Csibi Barna tettéről, romániai és magyarországi politikai és sajtóvisszhangjáról úgy hiszem, tanulmányok születnek majd. Azt remélem, hamarabb megíródnak, mielőtt még a románok, nemzeti jelképeik bántalmazásától felbőszülve, ellátnák Csibi Barna és barátai baját, illetve mielőtt még Csibi barátai, közösségüket védendő, természetesen minden ok nélkül és indokolatlanul ellátnák az őket lazsnakolók baját. Akárcsak Marosvásárhelyen, 1990-ben, miközben mindkét közösség szentül hiszi, hogy a másik kezdte. Vagy fordítva: még mielőtt a magyarok...

Emlékszem, hogy március 19-én, 17 óra körül, egy szovátai polgárt, akit Csibi videointerjúban beszéltet a saját blogján, felszólítottak, szervezzen Vásárhelyre induló szabadcsapatokat, merthogy ott úgymond "ölik a magyarokat". Nem tudom, mekkora hitele lehetett akkoriban egy telefonértesítésnek, de a kérdezett válaszából az derült ki, hogy meg sem fordult a fejében ellenőrizni a hívást és a félrevert harang hívására összesereglők valamennyien útnak indultak Szovátáról, az emlékező meg egyenesen fejszét ragadott.

Történhet azonban ennél rosszabb is. Mert a rosszból eddig sem volt hiány. Emlékeznünk kellene rá, hisz nem telt el túl sok idő: csupán csak 70 esztendő! Csibi Barna viszont eszünkbe juttatja, mi minden történt 1848 tájékán. Nekünk meg erről eszünkbe jut, hogy mi történt 1990-ben, 1940-ben, 1944-ben, 1919-ben.

Senkinek sem kell tudnia, ki fia borja az az egyén, aki egy etnikumközpontú, mélységesen paranoiás gondolat jegyében hangulatot kelt. Egy idő óta Csibi Barna az, aki provokációt provokációra halmoz. Pillanatnyilag. de lássuk csak, kicsoda ő? Egy valaki, romániai állampolgár, esetleg Magyarországé is, ha a kettős állampolgárságra vonatkozó szabályozás értelmében igényt tart rá; továbbá román közalkalmazott (volt), a Székely Gárda tagja, ama irredenta alakulaté, amely egy kulturális szervezet leple alatt működik Romániában. Az etnicizmus gondolatával átitatott fiatalember, aki politikai programjában a törvénytelenség végső határáig feszíti a húrt, jól ismervén a törvényesség kijátszásának cseleit, s végső soron az erőszaktól sem idegenkedik, amennyiben szükségét érzi egy gárda védelmének.

A forgatókönyvírás szabályai szerint, ha a színen az első felvonásban megjelenik egy puska, akkor az utolsóban valaki a ravaszt is meghúzza majd. A gárdákkal sincsen másképpen. Már-már nem is számít, hogy mely gárdák jöttek létre először: a Maniu-gárdák vagy a Rongyos Gárda. A Székely avagy a Magyar Gárda. Azzal, hogy megjelentek a színen, eleve erőszakossá váltak, hiszen azért teremtették őket.

Úgy tűnik, Csibi Barna meg van győződve arról, hogy egy független "székely állam" megteremtésével, egy másik független állam kellős közepén, létrejönnek azok a politikai feltételek, melyek mennybe viszik azt a közösséget, akihez ő tartozik. Ő útlevelet követelt Románia elnökétől egy rögtönzött táblánál való belépésekor egy, a leghalványabb valós közigazgatási jogosultság nélküli területre. Ez is egyfajta jelképes provokáció. Követeli Mihail Eminescu nevének törlését bizonyos romániai városok utcanevei közül egy elképzelt "Székelyföld" területén, arra hivatkozva, hogy a XIX. században a fiatal Eminescu egy magyarellenes szöveget közölt valamely román nyelvű budapesti lapban. E magatartása történelmietlen, ezzel az erővel, az időben visszafelé, konfliktusról konfliktusra haladva, könnyen ébren tarthatjuk a bosszú tüzét. Akár csak Avram Iancu felakasztása esetében. Csibi Barnának tudnia kellene, hogy az ügyvédnek tanult Avram Iancu nem volt afféle közönséges útonálló, hogy a jogot magyarul végezte, hogy a marosvásárhelyi Teleki Tékában forradalmi szellemű könyveket olvasott, hogy a Kossuthéhoz hasonló politikai meggyőződése volt, tehát ha Kossuthnak lett volna annyi esze, hogy megadja a románok által kért jogokat, , úgy semmiféle konfliktusra nem kerül sor, sőt, a románok a magyarok oldalán harcoltak volna az osztrák császári és az orosz cári seregek ellen, Petőfi Sándort sem gyilkolja le Segesvár mellett, a fehéregyházai csatamezőn egy ulánusi lándzsa, s nekem sem volna miért háborognom e provokátor ostobasága miatt.

