A. Gergely András: Kultúraközi sugárzás

avagy kereső szempontok egy Duna-völgyi civilizáció összefüggéseihez

Textus és kontextusok¹

Egy kutatási horizonton, amely közép- vagy kelet-európai tájon formálódik, aligha lehet úgy szétnézni, mintha hegyek magasából, jól áttekinthető sík tájak fölött száguldana a képzelet… Ám ennek a „lapályos” közelképnek is megvan a maga édes haszna. Merthogy jó eséllyel kérdésekben, talányokban formálódó, elbizonytalanodottnak tűnő tudást tükröz, de legalább flexibilis, érzékeny, meg változásokra és többértelműségekre nyitott marad. Viszont a mi tájainkon ezt a puha és belátó megismerést korántsem övezi oly mértékű megértés, mint a világ számos másik táján, vagy a történeti gondolkodás és társadalmi önismeret megannyi más korszakában.

A tanulmányom címébe foglalt tartalmak, a kultúraköziség, az interaktivitás és a kváziregionális térbeli határolás egy évekkel ezelőtt indult kutatás „lazán” vállalt tematikus egysége kívánt lenni. Olyan „aprócska” áttekintés, amely a Fekete Erdőtől a Fekete-tengerig könnyedén átsiklik a Duna európai partvonalai mentén (gyakorta épp maga a folyó által) tagolt és árnyalt kulturális sokféleség fölött. Sőt, vállalt célom nem is pusztán az „átsiklás”, hanem épp ellenkezőleg: a megmerítkezés, az összehasonlító szándékú információgyűjtés, az egymásra vetíthetőséget és az összhangzásokat tesztelni hivatott szemlézés volt. S ha nem lenne tudományos gyakorlatunkról indokolatlanul idegennek tekintett megoldás, legszívesebben képekben, zenei hullámzásban, irodalmi állapotrajzokban utaztatnám az olvasót is (akár Esterházy Péter Hanh-Hanh grófnője stílusában, pillantásától kísérve, vagy Claudio Magris Duna-atmoszférájától telített hangulataival körüllengve), s jelezve ugyanakkor a társadalomtudományi kutatások szélesebb köreinek, hogy vigyázat: elhamarkodottan és végzetesen merevek vagyunk a tudományterületi határokat tekintve, tompák és vaksik lettünk a művészetek és a mindennapi élet eseménymeneteinek felfogásában, elhanyagoltuk asszociációs képességünk régi örökségét, s minden heveny tudásunkat föláldozzuk egy-egy táblázat, többszínű diagram vagy zordon számadatokkal teli szakmai beszámoló látszat-korrektségéért…!

Kutatási tervem eleve reménytelen volt tehát, szinte betáblázható kudarc, ha azt tekintem, mit tudnak majd kortársaim fölhasználni (szerény kutatási költségvetésem elpazarolt összegeinek gyümölcseiből, s így) mindabból, amit ebben a témakörben föl lehet tárni és közre lehet bocsátani. Nem tudhatom, honnan a bátorság vagy merészség, hogy a lényegi eredménytelenség dacára úgy vélem: mégsem volt méltatlan az évekig meghosszabbított támogatási bizalom… De immár úgy látom, az összegző fázisba került kutatás korántsem volt érdemtelen, sem haszontalan, mindenesetre nem méltatlanabb, mint oly sok más nem-definiált közhaszonnal kecsegtető vizsgálódás. S ha ezt nem is tudhatom biztosan, azt annál inkább, hogy az interkulturális kölcsönhatások hazánkban hiányzó szakirodalmát sikerülni fog olyasmivel gyarapítgatni, amit talán nem csupán a mai (pragmatikus, haszon-orientált, politikailag fókuszált vagy érdekviszonylatok mentén tagolt) felfogásmódok tekinthetnek eseti eredménynek, de annál inkább azok a szemléletmódok, korkérdésekre irányuló megismerési szándékok, amelyek még korántsem a létező jelent, sokkal inkább majd a jövőt jellemzik…!

Őszintén megvallva, ma még korántsem látom tisztán, miként fogom tudni meggyőzni saját tudományos környezetemet arról: bár evidenciának tekintjük mindannyian, voltaképpen csak nehézkesen rászánható, fokozott figyelem eredményeként vagyunk képesek elfogadni, hogy a tudományterületek között kiásott csapdák, fölépített akadályok, aknazárak, véderőművek nem saját diszciplináris identitásunkat szolgálják, hanem éppen saját lehetséges mentális korlátainkat vaskosítják meg. S ez nem is egészséges, nem is barátságos, még kevésbé érzékeny tudományközi kapcsolatokat eredményez, mely viszony mindannyiunk kárára egzisztál, sőt méltatlan a tudományokra ruházott társadalmi szerepfelfogásokhoz, a kiválósági és presztízs-nimbuszhoz is.

Még semmit sem mondtam el, semmit sem ismertettem, máris zsörtölődéssel és vádaskodással kezdem…?! Ez lenne a kultúraköziség szempontja? Ez lehetne az interaktivitás, a kölcsönös hatások eredménye…? Korántsem. Mindössze olyasfajta tapasztalat, amely néhány év alatt az egyre bővülő horizontú tematikus érdeklődés egyik savanyú konklúziója lehet, s melyre később, kutatási belátásaim ismertetése során már nem szeretnék visszatérni. De valahol, valamikor és valakiknek mégis meg kell fogalmaznom, hogy méltatlanok tudunk lenni egymáshoz, hogy merevek és sérülékenyek vagyunk, hogy a szomszédos tudományterületről áthallások esetén előbb kapjuk el tekintetünket, mint a szomszéd sátorban szerelmi életet élők intimitásáról…!

Másként fogalmazva: mivel interkulturalitást elemeztem, talán érzékenyebb voltam arra, hogy a saját, lehatárolt, definiált kulturális és tudományos miliőnk szikárabban védi önnön határait, mint a mások tudásterületeit, amelyekre behatolni, ott helyet kérni és területet foglalni oly evidencia lett, amely már nem tart igényt bejelentésre sem. Viszont annak illő elfogadása, aminek megfogalmazása, szemléleti megformálása, sugalmazása épp a másik tudásterületen volt sikeresebb, roppant nehezünkre esik. Képesnek mutatkozunk kitartó belterjességgel védeni a magunkét, nehogy kölcsönhatások kínálkozzanak…! Mintha bizony egy tudományág, teljes ismerethorizont sérülhetne azáltal, ha bekerül egy másik kilátásba, ha szerepet kap egy rokon- vagy társtudomány felfogásterében… Pedig kizárásokkal és bekebelezésekkel élünk, vagy talán így éljük túl a tudástermelés időszaki válságait, a tudásipar ellátási nehézségeit, vagy épp a tudáspiaci munkaerő-kereslet bizonytalanságait. Kutatási horizontomon pedig talán semmi sem volt biztosabb, mint hogy más tudásterületek fölismeréseire, más kutatások áttekintésére és (amennyire épp e kutatás keretein belül vállalkozni merhetek) eredményeik megolvasására kell vállalkoznom. Ezt is tettem, tudományterületek és tudások, megfigyelések és tapasztalatok, textusok és interpretációk más, új kontextusba helyezésével. Interkulturálisan és interdiszciplinárisan.

Ha interkulturalitásról kívánok szólni, ennek hiányáról vélhetően nem szabadna sokáig morgolódnom. Éppen ellenkezőleg: eztán következő hosszas áttekintésem szinte kizárólag azokról a (süketségek és nehézségek dacára megformálódott) barátságos együttműködésekről, tudástranszferekről, kölcsöngondolatokról és asszociatív adományokról fog szólni, melynek révén mégiscsak sikeredett valamiféle Duna-völgyi belátásokra jutni… – amiért fölöttébb hálás vagyok mindazoknak, akik rácáfoltak az együttműködés-hiányos tapasztalatok tömegére. (Neveik, intézményeik sora tetemes bekezdést igényelne, ám a fölhasznált szakirodalom jegyzéke és hivatkozásaim tartalmai a puszta megnevezésnél érdemibb módon képesek majd jelezni a kapcsolatokból fogant kölcsönhatást!)

Bevezetőm érdemi részeként mindezért azt kell megfogalmaznom, hogy kutatásom nem pusztán nemzetek és nemzeti kultúrák, síkvidékek és hegyek, folyópartok és városképek, vízhiányok és „pancsolások” környékén folyt, hanem olyan diszciplináris átjárások, mentális kalandok során inkább, melyek nem nélkülözték a kultúrák közötti harmóniák és konfliktusok, együtthangzások és kakofón hatások sajátosságait. Végtelen sok textust gyűjtögettem össze, melyek helyét és tartalmát semmi sem segít jobban megtalálni, mint a különböző kontextusok alkalmazása, eltérő keretek és kiemelések, szűrők és rosták használata, s mindezek következményeként olyan interpretációk „kinyerése”, melyek kevésbé érzékenyek a durva elkülönítésre, az exklúzióra, ám annál befogadóbbnak mutatkoznak, minél szúrósabb és merevebb maga az ismeretanyag, szereplő vagy dokumentáció, értelmezés vagy emlékezés. Semmiféle jogosultságom nincs arra, hogy a kultúraköziség definícióját épp én adjam meg, vagy hogy az interdiszciplináris nézőpont kijelölésében a magam választásánál példásabbat ne tudjak elképzelni. Mindössze annyit tettem, hogy társadalomtudományi érdeklődéssel szemléltem emberi jelenségeket vagy társas jelentőségű textusokat, úgy, ahogyan azt a kulturális antropológia, a nem merev átideologizáltságú multikulturális szemléletmód, vagy a komplex kultúrakutatás próbálja tenni. Ezen belül állt természetesen a szociológiai, politikatudományi, szociálpszichológiai, etnolingvisztikai, történeti néprajzi, mentalitásföldrajzi, minoritáskutatási és viselkedéslélektani aldiszciplínák számos kérdésköre; de mindaz, amit (s mindazt, ahogyan) megfogalmazom, teszem a kulturális antropológia nézőpontján keresztül, a résztvevő megfigyelés, az életmód- és életminőség-jellegű kontextusok lehetséges teljességének felfogása révén, avagy hát a multikulturalizmus olyan értelmezése segítségével, amely nem elkülönültnek, hanem folytonos kölcsönhatásokban meghatározottnak látja a kutatott kultúrák sajátosságait.

