, hogy micsoda egy régió, s mi a magyar, az európai, vagy mi például az erdélyi, kárpát-európai vagy Balaton-környéki régiók sorsa, nem lehet egyik vagy másik tudományág, egyik vagy másik korszak, társadalmi gondolkodástípus felől meghatározni. Illetve lehet, csak nem érdemes.

Nézzünk néhány kézenfekvő példát. Egy régió a hagyományos, eseménycentrikus történetírói felfogás számára a sodró idő által definiált határú államok jogi, politikai együttese; a modern társadalomtörténész számára gazdasági, kereskedelmi, közlekedési, éghajlati, kulturális összefüggések térben és időben határolt jelenség-együttese; a közgazdász számára a nemzeti határokon átnyúló, gazdasági trendek szabta egység; az ipari miniszter számára az elmaradott vagy fejlett térségek kerete vagy lehetséges tagolási egysége; a politikus vagy geopolitikus számára katonai terep, politikai erők feszülésének helyszíne, egyfajta imperatív rend körzete; az érintett régióban élő lakosság számára viszont társadalmi-kulturális kapcsolathálók, ismeretségi és rokonsági viszonyok, a mindennapi élet szerves közege, a térben bejárható és képzelettel még átfogható nagyságrendű egység. Szociológiai tartalmát tekintve a régió ama formalizált és jelképes társadalmi tények alakzata, amelyek az identitás, a lokális hovátartozás, a térbeli struktúrák szabta keretek közt lehetővé teszik a létállapot, a mobilitás, a társadalmi rétegződés formális reprezentációját. Jogi és igazgatási logika alapján makrotársadalmi tagolási lépték, amelyben a kezelhető méretek, a szabályozható és uralható tömegek a fontosak, s amelybe kívülről rákopírozott térszabászati cselekkel logikusnak tetsző térelrendezés képzete erőltethető. Történeti értelemben a régió ismerős tájak, termelési kultúrák összefüggő rendje, folytonossá vált, jogszokásokban rögzült, technikai feltételektől megszabott egység. Az etnikai csoport-tudat számára vagy kisebbségi nézőpontból pedig az a vonzáskörzet, amelyben az egynyelvűek, egykultúrájúak, egy identitást vállalók, egy szimbolikus közösséget elismerők fogalmazzák meg egymással vállalt „rokonságukat”.

A nyugati gondolkodási hagyományban a régió definiáltabb jelenség, s beleértődik táj, természet, etnikai csoport, gazdasági és közlekedési terep, kulturális egység, stb. Miként a régiókutatások is mutatják: nem a tér puszta léte adja a régiót, hanem az ott élők töltik meg tartalommal, a történelem sokarcúsága bomlik ki a terepen, a tájegységek karaktere ad arcot az egyes régióknak. Így gondolkodik a múlt század végi vagy e század közepén zajló regionalista mozgalmak többsége, s épp ezt fogalmazzák meg „hivatkozási” alapjukként, önsorsuk legitimitásának háttereként, kultúraféltő magatartásuk vagy etnocentrikus bezárkózásuk magyarázataként is. A harmadik világ századunk során is jócskán megváltozó régiófelfogásairól itt most nem szólnék bővebben. Azt azonban illik idecsatolnom, hogy az európai – s nyomában az angolszász-amerikai – gondolkodás számára önmaga prioritása egyre hosszabb időközökig volt kiindulópont, mígnem az atlanti civilizáció történeti erejű konfliktusba nem került legelőször a közel-keleti, majd a mediterrán, később az ottomán-török, a germán, majd a szláv, a kínai és napjainkban az indonéziai régió más érdekű szereplőivel.

Node folytassuk csak a tudományrendszerbeli munka- és érdeklődés-megoszlás áttekintését. A korunkban mindegyre erősebb geopolitikai, geo-stratégiai, s egyáltalán „spaciális” tudományos közelítések mostanság látványosan kiegészülnek a tértudományok új ágazataival is. A humánföldrajzi, avagy akár csak a fizikai tér kutatója számára a régió egy települési kapcsolatháló mérőeszköze, valamiféle „kétdimenziós” térképre rajzolható „reprodukció”, méretarányosan csökkentett entitás, a fizikai kiterjedés társadalommal töltött formája, amelyben az egyes tér-egységek településekként vannak jelen, s közöttük finom érdekszövedék, úthálózat feszül, közlekedési csomópontok, térépítészeti centrumok és mozgási irányvektorok funkcionálnak. Itt érdemes említeni a térbeliség felfogástörténetének két alapvető típusát (melyekről Nemes Nagy József kimerítően értekezett, lásd Nemes Nagy 1996): a klasszikus, „abszolutista” modellben a tér egy tartály, melyen belül az egyes térpontok lehetnek telítettek vagy üresek, eltéréseik így lehetnek igen karakteresek is, azonban mindenképpen „keretezettek”, formába öntöttek a tér egységei. A modernebb térfelfogásban a tér maga a közeg, határok nélkül, s belső dimenzióit a tartalom elemei, telített vagy üres egységei szabják meg: ez a „relativista” modell. Mindkét modell a határokkal, az egész és a részek viszonyával járja körül önmagát és tartalmait.

Nem merészelném persze a tér hagyományos és mai felfogását összesen két mintára szűkíteni, hiszen bizonnyal számos változat létezik még ezeken kívül is. De a tér uralása, a térfelosztás mint stratégia igen gyakori a szervezett államok politikai igazgatásában, s épp ily megfontolt eszköze a térben települt társadalom számos törekvésének, végső soron magának az államnak, a szuverenitásnak, a területi határoltságnak és sérthetetlenségnek is. Ami a térfelosztás „hivatalos” egységeit, léptékeit, hierarchiáit illeti, igen nagy szerepe van ebben a hatalom legitimáltságának, a társadalom és bizonyos hatalmi erőcsoportok pozícióinak, cselekvési mezőik, hatékonyságuk egész rendszerének. A politikai uralom eszköztáraként számításba vett tér-birtoklás a fölérendeltek és alávetettek viszonyát szabályozza, illetve fejezi ki ősidők óta, s az újkor századaiban, a monarchiák időszakában különösen megnő a jelentősége a társadalmi vagy politikai tér fölé kiterjesztett hatalomnak, illetőleg a hatalomgyakorlás praktikus oldalát tekintve az igazgatási felosztásnak. Az orosz obscsina, a német Markt, a görög polisz, a latin városköztársaság, majd a francia forradalomtól számíthatóan a limitált számú département tervszerű kialakítása egyaránt arra (is) szolgált, hogy a társadalom térbeli tagoltsága áttekinthető, szabályozható, kezelhető legyen (ennek geomorfológiai vagy földrajzi uralomtörténeti jelentőségéről lásd Jacques Revel előadását, Revel 1996). A térfelosztásnak s a politikai tér hierarchizálásának tehát szerves egysége az állam-alatti szintű organizáció (megye, járás, disctrictus, község, rayon, stb.), s ennek fölülről megformáltságát rendszerint kiegészíti egy alulról, a mikroszintű társadalomszervezettől jövő átformálási szándék, amely az egyes hierarchia-fokokon találkozik, megütközik a fölülről definiált egységekkel. Részint ennek a lokális és centrális helyzetű erőtörekvésnek alkujából, kompromisszumaiból alakul ki a köztes térnagyság fogalma, egyebek között a régió fogalma is.

Pusztán az említés szintjén még szólni kell a regionális és interregionális kooperációk szintjéről. Ez nem az EU-irányította „felülről szervezettség” csupán, hanem a civil önszerveződés következménye is. Figyelemre érdemes terület, de bővebben itt nem foglalkozom vele.

Más régiók és más másságok

Akár ha a régiók sokféle definíciójáról, akár ha történeti tartalmairól van szó, meggyőződésem, hogy mindigis a társadalom (antropológusok által „az ember maga szőtte kulturális hálójaként” definiált) értéktartalmáról van szó. S ebben alapszerepe van az érdekelt, az érintett, a befolyást gyakorló és önmagát reprezentáló civil társadalomnak is. Annál is inkább, mert látva látható, hogy a társadalmak kulturális tagoltsága egyrészt áthatja a régiókat, másrészt (pl. az etnorégiók, vagy a civilizációs határmezsgyék esetében) „átlóg” más régiókba, kölcsönös hatásokat sem lehet kizárni ilyen esetekben. A regionális tagoltság például kevésbé konfliktus-képes, hiszen a térségek maga-választotta karaktere, a például nyelvi-kulturális határok megvonásának kérdése elsodorja, felülrétegzi például a politikai határok kérdését. Olyan ez, mint amikor meleg időre hideg jön, napsütésre szél és felhőzet: ha vannak is alkalmi viharok, az idő léptéke, temporáltsága nem változik attól, hogy másként-másként bánnak az idővel az adott kultúrában jelenlévők.

Szép is lenne a képlet ilyetén egyszerűsége – de tudjuk a szimbolikus viharok okait, s néha következményei is tetemes károkban jelentkeznek. A más társadalmak másként tagolt tere, a térkisajátítás módja és a térhasználat mikéntje pedig azzal is összefügg, miként képesek a társadalmi csoportok és egységek elfogadni a másságot, mások jogát az eltéréshez. S ebben már (történelmi tapasztalat ez) olykor igen nagyok a civilizatorikus tűréshatárok...

