A történelmileg nagyon közeli rendszerváltásra való spontán emlékezés és a politikai megfontolásokat követő emlékeztetés szempontjai természetesen nem esnek egybe. A kádárizmusból az új rendszerbe való átmenet éveit a korszak átélői egyre inkább a rájuk háramló (pozitív és negatív) következmények szerint ítélik meg. A rendszerváltó politikai elit viszont a politikai harcok keretein belül folytatja emlékeztető tevékenységét, ehhez pedig szinte magától értetődően az érdekeiknek megfelelő mítoszteremtő törekvések kapcsolódnak. Ilyen körülmények között a korszakkal foglalkozó történész annál is könnyebben kerülhet a támadások kereszttüzébe, mint amennyire az a jelenkortörténet-írás kényes témái esetében megszokott, függetlenül attól, hogy elfogulatlanságra törekszik és hiteles forrásokra alapozza megállapításait. Ezúttal nincs módom a források felsorakoztatására és alapos érvelésre, írásomban annak a kutatásnak néhány következtetését igyekszem bemutatni, amelyekre a rendszerváltás történetéről szóló monográfia elkészítése során jutottam.¹

1.

A kádárista államszocializmus felbomlására és a rendszerváltásra vonatkozó emlékezést és tudást nagyban befolyásolja a rendszerváltás nyelve, az a fogalomkör, amelyet a politikai harcokban és azok egyidejű értelmezésében alkalmaztak, ez pedig jelentősen kihat a korszak történetírói feltárására is. Konszenzusos (vagy ahhoz közeli) rendszerváltás-definíciónk sincs, a rendszerváltás fogalmának a jelentéstartománya is problematikus. Ennek egyik tünete a periodizáció bizonytalansága: a rendszerváltás kezdete és a vége sem tisztázott.

Van két feltűnő jelenség. Az egyik a rendszerváltás-fogalom jelentéstartományának kiterjesztése, tetszőleges meghosszabbítása. A politika szereplői és értelmezői jelzők vagy egyéb kitételek hozzáadásával szinte „végtelenítették”, így jelentek meg a politikai-intézményi után a gazdasági, a jóléti, a társadalmi, sőt az erkölcsi-jóvátételi rész- vagy szakasz-rendszerváltások fogalmai, azok az kritikák, amelyek a gondokat arra vezették vissza, hogy ezen vagy azon a téren „még nem történt meg” a rendszerváltás. Kétségtelen tehát, hogy a rendszerváltás igen magas presztízsű fogalommá vált. Ennek megfelelően mindegyik kormány igyekezett elérni, hogy a nevéhez fűződjön a folyamat lezárása, illetve minden mérvadó politikai erő magához ragadta volna a rendszerváltás „igazi” megvalósítását, netán valamifajta deficitjének a pótlását. Nem csupán stiláris jelentősége van annak, hogy Antall József a rendszerváltás fogalmát rendszerváltozásra módosította. (Mások aktívabb formában, rendszerváltoztatásként használják). Ez a szóhasználat azonban félrevezető, hiszen arra utal, hogy a rendszer változott, átalakult. Csakhogy nem ez történt a Kádár-rendszerrel, hanem leváltották egy tőle gyökeresen különböző másik rendszerre. A cezúrát érdemes kiemelni, még ha az átalakulás nem is egy csapásra történt. A „rendszerváltás óta” és a „rendszerváltás után” kifejezések gyakori használata jelzi, hogy megmaradt a kategória eredeti, a 80-as évek végi politikai átmenetre vonatkozó jelentése is.

A másik feltűnő jelenség a rendszerváltás-fogalom retrospektív kiterjesztése a 20. század valamennyi (szám szerint kilenc) történelmi fordulatára,² amely a politikai és/vagy a gazdasági-társadalmi rendszer rövidebb-hosszabb (néhány héttől néhány évtizedig terjedő) időtartamú megváltoztatását hozta magával. Ezzel önmagában nem is volna semmi baj, ám a fogalomhasználat visszamenőleges kiterjesztésének következtében elvész (de legalábbis relativizálódik) a rendszerváltás-kategória egyedi, speciális korszak-meghatározó jelentése, amely szerint az állam­szocializmusból a nyugati piacgazdaság világába való átmenetre vonatkozik. Pedig a fogalmi megkülönböztetés nem szorul különösebb indoklásra, hiszen a tranzitológia formájában szinte külön diszciplína jött létre a békés átmenet kutatására.

Timothy Garton Ash még 1989-ben alkotta meg a lengyel és a magyar átmenet jellemzésére a refolúció fogalmát, arra utalva, hogy forradalmi jellegű változások indultak el, amelyeket azonban a fennálló rendszer reformokkal való átalakítása révén hajtanak végre.³ A később alkotmányos forradalomnak, vagy tárgyalásos forradalomnak is nevezett folyamatot Kis János elemzésében koordinált átmenetként úgy definiálta, hogy akkor beszélhetünk ilyesmiről, ha „az átalakulást legitimációs válság indítja el, de a koordináció mégis fennmarad, és megőrződik a jogrend hatálya, csakhogy nem az intézményes hatalom autoritása tartja fenn, hanem az intézményeken belüli és az intézményeken kívüli erők közötti együttműködés”.⁴

Ebben a gondolatkörben a rendszerváltás-kategória minden kifejezés-változatát tekintve az átmenet politikatörténetéhez tartozó fogalom. A rendszerváltás fogalmát a köztudatba bevezető liberális program⁵ a békés átmenet csaknem pontos forgatókönyvét is tartalmazta: az új rendszer alapjainak megteremtését a hatalom és az ellenzék képviselői a jogrend közösen elhatározott, de éles küzdelmekben kialkudott megváltoztatásával, békésen hajtották végre. Ha a rendszerváltás fogalmát történelmileg értelmezhető keretek között akarjuk tartani, a hosszú átmenet „politikai szakaszára”, a politikai rendszer megváltozá­sának folyamatára érdemes alkalmazni.