Elszámolni tartozom azonban azzal, hogy eredeti programom, befogadó intézményi hátországom, sőt támogatási hátterem is a politikatudomány szakterülete volt, mely – amennyire az elmúlt két évtizedben módom volt megismerni –, nem szokta, nem is nagyon tudja befogadni és szerves részének tekinteni a kultúrák komplexitásának működésmódját. Annak ellenére sem, hogy a politikatudomány politikai kultúrát is kutat, hogy a szimbolikus politizálás is tárgyköréhez tartozik, hogy a társadalom nem szükségképpen policy-jellegű aktusai szintúgy vizsgálódási körébe tartoznak (igaz, csak időnként, s csak időlegesen vagy parciális terepen, miként a politikai pszichológia, a mentalitástörténet, az etnospecifikus jelenségek, az identitás-problematikák vagy a régió-formálási szándékok kutatásai terén). S amennyiben a hazai politikatudomány lassan ugyan, de egyre vitathatatlanabbul elfogadni látszik a politikai retorika, a politikai filozófia, a politikai szemantika, a multikulturális vagy etnokulturális gyakorlat intézményesülését, annyiban (legalább minimális) esély mutatkozik arra is, hogy a kultúraköziség jelensége nem csupán a nyelvészek, pszichológusok, nemzetközi jogászok, migrációkutatók vagy a politikai marketing szakértői számára lesz mérvadó viszonyítási állandó. Márpedig az, hogy állandósul a kultúraköziség, s hovatovább már sokkal inkább tartozik az egyes (politikai, intézményi, társkapcsolati stb.) kultúrák definíciójához a köztesség, mint a stabilitás. Mi több: a köztesség és átmenetiség kap kiemelő hangsúlyt a megállapodottság és állandósultság vélelmével szemben… – mindez ma már egyre kevésbé kérdés. Legalábbis azok számára, akiknek nem szűkösség vagy lazaság, hanem szerves és reflexív reláció-egység mindaz a kavalkád, amely tájainkon, s így a Duna-melléken folyik.

Alábbi textusom tehát ebben a kontextusban értékelendő. A textus változékonyságára, s a kontextus el-eltérő interpretálási lehetőségeire alább még számos formában kitérek. Itt azonban rögzítenem illik egy alapállást, a nézőpontválasztás és kutatási metodika (nem metodológia!) motivációit, mögöttes hatásait, továbbá ezek következményeit a kutatásból származó következtetésekre. Elsőként is a megközelítés, a vállalás miértjére, premisszáira és a megismerés módjaira érvényesen adnék némiképp segítő szándékú, orientáló eligazítást, ezekből következően pedig az interpretáció értelmét, céljait és alkalmazhatóságát, mint a kontextus érvényesítésének közegét fogom megvilágítani.

Az interpretáció módjáról és hasznáról

Korai talán írásom e pontján az a magyarázkodás, mely a textus és kontextus viszonyában, rész és egész, teljes körű belátás és szűk spektrumú elemzés miértjeire világít rá. A továbbiakban kifejtendők elé ezért itt csupán annyit bocsátanék, hogy nem vagyok a Duna-táj szakavatott, tanulmányokban elhíresült szakértője. Nemcsak szakértő nem vagyok, de mint egy jóérzékű fotós, aki tutajozik és sétálgat a tájban – korántsem „földrajzilag” vagy tájtervezési szempontból „rendezett”, hanem inkább impresszió-értékű felfedezésekre vállalkozom csupán. Mi több, ezek sem felvilágosító, „objektív” nyújtotta lenyomatok, vitathatatlan érvek… – talán egészségesebb lenne más aspektusú, más megvilágítású tényértelmezéseknek mondani őket. S mindezt aligha volnék képes mással igazolni, mint olyasféle megfigyelésekkel, amelyeket nemhogy a Duna európai hosszán át, hanem egy-egy település „alvégén” és „felvégén” is másként-másként értelmeznek. Hogy csak egy, a földrajzi térben szinte azonosnak mondható paraméterű város-párhuzamra utaljak illusztrációként, hadd emelem ki Dunakeszi és Szentendre példáját. Jelentésekről beszélek, nem pedig demográfiai adatokról vagy iskolázottsági mutatókról, gazdasági prosperitásról vagy lecsúszásról, társadalmi és rétegződési modellekről. Mindössze arról, hogy már pusztán a Duna egyik vagy másik partján lakás, emitt vagy amott éles is meghatározott etnikai, kisebbségtörténeti, gazdálkodáshistóriai jelentéstartalmakkal telített… De ezen túl, magában a településen belüli világban is eltérő „üzenete” van a „felső” és „alsó” világnak, az elölnézetnek és a tympanon mögötti „padlástérnek”. Nagyobb társadalmi tömegekre érvényes például az, hogy az alvégi/felvégi lakóhely a betelepülés történetével és belső mozgásokkal függ össze, Dunakeszin például a vízközeli település inkább a vízi embereket, iparosokat, szegényebb népeket jellemezte, ahogyan Göd vagy Nagymaros esetében is, s a magasabban fekvő, áradáskor el nem öntött magaslatokon pedig a tehetősebbek foglaltak házhelyet, telket, gazdálkodásra alkalmas tulajdont maguknak. Ez utóbb a telekméretekre is kihatott, midőn az út épült, mikor a vasútat alapozták Pest és Vác között, mikor az északi/déli szállítás a balpart mentén fontosságot nyert a hadi utak mentén, a hegyek felé, az északi határ irányában, vagy éppen a pesti agglomeráció településekor. Ugyanez Szentendrén épp fordítva zajlott, a város történelmi magja és ennek rangja mindvégig kiemelkedő fontossággal bírt, a lakótelepi, vagy Pilis-táji irányokban inkább már a későbbi betelepülők, a telek- és nyaralótulajdonosok, az újgazdag középréteg keresett életteret. Vagyis ha azt tekintjük, milyen tényleges és szimbolikus fontossággal bírt a régi és az új lakótér, milyen jelentést hordozott a birtoknagyság, milyen etnikai csoportkultúrák beszállásolási övezete lett és maradt a történelmi városrész, s melyek szorultak a perifériára, kik lehettek haszonélvezői a belterületi ingatlannak és a külső kértségeknek, (stb.), akkor ki lehet talán mondani egy történetileg szerveződő dzsentrifikáció lezajlását, ugyanakkor mindez sosem volt anélkül, hogy maga a települési tér, vagy annak egyes részei ne kaptak volna szimbolikus megerősítést, esetleg külön nevet, rangot, mikrotörténeti értéktartalmat is.

Mindennek puszta leírása és akár térképre vetítése aligha lenne elegendő ahhoz, hogy értsük, értelmezzük és nyomon kövessük a belső változások külső hatásait, vagy épp ez utóbbiak lenyomatait a belső jelentésmezőkben. Mindez akkor kap jelentést, ha maguk az érdekeltek, kérdezettek, helyi lakosok igazolják vissza, s nem csupán a kutató fantáziája kreálja. Csakhogy a helyiek, akármelyik településről van is szó, elsődlegesen a reprezentálható pozitív változásokat, vagy a reklamálható negatív trendeket emelik ki az interjúk során, s minden súlyozott véleménynek inkább a másikhoz, a többihez van köze, semmint a kutató távolságtartóan idegen kérdéseihez. Az interpretáció módja ezért leginkább a folyamatos tesztelés, az alkalmi hipotézisek fölvázolása és látszólag kitartó védelme, ugyanakkor belátó és megengedő kíváncsiság mindazon máskéntgondolások, elbeszélések mentén, amelyek a kollektív vagy kisközösségi emlékezet „átbeszélését”, magánérdekű továbbgondolását valószerűsítik, nem pedig az „objektivált” helytörténeti mintákat. Ahhoz pedig, hogy ez árnyalt megközelítést, puha jelentésességet, változó kontextust egyáltalán érzékelni és megfogalmazni („tesztelni”) lehessen, elsőként magáról a helyi társadalomról, a helyi közösség fogalmáról, a megismerés és megértés feladatáról kell alapvető döntésre jutni. Nemcsak magunkkal, kutatók körével, hanem magával a képzelt vagy valódi közösséggel…! Érteni és elfogadni kéne már ez esetben is, hogy nem az a lényeges (legalább nem ebben a kutatásban!), amit a kutató érvényesnek gondol, hanem az, amit a kutatottak úgy látnak! A feladat, a kutatás „eredményeit” összegző áttekintés pedig éppen abból áll, hogy a két felületet hogyan lehet sérülésmentesen egymásra csúsztatni, reflektáltatni, együtt bemutatni… A „módszertan” tekintetében tehát többféle eltérést alkalmaztam azoktól a „bevett” metodikáktól, amelyek a legérvénytelenebb állítást is hajlamosak nagy adatbázis hömpölygetésével érvényes tudásként tálalni, de meg sem rezzennek, ha ezt utóbb sem ők, sem az érintettek (vagy „megfigyeltek”, tanulmányozottak, kutatottak) nem vélik semmi módon sem érvényesnek… Ami nemcsak idői eltérést jelent, hanem a szövegkörnyezetből „kivont” tartalmakat, az „elvonatkoztatásokat”, a „reprezentatív adatbázist”, a sok-sok-sok tömeges adatra épülő következtetések rövidéletűségét legalább annyira.