A másság elfogadásában ugyanis benne rejlik a kultúra, az emberi érték, az ember mint csoportszerűen létező fajta tér-beélési stratégiája, megélhetésmódja, boldogulásképessége is. Akik számára a vesztesség-élmény a saját tűréshatáron túl megy, ritkán képesek laza toleranciával elviselni a szerződéses kölcsönösség vagy belátásos érdekmegosztás belső feltételeinek felborulását. Talán ez az a pont, ahol a társadalom civil (és civilizált) hátterének, a konfliktuskezelő technikáknak és a történeti kiszolgáltatottságok perspektíváinak találkozásából erednek a megoldási kísérletek, a belátások, vagy épp a krízisek és ellenségképzési mechanizmusok. Mások (másik) régiójának elfogadásához a magam másságának (és régiójának) elfogadottság-élménye szükségeltetik, s amennyiben ez a dominancia-igényekkel nem kerül harmóniába, gravaminális megtorlásra vetemedem ösztönösen is.

A kríziscsökkentő hatások és krízismentes felületek kialakításához azonban alighanem az első lépés kell legyen a másságok tisztázása: az egykori gazdasági vagy politikai térfelosztás, a geopolitikai léptékek elterjedése, a lokalitások tartalmait megfosztó államiasult gondolkodásmód és számos más feltétel neméppen fejlesztőleg hat a más másságok elfogadására. Egy migránsok növekvő tömegével küzdő Németországban, ahol erősödik a szélsőjobbos kilátástalanság és idegenellenesség, nem hat bátorító perspektívának, hogy a német életszínvonal fenntartásához a következő negyedszázadban mintegy tizenöt milliós lakosság-gyarapodásra volna szüksége az országnak, amit csakis újabb migrációk révén valósíthat meg... Hogyan beszélhetné hát le magát a vesztességtudatról az egyszerű germán polgár, ha elköltözni kényszerül egykori életteréből, vagy pedig adóznia kell mecset építésére...? S a másság új formáiban, melyek kezelésére egyetlen társadalom sincs eleve szocializálva, hogyan nézhet szembe dinamikus vallási-kulturális erőtérrel a gyengülő, szociális talaját veszteni érző egyén...? Kapaszkodhat-e a civil társadalomba? Amelyben már ráadásul egyre erőteljesebben kisebbségben érzi magát...?

Tér, hely, lokalitás

A kortárs társadalomtudomány majd’ minden ága egyre jobban tele van a térfogalmak változásával, a tér, hely és lokalitás újradefiniálási kísérleteivel. Ennyi történeti köntörfalazás, fogalmi kerülő után bizonnyal illendő lenne a magam régió-definícióját is megadni. Bevallom azonban: nem szeretem a szűkkeblű, ál-okos definíciókat – ami nem egykönnyen védhető tudományos álláspont, de legalább segít elkerülni a merevségeket, a félremagyarázásokat, az utóbb kényszeredett újradefiniálásra késztető elhamarkodottságot. Lehetne persze valami tetszetős régió- vagy térfogalmat ide-illeszteni, de a szakirodalomban meglelt meghatározások mindegyikénél az volt a benyomásom, hogy csak alkalmilag használhatók. Olyik túl tágas, mikor pl. azt mondja: régió lehet például Kelet- vagy Közép-Európa. Erről azt gondolom: lehet ez régióként felfogható, ha megnevezzük egzakt határait, s megfogalmazzuk, mi szervezi egységgé a jelölt tér karakterességét. De hol nem olvad össze ezen a táján a világnak hegyes és síksági természeti táj (földrajzi határdefiníció?); hol nem találkozik egyszerre többféle etnikum és etnoregionális (etnikai) meghatározottság?; hol nem közösködnek s marakodnak ebben a „régióban” termelési-gazdasági szektorok (ökokulturális típusok?); hol nem bújnak át az állami határokon kulturális és közösségi identitások (szocio-tradicionális keretek?); hol nem szabta le (vagy éppenséggel összevissza) a nemzeti államok területét valamely ellenérdekelt politikai akarat, birodalomépítési szándék, folytonos háború, gyarmatosítás, népességcsere, kitelepítés, piac-irígység, testvérharc vagy más egyéb külső önkény...? S honnan nézve is lehetne valamely nemzeti táj, szocioökonómiai gyakorlat, etnokulturális modell olyan vitathatatlanul egységes, hogy határait ott húzhatnánk meg, ahol a másság kezdődik? A másság elfogadása és elfogadtatása bizonnyal csupán egyik határ-kritériuma a régió-képzeteknek, s fogalmilag, tartalmilag is közel esik hozzájuk a centrumok és perifériák eloszlása hosszú történeti trendjének kérdése is. Hol van tehát az az állandó centrum, melyet elfogadnak a perifériák, s hol az az önsorsába belenyugvó periféria, amely ne törekedne más centrumhoz tartozni vagy önállósulni, maga is centrummá lenni...? A frontier-jelleg elfogadása ugyanakkor már félig-meddig tudomásulvétele is annak, hogy a régió kerete államilag, fölülről meghatározott, de ezt kiegészíti azzal, hogy az alulról jövő meghatározásnak is szerepet kell kapnia egy virtuális identitás megerősödésében. Ebből a helyzetből persze konfliktusos állapotok keletkeznek: így például az egységesnek tetsző Német-, Francia-, Spanyol- vagy Olaszország nem volt-e évszázadokig belsőleg széttagolt, széthúzó, lokális érdekháborúktól szétszaggatott...? Vagy Görögország, Oroszország, Svédország volt-e valaha is a kezelhetetlenül nagy térségek szerves egysége, egyensúlyos, harmonikus koplexuma...? S ha egy régió netán valamely fölülről-kívülről definiált „egysége” fennállna is, vagy annak lakói által önmaguk fölé emelt boltozatos ívek tartanának is valamely „saját régió”-képzetet, a térkép egy másik pontjáról ugyanez az egység már korántsem lenne okvetlenül centrális szerepű: Írországból nézve már-már „Keletnek” tetszik Németország is, Tadzsikföldről tekintve viszont már Bukarest vagy Isztambul is „Nyugatnak” számít; Ausztria még bőven a Kelet-Közép-Európa szívében fekvő térség, ugyanakkor az ország magyar határát fél évszázadon át már „Nyugatnak” nevezték az itt élők... Önkényes térszabászat folyik tehát a népek, kultúrák, identitások, térbelakási szokások kölcsönös elfogadása nélkül. Ez lenne hát egyezményesen a „régió”? Kinek, mióta, mivégre elegendő ez a meghatározás?

Nézzünk egy másik példát, ugyancsak a határ-kritériumok által körülvett egységet, a Mediterráneumot. Fernand Braudel, midőn a Földközi-tengert láttatja művében (Braudel 1996), elkezdi a havasi pásztoroknál, a sivatagi dromedároknál, az olajligetek és a datolya-pálma termés-övezeteinél, s az Atlanti-óceáni hajóútvonalaktól a Boszporuszig, a Balti kikötőktől a mongol sivatagig áttekinti a (szinte parttalan) közeget, amelyben a sokarcú tenger hullámzik. Meghúzza a búzaszállítás alpesi útvonalait, a Selyemutat metsző rabló- és kalóz-csapásokat, a szekér-, teve- és hajókaravánok szárazföldi illetve „vízi ösvényeit”, az élelem- és halpiacok vonzáskörzeteit, a lombos erdők és termékeny felföldek, borvidékek, fakitermelő- és sólelőhelyek sávjait. A térképre metszett térkapcsolatok sűrű, gubancos szálai sráfozzák be ezt a régiót, egymásba érnek, kiszorítják egymást, eltolódnak erre vagy arra a történelmi idő sodrában, átszerkesztődnek valamely új találmány révén, az élet értékeinek átértékelődése időszakaiban, a birodalmak, technikai eszközök, kulturális hatások, felfedezések nyomvonalai mentén... Hol van hát „a” régió, melyről úgy beszélhetünk, mint többé-kevésbé még definiálható egységről, legalább „valamiféle” határral körülrajzolható entitásról ? S minek alapján lehetne a nagy egység sok-sok igazi kis egységét, a nagyrégió kisrégióit kompakt egészként bátran körülrajzolni...? Miféle térképrajzolói bátorság kell ahhoz, hogy valaki érvényes régiófogalmat alkosson ?

A bátorság persze nem hiányzik mindig: ha politikai egységről van szó, deklarálói szívesen mellőzik a gazdasági erővonalak hullámzó erezetét a virtuális térképeken is; ha etnikai „egységről” kell nyilatkozniok, átrajzolják egyhamar a kultúraközi, vallási, nyelvi, genealógiai határokat is. És így tovább. Ezek – véleményem szerint – a régió túl szűkkeblű meghatározásaihoz vezetnek, nem szívesen vállalnám egyik „távolnézeti” képet sem, melyet egyfajta gyakorlati-racionális érdek szabott. S úgy veszem észre: akár belülről nézvést alkotnak régió-képet a civil társadalmak, magyarán az érintett régió népei, akár kívülről-fölülről húznak fejükre formalizáló keretet az igazgatási hatalmak, a cél ugyanegy: valamiféle „egységet” kimondani, vagy legalább feltételezni, s akként járni el, mintha ez a régió-fikció valós jelenség volna.

