Sváb hagyományok és katolikus szertartások összefonódása

Bevezetés

A sváb identitástudat megőrzése a budakeszi sváb lakosság életében, történetében – nem kizárólagosan ugyan, de jellemzően – azáltal valósulhatott meg, sőt, erősödhetett fel az utóbbi időkben, hogy a sváb vagy svábnak tartott szokások egybeolvadtak vagy szorosan összekapcsolódtak a katolikus egyházi élet, kivált az ünnepek szertartásaival. Jelképezheti ezt számunkra az úrnapi virágszőnyeg, melyet régtől, talán ittlétük kezdeteitől fogva elkészítenek a sváb családok, részfeladataiban is rögzült rítusként. Ez a virágszőnyeg a katolikus ünnep egyházi szertartásának fő helyszíne, sőt részévé is válik ennek. Ugyan változott többször (a történelmi változásokkal is párhuzamosan) a virágszőnyeggel beborítható út hosszúsága, változtak a szőnyeget elkészítő családok, családtagok is (főleg ma is a sváb leszármazottak készítik), változtak a szőnyeg hagyományos mintái is – de egyvalami megmaradt mindvégig: e katolikus ünnep, az Úrnapja szertartásait hangsúlyosan ezen a hosszú úton, virágokból kirakott mintáin, és a hozzájuk tartozó virágsátraknál tartják. Mert ezt, a hírnevessé vált úrnapi szőnyegkészítést az 1946-os kitelepítés után Budakeszin maradt sváb családok magukénak érzik, saját hagyományukat és hagyományuk fennmaradását és megtartását látják benne.

Írásom célja

A dolgozat célja a csoportazonosságot fenntartó, csoporttal való azonosulás lehetőségeit jelentő eszközök, formák keresése, vizsgálata. Mindezt a budakeszi svábok körében, egy etnikainak is, kisebbségnek is tekintett, de lényegében: egy azonos kultúrához köthető csoportban vizsgálom, mai életükben, és történetükben vizsgálom.

A kapott eredmények kétfelé mutattak, egyrészt vallási (katolikus) szertartások és részszertartások körébe, másrészt ezektől független „világi” hagyományok köre felé. Az elsőnek jelzett témáról lesz itt szó. Az utóbbiról – főleg a sváb fánkról, mint etnikai, kohéziós szimbólumról és a mai sváb bálok szerepéről – más dolgozatban írtam. Vannak természetesen köztes, a két csoport közötti átmenetet képviselő vonások is.

Kiemelkedik mindkét vonatkozásban az ünneptartáshoz, rítusokhoz köthető motívumoknak a hagyományőrzésben, azonosságtudat fenntartásában betöltött jelentősége. – Ennek megfelelően a dolgozat felépítésében is erre koncentrálok, a szerkezet ezt tükrözi.

Érdeklődésem kétfelől indult. Tanulmányaim felől az identitáskutatás, kisebbségkutatás problematikái és a hozzá közelebbről-távolabbról kötődő kulturális antropológiai kérdésfelvetések valamint az oral history gyűjtések eredményei és a kollektív emlékezetre vonatkozó vizsgálatok voltak azok, amelyek vonzottak. Másfelől, a gyakorlatban meg az az antropológiai terep vonzott, amelyhez közel kerültem, amikor nyolc éve Budakeszire költöztem. A Hagyományőrző körhöz, főként a tánccsoportjukhoz csatlakoztam – nem svábként – , közöttük rendszeresen elég sok időt töltve sok mindenre felfigyeltem, ami végül is ezekhez a dolgozatokhoz vezetett.

Szemlélet, módszer

Itt most azt mutatom be, mely egyházi szertartásokkal és hogyan fonódott össze a sváb szokáskör, és hogyan épült rá erre az összetett hagyományra egyre erősebben a sváb identitástudat. Nem a napjainkban folyó történelmi igazságkeresésekhez csatlakozom. A fel-felidézett történelmet is az interjúalanyok szavai alapján közvetítem. Igyekszem kívül maradni, nem foglalok állást. A svábok megítélése, az együttérzés vagy ellenérzés így nem kerül bele írásomba, azaz csak annyiban jelenik meg és olyan módon, ahogy az interjúalanyok előhozzák. Nem a történelmi hitelesség megközelítésére törekedtem tehát, hanem – a kulturális antropológia relativista módszerének megfelelően – a svábok tudatában megjelenő valamint szóbeli hagyományaikban körvonalazódó történeti emlékezet bemutatására. (Természetesen a választott téma – az identitás megtartásának eszközei – vonatkozásában.) Ami itt kikerekedik: kollektív történelem, vagy még inkább individualizált kollektív emlékezet, Pierre Nora szavaival: „a megélt kötődés”, mely „az általa összeforró közösségből fakad”. (Nora, 1999, 2.)

Csoportnak tekintem a dolgozatban a budakeszi svábságot, bár egyetértek azzal, hogy a társadalmi és etnikai csoportok kategóriájának alkalmazhatósága megkérdőjelezhető, és maga a „csoport” léte jórészt a közbeszéd és a köznyelv ilyen megfogalmazásainak következménye. (Vö.: Brubaker, 2001.) És nem csupán megkérdőjelezhető, de bizonyosnak tekinthető az, hogy a keszi sváb csoport (is) átmenetiséggel jellemezhető, a sváb csoporthoz tartozás idővel többféle okból fellazul, a sváb származástudat halványul, csoporthatárok módosulnak. Dolgozatomban a fentiek ellenére csoportként írom le a keszi svábokat, alapot erre az adhat, hogy a köztudat és a helyi köznyelv is ismeri és használja ezt a fogalmat, eléggé egyértelműen.

Elsősorban interjúkat készítettem, és résztvevő megfigyelés alapján dolgoztam. A történelmi vonatkozásokról pedig sok háttéranyagot megtudhattam a budakeszi helytörténeti könyv (Merkl, 2001) megbízható adataiból. A dolgozatban a történelmi részek leírásában nagyrészt erre támaszkodtam.

Az interjúk: elsősorban narratív interjúk, részben előre összegyűjtött kérdések, részben spontán beszélgetés alapján. (Vö.: 2005, 89—173, 207—247.) Ezeket diktafonra vettem fel. Az idézeteket a dolgozatban dőlt betűvel írtam, és az elhangzottakat szó szerint közlöm. A résztvevő megfigyelés helyszínei, időtartama: Budakeszi eseményein, ünnepségein több évig (kb. három évig); valamint hosszú ideig (kb. másfél évig) egyik tagjaként a sváb Hagyományőrző Tánccsoportnak.

Beszélgetőtársaim, interjúalanyaim: Nagy Mihályné Starcz Teréz, a sváb Hagyományőrző Asszonykórus vezetője, és a Budakeszi Helytörténeti múzeum létrehozója (N.S.T.); Merkl Ferencné Dobrády Teréz, a sváb Hagyományőrző Asszonykórus tagja (T.n.); Ormai Sebestyén, a sváb Hagyományőrző Tánccsoport vezetője (O.S.); Filó Kristóf, Budakeszi katolikus plébánosa (F.K.

A budakeszi svábok – kezdetektől napjainkig

Életük, vallásuk, helyük a magyarok között

1.1 „Nem szekérrel jöttek” – a betelepítés

Az első svábok bejövetele élénken él a budakeszi sváb szóbeli hagyományban. Időnként felelevenítik, kérdéseimre is, maguk között is (például a farsangi báljukon, kisebb-nagyobb összejöveteleken). A történetet egymáshoz hasonló módon mesélik el, érezhetően tartalmilag is egységesült módon, a szövegformálás tekintetében is eléggé egységessé csiszolódottan.

„Nem szekérrel jöttek, akik ide betelepültek annak idején. Úgy mondják, ulmerschachtellel. Ulmban beszálltak egy kis bárkaszerű valamibe. Ulmban ki is van állítva a Zentral múzeumban. Olyan, mint egy csónak, csak van egy teteje, mint egy háznak. Olyan bárkaféle. És azzal csorogtak le a Dunán, és különféle helyeken kiszálltak, ahol mondták, hogy kellenek emberek. Ezért vannak a Duna mentén túlnyomórészt a svábok. Óbuda is tiszta sváb volt régen. Budakeszi nincs olyan messze a Dunától” (N.S.T.).

„Csak házaspárok jöhettek. Ha nem voltak megesküdve, mielőtt beszálltak a bárkába, meg kellett esküdni. Azt nem tudom, mennyi pénzzel, de valamennyi pénzzel kellett, hogy rendelkezzenek. Itt kaptak házhelyet, de nekik kellett házat építeni” (N.S.T.).

„Ahonnan elindultak, ott felírták a családot, minden élő ember nevét, a csecsemőét is, négylábú jószágot, hogy hány lova, tehene, birkája van, tyúkot is hoztak, meg apró jószágot, de azt nem írták fel, de azt igen, hogy mennyi pénzzel indult el. Amikor megérkeztek, megmondták nekik, hogy melyik területen tud letelepedni. Ennek a dokumentációja a bécsi császári levéltárban megvan. Ma is lehet olvasni ezeket. Tehát megvolt, hogy milyen család hova telepedett le” (F.K.).

A svábok akkor jöttek Budakeszire, amikor az teljesen elnéptelenedett. Ugyanis Budakeszi magyar lakossága Buda visszafoglalásakor elpusztult. 1685-ben még lakott volt, 1690-ben már pusztaként nevezték meg. A török hódoltság alatti időkben, és már az azt megelőző időszakban is a mai Budakeszi helyén két község állt, a honfoglaló magyar törzsek nevét őrző: Alkeszi és Felkeszi. A török háborúk következtében mindkét község nagymértékben lerombolódott és elnéptelenedett. Az eggyé olvadt község Budakeszi néven a hivatalos egyházi dokumentumokban 1699-től szerepel.

Az első német telepesek Mária Terézia, sőt már III. Károly idején érkeztek meg Budakeszire; a 18. sz. első évtizedeitől fokozatosan erősödött ez a betelepítési folyamat (Siklósi, 2001, 99). 1715-ben 19, 1720-ban 55 telkes-gazda volt (Jautz 1939, 17); az 1740 körüli pestis járvány elnéptelenedést hozott (Herein, 1987, 10), majd ennek nyomán felerősödött a betelepítés (1782-ben már 125 ház volt). – Előzőleg, a 17. század utolsó éveiben, évtizedében volt némi betelepülés a faluba, de ez részben szórványos volt, részben soknemzetiségű, mert betelepülőkként volt katonák érkeztek, köztük akadtak németek is. — A 17. sz. végi, 18. századi betelepülésekben, a falu fejlesztésében a Zichy családnak volt nagy szerepe (Herein, 1987).

Az interjúkban a betelepítés ideje nem konkretizálódik (néha Mária Terézia neve azonban meg-megjelenik), elbeszéléseikből általában nem tudható, hogy a századokat is átlépő betelepülések közül melyik időszakra gondolnak. Úgy tűnik, egységessé, egyetlen idejűvé vált emlékezetükben a folyamat, ez lett „a betelepülés”.

A Budakeszire megérkező német telepesek és vallásuk

A betelepülők Budakeszire a német nyelvterületnek különböző részeiről érkeztek. Elsősorban Schwarzwaldból, Stuttgart és Ulm közötti területről jöttek (Merkl, 2001). Nem sváb földről, mégis itt így nevezték el őket. Ennek a fiatalabb nemzedékből is többen tudatában vannak: „A Magyarországra legelőször bekerült németeket sváboknak hívták, mert ők tényleg sváb földről érkeztek. Utána a következő generáció, aki jött, ők nem. És ilyen „osztrákos” nyelvet beszéltek. Budakeszin is a svábok csak a nevükben svábok. Jöttek ide sváb földről is, de ők tovább mentek Ukrajnába, Beregdédára. Ott már magyaroknak hívták őket” (O.S.).