Mert a megsemmisítő tisztogatás logikája szellemében amúgy minden olyan elnevezést, melyek a szemben álló közösségekre vonatkozó valamely konfliktusra utalnak, be kellene tiltani. Miért tűrjék el Bukarestben, hogy egy művelődési ház a Petőfi nevét viselje, vagy másutt egy utca a Bemét, netán a Kossuthét... Marosvásárhelyen lám, az egyik hivatal valamikor a Kossuth utcát Călăraşi-ra változtatta. Közigazgatási per lett a dologból, amelyben 2007. július 13-án kimondták az ítéletet. A Kossuth utca tehát, amely 1989 előtt, a Magyar Autonóm Tartomány idején is létezett, a rendszerváltás óta legalább kétszer is nevet változtatott, a közigazgatás etnikai és politikai színezetéhez igazodva. Teljességgel ellene vagyok az ilyen mesterségesen táplált viszályoknak, amelyekben meg nem szűnő provokációt látok. Ezúttal történetesen a románságon belül is háború folyik, egyesek szerint a Kossuth elnevezést támogatni "árulás", "sértés", hiszen Kossuth - a tiltakozó nagyromániások szerint például - háborús bűnös volt.

Az a tény, hogy az ilyen jellegű elnevezéseket öt évtizeden át nem csak Erdély-, de Románia szerte mindenki elfogadta, arra utal, hogy a különféle etnikai szerveződések, politikai tőkeszerzés végett, készen állnak viszályokat is kirobbantani.

Ami viszont az én szememben nem csupán komoly, hanem igen súlyos szempont, az az, hogy a jelek szerint Csibi Barna nem rendelkezik semmiféle társadalmi vagy gazdasági programmal. Minden esetre, a judóka kinézetű fiatalember láthatóan nincsen tudatában annak, hogy az általa áhított, bármilyen kicsiny állam, a maga bonyolult entitásánál fogva, egyiket sem nélkülözheti.

Magyar barátaim akár úgy is vélhetik, tévedek, amikor ekkora figyelemre érdemesítek egy szélsőségest, egy kivételt. Egyesek azt mondhatják, hogy az illetőnek nincs ki a négy kereke, hogy paranoiás. Csakhogy túlságosan könnyű ekként túladni a problémán, beszámíthatatlannak könyvelve el az illetőt, eltekinteni tetteinek természetétől, amelyek minden esetben jelképes értékekre törnek. Ugyanis nem választ véletlen, érdektelen célpontokat, hanem mindig olyanokat, amelyek aztán erős visszahatást keltenek.

Politikai elemzői tapasztalatom és történelmi ismereteim alapján úgy vélem, érdemes minden figyelmünket a szélsőséges mozgalmak tetteinek szentelnünk. Ők azok ugyanis, akik a régi-újat hordozzák. És nem a kiegyensúlyozott, a jólfésült, klasszikusnak számító alakulatok, nem a jól ismert gondolkodásmódok, a rutinos, bejáratott megoldások. A mostani szavazók torkig vannak azzal a tehetetlenséggel, amivel a jelen nem képes kimászni a válságból, az egybemosódó diskurzusokkal, a politikai megbízottak tehetetlenségével, a bármilyen színezetű és etnikumú politikai burzsoáziával, aki minden erejével ragaszkodik a hatalomhoz, a megoldhatatlan problémák megoldását kizárólag a választási beszédek során emlegetik, megtűzdelve szövegeiket gyorsan hanyagolható ígéretekkel. Minden, láthatóan még szűz eljárás, pontosabban bármi, ami más, érdekesebbnek tűnik a megszokottnál. Franciaországban Marina Le Pen jobboldali, bevándorlásellenes alakulatának sikere ezáltal látszik biztosítottnak. Az unott, torkig lakott választók jelzik, hogy e szélsőséges csoportosuláshoz tartozókra szavaznak anélkül, hogy érdekelné őket a biztos siker, netán Le Pen lánya szociális programjának kidolgozottsága. A puszta nemzeti kötődés, az etnicizmus úgy tűnik, ma csodaszernek számít.