Hely és tér episztemológiai keretben

Meglátásom szerint az „egység” mint érték, mint a kezelhetőség formális minimuma nemcsak a politikai akarnokság eszköze és célja, nemcsak azt a képzetet teljesíti ki, hogy az uralmi tartomány, a befolyásolási övezet addig tart, ameddig a hatalom keze elér, ameddig a maga szándéka szerint tudja tagolni, hierarchizálni, függésrendbe állítani az uralma alá utaltakat. Hanem az újkori európai (csak az európai?) ember önvédelmi, világértelmezési megoldása is egyúttal; miként nem képes átlátni az ember a mennybolt egészét, s beszél inkább az univerzum helyett annak csillagokkal határolható egységeiről, régióiról – ugyanúgy van ez a térbeliség horizontális kezelésénél is. Az egyén számára, s méginkább a társadalmi lét folytonossága, illetve annak jogfolytonosságra építő igazgatása során a térbeli régiót mindegyre átszabja az idő, a történelem éppoly kegyetlen fegyvere. Az egység („unité”) értéke tehát csakis a fogható, az átlátható léptékben testesül meg, s a benne testet öltő elemekben. Talán ez az egyik alapvető oka annak, hogy a régió fogalma hol túl tág, országhatárokat, földeket, népeket lefedő, hol pedig a nemzetlét keretein belüli szűkebb övezetként konstituálódik, nagytájként, kultúrtájként, gazdasági-települési körzetként, stb.

Keretezve, külsőleg determináltan kap tehát formát így minden régió, akár ha politikai vagy strukturális szerepét veszik, akár ha térben „fogható” állandósága a tét. Ám a belső tagoltsága, a történelem szereplőinek játéktere így mellőztetik, s a helyi társadalmak minden életes valósága, sokarcúsága eltöröltetik, arculatuk átszabhatónak tűnik előbb-utóbb. A régió, mint megnevezhető parcellája a „tartálynak”, ezen a módon még mozgási energiával, s egyfajta jelképes vagy valóságos „töltettel” is rendelkezik: ez az, ami például Borsodban a cigányság, Vajdaságban a magyarság, az Alföldön a kun konokság, másutt éppenséggel a protestáns meggyőződés, fundamentalizmus, modern „biopolitika” vagy épp a „Balti Egység” gondolata, az „Észak Dél ellen” közérzete, avagy a nyelvi-kulturális szeparatizmus számos más formája.

A helyek és terek jelentéstartalmaiban érnek egymásba, sőt kapaszkodnak is egymáshoz. Ahogy nem lehet egy táj horizontját levagdosni egy tömörítettebb térfogalom kedvéért, úgy nem lehet a lokális horizontok egymásba-épültségét sem megszüntetni. Ismereteink története, térkezelési kultúránk módja és mértékegységei épülnek azokra a fogalmi hálókra, amelyek egy-egy emberi csoportkultúrán, mitológián, életmódon vagy értékrendszeren magasodnak. Ezért is lehetetlen az európai ember számára, hogy „természetes” közegét találja meg az esőerdőkben vagy a homoksivatagokban, s ne csupán természeti (természet utáni) vágyát csitítsa kirándulással, vidéki telekkel, külföldi utazással vagy éppen virtuális (pl. televíziós-filmes) kalandokkal. A világ megismerésének vágya, mint hajdan „minden egész” amely eltörött az informatika korát jóval megelőző világnézeti válságkorszakokban, immár töredék élményekre, fragmentumokra vonatkozó totális érdeklődésbe fordult át. Ez is nehezíti az emberközi kommunikációk tisztán horizontális szerveződésmintáinak elfogadhatóságát, s kiegészülve a hajdan civilitás-menti értéktartalmak (jogegyenlőség, citoyen-tudat, szavazópolgáriság, virilitás, választhatóság, szavazati és állampolgári jogok, sajtószabadság és nyilvánosság, stb.) érvényesülésének válságával, immár a teljes fölöslegesség, totális érvénytelenség, abszolút kiszolgáltatottság, kivédhetetlen manipuláltság élményéhez társul. Kinek hajdan „saját” vára, kertje, tulajdona, értékrendje, istene, békéje volt, most vagy osztozkodni kényszerül rajta, vagy elorozzák tőle s védtelenül marad. Amibe korábban még ilyen helyzetben is kapaszkodhatott: a hely és a tér állandósága, a tér-képzetek érvényessége, a térbeli eligazodás megnyugtató tartalma – ma már ez is virtuálissá, röviden semmissé válik.

A terétől megfosztott ember pedig rab, a horizont fényétől elzárva vaksivá is lesz. Ha egyedül van, akkor is súlyos teher mindez, ám ha tömeges vagy korszakos élmény erősödik belőle, akkor végzetes.

A mi helyünk az Ő terükben

Elhagytam Európát, el a régiókat az ember, a kiszolgáltatott szereplő kedvéért. De minthogy a kiszolgáltatottak ezúttal talán éppen mi (is) vagyunk, érdemes egy pillantást vetni arra, miként alakul a „Kis Történelem” a Nagy EU-eposzban, hogyan formálódik át a lokalitás léptéke a régiópolitika fényében „kistályivá”, s hogyan érthető meg ez utóbbi a kutatók és kutatások révén.

A „helyi társadalom” fogalma kurzus-hosszan tárgyalható tematika; kutatási irányzatainak ismertetése (elnagyolt módszertani áttekintéssel együtt) korántsem fér bele egyetlen írásműbe – s amúgy is éppen eleget irkáltam e témakörben korábbi tanulmányok, kötetek során, újat itt legföljebb szemléletmódban adhatok, ha egyáltalán van tudományos érdemű innováció a lokalitáskutatásban...

Új lehet talán az őszinte vallomás arról, hogy nincs specifikusan lokális tudomány, illetve sok ilyen van, de hozzám legközelebb ezidő szerint az „antropológiai terepmunka-módszertan” áll, amelyben a kölcsönvett módszerek, követett és megújított eljárások, érvényes kérdések és rossz hipotézisek, nyitottság és érzékenység, sűrű leírás és adekvát interpretáció számít nóvumnak a korábbi szociológiai-politológiai megközelítéskhez képest. E téren étikus és/vagy émikus (azaz: fonetikus = alaki, illetve fonémikus = tartalmi, lényegi, mélységi) megközelítés egyaránt lehetséges. Belülről kifelé nézés, kitekintés, avagy távolról-kívülről ráközelítés, belemélyedés – mindkettő létjoga egyformán vitatott és elfogadott.

Ha a tér, hely és lokalitás dimenziói közt keresünk eligazodást, a „helyi társadalom” definíciói félelmesen sokfélék lehetnek, kötetnyi a körülírás:

- az antropológiában a lokalitás mint kulturális-, életmód- és érték-komplexitás közelíthető meg; az analógiás fogalmak: saját életkörnyezet, helyi identitás, lakóhelyi egység, önigazgató közösség, területi érdekcsoport, communitas, mikrotársadalom, együttélő közösség, elsődleges közösség, lakópolgári „mi tudat” határolta egység, kicsinyített makrotársadalom, stb.

- a lokalitás ma már nem elkülönült szféra, nem sziget, s ha az lenne is, úgyszintén megvolnának környezeti kapcsolatai, mint például a városnak a saját vidéke, a pusztának és ökológiai környezetének egysége, a falugazdaság és a globális piac, a helyi kultúra és az információs társadalom kölcsönhatásai, a nemzeti kultúra szimbolikus rendje és a kor interpretációi, események és narratívák interferenciái... stb.

- nem is egynemű, hanem belsőleg tagolt, rétegzett, megosztott és kifelé megannyi kapcsolattal, érdekvonzalommal bíró...

Az utóbbi negyed- vagy fél-évszázadban maga a „helyi-ség” is elszenvedett többféle jelentésváltozást:

- a térszemlélet változása az újkor óta: az egykori zártság, védekezés, belsőleg átélt saját tér (köznapibban szólva: a dobozba zártság érzése, a szobai rendezettség, a kockaház) helyett immár az univerzumra hasonlít a formája, relacionista képzet fejezi ki inkább, térbeli pontok közötti kapcsolat, kölcsönviszony; példák:

1- a primitív társadalom tér-képzete kettős: ismert topológiai helyszín, „belakott” táj, antropomorfizált természeti környezet; illetve mitikus tér, folytonos jelenidővel és megszemélyesített tárgyi tartalmakkal...

2 - az archaikus vagy tradicionális tér a (profán) élettér és a szakrális tér teljes egészeként formálódik, a kettő együtt alkot egészt, kölcsönösen feltételei egymásnak;

3 - a modern tér-átélés szélesebb horizonton keresi vonatkoztatási pontjait, a társadalom egyik meghatározója immár a sok mozgás is, „kitágult” az átfogható, megismerhető, kezelhetőnek tartott horizont; nyitottabbak lettek a határok, átjárhatóbbak a kommunikációs és mentális térhatárok, maga a tér is fölvette a „negyedik dimenziót”, a sebesség és idő jelen van benne; stb.