A telepesek vallása főleg, majdnem kizárólag katolikus volt. „Budakeszin egészen a 19. sz. végéig tisztán németajkú és katolikus településként tartották számon.” (Kőrösiné Merkl Hilda – Thomas Ring, A római katolikus egyházközség története. In: Merkl, 2001, 331.) Az egykori telepesek felekezeti hovatartozása – katolikussága – fontos szerepet kap a népi emlékezetben. „Ez a két fő vallás volt Németországban, a katolikus és az evangélikus. És így egyik településre katolikus, másik településre meg evangélikus népcsoportok jöttek ide. Németországban az északi, bajor részeken vannak az evangélikusok, az echte németek. De nem az a lényeges, hogy az ember milyen vallású, hanem hogy itt belül mi van” (N.S.T.).

Elbeszéléseikből kiderül, hogy a katolikusság az egykori keszi svábokra volt jellemző. Ide később is katolikus németek telepedtek le. Így tehát nemcsak etnikailag, hanem a vallásosság tekintetében is homogén maradt a falu. Ezzel fennmaradt, megerősödött a lehetősége annak, hogy a sváb identitás őrzésében a vallásosságuk, katolikusságuk komoly szerepet játszhasson. „Egy településre egyféle vallású svábokat telepített direkt Mária Terézia, hogy jobban össze tudjanak tartani, ne legyenek konfliktusok” (N.S.T.).

Viszont sokan azok közül, akiket kitelepítettek Budakesziről Németországba, megváltoztatták vallásukat a társadalmi környezethez igazodva, és így evangélikusok lettek. Ez a fiatalabb generációra jellemző inkább. És ezzel vallásukban elkülönültek a keszi sváboktól. Ezt a jelenséget Budakeszin számon is tartják. „Szinte katolikus az egész község. Evangélikusról nem hallottunk. Imitt-amott elvétve volt református, és akkor már azt mondták, az a kálvinista. És amikor kitelepítették a mi embereinket, ott [Németországban] az evangélikusok vannak fölényben. Most küldött az unokatestvérem a fiától egy esküvői képet, azt mondja, az az evangélikus templomban van. Mert ott szinte minden ember evangélikus. Nagyon kevés a katolikus. Itt meg fordítva, majdnem mindenki római katolikus volt” (T.n.).

Így a katolikus hitélet külsőségei a keszi sváboknak a jellemzőjévé vált, a vele való azonosulás egyúttal a Magyarországon maradtakkal való elsődleges azonosulást jelenti. Hiszen ez szembe – vagy párhuzamba – állítható a kitelepítettek, a volt keszi svábok leszármazottainak más (protestáns) vallásával. A keszi svábokról szólva, hangsúlyossá válik tehát, hogy a sváb mivoltuk és a katolikusságuk egybefonódása az egykori telepesek és a helyi folyamatosságot őrző leszármazottaiknak az egységét jelenti, azaz a „keszi sváb katolikusságot”.

„Németországban református vallásúak nincsenek. Az magyar vallás. Az evangélikus az a katolikus és a református között van” (N.S.T.).

„A reformátusok általában nem német nyelvűek. A svábság itt, ugye mivel Bajorország területéről jöttek, Magyarországon, itt a környéken nincsenek protestáns svábok. Ezek katolikusok. Aztán nagyon hamar felduzzadt a lakosság… Megvan annak a szakkifejezése, hogy hogy mondják azt a svábok, hogy valaki nem ide honos, az „gyüttment”. Az ide beköltözött” (F.K.).

„A semmiről kellett kezdeni” – megérkezésük a teljesen elnéptelenedett faluba

A megérkező telepesek semmit nem találtak a romokon kívül. Pusztává lettek a házak, a templom, a megművelt területek. „Teljesen el volt itt minden vadulva, bozót mindenütt. Elkezdték kiirtani, hogy legyen szántóföld. A semmiről kellett kezdeni” (N.S.T.).

Mivel a svábok egy teljesen elnéptelenedett faluba érkeztek, így ez a körülmény meghatározta a sváb és a magyar hagyományok viszonyát a kezdetekben. Ez azt jelenti, hogy a sváb hagyományok közül azok, amelyeket Németországból hoztak magukkal, folytatódhattak itt. Magyar hagyományok közvetlenül nem befolyásolhatták ezt. Nemcsak gazdaságilag, de kultúrájuk terén is az volt a kényszerszülte feladatuk: hogy „csináljanak valamit a semmiből”. Nincs arról adat, hogy a kettősközség akár egyetlen élő hagyományhulláma is részt vett volna az új német település kialakulásában.

Annak ellenére így lehetett ez, hogy néhány beszélgetőtársam úgy tudja, a török pusztítás után néhány magyar család is élt tovább Budakeszin. „Itt a török kiűzése után egy-két magyar család maradt csak. Itt Budakeszin éltek eredetileg, a török elől a Szentendrei-szigetre menekültek. Az védett volt, és szélesebb volt a Duna, mint most. Sokkal, de sokkal, háromszor, négyszer szélesebb volt, mocsaras vidék, árterület volt, és ezeken voltak szigetek, ott a nádasban, ott húzták meg magukat. Oda a török nem ment, mert nem volt ismerős neki. Aztán ezek vagy ott maradtak, vagy amikor már lehetett, visszajöttek” (F.K.).

Budakeszi több bevándorlási hullám során települt be. Az 1739-ben pusztító pestis 536 ember életét követelte a faluban, ezért a 18. század negyvenes éveiben újabb telepítéssel igyekeztek a munkaerőhiányt pótolni. A falu dinamikus fejlődésnek indult, egyre több ház épült, 200 év elteltével több mint 1200 házat építettek a betelepült svábok, ami nagyon soknak számít. Egyre több utca épül be, pincék, présházak, és bányák létesülnek. A falu újkori településszerkezete jellegzetesen egyutcás település volt (szemben a középkori faluéval), a település magja a templom körül alakult ki (Siklósi, 2001:100). A mai utcaszerkezet lényegében máig tükrözi ezt.

A Fő utca erősen kiszélesedő volt, mely piactartásra, csordahajtásra, itatásra is alkalmat adott. Ezt a piacteret ma is megtalálhatjuk a Fő utcát egy teljes buszmegállónyit kísérő nagy park formájában, melynek közepén egy régi kút és egy csordavályú idézi az egykori időket. A svábok által is kultivált bográcsfőző versenyeknek napjainkban is ez a park a színhelye.

A lakosság aktív mezőgazdasági termelést folytatott (főleg szőlő, kender) és a közeli kőbányákban dolgozott. Annyira sajátosan jellemző lehetett a sváb szőlőművelés itt, hogy azok a kitelepített németek, akik Németországban élnek, de visszajárnak Budakeszire, gyakran megvesznek kisebb szőlőket, azért, hogy azt műveljék, és bort készítsenek, nem annyira a szőlő és a bor kedvéért, hanem mintegy a hagyomány folytatásaként. Erről így, ilyen értelemben beszélnek, ha sor kerül a témára.

1.2 „A kapufélfát szorította, nem akarta elengedni” – a kitelepítés

A kitelepítés drámaian megélt történetét többen elmondják az itt maradtak és a leszármazóik, sokszor hasonlóképpen, hasonló epizódokkal. Ezt a hagyomány számára őrzik, és ezt is kifejezik: „Hogy az utókornak valamit el tudjunk mesélni” (T.n.).

Budakeszi sváb lakossága számára kiemelkedően meghatározó esemény a 20. századi kitelepítés. Ettől kezdve megváltozik a falu lakosságának összetétele is, mert a lakosság nagy része kicserélődik, a keszi sváboknak legalább a négyötöde el kényszerül hagyni az országot. A svábok kitelepítését követően újabb, többféle helyről történő betelepítések következnek, és így erősen vegyes lakosságúvá válik Budakeszi.

A kitelepítésről így írt egykor Martonffi Antal budakeszi jegyző felesége: „1945-ben a faluból 85%-os volt a kitelepítés. A lakosok száma akkor 6400 volt. Hivatalos lista volt, csak azok maradtak, akik magyarnak tartották magukat. Voltak, akik hivatalban dolgoztak, még a háború előtt, és nyomásra magyarosították a nevüket, ezek közül is sokakat kitelepítettek. 1946 május végén még egy kitelepítési hullám jött, 80 család kapta meg az értesítést, de itt maradtak. Csúnya dolgok voltak, emberek árulták el egymást haragból, félelemből. Volt, aki kiadta a Volksbund listát, mégis kitelepítették”. (Idézi Farkas Gyula, 2001, 233.)

A sváb családok emlékezetében élénken él a kitelepítés, annak minden részlete, és az egyes családok tovább hagyományozzák ezeket. Egyes részletek legendaszerűekké váltak.

„Azért ez a kitelepítés igen bestiális dolog volt, mert a svábok nem úgy jöttek ide, hogy valakit leigáztak, és elzavarták a földjéről. Hanem behívták őket. Hogy csináljanak valamit a semmiből. És amikor virágzóvá tették ezt a települést, nem csak ezt, hanem máshol is, akkor elzavarták őket szépen ötven kilóval fejenként… ennyi motyót vihettek. Ez lett… A kollektív bűnösség elve… Ha itt maradtak volna svábok, akkor itt felépítették volna Magyarországot, ahogy kint felépítették Németországot” (N.S.T.).

„Valami borzasztó dolog volt a kitelepítés, ahogy így elmondják. Mert én három éves voltam, én nem sokra emlékszem, csak ahogy elmondják, hogy körülzárták a falut, és akkor se ki se be. Föl a kocsira… és szanaszét volt minden, állatok... bőgtek, éhesek voltak. Aki itt maradt nem mert sehova se bemenni, mert hogy nem szabad” (N.S.T.).

„Mondta az Anyukám, hogy a velünk szemben lévőt is kitelepítették. A kapufélfát szorította, nem akarta elengedni. Mindene ott van, az égvilágon! Amit egy életen át megszerzett magának” (N.S.T.).

A kitelepítés előtti sváb életforma más volt, mint a mostani. A kitelepítések után jóval kevesebben maradtak itt, a régi foglalkozásokat egyre kevésbé űzték, egzisztenciájuk elbizonytalanodott, társadalmi megítélésük változott, identitástudatuk módosult.

„…de magyar ruhában voltunk”

A sváb identitástudat nem zárta ki a magyar identitástudatot. Idővel úgy alakult, hogy az adott történeti helyzetben, a kitelepítési listák készítésekor ez létfontosságúvá is vált. A magyarral való azonosíthatóságon múlhatott, hogy valakit kitelepítettek-e vagy sem: „Volt olyan is, aki azt mondta, ő magyar nemzetiségűnek vallotta magát, magyar anyanyelvűnek 41-ben, és mégis kitelepítették. Mert abban a községben volt, és nekik úgy tetszett, és kitelepítették” (T.n.).

A kollektív bűnösség kérdése is beleszövődik az elbeszélésbe.

„Budakeszi sváb falu volt. Kitelepítették innen a 80%-át a sváboknak ’46-ban. És mi gyerekek soha az életben, se az iskolában, se az utcán, sehol nem hallottunk erről, hogy ezek svábok, vagy cigányok, vagy zsidók, vagy mit tudom én… Erről nem volt szó. Svábul beszéltünk, az olyan tökéletes volt, mert a szüleinktől ugye átvettük. De magyar ruhában voltunk és magyarul tanultunk! És ha mentünk valahová, minden magyarul ment. Hogy jutott volna eszünkbe, hogy a svábok bűnösök, meg mit tudom én… Ezt nem lehet megemészteni ezt a dolgot, ezt nem” (T.n.).

„Bűnösök a svábok? Miért telepítették ki őket? Azért, mert németül beszélt?” (T.n.).

„De haragudtak a németekre! Mit tehetünk mi arról, hogy a németek megszálltak minket? Mi közünk hozzá? juuj, azok az oroszok! Ott a ruháskosárban keresed a spiont? Meg a szekrényben? A spion az kém… Német kémet kerestek, és közben nézték, nem találnak-e órát, gyűrűt! Az öcsémnek egy gyönyörű harmonikája volt. Nagyon szerettek harmonikázni, azt is elvitték” (T.n.).

„Eleget szenvedtünk. Békességet, és soha többet háborút. Annál rosszabb nincs. A kitelepítés! Ki gondolt erre? Túléltük. Páran. Megvagyunk. Hogy az utókornak valamit el tudjunk mesélni” (T.n.).

