Dan Culcer szerint a mai romániai sajtó gyakorlatilag kritériumok nélkül működik

Interjúalanyunk, a Párizsban élő költő és irodalomkritikus 2010. június 15-én, 69. születésnapján, hajdani első munkahelyén, a marosvásárhelyi Művészeti egyetemen, népes közönség előtt előadást tartott egy éve beindított kutatási projektjéről, A cenzúra mint ideológia címmel. A találkozó tanulságairól érdeklődtünk, pár héttel az esemény után.

Kérdezett: Cseke Gábor

Mi késztetett arra, hogy ekkora fába vágd a fejszéd? Miért gondolod, hogy mindez fontos ma, amikor úgy tudjuk, hogy 1989 után Romániában is szabad a véleménynyilvánítás, sajtószabadság van, vagyis megszűnt a cenzúra?

- Aki nem ismeri a történelmet, arra ítéltetik, hogy újra átélje. Ha nem szeretnénk újraélni a múltunkat, akkor meg kell ismernünk, mondotta Karl Marx, egy ma már úgy tűnik, elfeledett gondolkozó, akire pedig oda kell figyelnünk, mert egyike azoknak, akik foglalkoztak a cenzúrával, kemény szövegeket írt ellene és akinek a nevében megteremtették a kommunista cenzúrát, éppen az ő szövegeiből gyártott dogma terrorjának jegyében.

Hogyan láttál hozzá a kutatáshoz? Milyen forrásokra, dokumentumokra alapoztál?

- Mivel 1990 után megnyílt a hivatalosan Sajtóigazgatóságnak (hivatalosan: Direcţia Generală a Presei şi Tipăriturilor) nevezett, s 1977-ben felszámolt, nyilvánosan soha nem is létezett cenzúra - törvényesen ismeretlen volt és jól leplezve tevékenységét ügyködött - jól megőrzött levéltári állománya, alkalmam nyílott beletekintenem az intézmény szervezeti felépítésébe, történetébe, mindazon iratokba, amelyek rögzítették a cenzúra beleavatkozását az időszaki és az alkalmi kiadványok megjelenésébe. Így találtam rá példának okáért egyes verseim cenzúrázásáról szóló feljegyzésekre, éppen azok közül, amelyeket négy évtizede az Ifjúmunkás számára ön fordított le.

Fogalmazz meg tömören néhány olyan alapvető tanulságot, melyek kutatásaid fontosságát és időszerűségét támasztják alá.

- Szabályosan rekonstruálni lehet eképpen a cenzúra doktrínáját, azt a negatív ideológiát és elsorvasztó kulturális és politikai gépezetet, melyet évtizedeken át a maximális hatékonyság irányában fejlesztettek, nyomon követhető a totalitárius nyelvezet kifejlődése, amelynek óvatos, hangfogós kritikájában, s egyben akaratlan fenntartásában, továbbításában és szüntelen árnyalásában mindannyian részesek voltunk, akik 1990 előtt a sajtóban dolgoztunk.

Szerinted a cenzúra milyen alakzatokban és mélységben van jelen a jelenlegi romániai társadalom életében? Létezik-e nemzeti-nemzetiségi sajátossága, például a román vagy a magyar közösségek viszonylatában?

- A cenzúra folyamatosan túlélte - bár hatásfoka változott - az 1977-es esztendőt, megosztotta önmagát és diszkrétebb lett. Különböző központi hálózati szervek vették át a Sajtóigazgatóság (DGPT) szerepét, beleértve az átigazolt egykori cenzorokat is, akik így átmenthették korábban szerzett hozzáértésüket. A működési felépítés vizsgálata azért érdekes, mert nyomon követhetők általa a cenzori pályaívek, amelyekben nem okozott túl sok kárt az intézményt ért változások, hiszen valamennyi pártfunkcionárius egy közös névjegyzékben szerepelt és az úgynevezett kádertartalékhoz tartoztak, amelynek engedelmességéről és végrehajtói készségeiről hétpróbás tapasztalatok léteztek. Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy a cenzori tevékenység sokszor egybevágott a politikai rendőrség tevékenységével, nem egyszer a cenzorok maguk is fedett titkosügynökök vagy nyilvántartott besúgók voltak, akik a sajtó, a kiadók, a filmszakma, az állami rádió vagy a televízió működési hálózatában kaptak helyet. A cenzúra azonban mindenütt megnyilvánult. Ritka együttműködésem során a Szabad Európa Rádióval 1988 táján engem Monica Lovinescu cenzúrázott, mert néhány negatív jelenséget szerettem volna szóvá tenni a román emigráció életéből, ő viszont, arra hivatkozva, hogy ezzel a Szekuritáté malmára hajtanánk a vizet, elvetette az általam javasolt témát, s csak azt engedte át, ami számára megfelelőnek tűnt. Már akkor meggyőződésem volt s ma már a bizonyítékoknál is erősebb meggyőződésem, hogy a Szekuritáté sokat, éppen eleget tudott, s amit el szerettem volna mondani egyes diaszpórában élő nemzettársunk egységbontásáról és (fanarióta) dogmatizmusáról, csupán egy felismerés megnevezése lett volna, nem pedig a titkosszolgálatok által ismeretlen titok felfedése. 1990 után a félelem e hivatalnokai nem lettek a belső rendszer munkanélkülijei, hanem újrarendeződtek. Látszólag a cenzúra eltűnt, miközben az Internet lehetővé teszi, hogy azonnal közzé tegyünk mindent, amit csak írunk. De a látszat csal! Léteznek tabutémák az írott sajtóban, különösképpen a nagy példányszámú fórumok esetében. És nem csak Romániában. Monopoljellegű összevonások helyettesítették az 1990 utáni sajtó változatosságát. A laptulajdonos csupán egyetlen személlyel tárgyal: a főszerkesztővel vagy az igazgatóval, aki a maga során a beosztottakat irányítja és olyan témákat sugall számukra, melyek öncenzúrát feltételeznek. Létezik bizonyos sajátos helyzet a etnikai tárgyú témák cenzúrázásával kapcsolatban. De a cenzúra nem csupán a kisebbségi társadalom életének szociális, politikai, történelmi elemzését gátolta, hanem a többségiekét is, erősen ideologizált történelmi szemléletet kényszerítve rájuk.

A helyzet most sem különböző, éppen csak a politikai cenzúra, az öncenzúra és az államon belüli közösségek közti kapcsolatok tabui mellett hangot kap a kötelező nemzeti-nemzetiségi közösségi szolidaritás is. Amikor nyíltan és világosan, dokumentumok alapján lehet majd írni Sütő András együttműködő magatartásáról, összehasonlítva azt a Hajdú Győző-féle kollaboracionizmussal, illetve arról a földalatti tevékenységről is, amit Hajdú a romániai magyar irodalom és kultúra védelmében kifejtett - amiről a magyar irodalomtörténészek nem mernek írni, attól tartva, hogy Hajdú rehabilitálásának vádját vágják a fejükhöz -, akkor elmondhatjuk, hogy a demokráciában eltűnt a cenzúra. A cenzúra hiánya ugyanis, egyelőre csak szándék és törekvés, nem pedig valóság Romániában. És nem hiszem, hogy az RMDSZ egy mélyen demokratikus intézmény lenne mindaddig, amig etnikai pártként működik és kizárja programjából, elemzéseiből a szociális problematikát, amely megkülönbözteti a gazdag magyarokat a szegény magyaroktól, de az előbbieket érdekazonosságuk egyesíti és szolidaritásra készteti a leghírhedtebb román vadkapitalistákkal és politikai szélhámosokkal.