A még talán kevésbé „tényszerű”, de annál kifejezőbb megvilágítás kedvéért hadd idézzek egyik inspirálómtól egy adatbázist. Furcsa mód, ez nem számokból áll, nem adatsorok és táblázatok, derivátumok vagy regressziós mutatók a látható jelei, hanem fekete és fehér foltokból komponált életvilágok, egyedenként is komplex szituációt, de összességükben egyetlen „nagy fotót”, képi elbeszélést alkotva. Éppen kutatási programom intézményes befogadásának pillanatában, 1999 szeptemberében nyílt egy fotókiállítás a budapesti Francia Intézetben, Thiery Girard képeiből: Az értől az óceánig, utazás a Duna mentén címmel. A kiállítás lélekzetelállítóan „elírta” előlem a „témát”, főképp abban az értelemben, ahogyan a művészet a sűrített beszéd eszköztárával mindig gazdagabban hat, mint az akár hasonló szándékú tudomány. A kiállítás meghívóján egy definiálatlan táj pazar ellentmondásosságú miliője látható: a kép közepén a ködlő-szürke háttérben széles, nagy hömpölygésű, de tekintélyesen komótos folyó, balra hegyláb, az előtérben egy domboldalra fölkapaszkodó tagolt növényi vegetáció, s közvetlenül előttünk egy szoboralakokkal körülvett (vélhetően korpuszt tartó) kereszt vagy szobor-talapzat lába. A szoboralakok fej nélküliek, barokkos testük szél sodorta köntösbe bujtatott, s mindezt hátulról látjuk. A táj egyszerre drámai, szakrális, profán, történeti, jelenkori, szimbolikus, szürreális, mégis fizikai valójában tagadhatatlan, s ha a jelenet egészét az előttünk kanyarodó folyóval „olvassuk” egybe, akkor maga a táj és ember, természet és művészet, múlt és jelen súlyos tartalma hangzik-sugárzik ki belőle. Egyetlen fotó, ám benne szimbolikusan a szinkronitás, a tér- és időbeli együttesség, ugyanakkor a jelentések diakronitása, kiterjedése, tovahömpölygése. (A többi képről ezúttal hadd ne szóljak, még félreérthető lenne, miképp kívánnám a művészet jelentéstartalmait egy kutatási empíriába belesodorni, pedig valójában talán leginkább ezt kellene tenni…!). Amit e hiányos alakok, töredék táj, időtlenné vált történés együttesen sugall, vagyis a kulturális kölcsönhatások, lenyomatok és kisugárzások összessége elbeszél, azt lenne jó a Duna-tájon fölhalmozott tudástárból kivetíteni, ennek látnám értelmét azokhoz az egzakt szakmunkákhoz is oda-odafordulva, amelyekből részben-egészben rekonstruálható vagy helyreállítható az is, ami az „olvasat” teljességét adja, vagy ami ehhez közelebb segít. S mindezt azért kell itt, az expozícióban ily hosszasan megvilágítanom, mert enélkül a „horizonton megjelenő” alakzat nélkül csupán képtelen kis töredékeket, és reménytelenül időtlen tartalmakat lehetünk képesek rögzíteni!

Nem kívánok itt puszta „fizikai” vagy természeti jelenségekkel, földrajzi vagy művészeti egységekkel úgy érvelni, mintha ennyi és nem több lenne kutatásom „hozama”. Sőt, azt sem vitatom, hogy általam sokra becsült és tőlem függetlenül is méltó tekintélyű szakemberek már régen megformálták a maguk képzeteit vagy tudástartalmait a dunai civilizáció egyes momentumairól. Történészek réges-régi korok óta szállítják a legkülönb elbeszélésmódokat a dunai kultúrákról és partjaikról, kisebbségeikről és piacaikról, közlekedésről és hadászatról, víztervezésről és csatornázásról, öntözésről és szállításról. Földrajzosok egész hada ugrott neki a dunai vízhozam, az iparosítás, a gátrendszer és védekezés, az ártéri gazdálkodás, a hajózási technikák, a vízgazdálkodás és hídépítés sok-sok-sok kérdéskörének módszeres feldolgozásához (épp a közeli időszakban készül el ennek teljes foglalata akadémiai támogatású alapkutatások közleményeként). De amikor egy-egy helyi társadalmi miliőben éppen a tudós tudás érvényességét próbáltam „tesztelni”, elég határozottan elválni látszott az, amit a tudomány rögzít az élettényekről és emberi világokról, meg ami éppen maga az emberi világ a maga „egynapélő” érvényességében… A felmagasodó tudás egyben elidegenedő is, az emberi és kulturális közösségekben pedig mindez közvetlen és intenzív, változó és mintegy „befelé rétegzett”. Egy halgazdálkodási vagy folyamszabályozási kérdés máshol és máshogyan tervezési problematika, mint egy bajai halásznak a mai és mindennapi fogás. Egy esztergomi várhegyi kilátóból egészen más Duna élménye kínálkozik, mint a kikötőmunkások, hídellenőrök, vízirendőrök, korcsolyázók, kertlocsolók életközelségében. Ezt lehet persze sejteni, de a folyó körüli kutatás még inkább érezteti azt, hogy megkerülhetetlen az egészen aprólékos pozicionális magához a kérdezéshez, a pillanatfelvételhez, az elbeszélés idejéhez és módjaihoz kötött, függő helyzetben is. Ezért saját munkám során (illetve eredményei szempontjából) a közelítés, az esélyes vagy reménytelen megértés és az interpretáció „hasznát” is aszerint kívánom mérni, hogy milyen közelségből és mélységből táplálkozik (vagy táplálkozhat egyáltalán) egy ismeret.

Hisz a szociológiai, demográfiai, társadalomtörténeti „tényeket”, adatokat és folyamatokat lehetséges ugyanis egy jelképes repülőgéppel a táj fölött elsuhanva megállapítani, lehet ottlét és terepszemle nélkül is elmagyarázni (vesd össze itt a tudás „látószögét” az akadémizmus klasszikus helyzetei és a „néptudományi” vagy helytörténet-kutatási aspektusaival, tehát a kezdetektől mindmáig érvényben lévő terepjárás és „karosszék”-tudományi nézőpont közötti kibékíthetetlen másság hitelességi különbségeit), s ellenoldalon lehet a betelepültség, érdekeltség egy igen mély minőségével kiegészítve is megoldani (vö.: helytörténetírás, parciális feldolgozások, „provinciális” jelentésesség, helyi értékű narratívák, kollektív emlékezet, stb. roppant sok eltérése a történeti szakirodalomban, a technikatörténetben, a nyelvi- vagy néprajzhistóriában, a politikai határmegvonások eseménysorában). Talán leginkább egy darázs vagy méhecske feladatához, szerepéhez hasonlítanám a magamét, nem pusztán a gyűjtés és haszonvétel értelmében, hanem inkább a távolság, a terepismeret, az érzék, a rátalálás esélye, egyúttal a „röppenés” ívének és a beszállásoltság mértékének jelentéstartalma szerint. Magát a „lokálisat”, a „helyi társadalom véleményét”, annak többszáz vagy több ezer emberre vonatkozó tartalmait ugyanis lehetetlen vállalkozás úgy összefoglalni, hogy az tükrözhesse „mindenki” érvényes élményét, a többség vallomását és értékelését, vagy bármely kisebbség karakteres máskéntgondolási módjait. „Adatot” formálni egy emberi életútból, egy interjús vallomásból, egy emlékanyagból vagy értelmezésből… – kell ehhez valami szívtelen távolságtartás, avagy az öntudat és világismeret olyan szintje, amelynek nem fáj, ha csak hozzávetőleges az állítás igaza, ha azt nem hitelesíti senki lehetséges partner, vagy ha maga a közlés kockázatmentesen elsimul a tudható dolgok tengerében… Én ezt – bátornak tűnő, ám önmagára éppoly érzékenyen reflektáló – gesztussal áltudományosnak mondanám, amit viszont okkal kikérne magának mindenki, aki megfelelőnek tetsző, „operacionalizált” adat-darálót működtet a társadalomtudományok manufaktúráinak egyikében… Látva látszik majd feldolgozásom szempontjainak és konzekvenciáinak megmutatása során, hogy e magas és magvas tudományosságot korántsem kívánom fennkölten „leszólni”, hanem éppen azzal becsülöm meg, hogy a közölt tartalmak jelentésterét megtisztítom, kiépítem, szabaddá vagy lehetségessé teszem körülötte, egyúttal nem zárom „poros archívumba”, hanem életterét, továbbélő hatását, lehetséges kontextusait, kölcsönhatásait is számításba veszem. (Alkalmasint talán jeleznem sem kell, hogy minden vonatkozó forrást és kontextust nem tudtam, sőt nem is próbálhattam alkalmazni, mert ahhoz évtizedek be nem fejezett munkálkodása is kevésnek bizonyulna… Vállalom tehát nemcsak a források szelektált mivoltának szükségképpeni felelősségét, de azt is, hogy nem tekintem lezártnak sem állításaimat, sem kutatásom történetét). Vállalom tehát azt, amit a kulturális antropológia tudománytörténete is számos változatban mutatott fel: a kizárólag szinkronikus felfogás alig kíván találkozni a kizárólag diakron szemlélettel, az egyidejűleg érvényes rész-tudások csak viszonylagos komplexitásúak, mert hozzájuk az időbeliség is föltétlenül kapcsolódik, s újdonatúj korszaknak kell formálódnia, hogy ezek ketten egymásra találjanak – legalább egy időre…

A Kárpát-medencei és Duna-völgyi helyi társadalmak kutatásának antropológiai aspektusáról

Egyik interjúalanyom – midőn körülírtam számára az engem érdeklő témaköröket és a fontosnak tetsző helyi dimenziók felé tereltem a szót – röviden így kérdezett vissza: egyszóval az érdekel, hogyan vált el Hungária Pannóniától!?

