Szálkás szabadosságba formált vajdasági szecesszió, a megbékélő zentai s a cikornyásabb szabadkai formanyelv-változat ül egymásra rétegződött narratív tónusaival Vasagyi Mária regényeiben. Most is, A Kruspér-udvar angyalai esetében,¹ mint sok éve már, ez a „lombosi” nyelvi szecesszió, mely valahol a szabadkai kivagyiság és a zentai mezeiség között láttatja magát..., úgy terjed ki a saját lét gyermeki emlékfoszlány-tánclibbenései és a pusztító történelem zúzós staccatói közötti térben, hogy belefér idő és ember, sors és létképtelenség, áldozat és hiábavalóság, erény és morális kietlenség, szilvaérés és hófúvás, nyilvános kivégzés és tücsökzene egyszerre. Vasagyi talán egész kötetében nincs egy tőmondat…! Vagy ha van is, csak a feljelentőké, a fegyveres csőcseléké, a széterőszakolt leány-áldozaté. Még a toronyóra zendülése, a percmutató zizzenő lépte, a harangozó vagy a szobrász legszimplább mozdulata is valamiképpen a rekkenő táj, a rebbenő értelem, a pusztító embertelenség, a megtévedten jóhiszemű nagymamák lekvárja és a kert végi gyümölcsfák utolsó termésének pottyanása közötti tónusban szólal meg. Mert ami utoljára huppan is közénk, az sem marad hatástalan.

Ezt a sűrűséget, mely az elbeszélő értelem és a posztklasszikus modernitásba zavarodott zeneiség hordozója, talán még olvasni sem lehet. Vasagyi a legkevésbé sem leplezi, hogy ha a vadrealista próza minden mondatában még három másik is rejtőzik talán, az övében háromszoros sűrűséggel kacskaringóznak a közlések, narratív identitás-régiói messzi határokon túlröppenő lendülettel közlekednek – tényleg valami angyal-útvonalon. Dráva-vidéki táj, földek és falvak, kisvárosi háború, a fényes szocializmusok és fénytelen árulások ideje, meg a háborúba cipelt vajdaságiak szenvedő sikkanásai egy zúzatban szerepelnek, a címadó udvar tilinkózó madaraitól az együtt énekelt csendek személyességéig, a szemet bántó fény festéséig vagy a kötetzáró Víd hőstettéig, a márványos marsall-szobrász nekifájdulásának reménytelen alkujával és a tényleges angyalok alkalmi jöttével együttesen valami olyanféle töménységbe cikkannak össze, ahonnan nincs tovább. Van lét és van lehetetlenség, van törpe méltóság és előkerül angyali föláldozottság is. De leginkább emberek vannak, sűrűn tördelt vallomásokba simuló hosszú élettörténetek, illatok és elszántságok, veszélyek és mindmegannyi kitettség, napsütötte derű és méltóságosság, lombok és telek, arányok és remények.

„…És nem ismert könyörületet, ezután minden a feje fölött történt, észvesztve szelte a követ a fűrésszel, s a kő fölrivallt és reszketve ugrált, haláltánc, harsogta a szobrász és táncra perdült az ütések ritmusára, és rengett és jobbra-balra dőlt a magasra csúcsozott építmény, a ripsz-ropsz emelt műhely, és a szoros márványpáncéltól és orcaégető fehér maszktól szabadult szobrász ocsmánynál ocsmányabb szavakkal illette a márványt, s az visszaszájalt, nem értették egymás szitkát, mégis reszketésig kiabáltak a kőporfelhőben, ami képletesen a márvány lelkének is mondható, végül már csak apróra zúzott törmelék reccsent a halkuló kalapácsütésre, és a szobrász erejének minden csöppje elpárádzott” (146-147. old.).