Előadásodat egy szokatlan, kedélyborzoló és sokakat vitára ingerlő idézettel indítod. Borges, aki egy francia lap cenzúráról szóló különszámának nyilatkozott 1970-ben, állítja, hogy a szakszerűen végzett cenzúrát szükséges rossznak tartja (a rendőrséggel együtt), mely nem tudja megakadályozni a vérbeli írókat abban, hogy elmondják azt, amit akarnak. Te hogy vélekedsz erről, kutatásaid mennyiben igazolják vagy cáfolják ezt az állítást?

- Nem a vélekedések ellenőrzése a természetes, hanem a sajtó által feltálalt események fontossági sorrendjének és fokának a megszűrése. A sajtó társadalom- és erkölcsformáló szerepéről nagyon keveset beszélünk, amióta kiszabadultunk az állami monopólium hatalmából. Borges az irodalomra utal, a politikai diszkurzus vonatkozásában és ezért hangsúlyozza a metafora szükségességét az irodalom szempontjából, mint a cenzúra egyik melléktermékét. De a sajtó 1990 utáni változásai egy negatív modellt szorgalmazott: gyakorlatilag kritériumok nélkül vagy csakis a sikerorientáltság, a szenzációk, az olcsó szórakoztatás, a bűn vagy a bulvárhírek vonzereje révén működik - szemben a komoly szociális, gazdasági és politikai, sokkal nehezebben tetten érhető és elemezhető problematikájával, pedig ez utóbbiak határozzák meg létünket, nem pedig a Sapienţa utcai kettős gyilkosság...

Te milyen meghatározó élményeket őrzöl a cenzúráról - mint Franciaországba áttelepült román állampolgár, újságíró és költő? Mi a,z amit máig nem tudtál elmondani a cenzúra miatt?

- Mondani szinte mindent lehet. Azért hangsúlyoztam, hogy szinte, mert mindent azért nem lehet. De a kérdést csak akkor tehetjük fel helyesen, ha a címzett személyét is tekintetbe vesszük. Hogyan érjük el az üzenetünk valóságos célszemélyét, hogyan előzzük meg a torzulásokat, hogyan tudhatnánk meg, hogy üzenetünket nem csak vették, hanem helyesen is értelmezték? És ezzel máris a kommunikáció elméletéhez jutottunk, ahol meg is állhatunk, hogy majd egy másik alkalommal ott folytassuk, ahol abbahagytuk.

Az előadással egyidőben jelentek meg Utópia címmel összegyűjtött verseid az Ardealul kiadónál, kétnyelvű kiadásban, románul és magyarul. Van-e benne olyan vers, amiről úgy érzed, hogy a fentiek kontextusában jó lenne idézni?

- Talán a Jan Palach, illetve annak a román férfinak, Liviu Babesnek az emlékére írt versről lehetne szó, aki a brassó-pojánai sípályán lett öngyilkos a diktatúra ellen tiltakozva; azzal a reménnyel, hogy áldozatuk talán nem volt hiábavaló - amennyiben nem felejtkezünk meg róla.

Menedék

(Refugiu)

J.P. és Liviu Babeş emlékére

Füvek sehol, páncélos dél komorlik

az acélpenge ütőeret ér belécsikordul

a csorbult él hüvelybe bújik

izzó lenyomata végső menedék.

A felhők sivítanak bárgyú félelemben.

Égő gyertya az egész országért,

Fáklya bármely útitársért,

Küszöbön a tél ezeket az ujjakat

markolatra fagyasztja, elhagyatott, vándorösvények.

Itt nyeljük vissza feltüremkedő bendőnk,

a dombon lángban állva, vakokat vakítón.

Majd egy sarokban elzuhanunk

a környék belereccsen e szokatlan döndülésbe.

Végső menedék, túlsó századi utca

Az aszfalton, a havon idő előtt elesettek, megyilkoltak

és a szélsodorta hamvak.

(Cseke Gábor fordítása)

Dan Culcer (1941, Szulina , Tulcea m.), ny. újságíró kritikus, költő. Erdélyi menekült szülők gyermekeke. Középiskolai, egyetemi tanulmányok Kolozsvárott, 1963-ban román nyelv tanár lesz. Egyetemi oktató, kutató, majd újságíró Marosvásárhelyen. Alapító tagja a Vatra folyóirat szerkesztőségének (1971-1987). Romániában három önálló irodalmi/kritikai alkotása lát napvilágot: Un loc geometric ('Egy mértani hely'), Citind sau trăind literatura ('Olvasni vagy élni az irodalmat'), Serii şi grupuri ('Sorozatok és csoportok'); némi fordítások. 1987-tól Franciaországban él mint politikai menekült. Párizsban dolgozik. 1996-tól francia állampolgár. 1993-tól nyugdíjazásáig szerkesztőségi, majd felelős titkárként dolgoziott egy szakszervezeti kiadóhivatalnál. Megalakítja Párizsban az Association des journalistes roumains - Ouest szervezetet. Könyveket, plakátokat, brosúrákat kivitelez grafikailag. 1989-tól ismét kapcsolatba lép a román sajtóval. A marosvásárhelyi Vatra folyóirat franciaországi tudósítója. Utopia c. kötetét (2010, Editura Ardealul) Cseke Gábor fordította magyarra.

*

Dan Culcer: A CENZÚRA MINT IDEOLÓGIA

Szociográfiai jegyzetek: tiltott könyvek és sajtócenzúra

"Azt hiszem, a cenzúra, abban az esetben indokolható, ha szakavatottan alkalmazzák, és nem személyes, faji vagy politikai zaklatás fejében használják.

A cenzúra erkölcsi megindoklása jól ismert, és nem térek vissza rá. Különben is, ha nem tévedek, létezik egy esztétikai jellegű indoklás is. A filozófiai és a matematikai nyelvezettől eltérően, a művészet nyelve áttételes, a leglényegesebb és legszükségesebb eszközei a metaforák, nem a kijelentéses állítások. A cenzúra ösztönzi az írókat ezen eljárások használatára... A mesterségében jártas író bármit képes kifejezni anélkül, hogy a jóízlést sértené vagy átgázolna kora konvencióin. Tudjuk, hogy maga a nyelv is egyfajta konvenció.

Minden, ami az Állam erejét növeli, az én szememben veszélyes és kellemetlen, de a cenzúrát és a rendőrséget jelenleg szükséges rossznak tartom."

Jorge Luis Borges, Magazine littéraire, nr. 37, février 1970, Paris. A cenzúrának szentelt szám.