Tekintettel arra, hogy a kérdezett éppen társadalomkutató, s épp a Duna-mente egyik településén lakik, a maga nézőpontjából kiválóan ráérzett az oppozíciós szembenállás sajátos dinamikájára, a megosztottságban is jelen lévő egységre, a szerepek, minták és modellek szinte „intim”, mentális tagoltságára. Ahogyan azt egykor Hamvas Béla is érzékenyen megformálta a borok tájai szerint, a hegyi és alföldi ember mássága, a táji identitás kettőzöttsége, a „magyar lélek földrajza” jelenik meg ebben a kérdésben is, mégpedig történeti dimenzióban, a jelentéstartalmakkal telítődött és lokális „értelemmel” felruházott miliőben. Egy másik interjúmban a néprajztudós Andrásfalvy Bertalan kérdezett vissza és felelt meg olyan táji-történeti áttekintéssel, amely még a szekszárdi, baranyai, tolnai emberek másságainak belső, intim árnyalataira is utalt, amiket tükröződni látott a jószágtartás, az eszközhasználat, a párválasztás, a társas kapcsolatok szintjén nemkülönben (s amit egykor már amúgy is – máig tartó érvénnyel – megírt, lásd Andrásfalvy 1975). Ugyanez a (magasról nézve lokális, belülről nézve azonban inkább „térséginek” tetsző) mentális rétegződés nyilatkozik meg például Hajós „bácskai sváb” lakosainak szőlőkultúrájában és településen belüli szubkulturális osztottságában (vö. Molnár Gizella, T. Kiss Tamás 1986), Szigetszentmiklós és Tass lakosságának „szembeszomszéd” jellegében, Nagymaros vagy Visegrád parti és hegyi részeinek látszólagos érdekellentétében, de akár abban, ahogyan a mohácsiak a bajai szerb táncokat már maguktól idegennek érzik és esküsznek saját táncaik autentikusságára. Olyan, a társadalomtörténeti kutatások révén föltárt dimenziókra, mint példaképp a folyó által fölosztott városok (Pozsony, Komárom, Pest-Buda, Belgrád) egyik és másik oldalára vonatkozó szakirodalom, vagy a térségek-tájegységek társadalomnéprajzi feltárásai (Bárth János, Illyés Bálint, Liszka József, Paládi-Kovács Attila, Varga Lídia), olyan történeti városportrék (Esztergom, Vác, Szentendre, Óbuda, Pest, Budafok, Csepel, Kunszentmiklós, Solt, Dunaújváros, Kalocsa, Baja, Mohács) és tárgy- vagy foglalkozástörténeti, egyháztörténeti és intézményhistóriai feldolgozások árnyalataira (Filep Tamás Gusztáv, Kovács Éva, Liszka József, Mohay Tamás, Vári András) – mindezekben csupán a kutatásom magyar terepszakaszára vonatkozó szakirodalomból utalva néhányra, szinte függetlenül a föltárás és leírás diszciplináris kereteitől – afféle feltárási sokszínűségre építek tehát, melyben egyedileg és számos szaktudományi nézőpontból elvitathatatlanul „pontosan” ábrázolják magát a folyót. Mégpedig akképpen, ahogyan azt a korszak, az uralkodó szimbolikus értelmezési mód, a kutató szándéka, a szaktudomány belső horizontja is többnyire jelzi vagy megkívánja. De mindezen áttekintések (sőt, művészeti vállalkozások is, hisz a Dunával kapcsolatosan csak a Duna Menti Tartományok és Megyék Munkaközösségének Kulturális Bizottsága közel 300 tudományos és művészeti pályázatot támogatott 1990 óta!) magukon viselik annak nyomát is, ahogyan és amiért a leírás készült, vagy amiként egy-egy helyi társadalom megnevezhető rétegeit a teljesség igénye nélkül bemutatni szándékozott. Tükrözik tehát a kutatások, feltárások és összegzések a mondandót körülfogó szemléleti állandót, vagy a sugallt üzenetet, vagy a szabott kutatási időszakban feltárható-felgyűjthető adatok kínálta tartalmat is, minden bizonnyal.

Ezek azonban /néha önmagukban, néha összhatásukban is/ olyan „olvasatok”, s a belőlük fakadó értelmezések olyan interpretációk részemről, amelyekre a társadalomtudományi lokalitáskutatások roppant ritkán, s talán az elmúlt húsz esztendőben is csupán akkor figyeltek föl, ha politikai, önigazgatási, regionális vagy priméren gazdasági-innovációs aspektusból formáltak véleményt egy-egy településről, s esetleg csak utóbb (vagy akkor sem szükségképpen) találkoztak azzal, hogy maguk az érintettek, kérdezettek, érdekeltek nem ismernek magukra a föltárt helyi társadalom adott „állapotrajza” alapján. Esztergom társadalma nem ismert önmagára, amikor társadalom- vagy városkutatók önkormányzatiság szempontjából tárták fel, és „Felbuda” népe már régente is fölháborodott azon, ha valaki összekeverte Óbuda lakosságával vagy a Rákos-mente népségével. Ezért, s az erről való zsörtölődéseket is lehangoltan végighallgatva, úgy vélem: el kell gondolkodni már mindama társadalomkutatási „tények” tartalmairól is, amelyek látszatra objektíven tükrözik a jelenségeket. Szűkítve a problémakört: itt az identitás, etnicitás, történetiség és társadalmiság egy sajátos komplexumáról, a (Clifford Geertz szótárából kölcsönvett) helyi jellegű tudásról, rövidebben a lokalitásról van szó… Ennek idevetítése, a beszédmódok, narratívák különbségei, a mindenkori textusok közötti „kötőszöveti” anyag, az összefüggések, kontextusok mélyrétegei sem lehetséges minden életvilágban, de annak átlátása, milyen távolságból alakítjuk ki a körképet, mégiscsak fontos.

A lokalitás témakörének kutatása a hazai szociológiai, politikatudományi, néprajzi és más társadalomtudományi ágazatok egyik kiemelt témaköre a nyolcvanas évek hajnalától kezdve. Számos korabeli urbanisztikai és várostörténeti vagy városszociológiai forrásközlés mellett „Helyi társadalom” címmel könyvsorozat jelent meg az akkori Társadalomtudományi Intézet kiadásában, igazgatáskutatási kézikönyvek és konferencia-kötetek láttak napvilágot a nyolcvanas évtizedben, s a rendszerváltás önkormányzati struktúra-átalakító modelljének kidolgozásába is nagy energiákkal vetették magukat jogászok, politológusok, területfejlesztő és szociálgeográfus szakemberek. Fölfedezték (ismét?) a helyi-t, a lokális érdeket, a helyek önképét, a múlttal és társadalmi-gazdasági környezettel kialakult kapcsolatokat, a táji vagy térségi szemlélet fontosságát. Néprajzi táj, város és vidéke kapcsolatrendszere, majd a régiók lehetősége és jelentése, igazgatási hagyomány és helyi cselekvés összefüggés-dimenziói kaptak új hangsúlyt, vagy újraértelmezési keretet. E téren például Bőhm Antal és kutatócsoportja, műhelye végzett korszakos jelentőségű politológiai áttekintést, de társadalomtörténeti, szociográfiai, néprajztudományi, humángeográfiai, település-ökológiai vagy épp Duna-mozgalmi és később regionális érvényességi körben seregnyi kutatásban testesült meg mindaz, amit a Duna-menti népek táji-történeti tagolódása, párbeszéde, kölcsönhatásai terén a legkülönbözőbb diszciplínák feltártak, a bécsi, dunaszerdahelyi, komáromi, esztergomi, dunabogdányi, százhalombattai, szekszárdi, mohácsi kutatási témakörök vállalói e tudástárba hoztak.²

A kor és a szaktudományok nyelvén a nyolcvanas-kilencvenes években „vizsgálatnak” nevezték mindazt, amit társadalomkutatási térfélen elvégeztek, s valóban, a társadalomkutatók meg az igazgatási szakemberek mintha „ellenőrizték”, megfigyelték, nyomon követték volna a térségi változás-folyamatokat. A korszellem hatott a szociográfus, statisztikus, humánföldrajzos, önkormányzati szaktanácsadó és párt-emberekre is, úgyannyira, hogy ha egyáltalán egy falusi, kisvárosi, lakótelepi vagy tanyai „terep” kutatási fókuszba került, mindjárt úgy tűnt, mintha azt töviről hegyire átvizslatták volna a számoszlopokat tologató, kérdőíveket kódoló, adatbázisokat konstruáló tudorok. Valamelyest még a helyi értelmiségi szerepek, feladattudatok, közösségi vállalások is ebben a dimenzióban lettek jelentésessé vagy kaptak szerepet a hatalom-ellenes értelmiségi közbeszéd szempontjából: akkor nem egy helytörténeti opusz szinte „partizánmunka” volt, midőn a népi hagyomány másságát, a megváltozott létmódot, az egyházak-felekezetek életét vagy a közéleti folyamatok „átírásának” igényét vállalta tükrözni (hadd utalok itt Bánlaky Pál esztergomi és bajai, Ilyés Bálint kunszentmártoni, Tóth Zoltán szekszárdi, Bárth János kalocsai munkáira). Nem véletlen ezek nyomán, hogy midőn a hazai kisdedkorú antropológiai oktatásban szóba került a lokális terepmunka kötelezettsége, ifjú szakemberek is azonmód arra vetemedtek, hogy a kiválasztott honi terepen úgy vonuljanak fel, mint akik az utolsó szegélylécig lajstromba vennék, kulináris titkok mögé lesve alkotóelemeire bontanák a helyi társadalmak életének, gondolati tartalmainak, rétegzettségének minden komplex egységét.