Épp ez a küzdés, ez a nemszeretem szolgálatkészség, a reménytelen remélése és a pusztítás megéledése jelzi, egyúttal jellemzi is a tájat, embereket, történelmet, létformát, avagy a lét minden esélyének üvegpohárnyi morzsalékká semmisülését. Vasagyi féktelenül otthon van ezekben a mikroméretű sorsokban, köztes drámákban, kivárhatatlan tündöklésben, lombosodó fák és városszéli pajták, mezőre szökdöső kiskamaszok, elárvult asszonyok és szilajul féktelen apák marginális vidékén. A Kruspér-udvart, ezt a fergeteges-megtépázott tájegységi lelki vallomást, mely a mesés elemek leírhatósága és a könyörmentes életek botrányossága közötti megírhatóság finom legendáriumába vezet – miközben a „fakeretbe szorított végtelen” és Léthé-parti tavaszbontó hangulat átfedésében öleli át a nyugat-bácskai emlékezetet, a háború-rágta életek tájképeit – ezzel mintegy a „minden pusztulóban” a hiányt megnevező, a mindig lehetségessé váló háborúk esetleges alakmásait tetten érő, veszteséget szenvedélyes dramaturgiába foglaló egészt komponálja meg. Ekként mintegy „ki-írja” magából a magányba veszett léteket, de „le”írva közössé is teszi egyúttal, megosztja velünk, s innentől nemcsak velünk marad, hanem sajátunkká válik, mert alkotóelemei lettünk, immár nehezebben újrakomponálható dilemmák beavatottjaiként. Derridai feladat.

Igaz, a korszak több írójánál is jelen van a folytonosan tájnevek jelölte vajdasági metaforikus tér, a Vajdasághoz mint kulturális régióhoz kapcsolódó történelmi regényműfajok prózapoétikai megformáltsága, így a határ- és önazonosság-problémák vizsgálatai oldják a históriába mindazt, ami abban a Kruspér-udvarban történik, vagy ami a regények értelmezéseivel a jelen horizontján zajló folyamatokra figyelmeztet. Ez a történelmi eseménymenet hordozta tradíció, amely a táji-téri önazonosság eszközeivel a társas térre vagy a konvencionális közlésmódba kalauzol, a nyelvi és kommunikációs miliő-rajzok, az írói tér-képzetek és a leplezetlen európaiság szabad sodrásai Vasagyi regényeiben és ez elbeszélés-kötetben is alapszintű megoldások. A jelenhorizont és a táji-téri önazonosság eszközei is, ugyanakkor nemcsak a tájra, a társas térre vagy a konvencionális közlésmódba kalauzolnak, hanem a regények-elbeszélések-élménynaplók evidens vagy megjelenített zeneiségébe is. A térbeli idegenség és a hiány mint kompozíciós elem végig ott lakozik a Vasagyi-kötetekben: „Idegen ország idegen írói vagyunk itt is, ott is. Idegenek és kész. Vagy tetszik, vagy nem, ha úgy gondolod, muszáj írnod, akkor mind e gátló körülményt – nem vagy érdekes, idegen vagy, vidékinél is vidékibb, peremszegi, annál is messzibb a központtól, ahol a lobbik összefutnak és az irodalompolitikát (magyart) kalapálják stb... – hagyd, nos, akkor tessék, vedd a tollat, görnyedj a kompi mellett, tedd a munkádat, add a hülyét. Száz szónak is egy a vége: könyvemet nem tartom sikerkönyvnek, esetleg ’új színnek’ a délvidéki magyar irodalomban, ahogyan valaki meg is jegyezte…”.²