Kutatási elképzelésem bemutatásával kezdem. A projekt jelenlegi állapotában kivihetetlennek tűnik annak a szemében, aki most önök előtt áll, különösen akkor, ha szigorúan magánérdekű tervként kezelném. Életkorom nem engedi meg, hogy további éveket időzzek mindenféle archívumokban, és évente néhány hónapot Romániába jöjjek, hogy az országos sajtóigazgatóság iratcsomóinak sokezer oldalát fényképezgessem. Majd következne további irattárak kutatása is, melyek tevékenysége a cenzúrával határos: a békeszerződés alkalmazásának román bizottsága, az RKP Központi Bizottságának propaganda-, mozgósító, kulturális és művészeti, valamint káderosztálya, a Szekuritáté, a Vámhatóság, a Rendőrség, a külkereskedelmi minisztérium, a Román Tudományos Akadémia, , az ARLUS, az 1944 után Romániában működő kiadók, szerkesztőségek irattárai, mint pl. Orizont, Veac Nou, Flacara, Urzica, Gazeta literara, Viata romaneasca, Utunk, Korunk, Ifjúmunkás, Előre, Neuer Weg, Neue Literatur, Novi Zivot stb. Hogy a naplókban, a memoárokban vagy a szóbeli történelem dokumentumaiként begyűjtött anyagokról ne is beszéljünk, megszólaltatva akár a cenzorokat, a szekusokat, az érintett pártfunkcionáriusokat is.

A kommunizmusban a cenzúra nem másodlagos intézmény. Mindenható és eredményes eszköze az ideológia terjesztésének, tisztogató funkciója révén pedig lángszóróra emlékeztet, mely fölperzseli a talajt, mintha tiszta lapot nyitna, ahogy azt a Forradfalom diktálja, s hamujával termékennyé teszi a terepet az új, a "proletár", a botcsinálta kommunista kultúra zsenge hajtásai számára.

A cenzúrát, vagyis az országos sajtóigazgatóságot 1977-ben "felszámolták". Különböző fedőnév alatt, cenzúra az 1939-1945 közötti háborús időkben, de utána is létezett, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem csak a múltban, de bizonyos esetekben ma is az állam egyik funkciója. Ion Lacusta egy tanulmánya az Akadémiai Könyvtárban fellelt feladatgyűjteményre alapozva, megrajzolja a viszgált időszak cenzúrájának főbb jellemzőit. Adrian Marino könyve főként a ronám országokbeli cenzúra történetével foglalkozik. Szükségesnek mutatkozik a szovjet cenzúrával való összehasonlító vizsgálat is, aminek eddig is számos tanulmányt szenteltek.

*

Projektünk ideiglenes, címe: A cenzúra mint ideológia. És bár elvileg irodalmi vonatkozású témáról van szó, kutatásunk nem kerülheti meg az olyan szomszédos területeket, mint a történetírás, a szociológia, a tömeglélektan, az etnológia.

A kutatás középpontjába állított anyag mindenek előtt irodalmi jellegű, hogy közösen ismert, érthető és elemezhető viszonyítási alapot nyerhessünk, ám a cenzúrának mint jelenségnek a megértése csak úgy lehetséges, hogy a felgyorsított, erőszakos, parancsuralmi társadalmi változások tervezett rendszerének részeként kezeljük. Ez az elképzelés a cenzúrát a Szekuritáté egyik járulékos, kiváltságokat élvező, hálózati, mindenütt jelenlévő módon szervezett intézményeként kezelte.

*

Személyes indítékaim életem meghatározó élményeiből fakadnak. Most csak néhányat ismertetek közülük.

Tanárcsaládban születtem, amelyben könyveket olvastak, azokat becsülték, megőrizték, amelyben az olvasás állandó és kedvelt foglalatosság volt. Soha senki nem tiltotta meg, hogy akár a legkésőbbi órákig is olvassak, Apám társaságában. Soha semmiféle tiltással nem találkoztam, bármilyen könyvet vettem is a kezembe a családi könyvtárból vagy kértem kölcsön. Iskolatáskámban az olykor igen súlyos és vaskos tankönyvek mellett - amilyen például az örökre megátkozott Mihai Roller-féle RNK Történelme - olvasnivaló könyv is lapult, mint Pavel Ignatovtól az Egy partizán feljegyzései, , Alekszandr Fagyejevtől Az ifjú gárda, vagy Jules Vernétől a Grant kapitány gyermekei, de tiltott könyvek is, melyek fedelét kék papírral borítottam be, hogy elfedje a szerzőt és a címet. Ilyen könyv volt a Dox tengeralattjáró kalandjai, egy azóta elfeledett írótól, vagy May Károly Halálvölgye. Ez utóbbi azért volt betiltott író, mint utólag megtudtam, mert szerepelt Adolf Hitler birtodalmi kancellár kedvenc szerzőinek listáján.

Szemtanúja voltam könyvtárak pusztulásának, ezek az emlékek máig kísértenek. Legrégebbi élményem az ötvenes évek elejéről való, talán 1954-ből, amikor apámmal a kolozsvári Karolina téren az egykori ferencrendi katolikus, tehát magyar kolostor mellett mentünk el. A gótikus épületbe 1950 után zeneiskola költözött, ablakaiból éppen könyveket hajigáltak kifelé, azok meg tompán puffantak a kövezeten, halomba gyűlve. Onnan a fürge, jellegtelen külsejű napszámosok kis gömbökben végződő, krumplihányó villával lóvontatású társzekérre pakolták a könyveket. Úgy lehet, e gaztettet elrendelők azt gondolák, hogy a régi könyvekhez ez a legillőbb szerszám... Szinte valamennyi kötet bőrbe vagy pergamentbe volt kötve, sokszáz évesek lehettek. Apám, mint aki a színházban drámai jelenetet lát, ledöbbenve bátorkodott engedélyt kérni az egyik napszámostól, hogy találomra kihalászhasson egy könyvet a halomból, amelynek növekedésével a szekeret rakodó kocsisok nem is tudták tartani az ütemet. Így került a könyvtárunkba, többek között a Historia Quakeriana második kötete, amelyet Amstelodamban (vagyis Amszterdamban) adtak ki, feltehetően 1695-ben, akár az első kötetet.

Szintén az ötvenes években, apám gyermekkorának Erdélyében utazva (apám máramarosi orvos- és papcsalád leszármazottja) a Kolozsvár-Dés-Zilah-Mojgrád-Kápolnokmonostor útvonalon, megfordultunk Balázsfalván is, amely az erőszakos kultúravesztés idején, többek között a görögkatolikus vallás betiltása, a román szellemi közösség elitjének bebörtönzése, a felekezeti iskolák megszűntetése, a könyvtárak tisztogatása vagy elpusztítása révén, elvesztette az erdélyi szellemi és művelődési központ szerepét. Balázsfalvából kihalt település lett, mint egy nehezen megközelíthető sziget, s akkor úgy tűnt, hogy hanyatlása megfordíthatatlan. Egy esős napon, egy állami vagy kollektív gazdaság udvara mellett haladtam el, s az udvaron mocsárra emlékeztető pocsolya terjengett, amelyen át kőről kőre lépkedve lehetett átgázolni. Kiderült, hogy valaki ösvényt rakott , sűrűn egymás mellé helyezett, vastag könyvekből, amelyen át a kaputól egészen egy magas, tornácféléhez vezető lépcsőig lehetett jutni. És ezen az úton a könyvek halálán keltem át. Amikor Apám a házigazdánktól megtudta, hogyan jártam, életében először és utoljára nagyot káromkodott előttem, szidva az ismeretlen gazemberek anyukáját.

