Hozzászoktunk a folyamathoz, az érintetlenséghez, a „maguktól mennek a dolgok” világképéhez. Nem, vagy csak ritkán eszelünk ki köztes megoldást, amikor rajtunk is múlik, magunkat is tesztelnünk kell, mennyire… Alább ilyen olvasatokat válogattam, a tudás, a biztonság, a pénz, az idő, a kultúra haszna, a hitek rendszere, a hatalom funkciója, a primitívek társadalomképe, meg az állam haszna és értéke… – ezek a kulcsfogalmak e lapozgatásban.

Kommunikációs változás-univerzumok társadalmi közvetítettsége

Társas terek, idők és rejtelmek, a kultúraközi találkozások és érintkezések egészének megannyi formáját felmutató írásokból próbálok itt „interpretációk interpretációiként” bemutatni néhány művet. Csak néhányat azért, hiszen csupán szorosra fogott, elnagyolt „szemlézéssel” lehetséges a napra nap születő művek tömegét referálni. Ami az olvasat önkényességén túl, a hangsúlyok, tónusok, értelmezési analógiák mellett többletként összeköti mindezen közléstartalmakat, talán éppen az a komplexitás, mely bármely emberivel összefüggésbe kerülve őszinte igény, óhajtott vízió lehet, ha méltó alakzatba simítják. A világsodorban élni, a helyi társadalmak-közösségek tagjává lenni vagy a lokalitásban megőrzött közösségiség révén létkérdéseket fölvetni, szemben az időkkel és terekkel, egyúttal bennük állandósult létformáinkat, közlésfelszínt és változások univerzumát egyformán jelezve… – nem kevesebb talán, mint az idő rejtelmének, mint a tér időiségének dimenziója, s nem méltatlanabb, mint a térhasználat bármilyen módját, vagy mint az idő foglalataként szolgáló tér közösségiségét kiemelni. Közelebbről persze egyik sem inkább átélhető, s távolabbról is mindegyik csak részben elbeszélhető…

Nem kevesebbre, sőt merészebbre vállalkozik az a szerzői-kutatói közösség is, mely az átalakuló társadalmak, viselkedés- és közlésformák lokális közegében erdélyi példatárat keres kommunikációkutatási céllal, a tér- és eszköztárak használatára összpontosítva. Egy több éves feltáró projekt tematikus eredményeit fogja össze A társadalmi változások kommunikációs univerzuma című kötet,¹ melyben az Alvin Toffler által tematizált „Harmadik Hullám” kortársai számára korélményként adatott új civilizatorikus állapot lesz életmódközösségekben kutatható korkérdés. Toffler, s a reá hivatkozó Szerzők itt a modernizációk korábbi, föld és terület, majd gyár és pénz jellegadó korszakai után következő konfliktus-potenciálját, az információra és tudásra épülő hatalom nyomasztó voltát prezentálják erdélyi közegben. Ott, ahol a hatalom forrása nemcsak régente állt ilyes elemekből, de ma is egyidőben van jelen a megrekedt agrárium, a kínlódó gyár, a keserves szolgáltatás és romló családszerkezet melletti térnyerése mindannak, ami a civilizációs hullámzások kulturális egyvelegében a legrosszabb összhatást eredményezi Erdélyben.

A romániai modernizációt kezdeteitől jellemző regionális és strukturális átalakulás a társadalom egyenlőtlenségi eltéréseit mikroregionális terekben teszi immár megnevezhetőbbé. Az erdélyi térben másként, mint a „falusi népesség” körében, mely az ország lakosságának negyven százalékát teszi ki, a modernitás sodrása és kockázatai számos visszahatástól, fokozódó elmaradástól válnak kontrasztossá, s veszélyeztetik a „túlélő társadalom” esélyeit, azaz visszahatnak nemcsak az 1989 előtti dinamikára, hanem a folytonosságra is, a változások révén eljövő új lehetőségek mellett a modernizációs deficitek felhalmozódására, a visszafeudalizálódás (patrónus-kliensi viszonyok, individualizálódás a kimerülő családi gazdaságok egyénei körében, korrupció növekedése, érdekérvényesítési utak felülről függése, változási perspektívák városokba telepedése, piaci és munkapiaci kínálat szűkülése, mozgásterek karcsúsodása) egyaránt a „visszacivilizálódás” irányába hat. Mindezek mellett a fogyasztással összefüggő, centralizálódó mozgástér, a közlekedés, oktatás, kommunikációs formák visszaszorulása is technológiai adottságok és az interakciókban résztvevők „élettérteremtő” feltételeinek romlásával kecsegtet: csalfa képzetté foszlik immár „a szokások, cselekvési minták, az összeegyeztethetőre és összeegyeztethetetlenre vonatkozó képzetek, a törvényes keretek és általában az erkölcs, az ízlés és a jogtudat átalakulása”, vagyis az „1989 utáni Erdélyben a látható és láthatatlan (illetve álló és mozgó) szerkezetek változása” gyakorol hatást az emberek kommunikációs magatartására (idézetek a 11. oldalról, Gagyi – Ungvári).

Az átfogó, komplex megközelítésmódot a szerzői kutatócsoport az egyes szakterületek felől közeledve a kommunikációs változások mikéntjét kívánja megragadni, szilárd meggyőződéssel arról, hogy „az 1989 utáni erdélyi társadalomban tapasztalható változások az emberi interakciók megváltozott kereteiből és formáiból érthetők meg. Az emberi viszonyokat kifejező cselekvésekként, az interakciók, legyenek azok ember és tér, ember és jármű, ember és hivatal, ember és szöveg vagy közvetlenül ember és ember közöttiek, magukon viselik az önkifejezés, a saját és a partner pozíciójára utalás és a cselekvésorientáltság (performativitás) jegyeit… A kommunikáció az a médium, amelyben a változások és a hagyományos formák közötti összeütközések konkrét emberi értelmet nyernek” (12. old.). Ekként a kommunikációs tartományok felé a tér és látvány viszonyában közelítve, a közlekedési és önmegjelenítési módokban, a kommunikáció eszköztárát tekintve, a normatív szabályozás intézményeit és dokumentumait vizsgálva, az iskola kultúráját és a társadalom nem formális intézményi szerkezetét külön is részletezve taglalják a többszörös átfedésben, kölcsönhatásban megnevezhető kommunikatív problémaköröket. Nem vállalva, hogy mind a tizennégy témakört ismertetem, csupán idézni lehet a fejezetcímekből, egyúttal annak illusztrálására is, mennyiféle kommunikációs dimenzió lehet képes a változások tüneményeinek regisztrálására: hagyományos–átmeneti–modern (Gagyi – Ungvári Z. Imre), életmód-modernizációk és gépesítettség (Gagyi), jog és kommunikatív szerkezetek (Varga Attila), iskolai miliő mint kommunikációs randevú-helyszín (Pletl), társas kommunikációk változásai, valamint erkölcsi szocializáció, önreprezentációk (Ungvári Z. Imre), új televíziózási formák (Gagyi), városi színház, tér és látvány (Ungvári Z. Ildikó), tizenévesek kommunikációs szokásvizsgálata, televíziózás és mobil kommunikáció (Pletl, Gagyi, Ungvári – Ungvári), valamint az érintett iskolák és az adatfelvételi feladatlapok melléklete teszik teljessé a kötetet. A kutatás egészére, több évnyi tapasztalati anyagára érvényes összegző sorokban az emberi csoportok létének kiterjesztett szféráiból, a kommunikatív és virtuális új világok hozzáadásával összevetésben tárgyalt eszköztár, szimbólumhasználat, a hagyományosból az „alternatívák nélküli” felé változó formációk összképe (Giddens teóriájával összhangban) jelenik meg, beleértve a kommunikációs eszközök hiányának gettósító hatását, a dezorganizáció esélyeit és a deviáns viselkedésmódok sokféleségét is. Mindebben a globalizáció hibriditást erősítő, a jelteremtés és szimbólumhasználat innovációja miatt parttalanná váló értékrendiség tolul elő fenyegető összképként (186. oldal). Az egyének és közösségek tereiben megjelenő (fotómellékletekben pontosított) reprezentációk az élménytársadalmiságot éppúgy erősítő összhatásúvá állnak össze, mint az életmódok korábbi, két világháború közti vagy még messzebbi konvenciói idején jellemző volt (139-149, 107-124, 89-102. oldalak). Árnyaltabbá, vitathatóbbá teszi mindez azt a távolsági víziót, hogy az erdélyi (jelesül leginkább magyar) társadalmi környezetben a kommunikációs univerzum mint valami biztos és kockázatmentes értékrend, mint közösségi intézmény maradt meg valamely premodern állapotában. Sőt, ellenkezőleg: még a premodern mintázatok is kapnak érdemi mennyiségű kérdőjelet, átértelmezhető kontextus, kommunikatív horizontot is. Az értelmezés is valahol élménytársadalmi kísérlet, s nem is eleve sikertelen vagy bizonytalan, téves vagy hasznavehetetlen…