A rendszerváltás ebben az értelemben annak a hatalmi-politikai átrendeződésnek a leíró-értelmező fogalma, amely egyáltalán lehetővé tette a piacgazdaság és a polgári társadalom kialakulását, valamint Magyarországnak a kelet-közép-európai félperifériáról az euroatlanti rendszerbe integrálódását. Ebben a szűkebb értelemben tehát azt a folyamatot jelöli, amelynek során az államszocializmus egypártrendszerű berendezkedését fölváltotta a modern euroatlanti kapitalizmus adekvát politikai formáját jelentő jogállam és a plurális parlamenti demokrácia. A Kádár-rendszer felbomlása és az új rendszer megalapozása ebben a megközelítésben azonos folyamathoz tartoznak. A bomlás értelmezése és feltárása nélkül nem értelmezhető a váltás koordinált jellege, vagyis hogy az új rendszerbe való átmenet miért nem öltött forradalmi formát.

De vajon jogosult-e ez a leszűkített politikatörténeti értelmezés, ha a rendszerváltás nyilván­valóan sokkal többet tartalmaz a politikai rendszer átalakulásánál? A globalizációs folyamat új szakasza a nyugati liberális demokráciák győzelmét alapozta meg (amit Francis Fukuyama nevezetes cikkében már 1989-ben, majd később könyvében is a „történelem vége” gyanánt interpretált),⁶ miután a gazdasági-hatékonysági versenyben felülkerekedve felbontotta (a birodalom nyugati szélein, a súlyos adósságválságba jutott Magyarországon és Lengyelországban kezdve) a szovjet típusú államszocializmust. Ronald Reagan elnöksége idején az Egyesült Államok a gazdasági, technikai, technológiai fölényre alapozva elérte, hogy a két szuperhatalom versengésében a Szovjetunió kimerítse maradék energiáit is. Ennek a nyolcvanas években kibontakozó folyamatnak akár vázlatos bemutatása is messze meghaladná a jelen előadás kereteit. Ha nagyon a lényegre csupaszítjuk le a kérdést, azt mondhatjuk: a 80-as évek végére az lett az alternatíva, hogy a globalizációs folyamat bekeríti és elszigeteli-e a kelet-európai régiót, vagy szétzilálja a rendszerét és bekebelezi. Elérkezett az ideje annak, hogy a globális tőkés terjeszkedés elől eltávolítsák az akadályokat, létrehozzák számára a kelet-európai térségben is a megfelelő politikai körülményeket.

A történteket persze nem lehetett előre kalkulálni. Az átmenet konkrét megvalósítása csak a „helyi rendszerváltók” konfliktusokat vállaló, aktív politikai tevé­kenységének produktuma lehetett. A nyugati közgazdászok és politológusok, de a keleti kritikus elemzők is bőségesen taglalták a létező szocializmus anomáliáit, feltárva mindazokat az tényezőket, amelyek végül is a bukásához vezettek, de egyáltalán nem prognosztizálták közeli összeomlását. A nyolcvanas évek végén úgy tűnt – Gorbacsov peresztrojkája is ezt jelezte –, a radikális reformoknak nincs ésszerű alternatívája, ha a rendszert módosított formában fenn kívánják tartani. Az eladósodott és egyre erőteljesebben a Nyugat felé orientálódó Magyarország politikai és a gazdasági függősége jelentős részben elvált egymástól. A rendszerváltás tehát leírható azzal a folyamattal is, amelynek során a szovjet politikai alávetettségből és működés­képtelenné váló KGST-integrációból kiszakadó Magyarország (tágabban a kelet-közép-európai térség) megszabadul azoktól a politikai akadályoktól, amelyek a nyugati integráció előtt álltak, és ezzel országai kievickélhetnek abból a kelepcéből, amelybe a modernizációs potenciálját kimerített államszocializmus juttatta.

A rendszerváltás kategóriáját tehát szerintem úgy érdemes felfogni, hogy az egy döntően gazdasági tartalmú világfolyamat speciális politikai szakaszát jelöli. Olyan szakaszát, amelynek feltárásához a nemzeti politikatörténet nélkülöz­hetet­len, de csak akkor juthat érdemi eredményre, ha reflektál a globalizációs folyamatra és annak nemzetközi politikai megnyilvánulásaira. A korszak tudományos igényű leírásának lényeges problémája, hogy milyen fogalmi apparátussal és milyen szemlélettel látunk hozzá a történtek feldolgozásához egy nemzetközi kitekintésű, de mégiscsak nemzeti politikatörténet keretében. Kétféle nyelv, két típusú fogalmi apparátus is kínálja magát hozzá. Az egyik a rendszerváltás „saját” politológiai és vele összefonódó makrogazdasági nyelve, amelynek felülkerekedése az állam­szocializmus ideologikus-bürokratikus beszédmódján a rendszer felbomlásának-felbontásának is lényeges tényezője volt. Éppen ezért nem könnyen illeszkedik a rendszerváltást magát is kritikával kezelő szemlélethez, és inkább apologetikus, mintsem semleges viszonyulást sugall a történtekhez.