A kitelepítés elmesélése, gondolatai, fordulatai – mint már szó volt róla – több elbeszélőnél hasonlók, ez nemcsak a valóságból táplálkozik, hanem a többszöri elmesélés afféle családi legendává, afféle „keszi-sváb legendává” formálódik. Három motívum emelkedik ki: az elszakadás, szétszakítás drámája; a svábság „nem bűn” gondolatával reflektálás a történésekre, és harmadikként erős szálnak mutatkozik az elbeszélésekben a magyarsághoz, Magyarországhoz való tartozás motívuma, a „De magyar ruhában voltunk és magyarul tanultunk!” (T.n.).

„Úgy csinálták meg, hogy a családokat szét tudják szedni” – családok szétszakításának következményei, máig érő hatása

„A gazdagoknak szép házuk volt, és onnan kitették őket valahová, ki kellett onnan költözni, és ezt valaki másnak adták. Mi szegények voltunk, tőlünk nem sokat vehettek el. A papám azt mondta, semmit nem csinálunk a házon, még egy ecsetvonást se. Nehogy valakinek megtessen” (T.n.).

„Úgy csinálták meg, hogy a családokat szét tudják szedni. A mi családunkban például: anyám, apám maradhat, ki voltunk függesztve a községházán. Én, meg az öcsém, nekünk menni kellett volna. És egy család vagyunk! Akkor anyám azt mondta, hogyha a gyerekeknek menni kell, akkor én is megyek velük. Apám meg annyira magyar embernek tartotta magát, hogy ő nem megy. Akkor se, ha mindnyájan megyünk, akkor sem megy. Fogja magát és beugrik a kútba, és kész. És akkor beadtunk egy kérvényt, hogy magyar, ősrégi magyar származású, az isten tudja, hogy milyen ősrégi… Mellettünk lakott egy tanító, kisvárdai tanító, és ő mesélte a papámnak, hogy tudja, hogy ő régi, nemes magyar származású. Azt mondta apám, hogy soha az életben nem tudta! Valamilyen könyveknek utánanézett a tanító, és megtalálta. Erre hivatkoztunk, és emiatt itt maradhattunk. És nem is tudtunk a származásáról…” (T.n.).

Sajátos következményekkel járt az a tény, hogy családokat is szakítottak szét a kitelepítésekkel. A kitelepített, Németországban új életet kezdő svábokkal majd leszármazottaikkal az itthon maradtak szoros kapcsolatot tartottak, a szétszakított családok régi és újabb tagjai azóta is őrzik kapcsolataikat. Ez megnyilvánul hivatalos szinten is: testvérvárosok létrehozása, csoportok csereutazásai, vállalkozások támogatásai. A sváb Hagyományőrző Tánccsoport vezetője mesél erről:

„Van egy testvérvárosunk Beregdédán, az Ukrajnában van, ott nem voltunk kint, és nem is táncoltunk. Van egy másik testvérvárosunk, Westenholz. Ott szerepeltünk, egyszer voltunk ott csak, és szerintem ők is egyszer voltak itt táncolni. Egyik legjelentősebb ez a Neckarsulm nevű testvérváros, ahol az őseink végül is vannak, tehát a kitelepítésnél Budakesziről oda, a neckarsulmi részbe menekítették ki az itteni németeket, tehát a svábokat. És rengeteg rokon is van kint, itt Budakeszin elég sok embernek, és ezért ez a legjelentősebb testvérváros. Ott már többször voltunk szerepelni, mi is, ők is. Ott az egy jó közeg volt, csak az van, hogy a politikai nyomásra, illetve ott is egy generáció már felnőtt, és a mostani fiatalok ott már nem nagyon akarják ezt a dolgot folytatni. Most talán megint valami jel megint van, mert a neckarsulmi testvérvárosokból jönnek idén, talán jövőre mi mehetünk ki, ezt még nem tudom. Tehát most megint felelevenítettük ezt a hagyományt. A testvérvárosokkal. Nagyon szép hely”.

Az egyéni életutakban is nyomon követhető a szétszakítottak kapcsolattartása: manapság az utolsó években több mai német állampolgárságú, volt budakeszi sváb család vásárol vagy bérel földet, házat, házrészeket Budakeszin, főleg nyaralónak és rendszeresen „haza”járnak, de vannak olyanok is, akik azért, hogy itt lakjanak. Mások panziókba, vagy ismerőshöz járnak ide vissza rendszeresen. Gyakoriak a családi látogatások (még a 81 éves vízvezetékszerelő is kiutazik minden évben az unokatestvéréhez, és a kinti család is viszonozza ezt Budakeszire, a nagybácsihoz tett látogatásokkal.) Az efféle visszatelepülési, visszalátogatási tények a „keszi sváb” identitáshoz való vonzódást, vagy annak megőrzési kísérletét jelzik. Hasonlóképpen ahhoz a gesztushoz, melyet a visszavásárolt házak átépítésekor szoktak alkalmazni: ha sikerül Wudigess feliratú táblát találni, beépítik jól látható, utcafronti részbe. (Wudigess Budakeszi német neve.) Ilyen jellegű gesztus értéke is van annak a ténynek, amikor valaki kis szőlőt vesz, és hagyományosan műveli: „mint az apám, mikor én gyerek voltam”.

„Harangozunk, bár Németországban van a temetés”

Az egyházzal való szoros kapcsolódást mutatja, katolikusságuknak a „keszi-sváb” mivoltukkal való összefonódására utal, hogy ünnepekkor (nálunk egyébként szokatlanul sok és nagy) virágcsokrot állítanak a templomba a volt kesziek, mikor Budakeszire jönnek.

Kiemelten hangsúlyos helyet kap – még „haza”utazásuk időpontjának megválasztásában is – a budakeszi Kálvária szertartásaihoz való kötődésük. „A Kálvária-kápolna felújításában segítettek a Németországban élő volt keszi svábok. Erről én nem tudok sokat, mert ezek akkor történtek, amikor én még itt nem vitézkedtem. Minden évben jönnek, vannak nagy találkozók, meg nyári időben sokan hazalátogatnak, azok mindig eljönnek a templomba. Ha Németországban nem is járnak, de amikor ide eljönnek, akkor elmennek a templomba. Főleg az idősebb generáció. Szoktak miséket mondatni a kinti németek, meg hát az itteni, helyi svábok, a rokonok is. Ha Németországban meghal valaki, akkor harangozunk például, bár Németországban van a temetés. Egy gyászjelentést kiteszünk, és én is a vasárnapi miséken mondom, ez és ez meghalt, Németországban lesz a temetése, imádkozzanak érte. Tehát így a kapcsolat megvan” – meséli a budakeszi plébános.

1.3 „Jöttek mindenfajta emberek” – új telepesek

Új fejezet kezdődik a Budakeszi svábság történetében akkor, amikor a kitelepítések következtében lényegesen megváltozott a falu összetétele. A néptelenné váló házakba új telepesek költöznek, mindenfelől jönnek, többségében magyarok, székelyek. Az új helyzet következtében az egynemű sváb lakosság helyett sváb kisebbség él a faluban, és a falu lakossága sokszínű, kevert lesz. Emiatt a kezdetben sok nehézség, ellenségeskedés is adódik. A későbbi időkre marad a békés egymás mellett élés és a kultúra és hagyományőrzés terén való közeledés. A közvetlenül a kitelepítések utáni új helyzet problémái szintén beleszövődnek legendaszerűen a családi történetekbe:

„Jöttek a csavargók éjszaka rekvirálni, ilyen mindenfajta emberek, elvittek innen-onnan-amonnan dolgokat. Aztán meg jöttek utána a telepesek: azok is többfélék voltak, szorgosak-dolgosak, meg linkócik… Ilyenkor mindenféle ember a zavarosban halászik. Volt, akinek tényleg menekülnie kellett, de mi meg azt láttuk, hogy a mienkéket kirúgták, és ezek most itt vannak. Senkit nem fogadtak szívesen, aki itt maradt. Olyan nagy barátságok nem is szövődtek az új telepesekkel meg a régiekkel” (N.S.T.).

„Nagyon kevesen maradhattak itt. Azok maradhattak, akik kérvényeztek. Külön kellett a kitelepítési bizottsághoz beadni, amit vagy jóváhagytak, hogy itt maradhat, vagy nem” (T.n.).

Új telepesek érkezése a történeti leírás szerint is hasonlóan ment végbe: „A kitelepítés három hullámban történt – írja Kun Lajos visszaemlékezésében –, április végére szinte teljesen kiürült a község. A Telepítő Bizottság sorban osztogatta a házakat az Erdélyből, a Felvidékről áttelepítettek és menekültek, valamint Nagykőrös és Tiszakécske környékéről jött nincstelenek között. Szétosztották az állatállományt, a termésekkel teli padlásokat, górékat és éléskamrákat. Sokan voltak, ki figyelt oda, hogy egyesek kétszer-háromszor álltak sorba. Ilyenkor felüti fejét a tisztességtelenség”. (Idézi Farkas Gyula, 2001, 234.)

A budakeszi svábok azonban elég hamar jó kapcsolatokat építettek ki a magyarokkal. Megkönnyíthette talán ezt, hogy a 19. században Kossuth hívei is voltak, és a 48-as szabadságharc támogatói (még épségben álló korabeli házak, rajtuk emléktáblák igazolják, rájuk elhelyezett virágkoszorúk őrzik is ezt máig). A 20. században pedig „Magyar ruhában voltunk és magyarul tanultunk!” A magyarsághoz való hozzáilleszkedésük lehetővé tette azt, hogy az egyházi szertartásokban a falu magyar lakosságával együtt vegyenek részt, és azt – változatlanul – a saját hagyományuknak érezzék.

2. A sváb hagyományok és a katolikus vallásosság összefonódása

2.1 Mi tartja össze a nem kitelepített, Budakeszin maradt svábokat?

„A kitelepítés után nem sok minden tartott össze minket”. Ennek több oka volt: heterogén csoport volt a betelepülő svábság; a szegények és a gazdagok elkülönültsége; a sváb nyelvhasználat megszüntetésére való külső törekvés.

Nem alkottak homogén közösséget a 17. század végén Budakeszire érkező német telepesek, a német nyelvterület legkülönbözőbb tájairól érkezvén színes csoportot képeztek, és ennek megfelelően eltérő hagyományokat és szokásokat követtek. Homogének voltak viszont a vallásukban. Szinte az egyetlen összekötő kapocs a katolikus hitvallásukban rejlett. Erősen vallásosak voltak, és a vallásosságukban a svábságuk is kifejeződött. A templom volt az egyetlen hely, ahol egymásra találhattak, és ahol egységes közösséggé kovácsolódhattak. A faluközösség a templom körül alakult ki.

„Ez a kis sváb falu vallásos volt. Minden ünnepet egyformán tartottak, templomba jártak. Mintha egy család lenne. Nagyon szép volt annak idején, de hát ez is elmúlt” (T.n.).

„A búcsú, a húsvéti ünnepkör, a karácsonyi ünnepkör, úrnapja… ez a négy fő ünnepkör, amibe még tudunk valamit visszavinni. Mert a világiba már nemigen. Mert most más a világ. Azt már visszahozni nemigen lehet. Az az egy, hogy búcsú után éneklünk délután. Az az egy világi dolog. Meg szoktunk kórustalálkozókat rendezni, de most más az élet. Ajjaj. Száz meg egy, vagy ég és föld… Igen, az emberek is másak, a zene is más, a körülmények is másak. Az egyház, azaz egy… ott nem változtak annyira a dolgok, szokások” (N.S.T.).

A vallásosság ma is összetartó erő lehet:

„Azt hiszem, hogy a mai embereknek a nagy baja az, hogy nem hisz semmiben. Mindegy, hogy miben, ha saját magamban is, de valamiben hinni kell. Mert akkor az ember két lábbal áll a földön. De ha üres a lelke, ha semmiben nem hisz, akkor az első kis apróságra padlón van, ott marad. Mindenkivel előfordul, hogy padlóra kerül, de onnan fel kell tudni állni. És ahhoz kell az erő. Mindegy miben hisz, magában, valamelyik vallásban, vagy bármiben. Ha hiszem azt, hogy igenis erős vagyok és meg tudom csinálni, vagy azt, hogy Isten segít… Valamiben meg kell kapaszkodni. Mindenkit ér baj, gond. Megkapaszkodni, fennmaradni, ahhoz kell az erő” (N.S.T.).