Ezek után megkérdem: kinek használnak a Csibi-féle provokációk? Ha teszteknek tekintem őket, amilyeneket bármely intézmény, politikai szervezet kampányindítás előtt használni szokott, legyen az reklám-, politikai, tájékoztatási vagy félrevezető kampány; azt mondhatjuk, hogy Csibi Barna egy szervezet eszköze. De melyiké? A Székely Gárdáé? Az RMDSZ-é? A Magyar Polgári Párté? A magyarországi titkosszolgálaté? A romániai titkosszolgálatoké? Netán másoké? Vagy talán Csibi Barna maga is egy független tesztgyáros, aki egyedüli haszonélvezője az általa keltett zsivajnak, egyelőre fekete bohócruhába bújva, egy Románia központi részén fekvő vidéki város parkocskájában összecsődült kölyöksereg előtt. Meglehet, szeretne betörni a politikába, és majd meghunyászkodik, mihelyt valamilyen parlament tagja lesz, Bukarestben vagy Budapesten. Vagy egyenesen Brüsszelben. volt még ilyen... Ám ellenkezőleg, az is meglehet, hogy mind harciasabb és követelőzőbb lesz, Tőkés Lászlóhoz hasonlóan, aki egy sosemvolt forradalom botcsinálta hőse. Arról a spontán mozgalomról van szó, amit én pozitív és pórias értelemben vett zendülésnek neveznék, amelynek mindenféle nációból származó áldozatai voltak. Számomra furcsa a Tőkés szerepével kapcsolatos hamis információk szívós továbbélése. Ma már tudnivaló, elismert tény, hogy Romániában nem volt semmiféle forradalom, hogy csak egy államcsínyről volt szó. Ennek dacára a magyar közösségek és a román civil társadalom bizonyos köreiben Tőkésnek fontos szerepet tulajdonítanak az 1989 decemberi események elindításában. Még azon románok között is, akik részt vettek a Zendülésben, tartja magát ez a vélemény. Pedig ideje volna némi korrekciót tenni. T. L.-nek legendás szerepe van egy államcsínyben! Aki végül is elhiszi a saját legendáját, s eljátssza a rá kirótt szerepet, még ha kezdetben egy egész más forgatókönyvben is. Vagy egyszerűen, új szponzorokra talált. Mert hiszen nem veti meg a pénzt...

Tudom, hogy kevés magyar ért egyet egy ilyenfajta értelmezéssel, de bízom az időben, amely képes majd eloszlatni az 1989 decemberében bevetett hamis füstbombák ködét.

Csibi Barna nem az egyetlen, aki efféle módszerekkel tör politikai érvényesülésre. Egy Adolf nevezetű müncheni sörözőkben szónokolt, egy másik, Vlagyimir Uljanov nevezetű, svájci kávéházakban osztotta az észt, míg került valaki, aki pénzt is kínált neki, hogy akkor lépjen a tettek mezejére is, ültesse gyakorlatba elgondolásait. Mindkét esetben azonnal ugrottak az irányításra kész titkosszolgálatok, illetve pénzelni vágyó szponzorok is. Csibi nehezebben talál szponzort, mert e pillanatban úgy tűnik, nincs tudatában annak, hogy szponzor csak az lehet, akinél pénz is van. Ő meg azt hiszi, megengedheti magának, hogy a nemzetközi fogyasztás kárára a nemzeti fogyasztást pártolja. Ráadásul ehhez felhasználja azokat a régi plakátokat, amikkel valamikor már próbálkoztak egyszer. Magyarországon. Nem volt benne annyi ötletesség, hogy azokat a plakátokat vegye elő, melyek a magyar mintákkal egyidőben, a romániai gazdaság románosítását szorgalmazták. Mert szavakban nacionalistaként lép fel, ám diskurzusa helyenként a hagyományos zsidóellenességgel keveredik.