Az eltelt két-három évtized, s a kulturális antropológiai szemléletmód csekély térnyerése a humán tudományok szomszédságában azonban arra enged következtetni, hogy mindazt, amit kutattak, tematizáltak vagy megérteni próbáltak, azt a csoportszintű- vagy makro-egységek szintjén regisztrálták inkább, semmint az interperszonális kapcsolatok, kommunikációk, üzenetek és értelmezések szintjén. A tanult elemzésmódok, átvett eszközök, készen kapott és „csereszabatos” adatbázisok is fölöttébb egyértelműen azt szolgálták, hogy akár viselkedéskutató, hagyomány-kereső vagy társadalmi értékrendeket megérteni próbáló szándékok nyomán is elsősorban az legyen „társadalmi ténynek” tekinthető, amiről adatok vallanak. S meglehetősen megkésve lett szempont az, hogy a „tények” vagy adatok (jobbára szociológiai, statisztikai, demográfiai kontextusban érvényes számszerűségek) mellett a társadalom puhább szférái is bekerülhessenek a kutatói érdeklődés horizontjába, s ezek se a maguk „tényszerűségében”, hanem inkább mögöttes tartalmaiban, sugallataiban, mentális „univerzumaiban” kapjanak jelentést. Jelentést annyiban, amennyiben egyrészt a kérdezett és kérdező viszonya, a kapott válaszok tartalma, másrészt maga a közlés relatív érvényessége, „fordításra” vagy értelmezésre szoruló jellege szorul további reflexióra – anélkül, hogy „evidens” üzenetet hordozna. De még itt is az árnyalás szükséges: „jelentés” készíthető a százhalombattai erőmű hatékonyságáról, a lakótelep népességéről, az Ófalu paraszti kultúrájáról, de még a bronzkori vagy római-hun csata történetéről is, de ezek egyike sem mutatná világosan például a szerb egyházi hitközösség belső tagoltságát, a rítusok értelmét és hatókörét, a hitvilág és a gazdasági szerepek történeti tagoltságát, a modernizáció hatását a tradíciókra, stb.

Egyszerűbben szólva: úgy vélem, minden kutatás esetében a „vizsgálat” helyett a „szövegolvasás” lenne méltóbb módszertani alapmagatartás, akkor is, ha a kortárs társadalomtudomány (és a helyét egyre inkább kikövetelő antropológia néhány kutatója nem különben) úgy remélné, hogy szakmájának „tudományterületté válása” esetleg épp az adatok talicskázása révén válik majd lehetővé. Ezt a „textus versus kontextus” tartományt nem könnyű módszeressé tenni, s olykor még nehezebb elfogadtatni vagy a tudományos közfelfogás részévé tenni. A legtisztább illusztrációként talán kínálkozik itt egy, a kilencvenes évek első harmadában az ELTE Bölcsészkar Kulturális Antropológia Tanszékén megszületett szigorlati dolgozat, amely a „Bevezetés az antropológiai informatika alapjaiba” címet viselte (Piróth István valóban szakszerű könyvtár-informatikai feltáró rendszerekre épülő módszertani írása ez, kétségtelenül első a szakma rövid történetében, s unikum annyiban is, hogy leplezetlen távolságtartással kezeli a kutató és a kutatásra érdemesített társas világ „módszertani” megközelítésének egy lehetőségét, amely talán ismeretes a rokon tudományok terén, de neméppen indokolt a kulturális antropológia feltáró szándékát bemutatandó elméleti közelítésben). Alább még bővebben visszatérek e módszertani alapvetésre, itt pusztán csak jelezni szerettem volna, hogy a terepmunka végzése, a különböző társadalmi közegben kezdeményezett megismerő gyakorlat nemcsak mást és mást jelent különböző diszciplínák, kutatók és metodológiák területén, de ugyanazon tudományterületen sincs teljes konszenzus a működési alapszabályok egy nem lényegtelen részét illetően.

Tudománytörténeti tény (s a maga módján áldás is), hogy a társadalmi „terepen” végzett kutakodás határai gyakorta változnak, maguk a kutatók is részben követői, részben meg-megújítói a bevett megközelítésmódoknak. Változik tehát a kutatás fogalma is, s még inkább változnak eszközei. Ez termékenyítőleg is hathatna, ám nem mindig van így. Korántsem mindegy, ki mit tekint információnak, adatnak, közlésnek, jelentésességnek, vagyis a közlő által kinyilvánított jelentéstartalom megértési lehetőségének és korlátjának. Durván körvonalazva véleményemet: antropológus az, aki nem használja a „mintavétel”, az „adatközlő”, a „mintasokaság” szavakat tapasztalatai leírásánál és értelmezési kísérleteinél. Aki „adatközlőt” mond ember helyett, aki „válaszadónak” tekinti a sokszor vallomástevő vagy panaszkodó, esetleg fecsegő vagy álmodozó személyiséget, (akit adott esetben sikerült korántsem könnyed közlésre rábírnia), az oly mértékben tárgyiasít, ahogyan talán megtehetik statisztikusok, demográfusok, esetleg szociológusok vagy olykor néprajzkutatók, akik számára jobbára az adat egyúttal tény is, s korántsem okvetlenül tartalmazza a rejtett információt, a közöltek viszonylagosságát – mert az nem lajstromozható… De a mentális világba, a személyiség vagy egy csoport spirituális terébe betekintést nyerő antropológusnak vajmi kevés köze lehet ilyesmihez. /Persze a „puszta” szóhasználati párhuzam alapján ellenem vethető, hogy korunk példaadó antropológus atyamestere, Clifford Geertz is használja olykor az „adatközlő” (informátor) kifejezést, de nála a jelentések és értelmezések komplexitása nem csupán technika, hanem olyan szemléleti alap, amelyet egész nemzedékeknek tanított meg immár, megalapozva az interpre(ta)tív antropológiát is. Ő, aki meg tudja különböztetni a formális információt egy emberi megnyilvánulás bonyolultságától, talán megteheti, hogy – mondjuk arra a kérdésre: milyen gyakran van Bali szigetén kakasviadal? – a kérdezett válaszát, s a puszta időhatárok „megvallását” nem tekinti „adatnál” többnek akkor, ha nem ellenőrizte érvényességét, nem hitelesítette más közlésekkel, vagy nem tud mögé emelni negyven oldalnyi részletes és élménydús beszámolót magáról a kakasviadalról és annak egész jelentésteréről, gazdasági, szerepstrukturális, politikai és szimbolikus univerzumáról. Meggyőződésem, hogy óriási különbség van a választópolgár mint adatközlő, a repülőtéri tájékoztatási szolgálat mint adatközlő, és a bonyolult kulturális öröksége birtokában formális tények mellett sokrétegű jelentés-hátteret is ismerő vagy közlésre érdemesnek tartó ember mint „adatközlő” között. Ezért a puszta adatot, még több másikkal összefüggésben sem tekintem magában véve jelentéshordozónak, csupán helyi értékű jelnek, amely csupán kontextusaival együtt ér valamit, hiszen magánvaló tartalma éppúgy lehetetlen, mint a térben egyetlen pont egzakt meghatározása/.

Még egyértelműbben, bár látszólag csak bonyodalmaskodva szólva, a megismeréstudomány belső vitái felé kalauzolva: bár az antropológia „módszertana” nem egyféle, sőt kifejezetten sokféle törekvést tűr meg a maga keretei között, változékony mivoltában sem tekinthető alapvető kritériumának a kutatás operacionalizálhatósága, sem pedig „objektív” jellege. S aki a tapasztalás, érzékelés és regisztrálás sokszínűségét képes táblázatokba, mátrixokba, adatlapokba, kérdőív-kódokba taposni, az lehet kiváló szaktekintélye a maga módszertani készletének, vagy „objektíven” képviselheti tudományát, de lehetőleg ne vallja magát kulturális antropológusnak.

Merev állítás ez, s a maga módján éppoly tolerancia-hiányról tanúskodó talán, mint az ennek ürügyén bírált szemléletmód. De hadd illusztráljam röviden, néhány szövegkiemeléssel a két értékrend vagy értékszemlélet különbségét... Erre itt azért van szükség, mert mindaz, amit objektív és „szubjektív” ismeretként a Dunáról és társadalmi-kulturális környezetéről, szimbolikus határszerepéről elmondhatok, legfőképpen (vagy csakis?) ebben a kontextusban és viszonylagosságban értékelhető. Illetőleg: ezt is csak remélem, ahogy a kultúrák, dunai népek kölcsönhatásait jellemezni próbáló megismerési módok érvényes használatát tekintve remélem, hogy a „szegmentált beszéd”, az elkülönítő leírásmód csak azok eszközévé válik, akiknek nagy számú népességet kell valami táblázatba szuszakolnia…

A szóbanforgó „antropológiai informatikai” dolgozat, mint közli: „származtatott adatokat rendező táblázatokba” tagolja a gyűjtött ismeretanyagot. „A valóság megragadása több objektiválható, számszerűsíthető, és ezért ellenőrizhető vizsgálatot igényel” – írja (21. p.). Az empirikus kutatás – vagyis a terepmunka – segítségével megszerzett ismeretek rögzítése szerinte operacionalizálható, adatkezelési technikák révén az ismeretek halmaza gyorsan, pontosan és maradéktalanul rendszerezhető... (4. p.). „...Az antropológus a vizsgálat során információkat képez... /.../ tehát az antropológiai vizsgálat funkciója antropológiai információk előállítása, végzője pedig az antropológus” – vélekedik (31. p.). A kutató vizsgálatának tárgya az egyes elemek (objektumok, illetve azok együttesének) összefüggései – hivatkozza a szerző Borsányi László egy 1991-92-ben elhangzott terepmunka-feldolgozó szemináriumának megállapítását. Ebben az összefüggésben az adat a táblázat és skála révén válik információvá, ezért a kutató feladata az adat- és táblázat-szervezés, illetve a logikai adatmodellek elemzése (36. p.). Ugyanis „Damoklész kardja fejünk fölött...: amit éppen most megfigyelünk és rögzítünk, vajon összefüggésben áll-e eredeti kérdésfeltevésünkkel, kutatásunk valódi céljaival”, s ha információink nemcsak kezelhetetlenek, de utólag nem is igen ellenőrizhetők, mert újabb adatfelvételnél már más arcukat mutatják vagy másként hangzanak el, akkor hogyan leszünk képesek a hitelesség igényével földolgozni, összefüggéseinek megragadásával tudományos igényű tanulmányba foglalni...? (4. p.).