„Éppen tegnap néztem vallási műsorokat, katolikus, unitárius, zsidó… Mindenkinek meg van a maga hite, akiben bízik, reménykedik. Végül is mindenki az úrban, vagy a jóistenben hisz” (T.n.).

A szegény – gazdag elkülönülés a falu térhasználatában is megmutatkozott. A társadalmi rétegek közt jellegzetes különbségek voltak a szórakozás, vendéglőbe járás módjai és főleg helyszínei között. A közös hely: az csak a templom és a temető volt, ott mindenki találkozhatott. Különösen a templom, ahol gyakoribbak a szertartások, és a teljes közösségnek szólnak. Bár a falu számára egységesen közösségi szertartások a temető helyszínére is kialakultak. Leginkább a Mindenszentek ünnepekor, lásd később. Mindezek egészen pontosan megjelennek a mai svábok megfogalmazásaiban, történelmi emlékezetükben:

„A kitelepítés után nem sok minden tartott össze minket, ugye mindig vannak gazdagok, és mindig vannak szegények. A gazdagok azok összetartanak. A szegények azok külön… Amikor fiatalok voltunk és táncolni mentünk, akkor már megvoltak a vendéglők, hogy melyik vendéglőbe kik mennek, kik járnak. Az uraság, a földműves, vagy az iparos vagy ez-az. Talán a templom volt az egyetlen hely, ahol mindannyian találkoztunk” (T.n.).

A harmadik, és talán legfontosabb dolog, ami nehezítette az itt maradt svábok összetartását, az a sváb nyelv erős visszaszorítása már a háború alatt és utána is. Emlékezetükben éles váltásként él a magyar nyelvhasználatra való kötelezés. A közvetlen háború utáni időket e téren drámai határnak, svábságuk történetében fordulópontnak tekintik. Az pedig egyébként köztudott, hogy az identitás megtartásában az anyanyelvhasználatnak elsődleges szerepe van mindig.

„Alig van már valaki itt, aki sváb. Alig lehet olyat találni, aki sváb származású. Ilyen öregek, mint én vagyok. Érdekes, a fiatalok miért nem akartak németül beszélni? Ott van a lányom, aki mindent értett, és nem adott egy német választ sem. Az unokák meg pláne. Nem beszélnek németül. Svábul se. Az meg pláne nagyon nehéz a sváb nyelv. Nagyon nehéz. Szerintem ez most el is fog tűnni nagyon rövid időn belül. Páran vagyunk még, akik értjük, és tudjuk, és tudunk kommunikálni egymással. De már nagyon kevesen. Ott van még a lányom, az is nagyon belekezdett ebbe a sváb beszédbe, és hajlik is rá a nyelve, de nem tudja úgy mondani, ahogy mi szoktuk, úgy, ahogy gyerekkorunkban megtanultuk. Kicsike volt, mikor az oroszok bejöttek, még nem volt két éves. Mi a gyerekkel svábul beszéltünk, mert lehetett svábul beszélni. Oroszok bejöttek, és slussz. Nem lehetett németül beszélni. Az a gyerek nézett ránk, ott volt a kis járókában, nem tudta, hogy mit akarunk magyarul. Mert addig úgy megértette. Hirtelen volt, egyik percről a másikra” (T.n.).

„Ez a sváb nyelv el fog tűnni előbb-utóbb a föld színéről. Pedig egy nehéz nyelv” (T.n.).

Nemcsak a hivatalos helyeken, de a közvetlen társadalmi környezetben is megjelent ez a probléma: „Ránk szóltak a szomszédból: magyar kenyeret eszel, magyarul beszélj!” (T.n.).

Sok sváb elbeszélésből – de általában egy másik, volt sváb falura vonatkoztatva – kiviláglik, hogy nehéz volt, amikor a boltos és a vevő magyarul szólt egymáshoz, pedig sváb anyanyelvű volt mindkettő.

2.2 A katolikus szertartások szerepe a sváb hagyományőrzésben: „igenis élni akarunk, és megtartjuk, megtartjuk a hitünket”

Így a vallás maradt az összetartó erő, ami a nehéz helyzeteken is átsegítette őket:

„Azt mondják, hogy a pestis járvány idején oda temették el a pestiseseket. A domboldalba. Van is ott egy nagyon szép pestiskereszt a feljáratnál, 1700 valamennyiből. [A szintén sváb településnek számító] Zsámbékon ott most is tartják a Fábián Sebestyén napot. Őt nevezik a pestisesek védőszentjének. Az ottani emberek megfogadták, hogy ha életben maradnak, akkor ezt a napot megünneplik, úgy, hogy se nem dolgoznak, se semmit. Mindig vettek egy nagy gyertyát és a Szent Sebestyén kép elé rakták. Minden templomban van szent Sebestyén, nálunk is van. Meggyújtották a misén, és akkor az kitartott egy évig. Meggyújtották húsvétkor és kitartott a következő húsvétig. Ezt mondom, hogy a vallás sokat számított, hogy akik megmaradtak, azok nem azt mondták, hogy jaj, most az isten ránk küldte ezt az izét, hanem mi igenis megemlékezünk, igenis élni akarunk, és megtartjuk, megtartjuk a hitünket. Ez átvitte őket minden nehézségen. Biztos, hogy nem volt könnyű az élet” (N.S.T.).

Amint látjuk, tudtak és tudnak egymásról, a szomszédos sváb falvak szokásairól, és a saját falu, Keszi egykori lakóinak valláshoz fűződő cselekedeteit is számon tartják.

„Az az érdekes, hogy nem voltak gazdagok az emberek, de mégis, ha valami jó történt velük, akkor annak valamilyen emléket állítottak. Sok ilyen útszéli kereszt volt, meg van egy ülő Krisztus szobor is a Gábor Áron utcában. Valaki valamiért csináltatta. Vagy volt régen a Schuster-kápolna, ami most már nem létezik, azt is egy Schuster nevezetű valaki készíttette. Szóval, ha történt valami jó, akkor emléket állítottak, így köszönték meg Istennek. Most már nem jutna eszébe senkinek, ha nyer egy lottó ötöst, hogy állítson emléket. Akkor állítottak, ha meggyógyult valaki egy betegségből, vagy hazajött valaki a háborúból, mindig a valláshoz fordultak vissza. Az volt az alapjuk” (N.S.T.).

A sváb identitáshoz kapcsolódó ünnepek jellegüket tekintve két fő csoportra oszthatók: egyházi ünnepekre, valamint a vallással nem kapcsolatos ünnepségekre.

Budakeszin a keresztény egyházi ünnepek kultúrájának alapjait a németek hozták magukkal, ezek idővel a helyi hatások következtében formálódtak. Budakeszin a legjelentősebb ünnepek főleg vallási gyökerűek, az elmúlt évtizedek szekularizációs hatása, a gyülekezés sokáig tiltott volta miatt mára részben formálissá váltak és eredeti tartalmuktól elszakítva, kiüresedtek. A fő ünnepek és a hozzájuk kapcsolódó szokások a szocializmus évtizedeiben azért tovább éltek, a népi vallásosság (pl. házszentelés vízkeresztkor, búzaszentelés, a gazdasági év ritmusát követő ünnepek, pl. Gyümölcsoltó Boldogasszony, aratóünnep, szüreti mulatság, stb.) sokáig őrződött. Az életmódváltozás miatt a fiatal generációk már nem ismerik az eredeti tartalmukat, általában, de ettől függetlenül is vannak, akik tartják a szokásokat, részt vesznek bennük. (Merkl, 2001, 389)

Az egyházi ünnepekhez tartozó sváb hagyományokat a következőkben olyan sorrendben említem, amekkorának látszik a jelentőségük a svábok életében és a hagyományőrzésben. Kiemelkedik ezen ünnepek közül az úrnapi virágszőnyeg készítés és a Kálvária-járás. Mindkettőnek, úgy tudni, országos híre is van. És mindkettőre hazajárnak az egykor kitelepített svábok. Érdemes figyelni, hogy mennyire hangsúlyozzák végig a régi idők szokásai és a mai szokások közötti különbségeket.

„Kálvária, úrnapi körmenet, mindenszentek, húsvét, karácsony. Ezek az ünnepek régen is voltak, most is vannak, akkor más volt, most is más. Száz meg egy, annyi a különbség. Na mindegy. Nekünk szép volt, jó volt, elmúlt. És sajnáljuk, hogy elmúlt. Szebb és jobb lenne, ha még így tartana, ahogy volt. Szóval megtartották régen is az ünnepeket” (T.n.).

Az Úrnapja, és a virágszőnyeg készítése

(Az Úrnapja az oltáriszentség ünnepe. Liturgiájában a kenyéren és borban részesülő áldozók megvalósítják az utolsó vacsorát, hitük szerint Jézus Krisztus valóságos teste a kenyér és a bor színében jelenik meg).

„Ami a régi időkből megmaradt, és a Pest környéki sváb településeknek volt a sajátossága, az az Úrnapi körmeneten a virágszőnyeg készítés. Ez itt is megmaradt Budakeszin, bár igaz, hogy a körmenet hosszúsága töredéke a réginek” (F.K.).

Az úrnapi körmenet maga a réges-régi német hagyományok folytatása és egyúttal a régi (egyébként római eredetű) keresztény szertartások fennmaradása. A német szokások jellegéről már a XII—XIV. századból vannak adatok, s ezek szerint német területeken olyan körmeneteket tartottak /terményszenteléssel és természeti csapások elkerüléselésére irányulóan/, ahol kiemelt szerepe volt a szertartásban azoknak a sátraknak /négy sátornak/, melyeket jobbára gallyakból emeltek a körmenet útvonalán. Az útvonalra „terített virágszőnyeg” is régi keletű németföldön. (Siklósi, 2001, 155) Az újkori, s máig érő budakeszi úrnapi körmenet külsőségei és szertartásai ugyanezeket a jellegzetes elemeket tartalmazzák, mind a sátrak, mind a virágszőnyeg elkészítése és szertartásbeli kiemelt szerepe megvan. Szimbóluma lehet ez a németség és (katolikus) kereszténység összefonódásának a budakeszi sváb életben, illetőleg az összefonódás funkciójának, jelentőségének a hagyomány- és identitásőrzésben.

A virágszőnyeg – úgy mondják – azért készül voltaképpen, hogy az oltáriszentség és ünnepi kísérete is (az oltáriszentséget vivő pap, a papi kíséret, meg ministránsok, hívek) ilyen méltó környezetet kapjanak. A szertartás előtt sokan gyülekeznek és nézegetik a hajnalban elkészült szép színes és sokféle virágmintát. Főleg a hívek, de mindig vannak szépszámmal érdeklődők is. Sokan fotóznak, újabb időkben videóznak is. Illik dicsérni az egész szőnyeget, vagy az egyes mintákat, sok elismerő felkiáltás hangzik el. Sokan ismeretlenül is odaszólnak egymásnak, pl. „nézd, ez milyen szép!”. Sok gyerek is jön, őket meg tanítgatják arra, hogy csak nézni szabad, legfeljebb átugrani a szőnyeget, és már tudják is, hogy elrontani, kihúzni belőle nem lehet. A szőnyegről magáról fotók szoktak megjelenni helyi, esetleg környéki újságokban, évkönyvekben. A hosszan eltartó mise és körmenet után a szétszéledő hívek a lomb- és virágsátrak ágaiból, virágaiból egy-egy szálat kihúznak, és hasonlóképpen, mint a virágvasárnapi szentelt barkát, hazaviszik saját házaikhoz.