Tudás-, biztonság- és modernizáció-kockázatok

Hétköznapok létmódjainak biztonsága, civilizatorikus eredmények presztízse talán régtől fogva nem volt egyéb, mint rejtett vagy „manipulált”, kézben tartott összecsapások, ütközések tompított állapota, a kiterjedő veszélyzónák elkerülhetetlensége vagy az időszakos-ciklikus konfliktushelyzetek által megszabott társas tér. Ulrich Beck ezekről formált nézetei² az 1986-os „kockázattársadalom” teóriára évtized múltán következő „világkockázat-társadalom” (1999) paradoxonainak és rizikóelemzéseinek eszköztárával egészültek ki, még arra is kihatással, hogy a kockázatokat evidensen uraló-birtokló hatalom napjainkra már a felosztó-kirovó hatalom fegyvertárával lett gazdagabb, hárítási és elszenvedési terekben fennhatóságot privilegizáló intézménnyé vált, mégpedig világméretekben is hatékonysággal. A nemzetközi politika és a globalizációs hömpölygés kiszolgáló intézményei részint világméretű kiterjedésekben is kezdtek gondolkodni (újra), részint a megelőzési vagy kompenzációs tényezőket latolgatva, végül pedig a perspektívákat igazságossági és kockázati térképeken fölvázolva megállapították, hogy a globális pénzügyi kockázatok nem önmagukban, hanem egy reflexív modernizációs igény teoretikus eredményeiként kezelhetőek talán, de csak azzal együtt, ha a réges-rég megválaszoltnak tekintett kérdéseket újrafogalmazzuk és a hagyomány kötelékeitől szabaduló sajátos világokat a lokális sebezhetőség, globális egyenlőtlenség és „metodológiai kozmopolitizmus” mentén kezdjük újragondolni. Beck a Kozmopolita Európa (2004) új modelljének, államiság és uralom új dialektikájának fényében esedékes újragondolását szorgalmazza, ráébresztvén olvasóját, hogy a modernitás válsága magából a modernitás győzelméből fakad, így a világkockázatok is történetileg új minőségek (232. oldal) kalkulálhatatlan antagonizmusok és globális kockázatok kritikai elmélete által belátható szféráiban fogalmazhatók meg. Ez az önkonfrontáció és intézménykritikai attitűd („az intézményesült ellentmondások elmélete” révén föltámadt) politikai perspektívák szociológiai belátásaira kell fölfigyeljen, sőt antropológiai kísérletek (biopolitikai, génmanipulációs és kulturális explóziókra redukált) eredményekre is, melyek dialektikáinak átlátásában a (társadalom)tudomány egyre kevésbé illetékes, a „megakockázatok” tálalására már a média is alig alkalmas (233-234. old.), vagyis konkrét katasztrófák csődhelyzeteiért aligha tehető felelőssé. De a „felelősséget vállaló modernitás” új programja ma már nem megkerülhető, a kockázattermelés világhálójába mindannyian be vagyunk kapcsol(ód)va, így a politikai közösség mint kommunikatív felelősség hordozója mostantól a Max Weber fölállította „instrumentális racionalitással” szemben a „sokk-, szenvedés- és együttérzési logikát” figyelembe vevő kockázati reflexivitásra kell épüljön (240. old.). A modernitás feltartóztathatatlan, önmaga sikerességének diadalmenetébe vetett hitén alapuló vaksisága épp abból a konfliktusos definícióból fakad, mely „a jövőt mint a jelen gyarmatát” határozza meg, az állandó változást „haladásnak” tünteti fel, de nem tűr ellenhatalmat, s végső soron ebben áll legfőbb hatalma is: a modernség olyan szentségei, melyek a véletlenségektől szabadulni próbáló emberiség számára térbelileg eltérően oszlanak meg, ugyanakkor nemcsak szenvedés-pályákat nyitnak, hanem a haladás helyetti „progressziót” és „innovatívat” mint olyan metafizikai végcélokat hajlamosak tételezni, amelyek valami „új üdvösség” zálogaként hatnak és csábítanak (255-257. old.).

Mindezekről mint folyamatokról tudni, ráadásul kritikai rálátással felülvizsgálni, intézményesíteni, „antimodern ambivalenciákkal” körülvenni olyan értelmiségi feladat, melyet a fejlődés alapelveinek kontinuitása (elvileg határtalansága!) mellett az alapintézmények diszkontinuitásával kell összhangba hozni (258, 274-276), így a munka léte és értéke, a korosztályok viszonya és a munkátlanság termelés-függő, de szociabilitást is lefokozó jellege, továbbá az individualizáció pusztító voltának korlátozása és „időtlenségének” felülbírálata („az ego társadalma vagy a könyök társadalma”, értékek hanyatlásában feltűnő perspektívátlanság) olyan belátható kényszerek immár, melyek „győzelmi következmények”, a maguk változást hozó rombolóerejével együtt, s kezelhetetlenségük ellenében elvárható antimodern dialektikát kell alkalmazni.

Beck kötete, mint oly sok másik is, valahol a veszély ellenhatalmaként a társadalmi mozgalmak esélyét latolgatja, az állam felelősségét és a „kikényszerített felvilágosodás” pragmatikus ideáit a tömegkommunikáció ártalmaival hozza összefüggésbe, a kockázattársadalmat „(latens) forradalmi társadalomnak” nevezi, „amelyben a normális és a kivételes állapot keresztezi egymást”, a lineáris történetfejlődési képnek befellegzett, helyette „haladás-pesszimizmus” és „nemtudás-tagadás” kora utáni „kritikai szemléletű társadalomelmélet valóságtudományi” megalapozására van szükség, arra is óvatosan vigyázva, hogy „a Weber, Adorno vagy Foucault számára rémisztő panorámakép – az irányított világ tökéletes ellenőrzési racionalitása – a jelenkor népeinek tetsző ígéret” (276-277. old.). Vállalni kell tehát az értékelés szabadságát az értékérvényesítés és értékkonszenzus alapján, továbbá szembe kell nézni azzal is, hogy naivitás, ha nem tárjuk föl a modernitás, majd az antimodernitás apokaliptikus vízióit, ha az evilági paradicsomokból száműzetést mint inspirációt tekintjük csupán egy újrakezdéshez. Azaz: nem lehet nem számolni a világkockázatokkal (terrorizmus, holocaust, ökológiai krízis, totalizálódó konfliktusok, háborúk, stb.), de „semleges” vagy „értékmentes” elméletek kiagyalásával sem lehet messzebb jutni, mint egy fölismerések nélküli tagadás társadalomtudományi ál-válaszáig, a szembenálló oldalak közötti választás elkerülésének felelőtlenségéig (277-279. old.), ez „elveszett biztonság” helyébe nyomuló megtalált bizonytalanság legitimálásáig.