Talán árulkodó lehet az is, hogy a szerző szerint „a leírni kívánt objektumok fogalmi kategóriáit nevezzük egyednek” (34. p.) – vagyis az egyed nem bizonyosan személy, még kevésbé személyiség, sokkal inkább a fogalmi kategóriák foglalata, porhüvelye vagy épp egy kívülről a kutatásba hozott fogalmi kategóriát megjelenítő valami... Mint a szerző is finoman elkülöníti: az informátor nem okvetlenül azonosított személy, az adatközlő viszont minden esetben az (30. p.). Ennélfogva „antropológiai tény a terepen szerzett adat” (24. p.). Egy ismeret, antropológiai tény megszerzése a terepmunka egy kulturális eseményének tükörképe, közlés, melynek értelmezése a közösség által elfogadott konvenciók, szintaktikai szabályok alapján lehetséges (26. p.). „A vizsgálat szabályainak összességét operacionalizációnak nevezzük” (hivatkozza újfent Borsányi előadását a 30. oldalon).

A dolgozat gondolati és szövegszerű fölidézését ennél tovább nem folytathatom. Nemcsak azért, mert az a vád érhetne, hogy oktatóként egy volt hallgatóm szemléletmódjának totális kritikájára törekszem, s teszem ezt utólag, nem pedig jóelőre tettem, mikor diákom volt… Hanem mert a lényeges kérdésnek itt nem az adatgyűjtés vagy -feldolgozás teoretikus részét tartom, hanem magát a szemléletmódot. A dolgozat ezt követő (hozzávetőlegesen, s ha a pontoskodóan szakszerű adatközlés hangnemében kívánok szólni magam is:) 47,3 %-a hasonló felfogásmódot tükröz, maradék részében egy Duna-menti térség községi adattárából vett alapanyag gépies feldolgozásával illusztrálja, miként lehet kartotékolni az embert. S bizonyos vagyok abban, hogy ennek a megközelítésmódnak is szólnia kell valamiről, hogy nem vesz minden élőlényt egyszerűen „adat-számba”, s hogy mindennemű adatgyűjtés vagy forráskutatás fontos lehet a további feldolgozásokat megelőzően, főképp ha hasonló feltárások vagy adatbázisok nem állnak rendelkezésre, mert akkor idővel már összehasonlíthatóvá válnak. De abban is bizonyos vagyok, hogy a kutatás és az előzetes tudás igénye, a felkészülés és az érdeklődés irányának hozzávetőleges betájolása még nem adhat okot az adatbázis-építésre és impozáns operacionalizálásra – mert ez egyszerűen nem ebbe a szakmába való eszköztár! Ahogyan a vérvétel, az ujjlenyomat-készítés vagy az anamnézis sem, hogy a „vizsgálat” mentén fölsejlő fogalmakat cibáljak ide rögvest. Meggyőződésem, hogy lehet (sőt gyakorta van is) prekoncepció egy érdeklődés megindulásakor – jó értelemben véve azt nevezem prekoncepciónak, amely előfeltevést, előzetes értelmezést, víziót, magánérdekű magyarázatot tartalmaz a teljes bonyolultságukban még nem ismert társadalmi jelenségek egy köréről, összefüggéseikről vagy jelentéseikről. Viszont azt a helyzetet, amelyben a kutatói képzeteket maguk a társadalmi „tények” nem győzik meg, nem terelik más irány(ok)ba, nem képesek befolyásolni – antropológiai értelemben nem nevezem kutatásnak. Ugyanis adatokat gépektől is lehet kölcsönözni (lásd hálózati adatbázisok, statisztikák, légifelvételek), mi több, az emberektől jövő beszámolók és vallomások, értelmezések és emlékezések ebben a kontextusban szinte csak „zavarhatják” a „pontos” képet, melyet rögzíteni vagy közölni óhajtunk; sőt, e tekintetben semmi szüksége a kutatónak arra, hogy „megzavarják” a társadalom vagy az emberek bonyodalmas, nehezen áttekinthető viszonylatai, nélkülük is képes lehet elméletet gyártani valamely gondolatmenet mentén...

De, félretéve a rosszmájúnak tetsző piszkálódást, ha a kérdésfeltevő és választ kereső mégis „megmerítkezik” a mélyben, akkor nem illik csodálkoznia meglepő fordulatokon, nem igazán ésszerű végsőkig ragaszkodnia előfeltevéseihez, nem kell meghasonulnia vagy „tudománytalan” képzelményekbe kapaszkodnia, sőt „Thodományos” evidenciákban sem kell elbotlania... – elegendő, ha arra figyel, amit a változatos világ jelez, közöl, sugall, sejdít, s ezt követően sok-sok aprócska teszt során módja van ellenőrizni belátásai érvényességét. Rugalmasnak illik lennie, ha akárcsak minimális szinten azt várja másoktól, hogy elfogadják, megértsék a kérdéseit, megajándékozzák egy viszonzatlan őszinteségű válasszal, kiszolgáltassák magukat az ismeretlen „tudós” információgyűjtő és -forgalmazó hajlamának, s hagyják elvinni maguktól azt a többlet-tudást, ami magának a kutatásnak is eredendő célja, a „közlőnek” viszont lehet, akár legfőbb élettartama is. Ahogyan a Duna-menti svábok, rácok, szerbek, sokácok, szlovákok, kunok, görögök, bolgárok, zsidók, örmények, s még ki tudja mennyi „magyarság-alkotó” népcsoport egy-egy helyi kutatása is jelzi, mindeme népességi, kulturális, történeti, életviteli örökséget, hitet és kényszert, életformát vagy értékrendi hagyatékot lehet ugyan, de egyáltalán nem érdemes a maguk árnyalt sokfélesége, s e másságok történeti változás-folyamata nélkül „leírni” vagy ábrázolni próbálni. Amiért tehát a „dunai civilizáció” vágyteljes kutatási témakörének nekivágtunk, épp ezt a folyómenti kultúrából fakadó végtelen sokszínűséget volt hivatott igazolni – azonban épp ennek soha be nem fejezhető mivolta adja a keserédes tapasztalatot arról, hogy akár egyetlen „adatközlő” vagy „adathelyszín” milyen sokrétegűen más és más régen és ma, reggel és délután, nappal és éjjel, szélben és hóban, ünnepek előtt vagy mise után…

A társadalomkutató elég kétes, vagy legalább vegyes figura, mint azt a fenti nézőpontok, kutatási aspektusok, „leíró” vagy ábrázoló szempontok is talán hitelesíthetik. A kérdés mármost az: ha a komplex megismerési folyamat lépései, értelmező gesztusai, időleges eredményei lehetnek is valamelyest bátrak a rokon tudásterületek ismeretanyagát fölhasználni, mások kutatásaira építeni vagy azokat másféle tudástornyokba fölhalmozni, vajon miként lehetséges a sokféle „textusból” valami egységes „kontextust” kiolvasni? A válasz persze egész kötetnyi terjedelemben kibomolhat itt, a végére sem érnénk. A magam Duna-völgyi látképeit is sokféle rész-tudás valamilyen szempontú olvasataihoz kapcsoltam, s ezeken belül a részismeretek részleteit is folyton folyvást átrendezgettem, de „teljesen kész” képletet nemigen mertem megformálni. Főképp azért, mert nemcsak a Duna vize, nemcsak a Duna-menti népek sokfélesége és a dunai tájak folytonos átalakulásai szóltak bele a szövegkontextusba, hanem mert a lehetséges nézőpontok is állandó változásban bonyolódnak, minduntalan rálátás, belátás, kilátás és tisztánlátás szükséges ahhoz, hogy egy relatíve érvényesnek tetsző mondatot hitelesen közreadjunk. Kell ehhez lakossági adatbázis is, persze, mint kiinduló lépték…; kell történeti elemzés és demográfiai trendek átlátása, település-statisztika és történeti is; kell néprajzi, helytörténeti, szakmatörténeti, szokástörténeti, joghistóriai, gazdaság- és termeléstörténeti, művészet-, hitélet-, építészet-, jószágtartás- vagy adózástörténeti nézőpont is, a természeti erőforrások vagy társadalmi kapcsolati „hidak” összességéről való átlátás is. S talán majd akkor látszik, hogyan változik meg akár két évtized alatt is mondjuk Esztergom és Párkány viszonya (híd nélkül és híddal, turizmus nélkül és azzal is bővítve, határátlépési kényszer mellett vagy ettől független mozgásban, lakosságcsere és munkaerő-kölcsönzés terében, stb.); vagy miként hat Szalkszentmártonra és Tass-ra a dunaújvárosi erőmű vonzáskörzetébe kerülés, függetlenül attól, hogy egy Duna van közöttük…; vagy Komárom és Komarno viszonya, vagy akár Buda és Pest kapcsolatrendje…, s így haladhatunk fönnebb a Dunán még Bécsen túl a Fekete-erdőig, s másik irányban a Fekete-tengerig… Mennyi idő, mennyi kutató, mennyi adatgyűjtés kell ehhez, hogy az addigra már jószerivel meg-megváltozott helyi világokról valami hiteles áttekintést adhassunk…?