*

A kolozsvári Egyetemi Könyvtár alagsora a betiltott könyvek, illetve közönségesebben: a tartalékolt könyvek, esetleg a letartóztatott és száműzött értelmiségiektől elkobzott könyvtárak lerakataként szolgált. Pillanatnyilag nem találtam 1955 előttri, a letartóztatások és házkutatások eszközlésére és lebonyolítására vonatkozó utasításokat. 1955 után viszont a házkutatást egy, a Belügyminisztérium szervei által kidolgozott letartóztatási és házkutatási Irányelvek (CNSAS irattára, dokumentumok, 101. sz. dosszié, 3-24, a Partitura Securitatii c. kiadványban, Biblioteca de Istorie, Editura Nemira, 2007) szerint eszközölték. Az irányelvek leszögezték, hogy "a könyvekben megvizsgálandó, nincsenek-e sorok közötti feljegyzések, a lapok között cédulák, vagy egymáshoz ragasztott lapok" (390. old.). A könyvek veszélyességi foka, és bizonyítékként játszott szerepük nyilvánvalóvá válik, mikor egy tekintélyes lista felsorolásából azt olvasshatjuk ki, hogy a tiltott irodalom ugyanolyan veszélyes, mint a szúró-vágó vagy a tűzfegyverek...

*

Rudi Schuller prózaíró, Ion Negoiţescu jóbarátja. Földbirtokos, aki földjeit adja el, hogy könyvet vásárolhasson. Rudolf Schuller német magántanárom volt Kolozsváron. Nem túlságosan nagy, de igen szép könyvtára volt, amelybe főként az Echinox szerkesztőségbeli szász fiataloknak volt bejárásuk. Az 1948-as tanügyi reformig egyetemi tanár. Továbbá az Erdélyi Helikon és talán a Pásztortűz munkatársa is. Tökéletesen beszélte a három erdélyi nyelvet, prózai munkáit magyarul írta. Később, az utcára kerülve, magánórákból és könyvtára egy részének elkótyavetyéléséből élt. Ama könyvtárból, melynek megalapozásáért, még a harmincas évek elején, eladta a családi örökségből rámaradt földek egy részét, csakhogy könyveket szerezhessen.

*

A szocialista Románia könyvesboltjait 1963 táján kezdték külföldről behozott könyvekkel ellátni. Kolozsvár központjában, az ódon és mutatós Continental szálló szomszédságában az Orosz Könyv a Mi Könyvesboltunkká (Libraria Noastra) változott. A bolt fölött működött a Tribuna szerkesztősége. A könyvesbolt polcain az importból származó bőségnek csak egy töredékét láthattuk. A külföldi könyvhöz nem jutott hozzá akárki. Az ezzel kapcsolatos szófordulat pedig nem az volt, ami az élelmiszerek esetében, hogy "narancsot osztanak", "banánt osztanak", vagyis ritka és a romániai piacon addig elérhetetlen árut forgalmaznak. Elterjedt viszont a hír, hogy francia könyvek "jöttek" a könyvelosztóba, s a beavatottak: egyetemi tanárok, orvosok, jól ismert kultúraktivisták, lapok és folyóiratok főszerkesztői - megjelentek a Dobrogeanu Gherea utcai lerakatnál, valahol a Törvényszék tájékán, ahol ismerték és elismerték őket. Ott egy, az importáru tárolására berendezett raktárba léptek, ahol bizonyos, nehezen értelmezhető kritériumok alapján jogosultak voltak néhány, leginkább francia nyelvű könyvre. Ezek vagy kisméretű zsebkiadások voltak a népszerű Classiques Garnier-Flammarion sorozatból, továbbá kritikák és esszék a Seuil vagy az Edition du Minuit gondozásában.

*

Nem csupán a könyvterjesztés volt irányított. A "sokoldalúan fejlett szocialista társadalomban" az elveknek és eszményeknek megfelelően az anyagi és szellemi javakhoz való hozzáférésben nincs egyenlőség, szabadság. Mivel a reális vagy a mesterségesen gerjesztett hiány társadalmáról van szó, bizonyos anyagi vagy kulturális javakhoz csak ellenőrzés, irányítás révén lehetett hozzájutni. A ritka tárgyakat, akár az alkalmatlan eszméket, nem volt szabad bárkinek birtokolni, még ha beszerzésére meg is volt a lehetősége. Az importált színes televíziót, a mosógépeket, akár csak valamennyi behozott terméket, irányítottan, előjogok alapján forgalmazták. Ugyanígy találtak gazdára a korlátozott számban behozott fordítások vagy kiadványok. Bármilyen próbálkozás, ami túllépte vagy megkerülkte volna e tilalmat, a gyanú árnyékát vetette az illető személyre, s a kevésbé szigorúan vagy szigorúan ellenőrzendők közé sorolta őt.

*

Szigorú ellenőrzés volt mindazok osztályrésze, akik rokonaiktól vagy barátaiktól ajándékokat kaptak, különösen, ha könyvekről, lapokról volt szó, de azoké is, akik valamilyen önképzőkörben tevékenykedtek, egy már számontartott csoporttal álltak kapcsolatban. Az efféle helyzetek automatikusan kiváltották a Szekuritáté ellenőrző és megfigyelő tevékenységét. A kommunistaellenes propagandát folytató rádióadókkal levelezni tilos volt, s a Szekuritáté postaellenőrzésre vagy belső lehallgatásra szakosodott egységei büntetéssel sújtották a renitenskedő hallgatót vagy levelezőt. Nagybányán élő nagybátyámra egy nyugdíjas pénztárácjához mérten súlyos pénzbüntetést róttak ki, mivel nyíltan és levélben angol nyelvkönyvet kért a BBC rádiótól. Megőriztem az ellenséges rádióállomással folytatott levelezésért kirótt büntetés nyugtáját, amit a szekuritáté egy szakosított katonai egysége állított ki.

*

A cenzúra résen van című, a háború előtti cenzori tevékenység belső viszonyait feltáró első és egyetlen tanulmányban Ioan Lacusta emlékeztet arra, hogy az előírt munkamódszerek be nem tartása, mint bármely tevékenységi terület esetében, kisiklásokhoz vezethet, esetünkben tiltott információk kerülhetnek nyilvánosságra. Ioan Lacusta egy szabálygyűjteményre alapozza elemzését, A Cenzori Szolgálat Jegyzőkönyvére, amely a huszadik század 30-40-es éveiben volt érvényben. A szöveget az intézmény egy volt alkalmazottja őrizte meg, majd 1957-ben az Akadémiai Könyvtárnak adományozta, ahol ma is tanulmányozható. A cenzúra főnöke katonaember volt, akinek a parancsait csak részben teljesítették. "Számtalanszor világosan megszabtam, hogy a "Nyomtatásra engedélyezett" vagy a "Cenzúrázva" feliratú pecsétet csakis a megfelelő cenzor használhatja. Tovább megyek, ugyanis a kellő ellenőrzés végett megkülönböztető jegyekkel ellátott pecséteket adtunk a cenzoroknak, hogy azonosíthassuk őket. Ezért kívánatos lenne, ha az egyes cenzorok következetesen a saját pecsétjükkel dolgoznának. Sajnálattal tapasztalom, hogy nem mindegyik cenzor úr tartja magát ehhez az előíráshoz. Szeretném, ha mától kezdve maradéktalanul szót fogadnának nekem. Csakis így végezhetünk jó munkát" - szögezte le kategorikusan Hotineanu ezredes, a főcenzor.