Egészen más típusú fogalmi apparátust kínál a baloldali globalizáció-kritika nyelve. Ez a megközelítés a világtörténelmi folyamatra reflektál, amelynek részeleme a térségbeli rendszerváltások sorozata, és ezt határozott (nemcsak elméletileg alátámasztott, hanem egyúttal politikailag is motivált) kritikai attitűddel teszi. Ahogyan a „politológiai” nyelvezetű liberális-demokrata elbeszélést a „létezett szocializmussal” való szembenállás hatja át, e másik fajta megközelítést a leváltó (világ)rendszerrel szembeni kritika jellemzi. Gyengéje csupán az, hogy kevéssé alkalmazható a felbomló rendszer leváltásának politikatörténeti feltárásához. Ha az egyedi politikusi cselekvésekben megmutatkozó döntések, a lezajlott folyamatban megbúvó esetlegességek feltárása nélkül ráhúzzuk ezt a megközelítést a politikatörténetre, ad absurdum egy összeesküvés-elmélet benyomását keltő rendszerváltás-történethez juthatunk. (Persze ennek lehetősége nem hasonlítható ahhoz, ahogyan a romantikus sérelmi-nacionalista történelemszemlélet alapján némelyek megkonstruálják a maguk Kádár-korszak és rendszerváltás-képét – a tragikus sorsú, ellenségekkel körülzárt, nagyhatalmak által szorongatott és hazai ágenseik által megtévesztett „magyarságot” avatva az elbeszélés alanyává).

2.

Mint azt az imént futólag már jeleztem, a rendszerváltás jellegének feltárásához a kései kádárizmus felbomlása adja a kulcsot. Ennek alapján értelmezhető a váltás koordinált jellege, és érthető meg, miért nem forradalmi jellegű volt az átalakulás. Könyvemben részletesen elemzem, hogy Kádár bukása után a rendszer reformok útján való megmentésének „modellváltó” kísérlete, a gorbacsovizmus magyar változata hogyan gyorsította fel a rendszer­váltást eredményező folyamatot, amely azután katalizátor-szerepet játszott a közép- és délkelet-európai állam­szocializmusok bukásában, a „dominóelv” érvényesülésében is. A kelet-európai események elképesztő felgyorsulását jelzi, a „csodák évében”, 1989 őszén született mondás: amihez Lengyel­országnak 10 évre, Magyarországnak 10 hónapra, az NDK-nak 10 hétre volt szüksége, az Csehszlovákiában 10 nap alatt végbement.⁷ Ebből persze ahhoz a paradoxonhoz is lehetne jutni, hogy minél szabadabban bontakozott ki és minél erősebb volt egy országban az ellenzéki mozgalom, annál tovább tartott a politikai átmenet. Vagy arra is lehet következtetni, hogy a keményebb diktatúrák megroppanása gyors összeomlást eredményezett, s ez után már rövidre fogott tárgyalások után tudták lebonyolítani a politikai rendszerváltást.

Magyarországon nem összeomlás, hanem a rendszer felbomlása ment végbe, és ez korántsem mellékes körülmény. Olyannyira nem, hogy ez mutatja a folyamat igazi természetét. Visszatekintve világosan látszik, hogy a rendszer bukásának minden feltétele adott volt. Mégsem várta úgyszólván senki gyors felszámolódását: sem a politikusok, sem a társadalom­kutatók. Már 1990 végén konferenciát rendeztek az Eötvös Loránd Tudományegyetemen „Láttuk-e, hogy jön?” címmel, mintegy előrevetítve a konklúziót: bizony nem látták, milyen közeli a végkifejlet. Ezen a konferencián az egyik felszólaló, Szalai Erzsébet fölvetette: nem annyira a bukás, mint inkább a rendszer addigi működőképessége szorul magyarázatra.

1988-ban, amikor a minden korábbinál határozottabb reformhullám elindult, nem lehetett kizárni, hogy az ún. modellváltás keretei között tudják tartani a változásokat, ezáltal sikerül fenntartani magát a rendszert. Jó ideig az ellenzék sem számolt gyors átmenettel, inkább a szabadság kis köreinek létrehozásán vagy az új evolucionizmus stratégiája⁸ jegyében a társadalom kvázi ellenhatalommá szervezésén munkálkodtak volna. A Kádár-korszak ellenzéki csoportjainak rendszerváltó ellenzékké szerveződése nélkülözhetetlen szerepet töltött be, de erejük kevés lett volna a változások elindításához. A rendszer bomlásának felgyorsulása előtt a társadalom döntő többsége jószerint észre sem vette a létezésüket. A bomlást nem önmagában az ellenzék erősödése gyorsította fel, az csak következménye volt a válságnak. Még csak azt sem mondhatjuk, hogy az MSZMP saját erőből végzett válságteremtése gyorsította fel a folyamatot, bár kétségkívül tévesen reagált az új kihívásokra.

Az erózió gyorsulásának igazi oka az volt, hogy a globalizáció teremtette kihívásokra a rendszer saját logikáján belül nem volt érvényes válasz. A korábbiaknál mélyrehatóbb modernizációs reformok meghirdetésének az volt az indoka, hogy ezzel hatékonyabbá, ezáltal versenyképessé tehetik a rendszert. Nem lehetett azonban hatékony szocialista rendszert a globális tőkés versenyben, annak logikájához igazodva létrehozni. A nyugati gazdasági függés erősödése ennek nyilvánvaló jelét adta. Az erózió így nem volt megállítható. A rendszert tehát végső soron a globális piaci verseny logikája bomlasztotta fel. A történelmi vereség politikai konzekvenciáinak levonásához azonban végig kellett menni a bomlás stációin – egészen a rendszerváltásig. Egyáltalán nem volt eleve elrendelt, hogy ez békésen, kataklizma nélkül és gyorsan történik meg.

A sem terv, sem piac korszakában, amikor átmeneti helyzet van a bürokratikus és a piaci koordináció gazdaság-integráló szerepe között, az átalakítás iránya a lényeges. Azon múlik, hogy rendszerváltás lesz vagy sem, hogy a politikai korlátokat lebontják-e a határ átlépése elől.⁹ A felbomlás gyorsaságával és megállíthatatlanságával kapcsolatban kétségkívül találó Kornai János megállapítása a koherencia-paradoxonról, amely szerint a rendszer ereje és gyöngesége is koherenciájában rejlik, ezért van, hogy egy szál elszakadása nyomán is felfeslik egész szövedéke.¹⁰ Van azonban a gyors felbomlásnak egy ennél fontosabb, igazán paradox tényezője is: a rendszer megmentésére irányuló reform vált a bomlás felgyorsulásának legfőbb tényezőjévé. A Gorbacsov-szindróma vizsgálatának is ez az egyik fontos tanulsága. A magyar eset azonban különös figyelmet érdemel, mert a modellváltást célul kitűző radikális reformprojekt sorsa szimptomatikus esete annak, hogy a reform miként vált a bomlás felgyorsítójává és szándékával ellentétesen a rendszerváltó folyamat részévé.