Nem köntörfalazok: elindulva egy kerékpárúton, egy kenuban vagy egy regényben, s a megállás helyeitől, napszaktól vagy évszaktól, álmosságtól vagy éhségtől, leírási részletességtől és fotózási árnyalatoktól sem függetlenül meddig juthatunk el a „megismerésben”? Drámaian kevés az – ha érvényes, hiteles is akar maradni…! Talán ezért is van, hogy Claudio Magris konkrétan a Dunáról írott esszéregénye nem „szociográfia”, nem folyókutatási szakanyag, mégis alaposabb hitellel bír sokak számára, mint megannyi forrástanulmány, holott a szerző csak „utazó, miközben csorog az ő deltája felé, a táj tükrében nézegeti magát – a történelmi, természeti, művészeti, pszichológiai tájéban, ami erdőt és hegyet-völgyet, de várakat és városokat, és lélekszakadékokat és tudattalan-örvényeket is jelent. Ez a táj, létezésének tükre, az ő kicsi életének és a nagy történelemnek a kövületeit, valamiféle eltemetett, de bármikor klónozódni, új életre kelni kész DNS-nek a maradványait is tartalmazza. A Duna dicsőséges folyó, de egyben csupa halál és szerencsétlenség is, keveredik és kereszteződik benne minden, kanyarulataiban menedéket keres az utazó, halogatva az érkezést minél későbbre, tudva jól, hogy ha az eredet jelentéktelen és főleg bizonytalan is, a vég holtbiztos és elkerülhetetlen” – összegez világhírt hozó könyvének új magyar kiadásához írott előszavában a világhírű trieszti germanista professzor. De ennyivel sem elégszik meg, amikor az osztrák táji vagy a bánáti, a forrás-vidéki meg a deltai népek közegében jár, s fölfedezi, hogy „a történelem nagy monumentumainál és momentumainál érdekesebbek benne az apró és látszólag jelentéktelen részletek, útközben véletlenül hallott történetek, kocsmák falán vagy templomkapukon látott feliratok, ismeretlen, soknyelvű temetők sírköveibe vésett rövid regénysűrítmények, söralátétek és másféle történetek...”.³

Valahol persze „csalok”… Szaktudományt jelzek, szakszavakkal hókuszpókolok, végül íróféle esszéregényét hozom mutatóba… Valóban. Mentségem csupán annyi lehet, hogy a textusok intertextuális vagy kontextuális ismeretanyagából nem próbálom kiszűrni-kihagyni az érzelmesen és áteresztően lírai hatásokat sem. Többek között azért sem, mert ezek épp annyira emberiek, mint a dömösiek viszonya a dunakanyari gáthoz, a dömsödiek vízgazdálkodási hagyományai, a dunai hajósok kocsmái vagy a dunai evezősök egyesületi öltözőinek árvízkárai. Egy kulturális antropológiai kutatásnak ezeket éppúgy tartalmaznia, érzékelnie, regisztrálnia, értelmeznie, tükröznie kell, mint Magris utazójának impresszióját egy tovatűnő híd, egy elröppenő madár-raj vagy felcsapó halféle tónusát. Persze, az író nem antropológus. De az antropológus sokszor író (is) kell legyen.

A kulturális antropológia (avagy a komplex kultúrakutatás) fogalmi apparátusával maga a kutató leírható gyűjtögetőként és vadászként, termelőként és kereskedőként, valamely idegen rendszer követeként és katonájaként, tudománya (adott esetben magas rangú) uralkodójaként és akár valaminő hazárdőrként is, akinek viselt dolgairól a legkevésbé a helyi társadalomnak, a megkérdezetteknek és érintetteknek lehet fogalma. Ezért maga a kutatási helyzet, a kérdezés és válaszolás joga/lehetősége igencsak megkívánja a rugalmasságot a jelenlétben, a kíváncsiságban, a válaszadásban, a megértésben, a közvetítésben, a „szövegolvasásban” éppúgy, mint az emberek közti viszonyok kezelésében, ajándék és csere, értékbecslés és értékközvetítés szituációiban. Nemigen illik bevallani, pedig elemi terepkutatói tapasztalat is igazolja: a fennkölten fölépített kutatási tervet oly könnyen befolyásolhatja a véletlen változások legkisebb hatása, hogy pillanatok alatt romba dőlhet – akár bevallják utólag, akár nem. De hogy miképpen szövi az értelmezés hálóját a kutató a terep és az emberek köré, a textusok kontextuális jelentés-árnyalataiba, aligha igazolhatja jobban az a tény, hogy maga a terep, az ott élő emberek, a hely lakosai, kapcsolataik, rejtett viszonyaik legalább oly nehezen kezelhető hálót szőnek a kutató köré, miképpen olykor átláthatatlan emberi háló és túl bonyodalmas jelentés-tartalom még számukra is. Emlékezetes példa erre, amit Clifford Geertz ír le a bali kakasviadal elemzésekor: a hosszan tartó történeti, nyelvi, politikai, szociológiai, vallási ismeretgyarapítás dacára is csak „döcögősen” haladó kutatói beilleszkedés a helyi világba, és (a törvénytelennek és betiltottnak nyilvánított szertartást leleplező) hatóságok előli hirtelen menekülés alkalmával kialakuló szerepazonosság és helyzetközösség tartalmáról. Az élményközösség itt sem a megismerés torzulása, hanem éppen kapuja lehetett: a „szubjektív” kutató ekkor kapott előnyt a „hivatalos látogató” ellenében, s a szuverén személyiség lépett elő a kutatás során megnyíló emberek megközelíthetőségét segítendő. S ha ehhez a kutató minden kérdése és értelmezési kísérlete közé „szűrőként” beiktatja a maga hozott tudásának fénytörő szerepét, felméri és irányítani tudja a nyitottság mértékét, illetve tudatában van a másság-tűrés fölöttébb fontos szerepének, akkor már valóban egy kicsiny esélyt nyer arra, hogy egy idő múltán esetleg kevésbé fogja tökéletesen félreérteni a helyzeteket és válaszokat, sőt épp e tapasztalat okán már nem fogja elemi értékként kezelni a kutatói másságot sem...

De bizony ehhez sok-sok idő kell. S miféle kutatói másságról van itt szó...? Nem keríthetek módot itt mindegyik említésére, de utalni is elegendő arra, hogy például a tér- és időszemlélet mennyire más a bennszülöttek kultúrájában és a kutatóéban, vagy akár a paraszti életformát vivő és a kutatói-értelmiségi létmódból érkező ember szemszögéből, s hogy mennyire mások az északiak és déliek, a zsidók és a keresztények, a mítoszok és rítusok, az életcélok és értékrendek, a halálképek, a drogfogyasztásról vallott nézetek, az „akadémiai” és a köznapi szótárak, stb. roppant széles körei. A Duna-medence vagy a Duna teljes hosszában (2840 km) „mérhető” kulturális sokszínűség és identitás-meghatározó komponens-együttes tehát nemcsak lehetségessé, véleményem szerint egyenesen kötelezővé is teszi a kutatónak azt a távolságtartó, distinkció-teremtő attitűdjét, amely másként-másként tekint honos vagy őslakos népekre, mint „jöttmentekre” (erre példákat akár a Csallóközben, akár a Duna-Tisza közén, akár Dobrudzsa vidékén is bőséggel találni, s másképp tekint a rajnai, a rábavidéki vagy tiszai a dunaira…, másképp a pilisi mint a zebegényi, a váci vagy a paksi), másként érzékeli és kutatja az erőteljes identitással rendelkező vagy azt elhalványodni hagyó népcsoportokat (így mondjuk a dunai svábok német, osztrák és magyar folyómenti vidékeken kutatott csoportjainak önazonosság-tudatát leíró forrásokat is másként és másként olvassa). Továbbá ha mai kutatókról és forrásmunkákról van szó, azoknál nemkülönben evidenciaként kezelhetjük nemcsak azt, hogy egy településről vagy népcsoportról, szubkultúráról vagy tájtörténetről miként írnak (pl. Glatz és munkatársainak Duna-kötete vagy a kalocsai szállások népeiről szóló Bárth-tanulmányok sora), hanem azt is, hogy egyazon táj vagy település az egyes történeti dimenziók szerint miként jelent meg a szaktudományokban, a helyi kiadványokban, a turisztikai kalauzokban, a történeti kézikönyvekben, s miképpen azonosult a neki kívülről-felülről szánt térségi besorolással, határ-szereppel, technokulturális vagy települési funkcióval, gazdasági vagy kulturális hagyományfenntartó szereppel. Erre mintegy ráadásként jön csupán, hogy a kívülnézeti kép (lett légyen az német hadúré, cseh királyi adószedőé, esztergomi káptalani nótáriusé, paksi tanácshatalmi komisszáré vagy temes megyei tanácsi térségfejlesztő mérnöké) miképpen találkozik – s találkozhat-e egyáltalán – a helyi társadalom önképével, annak reprezentált vagy rejtekezve maradt intonációival. S még minderre felülbírálati vagy megértési feltételként simítja rá az antropológus pillantását, a megértés vagy a félreértés palástját maga a kutató, aki ha igyekszik is a kép teljességét szem előtt tartani, olykor maga sem tehet arról, hogy helyenként homályosan vagy csak egyes térfoltokat láthat be.

Aki pedig mindeme másságokat, feltárási és megértési, reprezentált és rejtve maradt kulturális tartalmakat átfogni képes lehet, az ugyanakkor azt a veszélyt is szükségképpen kell vállalja, hogy összefoglaló vélekedésének (vagy okadatolt ismeretanyagának) épp annyi az érvényessége, amennyit a megismerés mélysége és intenzitása éppen ott és akkor megengedett, s amennyit a változások pillanatait követően még elfogadhatónak tudnak mondani bárkik, akik e (társadalomtörténeti) pillanatok értelmezői voltak vagy lesznek. A kulturális antropológia ekként tűnhet olybá is, mintha a pillanat művészete, valamely művészeti vagy intellektuális gesztus időlegessége jellemezné, s nem volna méltó a tudomány jelzőre. Ez pedig részint így is van, de tekinthető éppenséggel ellenkezőleg is: mindaz, ami nem hajlamos a pillanat változásait nyomon követni, s nem hajlik a hatások regisztrálása, a lehetségességek tudomásul vétele irányába, az még művészetnek is kevés, hátmég tudománynak…!