A könyv, az óra és a pénz ideje

Gyors és lassú idő az információs társadalomban – ez az alcíme az Oslói Egyetem szociálantropológia-professzorától megjelent kötetnek,³ melyben a gyorsuló idő és a korok lassú tempója közötti distinkciókat, s mellékhatásként a „lassú idő” eltűnési folyamatát teszi átélhető közelségűvé elemzésében. A technológiai idő menedzserkalkulátoroktól és hálózati naptártól jövő fegyelmező figyelmeztetése még nem hatják át minden kultúra egészét, de ahol már nem jut idő a beszélgetésre, a gondolkodásra, olvasásra, természetélvezetre vagy az időkímélő technológiák használatának időbecsülő értékrenddel korlátozására, ott már a fejlődés visszafejlődési paraméterei válnak meghatározóvá. A „pillanat diktatúrája”, utóbb zsarnoksága alá eső emberi létfeltételek átgondolt és (szinte kézzel) leírt jegyzetei Eriksen kötet-indító gesztusában is benne vannak, de azonnal (s antropológus módjára folytonos önkontroll alatt egyúttal kritikailag is értéknormává avatja) a zaklatott információáramlás korszakában minden intenzitás-szünetet kiiktató hatékonysági relációba vezeti át: ha a pillanat egy túlnépesedett, túlhajszolt, hisztérikus és szédítő önnön tempójától velejéig megbetegedett társadalmi élményünkre vetünk egy futó pillantást, érzékelhetjük, hogy mindenfajta „előtt” és „után”, „itt” és „ott” úgy szűnik meg, hogy azzal maga az „itt és most” kerül veszélybe. „Szédítőek ennek az extrém űzöttségnek a következményei, a pillanat zsarnoksága veszélyezteti mind a múltat, mind pedig a jövőt. A számítógépek, az internet, a tévés műholdak, a több csatornás tévék, szöveges üzenetek, e-mailek, az elektromos vásárlás korszakáról beszélünk. Amikor az ember a feladó oldaláról nézi a dolgot, a másik oldal figyelméből jut a legkevesebb. Amikor a címzett oldalát vesszük, akkor a legszűkebb forrás a lassú, összefüggő idő. Íme, előbukkant a konfliktus!” (13. old.)

Eriksen könyve az infokommunikáció, az óra és a pénz diktatúrája bírálata közben nem a számítógépekről, s nemcsak az információs társadalomról szól, hanem a kultúra változási ütemének megnövekedett fordulatszámával együtt járó elviselhetetlenségekről, a „cellulózalapú termék” könyv lineáris hasznavehetőségéről, olvasási tempóról és kivárásról, építkező értelemkeresésről és talányos megoldásképletekről, exponenciális görbe helyetti időértékelésről – arról, hogy a növekedés tempója az időtényező nullához közelítő lendületével legfőképpen az időt veszítjük el, a túláradás és egekig túlpakolt felhalmozási keretek ránk dőlnek. A kötetvégi optimizmus nem kincstári, s nem a korbeteg elmélénc kényszeres kreálmánya, hanem a politikai megfontolásoktól tartózkodni decens újfajta szabályrendszer, új kód óhaja, amely a kultúra irányítását visszaveszi az emberalkotta gépektől, hogy átállítsa mindezt (önmagát is!) az idő kerekével való ésszerűbb tekerődzésre, a „megfelelő típusú időt” visszahozni kívánó alapmagatartásra. „Keríteni néhány lassú órát, hogy akár ezt a könyvet elolvassuk. Másképp nem megy” (18. old.)

A könyv, az óra és a pénz ideje – persze – nemcsak időfüggő. Maga az időképzet, az idő „valamire” valóságának, önértékén túli hasznosításának mikéntje is szocializáció, mintázatok, fogyasztási és kreatív ciklusok, kapcsolatközi kölcsönhatások függvénye. Ahogyan a kor, vagyis a fiatalság dinamikája és az öregkor vegetációja, tavasz és ősz, tél és nyár egymást váltó átmenetei, ugyanúgy az információ (mint vitális alapszükségletté és függéstartománnyá válás) eszköztára is társadalmi tempók következménye vagy eredménye. S hogy puszta (elviselendő, megszenvedett, kínos vagy pusztító) következmény-e, avagy a fölhalmozódó többletek (tudások, érzetek, emlékek, értékek, reflexiók, élmények, rutinok, stb.) pusztán eredményei-e a sodrásnak, legtöbbször a fölérendelt értékrend, normák, elvárások magunk-kreálta univerzumához tartozást hitelesíti. Akkor is, ha a bevált egyúttal rutin, ha az alkalmazkodás csak eszköz, nem pedig végcél, akkor is, ha a védtelenség éppoly kiszolgáltatottá tesz, mint a vihar az őseinket, a medve a hegyi pásztort vagy az „ILOVEYOU” vírusprogram, amely a „Tőlem Neked” gesztusára éhes világnépességet néhány óra alatt kegyesen megfosztotta a kalandra éhes cégek és magánemberek 60-80%-át fájljaitól, címjegyzékétől, miközben ebből tovaterjedt az összes többi címre. Nem idő ez, néhány óra, maximum két és fél nap, míg egész Amerika és Európa becumizta a kínálatot, mint egy futótűz-pestis, melynek egykoron pontosan három évre volt szüksége arra, hogy Szicíliától Rigáig elterjedjen. Az idő tehát nemcsak térbeli terjedés, perszonális reflexió, gyorsaság és sürgetettség kérdése, hanem kivárásé, beérésé, „valósidejű” léten túli kiterjedésé is. Az instant gyorsaság ára lehet kisebb és nagyobb is, de a „kivonatos” lét egy zenei mű esetében katasztrófa, egy ebéd esetében sem kegyelmi állapot, a mentális bizonytalanság szempontjából viszont korszakos betegség, korunk lépfenéje és pestise. Másképp szólva és Milan Kunderát idézve: „a gyorsaság foka egyenesen arányos a felejtés intenzitásával” (Lassúság. Európa Kiadó, 2005).

Persze, a hipermodernizmus időtörténeti metszetei komolyabb figyelmeztetést teljesítenek be önmaguk is: a múlt „eltörlésének”, fontossága és meghatározó volta pillanatra hangolt időszerűség-függvénykénti kezelése mindazon társadalmakat áthatja, ahol ezekre fogékonyság, emelkedési gőg, kivagyisági hajlandóság volt. Szemben olyan világokkal, amelyeket ez nemcsak nem hat át, de félik is, kerülik is – emiatt persze kiszolgáltatottabbak is. Eriksen „jóslata” nem a mcluhani Gutenberg-galaxis-vég, hanem a tempóvesztéssel járó mellékkörülmények elszabaduló uralma, a koron – így a múlton, öregségen, avittságon, idejétmúltságokon, anciennitásokon – erővel úrrá lenni próbáló öngyilkos kísérlet. Ellenszere pedig sajnos nem más, mint a másik tempójú lét, a másságosságok érvényessége előtti megadó tiszteletadás, a kevésre „rászánt” több idő, a pillanat értelmének és kiterjesztésének újraértelmezése. Lassú megfontolással kezdve, rászánt idővel folytatva, belátó sokoldalúsággal megőrizve. Respekt a múló időnek, kornak, időzsarnokság-ellenességnek. Másképpen nem fog menni.