A Kádár utáni reformerek egy új típusú szocializmusmodell megkonstruálásának igényével léptek fel, és ennek szórványos ideologikus megalapozási kísérletei során rendre megjelentek az önigazgatásra, a közösségi tulajdon új formáira és hasonlóakra vonatkozó kitételek. Valójában azonban minden tényleges reformlépés irányát tekintve ezzel ellentétes volt, a piacosítás és a polgári-demokratikus jogállam felé tendált. Négy egymásba fonódó projektje volt a 88-as pártértekezletet követő reformnak: a gazdaság liberalizálása (szigorú monetáris és fiskális politika, piacosítás, dereguláció, privatizálás); az ezt megalapozó orientációváltás a külpolitikában-külgazdaságban; a pártállam korlátozott jogállamosítása; és az egypárt­rendszerű szocialista pluralizmus kialakítása.¹¹ Mesterséges korlátokat szabtak a liberalizáló-demokratizáló reformnak, mintegy megerősítve ezzel a szocialista jelző fosztóképző funkcióját. De hónapok alatt kiderült (ami a felszínen Grósz bukott emberré válásaként jelent meg), hogy egyik megindított reformfolyamatot sem képesek a remélt módon mederben tartani. Az MSZMP vezetői új legitimációt (legitimációpótlékot) próbáltak teremteni a modellváltó kurzushoz. A reform-éllovas Magyarország képét erősítgették, amely kihasználja a szocialista rendszeren (és ami ezzel azonos, a táboron) belüli teljes mozgásterét. Csakhogy közben a külső korlátok is gyorsan bomlottak. A viszonyítási pont visszavonhatatlanul megváltozott, immár nem a szovjet tábor „átlaga”, hanem a szomszéd Ausztria, a nyugati jóléti-fogyasztói társadalom lett a mérce.

A visszarendeződés réme végigkísérte a rendszerváltó folyamatot, az MSZMP-n belüli harcokban is az egyik fő kérdéssé vált. Valójában az erőszakkal való fenyegetés, mint Grósz hírhedt fehérterroros beszéde 1988 novemberében,¹² nem a visszarendezésre, hanem a további erjedés megállítására irányult. Nem volt esély arra, hogy az eróziót fokozó demokratizáló reformkurzus leállításával egy kemény reformdiktatúra felé forduljanak – ha nem is mindjárt a Tienanmen téri vérfürdővel jelzett kínai típusú megoldáshoz. A hatalomnak formálisan megvoltak az eszközei az erőszakos akcióhoz, ám egy ilyen fellépés kiszámíthatatlan társadalmi-politikai reakciókkal és nagyon is kiszámítható, katasztrofális gazdasági következményekkel járt volna. Egy visszarendezési kísérlet elindításának fő akadálya annak a kérdésnek a megválaszolhatatlansága volt, hogy a válságból milyen kibontakozási esély nyílhatna utána. Nem egyszerűen a külső fegyveres fenyegetés tűnt el azzal, hogy a Brezsnyev-doktrína érvényét vesztette (a Szovjetunió amíg csak lehetett, „lebegtette” lehetőségét),¹³ hanem olyan gazdasági erő sem létezett, amely finanszírozta volna egy eladósodott, a fizetésképtelenség határán tántorgó, ipari szerkezet­váltás kényszere előtt álló országban a diktatúrát. A Nyugat számára Gorbacsov és a gorbacsovizmus felszínen tartása volt a kulcskérdés, ezért sokáig nagy óvatosságot tanúsított az átmenet radikalizmusának támogatásában. Emellett csak annyi támogatást nyújtott a magyar (és a lengyel) vezetőknek a továbbéléshez, hogy egyúttal előre hajtsa vele a liberalizálást. 1989 elején, amikor ismét közvetlenül a fizetésképtelenség réme fenyegette a magyar vezetőket, és a Nemzetközi Valutalap kőkemény feltételeket támasztott a csőd elkerülését lehetővé tévő hitelek folyósításához,¹⁴ a „szocializmus megmentésének” reményében a szovjet vezetés is lényegében szabad kezet adott az MSZMP-nek a korábbi elképzeléseknél gyökeresebb átalakításhoz.¹⁵

Az 1988. májusi pártértekezletet követően lezajlott folyamat vizsgálatából kiderül, hogy minél radikálisabb reformlépéseket tettek a pártvezetők a legitimáció megszerzése és ezáltal a hatalom (ill. egy részének) átmentése érdekében, annál gyorsabban közeledtek a rendszer bukása felé. Az MSZMP minden lépése a tervezettel ellentétes hatást váltott ki, és ez felgyorsította a hatalom erózióját. Végül nem látszott más kiút, mint a szükségből erényt kovácsolni. Az ellenzéknek (valamint a rendszerkritikus reformereknek) ezzel párhuzamosan pótolhatatlan szerepük volt abban, hogy a válságot nem a szokásos gazdasági-pénzügyi krízisként, hanem politikai-legitimációs válságként tudatosítsák. Politikai alternatívát fogalmaztak meg, miközben persze a valódi alternatíva a Nyugat volt.

3.