S bizonnyal megvan ennek térségi alapja is, ahogyan az autobiografikus összegzés Tolnai Ottó az Adria megszállottaira utal, a szélporos bácskai létben a tengeri fárosz vágyképe nyújt irányt,³ úgy Vasagyi a képzetesen „hiteles” történelmi tények, események, történések és személyek felvonultatásával megteremti a konvencionális értelemben vehető narratív „történelmi regény” illúzióját, s közben hullámzó mélységeivel és személyes-familiáris hitelességével ott márványosodik a fikció, a hitelt nem érdemlő, de annál himnikusabb és oratorikusabb képzelet az írói eszköztárban. Ez már jelen van a messze korábbi Ecce Homo (2001) kötetében, a Silentium Albumban (2002), a Pokolkerékben (2009) is, a Fabella domi (2013) pedig éppen a hangok utáni csend, a zene színe, a „fehér csend” és a reflektív viszonyban új hallgatás terét kialakító természeti némaság (mondjuk a békés időkben zengő téglák, szelek idején csilingelő cserepek) masszív egzotikuma,⁴ vagy messzebbre tekintve épp egy világvége-kantáta tételközi szünete révén teremti meg a lehetséges olvasatot is regénye áradó vízizenéjéhez. Amivel talán mégsem csak a vajdasági, Duna-táji, bácskai vagy zombori csendek albumát formálja meg, de a mindenkori HÁZ lakójának örömzenéjét is, s így utalni sem kell már arra: a személyes, emlékezeti tájban egyszersmind a délvidéki magyar literatúra messzebbre hangzó szövegszövevényét, az önazonosság Gion Nándor vagy Herceg János örökségén túli történeti drámáját is kisebbségi regévé, látványszínházzá és panoptikummá alakítja a Bácskaság érzelmi hegy- és vízrajzával egybekomponálva.

A Kruspér-udvar, a mai Történelmi Levéltár épülete mögötti udvar, a művészi alkotók műtermeinek történeti, vizek és helyek kijelölte sűrűségben elfoglalt helye, egyben a teremtés, az alkotás végtelenségében rejtőzködő narratív kavalkád, az archaikus vagy latin-német-jiddis szavakkal megtöltött szövegrészek tere, egyben a családi létforma, az évszázadok távolába vezető regényesség búvóhelye is. A teremtő időtlenség és esendő mindennapiság oldata a viszonyok, kölcsönhatások, rokonságok és megértések bűvköre, melyben szereplői nemcsak családtörténeti alakok visszarégiesített választékossággal és archaikus lakonikussággal építik meg a nyelvi hangzásvilág történeti boltozatát, de rögtön meg is fosztják helyszínüket és kapcsolataikat a túlromantizált pompától. A Kőkecske vendéglő sorsa (Cifra ház bőségszaruval), a sárkánysori házak nyirkos hűvösében földdel beszórt odúk ablakai (Vanitatum verum), a „lokványos vadvizeken épült városka”, a déli oltárról rongyosok menetébe lépő Krisztus, a templomtorony angyalának szabadító gondoskodása a felsült szobrász megmentésében (Víd), egyszerre szimbolizálják a Kruspér-udvar kedélyes magasságból oly kiesnek tetsző történeteit, de hordozzák a félelem kínjainak, a kiszolgáltatott életeknek mindenkori létbevetettségi képtelenségét, a kollektív megerőszakoltságot és halálkerülő véletlenségek sodrását is. A szövegárban olykor csak egy fél mondatnyi a lokalitás drámájára, de annál súlyosabb közösen viselt terhe. A Rajzóra a Falcione-házban egyszerre rejti a tehetség késztetettségét és a mesterséggé silányult ügyességet, de mindezek köztörténeti személyességét is: a ház egykori tulajdonosa, Falcione Sándor emléke a lét lehetetlen alkotását is hordozza, hisz ő volt, aki Zombornak mezőgazdasági iskolát és vele 200 hold földet adományozott, de az 1944–45-ös partizán megtorlás idején saját pincéjében elevenen megnyúzták dicső megajándékozottai. Jobb sorsra aligha juthat a kötet egyik legdrámaibb írása, melyben a „gátszakított hadak halálos gyűrűbe zárták a várost”, s a többszörösen áttételes hiteles történet a legutóbbi délszláv háborúk egyikében lehetővé teszi Jézus megjelenését és elárulását, majd a bűn alóli fölmentés allegorikus apoteózisába fordul mindez (Ecce homo). A kisebbségi lét és határtalan kiszolgáltatottságot megfogalmazó Thillioha tündérnépe éppúgy, mint a tündéri kincset ósdi várkastélyba rejtő ábrándos örökség (Tavasz a Léthé partján), a mindenkori reménytelenség körképét adja csupán, ahol a pusztulások nyomán már csak gyalogbodza terem sárgán, s ezt is csupán röptünkben látjuk a szárnyaszegett reménytelenség totálképében.