Az efajta technikai beidegződések a sajtóigazgatósági időkben is érvényben maradtak. A lektorok azonosítása nem a nevükkel történt, hanem egy apró, T betűt és egy számot, a személyes kódját és felelősségét jelképező pecsét révén, amit a cenzúrázott oldalakra ütöttek, vagyis azokra a tiszta kefelevonatokra, melyek a párt és a cenzorok által előírt módosítások végrehajtása után húztak le a nyomdában. Ezek voltak a fő dokumentumok, melyek birtokában a nyomdászok hozzáláthattak az illető kiadvány sokszorosításához. A T-pecsét híján tilos volt nyomtatni. E gyakorlat bármifajta megszegése politikai, vagy szükség esetén, büntetőjogi következményekkel járt és a Szekuritáté hatáskörébe tartozott.

*

1944 és 1957 között a cwenzúra teljességében a katonai megszálló és a gazdaságot gyarmatosító módon kizsákmányoló szovjetek információszűrő eszköze volt. Kulturális viszonylatban, a cenzúra az erőszakos kultúravesztés irányában hatott s a román nemzettudat minden szintű megnyilvánulása ellen irányult, mindenható és eredményességében bármely történelkmi korszakhoz mérten páratlan eszköz volt, kizárva bármifajta nyílt ellenszegülést. De a tudatvesztési kísérlet csak részben sikerült. Különösen a történelem cenzúrázása okozott iszonyatos károkat, útját állva egy valós történelmen alapuló önismeretünknek. Helyette egy sémát kényszerített ránk, amely minden ellentmondást, sarkosságot elsimított. Ebből a szempontból a magyar közösség talán szerencsével járt azzal, hogy a kettős ellenállás helyzetébe került, s bár sorai közt szintén megvoltak a baloldali együttműködők és megalkuvók, valamint a mindenféajta bérencek, megőrzött egyfajta egységet és következetességet, amivel győzni tudott. Még a nótórius együttműködők esetében is, ameilyen az Igaz Szó főszerkesztője, Hajdú Győző volt, léteznek olyan föl nem tárt, vizsgálatlan és talán meglepő részletek azok számára, akik nagy előszeretettel használnak fehér-fekete szűrőt, akkor is, ha mi tudjuk, hogy létezik szüerke, részleges, sőt színes árnyék is.

*

1954-1955 táján, amikor bizonyos, atipikus forrásokból származó tiltott irodalmat kezdtem olvasni, fogalmam se volt arról, ki és miért tiltott be könyveket. És azt se tudtam, hogy szüleim miért rejtenek el bizonyos köteteket mások mögé, a polc mélyére. Vagy amennyiben túl veszélyesnek tűntek, miért választották a végső megsemmisítést s vetették a könyvet tűzbe vagy vízbe a tulajdonosaik? Nem hallottam semmit a fegyverszüneti egyezményről, hogy annak tartalmáról ne is beszéljünk. Az akkor látott, akkor olvasott könyvekről ritkán beszéltem néhány barátom előtt és inkább csak mostanság idéztem föl, akkor is futólag, az illető címeket és körülményeket enyhén önéletrajzi jellegű feljegyzéseimben. Túlságosan erőteljes volt a tilalom és túlságosan nyilvánvaló a hajdani kockázat.

*

De mit is tudtam és mit nem, gyermek- és kamaszkoromban, a román társadalmi valóságról? Szerencsére, családomban nem voltak eltűnt vagy bebörtönzött közeli rokonaim. Így aztán a Csatornáról, a nagyenyedi, a szamosújvári börtönökről csak 1963 táján szereztem tudomást, amikor februárban a cegei tó melletti Boncnyíresen laktam, egy Marica nevezetű paptól, apám unokatestvérétől, aki elődje lányát vette volt feleségül. Családomban csak 1964 után esett szó először a kommunista börtönökről, a volt politikai foglyok kiszabadulásával egyidőben. Ilyesmiről otthon nem igen beszéltünk. Nem tudtam például, hogy Apámat 1957 táján letartóztatták és kihallgatták, s néhány napi távollétét azzal magyarázták nekem, hogy Bukarestbe kellett utaznia. Csak két évtized múlva derült ki az igazság, amikor elolvastam azokat a családi feljegyzéseket, amikkel Anyám, nyugdíjas éveiben 20 egyetemi jegyzetfüzetet teleírt.

Tudtam, hogy kolozsvári szomszédaink között , a Donáth úton lakik néhány báró és gróf a Bánffy famíliából, de sorsuk nem foglalkoztatott különösképpen. Az egyenlősdivel beoltott szemléletem folytán senkit sem voltam képes sajnálni, akit palotáitól és előjogaitól megfosztottak. Bizonyos múltban szerzett javak elvesztése, akár az erdélyi vagy bármifajta román, akár a magyar elit tulajdonában voltak, nem váltott ki belőlem együttérzést. Veszteségünk nekünk is volt, apám orvosi rendelőjének berendezését 1948-ban önkényesen államosították, épp csak hogy megéltünk, pedig apám egyetemi tanár volt, de talán mégis valamivel jobban ment a sorunk, mint a báró úrnak, aki naponta gyalog tette meg az utat a városon át, bal kezében ételhordóval, a szamosfalvi szegénykonyháig és vissza, apró, gépies, topogó lépteivel, golfnadrágban és a sarkán kilyukadt zoknit viselve. A szénbrikettet és a tűzifát pontra, jegyzre adták, s apám sehogy se volt képes pótlást szerezni, ezért aztán a mosdótálban, amelyben téli reggeleken tisztálkodtunk, megfagyott a víz, mert a cserépkályhában csak egyetlen órán át éghetett - az is csak este - a tűz.

Vajon a valós helyzet nem-ismeretét föl kellene most rónunk magunknak, mint egy velünk született, kollektív vétket, amiért semmibe vettük a terrort, mert a társadalom panasza el se jutott legtöbbünk füléig, mert visszatartott tőle a "kognitív disszonancia", a cenzúra és a félelem? Nem hinném... Mint ahogy elfogadhatatlan a román nép vagy a magyar közösség kollektív bűnösségének gondolata is az antikommunista vagy a cionista ellenzékiek halála, eltűnésük Jilava, Máramarossziget, Szamosújvár, Pitesti, Nagyenyed cellái mélyén, az Erdélyben történt mészárlások, egyes erdélyi románok és magyarok legyilkolása, a Dnyeszteren túlra feportált vagy Nagysármáson és Auschwitzban elpusztított zsidók tekintetében.

Megengedhetetlen a metonimiát (a rész egészként való feltüntetését) alkalmazni politikai, jogi és szociológiai értelemben, amivel szeretnék elültetni a legifjabbak tudatában a Mások kollektív bűnösségét, azt az etnika-pszichoanalitikai áttételt, melynek alapján egyes románok, vagy egyes magyarok, vagy egyes zsidók feledni vagy fedezni szeretnék, az etnikai szolidaritás jegyében, egyes nemzettársaik jogi felelősségét.

