„Ám manapság, amikor a múltba tekintünk, meglehetősen szelektívnek látszik az emlékezés. Hajlamosak vagyunk arra, hogy csak azt lássuk, ami érdemnek tetszik. És azt mondjuk, íme, mire voltunk Mi képesek, micsoda nyomorult helyzetekből tudtunk feltápászkodni. De nemigen szeretjük látni, ami az ellenkezőjét bizonyítja, azt, hogy a magyarság múltja nem csupán az ártatlan áldozatok szenvedéstörténete. Hogy nemzetállami ambíciókat az elmúlt századokban a magyar kormányok is tápláltak azokkal szemben, akik más nyelveken beszéltek [...] Mi voltunk azok, akik másokat elnyomtunk. Ezzel nem lehet azonosulni, valóban. Mert nem mi voltunk, hanem az egykori hatalom. De azok sem mi voltunk, akik oly „hősiesen" megmaradtak. A kollektív érdem vagy a kollektív bűn fogalma a történelem távlatában sem érvényesülhet." (Cs. Gyimesi Éva)

Ezen írás egy éves összegzés, december l-jével kapcsolatos első kolozsvári tapasztalataim megfogalmazása. Romániában élő magyarországi magyarként mégsem mondhatom: romániai magyarként. Az antropológus szemüvegét tagadhatatlanul magamon viselve, az eseményhez való közelférkőzés nem könnyű feladatát vállaltam magamra, a közéjük furakodás minden nüansznyi alkalmát lesve. A kívülállóságomat nem ismerő, bennszülött magyarok kvázi érthetetlenségére csillapíthatatlan kíváncsisággal és intellektuális vágyakozással néztem az elkövetkező napok elébe: vajon mi történik majd ezen a terhes napon (?).

A nemzeti ünnepet megelőző estén a Monostor negyedbeli lakásba hazatérve, az egyik román lakótárs itallal kínált. Elfogadtam és bemenvén saját szobámba, kérdem bukovinai román szobatársam – akinek szintén kitöltöttek egy pohárral –, ezt most miért kaptuk? Gondoltam, elsütök egy viccet, és replikázva saját felvetésemre, mondom: megvan, én tudom, miért kaptuk. Hisz holnap ünnepelünk! Erre az abszurd kijelentésre azonban nem nevetéssel reagált, hanem szinte meg sem hallva e szót, láthatóan kényelmetlenül, abban a pillanatban kivágta magát. Azt mondta, nem, nem azért, hanem ma Sfantul Andrei napját ünnepeljük. Mint utána néztem, tényleg nem csak kitalálta. Úgy tűnt, kapóra jött neki ez a véletlen mentőöv, nyugalmi állapota kimentésének eszköze. Ennek az önkéntelenül feltörő megjegyzésnek a direktségével és tapintatlanságával saját magam is megleptem. Azonban jól rámutat a kérdés erős tabuizáltságára és feldolgozatlanságára. Azután egy szó sem hangzott el december 1-jéről. Sem akkor, sem utána.

Furcsa kettősség uralkodott rajtam aznap. Első lépésként kísérletet tettem a katonai erődemonstráció tapasztalatainak tudati leválasztására. A dominancia és erőszak megtestesülései voltak a harckocsik és az előttük masírozó fegyveres katonák. Arcukon néma szenvtelenség ült. A rohamrendőr autókból félig kilógó, pózoló, kezükben gépfegyvert tartó maszkos alakok mozdulatlanságba és személytelenségbe meredtek. Az arctalan erőszak képei voltak ezek. Azonban a délelőtti felvonulást egészében nézve azt mondhatnám, egy jól megkomponált, mérsékelten kihívó attitűd rajzolódik ki. Nemcsak egy történelmi mérföldkő felelevenítése volt ez, hanem egyben az idősíkok összemosása, a múlt jelenben való elhelyezése is. A mi szemünkben evidens módon az erőszak kizárólagosságát (nem védelmet és erőszakot) képviselő szervek felvonultatása mellett (harckocsik, katonaság), a gondoskodás/felügyelet szerveit is megjelenítették (rendőrség, tűzoltóság, mentő). Igy mindkét, egyértelműen kizáró erőszak szervei mellett (kizáró, amennyiben arról a felelevenítés kontextusában beszélünk), a már minket is implikáló gondoskodás szervei is megjelennek. Mint egyfajta kompenzáló, feszültségoldó, bekebelező (a szó jó értelmében) mozzanatként értelmezem ez utóbbi megnyilvánulást. Az előadás üzenetét hordozó erőszak szervei kétségkívül nagyobb hangsúlyt kaptak a gondoskodás szerveivel szemben. Inkább csak valamiféle nem kimondott, jelzésértékű, óvatos gesztus lehetett ez mifelénk, a felelősségvállalás határát az ország népességének egészére kiterjesztve.