Élettörténet mint integrációs identitás és megértéstudományi forrás

A társadalomismeret és önkép kölcsönösen egymásra hangolt területei, kultúrák és krízisek, kockázatok és labilitások között, az egykori „népismereti dolgozatok” vagy életmód-interjúk nyomdokain halad tova egy olyan tudásterület, melynek néhány évtizeddel ezelőtti rangját a személyes tudás és a kisközösségi tudásátadás bölcseleti területei, a folklór, a történeti források és az élethelyzet-interpretációk adták. Ennek a sokágú, társtudományokkal összekaroló megfigyelésmódnak, kérdezésnek és méltató pillantásnak új alapjait, kibontakozási útját nyitják meg az élettörténeti kutatások, azaz inkább ilyesféle szemléletmódból fakadó belátások, értelmezések. Bögre Zsuzsa válogatott kötetéről⁴ nem kell különösebb vehemenciával állítani, hogy kardinális fontosságú, lévén egyrészt már egy sorozat hatodik opusza, másként a szöveggyűjtemény természetéből adódóan is a legfontosabb társtudományok legkiválóbb szerzőinek munkáiból emel át lényeglátó írásokat, harmadsorban pedig valamifajta „praktikus” használatra orientált, tankönyvi logikát követő narratívát kínál azáltal, hogy a rokonítás, a tudásterületi kölcsönhatások szempontjából meghatározó felfogásmódok kontrasztjait is kihasználja és új konstruktum épülését kezdeményezi ezáltal.

A szerényen „oktatási segédanyag” funkció ezzel nemcsak episztemológiai és módszertani, hanem direkten önálló szcientikus vállalássá lesz, melyben negyedszázaddal a hazai társadalomkutatás nyolcvanas évekbeli elméleti fordulata után ismét megerősíti a kutatónak azt a jogát, feladattudatát és kötelezettségét, hogy a személyes narratívák fontosságának helyét elismerje, megtisztelje és méltó helyére emelje a szövegkorpuszok funkcióváltozása révén. Az interjús megismerő módszer, a szociológiatörténet „adatfelhalmozó” szereptudata mögött (és alatt, már ami elismertségét, funkcionális státuszát jelentette) régtől megvolt az elbeszélésmódokra, életesemények interpretációira vonatkozó perspektíva is, de kibontakoztatását csupán néhány merészebb vagy empíriába fulladni kész kutató segítette elő. Bögre Zsuzsa bevezetőjében is hangsúlyozza (továbbá tanulmányában láttatja: az egyéni szolidaritás fontosságáért, az emberi méltóság megőrzéséért vállalt küzdésben a társadalmi szereplők mindmegannyi sorsnarratívája is hasonlót tükröz), hogy az élettörténeti értelmezések a legkülönb kutatókat és megismeréstudományi területeket nem szétválasztják, hanem sokkal inkább összekötik, egymásba kulcsolják, kölcsönös feltételként tekinthetik, leszámolva az egyoldalúan pozitivista perspektívák kíméletlen érvényesítésével.

Élettörténet, módszertanná erősödő respektus a személyes dokumentumok és narratívák rendjében, vagy az életelbeszélések rangjának garanciái – mint kiderül – nemcsak az érintett társadalmi egyedek, az emlékezet hordozói, a történelmi horizontú elbeszélések összhangját és kölcsönös meghatározottságait adják, de ugyanez mondható el az öndefiníciós háborúban érdekelt szaktudományi törekvésekről, kutatási irányzatokról és iskolákról is: identitásaik nem leépülnek, hanem fölmagasztosulnak, szakmai látóterük nem önnön falaik által korlátozódik, hanem perspektívát nyit a rokon területek kísérletei felé. Ahogyan élettörténeti tényanyagot a néprajzos, szociológiai tényeket a szociálpszichológus, migrációs trendek jeleit a demográfus, oral history adatait a pszichológus vagy a rétegkultúrák kutatója használhatja, abban végig ott rejlik a biográfia hitelességén (ennek elismerésén) túli értelmezési attitűd is: fontos – mert emberi; súlyos – mert személyes; lényegi – mert életforma-konstrukció eleme. Sőt, az alázatos tudás, az elismerés gesztusa is ebben lakozik, az „adatközlő” mint forrás értéke is ebben nevezhető meg. Mi több, mert élethistóriák elbeszélése jobbára forrás szokott lenni, a kiemelés, a megőrzés vagy átértelmezés, másképp fogalmazva a keretezés is olyan vállalás kérdése, melyben a hipotézisek megfogalmazása, az elkülönítés és derivátum-formálás technikája, vagy épp a „meg-nem-szüntetve megőrzés” mersze adja a belátások perspektíváját, a kutatói kérdésfeltevés és a várható válaszok horizontja kínálja a szélesebb értelmezési tartományt. Aki „kútfőként”, forrásként becsben tartható, maga is segítségünkre lesz élettörténeti elbeszélésének pontosításával; s ellenkezőleg: ahol a személyes tudás csak relatív fontosságú értékké lesz, ott az egyes viszonya a többeshez pusztán numerikussá válik, s magát a kutatást, hipotézist és igazolást teszi önérdekűvé, életközömbössé. Lányi Gusztáv, Erős Ferenc, Ehmann Bea, Pléh Csaba, Veres Sándor, Kapás István, Szilágyi Miklós, Vasvári Zoltán, Gyáni Gábor, Kövér György, Tóth Eszter Zsófia, Kovács Éva, Vajda Júlia, Melegh Attila és Bögre Zsuzsanna írásai ebben a kötetben épp arról tanúskodnak, hogy sem a kutatókat, sem a tudásterületeket nem készteti racionálisabb érv a tudásterületi „specifikációra” (ami irányzatos akadémikus tudásszervezésben és tudástermelésben ma nem is egy diszciplínában igen korlátozóan megjelenik külső igényként), mint az, hogy a megismerő gondolkodás az áthallásokra, párhuzamokra, különbségekben rejlő azonosságokra is érzékeny legyen, akár kérdezésről, akár társadalmi válaszról, akár a komplex megismerés további esélyeiről lenne szó. Nemigen lehet kérdés, hogy a Szerkesztő itt tematizált szociálpszichológiai, pszichológiai, néprajzi, történeti, szociológiai térfelekről vett alapanyagai (talán már magukban véve is, önnön leválasztódási folyamataik tükreként, ahogyan például a történettudományról a néprajz vagy a szociológia idővel levált…) nem szerkesztői gesztus, hanem tudásterületi legitimációs játszmák révén kerültek tudáságazatokba, s lettek kialakulásuk másfél- vagy félszáz évében önálló diszciplínák, melyek kölcsönhatásainak, egybehangzásaiknak utóbb épp ilyen szöveggyűjtemények adhatnak új keretet, változó olvasatot, interaktív kapcsolatot is.

Viselkedési kultúrák, társadalmi szerepek, létmódok és rejtett folyamatok hétköznapi vagy magánérdekű tereiben, a kultúraközi viselkedésben és megértésben rejlő tartalékok, belátási perspektívák egyaránt arra figyelmeztetnek, ami a társadalmakról való tudás értelmének és felelősségének határa szempontjából fontos. E határok (és mozgásuk, no meg a köztük és fölöttük nekilóduló társadalmi csoporttörekvések) megannyi körei át-meg-áthatják egymást, osztódnak és összeolvadnak, „olvasatokká” és értelmezési gyakorlatokká válnak a társas tudásban. Abban is, mely szűkíti a jelentéstereket, s olykor abban még inkább, melynek szélesre fókuszált nagylátószögében rangot, esélyt, érvényt kap a belátások sokféleségének, de akár a kisszerű tévedéseknek rangja is. A fenti ismertetők mintegy rímelnek is talán Bögre Zsuzsa összeállítására, legalább annyiban, hogy a társadalomtudományok arculatváltozását nemcsak leképezik, konstatálják, hanem maguk is formálják. Felelősen, izgalmasan, olykor lemondóan drámaian. Ahogyan a kultúrák szokták a társadalmi viselkedésmódokat megőrizni…

Vészkultúra és haszna

Antalóczy – Hankiss – Füstös: Mire jó a kultúra?