Az Úrnapja volt Budakeszin mindig is az év leglátványosabb, s külsőségeiben talán legszebb ünnepe. Sváb, általánosan elterjedt sváb szokás volt a virágszőnyeg-készítés, mely azelőtt a környező, hajdani német falvakban is szokásban volt. Az ottani készítési módoktól eltérően nem szórt, hanem gondosan elsimított kőporalapba rendezik Keszin a virágokból és virágszirmokból kirakott jelképeket, változatos minták sorozatába. A rengeteg virágot a budakeszi kertekben és mezőkön gyűjtik az asszonyok és a lányok. Külön eszközök is léteznek, évről évre előkerülnek a mintakészítéshez. „60 cm széles fehér homokra kerül rá a virág. Van sokféle, különböző fém forma, amit csak leraknak, belerakják a sok kis apró virágot, lenyomkodják, és ott is volt már a kész minta” (N.S.T.).

A munkát előre szervezik, napokkal előbb megtervezik, évről-évre egymás közt újra felosztják a teendőket. Hagyományozódnak a tevékenységkörök, s az út egy-egy díszítendő szakasza is hagyomány szerint tartozik valamely családhoz. A templom kertjében ilyenkor négy sátor épül lombokból, ágakból, ahová négy oltárt állítanak. Mindegyikben felolvas a pap a szertartás során egy szakaszt a Bibliából, és megáldja a híveket. „Az úrnap, az az oltáriszentségről szól. Kiviszik a templomból, körbemutatják. Annak a megdicsőülése. Jézus az utolsó vacsorán alapította az oltáriszentséget, amikor megtörte a kenyeret, azt mondta, hogy vegyétek és egyétek, ez az én testem” (N.S.T.).

A virágszőnyeg-készítő munka már virradatkor kezdődik, és évről évre egyre többen segítenek a virágszőnyeg, virágsátrak készítésében. Szabályok működnek, ezek megtartásán, szükségszerű kiegészítésén régi családok őrködnek, és ez világos mindenki előtt.

„A virágszőnyeg-készítésbe most már kezdenek bekapcsolódni magyar családok is. Így a svábok, magyarok aránya fele-fele. A legutóbbi népszámláláskor, amikor a vallásra rákérdeztek, hatezer ember vallotta magát katolikusnak, háromezer protestánsnak, a többi meg semmilyennek a tizenkét és fél ezerből. A svábok olyan kis létszámmal maradtak meg… Tehát az, hogy a virágszőnyeg készítésnél fele fele a svábok és magyarok aránya, az azt mutatja, hogy ez még az ő privilégiumuk. Ha jön egy új család, ő is bekapcsolódhat a virágszőnyeg készítésbe, van mindig gazdátlan terület, oda beállítják. A négy oltár, az azt hiszem kihalásos rendben megy. Megvan, hogy melyiket melyik család csinálja” (F.K.).

„De a cserkészek is most már bekapcsolódtak 1990 óta. És hát akik jöttek ide máshonnan lakni, azok is látják, hogy hogy megy ez, és ők is besegítenek. Családok is készíthetik” (N.S.T.).

Így helyezi el az egészet a szokások közt a helyi plébános: „A virágszőnyeg-készítésnek megvannak a maga hagyományai, hogy ki melyik szakaszt csinálja, ki melyik oltárt csinálja, és a motívumok is megvannak. Ezek íratlan szabályok, íratlan törvények, hogy hogy csinálják. Nem kifejezetten sváb motívumok ezek, nem lehet azt mondani. Virágmotívumok, és ilyen vallásos szimbólumok. Kis virágok, mint a sváb népviseletben: nem volt nagyon tiri-tarka, inkább azt lehet mondani, hogy komoly volt egy matyóhoz vagy egy kalocsaihoz képest, majdnem gyászruhának nézett ki… Komor színű, apró virágos ruhák voltak az övék. Tehát nem olyan túl gazdag ábrák voltak rajta, virágmotívumok” (F.K.).

A régi, eredeti sváb motívumok mellett megjelentek új jelképek is, pl. cserkész liliom (a cserkészek jelképe), és a magyar címer. „Új ábrák is kerültek a virágszőnyegbe most már. Pl. a cserkészeknek ez az emblémája, a cserkész liliom. Meg van Krisztus arc is töviskoszorúval. Hát…nem tudom, hogy az úrnapi virágszőnyegre illik-e. Mert az úrnap az végül is az oltáriszentségről szól”. „A cseppforma is új” (N.S.T.).

De azért maradtak továbbra is eredeti, „sváb” motívumok. Mert a fentebbi idézettől, a jelenlegi Budakeszi plébános szavaitól eltérően az idős sváb nénik sajátosan sváb mintákra is emlékeznek. „Sok már a magyaros minta, nem a sváb motívumok. Ami mondjuk nem baj. Hát, nem azért mondom, hogy baj lenne, de hát… Azért van még hagyományos sváb minta, virágszőnyeg minta. Egy hagyományos régi minta, a lósóska. Úgy mondják a svábok, hogy „putapleisn”. Apró kis lencse nagyságú levelei vannak”. „A régi templom, ez is egy hagyományos minta… akkor épült, amikor bejöttek a svábok. Ez van benne a címerben is. Ott volt, ahol a romok vannak, a katolikus templom mellett” (N.S.T.). Ugyanis a jelenlegi katolikus templom helyén egykor az alkeszi-i Szt. György templom állt, amelyet a török háborúk folyamán porig romboltak. A 17. század végére épülhetett fel az új templom és a plébánia.

A magyar családok és a cserkészek bekapcsolódásán kívül más okokat is találnak a sváb asszonyok az új minták megjelenésére: „Új minták azért is jelentek meg, mert kicsit nagyobb lett a körmenet a romok miatt. Az atya mondta, hogy szeretné, hogy arra is menjen. A romok mögött is megy most a szőnyeg” (N.S.T.).

„A minta attól is függ, milyen virág. Régen még sok szántóföld volt, sok mezei virágot lehetett szedni. A minták is másak voltak, mint most, mert apró virágokból másként lehet virágot csinálni. Gerberából régen nem csináltak szőnyeget” (N.S.T.).

A rendkívüli látványosság mindig is sok vendéget csalogatott a faluba, a két világháború között plakát is felhívta a figyelmet a budakeszi virágszőnyegre: „Volt egy kis plakát: Budakeszire autóbusz indul Széna térről, virágszőnyeg, kilenckor kezdődik a körmenet, gyönyörű motívumok és szövegek rajta...” „Levelezőlapot is készítettek Úrnapjára. Rajta van a virágszőnyeg. Rendes levelezőlap, lehetett írni rá” (N.S.T.).

A kitelepítésig a Fő utca teljes szélességében díszítették a lakók a házaik előtt lévő útszakaszt. A kb. 2 km-es útszakasz két oldalát erre az alkalomra ültetett bokorsorral szegélyezték. (Tehát nem csak néhány nappal korábban, hanem jóval előbb készültek a virágszőnyeg útjának kialakítására!) A kőpor a Fodor Szanatórium, a mai Rehabilitációs Központ melletti bányából származott.

„A szőnyeg a katolikus templomtól egész feljött a hősök szobráig a Fő utcán, és a másik oldalon meg vissza, le, egészen a buszvégállomásig, a Schieli-kápolnáig” (N.S.T.). A „hősök szobra” itt az első világháborús emlékművet jelenti, ennek távolsága a templomtól is nagy, a szobortól a buszvégállomásig jelenleg pedig csaknem három buszmegálló.

Annak idején a kórházban lévőkre is gondoltak a svábok, ezzel az egyházi szertartás sajátos „keszi” körülményeit megteremtve: „Régen az Erzsébet királyné szanatóriumnál (most Korányi szanatóriumnak hívják) is volt virágszőnyeg, a 40-es években” (N.S.T.). Ezzel kiterjesztették, nemcsak a virágszőnyeges helyszínt, de megnövelték a „keszi szőnyeg” jelképiségének erejét is.

Magára a – mindig a virágszőnyegen történő – úrnapi körmenetre, külsőségeire is szívesen gondolnak vissza: „Mária-lányok vitték a zászlót… mindenkinek volt valami feladata. Akik elsőáldozók voltak abban az évben, azok koszorús fehér ruhában mentek az úrnapi körmeneten. Most is sok zászló van, minden egyesület viszi az övét. A baldahin az már akkor is megvolt, ami most van a templomban. Ha tudna mesélni, nagy mesemondó volna” (N.S.T.).

Azután az ötvenes évek körül, az egyházüldözés éveiben több minden megváltozott: jóval kisebbé kellett válnia a virágszőnyeggel borított útnak, és el is kellett kerülni vele a templomhoz elég közel eső tanácsháza környékét. Pedig ezzel a hagyomány is sérült, mert nem csupán a virágszőnyegen történő körmenet útja lett rövidebb, hanem a virágszőnyeghez szorosan hozzátartozó négy virágsátornak, stációnak a négy égtáj felé tájolása (mely szintén sok évtizedes hagyomány) lehetetlenné vált. „A háború után már csak a templom körül lehetett, aztán már azt is megszabták, az ötvenes években, hogy a tanácsháza felé nem lehet stáció… akkor át kellett tenni az összeset a másik oldalra. Mert ugye úgy van, hogy van két stáció egyik oldalon, két stáció a másik oldalon, észak, dél, kelet, nyugat felé” (N.S.T.).

Napjainkban a Fő utca nagy átmenő forgalma ma már nem tenné lehetővé a virágszőnyeg eredeti útvonalának visszaállítását. Akkor csak lovaskocsik voltak, és nem mentek a lovaskocsik addig. Nem volt szabad rálépni a virágszőnyegre, amíg a pap az oltáriszentséggel nem ment rajta végig” (N.S.T.). „

„A körmenet hosszúsága töredéke a réginek. Az alsó kápolnától egészen a fölső kápolnáig, a református templom fölötti kis kápolnáig tartott, ami neki van építve a könyvesboltnak. Attól a kápolnától egészen ide, az alsóig lejött a körmenet. És akkor természetesen az se volt körmenet, mert egyenes menet volt, a Fő utcán ment, és akkor leállították a forgalmat. De hát azokban a régi időkben egy nap két autó elment, és az már szenzációs volt. Hát, akkor régen meg lehetett ezt csinálni” (F.K.).

Budakeszin kívül még máshol is van virágszőnyeg, a kesziek főleg a közeli falvakéiról tudnak: „Budaörsön. Ott másfajtát csinálnak, nagyon szépet. Nem tesznek alá homokot, és szélesebb, mint a mienk. Egy méter széles, és leteszik a földre a virágokat, csak úgy, sűrűn, gyönyörű. Még Budajenőn is csinálnak talán szőnyeget, meg Zsámbékon… Nem tudom, hol van még, mert ilyenkor mi nem járunk máshova. Ha én itt csinálom, akkor nem lehetek ott nézni. Meg azt hiszem, Gyömrőn is van” (N.S.T.)

Még a legutóbbi pár évben is történnek változások. Az egyik az, hogy a nemrég feltárt, illetőleg restaurált, a jelenlegi templomhoz tartozó középkori templomromok területére is meghosszabbították a virágszőnyeg útvonalát (a sváb családok és a jelenlegi plébános közvetlen kapcsolata, erre vonatkozó megbeszélése következtében is). A másik pedig az, hogy hagyományos sváb fúvószenekar is csatlakozott az úrnapi körmenet szertartásaihoz – a szőnyegkészítés folyamatosan fenntartott szokása mellé revival jelleggel csatlakozott a zenei hagyomány, felújított formában. A fúvószenekar megújult, sok fiatal is csatlakozott hozzájuk. „Most azt is beszerveztük, hogy legyen egy fúvószenekar, egy helyi, fiatalokból álló fúvós zenekar. Itt a városháza mögött a zeneiskolából. És akkor azok jönnek és játszanak. Négy számot, és énekelünk! Nagyon szép most már…” (T.n.).