*

Gazdag családi könyvtárunkban az Enciclopedia Romaniei öt megjelent kötetéből három is megvolt. A lenvászon színére emlékeztető, bekötött könyvek holmi vázák és apám képeslap-gyűjteménye mögött foglaltak helyet; apám ugyanis rajongott a képzeletbeli utazásokért. Egyes könyvek címoldalain, például Mihail Kogalniceanu műveiben, alul látható volt egy körömollóval kivágott ovális lyuk. Más könyvekből a Királyi Alapítvány acélkoronás címere volt kivágva, mint például Sadoveanu művei immár befejezetlenül maradt sorozata egyes köteteiből. Nag-Románia térképét, az 1919 utánit, valaki szintén kimetszette ollóval, talán Anyám tette, így aztán Besszarábia helyén Besszarábia körvonala, a román címer helyén a címer körvonala látszott csupán. A jelképes hatás így erőteljesebb volt, mintha a terület és a címer rajza érintetlen maradt volna. Ugyanez történt, amikor 1989-ben a román zászló közepéből eltávolították a címert. A különféle egyesületek által évtizedeken át képeslapokra nyomtatott és azokon terjesztett Nagy-Magyarország térképe, amit aztán Trianon "szétszaggatott", ugyanezt a megdöbbentő szimbolikus hatást váltja ki. Elemezhetők és meghaladhatók-e ezek a jelképes feszültségek közösségeink között? És miként? Minden bizonnyal, egyezkedés útján, amelyek során a játékelmélet "fogoly-dilemmájából" fakadó mindenféle beláthatatlan nehézségek is előadódnak majd.

*

A cenzúra, a szöveghez való hozzáférés tilalmával párhuzamosan, anélkül változtat a szövegeken, hogy jelezné a csonkítást, a torzítást. A kommunista cenzúra legnagyobb gondja az volt, hogy ne hagyjon látható nyomokat. A legtöbb szövegkiadást, függetlenül attól, hogy irodalomról vagy filozófiáról, szociológiáról vagy történelemről van szó, az 1944 utúni Romániában úgy jelentették meg vagy adták ki újra, hogy nem jelölték a törölt részeket. A legostobább példa, ami hirtelen eszembe jut, Adalbert von Chamisso ismert műve, a Peter Schlemihls wundersame Geschichte. Véletlenül fedeztem föl, amikor Rudolf Schuller némettanárommal az írást elemeztük, hogy a román változat és az eredeti között mintegy egy oldalnyi szöveghiány a különbség. A kivágott részről pedig úgy tünt, semmifajta politikai szókimondást vagy sejtetést nem tartalmaz. De a cenzúra útjai kifürkészhetetlenek.

*

A történelmietlen antiszemitizmust ürügyül használták fel a román kultúra megzabolázására, különösen a kommunista tisztogatások idején. Így aztán minden olyan könyvet, amek a románok által lakott, vagy olyan területekre utalt, melyek valamikor a román államhoz tartoztak, betiltottak. Egyúttal viszont eltűntek azok a művek is, amelyek az ottani területeken élők tollából születtek, a Chisinauban vagy Cernauti-ban kiadott folyóiratok folyóiratok és könyvek. Ugyanígy, minden olyan könyvet, ami a románok és a zsidók kapcsolatáról szólt, hivatalból betiltottak. Mindezek világosan kiolvashatók a a Tiltott könyvek már említett indexe előírásaiból, amelyet a kommunista rendszer kényszerített a romániai kultúrára. Ez az index bizonyos magyar nyelvű irredenta, idegengyűlölő vagy csak annak tartott kiadványok mellett olyan címekre is utalt, amelyek a cenzorok szerint sem voltak ártalmasak, s csak annyi volt a vétkük, hogy az 1940-44-es évek Kolozsvárján jelentek meg, magyarul...

*

Az 1945 utáni irodalom jócskán magán viseli a cenzúra kézjegyét. De a cenzúra valódi hatását, azt a módot, ahogyan a szöveget befolyásolta és eltérítette az "üzeneteket", még soha sem vizsgálták meg szövegközpontúan, leszámítva néhány mulatságos történetet. Egyes írók lelkiismereti megfontolásból érzékenyek voltak a szociális szempontok iránt, s cselekvőnek szánt irodalmat műveltek, ahogy a politikai erők azt elvárták, méghozzá jobbító szándékú kritikai irányban. Az irodalom egy másik része megkerülte ezt a fajta ábrázolási módot és eltávolodott az uralkodó, mesterkélt és látszólagos "társadalmi" közhangulattól, vagy szimmetrikus, negatív és öntörvényű társadalmi mezőt teremtett magának.

Az írók fokozatosan torkig lettek a rájuk nehezedő nyomással, ellenőrzéssel a szövegeket ért beavatkozással, s az irodalom egy része a rendszerrel szembeni ellenállássá, olykor egyenesen szembenállássá vált. Ez a fajta irodalom, önnön értékein túl egyben társadalmi dokumentum is, s ilyen szempontból a kor megértése végett olvasása és elemzése megkerülhetetlen...

*

Az Országos Levéltárban talált dokumentumokból kijegyzetelek néhány adatot nevezett Flaviu Schäffer lázasan kárékony tevékenységéről... Ez a vérbeli gyújtogató-tűzoltó, aki Ray Bradbury Fahrenreit 451 c. regényének egyik figurájára emlékeztet, 1948. április 3. és november 3 között naponta 10-15 antikváriumot, könyvesboltot és újságárudát ellenőrzött, ami nagy mennyiségű vizsgálatot jelentett, akár 50-350 lefoglalt könyvet, melyeket az illető kereskedők raktáraiban fedezett föl. Tetteinek pontos körvonalait csak akkor tudjuk majd megrajzolni, ha ellenőrizzük a napi jelentéseihez csatolt jegyzőkönyveket. A kutatást érdemes lesz el végezni.

Fogalmat nyerhetünk a lefoglalások jellegéről, ha tanulmányozzuk a marosvásárhelyi levéltárakban talált leltári listákat és a tisztogatás áldozatául esett címeket, ugyanis a tisztogatás indokát a hivatalos közlönyben megjelent listák tartalmazták. Romanban például, egy 20 ezer kötetes könyvtárban például, Flaviu Schäffer "rendkívül veszélyes könyvekre" bukkan, majd néhány száz olyanra, amelyek "érdekelhetnek bennünket", s amelyekre a helybeli Kulturális Tanács hívta fel a figyelmét. Katolikus könyvtárakról van szó, egyikük a Hălăuceşti községi egykori ferences iskoláé. Végül megnevez néhány olzan gyűjteményt is, amit a klérus zárt körben ugyan, de "szabadon" használhat. Ez esetben nem is a konklúziók a legfontosabbak, inkább az a hatalom a megdöbbentő, amivel ez a Flaviu Schäffer rendelkezett: saját kezdeményezésből, minden ellenőrzés nélkül, már-már visszavonhatatlan döntési joggal ítélkezett, amit aztán végleges tisztogatás és megmásíthatatlan pusztítás követett.