Kedves kis illetlenség, „jófej” szakmai neveletlenség csupán egy ekkora „recenzióba” bevenni azt a kötetet is, melynek részletgazdag összképe és megértően kritikai jelentéstartalma nem illik sem a „tabloidizációhoz”, sem a paraszti mentalitástörténet, indián tollkorona-készítés vagy karácsonyi kastélydíszítés tematikáihoz. Azonban, ha nem csupán egy „Jelentés a magyar kultúra állapotáról” című kutatás- és kiadványsorozat második kötetének „táblaképét” nézzük, melyen – mint jóféle Breughel-i „gyermekjátékok” totálképén – szinte minden kortárs játékszer megjelenik, hanem azt is, mi veszi körül e játékmúzeumi világot, milyen emberek lakják a tájat, hogyan öltözködnek és viselkednek, miből készítenek eszközöket és örömöket, mi közük egymáshoz és a gyerekekhez, múlthoz és jövőhöz, térhez és településformához, éghajlathoz és értékekhez…, akkor egykönnyen világossá válik, hogy ez a vaskos és fekete kiadvány⁵ hiánypótló kézikönyv, kihívóan drámai leletgyűjtemény, drabális összkép is. Folyamatábrák közt a második, előzménye már „(Vész)Jelzések a kultúráról” címmel látott napvilágot, s nem látszik végképp befejezettnek a korkép-körkép, melyet ezúttal visszaad a kultúra lenyomataiból, mintázataiból.

Lehet, univerzális feladattudat része az értelmiségi nyünyörgés a kultúra elmúlásairól, hanyatlásáról, „régihez” képesti satnyulásáról időszakos állapotábrát konstruálni. Lehet az is, hogy e kényszeredett létmód-tájképre nincs is igény, nincs „felhatalmazás”, nincs „tücsökzenére” felkérés korunkban. De az is lehet, sőt bizonyos, hogy amaz korok, melyek nem szembesültek saját konvencióik, tradícióik, örökségeik mibenlétével, s nem adtak nevet alkotásoknak, kapcsolatoknak, csoportszerű létfeltételeknek, életmintáknak, hiányérzeteknek vagy különbségeknek, okoknak és folyamatoknak, azok könnyebben elmállottak. Akiknek önképük sem fontos, akik tükörbe sem néznek már, csak mély depresszióban szembesülnek a hanyatlás jeleivel – még mindig lehetnek korszakos felfedezők, megnevezők, váteszek vagy elemzők, hívek vagy hitetlenek, de kevésbé lehetnek a kultúrában élés élményét fölfedezők, megosztók, terjesztők, megmentők és építők. A kultúra változása – közhelyes körülírás… A változás változása is alig több, mint gondolati testcsel. Azonban ahol viselkedés, közlés, értelem, belátás, létmód, kapcsolatok, emberi hálók, önszerveződések, mentális szabadságok, létkiteljesítő próbálkozások és más kultúra-értelmező bölcselmek már nem lehetnek napi beszédtémák, ott a válság válsága lakozik, ott az értelemadó kísérletek és megnevezési kockázatok is temetőre vannak ítélve. Van ugyan ilyen „trendi” is – sőt, Umberto Eco szinte egész életműve ilyen verziókkal telített az antikvitástól napjainkig ívelő korszakra vetítve –, de a hivatásformán vagy passzionátus módon kultúrával foglalkozó, abban otthonos embereknek (és környezetüknek is) elemi érdeke, hogy néha önképet formáljanak, pillanatképet adjanak, tájképbe exponálják a sorskérdések példázatait, arculatait, megjelenésformáit, teszteljék maradék öntudatuk állapotát, mások tudatának lenyomatait, sokak és tömegek tudásának szintjét, az összkép formáját és tartalmait.

Mint a legtöbb (többszáz oldalas) tanulmánykötet esetében, itt is bárdolatlan sértés lenne a Szerzők közül kiemelni mondjuk Csepeli Györgyöt (Prazsák Gergővel közös internet-elméleti alapvetésükkel) és hanyagolni Virág Hajnalkát az üvegművészet tárgykörével, vagy Benedek Mariann budapesti kultúrafogyasztási dolgozatáról szólni, de lemondani a Kapitány-házaspár értékválasztás és párt-szubkultúrák elemzéséről, esetleg Lasztóczi Petra digitális könyvtár-analízise miatt nem szólni Vitányi Iván kultúrafogalmi esszéjéről, Varga Tibor kiváló térhasználat-„nyelvészeti” áttekintése miatt homályba ejteni Kiszely Márta – Szecsődy Kristóf közösségápolási-kultúrafilozófiai fundamentumait. Korrektebbül jár el a recenzens, ha nem „maszkírozza” magát mindentudó-mindenlátó bölcsnek, ki fölébe száll a kultúra tájainak és mintát vesz innen-onnan, hogy látszólag hiteles körképe legyen… Merthogy ennél sokkal fontosabb maga a kihívó válaszkeresés: mire is jó a kultúra, s milyen kultúra jó mire, mire mehetünk e kérdéssel egyáltalán…?!

Magam – lévén inkább helyi kultúrakutató, mint makro-univerzumok térképésze – a szégyenletesen redukált válaszomat ennél piszkálódósabbra venném: mi az „a” kultúra, ami jó valamire? S milyen kultúrának kell egyáltalán jónak lennie bármire is, ha nem arra jó, ami – vagyis ha magyarázatra szorul mint kultúra, akkor már nem is az talán. A „Kultúrát a kultúrboltból…!” piaci közhely azonban nem szerepel a Szerzők és értelmezések lényegi elemeként. A kultúrát, mielőtt még definiálnánk, s miután már definiáltuk, éppen bölcselettörténeti értelemben mindenütt ott találjuk, ahol ember van, ahol gazdálkodás van, ahol kapcsolatok vannak, ahol érdekek, belátások, hiányérzetek, formák, esztétikák, kételyek, kritikák és válaszok, egyáltalán: még életképes öntudat és önreflexió van. A kötet írásai tehát inkább a „Milyen kultúrákról beszélünk, itt, mi, éppen most, és éppen Nektek?” cím alá sorolhatók, nem pedig a lexikai minimumot kínáló wikipedagógiai szószedetbe. A kötet hátlapján Márta István lakonikus rövidséggel föl is veti: „A globalitás és szelídebb/vadabb ellenhatásai áttekinthetetlen pókhálót szőnek az értelem köré – az új kultúra helyett a kultusz dominanciája áll nyerésre. Vissza vagy előre? Merre is…?” – s csupán azt mellőzi, ami harsányan lényegi lenne: ha a kultúrának iránya van (előre, vissza, merre…?), ha feltételeződik, hogy a kultúra az, amit itt és most és mi definiálunk, akkor ebből szükségképpen kimarad nemcsak az irányvektor „eredője”, alapja, hanem célja, hatóköre, funkciója, kiterjedése is. Tehát fikcionális elemről és fiktív terjedelmeiről szólhat csupán, amit róla elmondunk… – olyan körkép vagy tükörhomályos önkép, melynek körvonalait nemcsak mi keretezzük, hanem elégedetlenek is maradunk azzal, amit mutat. Magunkkal.

Az elégedettség módjai, az elégedetlenség okai, határtalan határai, indokolt terjedelme és tartalmai egyszerre kínálnak nagylátószögűen totális és mikroncsipesszel válogatható univerzumot. Súlyosan fekete-fehér ez a kötet, tipográfiája is elegánsan drámai, visszafogottan tónusmentes. Amiről és ahogyan szól, az viszont épp a szürkeárnyalatok és koloritok metálfényeitől ragyogó, a Cultural Studies elméleti hagyományait követő kortárs narratívákba illeszkedő, teret, időt, értékeket, normákat, víziókat, policy-kat, örökségeket és eltéréseket latba vető komplexitás. Jó, hogy van ez a második kötet, az első opusz vészjelzései nyomán ugyan várható volt, de most már épp az lesz izgalmasabb, minek nemlétéről és a „mire jó” diszkurzív narratíváiról majd a harmadikban vagy következőkben értekeznek adott szerzők. A kultúra vészjelei is egy vészkultúra jelei, vagyis ha „iránya” vagy egzakt funkciója nem is mindig van „a” kultúrának, létének bizonysága a kérdezés joga és érvényessége maga.