A nyolcvanas évek végén egy legitimációs válságba került rendszer felbomlásának-leváltásának folyamata zajlott, de magát ezt a folyamatot is komoly legitimációs problémák terhelték. A tárgyalásos átmenet következtében előbb jött létre a demokratikus köztársaság, mint a legitim helyzet, amely ezt a mélyreható átalakítást visszaigazolta. Az 1985-ös pártállami parlament szavazta meg az új rendszert létrehozó, illetve az annak kialakításához vezető sarkalatos törvényeket, amely törvényeket az ugyancsak kétes legitimációjú Nemzeti Kerekasztal három oldalának résztvevői konszenzussal alkottak meg. (Részleges konszenzussal, hiszen a „négyigenes” népszavazást kezdeményező liberális pártok vétójukkal nem élve utat engedtek ugyan a törvényhozásnak, de maguk nem írták alá a megállapodást).

A korszak megítélését utólag is jelentősen befolyásolja, hogy a politikai küzdelmek szereplőinek a kialakult „legitimációs vákuumból” kellett legitimként igazolható, békés kiutat találniuk. „Tetszettek volna forradalmat csinálni…” – szólt állítólag Antall József maliciózus válasza az utólag megtorlást sürgetőknek. Az MSZMP 1987-től egyre nyilvánvalóbbá váló legitimációs válsága ellenére a társadalomban nem volt érzékelhető igény egy forradalmi legitimációt kierőszakoló váltásra. Pontosabban éppen az az igény volt érzékelhető, hogy elkerüljenek ilyesfajta turbulens helyzetet. (Jól mutatja ezt az 56-os forradalmi legitimációt az átmenet módjára, s nem csupán a céljára vonatkoztató radikálisok elszigetelődése.) Mi több, a rendszerváltó időszak nagy részében, egészen a négyigenes népszavazásig a közvélemény-kutatások a monopolhatalmat birtokló – és e minőségében illegitimként támadott – MSZMP relatív többségét mutatták ki a szerveződő ellenzéki pártokkal szemben.

A kádárizmus „közmegegyezésének” megszűnése után, amelyet a Társadalmi Szerződés nyitó passzusa, a „Kádárnak mennie kell” olyan pontosan jelzett,¹⁶ nem tűnt eleve reménytelennek, hogy az MSZMP újhullámos vezetői egy reformkurzus számára ismét legitimációpótlékot teremtsenek. A reform-éllovas ország képét keltő liberalizáló reformok, a nyugatos orientáció és az ezeket kísérő korlátozott jogállamosítás tervei erre alkalmasnak tűntek.

Az MSZMP-s tervek mellett mindazonáltal készültek ellenzéki és félellenzéki koncepciók, programtervezetek is, amelyek egy átmeneti időszakra szóltak. A már említett Társadalmi Szerződésen kívül megszületett a Fordulat és reform, a politikai intézményrendszer átalakítására pedig a Bihari Mihály-féle Reform és demokrácia,¹⁷ majd ugyancsak tőle a tervezett és határolt többpártrendszer tervezete.¹⁸ Ezek delegitimációs funkciójukat azzal töltötték be, hogy nem végállapotként, hanem kényszerű kompromisszumként fogadtak el felemás megoldásokat, amelyek révén elérhető, hogy az MSZMP-t kibillentsék merev rendszerfenntartó álláspont­jából. Az MSZMP jogállamosító terveit (egyesülési és gyülekezési törvény, új választójogi szabályozás, átfogó közjogi átalakítás új alkotmány elfogadásával megerősítve) csak akkor vihette véghez, ha nem inog meg végletesen a fennálló hatalmi intézményi szerkezet legitimitása. Ezzel szemben az ellenzék által indított politikai harcok lényege éppen a delegitimációs folyamat fölerősítése volt, amelyhez – mint azt a tömegmegmozdulások jelezték – jelentős társadalmi támogatásra számíthatott. Az 1956-os forradalom hagyományának előtérbe kerülése is a delegitimációs folyamat szempontjából volt döntő. A fejlett Nyugat liberális-demokratikus berendezkedésének viszonyítási ponttá válása tette lehetővé, hogy a legitimációs vákuumban egyértelmű irányultsága legyen a köztársaságot létrehozó alkotmányozásnak. Enyhítette annak súlyát is, hogy az új alkotmány a létrejöttében részt vállaló ellenzék saját előzetes normái szerint illegitim folyamat eredményeként jött léte.

Az 1988 őszétől pártokba szerveződő ellenzék kiindulópontja meglehetősen egységes volt: tagadták a pártállami rendszer legitimitását, és kizárólag alkotmányozó nemzetgyűlés révén tudták elképzelni legitim jogállami viszonyok, egy új demokratikus köztársaság létrehozását. Ebben a Magyar Demokrata Fórum, a Szabad Demokraták Szövetsége és a történelmi pártok is egyetértettek. Az MDF még az 1989 márciusában megtartott országos gyűlésén is ezt az elképzelést vallotta, szemben a szabad demokraták ekkoriban megszülető rendszerváltó programjával, amely – mint korábban jeleztem – meglehetősen pontosan tartalmazta az átmenet később megvalósuló forgatókönyvét.

Az 1989 márciusában megalakult Ellenzéki Kerekasztal szervezetei abból indultak ki, hogy miközben tagadják a pártállami intézmények legitimitását, saját legitimitásukat sem állíthatják ezzel szembe – sem külön-külön, sem együttesen. Az átmenet közjogi feltételeinek tárgyalásos létrehozásában a megoldás az lehetett, hogy a tárgyalások legitimitását biztosítsák, ha már a résztvevőkét külön-külön nem lehet. Ennek sikere azon múlott, hogy társadalmi értelemben egyértelműen legitim célja legyen a tárgyalásoknak: eredménye a demokratikus jogállami állapotok feltételeinek létrehozása legyen. Úgy vélték, csak a szabad választások nyomán létrejövő új parlament feladata lehet az új közjogi berendezkedés kialakítása. Ennek megfelelően az alkotmányozás feladatát, amit az MSZMP szorgalmazott, az Ellenzéki Kerekasztalnak, mint ez ügyben illetéktelennek, a kiindulópont­ban el kellett utasítania. Mint tudjuk, mégsem tartották magukat ehhez az elvhez, a Nemzeti Kerekasztalnál megszületett a Magyar Köztársaságot létrehozó formailag csak módosított, valójában tartalmában új alkotmány.¹⁹ A kerekasztal-tárgyalások bármily rövid áttekintése meghaladná ennek az előadásnak a lehetőségeit, de nincs is rá szükség, hiszen ez a rendszerváltás történetének legalaposabban dokumentált és feldolgozott része.²⁰ Fontos viszont megemlíteni, hogy a tárgyalásos rendszerváltó folyamat döntő szakaszának élményéből jószerint kimaradt a társadalom.