*

A könyvállományok átrendezését radikális eszközökkel és gyors ütemben hajtották végre. A Maros megyei levéltárban, a sajtógazgatósági állományba bekerültek a Fegyverszüneti egyesményt alkalmazó bizottság helyi fiókja tisztogató tevékenységére vonatkozó dokumentumok is. A bizottság elnöke Antalffy Hermina volt, a jeles erdélyi keletkutató felesége. Ennek a személynek az 1944-48 közötti tevékenységét jellemzőnek tartom egyes baloldali érzelműek sorsára, akik leállíthatatlan végrehajtói lettek a valós döntéseket hozó szovjet területi parancsnokok és megbízottak parancsainak. Fennmaradtak egyes kis és közepes iskolai és vállalati könyvtárak leltárai, valamint a könyvtisztogatási listák is, ama könyvek listájával együtt, amikkel a betiltottakat helyettesítették. Meg lehet nézni, milyen jellegű irodalmat szántak propaganda szövegekként azokra az üresen maradt polcokra, melyekről a bezúzásra ítélt köteteket leürítették.

*

A cenzúrától, e csápjaival mindent behálózó intézménytől, amely Romániában előbb a szovjet megszállás idején, majd az ál-független "népi demokráciában", a "sokoldalúan fejlett és ellenőrzött szocialista társadalom" korszakában, hivatalosan és különféle elnevezéssel 1944 és 1989 között roppant archívum maradt hátra, amit mostanig alig-alig kutattak. Tanulmányunk irattári forrásokon alapszik. Legelőbb is, a sajtóigazgatóság (DGT, majd DGPT) adminisztratív, szervezési és intézményi kérdéseivel az Állami Levéltárhoz fordultunk. 1977-ben ott helyezték el az iratállományokat - a Tájékoztatási Minisztériumtól, majd a névváltoztatás következtében az újabb gazdától, a Minisztertanácstól. Másodsorban, a sajtóigazgatóság (DGPT) Maros megyei irattárát vizsgáltuk meg a megyei levéltárban. A kutatás során mintavételeket értékelünk. Kronológiailag három időszakot különböztetünk meg. Az első az 1944-1949 közötti szakasz és közvetlenül az RKP-tagok verifikálása után zárul, amikor is a Párt és a Szekuritáté újjászerveződnek. Területileg a Magyar Autonóm Tartomány övezetében mélyedünk el, illetve a Székelyfölddel határos megyék valóságában, melyek ha kezdetben nem is illeszkedtek be a MAT-ba, a sziguranca és a szekuritáté kolozsvári, majd marosvásárhelyi szerveinek ellenőrzése alatt álltak. A második szakasz arra szolgál, hogy átfogja az 1963-as és 1969-es viszonylagos liberalizálódást, és az 1971-es Júliusi Tézisek érvényesítéséig terjed, ami egybevág a Vatra folyóirat vásárhelyi megalapításának időszakával. A harmadik szakasz a sajtóigazgatóságról (DGPT) való 1977-es átmenet utáni, diffúz korszak.

*

Románia népközösségeinek saját múltjukra és a "belső szomszédság" történelmére vonatkozó befogadó készségét, és itt a mi közelmúltunkra gondolok, a cenzúra eltorzította vagy teljességgel semmibe vette. Hogyha az 1944 utáni szakaszban Erdély viszonylatában, melynek vizsgálatát célul tűztük ki, a tisztogatás szinte azonos módon érintette a könyvtárak állományait, bizonyos dokumentumokban aránytalanság mutatkozik az olyan könyvek eltűnése esetében, melyek a román nép, illetve a többi közösségek történelmére vonatkoznak... Empirikus megfigyelésből indulok ki. Azokból a történelmi tárgyú beszélgetésekből például, amelyeket az idők során barátaimmal és kollégáimmal, románokkal és magyarokkal, egyes olyan magyar társakkal folytattam, akik közel álltak hozzám, s ez lehetővé tette, hogy elfogulatlanul és nyíltan beszéljünk közös történelmünk olyan területeiről, amelyeket egyik vagy másik fél még ma is tabunak tekint. Visszaemlékszem azokra az estékre, melyeket volt tanítványom, Vári Attila író társaságában töltöttem és beszélgetésünk Erdély körül forgott. Tapasztalnom kellett, hogy Várihoz képest nem ismertem annyira Erdély történelmét, pedig édesapám könyvtárából elolvashattam Kőváry László 1857-es kiadású Erdély történelmét, amely 1923 óta volt családunk tulajdonában.

Mondhatná valaki, hogy teljesen természetes, ha egy magyar jobban ismeri Erdély történelmét, hiszen ez a történelem, annak átfogó politikai, közigazgatási történelme nem értelmezhető a magyar történetírás ismerete nélkül. Éppen ebben áll az erdélyi román történetírás gyöngesége. Mivel mindegyre az erdélyi román jelenlétre összpontosított, a román történetírás elmulasztotta Erdély történelmének egy román szemléletű változatát kidolgozni, következésképpen egy erdélyi román tanuló nem ismeri Erdély történelmét, azon oknál fogva, hogy ő Románia történelmét tanulja. Az Erdély Történelme (Istoria Transilvaniei) két vaskos kötetét, amely 1990 után jelent meg Kolozsváron, a Gheorghe Bariţiu Társaság kiadásában, nem ismerik eléggé a román fiatalok, a magyar fiataloknak pedig most más olvasnivalóik vannak. A román összefoglaló műnek, amely egyfajta viszonzatlan válaszként született a Budapesten kiadott három kötetes akadémiai Erdély történetére, valószínűleg évtizedek kellenek ahhoz, hogy bekerüljön a tudományos vérkeringés áramába, amíg csak egy román nyelvű válozata hozzáférhető, igaz, ingyenesen is, a Scribd.com portálon.

Nem arról van itt szó, hogy bontsuk le tartományok szintjére a történetírást, hanem az általános és a sajátos közötti egyensúlyról, amit egyfajta "alkotó helyiséghez" való igazodás fejez ki, amit az erdélyi román értelmiségiek 1919 után a politika és a művelődés főbb területeire dolgoztak ki, azzal a céllal, hogy a vidéket alkotóan és vidékies előítéletek nélkül illesszék be az általuk egyesítettnek nevezett új Románia politikai és kulturális áramába.