Kísérletem, hogy a Duna-völgyiség néhány lényeges elemét megragadni próbáljam, minden esetlegessége dacára, éppen ezért tükrözi látszólag a nehezen igazolhatóság tudományos (?) kritériumrendszerébe nem illő elemek túlsúlyát és esetlegességét, ugyanakkor talán számíthat arra, hogy épp azok, akik nem föltétlenül a tudományost, de a mindennapjaikra érvényesen vonatkoztatható, lényegi tartalmakat fölismerhetik benne, ezáltal ne az idegen tájékozatlanságát, vagy a „valóságidegen” tudós közömbösségét érzékeljék, hanem inkább azt a megértő attitűdöt, amelyet az intuitív antropológia (Papp 1999), a mentalitáskutatások és a mikrotörténetírás (Szekeres 2003; Czoch – Sonkoly 2000), a kollektív emlékezetet elemző történeti kérdésfelvetések (Gyáni 2000), meg a szociálpszichológiai vagy identitásföldrajzi (Bugovics 2004) ráközelítések tettek igazolhatóvá az elmúlt év(tizedek)ben. Mindezek közül itt most csupán egyetlen aspektust emelnék ki: a helyi világ, a lokalitások fogalmát, melynek áttekintő elemzése nem kerülhet bele ebbe az összefoglalóba, de amelynek figyelembevétele nélkül nincs térségpolitika, nincs ágazati fejlesztés, nincs településtervezés, sem nemzeti vagy nagytáji identitás, amely érvényes lehetne. Sem a Duna-tájon, sem pedig távol ettől. E szemléletmód lehet idegen az olvasó számára, s lehet túl „új” a kutató számára, de mentségemre szolgáljon, hogy alapjait nemcsak a reformkori haladó értelmiség szemléletmódja, Jászi Oszkár dunai konföderációs elképzelései, vagy a második világháború utáni hatalmi tömbösödés foglalta részben-egészben magába, hanem magának a Duna-tájnak lakossága, identitás-tudata, történeti helykeresése és megannyi szövegszerű önmegfogalmazása nemkülönben.

Bevezetőmnek itt vége szakad. Igazán érdemi módon mindez mint „kutatás” nem folytatódott, „nagymonográfiává” sosem lett. Ám aki idáig már eljutott, bizonnyal meggyőződött arról, miért is kellett ennek így lennie. Aki azonban e bevezető bevezetőjéből még további elágazások felé követne, a (kicsit) teljesebb művet eléri a Széchenyi Könyvtár elektronikus alkönyvtárában, itt: http://mek.oszk.hu/10500/10504

Könyvészet

Andrásfalvy Bertalan 1975 A Duna-mente népének ártéri gazdálkodása Tolna és Baranya megyében az ármentesítés befejezéséig. In Tanulmányok Tolna megye történetéből VII. Szekszárd, Tolna megyei Tanács Levéltára kiadásában.

Bánlaky Pál 1990 Értelmiség egy kisvárosban. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Barna Gábor 2000–2001 Reale Grenzen – symbolische Welten. Acta Ethnologica Danubiana 2-3, Komárom – Dunaszerdahely, 23-35.

Bárth János 1975 A kalocsai szállások településnéprajza. Kalocsa, városi kiadvány.

Bárth János 1992 Dunatáji találkozás. BKMM Kecskemét.

Bindorffer Györgyi 1996 Identitás kettős kötésben. MTA PTI Etnoregionális Kutatóközpont, Munkafüzetek 16. Budapest.

Borsányi László 1988 Megfigyelés az antropológiai terepmunkában. ELTE BTK, előadás.

Botlik József 1988 Egy kis város a Duna mentén. Adalékok a szlovákiai Komárom 1919–1938 közötti történetéhez. Napjaink, 6:9-10.

Czoch Gábor – Sonkoly Gábor 2000 Társadalomtörténet másképp. A francia társadalomtörténet új útjai a kilencvenes években. Csokonai, Debrecen.

Danlová, Ol’ga 2000–2001 The Borderland as a Complex of Material, Aesthetic and Symbolic Values. Acta Ethnologica Danubiana 2-3, Komárom – Dunaszerdahely, 85-94

Erdősi Ferenc – Gál Zoltán – Hajdú Zoltán 2003 A Duna történetileg változó szerepe Közép-Európa és Magyarország térfejlődésében. In Glatz Ferenc szerk. A magyarországi Duna-völgy területfejlesztési kérdései. MTA RKK, Pécs, 16-50.

Filep Tamás Gusztáv 2004 A humanista voksa. Pro Minoritate, Ősz-Tél, 33-63.

Füves Ödön 1966 Görögök a Duna-Tisza közén. Budapest, Akadémiai. Klny. az Antik Tanulmányokból, 92-98.

Geertz, Clifford 1994 Az értelmezés hatalma. /Vál. és szerk. Niedermüller Péter/. Századvég, Budapest, 352-368.

Geertz, Clifford 1988 Sűrű leírás. In Vári Attila szerk. Misszionáriusok a csónakban. Akadémiai, Budapest, 13-61.

Glatz Ferenc 1998 Hét pont a Dunáról. Ezredforduló, 1:25-28.

Glatz Ferenc szerk. 2003 A magyarországi Duna-völgy területfejlesztési kérdései. MTA RKK, Pécs

Gyáni Gábor 2000 Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélése. Napvilág, Budapest.

Hajnal Virág – Papp Richárd 2004 „…Mint leveleket a vihar…”. Kulturális antropológiai tanulmányok az ezredforduló délvidéki magyarjairól. Fórum Könyvkiadó, Újvidék.

Hanák Péter 1984 A dunatáji közösségtudat. Műhely, 3:3-20.

Hankiss Elemér 1997 Az emberi kaland. Egy civilizáció-elmélet vázlata. Helikon, Budapest, 93-127, 203-225.

Hofer Tamás 2004 Szempontok a határok történeti-etnográfiai értelmezéséhez. In Kovács Nóra – Osvát Anna – Szarka László szerk. Tér és terep. Tanulmányok az etnicitás és az identitás kérdésköréből III. Akadémiai Kiadó, Budapest, 17-21.

Jászi Oszkár 1988 (1918) A Monarchia jövője. A dualizmus bukása és a Dunai Egyesült Államok. Maecenas, Budapest.

Illyés Bálint 1975 Kiskunsági krónika. A Fölső-Kiskunság vázlatos története 1745-ig. Kunszentmiklós.

Kiss Mária 1988 Délszláv szokások a Duna mentén. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Kovács Éva – Gerhard Baumgartner – Vári András szerk. 2002 Távoli szomszédok. Jánossomorja és Andau 1990–2000. Regio könyvek, Teleki László Alapítvány, Budapest.

Langer, Josef 2001 A határ mentén élők egymásról kialakított képe. In Éger György – Langer, Josef szerk. Határ, régió, etnikumok Közép-Európában. Budapest, Osiris, 137-145

Liszka József 2000-2001 Zeitlische „Grenzen” der ungarischen Popularkultur in der Slowakei. Acta Ethnologica Danubiana 2-3, Komárom – Dunaszerdahely, 151-163.

Mohay Tamás 2000 Migráció és élettörténet. Tapasztalatok a határátlépés és határváltozás során (1920–1960). In Kuti Klára – Rásky Béla szerk. Azonosságok és különbségek. Mai néprajzi kutatások Ausztriában és Magyarországon. MTA Néprajzi Kutató Intézet, Budapest, 113-129.

Molnár Gizella – T. Kiss Tamás 1986 Hajósi mozaikok. Szeged, Juhász Gyula Tanárképző Főiskola.

Mythos Danube Area – a Donau Festival Niederösterreich kiadványai és évenkénti rendezvénysorozata (Krems, St.Pölten).

Papp Richárd 1999 Intuitív antropológia. In Kézdi Nagy Géza szerk. Menyeruwa. Szimbiózis, Budapest.

Papp Richárd 2001 Etnikus vallások a Vajdaságban? Kisebbségkutatás (3): 415-437.

Papp Richárd 2002a Szakrális és etnikai tartalmak a Vajdaság felekezeti életében. Ethnica (1): 31-33.

Piróth István szigorlati dolgozat, ELTE BTK, Budapest.

Szántó Diana 1998 Ember és folyó: az etnológia helykeresése a posztindusztriális társadalomban. Interjú André Vincent-nal, a Maison du Rhône (Givors, Rhône megye, Franciaország) igazgatójával. Tabula 1-2. Néprajzi Múzeum, Budapest.

Szekeres András 2003 A történész szerszámosládája. A jelenkori történeti gondolkodás néhány aspektusa. L’Harmattan – Atelier, Budapest.

Tóth Zoltán 1989 Szekszárd társadalma a századfordulón. Akadémiai, Budapest.

Varga Lídia 2002 A népi táplálkozás táji tagozódása a Kárpát-medence északnyugati térségében. Acta Ethnologica Danubiana 4, Komárom – Dunaszerdahely, 125-128

Wilhelm Gábor 2002 Háztörténetek: német sorsok a Duna mentén (a Donauschwäbisches Zentralmuseum, Ulm vendégkiállítása), Néprajzi Múzeum, Budapest.

1 Összegző szándékú előtanulmány egy készülő kutatási áttekintéshez. MTA PTI Etnoregionális Kutatóközpont, Dokumentum-füzetek No. 22., Budapest, 2005. Kutatási munkálataimhoz és tapasztalataim összegzéséhez az OTKA T 022600 és a T 035241 számú támogatás nyújtott segítséget.

2 Ehhez csupán adalékok itt: Bindorffer Györgyi – Horváth Sándor – Janek István – Krékity Tamás – Mukicsné Kozár Mária – Szabó Orsolya – Tolnai Mirjana 2006 Asszimiláció, nyelvhasználat, identitás-kettős identitás összehasonlító vizsgálata a magyarországi német, horvát, szerb, szlovák és szlovén kisebbség körében: szinkron és diakron dimenzióban. Munkabeszámoló. OTKA. On-line: http://real.mtak.hu/194/1/37400_ZJ1.pdf