Meglehet, hogy Csibi a régi vágású és fajtiszta, az Államokban vagy Németországban befutott magyarok vagyonára kacsingat. Ám úgy néz ki, hogy ezek egyelőre irredenta, nosztalgikus nevelő és szervező hatású honlapokra költenek, az arra hajlamosak és az együgyűek számára. Ilyen portál például a Nem, nem, soha! (http://nemnemsoha.gportal.hu)

További kérdéseim is lennének. A közvélemény képviselőinek, a politikusok vagy egyes újságírók határtalan vagy mérsékelt felháborodása kellően megfelelő módszer a közösségeink közötti kapcsolatok elmérgesedéséhez vagy enyhítéséhez? Melyek ezek közül a leghatékonyabbak? A kimért vagy a mértéktelen felháborodás, vagy talán a bölcs hallgatás? Romániai állampolgárokként válasz nélkül hagyhatjuk-e, hogy egy akárki kijelenthesse, hogy egy olyan, adminisztratív szempontból tisztázatlan terület, mint a Székelyföld, nem Románia? És ha nem Románia, akkor tudnunk kell, hogy miről is van szó? Egy másik országról? Egy nemléte, ző területről, vagyis egy Utópiáról, egy függelékről, egy önálló megyecsoportról? Egy hipotézisről vagy a késő középkor egyik maradványáról? Itt megállok, bár folytathatnám...

Az RMDSZ új vezetője, Kelemen Hunor elegánsan, de határozottan elhatárolta magát Csibi Barna provokációitól, azzal a klasszikus kifogással, hogy azok nem jellemzőek a romániai magyar közösségre. Lehet, hogy ez így is van, de akkor mit jelent a "jellemző"? Egy kellő számú szavazat elégséges ahhoz, hogy valami jellemzővé váljék. Bizonyos körülmények között akár egy szavazatot is könnyű megszerezni, mert a jelenkori törvények szerint, a magyar közösség számára biztosított a rendkívüli parlamenti képviselet.

Tőkés László európai parlamenti képviselő elhatárolódott a jelképes kivégzés gesztusától, mondván, hogy "ez az arab világ stílusa... Ennek az akciónak semmi köze nincs a magyarok ünneplési hagyományaihoz, a mi ünnepeink nem valakik ellen irányulnak..." Ami bölcs álláspont részéről, mert különben joggal lehetne szélsőségesnek nevezni, ami ártana Brüsszelben játszott szerepének.

Nem rejtem véka alá a véleményem: a Csibi Barna tetteit mozgató ideológiai elképzelések nem csupán jellemzőek egy többség politikai eszményeire. Csupán a módszereit nem osztják mindenáron, mert minden józanul gondolkozó ember beláthatja, hogy több rosszat okozhatnak mint jót. Nem tartozom azon románok vagy éppen magyarok közé, akik naivságból vagy tájékozatlanságból a politikában az angyali türelemre alapoznak a valós helyzet alapos elemzése helyett. Mint az emberi jogok nagylelkű szakértője, Gabriel Andreescu, aki szívesebben nyilatkozik hallomás után vagy hiányos tájékozódásra alapozva.

Többször leírtam már, hogy a kelet-európai kapcsolatok időszerű és távlati bármely kérdéséről lehet tárgyalni. E kérdéseket minden esetben kölcsönösségi alapon kell elképzelni. Mit kínál föl a sűrűn emlegetett autonómia fejében, amit közössége mentő megoldásaként emleget Kelemen Hunor és az RMDSZ, a globalizáció körülményei között? A Csibi Barna-féle provokációk csöndes vagy határozott helytelenítése nem elegendő. Mert az ilyen alakok olyan szaporán ütik fel a fejüket, mint eső után a gombák. Milyen hosszabb távú garanciákat adhat egy kisebbségi politikus? Semmilyent. Még az államok közti egyezményeket sem tartják tiszteletben, nem hogy egy olyan valaki ígéreteit, akit bármelyik pillanatban megelőzhetnek jobbról vagy balról a vetélytársai, úgy, ahogy a Magyar Polgári Párt megjelenésekor az RMDSZ-szel történt.

Cseke barátom, valószínűleg a továbbiakban is el kell viselned, hogy nyersen kimondom a véleményemet, fogalmazom meg kérdéseimet. Nem hiszem, hogy nekünk mindenáron egyet kellene értenünk, ellenkezőleg, szeretném, ha keményebb lennél, szókimondóbb és hozakodj elő minden érvvel, amivel ellentmondhatsz nekem. Mert csak e nyílt vitából nyerhetünk komoly tárgyalásokhoz illő támpontokat. Amelyek leüthetik az alaphangot, ha nem is mi vagyunk a tárgyaló felek. Bár miért ne lehetnénk? Talán hatékonyabbak és józanabbak lehetnénk másoknál. Minden esetre, hatékonyabbak és realistábbak, mint az ilyen kérdésekben eredménytelenül tárgyaló román diplomaták. Tipikus példa erre a Gozsdu-alapítvány sorsa.