Ma már viszonylag jól látható, de világosan látszott már akkor is, 1919 után, hogy a központ és a periféria közötti viszony kiegyensúlyozatlan, és nem is lehet kiegyensúlyozni. Meg lehet próbálkozni vele, de többre nem megyünk. A vidéki magyar politikai és kulturális elitnek alkalma volt elgondolkozni e viszonyon. 1919 előtt is, utána viszont még inkább, amikor a megváltozott határvonal nem csak az erdélyi magyarság demográfiai helyzetének újraértelmezését feltételezte, hanem a vidéki erdélyi magyar kultúra hatásának és értékesítésének újragondolását is. Tudni való, hogy a magyar kultúrából ismert "alkotó erdélyiség" fontos ideológiai és művelődési irányzat volt, amely egyként Erdélybe szólította a nemzeti érzelmű és sajátosság párti értelmiségit, mint a Budapestet megjárt Kós Károlyt, és a szociáldemokratát vagy a kommunistát, mint Balogh Edgárt. Az elemzésnek e geopolitikai-kulturális szemszögéből mindkét közösségnek az elitjével együtt, léteztek és még létezhetnek közös érdekeltségi és értelmezési területek. Hiszen a központhoz fűződő viszonyok nem változtak meg lényegesen 1990 után, sem az egyik, sem a másik irányban. Egy Budapest felé kierőltetett újratájolási kísérlet után, az erdélyi magyar elit, mind a régi, mind az új rájön arra, hogy politikai szempontból számukra is Bukarestben dőlnek el a dolgok, még akkor is, ha a budapesti politikai körökkel ápolt kapcsolatok szükségesek, s arra használhatók, hogy táborokat, lobbikat és befolyást teremtsenek általuk. Kulturális oldalát tekintve, a nyolcvanas évek Budapest-központú emigrációja, úgy tűnik, egyfajta kudarc volt. Meglehet, tévedek, de úgy látom, hogy egy jó magyar színész, aki azért távozott, hogy tehetségét a budapesti színpadokon csillogtassa meg, most éppen Marosvásárhelyen korzózik a Grand Hotel és az Unitárius templom között, ahelyett, hogy a budapesti Váci utcán tenné ezt. A Duna TV egyik volt igazgatója, Marosi Barna jóbarátom pedig, aki egyike azon keveseknek, akik 1987-es kitelepedésem előtt sokat segített nehéz helyzetemben, könnyebben viseli el idehaza a vádaskodásokat arról, miszerint a romániai szekunak szolgáltatott volna adatokat; Vásárhelyen itthon érzi magát, nem pedig munkalátogatáson. De mindez nem több egy zárójelnél, annak érvekkel alátámasztott hangsúlyozásához, hogy a történetírás meghamisítása egyként sújtott bennünket, és megalapozatlan az a vélekedés, hogy a ceausiszta rendszer vérbeli nemzeti-kommunista rendszer lett volna. Ez a rendszer a történetírás téziseit hamisította még akkor is, amikor úgy tűnt, hogy azon fáradozik, hogy nemzeti értelmezését adjon a történelemnek.

*

A Vatra szerkesztői nem álltak közvetlen kapcsolatban a lektorokkal, akikkel a vezetőség tárgyalt. 1977 után, Romulus Guga főszerkesztő kivételes módon néha felküldött Bukarestbe a "kefelevonatokkal", a Szocialista Nevelés és Művelődés Tanácsának sajtóigazgatóságához, s felhatalmazott, hogy tárgyalhatok a lektorokkal egyes anyagokról, amikkel kapcsolatban sejtettük, hogy gondjaink lesznek, netán sikerül megpuhítanom őket. Amennyiben nem járnék sikerrel, Romulus Gugának még mindig maradt egy esélye, hogy magasabb szinten tárgyalhasson. Az efféle taktikázások néha bejöttek, elvégre a cenzorok is emberek voltak, egyesekkel lehetett tárgyalni, annak fejében, hogy elfogadtuk néhány apróbb megjegyzését. A cenzúra, szerencsére, nem matematika. Problémáink akkor adódtak, amikor a különböző hierarchikus szintek vitába szálltak egymással és a köztük lévő egyezkedést megnehezítette a hatalmi viszály. Ilyen esetben a szerkesztőség, akinek nem volt honnan tudnia, hol akadt el a dolog,meg kellett várnia, míg az istenek háborúja kifullad, erről viszont csak nagy későre értesültünk vagy csak sejtésekre támaszkodhattunk. A szerkesztőségi titkár feladata volt, hogy jelezze befelé, melyek az ún. kényes anyagok. Viszont a Vatránál a szerkesztők javasolta cikkeket elsőként a főszerkesztő olvasta el. És talán azért alakult így, mert nem bízott eléggé a szerkesztőségi titkár ítélőkészségében, aki a megyei pártlap újságírója volt egykor. Viszont nem voltak túlzott hatalmi ambíciói, s jóérzésű ember lévén, nem volt szokása éberen mindenbe beleütni az orrát.

Egyszer azonban sajnálatos balfogás történt.. Atanasie Popa szerkesztőségi titkárunk a lap kefelevonat archívumát, saját egyéni döntése alapján, a zúzdába küldte, anélkül, hogy a szerkesztőség vezetősége rábólintott volna. Ahogyan utólag sikerült visszajátszani a történteket, egy papírgyűjtő központ kérésére történt az egész, aki papírhulladékot keresett, hogy megtöltse vele régóta veszteglő vagonjait. Atanasie Popa arra gondolt, hogy a szerkesztőségi irattárnak ez a része hulladéknak tekinthető.

Azokról a dokumentumokról van szó tulajdonképpen, melyek egy-egy készülő szám dossziéjába kerültek, vagyis: a szedésbe kerülő kéziratokról, rajta a szerkesztők kézjegyeivel, a kiszedett anyagok levonatait, amelyeken az első korrektúrát végezték, a levonatos oldalakat, amelyekre a cenzúra vagy a pártszervek által kért változtatásokat rávezették, és egy második szerkesztőségi korrektúra papírjait, majd végül a BT-s oldalakat (Bun de Tipar = Nyomtatásra megfelelő), a főszerkesztő aláírásával.

Ezek a dokumentumok voltak az egyetlen bizonyítékai annak, hogy Romániában, a Vatránál működött a cenzúra. Tudtuk, hogy végül egy nap szükség lesz bizonyítékokra. Megsemmisítésük lehetősége olyan vandál cselekedetnek tűnt a számomra, ami ellen tiltakoznom kellett, kérve a főszerkesztőt, engedje meg, hogy visszaszerezzem az irattárat, amely időközben,más paírhulladékkal együtt, úton volt a Kolozsvár-Vatra Dornei vasútvonal mellett fekvő moldvai Molid felé, a kartongyárba. Fagyos február volt. Miután megszereztem Romulus Guga engedélyét, aki maga is dühös volt, hogy az archívum pusztulása könnyen bekövetkezhetne, ráadásul semmibevették a vezetői tekintélyét is, vonatra ültem és Molidba utaztam. Két üveg triple-sec fejében (egyfajta émelyítően édes likőrszerűségről van szó), a vasúti megálló két napszámosával együtt leraktunk két vagonnyi papirost, amelyekből kiválogattam a folyóirat archívumát tartalmazó kartondobozokat. A dokumentumokat vasúton Marosvásárhelyre küldtük és Dimitrie Poptămaş cinkosságával titkon elhelyeztük a Maros megyei könyvtárnál. 1990 utánig tartották rejtőztek ott, egyrészük túlélte a könyvtár alagsorának beázását, a többiből szutykos massza lett, akárcsak a Victor Colceriu ládájában található könyvekből. Néhány fénymásolt oldal Marian Popa, az Istoria literaturii române de azi pe mâine c. mű szerzőjének archívumába jutott, Berlinbe. Meglehet, hogy néhány eredeti irat még a megyei könyvtár valamelyik fiókjában lapul. A Vatra cenzúrázásának bizonyítékai bibliofil ritkaságszámba mennek majd az idő teltével. Nem sok mindent tudnánk ma e kérdésről, ha a központi sajtóigazgatóság (DGTP) iratállományát nem konzerválták volna időben.

Elancourt, 2010 májusában

(Fordította: Cseke Gábor)