Az előadások közötti eseménytelenség és lucskosan hideg idő végett, úgy döntöttem: fedél alá húzódva, olvasással töltöm ki azt az 1-2 órát. Figyelembe véve december 1. nemzeti ünnep voltát – a nyitva tartás reményében – valamely magyar oktatási intézményre esett a választásom. Az olvasás helyett viszont, egy nagyon érdekes és elgondolkodtató beszédhelyzetbe keveredtem. A kapus román üdvözlése hatására, reflexszerűen románul folyt a kezdeti szóváltás. Majd észbe kapván, hogy mégis egy nemzetiségi intézményben járok, rákérdeztem, beszél-e magyarul.

A nyelvváltás csak egész lassan, érezhető gyanakvással kísérve történt. De már a hirdetőplakátokat olvasva is, a megfigyelve levés kényelmetlen érzése mellett voltam kénytelen kapkodni gondolataim/tekintetem. Ide-oda cikázva, az olvasott szöveg és a kívülálló feszélyezett viselkedése között. Miután rákérdeztem érkezésem tényleges céljára – miszerint maradhatnék-e egy kevés időt olvasni – , a válaszok helyett kérdések, sőt majd hogy nem faggatások sorával kellett szembesüljek. Nemhogy diák státusomat, de állampolgárságomat is igazolni voltam kénytelen. Mégis furcsállva magát a helyzetet, kérdőre vontam, miért is kell ilyen akkurátus módon, szinte nekem szegeznie kérdéseit. Az úr teljes meggyőződéssel és szemében valami izgatott frusztrációval, visszakérdez, tudom-e én, hogy milyen nap van ma. Mit jelent december 1-je? A mai nap nem sétálhatok be csak úgy ebbe az intézménybe. Még az egyértelműen idegen román akcentusom és igazoltatásom után is (az érzelem értelem fölötti diadala) felvetette: hisz én akár lehetnék román személy is, .nagyon sok román úgy beszél magyarul, akárcsak ő vagy én. Nem lehet tudni, milyen politikai agitáció áldozata lehet egy kolozsvári magyar intézmény e vészjósló napon. Mikor beszélgetésünk során odajutottunk, hogy én el szeretnék látogatni a románok megemlékező ünnepségére, csak nagyon nehezen sikerült megértetni (?) vele, tulajdonképpen mit is keresnék én ott. Határozottan lebeszélt róla, majd amikor látta, kötöm az ebet a karóhoz, már csak apai jó tanácsként óva intett: ha mégis oda mennék, semmiképpen se fedjem fel magyar voltomat. Attól tartott, erőszakos cselekmények áldozata lehetek. A megemlékezés témája itt egyrészről a nemzetiségi szolidaritás érzését domborította ki, másrészről szintén körvonalaztak egyfajta fóbiás távolságtartást és hektikusságot.

A programsorozat tetemes részét tették ki a különböző népzenei- és táncelőadások. A fentebb említett kettősség alatt leginkább a programok egészét végigkísérő nacionalista retorikát és az előadók saját folklórjukban való gyönyörködését és azok tényleges gyönyörűségét értem. Ahogy ebben az alkonyodó decemberi csonthidegben, néztem e lánglelkű és táncban, az értékteremtés, összetartozás és felemelkedés kivívásának tudatában felhevült szép fiatalokat, közben az eget beterítve röppentek fel primitív madárseregek, és eljátszottam a gondolattal: vajon ha tudhatnák e madarak, milyen vértől duzzadó, eleven és sajátos kultúrákat hoztunk mi létre, emberek? Az esztétikai műélvezetből azonban, folytonosan kizökkentettek az előadásokat megszakító nyilvános beszédek, amelyek kérlelhetetlenül azt az érzést keltették bennem, hogy az égvilágon semmi keresnivalóm nincsen nekem itt. A népi kultúra nemzeti mozgalmak általi felkarolására – immár több mint 200 éves távlatból –, nincsen miért, hogy rácsodálkozzunk. De ha megnézzük, ebből a fajta tudásból és értékteremtésből természetes közegében mi maradt napjainkra, és mi az a közeg (!), amiben ez valamilyen szinten továbböröklődik a ma közösségeire, derűre okot nem adó helyzetet konstatálhatnék. Láthatóan egy kizáró és erőszakos nacionalista diskurzus kiszolgálójává válik a folklór. És talán éppen ez az államilag irányított, erős támogatással bíró diskurzus (amely széles néptömegeket képes megszólítani), visszahat a folklór összes többi továbbörökített formáira is (így a várossal szorosabb kapcsolatot ápoló falusi kultúrák, ahol elvétve még életben maradtak e szokások, vagy ahol újra tanították; és a városokban ahová behozták). Magához a nyelvhez eredetileg semmilyen nemzeti öntudat vagy nemzeti érzés nem tapadt, a különböző nyelveknek funkcionális, a megértést segítő szerepük volt. Vajon kiléphet-e valaha e megemlékezés a nacionalista diskurzus kereteiből? Hisz egy olyan történelmi fordulópontról emlékeznek meg, melyet eleve nemzeti mozgalmakban fogant és nacionalizmusba átcsapó időszakok bástyáznak körül. Mannheim Károly, az emberi kultúra változásának egyik kulcsmozzanatát kísérelvén megragadni, a nemzedékváltás formálszociológiai elemzésében a következő alapvetést teszi: a gyermekkor első élményei primér fontosságúak, a változás makacs ellenlábasaiként ún. „természetes világképként" rögzülhetnek. Vajon ez a fajta nacionalista beszédmód, a biológiai értelemben vett nemzedékváltásban folytonosan benne szunnyadó kulturális értelemben vett nemzedékváltást meddig képes késleltetni? Vagy felvetődhet-e egyáltalán ez utóbbi?