A lokalitáskutatások megosztottsága ugyancsak többdimenziós értékteret ír körül:

1). a kutató és a kutatott viszonya által; ebben a leírás és a megismerés mechanizmusai szorosan összefüggeni látszanak (terepmunka jelentősége, kiemelt rangja a szaktudományban, empátia és intuíció egymást kiegészítő volta, mellette a „más népek gondolatairól és érzéseiről” szóló „résztvevő megfigyelés” igazolhatósága stb.). Az ilyen leírások készítésének nehézségeit inkább a terepmunka, semmint a tanulmányírás problematikusságában látják az antropológusok – véli Clifford Geertz. Ha megfigyelő és a megfigyelt közötti kapcsolat (viszony) sikeres, akkor a „szerző” és a „szöveg”, vagyis a kutató és a tudás kapcsolata, az utóbb szerzői művel igazolható teljesítménye figyelemreméltó lesz.

2). a kutató javarészt helyi tereptapasztalata alapján ír elemzést, ez azonban utóbb igazolhatatlan, mert változik a helyszín, változnak a szereplők, a konfliktusok, az erőviszonyok, a kultúra használóinak egész köre; ebből következően a szuperfelkészült kutató fejedelmi öntudatát építi fel, miközben a terep tőle elválik, elidegenülhet. A kutató talán már öt perc múlva, hogy terepét elhagyta, „azzal vádolható, hogy érzéketlen, az embereket tárgyakként kezeli, hogy csak a hangokat hallja, de nem a zenét, és természetesen azzal, hogy etnocentrikus. Ahogy az intuíciójára hagyatkozó szerző is lehet impresszionista, aki az embereket bábukként kezeli, aki nem létező zenét hall, és természetesen szintén etnocentrikus” (Geertz 1994). Egyszóval maga a terepmunka, a megismerés mélysége, a megértés bátorsága és teljessége eleve sem kínál többet, mint „fordítási” lehetőséget, s a gyűjtött anyagot a kutató otthoni környezetében még egyszer „lefordítja” a tudományos közösség nyelvére, így interpretációja nemcsak kettős, de kétszeres torzítást is elszenvedhet.

3). A lokalitás mindig előbb van ott, mint a kutató, messzebbre nyúlik vissza története, jelentéstörténete, funkcionalitása, szimbolikus tartalmainak egész arzenálja. A kutató önképe – még ha a legelfogulatlanabb szemüvegét viseli is – aligha más, mint elkötelezett érdeklődések belső gerjedelme, feltörő kíváncsiság és tudásvágy, amelyről később, terepmunka-beszámolója idején kénytelen számot adni. Geertz idézi: „Nem azért írom ezt a némileg egoista beszámolót – írja mentegetőzve, miután ismertette tereptechnikáját, nyelvi képességeit, életmódját a szigeten, és így tovább –, mert azt gondolom, hogy az antropológiának könnyű olvasmánynak kellene lennie… hanem mert az antropológus és az embercsoport viszonyának leírása tanúskodik az eredmény természetéről. Ez mutatója annak, hogy az emberek mennyire befogadóképesek – bizonyos népek nem tűrik az idegent, mások pedig könnyedén befogadják” (Raymond Firth: We, the Tikopia; 1936:11). Firth itt egyértelműen a hitelességről és hitelképességről beszél, s a kutatók általában is folytonosan vergődnek egyfelől a tudományos aggódás (hogy nem tud elég távolságot tartani) és a másik humanista aggodalom (hogy nem tud eléggé bekapcsolódni) között. Küzdelmük ugyanakkor mindörökké kiegyensúlyozatlan marad: „Az antropológiai elkerülhetetlenül összetalálkozást jelent a Mássággal. Mindazonáltal az etnográfiai távolságtartás, amely elválasztja az olvasót az antropológiai szövegektől és magát az antropológust a Másságtól, túlságosan is gyakran merev és időnként mesterségesen eltúlzott. Ez számos esetben ahhoz vezet, hogy a Másikat kizárólag mint primitívet, furcsát és egzotikust látják. Az a szakadék a legfőbb akadálya a Másik lényegi megértésének, mely az ismerős »mi« és az egzotikus »ők« között húzódik. Ezen csak úgy lehet túllépni, ha valamilyen formában részt veszünk a másik világában” (Loring Danforth: The Death Rituals of Rural Greece; N.J. 1982:5-7. című művéből).

4). Megoszlanak a kutatási anyagok és szerzői magaviseletek a téren is, hogy a „résztvevő megfigyelés” „szerzője”, az etnográfiai írások „...nemcsak ott voltam, hanem egy voltam közülük, az ő hangjukon szólok” hagyományát képviselve, az etnográfiát egy különösen bensőséges területté teszi: a megnevezést az önellenőrzés és az önátalakítás kérdésévé, az írást pedig az önleleplezés formájává. /.../ Malinowski abban reménykedett, hogy képes lesz önmagán túlhaladni úgy, hogy a „bennszülöttek nézőpontjából ír etnográfiát”; leghűségesebb követőinek többsége számára az írás az önbecsapás félelmét kelti.

Negyedszázaddal később, Ruth Benedict sematikus portréiban és összefoglaló értékeléseiben, az antropológiai írások önreflexív természetének – hol vagyok és hol vannak ők – egy újabb oldala tűnik fel különösen tisztán: az a mód, ahogyan az ilyen írások egy időben szólnak más társadalmakról, míg aiszóposzi módon kommentálják a saját társadalmat is. Egy amerikai számára teljes és egész összefoglalót írni a zunikról, kwakiutlokról, dobukról vagy a japánokról, egyúttal az amerikaiakról szóló teljes és egész összefoglalást is magában foglalja; azáltal, hogy vidékivé, egzotikussá, komikussá, önkényessé, varázslóvá és szamurájjá teszik őket. Benedict ismert relativizmusa nem annyira szisztematikusan megvédett és következetesen fenntartott filozófiai álláspont volt, mint inkább mások bizonyos leírási módjának a terméke, amelyben a távoli furcsaságok kérdésessé tették a hazai feltételezéseket.

Szerzőként „jelen lenni”, s ezt az írásban is érzékeltetni, mindenesetre legalább ugyanolyan nehéz, mint a személyes „jelenlét” kivitelezése, amihez végül is alig van többre szükség, mint egy helyfoglalásra és egy beutazási engedélyre; arra, hogy el tudjunk viselni bizonyos mértékű magányosságot, a magánszférába való behatolást és a fizikai kényelmetlenséget; enyhe kiütéseket és megmagyarázhatatlan lázakat; tudni kell mozdulatlanul várni művészi támadásokra és elég türelmesnek kell lenni ahhoz, hogy végtelen szénakazlakban láthatatlan tűk után kutassunk. A szerzői jelenlét megvalósítása egyre nehezebbé válik. Figyelmünknek legalább egy részét sikerült a terepmunka bűvöletéből kiragadni, mely oly sokáig tartott minket rabságban, és ezt a figyelmet átirányítottuk az írás varázsára. Ennek nem csak az az előnye, hogy ez a nehézség érthetőbbé válik, hanem az is, hogy meg fogunk tanulni érzékenyebb szemmel olvasni. Száztizenöt évnyi (ha a hivatásunkat, szokás szerint Tylortól számítjuk) kijelentő módban írt próza és irodalmi ártatlanság éppen elég volt ehhez” (Geertz, i.m. 367-368.).

Tehát az „ott lenni, itt írni” dichotómiája eleve a helyi érvényű tudásnak átemelése egy univerzalistább dimenzióba. Az antropológiai kutatás és az antropológiai szakírás nem azonos helyszínen zajlik. A kutató beláthatja, felfoghatja a helyi társadalom „józan eszét, mint kulturális rendszert” – a „mély megértés” technikája azonban már nem a helyi tudás része, nem a kutatással szükségképpen együtt járó vállalás, nem is a kutató személyiségének elemi tartozéka. A „bennszülöttek szemszögéből” látni saját magukat, a kutatót és a kutatást is – ez a valódi feladat, s ebben a kutatások „anyaga”, célzott tábora, a helyi tudást interpretáló személyiség egész érzékenysége magát az intuíciót és interpretációt teszi át új dimenzióba. Lásd: Geertz „sűrű leírását” mint modellértékű megközelítést (Gilbert Ryle-tól kölcsönvett kifejezéssel), amelyben a szemlehunyás pillanatnyi művelete mint esemény is lehet fiziológiás történés és gesztus-tartalmú üzenet, attól függően, milyen tartalmat hordoz).

5). Ugyancsak külön dimenziót képez a kutatás és a helyi társadalom megközelítésének „szubjektív” illetve „objektív” megközelítésének végnélküli vitája, beleértve a kölcsönös sértésváltásokat ezek értékéről és jelentőségéről – ám mihelyt a kultúrát és magát az emberi viselkedést szimbolikus cselekvésnek tekintjük, értelmét veszíti a kérdés, hogy a kultúra mintába rendezett magatartás vagy lelki-tudati szerkezet-e, vagy akár e kettő keveréke. Sziklák vagy álmok, helyi vagy globális, ősi vagy modern – mindegyik ebbe a világba tartozik, a kérdés inkább arra vonatkozik, mit jelentenek, mit fejeznek ki előfordulásukkal és közreműködésük révén (Geertz, u.o. 177.).