A négyigenes népszavazási kampánnyal megindult hosszú választási harc pótolta valamelyest a részvétel élményének hiányát. Ez az időszak – a rendszerváltás radikális antikommunista stádiuma – azonban jelentősen különbözött a békés átmenet korábbi szakaszaitól. Természetesen ez szorosan összefüggött azzal, hogy ekkor következett be az összeomlás a térség államszocialista diktatúráiban. Ahogy sorra eldőltek a dominók, a magyar és a lengyel rendszerváltás kivételessége megszűnt, és ezzel együtt nyomban elhalványult a hatalom birtokosainak a békés átmenetben betöltött méltánylandó szerepe. Paradox módon nem akkor indult el a legnekikeseredettebb, legdurvább hangvételű antikommunista harc, amikor a rendszerváltó áttöréshez szükség lehetett volna rá, hanem akkor, amikor az új, demokratikus alkotmányt elfogadták, a köztársaságot kikiáltották, a szabad választásokat lehetővé tevő törvények megszülettek, az állampárt felszámolta saját magát (ha nem is kifogástalan módon, de régi közjogi szerepétől megválva).²¹ A berlini fal leomlása után egyértelművé vált, hogy semmilyen körülmények között nem lesz külső beavatkozás.

Az antikommunizmus fegyverét a választási harcban az ellenzéki pártok egymás ellen is bevetették, mi több, az 1990-es választási kampány talán legfőbb jellegzetessége volt, hogy sajátos antikommunizmus-vetélkedővé alakult, a riválisok lejáratására egymást követték a kommunistagyanús kapcsolatok, illetve a kommunista múlt felhánytorgatásának megnyilat­kozásai. A rendszerváltás radikális antikommunista záró szakaszának fontos (de ellentmondásos) lélektani funkciója is volt: megkönnyítette a Kádár-rendszerről való személyes leválást, immár kockázatmentesen, sőt az új „elvárások” szerint lehetett szembefordulni a közelmúlttal, a sokat emlegetett „negyven évvel”. Az 1990-es antikommunista választási harc azonban nem csupán azzal járt, hogy az utódpártként támadott MSZP teljesen kiszorult a hatalomból. Nemcsak mozgósító, hanem elriasztó hatást is gyakorolt sokakra, amit mutatott a az alacsony részvétel az első szabad választásokon. Ez az alacsony aktivitás az új rendszer társadalmi legitimációjának szempontjából nem volt túlságosan biztató. A kampány hozzájárult illúziók ébredéséhez is, szándéktalanul is azt a benyomást keltetve sokakban, hogy a kommunisták eltávolításával a legnagyobb bajokon már túl is jutott az ország.

4.

A magyarországi átmenet egyik fontos jellemzője volt az érvényes rendszerváltó koncepció és a politikai erőviszonyok diszkrepanciája. Természetesen politikai vitakérdéssé tehető, hogy volt-e egyáltalán ilyen koncepció, hiszen minden irányzat a maga programját tekintette (és feltehetően tekinti visszamenőleg is) az adott helyzetben a leghelyesebbnek. Van azonban a politikai szimpátiáktól függetleníthető szempont is az összehasonlító értékeléshez. Ha nem azt a kérdést tesszük fel, hogy érték- és érdekalapon „helyes” vagy szociálisan méltányos volt-e egy koncepció, hanem hogy volt-e olyan rendszerváltó stratégia, amelyik megfelelt-e a világrendszerváltás trendjének, a globalizációs folyamatnak, amelynek – tetszik vagy sem – csupán része és következménye volt a magyar rendszerváltás, akkor a válasz megadható: a rendszerváltó liberalizmus volt az átmenet adekvát koncepciója. Ennek fel- és elismeréséhez egyáltalán nem kell helyeselni is a liberális politikát. A rendszerváltás adekvát programját képviselő liberális pártnak nem is volt elegendő támogatottsága a magyar társadalomban ahhoz, hogy domináns kormányzati erővé váljon. Az 1989. őszi népszavazási kampányig az is kétséges volt, egyáltalán át tud-e lépni a parlamentbe jutáshoz szükséges négyszázalékos küszöbön.

A rendszerváltás mint a globalizáció jelensége, mint a világrendszerváltás része természete szerint volt liberális tendenciájú. Nem volt azonban magától értetődő, hogy létrejön-e ennek kifejezésére az a rendszerváltó liberalizmus, amely alkalmas politikai formációt is alkot a feladat végrehajtására. 1989 elején a szabad demokraták formálták politikai koncepcióvá ezt a fajta liberalizmust „A rendszerváltás programja” megalkotásával. A rendszerváltó liberalizmus sajátossága volt, hogy szervesen és ellentmondásmentesen tudta magába fogadni a konzervatív prokapitalista gazdasági neoliberalizmus, illetve a baloldali emberjogi és szociális irányultságú liberális irányzatok minden meghatározó jegyét, mivel ezek valamennyien élesen szemben álltak a kommunista doktrínával és a létező szocializmus valóságával, továbbá valamennyihez a rendszerváltás központi céljai és feladatai kapcsolódtak.