Földanya, csók és könnyek

Ha az egyetemes (és látszólag mintegy „mellesleg”) a zsidó folklorisztika bűvöletes és hétköznapi, szakrális és megismeréstudományi területeinek komparatív szemlézése lett volna vállalt föladata, vagy akár a kultúra vészjeleinek és jelentés-horizontjainak korszakos összevetése, azt sem teljesítette volna kevésbé cizellált, alapos és meghökkentően részletező módon Löw Immánuel, kinek Zsidó folklór tanulmányok címen adták ki most kötetét.⁶ A könyv a bevezetőn, utószón kívül két szaktudományi közlönyben megjelentetett rövid cikket (A fűrész és a nap, A Föld mint Ádám szűzi anyja) és négy nagyobb tanulmányt tartalmaz (A szegedi új zsinagóga ablakfestészete, A könnyek, A csók, Manapság), melyekben varázsos arányban oszlik el az a felmérhetetlen kultúratörténeti és judaisztikai (általánosabban is valláshistóriai, eszkatológiai, nyelvi, irodalmi, szakrális folklorisztikai) tudás, mely a Szerzőt jellemezte. Löw Immánuel (1854–1944) szellemi és rabbinikus hagyatéka Szegeden bár részint talán haloványan ismert lehetett (halálának 25. évfordulóján emléktáblával is illették lakóhelyét, Scheiber Sándor pedig „igazi kincs”-ként utalt folklorisztikai eredményeire), ismerten „elismert” azonban talán még ma sem lett. Épp ezért korszakos vállalás a szegedi etnológusoktól, hogy sajtó alá segítették írásait, melyekhez hasonlatos aprólékosságú dolgozatokkal talán csak az egyetemes néprajz kivételes varázslóinak egynémely munkája vagy lexikon-szócikke büszkélkedhet. Hagyománykövető tudós emberként Löw az adatok körbeadatolásával és változatok mellésorolásával látja el szinte minden sorát, ahol tézisei igazát keresi. Ahol pedig csak árnyaló-részletező leíró tónusban marad, ott is végtelen Biblia- és Tóra-citációkkal, szentírási magyarázatok ó- és újszövetségi verzióival, értelmezések megannyi változatával, német, héber, angol, francia, latin, arámi s megannyi más fordulatával teszi. Ebben ugyan kétségtelenül nem a mai (vagy akár a két világháború közötti fővonalbeli) vallásnéprajz útján jár csupán, hanem megmarad a 19. századi szaktudományos mintáknál, de emiatt (és könnyeden poétikus címei dacára nehezebben olvasható tanulmányai okán) a cizellált jelentésárnyalatok épp ilyesfajta színkép-változataival lep meg bennünket. Vagyis nem sajtóhírbe vezet témaválasztása, esetleg lírai elemzésbe, mint azt kínálná mondjuk A csók című írása, hanem a korszellem adta legteljesebb tájékozottsággal a latin, görög, német és magyar költészet szféráiba is, a nyelvészet világába is, a szokásjogok és történeti példázatok intimitásaiba is, a legkülönfélébb „érintések” legváltozatosabb gyűjteménye mellett… Hasonlóképpen a kéz ujjainak szerepe, jelképes használata, funkcionális és rituális verziói, vagy épp a könnyek jelentés-telítettsége (az öröm, a bánat, a fájdalom, az ima, a szégyen, a boldogság, a félelem, a teremtés, a bűnbánat, a gyász, a belső sírás, a könnyek természettörténete, stb.) – mindezeknek „akkurátus néprajzos” módon adattárazott előfordulásai nemcsak életút-értékű munkát, hanem hasonló tágasságú továbbolvasási és értelmezési hagyatékot is kínálnak. Nem tartalmazza a kötet, de érdemes utalni még nyomtatásban is megjelent zsinagógai beszédeire, melyek több százas nagyságrendje magában véve jelzi, hogy kivételes személyiség még kivételesebb aktivitásáról mutatkozik áttekintés a kötetben.

Ez utóbbinak kiváló és méltó elvégzésében segít Glässer Norbert és Zima András közös, impozáns utószava, melyben Löw Immánuel és családja (szintén rabbi édesapja, Löw Lipót hasonképpen míves munkásságára is utalva, kinek régiségtana, zsidó írásbeliségről fogant műve és más opuszai, mintegy négy kötetben éppen fia által gondozva közzétett műveinek jelentőségével, továbbá reformhajlandóságú asszimilált értelmiségi attitűdjével is). Kulturális összhatásukban már akként szólnak Löw Immánuel írásai, mint az egyetemes judaisztika terén elismert személyiség a szegedi örökségének közvetítő erejéről áttekintést adó Scheiber Sándor méltatta volt. Közvetítőről, mely a szétszóratott, a nyugat-európaitól a kelet-európaiig „tolmácsra” szoruló kulturális kisebbség egyetemes örökségét segíti megérteni – épp a helyi, szegedi és térségi dimenziók között, aktuális jelentéstérben. Csókkal, simogató vagy szimbolikusan érintő ujjakkal, a modernség mintázatait elfogadó vagy elvető hagyománytudattal, a zsinagógai vitrázsok jelentéshátterét pontosító árnyaltsággal. Olyasfajta varázsok felé tett közelítő lépésekkel, melyeknek mélységi dimenzióit közelíti Glässer föntebb körvonalazott cádik-kötete is.

A Löw-kötet tetszetős külleme nemcsak nyomdai bravúr, hanem a képanyagból választott címlapfotó (a tíz méter átmérőjű szegedi üvegkupola égbolt-összképe és virágzó mezőinek harmóniája) kifejezetten csinossá varázsolják a szakkönyvet. S ne feledjük a harmóniák közt említeni Hrotkó Larissza végtelenül aprólékos nyelvi-fordítói munkáját se, melyhez kivételes nyelvi készségek is kellettek… Régóta szükséges és fölöttébb fontos lépés volt a Szerkesztők részéről a Löw-életmű e látványos és érzékletes hányadának átölelése és közreadása.

Egészen könnyen belátható, hogy a Szegedi Egyetem Néprajzi és Kulturális antropológiai tanszékének 50 kötetet is meghaladó sorozatát nem lehet teljes szélességében recenzálni, s nem is lenne, aki végigolvasná…! Itt is csak jelzés-értékű utalással éltem, néhány, a polcomról levett opusszal, pusztán azért is, mert a Szegedi Vallási Néprajzi Könyvtár sorozata mellett további négy sorozat a jelenik meg itt (http://www.etnologiaszeged.hu/index.php/hu/kiadvanyok/szvnk), melyek a kutatóműhely kiadványaiként váltak/válnak népszerűvé… De ami fontosabb: kommunikációs és népi vallásossági dimenziók nem ritkák a szegedi műhely közleményei, kutatásai között, ugyanakkor e gazdag örökség nyomdokain is születnek recens opuszok az idők során, melyekből a szakrális néprajz kulturális antropológiai horizontja az, ami érdekességével kínálkozik számunkra…

A „nem-kényszerítő” politikai rendszer és archeológiája

Az „ősember” naiv históriai képzete, meg a szakralitások kulturális antropológiai összefüggései találkoznak egészséges kontextusban, immáron ha fél évszázados is, de el-nem-avuló felfogásmódban a francia etnológia egy alapművében. Ennek két támaszpilléreként „a nemes vadember” léte az egyik oldalon, s vele átellenben a „leghidegebb szörnyeteg” áll. Másképp sarkosítva: a „primitív” közösségek egyedei vagy az államiasodott intézményrendszer alkotja a világ szerveződésének főbb pólusait. Előbbi – még ha olykor „vad” is – a maga civilizáltságát, vagyis évszázados-évezredes létmódját a történelem tanúsága szerint csakis akkor képes megvédeni az utóbbi elnyomásától, ha megerősíti oppozíciós álláspontját, s a „társadalom az állam ellen” folytatott küzdelmében folyamatosan a totális szabadság pártján marad meg, jobbára eredendő közösségi mivoltában. Ennek részeként elvitatja a tekintély nyugati értelemben vett, és kizárólagos igazság/osság/ot, jogosultságot önmagára osztó szerepkörét, mely küzdelemben „a történelem nélküli népek történelme” válik (sokszor etnikai alapú) ellenállás fő stratégiájává. Ez okból vitathatóvá válik mind az evolúciós érvelések fejlődési céljait beteljesítő állam is, főképp ha vele szemben a kényszerhatalom és parancsolás, gyarmatosítás és megváltó befolyás ellen tiltakozó természeti népek életvilága áll, mind pedig az a bármikori-bárholi hatalom, amely nem rest a maga erőszak-monopóliumát nem a közös emberi értékek védelmében, hanem épp bizonyos érdekek mentén akár ezek megsemmisítése árán is kierősködni.