Az este folyamán, leszállva a Malom utcai villamosmegállónál, a távoli ünneplés lompa zörejeire lettem figyelmes. A tűzijáték mindent betöltő robaja és látványa még csak egyszerűen elgondolkodtatott, nem tett rám mély érzelmi hatást. De mikor a főtér látóterébe értem, az élmény közvetlen kaotikusságával és nyomasztó voltával kerültem szembe: az utcán hömpölygő emberek tömege, autóriasztók fülsüketítő zúgása, piros sárga kékben lobogó zászlótenger, csoportosuló rendőrök tömkelege a kritikusnak vélt magyar konzulátus, Szent Mihály-templom és az újonnan átadott, restaurált Mátyás- szobor körül. A mellettem elhaladók nyelvi kavalkádja, különös erővel hasította belém a mindennapi tudatot: mi itt élünk egymás közvetlen közelében, itt élünk ugyanazon város lakóiként.

Akkor ott megértettem, mennyire kifejező is nyelvünk azon szófordulata: „gombóc van valaki torkában".

Csak utólag jutott a fülembe, hogy ott a helyszínen, épp az én érkezésemet közvetlenül megelőzően: a Székely Gárda masírozása és megemlékezése zajlott. Ami (tegyük hozzá), nem ok nélkül kelt izgatottságot és félelmet a román közösségek körében is. A kérdésfelvetésnek talán inkább abba az irányba kellene érzékenységet mutatnia, hogy miért nem alakult ki az önsajnálat, öntömjénezés és hatalom iránti önkritikátlan hiú (nem mellesleg anakronisztikus) vágyon túli, más emlékezési gyakorlat? Miért nem teremtődött hagyománya olyan romániai emlékezési gyakorlatoknak (sem magyarországinak), ahol a másik félre is tekintő, közös értelmezési kísérletnek engednének teret? Azonban mindaddig, míg alapvetően kultúrák párhuzamosságáról beszélhetünk, és nem teremtünk fórumokat a közös megértésre: továbbra is az irrealitások félelmében, védekező állásba merevedett és dominálni/lenn tartani kívánók; vagy a nosztalgikus, birodalmi múlt „gyógyító önsimogatásában" élők és a közelmúlt sérelmeinek politikai/ideológiai beágyazottságától elvonatkoztatni nem tudók megosztott táborát alkothatjuk.

Az ünneplő tömegben, egy cigánynak tűnő fiatalemberen akadt meg tekintetem. Nemzeti érzelmek heveben, édesanyjával összeborulván énekli a „Doamne ocroteste-i pe romani..." sorait. Talán e beszédmód elfogadásának egyedül járható útja valóban az asszimiláció. Antropológusok szerint a kevés kulturális univerzálék egyike, amely minden emberi társadalomban kimutatható: az incesztustabu, a családtagokkal létesített szexuális kapcsolatok szankciója. Olyan erősségű kulturális intézmény, ami minden létező társadalom máig megőrzött sajátja. Vajon a társadalmi polarizáltságtól hasonlóan terhes térségekben, e retorika megszegése is a nemzeti megemlékezések incesztusa lenne? Ennek megválaszolásához a különböző társadalmak nemzeti ünnepeinek összehasonlítására lenne szükség. Vajon történelmileg predesztinált jelenséggel állunk-e szemben? Minden esetre a fenn idézett szerző, véleményem szerint egy nélkülözhetetlen fontosságú magatartásra tereli a figyelmet: az önreflexióra. E nélkül az önreflexió nélkül a másik megértésének legcsekélyebb lehetőségét is megvonjuk magunktól. Mindenki előbb a saját háza előtt tegyen rendet. Úgy gondolom, egyik primér fontosságú feltétele lenne ez annak, hogy megkíséreljük lebontani e kérdés tabuizáltságát. Mindezen túl, a másik megközelítésének további dilemmái: ezek a megemlékezési gyakorlatok (sokkal általánosabban: minden ebbe az önkritikátlan és erőszakos történelemszemléletbe ágyazódó társadalmi megnyilvánulás) milyen mértékben lehetetlenítenek el olyan alapvető érzelmek kiváltását a másik kultúra felé (inkább a tömeg szintjén), mint rokonszenv, szánalom vagy értéktulajdonítás?

(A szerző a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem Magyar Néprajz és Antropológia Tanszékének hallgatója.)

Archív forrás: ÚMSZ-Kisebbségben, 2012. január 17., 18. old.