A rendszerváltó liberalizmus nyilvánvaló mintakövető jellege következtében szinte automatikusan felélesztette az „idegenség” vádját. Szervesen kapcsolódott a nyugatos orientációhoz, de a nemzeteszmét gondolkodásuk középpontjába emelő irányzatokkal szemben a liberálisok a neoliberális modernizációt nem tekintették a sajátos nemzeti értékeket veszélyeztető folyamatnak. Elvileg megvolt a lehetősége annak, hogy a rendszerváltásban a reformkori gondolat, a „haza és haladás” egysége legyen a vezéreszme, nem is volt mérvadó politikai erő, amely sajátjaként ne hangoztatta volna. Mégsem ez az egység vált jellemzővé. A nemzeteszmére épülő irányzatok képviselőiben, mindenekelőtt az MDF-et kezdetben uraló harmadikutas ellenzékiekben, akik felismerték a neoliberális doktrínával megtámogatott globalizáció­ban rejlő veszedelmeket, benne élt Csurka István lakiteleki „pincérnemzet”-víziójának valamely változata. Csengey Dénes nevezetes jelszava, „Európába, de mindahányan!” pozitív formában, de ugyancsak azt az aggodalmat fejezte ki, hogy a nemzet egyesítését, újjáépítését veszélyezteti, ha a nyugatos modernizációt a liberális elvek alapján csak úgy „ráengedik” a magyar társadalomra, hiszen ezzel csak egy más típusú alávetettség keletkezik.

A magyar társadalomban az Európához tartozás, a Nyugathoz csatlakozás gondolata általánosan elfogadott volt, de sok konfliktust rejtett. A rendszerváltó liberális doktrína erejét a világban ellenállhatatlan erővel zajló folyamat sodrása adta, gyöngéje pedig a liberalizmus társadalmi gyökereinek fogyatékossága volt. Befogadásának alapjai csökevényesen, felemás módon léteztek, de a kiemelkedésre esélyesebb, vagy ebben reménykedő társadalmi csoportok tagjaiban nagy remények fűződhettek a liberális politikához. Érzelmileg is mindkét vonzalom jelen volt a magyar társadalomban: egyaránt élt a nemzeteszme iránti erős affinitás és a nyugatos fejlődésbe, vele együtt a jóléti-fogyasztói társadalom kialakulásába vetett remény.

Fontos dologra hívta fel a figyelmet Jerzy Szacki, amikor megállapította: „a posztkommunista országokban a liberalizmus ugyanazzal a kísértéssel került szembe, mint a kommunizmus: főleg elmélettel rendelkezik, és a politikain kívül kevés más eszköze van arra, hogy végrehajtsa ezeket”.²² Különösen nagy volt ez a kísértés a rendszerváltó liberalizmus születése idején, amikor a liberális pártot az a veszély fenyegette, hogy ellenfeleik és riválisaik elszigeteltségbe szorítják. Valahogy el kellett érniük, hogy a paternalizmushoz szoktatott, jórészt baloldali, vagy a keresztény-nemzeti értékvilágot magáénak valló társadalom számára a fájdalmas válságkezelésre és a piacgazdaság kiépítésére szolgáló neoliberális stratégia ne nyugati diktátum gyanánt jelenjen meg. Ehhez pedig be kellett mutatniuk, hogy a liberális modernizáció alternatívája a felzárkózás elutasítása, a folytatódó periferizálódás. A szabad demokraták nem az illúziókeltésben, a viszonylag fájdalommentes „nyugodt” átmenet sugallatában, hanem a gyors átmenet ígéretében keresték a sikert. Erre pedig csak akkor volt lehetőség, ha a rendszer átalakításában a kompromisszumokat minimalizálják.

A csekély társadalmi támogatottsággal rendelkező, még éppen csak szerveződő liberálisoknak a programalkotásban és a politizálásban is szükségképpen radikálisnak kellett lenniük. Ez volt az egyetlen lehetőség arra, hogy programjukat a politikai harcokban sikerre vigyék. Elengedhetetlen volt a politikai élet polarizálása, hogy elváljon, milyen erők tartoznak a rendszerváltó ellenzékhez, akik elvetik a koalíciós-kompromisszumos fél- és átmeneti megoldásokat. Ugyanakkor a rendszerváltás folyamatát előrehajtó elvi antikommunista radikalizmust nemcsak „elvben” kellett összehangolniuk a békés, tárgyalásos átmenet igényével, hanem konkrét formájára is javaslatot kellett tenniük. Nehezen túlbecsülhető jelentősége volt annak, hogy a szabad demokraták nemcsak megfogalmazták programjukban a békés átmenet forgatókönyvét, hanem azt is elérték, hogy az Ellenzéki Kerekasztal ennek megfelelő koncepcióval lépjen fel az MSZMP „modellváltó” és hatalomátmentő törekvéseivel szemben.²³ Az MSZMP vezérkara ennek megfelelően arra törekedett, hogy a radikális-liberális erőket elszigetelve felbontsa a rendszerváltó ellenzéki egységet.²⁴ A kerekasztal-tárgyalások végéig – sok vita árán – sikerült megőrizni az ellenzék egységét a leváltandó rendszert megjelenítő MSZMP-vel szemben, de már ekkor is látszott, hogy az ellenzéki pártok a közelgő választási harcban élesen ütközni fognak egymással. A békés rendszerváltás vitáiban végbement az ellenzék differenciálódása is, létrejöttek azok a pártok és irányzatok, amelyek azután a szabad választásokat követő átmenet politikai küzdelmeit is meghatározták.

Könyvészet

Ash, Timothy Garton: Refolution, the Springtime of Two Nations. The New York Review of Books, 1989. július 5.

Békés Csaba: Vissza Európába: a magyarországi rendszerváltás nemzetközi háttere. A rendszerváltás forgatókönyve, 7. kötet. Szerk. Bozóki András. Új Mandátum, Budapest, 2002.