A kulturális elemzés (és ebben az értelemben a helyi társadalmak megértése is) „jelentések találgatása (vagy annak kellene lennie), a találgatások értékelése és magyarázó következtetések levonása a leghelyesebb találgatásokból”. A leírásnak három jellegzetessége van: értelmező, a társadalmi beszédfolyamatot értelmezi (azaz megpróbálja kiszabadítani esetleges körülményiből), illetve tanulmányozható formában rögzíti – s egy negyedik tulajdonsága, hogy mikroszkopikus (kis szobában is történhetnek nagy események). A leírás során éppúgy nagybetűs realitásokkal kerülünk szembe: Hatalom, Változás, Elnyomás, Munka, Szenvedély, Presztízs, amelyekkel a történészek, politológusok, közgazdászok, szociológusok – csak éppen otthonos környezetben és otthonos formában találunk rájuk, épp ez az etnográfia előnye. Hibája viszont, hogy ismeretlen indián törzsek között vagy óceániai szigeten gyűjtött anyagaikat nagy falitérképekre festeni kívánó kutatók becsvágya olyan modellek kifundálásában kapott fontos szerepet, amelyek a kutatások előrehaladását igazolandó, a helyi igazságoktól az általános elképzelések felé lendültek, s ennyiben többet ártottak, mint mindaz, amit a mintanagyságok megszállottjai (a szociológusok), a mérések fanatikusai (a pszichológusok) vagy a csakis aggregátumokban gondolkodó közgazdászok ki tudtak találni ellenük. A „mikrokozmikus modellek” és a „természetes kísérletek” túlzásai: „égbolt egy homokszemcsében, vagy a lehetőségek messzi túlpartja” (Geertz u.o. 189.). Pedig a kutatás helyszíne nem azonos a kutatás tárgyával: az antropológusok nem falvakat, törzseket, városokat, szomszédságokat kutatnak, falvakban kutatnak...! Kis egységekben, kis jelenségeket, apró történéseket kell megismerni, a különböző problémák különböző helyszíneken kutathatók.

6). Ugyanez a helyzet a helyi társadalmakkal: „kis történetük” a nagy társadalmi történésektől eltérő, nemcsak „helyi változat”, nemcsak más történet, de mögöttes tartalmai is szimbolikus üzenethordozók. Az elemzés annyit tesz, hogy kiválasztjuk a jelentésteli struktúrákat (bevett kódokat, miként a desifrírozó szakemberek), s megállapítjuk társadalmi alapjukat és horderejüket (Geertz uo. 176). „A néprajz: sűrű leírás. Az etnográfus – kivéve, ha rutinszerű adatgyűjtést végez (amit természetesen szintén meg kell tennie) – valójában összetett fogalmi struktúrák sokaságával kerül szembe, számos struktúra egymásra rétegződik vagy összegabalyodik. Ezek a struktúrák egyszerre idegenek, szabálytalanok és rejtettek, s neki kell kitalálnia, hogy először miként ragadja meg, majd hogyan mutassa be őket. S így áll a dolog működésének már a legföldhözragadtabb szintjén, a terepmunka őserdejében is: az adatközlők kikérdezésében, szertartások megfigyelésében, rokonsági kritériumok kiválasztásában, a tulajdonviszonyok kinyomozásában, a háztartások összeírásában... azaz a kutatási napló megírása során. Az etnográfia művelése arra hasonlít, amikor megpróbálunk elolvasni egy kéziratot (abban az értelemben, hogy „létrehozzuk valamilyen olvasatát”) - egy idegen, elhomályosító, talányokkal, önellentmondásokkal, gyanús javításokkal és célzatos kommentárokkal teli kéziratot, ami azonban nem hagyományos írásjelekkel, hanem a megformált viselkedés illékony példáival íródott” (Geertz 1994:177).

A lokalitáskutatás a saját társadalom kutatásában is ugyanazt a megismerő-értelmező, leíró-interpretáló „metodológiát” teszi szükségessé, mint a távoli tájak, elvarázsolt világok kultúrái és társadalmai esetében...! Az alaphelyzet is ugyanaz: a mi helyünk az Ő terükben az idegené, a kiváncsiskodóé, a behatolóé, a gyarmatosítóé. Válaszaik is sokszor ezt az idegenséget elutasító, a betolakodót lekezelő tartalmat hordozzák: „nem lehetek őszinte vele, a kutatóval, mert nem akarhat, nem hozhat nekem semmi jót...!”. Így, amit megtudhatunk Róluk, rendszerint nem tudjuk Értük felhasználni. S nagyon sokszor nem is akarjuk. Ahogy Európa virtuális közössége sem akarja az egyes helyi társadalmak érdekében mozgósítani semmiféle energiáját. Sőt, ha lehet, magát az Európa-képzetet is a helyi közösségek energiáira építi, azok vállára terheli – szokványos esetben természetesen az érintettek megkérdezése nélkül.

A mi helyünk a Mi fejünkben

A lokalitások Európája a Mi képzeteink között egy viszonylag nagyobb földrészecske belső (s éppen megújuló) tagoltsága mentén kialakított fogalomkör. Ebben a saját helyünk evidensen központi (Nostra Res Agitur), funkció-tudatunk pedig épp az ezredvégen alakul át. Új szereptudatunk persze régi örökségre rímel olykor: már megint a Balkán és Európa, a „civilizáció” és a „sötétség” közötti cerberusi szerepünket fogalmazzuk újra. Mi vagyunk ismét a kapu, a közvetítő, a portásbácsi, a palotaőr a kievi nagykapu helyet most EU nagykapujánál.

Mi vagyunk azután a barikád, amely felől a 89-99-es európai változások szele fújdogált, mi vagyunk ezenfelül a mobilitásképes és modernizálódásképes népség a Nagy EU-prérin, mi vagyunk a közvetítő-kereskedelem, a piachely és a védőbástya ismét. Kialakult, s jelentősen izmosodik az új helyünket alátámasztó érzelmi és öntudati bázis is, valamint a remény, hogy talán mi leszünk (mint kelet-európiai kis tigrisek legtigrisebbje) a hajdani „magyar csoda” helyett az új ezredév EU-csodája.

Az ellenmondásoknak csupán alapszintje, hogy mind a Nagy Nyugat számára, mind a Széles Kelet számára mi akarunk a „Nagy történet” lenni a térségben; az „esemény”, amelyről beszélni érdemes, a jövendő partner, akivel társulni érdemes, a mozgásképes és dinamikus jövőhordozó, aki tarsolyában hordta eddig is a társult tagság marsallbotját, de most már néha elő is veheti és megsimogathatja...

Persze a helyi társadalmaktól, a lokális világtól messzi magasban, ahol nem porosodik már, de ahol a nap tüze még nem olvasztja meg csokoládé-marsallbotunkat.

Tér-küzdelmek és szimbolikus politika

Ami körülöttünk, s a helyi univerzumok körül történhet, tekinthető történelemnek, politikai erőküzdelmek eredményének, autonómiák és dominanciák egyetemes históriájának vagy puszta falusi kakaskukorékolásnak és tavaszi szélzúgásnak egyaránt. Régóta tudjuk már, hogy ami körülöttünk történik, az majdnem kevésbé fontos, mint ami bennünk zajlik. A lét elviselhető könnyedsége és nyűgössége egymást váltó, egymásra rétegződő történések, kívülről nézve kicsik és parciálisak, belül lévén viszont nyomasztóan fontosak és a mikro-univerzumot betöltőek. S ha a lét megnyilatkozik, szólhat hangosan, jelentőségteljesen, sorsdöntőnek látszóan, mozgásos lendületben lévőként, de mormogóan, magánérdekűen is.

Ami mindebből a Másoknak fontos, az elsősorban a tér használata. A helyi téré, a nemzetté sokasodó helyi terek kiterjedéséé, a természetes és mesterséges térhatárok áthágására merészkedő emberi univerzumé. Ha megfogalmazzuk, s ha nem, a térben akkor is szimbolikus küzdelmek dúlnak. Térhasználati, térkisajátítási, tértulajdonítási, térbelakási tranzakciók ezek, melyeknek nincs okvetlenül bentlakása a parlamenti érdekcsoportok között, nincs képviselete szükségképpen a pártok székházaiban, sem a multinacionális bankszámlákon – mégis ott vannak mindenütt. A saját tér a Lakás, a Község, a Hon, az Európai Közösség és a bolygó egészének tere is, bár a léptékváltás sosem tükröz kölcsönösséget. Lehet egy államhatárt egy konyha közepén áthúzni, de egy kultúra, egy nemzeti identitás, egy nyelv vagy kultúra határvonalaitól függetlenül csakis az ellenség-gyarapítás szándékával lehet cselekedni – mondja Bibó István a lokalitás, a territorialitás, a mentális régiók védelmében (és persze a közösségek közti béke esélyeit latolgatva).