A história képtelensége és a lét lehetetlensége mintegy körívet rajzol a Kruspér-udvar angyalai elé. A védekezés eszköze szinte nem is lehet már, mint a személyesség bizonysága, a nagymama hagyatékaként véletlen megmaradt családi örökség: „vanitatum verum –, amit a tényleges létben elnyelt a sorsszerűség ingoványa. […] Nem emlékszem pontosan, miként hangzottak azok a történetek, a dobozban bozsongó, a kitalált családi levéltárból eredő mesék, vagyis nem létező adatok kiegészítői, adalékok egy másik, meg nem élt életből. Mint ahogyan később, a jelen megélésekor is cselekedtem, minorem rerum commutationem efficerunt, egy kis változást hoztam létre a dolgokban” (Vanitatum Verum, 19. old.).⁵

Vasagyi, ki a Loire partján kezdi első textusát (A rét), talán a jövendő Nihil vidékén jár száz év múlva, s ugyanannyira a 16. századi Cranach, Dürer és Miksa császár hóráskönyvénél. Már egy következő regénye (Cézár, 2019), melyben lakonikusan hozza a kontrasztot a mindenkori OTT Európája és az ITT kisszerűsége közötti időbe: „…olvastam valahol, hogy a történelem félálom, de én fütyülök rá és fütyülök a Téridőre, fuj, undorító az az örök változás, ami OTT a szépséget és a tisztaságot elfödi!, hová lett OTT a szabadság?, a Végtelent kell megalkotni, a Végtelent!, és belecsimpaszkodni!, csüngeni rajta, kör vagy négyzet lenni tiszta világban, ahol nincs testi szükséglet és prakticizmus és célszerűség, s a Végtelent nem kapja össze a tudat, mint állott tejet a rontó parány, hanem szabadon futos benne az érzékeny én...”.⁶

Az érzékeny én és a félálom-történelem együtt él a szabadsághiányos téridőben Vasagyi regényeiben, s a regények közötti szuverén elbeszélésekből formált Kruspér-udvarban is. Vasagyi szárnyalása, hol ki a szituációkból, hol át a természeti tájba vagy a messzi múltakba, mintegy folytonos. Szövegeinek olvasása is azzá kell váljon, hogy végleg el ne hagyjuk a Dunatáj/Drávavidék soknyelvűségét és a kulturális identitást kialakító, fenntartó tradíció textualitását. S ehhez még angyallá sem kell olykor válnunk, megteszi helyettünk Vasagyi Mária…

A. Gergely András

1 zEtna kiadó, Zenta, 2016., 149 oldal

2 Vasagyi Mária: A Kruspér-udvar angyalai prózakötet bemutatóján elhangzott szerzői vallomás (2016. november 3., a Zentai Alkotóházban) http://www.zetna.org/zek/folyoiratok/143/beszelgetesek_vasagyi.htm

3 Tolnai Ottó: Világítótorony. Festettvíz-próza. zEtna, Zenta, 2010., 154 oldal; lásd még Bence Erika: A XX. század metaforái. Értelmezések, elemzések, bírálatok a magyar irodalom köréből. zEtna, Zenta, 2008., 208 oldal

4 https://docplayer.hu/24910224-Az-afrikai-vadasz-vasagyi-maria.html

5 Családi Kör, https://issuu.com/yuhar/docs/csal_di_k_r__2017._j_lius_27.

6 Vasagyi Mária: „atölié üvegezett fenesztrái mögött” (Részlet) in Cézár. zEtna, Zenta, 2019., XI. fejezet.