Szégyenteljes egyszerűsítéssel talán ekképpen lehetne összefoglalóan utalni Pierre Clastres fő művére (La Société contre l’État. Recherches d’anthropologie politique, 1974),⁷ mely nemcsak az egyetemes etnológia tudásterületének egyik alapműve, hanem sajnos magyarul nem hozzáférhető szakmunka, s épp ezért a szerzőtől tavaly megjelent tanulmány-válogatás mindenekelőtt hiánypótló, de ezenfelül a kulturális antropológia egyik rokon tudományterületén, a politikai antropológián belül is roppant jelentőségű. A most közölt tanulmány-válogatás,⁸ Az erőszak archeológiája az 1977-ben korán, fiatalon elhunyt szerző posztumusz gyűjteményéből való (Recherches d’anthropologie politique, 1980) talán legfontosabb korszakos írásokból áll össze (a tucatnyi írásból hatot kiválogatva). S még mielőtt a finnyás olvasó azonnal továbblapozna innen, kihívóan föl kell hívni a figyelmet arra: korunk új társadalmi mozgalmai, civil ellenállásai, dacos antipolitikai vagy zúzós hatalomkritikai narratívái roppant sokat köszönhetnek a kényszerhatalommal élő államok elleni „primitív” ellenállás és pre-civilizatorikus magatartás-modellek példáinak. A politikai ideológiák hangos XX. századában, a fejlődés-elméletek és kulturális modell-keresések válság-időszakaiban kiváltképp fontossá válik az államiság előtti, államiság elleni és államnélküli társadalmak szerveződésében, állandóságában és megmaradásában főszerepet játszó egyensúly-keresések komolyanvétele.

Mivel a „primitívnek” mondott, valójában csak sikertelenül és időlegesen gyarmatosított társadalmak életvilágának harmóniái és rejtett konfliktusai immár a legtotálisabb demokráciák válsághelyzeteivel szemben is ellenpontot kínálnak, legalább megfontolandóként érdemes figyelembe vennünk a kényszernélküli politikai rendszerek esélyeit. Clastres a „nem-kényszerítő” politikai rendszer, a reprezentatív hatalom békecsináló és harmónia-kereső funkciója felől tekinti e gyarmati világok népeit, s dél-amerikai indián kultúrákban eltöltött másfél évtizede alapján alátámasztja azt is, hogy lehetséges (mert létezik!) olyan társas létmód, melyben nem a gazdasági haszonnak totálisan alárendelt munkamegosztás a meghatározó, s főképp nem az életvilágot destabilizáló külső erőknek megfelelés adja a létideológia legfőbb hivatkozási szempontját. Mert jelentősége és jelentése magában a „korszerűség” és „időtlenség”, modernitás és „primitívség”, „haladás” és „elmaradás” kontrasztjában fogalmazható meg, ami pedig mindennapos agyalásaink tárgya, eszköze, érvrendszerünk bázisa szokott lenni, párban vagy szemben „A Hatalommal”, kontrasztban az Állammal, hierarchiában az egyénnel, ideológiákban „a néppel”.

S talán nem szabadna egy szakirodalmi műre koncentráló könyvajánlóba tudományos kritériumokat bevezetni, szakmai tovajnyelvet használni vagy népszerűsíteni. De nemcsak e „bölcs” vagy közkeletű tiltásnak áll ellent ez a kötet, hanem az olvasói kritikának, rideg távolságtartásnak, „okostojás-elutasító” közönynek is. Egyfelől azért, mert szöveganyaga valóságos irodalmi értékkel és sűrűséggel, a legjobb francia esszéirodalom hagyományaival, a tudományos ráébredések tényeken túli intimitásainak ismertetésével telítettek, vagyis nem pusztán beavatják az olvasót, hanem valóságos „szerzőtársat”, értelmező partnert csinálnak belőle. Másfelől, ha lehetne ilyet kijelenteni: a kötet címében rejlő direkt utalás az „archeológiára” nem pusztán a múlt feltárása a jelenre maradt leletek, régészeti felfedezések ürügyén, vagy az ezekből megfejthető-kibontható-feltételezhető jelentéstartalmak és közlésterek leíró felhasználása, hanem maga a létezés régészete, az emberi társadalmak egyik legősibb fegyvertárának, az erőszaknak középpontba állításával. S a harmadik, ami miatt izgalmas politikai, politika-filozófiai, társadalomtörténeti és erkölcskritikai tónusa is megragadja olvasóját, talán nem is más, mint a személyes részvételen alapuló tudás-gyűjtés, a résztvevő megfigyelésen és elemzésen szerzett tudás összegző felmutatása, a tradíciók és szabálykövetési modellek indián kultúrákban (guayaki, guarani, chulupi, aché, janomami, stb.) értelmezhetővé váló és modern társadalomtudományba illeszkedően tanulságossá tett körképe.⁹ Ennek gyűjtése és összegzése során Clastres a francia társadalomtudományi oktatás híresen kiváló alapintézményeiben szerezte meg kutatási alapjait, tanítványul szegődött a legjelesebb francia etnológus, Claude Lévi-Straus mellé, s Amazóniában, az Orinoco mentén, Paraguay-ban, Bolíviában, Brazíliában is az őshonos indiánok egyik legismertebb kutatójaként, majd a politikai antropológia tudásterületének egyik első kidolgozójaként híresült el.

A Szerző még A társadalom az állam ellen című könyvében szembesítette olvasóit nemcsak az állam intézményét az egyetemes fejlődés egyik csúcspontjának, s az evolucionista felfogásoknak ellentmondásaival, /nevezetesen azzal, hogy ez nem volt cél sosem, s a politikai antropológia épp attól kaphat létjogot, hogy kimondhatja a kényszerítésre képtelen, vagy „nem-kényszerítő” állam és a „primitívnek” titulált törzsi világ államtalan szerveződésmódjának magasrendűségét/, de Az erőszak archeológiájában további számos teoretikus és eseti példát is fölhalmoz ennek az életvilágnak egyértelmű létjogáról, sőt előnyéről és hasznáról is. Az „ellen”-teóriával egyben az egyenrangú egyének közötti parancsolási viszonyt és engedelmeskedési kényszert is elvitatja, az uralom archeológiai mélyrétegeiben pedig a gazdaságilag még alá nem rendelt és erőszakkal kívülről még el nem nyomott népekről-népcsoportokról szól. Maga a szólás módja is emberközeli és közvetlen, s a kutatói szerep, a belátás és megértés eszköztára pedig példás Clastres esetében.