Rendszerváltozás Magyarországon 1989–1990. Dokumentumok. Főszerk. Békés Csaba, Malcolm Byrne. Szerk. Kalmár Melinda – Ripp Zoltán – Vörös Miklós. National Security Archive – Hidegháború-történeti Kutatóközpont – 1956-os Intézet, Budapest,1999. (sokszorosított)

A rendszerváltás forgatókönyve. Kerekasztal-tárgyalások 1989-ben. 1–8. kötet. Szerk. Bozóki András, Elbert Márta, Kalmár Melinda, Révész Béla, Ripp Erzsébet, Ripp Zoltán. 1–4. kötet: Magvető, Budapest,1999.; 5–8. kötet: Új Mandátum, 1999–2000.

Fukuyama, Francis: The End of History and the Last Man. Penguin, New York, 1992. (Magyarul: A történelem vége és az utolsó ember. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1994.)

Fukuyama, Francis: The End of History? National Interest, 1989, Summer. 3-18. p. – Magyarul: A történelem vége? Valóság, 1990. 3. sz. 16-31. p.)

Kalmár Melinda: Modellváltástól a rendszerváltásig: az MSZMP taktikájának metamorfózisa a demokratikus átmenetben. In: A rendszerváltás forgatókönyve. 7. kötet. Új Mandátum Kiadó, Budapest, 2000.

Kis János: Reform és forradalom közt. In A rendszerváltás forgatókönyve, 7. kötet. Új Mandátum, Budapest, 2000.

Kornai János: A szocialista rendszer. Kritikai politikai gazdaságtan. HVG, Budapest, 1993.

Kornai János: Szocializmusból a kapitalizmusba. (Mit jelent a rendszerváltás?) Magyarország évtizedkönyve, 1988–1988. A rend­szerváltás. Szerk. Kurtán Sándor, Sándor Péter, Vass László. DKMKA, Budapest, 1998. I. köt.

Új Márciusi Front 1988. Dokumentumok, cikkek, interjúk. Szerk. Lázár István. Múzsák, Budapest, 1989.

Michnik, Adam: Az új demokratikus ellenzék. Irodalmi Újság, 1977. május–június.

Ripp Zoltán: Egység és megosztottság: az ellenzék viszonya az MSZMP-hez a kerekasztal-tárgyalásokon. In: A rendszerváltás forgatókönyve. 7. kötet. Új Mandátum Kiadó, Budapest, 2000.

Ripp Zoltán: Az MSZMP útja a többpártrendszerhez 1987. június–1989. február. Rubicon, 2004. 5–6. sz.

Ripp Zoltán: A Magyar Szocialista Párt megszületése. In Útkeresések. A magyar szociáldemokrácia tegnap és ma. Szerk. Feitl István, Földes György, Hubai László. Napvilág Kiadó, Budapest, 2004.

Ripp Zoltán: A köztársaság létrehozása 1989-ben. Múltunk, 2005. 2. sz.

Ripp Zoltán: Rendszerváltás Magyarországon 1987–1990. Napvilág Kiadó, Budapest, 2006.

Romsics Ignác: Volt egyszer egy rendszerváltás. Rubicon-könyvek, Budapest, 2003.

Szacki, Jerzy: Liberalizmus a kommunizmus után. Balassi Kiadó, Budapest, 1999.

Korábban megjelent: Rendszerváltás és Kádár-korszak. Szerk. Majtényi György, Szabó Csaba. Budapest, ÁBTL – Kossuth Kiadó, 2008:23-37. oldal.

1 Ripp 2006. (A Szerző történész, a Politikatörténeti Intézet munkatársa, a Napvilág Kiadó „20 év után” sorozatában megjelent kötet, az Eltékozolt esélyek? szerzője.) – a szerk.

2 Lásd például Gyarmati György „Kényszerpályás rendszerváltások Magyarországon 1945–1949” című előadását a Magyar Televízió Mindentudás Egyeteme sorozatában 2005. október 17-én. (www.mindentudas.hu)

3 Garton Ash 1989.

4 Kis 2000:106.

5 A rendszerváltás programja. SZDSZ, 1989.

6 Fukuyama 1992.

7 Romsics 2003:204.

8 Az új evolucionizmus koncepciója korábban Lengyelországban született: Michnik 1977.

9 A politikai szféra elsődlegességéről: Kornai 1998:22-26.

10 Kornai 1993:403.

11 Ezek rövid jellemzését lásd: Ripp 2004a:52-53.

12 Grósz Károly 1988. november 29-i beszéde a budapesti pártaktíván: Népszabadság, 1988. november 30.

13 Békés 2000:797-798.

14 Lásd ehhez az MSZMP Politikai Bizottsága 1989. február 23-i ülésének jegyzőkönyvét: MOL M-KS 288. f. 5/1053.

15 Az ezzel kapcsolatos szovjet dokumentumokat lásd: Békés–Byrne (szerk.) 1999.

16 A „Társadalmi szerződés” 1987. júniusban jelent meg: Beszélő Összkiadás. AB-Beszélő Kiadó, 1992. II. kötet, 751–791.

17 A „Fordulat és reform”, valamint a „Reform és demokrácia” 1987-es impresszummal, de csak 1988-ban jelent meg: Medvetánc, 1987. 2. sz. Melléklet, 165-225.

18 Bihari Mihály kéziratos tervezetének lényegét ismertette az Új Márciusi Front 1988. november 5-i tanácskozásán: Lázár (szerk.) 1989:204-208.

19 Lásd ehhez: Ripp 2005:244-248.

20 Bozóki és mások, 1999–2000.

21 Az átalakulásról lásd: Ripp 2004b.

22 Szacki 1999:183.

23 Vö. Ripp 2000:230-242.

24 Kalmár 2000:290-294.