Húsvét, Kálvária-járás

A húsvéti ünnepkörben a Jézus megváltó halálával és feltámadásával kapcsolatos eseményeket ünneplik, melynek fő két ünnepe a húsvét és a pünkösd. A feltámadást húsvét vasárnapján ünneplik. Erre negyvennapos böjttel és vezekléssel készültek a keresztények, ez hamvazószerdán kezdődik. Az ezt megelőző napokban rendezik a farsang utolsó vigalmait, amelyek húshagyókedden érnek véget, azon a napon, amikor utoljára lehet húst enni húsvét előtt. A nagyböjt kiemelkedő időszaka a húsvét előtti ún. nagyhét. Első napja virágvasárnap, Jézus jeruzsálemi bevonulásának emlékünnepe. Nagycsütörtök az utolsó vacsora és a szenvedés kezdetének a napja. Nagypéntek a Krisztus szenvedésére és halálára való emlékezés napja. Nagyszombat estéje pedig már a húsvéti örömünnep kezdete. Ehhez kapcsolódik a húsvét–vasárnapi liturgia.

A nagyhét szertartásai, a Krisztus szenvedéstörténetére való megemlékezés a napjainkban is a régivel azonos liturgia szerint történik Budakeszin. A régi szokásokhoz tudatosan is visszanyúlva jó tíz éve már, hogy újra vannak szertartások a Kálvárián. 1995-ben újította fel a sváb Hagyományőrző kör és a Budakeszi Katolikus Egyházközség az újjáépített és restaurált Kálvárián a keresztút-járás hagyományát. „Aztán ott a Húsvét… ott is az előkészületek, a nagypéntek. Akkor szoktunk menni a Kálváriára, amióta fel van avatva, vagy tíz éve. Voltak Németországból is… akkor még a régi plébános volt, a Németh László atya, meg a Habsburg Ottó is itt volt. De a kis stációk mind romosak voltak… 50-es években szanaszét verték, meg ilyesmi, és akkor a sváb Hagyományőrző kör és a Szépítő egyesület felvállalta, hogy újraépítené a Kálváriát. Kisebb helyre kellett a stációkat elhelyezni, de nagyon szépen megcsinálták. Somos Miklós festőművésszel festettek, vagy Simon kerámiást kérték meg, aki Németországban él” (N.S.T.).

„A Kálváriát felújítottuk. És kintről, azoktól, akiket kitelepítettek, onnan is küldtek adományt. És így közös erővel, saját erővel lett felépítve, egy romhalmaz volt, nem volt egy stáció se” (T.n.).

A kitelepítés előtt a hívek nagypéntekenként a templomnál gyülekeztek. A menet élén a keresztet vivő ministráns, majd a plébános haladt. Őt a zászlóvivők és a gyerekek, végül a felnőtt hívek követték. A menet Budakeszi főbb utcáin (Erdő utca, Kossuth utca, Jókai utca) haladt, a katolikus templomtól a Kálváriadombig. Az úton hangosan imádkozva, énekelve. A Kálvárián Jézus Krisztus keresztútjának állomásait jelképező stációknál – németül – énekeltek.

A visszaemlékezések őrzik a régi szokások menetét mind a nagypénteki keresztútjárásra, mind a szombat esti vagy vasárnap reggeli feltámadási körmenetre utalva. A szokások részletei keverednek is az emlékezetben, talán azért is, mert meg-megváltoztak időközben: pl. a menet hol a templomból indul, hol a templom és a Kálvária-domb közti félúton levő Erdő utcai kőkereszttől, hol föntről a Kálváriáról, egy másik úton lefelé a templomig.

„Nagypénteken délután pontban háromkor mennek fel a Kálváriára, valamikor processzióval. Most is mennek, de csak úgy, hogy találkoznak fent a nagy kőkeresztnél, felmennek egész a kápolnáig, aztán végigjárják a stációkat, és imádkoznak. És végig énekelnek. Most az a divat legújabban, hogy a feltámadási körmenetet szintén fent kezdik a kálváriánál. Mert azt mondják, hogy ott halt meg a kálvárián az Úrjézus, ott temették el, fel is támadt, és onnan jön le a processzió a templomig. És akkor lesz a nagymise. Valamikor meg úgy volt… mindig nagyszombaton, így estefelé, 6-7 órakor volt itt a feltámadási körmenet” (T.n.).

„Most is szokásban van, hogy nagyböjtben minden pénteken tartanak a templomban keresztúti ájtatosságot. Az régen is volt” (T.n.).

A Kálvária-kápolnában őrizték nagypéntekről nagyszombat virradóra a szentsírt, melyet gazdagon díszítettek virágokkal. A nagyszombati szertartások végén gyertyás körmenetben is volt szokásban. „És valamikor a templom hátuljában, ott, ahol a bejárat van, volt egy elfüggönyzött rész, a szentsír. Elkészítve, tele virágokkal. Most is van szentsír: de csak az Úrjézus, ahogy holtan fekszik, meg egy pár virág előtte. Nincs elzárva, nincs elsötétítve, meg semmi. Tartani tartják, de nem úgy, mint valamikor” (T.n.).

A nagyhét főbb napjairól külön-külön is meg szoktak emlékezni. A szokások közt számon tartják erősen a böjtöt is, és szívesen sorolják az egyházi, feltámadási szertartások után következő étkeket, étkezési szokásokat, amikor is már a megtartóztatások megszűntek, és asztalra tehettek jellemzően házi sonkát.

„Nagycsütörtökön elszállnak a harangok, nagypénteken csönd van, se zene, se semmi. Emlékszem, régen nagypapám, meg nagyanyám még azt sem engedte, hogy a rádiót bekapcsoljuk. Se azt, hogy énekeljünk. Akkor csöndes volt a nagypéntek, meg mentünk szentsírt látogatni. Templomban sincs mise nagypénteken. Szombaton mindenki várta, mikor lesz a feltámadás, mert akkor lehet utána sonkát enni. Mert addig böjt volt. Szombat este van a feltámadás, akkor a harangok megint megszólaltak, templom körül körmenet, akkor már fentük a fogunkat, mert jól ki voltunk éhezve sonkára. És hát húsvét vasárnap akkor is ugye ünnep volt” (N.S.T.).

„Mindenki várta már, hogy a feltámadási körmenetről hazajöjjön, megfőzték a sonkát… Lehetett enni a sonkát. Az volt a szokás. És krumplisaláta. Most is főznek, de ilyen kötözött sonkát. Valamikor a saját disznójukból. Szépen lehetett szeletelni. Ennek egész más az íze, meg minden” (T.n.).

Ellenben a húsvétvasárnapi ételszentelés szokása halványulóban van, vagy tán nem is volt annyira erős. De az bizonyos, hogy megvolt. Itt is érezhető a szokás tudatos erősítése is, néhányan hangsúlyosan viszik, körbehordozzák a körmeneten is a mindig vasalt, és olykor hímzett kendőkkel letakart, ételeket tartalmazó kosarakat. Az étkek jelképi értékűek, templomi megszentelésre várnak. A templomi szertartásban a prédikációk során el is hangzanak e szokást erősítő mondatok. Feltűnő, hogy beszélgetőtársaim, interjúalanyaim közül senki sem utalt az ételszentelés egykori vagy mai szokására. Ez tehát nincs a hagyományaik előterében.

Részösszefoglalás

Az eddigiek alapján egyértelműen az látszik, hogy Budakeszin az etnicitás és vallásosság összefonódásából kiemelhető két jellemző motívum. Ha a sváb hagyományokra kérdezünk rá, egykori sváboknál vagy régóta Budakeszin lakó vegyes családoknál, akkor már az első mondataik között hallhatunk a templom körüli úrnapi virágszőnyeg készítéséről vagy szépségéről, valamint a Kálváriáról (Kálvária-járásról). Annál is inkább, mert ugyanez a kettő az, amely a katolikus szertartások között is kiemelkedik mint a svábok által is leginkább kultivált egyházi jellegű hagyomány. Nem lehet tévedés az, ha a sváb hagyományok őrzésének jelképét látjuk meg mi is e kettőben. Mert jelképe ez szemükben sváb mivoltuknak, sváb eredetüknek. Hozzá kell tennünk, kiemelnünk, hogy ez „keszi svábság”, hiszen a virágszőnyeg is sajátos, egyedi módon „keszi szőnyeg”, azzá vált útvonala és története révén, és a „keszi Kálvária-járás” is egyedivé formálódott. Még a látvány is jelzi ezt, a Kálvária-dombról és onnan lefelé menve: belátni egész Budakeszit, és lentről, a falu legtöbb helyéről meg jól látszik a Kálvária-domb maga, kissé a Kálvária-kápolna is, este pedig messzire fénylenek a kivilágított stációk is a kis fenyőerdőből.

Jelképes, jelképi értékű lehet mindez az egyének számára is. Nem lehetett ez másképp annak a sváb asszonynak az életében sem, aki nyílt levélben tette közzé az egyik budakeszi helyi havilapban, hogy mit jelentett és jelent neki a budakeszi Kálvária. Soraiból kiderül, hogy jelképezi számára a Kálvária egyszerre a faluját, a keszi svábságát és katolikusságát is. Kitelepített volt ő is. Vitt emlékül a nagyon kevés kivihető holmija közt egy követ az akkor romos Kálváriáról. Azt évtizedeken át őrizte németországi új helyén, abban a reményben, hogy visszahozza majd. Csak mostanában látta elérkezettnek az időt arra, hogy nyugodtan elküldhesse (már csak küldeni tudja), visszaküldhesse úgy, hogy a kő – mint jelkép – megfelelően a „helyére” kerüljön, azaz a Kálvária-kápolna és stációk felújított, rendbetartott környezetébe, ahol azután az ünnepeken a budakeszi sváb asszonyok, a Hagyományőrző Asszonykórus énekel mellette egyházi dallamokat.

Egyéb ünneptartások

A következő egyházi ünnepekről és a hozzájuk tartozó sváb hagyományokról rövidebben lesz szó, mert az előzőeknél kisebb a jelentőségük a svábok hagyományőrzésében.

Karácsony

(A Karácsony a kereszténység egyik legnagyobb ünnepe, amelyen Jézus Krisztus születését ünneplik. Az egyházi ünnepek sorában a Karácsony az első, központi ünnepkör, és ezt négy adventi hét előzi meg. Az advent a várakozás ideje).

A hajnali róráte mise, melyre a háború előtti időkben minden házból ment valaki, a vasárnaponkénti gyertyagyújtás az adventi koszorún – az ünnepre való készülődést jelentették.

„Karácsony előtt van az adventi időszak. Akkor hajnalban, nem 6-kor mint most, hanem már 5-kor volt a hajnali mise, a roráte. Akkor az emberek korábban jártak be dolgozni, így a roráte is korábban volt. Mentem a nagymamámmal, vittünk egy kis lámpást, úgy nevezik: la terne, foghattam, ő meggyújtotta a mécsest benne, és akkor világíthattam az úton. Most is tartják a hajnali misét, de így simán, 6-kor. Aki tud elmegy, aki nem nem. Most nem olyan különös” (T.n.).

December 24-én a keresztények szigorú böjtöt tartottak. A hústól való megtartóztatás kötelező volt. „Éjféli miséig tea, sütemény volt. Ez annyiban változott meg, hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon, hogy a hal most nagyon divatba jött. Az hidegvérű, azt lehet enni a böjtben is. A disznót azt nem, az melegvérű” (N.S.T.).

A társasági élet szokásait is befolyásolta különösen az adventi időszak, a táncok, bálok elkerülését ilyenkor fontos betartandó szokásként említik a sváb visszaemlékezők.

„Amikor adventi vagy böjti időszak volt, akkor nem volt táncmulatság! Hanem volt ifjúsági egyesület, meg a lányok a zárdában betanultak színielőadást, és ott volt egy szép nagy színpad, és ott tartottak színielőadásokat, az is egy kis bevétel volt. Mert ugye ilyenkor nem bálozunk, hanem mást csinálunk” (T.n.).

Az éjféli mise a falu számára az ünnep központi mozzanata volt. A templom ma is minden évben megtelik. Egy-két évtizede pásztorjáték előzi meg, melyen gyerekek és fiatalok jelenítik meg Jézus születésének, a betlehemi történetnek a részleteit. A háború előtt az éjféli mise után sok helyen szokás volt a „Mett’nwurst” a főtt-füstölt kolbász fogyasztása, hiszen ezzel ért véget a böjti időszak.

„És éjfélig fenn voltunk, mert éjfélkor mentünk az éjféli misére. Addig dominóztunk, vagy valamit csináltunk” (T.n.).