Vagy itt van az a kérdés, amiben sehogy sem értünk egyet. Én tagadom egy etnikai párt létének szükségességét. Te azt gondolod, hogy szükséges politikai alakulat, legalább is egy átmeneti időszakra. Azt írod, hogy szükség van a közösséged érdekeinek a képviseletére. Mi lenne, ha készítenénk közösen egy lajstromot, amelyből kiderülne, hogy mennyiben egybevágók, illetve szétválók a románok és a magyarok érdekei Romániában? Kizárva természetesen ezúttal bármely hivatkozást a kölcsönös őszintétlenségre, a be nem vallott indokokra és érdekekre...

Barátsággal:

Dan Culcer

Kedves Dani!

Mindjárt az elején ki kell ábrándítsalak avégett, hogy egy percig se táplálj illúziókat irányomban. Leveledben ugyan oldalamba vágtad a sarkantyúdat, arra számítván, hogy a hatására majd nekilátok sarkosabban fogalmazni, meredekebben ellenkezni veled, s ezáltal a mi gyötrődésünk mindjárt párbajnak, bajvívásnak látszik, a nézők nagy-nagy gyönyörűségére. Csakhogy én elengedem a fülem mellett harcba hívó szavaidat, azon egyszerű oknál fogva, hogy az én célom és szándékom a megértés és a megértetés, nem pedig a szenvedély és az elszántság demonstratív hangoztatása. Érzésem szerint Te sem ilyen babérok után vágyol, csupán csak zavar az - gyanúsan hangzik? -, hogy túl sok mindenben egyetértünk, meredeken ellent mondva a körülöttünk csittegő-csattogó csatazajnak...

Máris leszögezem: magatartásomra az egyik legfőbb magyarázat az immár megváltoztathatatlan vérmérsékletem. Világéletemben a defenzív harcmodor híve voltam mindenféle játszmában. Úgy tapasztaltam, hogy a sarkosság, az élesség a vitában, élénkítő hatása mellett könnyen megtéveszti az embert, mert amellett, hogy indulati elemekkel terheli túl a konfrontációt, fölösleges szellemi varagabetűk labirintusába hajszolja bele. Ahhoz, hogy a Te offenzív, kezdeményező stílusú manírodhoz fürgébb és harciasabb partnert óhajtanál, teljes mértékben jogod van, de hát a sors másként osztotta ránk a szerepeket, s könnyen meglehet, bár első látásra talán nem érzékelhető, hogy a többség–kisebbség viszony mint bevallatlan tudatállapot, fű alatt, ha nem is tudatosan, az eszmecserénken is kiütközik. Amit Te kimondasz egyetlen szájmozdulattal, ugyanazt én magam nem egyszer több ízben is megforgatom magamban, mielőtt szavakba önteném, mert nem szeretnék fölösleges sebeket osztogatni.

Azt írod, hozakodjak elő mindenféle érvvel, valahányszor megütköznek véleményeink, gondolataink. Ebben valamivel könnyebben partner vagyok, csak éppen ne képzeld azt, hogy szavaidat, elképzeléseidet a kákán csomót kereső gyanakvásával mérlegelem. Valahányszor leveleidet olvasom, mindenek előtt az fordul meg a fejemben, hogy megértselek, hogy gondolataid, szándékaid gyökeréig eljussak (mint kíváncsi hajós a forrásokig...). Nem osztom álláspontodat azzal kapcsolatban, hogy mindenáron elébe kell mennünk provokátorainknak és akkora zajt csapjunk, hogy az ősök is felébredjenek tőle. A hiteltelen alakok akaratlan sztárolása azzal kezdődik, hogy méltónak találjuk őket a vitára, az ütköztetésre. Véleményem szerint mi magunknak kell elsősorban hiteleseknek lennünk és ezáltal híveket szereznünk álláspontunknak. Persze, beszéljük meg a történteket, de mert Te helyettem is minden oldalról kielemezted az illető lehetséges személyiségét, bevallott és rejtett száéndékait, gesztusainak következményeit, nekem szinte már nem is kell hozzátennem semmit.