A térben folyó kiszorítási-bekebelezése stratégiák a szimbolikus politikacsinálás formái. A saját tér sérthetetlensége, a dominanciák elutasítása, a térkijelölési aktusok nyilvános vagy rejtett módjai a politikai küzdelmek részét képezik, nemegyszer súlyosabban esve a latba, mint a nemzetközi politika jeles eseményei. A térbeli terjeszkedés egyfajta direkt diskurzus, uralmi erőpróba, civiltársadalmi küzdőtér. S ebben a lokalitások szerepe nemcsak a térkép egy átszínezett foltjaként megjelenés, hanem a térhasználati stratégiák megképzése, átalakítása, ellenőrzése is, támadás és védekezés naponta zajló huzivonijának felügyelete, vagy legalább szimbolikus reprezentálása. Eszköze sokminden lehet: templomépítéstől zászlóbontásig, községhálózati kapcsolatoktól búcsújárásig, lelkipásztori látogatástól állatvásári alkuig, áruház-lánc építésétől vagy úthálózat-vezetéstől árvízi védekezésig vagy katonai repülőtér-használatig. Durva erőszak, szimpla kivásárlás, áldás és rokonsági kapcsolatápolás éppúgy szolgálhat terepéül, mint politikai jelöltállítás vagy pártutasítás.

A Nagy Történésektől távoli lokális világban – amúgy hadd jegyezzem meg kissé pikirten, hogy minden makro-világ és nagyság mikro-világokból és kicsinységek sokaságából áll, azok nélkül nem létezik még fikcióként sem! – a helyi történések ismerete és megértése ugyancsak „szövegolvasás”, aligha több. Abban a fentebb idézett Clifford Geertz-i értelemben szövegolvasás ez, amelyben a kultúra helyi teljessége, a helyi tudás (Local Knowledge – mint Geertz egyik főművének címe) a kultúra magunk szőtte hálójának tartalma egyúttal. E hálóban mindenki a maga lokális dimenzióinak értelmezője és alkotója, írója és olvasója egyaránt. Mindenki számára egyénileg is, lakópolgári mivoltában is a kultúra értése, „továbbírása”, gazdagítása az érdeke, mert ez az egyedül érvényes tartalom lehet csupán legitimálója az ember térbeli létének, hatásának, „kiterjedésének”. Sem a helyi tudás, sem a belőle vagy rá-épülő teljességek nem mentesek azoktól a diskurzusoktól, amelyek körülveszik a társadalmi térben, s ezek nem intaktak a konfliktusok, kollíziók, kooperációk hatásaitól, sem a kívülről és belülről egyaránt épített-erősített határoktól. Sem attól, hogy az őszintén széttekintő egyén számára az egyedül-érvényes léthelyzet térbeli formáját adják. A térhasználat, a térkisajátítás és térfoglalás a szimbolikus diskurzusok egyik legtermészetesebb formája – ám megnevezése vagy üzeneteinek megértése éppen azért nem könnyű, mert a megjelenő és a rejtett tartalmak olykor lazább, máskor rugalmas és tartalmas szimbiózisban kapaszkodnak össze.

Reprezentált és rejtőzködő tér-képek

E szimbiózisok közismertek, csak olykor más névvel illetjük őket, s nem törekszünk pontosan megnevezni. Ha arra utalok, hogy a szerves összetartozás jelképeként használt nemzet-fogalom miképpen küzd a kívülmaradók (menekültek, disszidensek, száműzöttek) körével, miképpen számol velük egyszer, s miként számol le velük máskor, akkor pontosan érthető, hogy a reprezentációs felületek fejezik ki valójában ama belső tartalmakat is, amelyek a funkcionális térhasználat vagy a téralakítás szempontjából kardinálisak (elég itt utalásként a Nagy-Magyarország, a Duna-völgyi népek testvérisége, az Erdélyi Fejedelemség történeti autonómiája vagy Korzika puszta nevének említése ahhoz, hogy a térbeli formációkhoz rendelődő politikai jelentéshátteret érzékeltessem). A funkcionálisan használt tér (mondjuk térképre rajzolva) és a mentális térképek sokasága azonban jelentősen eltér, s éppen ama szimbolikus politikai dimenzióban kap hangsúlyt, amelyben a térhasználat módja is politikai aktus, háborús hadüzenet tárgya vagy nyílt ütközet a szó legprimérebb értelmében. A Hall-i „Rejtett dimenziók” (avagy néma nyelvezet) éppen a proxemikai érzék, a térfelfogási gyakorlat és a térbeli távolságtartás mint kommunikációs stratégia vált jelentésessé napjainkra, s ha a vituális térben megindult háborúság eseményeire utalok, talán méginkább látszik, hogy különösebb médiapolitika vagy geo-stratégia nélkül is olyan mentális háború dúl körülöttünk, ami a szükségképpen önérdekű (mert helyi) társadalmak szempontjából nemcsak nyomasztó, de reménytelen jövőt sugárzó is.

Az, hogy a területi politika, a nemzetpolitika vagy a világpolitika most éppen merre tart, nemegyszer tökmindegy a helyi társadalmak számára. A helyi társadalom, a lokalitás maga nem valami „földrajzi eset”, nem a természeti tér egy körülmetszett darabjának eseménytörténetét reprezentáló entitás, hanem legalább annyira rejtett tér-identitások gyűjtőhelye is. Ha politikai képviseleti szervekről, pártlistákról, helyi-területi érdekképviseletekről van szó, akkor bizonyára nyomatékos súlya van a reprezentatív térhasználatnak („Bácska a bácskaiaké!”, „Németország a németeké!”), de a rejtett diskurzusok szintjén, az ellenségképek alkotásában, a versenyhelyzetek értelmezésében, a kultúraközi kommunikációk szempontjából még megannyi jelentéstartalom húzódik meg a nem-reprezentált térben is. Hogy egy térség, régió, lokalitás kap-e valahonnan valamely megbélyegzést (akár pozitív tartalmút, akár pejoratívat), az hozzátartozik a rangjához éppúgy, mint múltjának a kollektív emlékezetben megmaradt értékei vagy jövőjére vonatkozó esélyei. Léteznek például olyan övezetek, melyekben a túlélés esélye nem pusztán gazdasági vagy politikai döntésektől függ, hanem a mentális tartományban rögzült értéktartalmaktól legalább annyira. Ha azt mondom: Gyilkos-tó, vagy bözödújfalusi emlékmű, vagy hunyadi cigánytelep – a hozzájuk rendelődő szimbolikus értéktartalmak előzetesen elhelyezik, betagolják a szavak jelentését dekódoló tudatában ezeknek helyét és értékét. S ha azt mondom: „moszkovita” vagy „nyugatos”, a hozzátapadt jelentésháttér teljességgel átrendezi az egész érték- vagy jelentéstartományt, amely a jelenséget körülveszi. Ugyanígy épülnek ki a rejtett téridentitások is, amelyek azután olykor nyilvánosakká, közpolitikaivá válnak, mint példaképp a „jászsági identitás”, „kun konokság”, „mediterrán lelkület”, „hegyközi ember”, „primitív lélek”, stb. S e térben és értéktérben zajló értelmezési vagy nyelvi interpretációtól független diskurzusok körülrajzolják azt a teret is, amely a térkisajátítás formáinak sokaságát formulázza.

Térkisajátítási eljárások az EU-mezőben

Meggyőződésem, hogy a globalitás nem átélhető formája az emberi létnek, ahogyan az univerzalitás is inkább fikció mindannyiunknak, mint valóság. A középkori Földfelszínről érdeklődve a világűr felé leskelődő polgár fametszete ugyancsak egyértelműen jelzi az emberi kíváncsiság, a szűk körű létet körülvevő univerzum iránti megismerési vágyat, de a lehetetlenséget is, valamint a modern és posztmodern kor megértési kísérletei az ismeretelméleti határdefiníciók és a cyber-tér használhatóságáról azt bizonyítják, hogy a tér uralombavételére vonatkozó elemi vágy kipusztulhatatlan. Amint azonban a konkrét lokális tereket vesszük szemügyre, kiderül, hogy befelé, a civilizatorikus tartalmak belső univerzuma felé egy legalább akkora ismeretlen tér tátong. Ennek „belakása”, kényelmessé és barátságossá, ismertté és „szolgálóvá” tétele akkor is (sőt, annál inkább) feladata az embernek, ha a környezete pusztul, ha a nyilvános tereket mások sajátítják ki, ha a szimbolikus térhasználatot durva hatalmi érdekek térszabászata kaszabolja szét.

Épp ennek érdekében, vagy épp ebben az értelemben lenne fontos elmerengeni azon, hogy a globalitástól nyögve nyomorgó, a lokalitást lazán „lesajnáló”, de a kettő közti virtuális egységet (nevezzük most Európának) mesterségesen újrafelosztó nemzetközi stratégia miként bánik (el) a mi saját tereinkkel.

Csupán jelzésértékűnek gondolom, mégis tanulságosnak azt a példát, amely az EU-adminisztráció szerveződése mentén Brüsszellel történik. A flamand és vallon identitás, gazda(g)ság vagy szegénység, történelmi és etnokulturális megosztottság mellett néhány év alatt megizmosodott a köztes szférában elhelyezkedő Brüsszel, amely intézményi centrumként állam lett az államban, államnélküli hatalom a térségben, határok nélküli uralmi alakzat a térképen. Brüsszel esete is arról szól, hogy még az identitások belső tartalmai, még a kultúra-hordozta „nemzeti” vagy etnikus örökség sem tagolja (át) úgy a társadalmi és politikai teret, mint a szimbolikus politikai mezőben megtörténő újrafelosztás. Brüsszel a „régiók Európája” jelszó mögött a régiótlanság központja lett, a „belga identitás” újrakreálása mögött újraformulázta az identitásrégiók egyik izgalmas alakzatát, amely politokraták és eurokraták felhőkakukkvárából áll elsősorban, de amely „mögé-alá” most odaszerveződik a térségiség egy sosemvolt egysége, mesterséges entitása (Angyal 2000).