„A Karácsony, az régen máshogy volt. Emlékszem, hogy a szenteste az régen böjt volt addig, míg nem mentünk az éjféli misére. Mikor onnan hazajöttünk, akkor lehetett enni húst. Mivel mindenki disznót vágott, volt már füstölt kolbász, azt lehozták a padlásról. Megsütötték, vagy paradicsomos szószban megmelegítették. Aztán leültek kártyázni, beszélgetni. Nem úgy volt mint most, hogy a tévéből nézzük az éjféli misét” (N.S.T.).

A karácsonyi sváb szokások az étkezések tekintetében – a családok vegyessé válása miatt – elég változékonyak, sokban igazodnak a magyarországi szokásokhoz. A karácsonyi, rituálisnak mondható ételek közé a svábok asztalára is bekerült a hal, amely szokást ők a magyarok hatásának tulajdonítanak: „A mi családunk akkor kezdett halat enni, amikor magyarok kerültek be a családba. Az én férjem is magyar volt meg a nagymamám második férje is magyar volt. Akkor volt először, hogy szenteste halászlét, krumplisalátát, rántott halat ettünk. Addig nem, addig éjféli miséig csak teasütemények, édességek, aztán éjféli mise után disznóhús. Nálunk a töltöttkáposzta nem volt divat szenteste, Karácsonykor” (N.S.T.).

A karácsonyfa állítás sváb szokás is, magyar szokás is, Keszire a fa szőlővel díszítése is jellemző volt. A karácsonyfát szaloncukorral, mézeskaláccsal, dióval és gyertyával díszítették. Gyümölcs és bortermelő községről lévén szó, sok helyen szőlő is került a fenyőfára.

„A Karácsony mindig is a legszebb ünnep volt. Érdekes, amikor kisgyerekek voltunk, úgy hittük, úgy van, ahogy elmondják. A papa előre vitt a nagymamához, és azt mondta, jók legyetek, mert erre húzzák a szánkót az angyalkák. Vagyis azok hordják be mindenhová az ajándékot meg a fát. A csacsik azok húzzák a szánkót. Csöndben legyetek, hogy halljátok a csilingelést! Mert akkor megáll és ki kell vigyek neki szénát vagy vizet, hogy egyen, igyon. Persze a papa csilingelt kint. Addig a papa meg a mama feldíszítette a fát, míg mi elöl voltunk a nagymamánál. És mikor minden készen volt, a papa jött, öcsém még kisebb volt, azt a karjára, én meg mellette, és mentünk, és ott álltunk, és gyönyörködtünk. Kaptunk kis ajándékot is, ezt-azt. De nem vitték túlzásba. Például az öcsém egy kis fa szamarat kapott egy kis ostorral. Azt húzni tudta, volt egy kis kereke, és azzal játszott. Én meg csokibabát kaptam. Akkor ritkán volt ilyen édesség, meg ilyesmi” (T.n.).

1990-ben ünnepelte először Budakeszi az ún. „falukarácsonyt” a sváb Hagyományőrző kör rendezésében. Az ünnep helyszíne a katolikus templom melletti Templom tér lett, melynek közepén hatalmas kivilágított fenyőfa várja a budakeszieket. A falu katolikus plébánosának, református tiszteletesének, és polgármesterének karácsonyi gondolatait az ünnephez illő műsor, majd közös éneklés és a karácsonyfa körüli játék követi szokás szerint. Az ünnepet a „Csendes éj” trombita-dallama zárja általában. Nem véletlenül trombita, hiszen a fúvós zene a sváb hagyományok része.

A Karácsonynak, mint nagy katolikus ünnepnek kevés speciális sváb jegye alakult ki. A svábok életének azonban természetes része volt és maradt. Ha saját hagyományaikról kérdezik őket, ezt is annak tekintik. Elsősorban az éjféli misére járást emlegetik, mint fontos szokásukat, meg néhány tárgyat emelnek ki, így a szőlőfürtöt a karácsonyfa díszei között, meg a főtt füstölt kolbászt. Nem emlegették ugyan, de mégis tény, hogy a falukarácsonyt lezáró trombitaszóló hangszerválasztása a sváb hagyományokhoz való igazodást tükrözi.

Szilveszter

(Egyházi vonatkozásban ez a nap a hálaadásé az év minden eseményéért, és ez a hálaadó misén történik. A Szilveszter, mint máshol is: vidám évbúcsúztató ünnep). A háború előtt templomból kijövet zene fogadta a budakeszieket, melyet a rezesbanda szolgáltatott. Éjfél körül aztán indultak egymásnak boldog újévet kívánni. A falu számtalan vendéglőjében szólt a zene és járták a táncot.

„Újévkor meg jönnek a férfiak a jókívánságokkal, Újévet kívánni. Arra kellett vigyázni, hogy ne nő jöjjön be először a lakásba, mert az szerencsétlenséget hoz. És akkor csak férfi kívánhatott boldog újévet. Nem úgy, mint most, hogy már nők is mondják” (N.S.T.).

„A templomba mentünk év végi hálaadásra. Utána a zenekar mindenütt szólt, a községháza előtt, a paplak előtt, a bíró előtt, itt-ott, muzsikáltak… Mielőtt kezdődött a táncmulatság, kiállt a zenekar a kapu elé, és három indulót játszottak” (T.n.).

„Fúvós zene volt, nem ilyen hegedű, meg ilyesmi. Mert azt mondják most, hogy nem tudnak télen fújni, mert lefagy a hangszer, és nem lehet olyan jól játszani rajta. Hát régen hogy tudtak? Mert akkor úgy volt, hogy éjféli mise után, amikor kijöttek, ott állt a fúvós zenekar, és karácsonyi énekeket fújtak” (N.S.T.).

Ma a Művelődési házban mindig van szilveszteri mulatság, a falu egész lakosságának szól, mégis főszereplője a fúvós zenekar.

A búcsú egyházi része

„A búcsúnak van egyházi része is, meg világi része is. Az egyházi része az a templom névadójának, a Havas Boldogasszonynak az ünnepe, tehát Augusztus 5-én van a búcsú, ha hétköznapra esik, akkor a rákövetkező vasárnap. Akkor mindig ünnepélyes mise van. A templomban van ugyanúgy ünnepi szentmise, meg szoktunk énekelni az asszonykórussal” (N.S.T.). Ez a sváb Hagyományőrző Asszonykórus, amely ilyen egyházi ünnepeken is rendszeresen szerepelni szokott.

Pünkösd

(A húsvét utáni ötvenedik napon ünneplik a keresztények pünkösdöt, az apostolok pünkösdkor kezdték hirdetni Jézus feltámadását, a Szentlélek eljövetelét.)

Pünkösd ünnepe a háború előtt kétnapos ünnep volt. 1994 óta újra munkaszüneti nap a pünkösdhétfő – ehhez különleges szokások nem kapcsolódnak Budakeszin.

„Valamikor olyan jó nagy ünnepség volt… pünkösd… minden pirosban. Jöttek a házhoz cigányok zenélni piros pünkösd napján. Ez is megszűnt már…” (T.n.).

Mindenszentek

A temető is helyszíne volt a sváb katolikus hagyományoknak. Régen a mindenszentek ünnepét közösen is tartották. Ma a hangsúly eltolódott ilyenkor az egyéni temetőbe járás felé. „A mindenszentek ünnepe az november elsején volt. Azt ma is tartják, mennek a temetőbe, sírokhoz. Imádkoznak meg énekelnek. De akkoriban különösen nagy hangsúlyt fektettek. Egy processzió is ment a temetőbe és egy pap is ott volt: imádkoztak, mindenszentek litániája. Az volt a szokás, hogy este otthon leült a család az asztal köré, és minden elhunyt hozzátartozó rokonért odatettek egy gyertyát. 6-tól 7-ig harangoztak ezeknek a lelki üdvéért a templomban. És minden család otthon ült, gyertyát gyújtott és imádkozott. Ez élmény volt egy gyereknek, ez a sok gyertya, meg minden” (T.n.).

2.3 „Most újra visszahozzák” – feléledő régi, meg újabb sváb szokások

A Szent Márton-napi lampionos felvonulás

A Szent Márton-napi lampionos felvonulást mint sváb eredetű szokást a Herczeg sváb hagyományőrző tánccsoport honosította meg Budakeszin, hagyományteremtő szándékkal. E szokást oly módon alakítják, szervezik itt újabban, hogy felvonulást rendeznek, s így a legutóbbi években is a helyi óvodások és az általános iskola kisdiákjai (vannak német óvodák stb.) saját készítésű lampionokkal vonultak végig szüleik s más felnőttek társaságában a hosszú Fő utcán a Templom térig. És ott a legendához illően, lobogó tűz mellett emlékeznek Szent Mártonra, a sváb kötődésű óvodák kicsinyei által németül [!] és magyarul előadott Márton-napi történettel. Kiosztanak sok (600) liba formájúra sütött kalácsot, a nap emlékeként. „Szent Márton egy légionárius volt, egy római katona. Akkor sok hitetlen volt. Találkozott vele egy útszéli koldus. Szent Márton elvágta a saját köpenyét, és odaadta, hogy be tudja magát takarni. És aztán ment tovább a lóval, és akkor megjelent előtte Jézus, és azt mondta, hogy ő volt ez a koldus. Ez a legenda. Végül megtért, annyira, hogy püspöknek akarták választani. De ő nem akart püspök lenni, és elbújt a libaólba. De a libák meg a gágogásukkal elárulták. Így kapcsolódik a liba a Szent Márton naphoz. Azt is mondják, hogy magyar szent volt, azt is, hogy nem magyar. Pannonhalma az régen Szent Márton hegye volt. Régen nem volt ilyen lampionos felvonulás” (N.S.T.).

Nagyon sajátos vagy akár jellemző jelenség lehet mindez az identitáskeresésben és hagyományőrzésben. Arról van itt szó tehát, hogy egy adott helyen nem élő, nem létező szokást honosítanak meg, tudatos tevékenységgel, a tágabb népcsoport – német – szokáshagyományaiból merítve. A Márton-napi felvonulást egyesek régi sváb hagyománynak tartják, amelyet Németországban, a Budakesziről kivándorolt svábok körében most is tartanak. Ez a szokás mások szerint Budakeszin a korábbiakban nem létezett. Úgy értékelem mindezt, hogy Budakeszin megindult egy hagyományt tudatosan kereső és felelevenítő rítus, esetleg úgynevezett rítus-sorozat kiépítése. Sorozatnak azért tartható talán, mert az eddig emlegetettek mellett más változás is van: a szüreti felvonulás gyakorisága és sváb jellege – sváb hagyományok köré fonódása – erősödött.

Lesz-e a Szent Márton napi felvonulás új szokásából új etnikai kohéziós szimbólum?

Kétséges, idősebb beszélgetőtársam nagyon hangsúlyozza, hogy csak divat, csak pár éve jött, hogy sosem volt eddig. Még a Szent Márton-legenda mesélése közben is többször visszatérnek erre. Még legyintenek is hozzá.

„Sosem volt. Most hozták divatba egy pár éve. Kintről, Németországból hozta valaki ezt a Szent Márton-napi ünneplést. Ez azelőtt nem volt ez mostani divat. Kintről hozták, Ausztriából, vagy honnan. Ausztriában hasonlóan, mint Magyarországon… nem tudom, hogy ott is volt-e kitelepítés, de a beszéd, ilyen svábos dialektusban beszélnek, mint mi” (T.n.).

„A Szent Márton-napi lampionos felvonulás nem volt, az újkeletű, azt a németektől vettük át. Pár évvel ezelőtt lett behozva német területről, mert ott volt divat” (N.S.T.).

A rezesbanda

„Most újra visszahozzák már azt második éve, hogy a Zeneiskolának a fúvós együttesét elhívják az egyházi ünnepekre. Ugye, a sváb helyeken mindenütt megvan a rezesbanda. És hogyha egy igazi, nagy sváb temetés volt, ekkor a rezesbanda fújta az egész temetési szertartást, énekkar énekelte, és a rezesbanda kísérte. Ugyanúgy az úrnapi körmeneteket végig a rezesbanda fújta. Most két éve újra fölélesztették ezt” (F.K.).