A kötet első írásában (Vad etnográfia) egy keresztény leányról szól, aki az indiánok fogságába esve húsz évig, két férj mellett és számos gyerek szülése után megismerheti a vad törzsi norma- és szokásrendet, majd kilépve a törzsi létből, egy hosszú és őszinte interjúban elmeséli egész addigi életvilágát. Ez a kívülről és belülről egyszerre látás, amely roppant módon megfelel az antropológus kutatói szerepköréhez, normáihoz, erkölcséhez és megismerői céljaihoz is, Clastres szerint valamiféle tojásban rejlő titokvalóság belátásához hasonlít, melyről feltörés nélkül próbáljuk elmondani, milyen belülről… Ezután még kitér további fejezetekben e hasonlat mentén az etnokannibalizmus, a sámánizmus és a hatalom indián fogalmának kérdései felé, hogy megállapíthassa magáról a tudásról, amit az antropológusok vizionálnak: „Az antropológia teljesen vakon (vagy talán egyszerű struccplitika volna ez?), valami homályos bizonyosságtól vezettetve elsiklik egy olyan terület felett, amelyet lehetetlenség meghatározni a szellem, lélek, test, eksztázis stb. fogalmai mentén, de amelynek középpontjában nem más áll, mint a Halál: az teszi fel az utolsó, csúfondáros kérdést” (18. old.). Akár az Élet, akár a Halál teljesség-értékű mibenléte örök alapkérdés a kutató számára, de ennek komplex mivoltáról, a lét küzdelmeiről, a csoportok egymás közötti harcairól, és a dél-amerikai törzsek közötti ellenségeskedés erősödéséhez vagy megoldásmódjaihoz szükséges tudástól csak akkor juthat el a bizonyosságig és rész-ismeretekig, ha a hatalom mint szakralitás, a béke és a viaskodás mögötti kérdések (csereviszonyok, területbirtoklás, megélhetési feltételek, konfliktusmegoldási rutinok, stb.) a megismerés során kibomlanak ilyesfajta vallomásokból, mint az említett indián asszonyé. „A primitív társadalom dúsan burjánzó életével összevetve ugyanis a tudós beszéde inkább emlékeztet egy olyan ember hebegésére, aki nemcsak dadog, de tetejébe még félszemű is… /…/ …tologatjuk a jelentéseket, amelyek a feléjük irányuló minden lépésünknél egyre arrébb csúsznak… /ezáltal/ a tudomány nyelve megmarad a Vadakról, de nem a Vadak által folytatott diskurzusnak” lesz részévé. Hozzájuk hasonlóan nekünk sem sikerült kivívnunk „a megkettőződés szabadságát, hogy itt is legyünk, meg ott is, méghozzá úgy, hogy ne veszítsünk el mindent egyszerre, valamiféle senki földjén találva magunkat. Egyikünk sem bír azzal a tudással, amely teljessé válása esetén szép csendben meg is semmisülne” – ahogyan a helyi főnök, mikor rádöbbent, hogy már tisztelői körében „többé nem minősül főnöknek, inkább a hősi halált választotta” (20-22. old.).

A megismerő technikák, a helyi életmód és értékrend számos további érzékletes bemutatása és tanulságos elemzése útján vezet be Clastres (mint kutató és oktató szerző) a „vad” társadalmak, indián helyi kultúrák mélyebb és mélyebb rétegeibe. Kötetének minden példázatát, „tanulságát” nem lehet ide-idézni, s nem is a „poén” citálása lenne célom, mint inkább az önmagára is reflektálni képes tudós munkájára fölhívni a figyelmet. Ahogyan az etnocídiumról ír (31-46. old.), a hatalom funkciójáról a primitív társadalomban (47-56. old.), az erőszak és a háború viszonyáról a vadaknál (57-114. old.), vagy a primitív férfi mint harcos teljesség-értékű szereprendszeréről (115-164. old.), végül a törzsi világban a harcos mitológiai reprezentációiról (165-174. old.), az mintegy kiegészül a kutató-gyűjtő-okostojás fehérember és a bennszülött viszonyának szinte humoros parafrázisával (23-30. old.), ahol villanófényt kap a büszke turista együgyűsége és a helyiek leleményessége, ezzel is mintegy árnyaltan és példázatosan illusztrálva, miképpen vagyunk képzelt nagyságunkban is kicsinyek a kicsinységükben is óriási indiánokhoz képest. Tudásunk, „rabolt” ismeretkincsünk, fölfuvalkodott fogalmi apparátusunk és egész értékrendünk szánalmasan lekezelő tud lenni a „primitívnek” tekintett világok lakóival szemben, miközben épp az Ő teljes világuk rejtettsége és rétegzettsége nem is tudhat föltárulni efféle ráközelítésekkel…

Mértékadó és választékos minőségű nemcsak kutatói érzékenysége, elemzőkészsége, tematikus tájékozottsága és elbeszélő rutinja – melyet a kötet kiváló fordítói is híven és gazdagon felmutatnak! –, de mindemellett a szaktudomány tényleg egyik kivételes kutatójától egy valóban (kitűnően) válogatott kötet áll össze ebből a hat írásból. A könyv önmagában is hordozza a modern univerzumokban is figyelemre érdemes, kortárs népcsoportokként még létező, de hagyománykövetésükben az elmúlt tízezer éveket tükröző jelentés- és tudástartalmakat, s ezek között is a „régészeti” mélységekben meghúzódó összefüggések, mentális örökségek teljes kelléktárát.

A fenti kötetek sorában (egyenként is, füzérbe fonva is) a változások, a modern és archaikus univerzumok kölcsönhatásait, interakcióját tükrözik – olykor a jelenkortudományba karoló viselkedés-archeológia, máskor a szakralitások határai közt is megférő recens társadalmi kommunikációk arculatában megjelenítve. De mindig és mindenképp az időiség, a sodró élményörökségek részeként, a tudások és tapasztalatok kaleidoszkopikus színessége révén. Mindegyiknek megvan a maga univerzalitása és mikroszkopikus hitelessége, időisége és rejtekező karaktere. S talán addig jó, amíg mindezeket „le” nem írjuk a nyugati ember pragmatizmusával, bírvágyával, kapzsiságával…

A. Gergely András

1 Szerzők: Gagyi József – Pletl Rita – Ungvári Zrínyi Ildikó – Ungvári Zrínyi Imre – Varga Attila. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2009., 267 oldal.

2 Világkockázat-társadalom. Az elveszett biztonság nyomában. Belvedere Meridionale, Szeged, 2008., 234 oldal.

3 Thomas Hylland Eriksen: A pillanat zsarnoksága. L’Harmattan, Budapest, 2009., 237 oldal.

4 Bögre Zsuzsa szerk. Élettörténet a társadalomtudományokban. Szöveggyűjtemény. Pázmány Társadalomtudomány 6. Budapest – Piliscsaba, 2007., 273 oldal.

5 Antalóczy Tímea – Hankiss Elemér – Füstös László szerk.: Mire jó a kultúra? MTA PTI – Magna Produkció, Budapest, 2010., 328 oldal.

6 Szerkesztette Barna Gábor, Glässer Norbert és Zima András. SZEGEDI VALLÁSI NÉPRAJZI KÖNYVTÁR /BIBLIOTHECA RELIGIONIS POPULARIS SZEGEDIENSIS, 33. kötet/, Szeged, SZTE BTK Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszéke, 2014., 171 oldal.

7 On-line olvasható itt: http://www.histoireebook.com/public/ebook2/Clastres_Pierre_-_La_societe_contre_l_etat.zip

8 Az erőszak archeológiája. Fordította: Ádám Péter, Csímár Péter. Qadmon Kiadó, Budapest, 2015., 176 oldal.

9 Clastres 1963 és 1974 között kutatott dél-amerikai indiánok között, ezekből a terepmunkáiból állította össze köteteit (Chronique des indiens Guayaki, 1972; Le grand parler. Mythes et chants sacrés des Indiens Guarani, 1974; La Société contre l’État, 1974; Archéologie de la violence. La guerre dans les sociétés primitives, 1977; Recherches d’anthropologie politique, 1980; Mythologie des indiens Chulupi, 1992.), s közben 1974-től Tudományos Kutatások Nemzeti Központja (CNRS) munkatársa, valamint 1975-től kutatásvezető a párizsi École Pratique des Hautes Études-ön.