A térkisajátítási eljárások (v.ö. még Biró 1992) székelyföldi, európai vagy hadászatpolitikai szintjei a kortárs esélykeresések kérdései közt szinte magánérdekűvé minimalizálódnak – látszólag! A szimbolikus politikai mezőben elemezhető jelentéstartalmak azonban egyértelművé teszik, hogy az esélyek és esélytelenségek korszakos „ultima rációja” ma már nem egyszerűen a liberális demokráciák, a parlamentáris berendezkedésű állampolitikák vagy az újgyarmatosítási időszak maradék energiáinak elpufogtatását szolgálják csupán. A liberális világgazdasági trendek és bizalomnélküli állampolitikák most ismét eljutottak abba a korszakukba, hogy a „nagy egységek” vagy Nagy Történetek keresgélésével vélik megoldhatónak a civilizációs hátrányos helyzet és válságállapot kényszereit. Ennek egyik eseti megoldása az EU-szinten zajló regionális átrendeződés, amelyért jeles közhatalmak adják el kulturális vagy politikai örökségüket, s amely ellen legalább annyi érdek hadakozik, mint amennyi helyi identitás tiltakozik.

A politikai antropológia, amely a szimbolikus politika határán, a komplex kultúrák belátásának egyik mezőjében, illetve a politikai pszichológia felől másik oldalán megtámogatva formál olyan új tudományterületet, amely a politikai tartalmú jelenségekről az antropológiai örökség értelmében gondolkodik, azt állítja a térhasználatról és a territoriális uralomgyakorlásról, hogy annak formai oldala többnyire valamifajta rokonsági kapcsolathálót, az uralom és a hatalom mentális formáinak belső cserearányait rejti (A.Gergely 1999). S akik az antropológiai értelemben vett társadalmi komplexitást a politikai természetű döntések felől nézik, egykönnyen átlátják a szimbolikus hatalomelsajátítás, térhasználat, jelképes agóra-teremtés nagytérségi jelentőségét és világpolitikai szintű társadalmi drámáját.

Van-e, lesz-e saját terünk...?

Saját terünkhöz való viszonyunk talán sokkal egyértelműbben van, mint saját ideológiánkhoz, politikánkhoz, pártunkhoz ás államunkhoz fűződő kapcsolatunk. A politikai döntések terében kialakított bekebelezési és kizárási technikák azonban igencsak megnehezítik a birtoklási versenyek során lezajló küzdelmek eredményeinek elismertetését.

Korunk s az ezredvég – úgy látszik, ismételten – a (demokratikusan) központosított politikai rendszerekben kialakult hatalom- és tekintély-elosztás időszaka. A lokalitások felől nézve (és egyszerűbben szólva) újabb gyarmati megszállás érája. A gyarmatosító hatalomnak azonban már nem kell okvetlenül Lopakodó bombázókkal behatolnia, elég, ha meggyőz arról, hogy nekem legyen fontos az Ő terébe csatolni a sajátomat. Az így keletkező „szuperorganikus” intézményiség azután már alulról is, oldalról is megbombázhatatlanul kőkemény lesz, s a legkevésbé érdekli majd a lokalitások túlélési technikáinak érvényessége.

Akik még azért olykor észnél vannak, mondjuk Luhman, Habermas, Bourdieu vagy Edgar Morin, barátságosan figyelmeztetnek bennünket arra, hogy a megkülönböztető és/vagy elkülönítő rítusok során végbemenő elsajátítási verseny immár nem arról szól, hogy magántulajdonunk, kiskertünk, faluházunk vagy jószágállományunk kerül veszélybe a hatalmi diskurzusok következtében, hanem hogy magáért a diskurzus-mezőért, az abba való beleszólásért, a definíciók megalkotásának kiváltságáért folyik a politikai küzdelem, s ez a hatalmasoknak elegendően nagy falat is ahhoz, hogy elorzásáért pusztulásig menő küzdelmet vállaljanak.

A Nagyok pusztító küzdelmében a Kicsik részvállalása igen csekély. Mai értelemben csupán fogyasztói a hatalmi hidegtálaknak, vagy megértő szavazói a hókuszpókuszolóknak. Beleszólási esélyük kevesebb, mint a cserépszavazások idején, s a közakarat-érvényesítés társadalmi erőháttere is oly gyatra, hogy egy-egy politikus társadalmi támogatottsága nagyságrendekkel kisebb, mint a XX. század elején volt. Amit saját miliőnk védelmében, minimális esélyeink megőrzése érdekében tehetünk, az aligha több, mint hogy a nagy regionalizálás hullámzásában abba a kis mentőövbe kapaszkodunk, amit a lokalitás, vagyis saját „természetes” közegünk jelent. Kinek ez már nem lehetősége, szimplán szólva elveszett ember. A lokalitás tartalma, rangja, kiterjedése, jelentősége vagy értéke igen változó – de viszonylag örök. Ezt belátni, s ettől függetlenül regionális vagy földrésznyi identitásokat is vállalni pedig nem több – hisz nem újdonság, mivel az embernek mint politikai lénynek és mentális egységnek amúgyis több identitásrétege vagyon –, mint szimbolikus játék a Nagyok elvárásai szerint. S ameddig még így van, addig van jól.

/Eredetileg megjelent in Csefkó Ferenc – Horváth Csaba szerk. Magyar és európai civil társadalom. MTA RKK Dunántúli Tudományos Intézete – Pécs-Baranyai Értelmiségi Egyesület, Pécs/.

Könyvészet

Abélès, Marc 2007 Az állam antropológiája. Századvég, Budapest.

Angyal Mónika 2000 Euro-identitás Belgiumban. MTA PTI, Budapest.

Bailly, Antoine 1995 Penser la science régionale. Révue d’économie régionale et urbaine, 4.

Bart, Fredrik ed. 1969 Ethnic groups and boundaries. The social organization of cultural dirrefence. Bergen-Oslo, 9-38. p.

Bart, Fredrik 1996 Régi és új problémák az etnicitás értelmezésében. Regio, 1., 3-25. p.

Benko, Georges 1999 A regionális tudomány. Dialóg Campus Kiadó, Pécs-Budapest.

Bernstejn, B. M. 1987 A hagyomány és a szociokulturális (társadalmi kulturális) struktúrák. In: Hofer Tamás – Niedermüller Péter szerk. Hagyomány és hagyományalkotás. MTA Néprajzi Kutató Csoport – OSZK Magyarságkutató Csoport, Budapest, 115-126. p.

Biró A. Zoltán 1992 A regionális identitás kialakításának néhány vonásáról. Regio, 3. sz., 61-71. p.

Bíró A. Zoltán 1994 Az esély esélyeiről, avagy hogyan is lesz kulturális antropológia Kelet-Európában. Replika, 13-14. sz., 131-134. p.

Boglár Lajos 1993 Akcióantropológia, avagy hol húzódnak a tolerancia határai? In: A komplex kultúrakutatás dilemmái a mai Magyarországon. Miskolc, KVAT Füzetek 1., 99-105. p.

Boglár Lajos 1995 Szimbolizáció és akkulturáció. In: Kapitány Ágnes – Kapitány Gábor szerk. Jelbeszéd az életünk. Osiris, Budapest, 389-394. p.

Borsányi László 1988 A megfigyelési technikák az etnológiai terepmunkában. Ethnographia, 99(1), 53-82. p.

Bourdieu, Pierre 1985 Az identitás és a reprezentáció. A régió fogalmának értelmezéséhez. Szociológiai Figyelő, 1., 7-22. p.

Braudel, Fernand 1996 A Földközi-tenger II. Fülöp korában. I-III. kötet. Akadémiai Kiadó, Budapest, I. kötet. 7-112. p.

Brunner, Georg 1995 Nemzetiségi kérdés és kisebbségi konfliktusok Kelet-Európában. A Magyarságkutatás Könyvtára, XVII. Teleki László Alapítvány, Budapest.

Cohen, Abner 1983 A szimbolikus cselekvés és az én struktúrája. In: Hoppál Mihály – Niedermüller Péter szerk. Jelképek – kommunikáció – társadalmi gyakorlat. Válogatott tanulmányok a szimbolikus antropológia köréből. Tömegkommunikációs Kutatóközpont, Budapest, 69-76. p.

Douglas, Mary 1995 A két test. Magyar Lettre International, 18., 8-11. p.

Dumont, Louis 1998 Tanulmányok az individualizmusról. Tanulmány Kiadó, Pécs, 13-26, 73-113. p.

Durkheim, Émile – Mauss, Marcel 1978 Az osztályozás néhány elemi formája. In: Durkheim A társadalmi tények meghatározásához. Gondolat, Budapest, 253-334. p.