Azért kellett a Zeneiskolából hívni a fúvós együttest, mert Budakeszinek a saját régi fúvós zenekara megszűnt. Ők játszottak évtizedek óta a sváb Hagyományőrző bálon és búcsúkor a sörfesztiválon is: „A német önkormányzat szervez egy sváb jellegű műsort, meghívunk máshonnan is együtteseket, tánccsoportokat, akkor egy vidám kis műsort csinálunk. Lehet sört inni. Szabóék szokták a sörfesztivált csinálni. Ez a Huber és Szabó cég. Ha nem lenne a sörfesztivál, akkor már semmi nem lenne” (N.S.T.).

Régebben pedig Budakeszinek rajtuk kívül is volt több fúvós együttese, akik az egyházi szertartásokon játszottak

Német nyelvű mise

„Az elődöm – mondja Filó Kristóf budakeszi plébános – nem támogatta az abbéli szándékukat, amivel nem is nagyon mertek előállni, hogy legyen német nyelvű szentmiséjük. Nem volt. Pedig az elődöm tudott jól németül. De valahogy ő egy olyan igazi magyar ember volt, úgyhogy hallani sem akart ilyesmiről. Most kezd egy kicsit úgy feléledni a svábságnak az öntudata. Ami itt a német liturgiával kapcsolatos, arról azt tudom mondani, hogy minden hónap első vasárnapján a tízórás szentmisén egy Németországból hazatelepült kolléga, pap tart, Salath Imre. Ez teljesen német nyelvű: német énekek, a prédikáció is németül hangzik. Igaz, hogy az atya azért összefoglalja röviden magyarul is a prédikációját”.

„Magyar pap, meg magyar mise… ha az elődeimet nézem… Én bevallom őszintén, hogy én is sváb vagyok, bár már nem tudok svábul. Tehát most sincsen magyar papjuk… A múlt század elején, akik itt voltak, Miller plébános úr, akinek ott van a képe a plébánia falán, ezek is kétnyelvű emberek voltak. Ezek mondtak német misét, ezekre szükség volt… Én még Pilisvörösváron gyóntattam németül… Mert a néni nem tudott magyarul gyónni. Tudott magyarul beszélni, de gyónni nem, gyerekkorában azt németül tanulta. És ott például folyamatosan volt német mise. Volt egy időszak az 50-es években, amikor tilos volt németül beszélniük nekik. És akkor a templom volt az egyetlenegy hely, ahol az anyanyelvén beszélhetett. Ez egy nagyon fontos és egy nagyon lényeges dolog volt. Ki volt írva pl. a boltban, hogy csak magyarul beszélj. És sváb volt az eladó és sváb volt a néni, aki ment be vásárolni. És egyik sem tudott tisztességesen magyarul, és magyarul kellett beszélni. Mert ha nem, és elkapták őket, akkor baj volt. Úgyhogy ez nem volt egy olyan egyszerű időszak. És akkor a templomban lehetett németül énekelni, németül imádkozni. Az ember gondolja el, nekünk pl. azt mondanák, hogy holnaptól kezdve mindent szlovákul kell mondanunk, attól függetlenül, hogy nem tudunk egy árva szót sem szlovákul. És csak a templomban lehet magyarul beszélni. Szörnyű, egy agyrém, hogy milyen állapot volt. De ezeket komolyan gondolták” (F.K.).

Templomi kórus

Új templomi kórus szerveződött nemrég a régi sváb templomi kórus helyett: vegyesen sváb–magyar kórus.

„A régi templomi kórus csinálta főleg a virágszőnyeg nagy részét, de mások is segítettek. Ők főleg svábok voltak. Az a kórus megszűnt. Hát, most is van valamilyen. De ez most csak arra van, hogy az úgynevezett scolát énekeljék. Mert szeretné az atya, hogy az népszerű legyen, megtanulják az emberek. De régen úgy volt, hogy négy szólamban énekelt a templomi kórus, kórusműveket a különböző ünnepekkor” (N.S.T.).

„Ugye a templomban nem úgy van, mint a kocsmában, hogy után lehet rendelni. Amit a pap megenged, azt énekelhetnek. És az előbb említett dolgok miatt német énekeket nem énekeltek. Ez most van kicsit úgy születőben. Itt van egy énekkar, egy scola, ami most szerveződik, egy-két éve működik, és nagyon szépen csinálják, hála Isten. Azért mondom, hogy nem is annyira énekkar, hanem scola, ez más műfaj. A liturgia szolgálatára van rendelve, tehát az ilyen-olyan kórusműveket nem betétként éneklik, hanem a liturgiának a sajátos, aznapra előírt szövegeit. Gregoriánt, magyar gregoriánt, néha latin nyelvű gregoriánt énekelnek. Tehát itt, akik ebben a kórusban vannak, magyarán mondva tök mindegy, hogy sváb vagy magyar” (F.K.).

Az egyházi szertartásokon emellett továbbra is régóta rendszeresen énekel a sváb Hagyományőrző Asszonykórus. Résztvevői a húsvétkor szokásosan felidézendő bibliai jelenetek előadásának is. A Kálvária-kápolnából induló feltámadási körmenetkor a pap és a ministránsok után ők vezetik a menetet és előénekelnek az utánuk jövő híveknek.

„A német nyelvű miséken is van az a helyi Hagyományőrző énekkar, a Teréz a vezetője. Ők németül énekelnek, temetéseken is szoktak, ha kérik a hozzátartozók, akkor kijönnek. Németet, de néha egy-egy magyar éneket is elénekelnek. Tehát az nem templomi kórus, hanem a hagyományőrző német, illetve hát a mi fogalmaink szerint ugye sváb énekkar. A német miséken mindig ők énekelnek. A Kálvária-járásnál is” (F.K.).

3. Vallásossághoz nem kötődő sváb szokások

Néhány svábnak tartott szokás nem vagy csak távolabbról kapcsolódik a vallásos tevékenységekhez, ilyenek: farsangi bál és farsangi sváb fánk készítés; a búcsú világi része a fúvószenés sörfesztivállal; a húsvét hétfői locsolkodási szokás, amelyet főként a magyaroktól vettek át a budakeszi németek; szüreti felvonulás; a sváb ünnepek sorába beépülő magyar nemzeti ünnepek: március 15., augusztus 20. És a rendszeres kórustalálkozók és táncpróbák.

Összefoglalás

Mindezek alapján úgy látom, és összefoglalásként elmondható az, hogy Budakeszin a svábok a hagyományaikat, szokásaikat főleg a vallás, a katolikus ünnepek kapcsán szokták, tudják tartani. Ez az összefonódás régi keletű, és ma is fontos nekik. Összetartó erőt jelent azóta, hogy a sváb nyelvet kevésbé és csak szűkebb körben használják, meg a sváb világi szokások is eltűntek jórészt, néhány kivétellel. A katolikus ünnepek központjában a Budakeszin kívül is ismertté vált Kálvária-járás, és a szintén híres úrnapi virágszőnyeg készítése áll. Már a sváb kitelepítés előtt is a szokásaik szerves részei voltak ezek. Mára megújultak, megerősödtek a szertartások, főleg a sváb családok közreműködése révén. Az interjúk szerint mindez részben a tudatos sváb identitásőrzés következménye.

Felhasznált irodalom

Ács Zoltán: Nemzetiségek a történelmi Magyarországon. Budapest, 1986.

Békefi Anna: Békásmegyer–Krottendorf. Elűzöttek és ittmaradtak – két haza közt, mindig kisebbségben. Felvételi dolgozat. 2002. ELTE, BTK Kulturális Antropológia Tanszék, Kézirat.

Benedikt, Gertrud: A magyarországi németek hagyományos kultúrájának kutatása. Budapest 1991.

Bindorffer Györgyi: Asszimiláció vagy túlélés. Az identitás kérdése egy homogenizálódó világban. Kultúra és közösség. 2000. IV. – 2001. I. 37-43.

Bindorffer Györgyi: Identitás kettős kötésben. MTA PTI Etnoregionális Kutatóközpont. 13:34-42, 48-49.

Bindorffer Györgyi: Nyelvében él az etnikum. Identitás, nyelvi és kulturális reprezentáció egy magyarországi sváb faluban. In: Szociológiai Szemle. 1997/2, 125–141.

Brubaker, Rogers: Csoportok nélküli etnicitás. 2001.

http://www.mtaki.hu/docs/all_in_one/rogers_brubaker_csoportok_nelkuli_etnicitas_beszelo_2001_7_8.htm

Budakeszi helyi újságok, főként: Budakeszi Hírmondó

Fehér István: A magyarországi németek kitelepítése, 1945–1950. Budapest, 1988. [Budakeszi: 54.lapon]

Echmann Bea: Az egyén a történelem sodrában: A pszichikus időélmény egy típusa mint a kollektív élményuniverzum megteremtője. Magyar Tudomány, 2003/1. Szociális emlékezet: A történelem szociálpszichológiája.

A. Gergely András (szerk.): 1997 Az identitás és az etnoregionalitás. MTA, Etnoregionális Munkafüzetek, 6. szám. Budapest: MTA.

Farkas Gyula, Fazekas Eszter et al.: Budakeszi ’88. Budapest, 1989.

Farkas Gyula: A közigazgatás története 1944. december 24.—1990. november 1. In: Merkl, 2001.

Hajdú Erzsébet: A budakeszi német nyelvjárás sajátosságai. In: Budakeszi évszázadai, 2001: 398–403.

Herein Gyula: Budakeszi nagyközség történetének általános leírása. Budakeszi, 1987.

Herein Gyula: Fejezetek Budakeszi történetéből. é.n.

Hutterer Miklós: A magyarországi német népcsoport. In: Népi kultúra – népi társadalom. Budapest, 1973. AKK. 93–117.

Jautz M. Flamina: Budakeszi. Földrajzi tanulmány. Szeged, 1939.

Kali Kinga: A gyergyószentmiklósi Vörös Köpenyegesek. Egy örmény ünnep szemiotikai értelmezése. Korunk, 1997 szept. http://www.korunk.org/oldal.php?ev=1997&honap=9&cikk=1401

K. Merkl Hilda (szerk.): Budakeszi évszázadai a harmadik évezred kezdetéig. Budakeszi, 2001.

Kvale, Steinar: Az interjú. Bevezetés a kvalitatív kutatás interjútechnikáiba. Ford.: Kovács Bence, Sivadó Ákos. Budapest, 2005.

László János: Történelem, elbeszélés, identitás. Magyar Tudomány, 2003/1. Szociális emlékezet: A történelem szociálpszichológiája.

Manherz Károly: A magyarországi németek. Budapest, 1988., 1998.

Mosdóczy Krisztina: A dunaharaszti svábok rokonsági terminológiája. Kézirat, ELTE kulturális antropológia szak, dolgozat.

Nemzetiségek Magyarországon – Nationaliläten in Ungarn 1945–1975. I. kötet. Szerk. Käfer István (szerk.): Németek Magyarországon. Budapest, 1983.

Niedermüller Péter – Váriné Szilágyi Ibolya (szerk.): 1989 Az identitás – kettős tükörben. Budapest, TIT.

Nora, Pierre: Emlékezet és történelem között. A helyek problematikája. 1999. http://www.lib.jgytf.u-szeged.hu/aetas/1999_3/99-3-10.htm

Papp Richárd: Etnikus vallások a Vajdaságban? Kisebbségi léthelyzetek kulturális antropológiai értelmezései. Gondolat Kiadói Kör – MTA Kisebbségkutató Intézet, 2003.

Siklósi Gyula: Budakeszi településtörténete 1700-ig. In: Merkl, 2001.

Seidman, Irving: Az interjú mint kvalitatív kutatási módszer. Budapest, 2002. Ford.: Szabolcs Éva.

Szlabon Ferencné: Budakeszi – Wudigess. Budapest, 1989.

Veér Ilona: Községem 25 éve. 1945–1970. Kézirat, 1970.

Megjelent: Magyardiplo, Mi-Ti-Ők rovat, http://www.magyardiplo.hu/mitiokitthon/478-viragsznyeg-budakeszin?tmpl=component&print=1&layout=default