Ecsedy Csaba 1970 A társadalmi struktúra kutatása a mai angol szociálantropológiában. In: Népi kultúra – Népi társadalom IV. Akadémiai, Budapest, 357-364. p.

Edelman, Murray 1997 Mítosz, érzelem és önfelfogás. In Elméleti szociológia, 1995/2. sz., Miskolc. Elektronikus forrás: www.mek.iif.hu [9 p.]

Fejős Zoltán 1994 Esélyekről – elmélettel vagy anélkül. Replika, 13-14. sz., 135-140. p.

Firth, Raymond 1936 We, the Tikopia. American Book Company, New York.

Foucault, Michel 1999 Nyelv a végtelenhez. Latin betűk kiadása, Debrecen.

Geertz, Clifford 1988 Sűrű leírás. In: Vári Attila szerk. Misszionáriusok a csónakban. Akadémiai, Budapest, 13-61. p.

Geertz, Clifford 1994 Elmosódott műfajok: a társadalmi gondolkodás átalakulása. In: Az értelmezés hatalma. Századvég Kiadó, Budapest, 268-285. p.

Geertz, Clifford 1995 A tények után. Magyar Lettre International, 18. sz. 26-29. p.

Geertz, Clifford 1995 Az értelmezés hatalma. Századvég, Budapest, 1994.

A.Gergely András 1997 Kisebbség, etnikum, regionalizmus. MTA PTI, Budapest.

A.Gergely András 1998 Kisebbségek és az integráció. In: A.Gergely A.–Galló B.–Hülvely I.–Kulcsár K.: Az integráció: történelmi kihívások és válaszkísérletek. MTA PTI, Európa-Tanulmányok 2., Budapest

A.Gergely András 1999 Politikai antropológia. In: A.Gergely A.–Bayer J.–Kulcsár K. szerk. A politikatudomány arcai. Akadémiai Könyvkiadó, Budapest, 513-556. p.

Gombár Csaba – Hankiss Elemér – Lengyel László – Szilágyi Ákos 2000. A kérdéses civilizáció. Helikon – Korridor, Budapest.

Gombár Csaba (továbbá Szilágyi Ákos, Heller Ágnes, Pataki Ferenc és mások vitája) Társadalomszemléletünk etnicizálódása. Politikatudományi Szemle, 1994/4., 1995/1-2. száma.

Hankiss Elemér 1997 Az emberi kaland. Egy civilizáció-elmélet vázlata. Helikon, Budapest, 93-127, 203-225. p.

Hannerz, Ulf 1988 Elmélet az antropológiában: szép-e a kicsi? A komplex kultúrák problémája. /Kivonat/. In: Hofer T. – Niedermüller P. szerk. Nemzeti kultúrák antropológiai nézetben. MTA NKCS – OSZK MKCS, Budapest, 101-106. p.

Harrison, Simon 1995 Four Types of Symbolic Conflict. The Journal of the Royal Anthropological Institute, Vol. 1., No. 2., June, 255-272. p.

Heller Ágnes 1997 Az idegen. Múlt és Jövő Könyvek, New York–Budapest–Jeruzsálem, 172-189. p.

Hobsbawm, Eric 1974 Primitív lázadók. Kossuth Könyvkiadó, Budapest.

Hobsbawm, Eric 1987 Tömeges hagyomány-termelés: Európa 1870–1914. In: Hofer T.–Niedermüller P. szerk. Hagyomány és hagyományalkotás. MTA Néprajzi Kutató Csoport és OSZK Magyarságkutató Csoport, Budapest, 127-197.

Hobsbawm, Eric 1990 Közép-Európa, politika és kultúra. Társadalmi Szemle, 78-82. p.

Hobsbawm, Eric 1990a Nations and Nationalism since 1780. Cambridge. [Magyarul: A nacionalizmus kétszáz éve. Maecanas, Budapest.]

Hobsbawm, Eric 1993 „Etnikai identitás és nacionalizmus”. Világosság, 4. sz.

Hobsbawm, Eric 1996 „Le nouveau désordre mondial”. In: Teló, M.–Magnette, P. (ed.) Repenser L’Europe. Editions de l’Université de Bruxelles, Bruxelles.

Hobsbawm, Eric 1997 A nacionalizmus kétszáz éve. Maecenas, Budapest.

Hobsbawm, E.–Ranger, T. (eds) 1983 The Invention of Tradition. Cambridge.

Hofer Tamás 1984 Történeti antropológia. Konferencia-bevezető. Antropológiai írások, 8-10. sz., MTA Néprajzi Kutató Csoport, 7-19. p.

Imhof, Arthur E. 1992 Elveszített világok. Akadémiai, Budapest.

Kraus, Wolfgang 1993 Kultúra és hatalom. Európa, Mérleg könyvek, Budapest

Krockow, Christian Graf von 1990 Adalékok az azonosságtudat antropológiájához és szociológiájához. Szociológiai Figyelő, 2. sz., 63-74. p.

Kroeber, Alfred L. – Parsons, Talcott 1994 A kultúra fogalma és a társadalmi rendszer fogalma. Replika 15-16., 236-238. p.

Leach, Edmund 1996 Szociálantropológia. Osiris, Budapest, 11-46. p.

Lengyel László 2000 Kelet-Közép-Európai vagy magyar civilizáció az ezredvégen. In: Gombár – Hankiss – Lengyel – Szilágyi Ákos: A kérdéses civilizáció. Helikon–Korridor, Budapest, 213-291. p.

Lewellen, Ted C. 1983 Political Anthropology. An Introduction. Massachussetts, Bergin and Garvey.

Malinowski, Bronislaw 1972 Baloma. KJK, Budapest.

Marót Károly 1945 Survival és revival. Ethnographia, 1-7. p.

Mirleau, Hubert de 1999 Fatalitás-e a demokrácia ? Stella Maris Kiadó, Budapest.

Miszlivetz Ferenc 1993 Kultúra és társadalom egy új korszakban. Pesti Szalon – Savaria University Press, Budapest – Szombathely.

Mumford, Lewis 1986 A gép mítosza. Európa Kiadó, Budapest.

Nemes Nagy József 1996 Társadalmi térkategóriák a regionális tudományban. MTA PTI Etnoregionális Munkafüzetek, No. 17. Budapest.

Newall, Victoria 1987 A szimbolikus antropológia londoni iskolája. Ethnographia, 87:432-437. On-line: www.mek.oszk.hu/01700/01710/01710.pdf

Niedermüller Péter 1994 Néprajz, kulturális antropológia, kultúrakutatás. Replika, 15-16., 217-234. p.

Niedermüller Péter 1994 Paradigmák és esélyek. In: Hadas Miklós szerk. A kultúrakutatás esélyei. Replika, 13-14. sz., 89-129. p.

Niedermüller Péter 1995 Város és városi kultúra – antropológiai megközelítés. In: Kapitány Ágnes – Kapitány Gábor szerk. Jelbeszéd az életünk. Osiris-Századvég, Budapest, 555-565. p.

Revel, Jacques 1996 Historiens et géographes au tournant du siécle anthropologique. Előadás, ELTE Atelier Franco-Hongrois, 1996. november 18.

Sahlins, Marschall D. 1997 Specifikus és általános evolúció. In: Bohannan, Paul – Glazer, Mark Mérföldkövek a kulturális antropológiában. Panem, Budapest, 494-495. p.

Sárkány Mihály 1970 Megjegyzések a komplex társadalmak szociálantropológiai vizsgálatához. In: Népi kultúra – Népi társadalom IV., Akadémiai, Budapest, 243-257. p.

Steinberg, Stephen 1994 Az etnikum mítosza. Fajok, etnikumok és osztályok Amerikában. Cserépfalvi Alapítvány, Budapest.

Sumner, William Graham 1978 Kollektív viselkedési módok (I. fejezet), A viselkedési normák jellemző vonásai (II. fejezet). In Népszokások. Gondolat, Budapest, 123-182, 211-224. p.

Szabó Márton szerk. 1998 Az ellenség neve. Jószöveg Műhely Kiadó, Budapest.

Turner, Victor W. 1997 Átmenetek, határok és szegénység: a communitas vallási szimbólumai. In: Bohannan, Paul – Glazer, Mark Mérföldkövek a kulturális antropológiában. Panem, Budapest, 675-711. p.

Váriné Szilágyi Ibolya 1999 Az individualizmus különböző formái a sikerképzetekben. In: Váriné Szilágyi Ibolya – Solymosi Zsuzsa szerk. A siker lélektana. Szociálpszichológiai és szociológiai tanulmányok a sikerről. Hatodik Síp Alapítvány – Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest 204-226. p.

Virilio, Paul – Lotringer, Sylvère 1993 Tiszta háború. Balassi Kiadó – BAE Tartóshullám, Budapest.

Voutat, Bernard 1992 Espace national et identité collective. Université de Lausanne, ISP No. 19.

White, Leslie 1997 A szimbólum: az emberi viselkedés eredete és alapja. In: Bohannan, Paul – Glazer, Mark Mérföldkövek a kulturális antropológiában. Panem, Budapest, 457-484. p.

Wolf, Eric R. 1995 Európa és a történelem nélküli népek. Akadémiai – Osiris – Századvég, Budapest.