Ha csak azt nem, azt pedig nagyon határozottan és ismételten, hogy az ilyen fickóknál sokkal jobban érdekelnek azok, akikre minden időkben - akár példa gyanánt, akár szövetségesi minőségben - számítani lehet. Túl egyszerű és némileg perverz dolog lenne részünkről, ha a pozitív példa végett minden esetben magunkra mutogatnánk s nem keresnénk meg környezetünkben, közeli és távolabbi történelmünkben azokat a személyiségeket, akikkel magunk is szívesen elbeszélgetnénk-elvitatkozgatnánk közös dolgainkról, gondjainkról, félelmeinkről, bízvást bízván abban, hogy megértésre találunk. A nagy történelmi példákon végigtekintve, gondolom, neked is feltűnt, hogy a megértés és a megegyezések kulcsemberei vagy éppen szürke eminenciásai többségükben kettős-hármas vagy akár többszörös kötődésű személyiségek, akik génjeiben ott rejlik, sajátos egységben, kitörölhetetlenül a történelem minden viszontagsága - az is, ami elválasztja, meg ami közelíti is egyben az embereket. Meggyőződésem, hogy az ilyen példákból kellene kiemelnünk nemzeti hőseinket is, anélkül, hogy megtagadnánk, mellőznénk azokat, akik a társadalmi fejlődés egy bizonyos szakaszában a kimondott nemzeti érdekek hordozóivá lettek. Teszem e kijelentésemet annak dacára, hogy tudva tudom: sem a román közvélemény, sem saját nemzettársaim nem osztják álláspontomat, mert ha hősök után kell néznünk, akkor igenis, szerintük válasszunk tősgyökeres, egy tömbből faragott, nem kompromisszumra hajló, merészen harcba hívó és vezető embereket, akik inkább törnek, mint hajlanak... Ebből az eszményből születtek világszerte azok a hősi gesztusok, melyek huszadik század végi kifejezője a kubai forradalom "patria o muerte" jól hangzó, csupa pátosz jelszava, amellyel Che Guevarának magát az ENSZ-t is sikerült lenyűgöznie - ideig-óráig.

Persze, hogy az embernek el kell döntenie, mégpedig szabadon, végül is milyen identitásában érzi a legigazabbul otthonosan magát. Sokan nem hisznek a kettős vagy többszörös identitású emberekben, szomorú történelmi tapasztalatokra hivatkozva. Ilyen szempontból az én felfogásom eleve a vesztes, az árnyékos oldalra sodor engem nemzettársaim előtt is, mert hogy nem tudok sarkított esetben sem kizárólagossá válni. Egyik leveledben megrázó és nekem százszázalékosan őszintének tetsző, zárójeles tépelődésedet osztod meg velem azzal kapcsolatban, hogy empátiád folytán a mások megértését erkölcsi parancsként könyveled el, amiért aztán ilyesmit gondolnak rólad:

"Talán egy újfajta, Stockholm-szindrómában szenvedek. Hatalmában tart a potenciális vagy a valós ellenfél iránti rokonszenv, a velük való cinkosság. Vagy pedig, mindkét részről fizetett hangadónak, ügynöknek, spionnak tartanak. Meglehet, hogy ezek mind én vagyok, s készen állok elveszteni a lelkemet, az identitásomat. Vajon a Másik megértésének a betege lennék? Hogy megnyugtassalak, kijelentem, hogy ha kell, készen állok fegyvert ragadni Máramaros függetlensége és az én kivándorolt erdélyi román identitásom védelmére!"

Miért védekezel énelőttem, Barátom? Hiszen én egy pillanatig sem vádolnálak ilyesmivel. Meg aztán ama bizonyos Stockholm-szindróma is olyan, hogy csak azért tűnik olyan félelmetesen gyanúsnak, mert a pszichológusok mindig gondoskodnak arról, hogy az élet hétköznapi, természetes eseményeire, jelenségeire ráhúzzák a maguk tudományos kényszerzubbonyát. Mi sem természetesebb annál, hogy az egymásra utalt, akár kényszerűségből összezárt emberekben, még ha alá és fölérendeltségi viszonyban is állnak, a testközeli megismerés folytán megnő a másság elfogadási készsége, az empátia-szint; ezért lehet sikeresen gyűlölködést szítani olyan emberek között, akik nagy távolságra vannak egymástól, esetleg sose is látták egymást, csak a beléjük kódolt, irányított üzenetre kell hallgatniuk. Én nem félek attól, hogy mindenféle szindrómák alá sorolnak be, s azt is bevallom, ha már említetted, hogy a magam részéről egyáltalán nem állok készen fegyvert ragadni ilyen-olyan formában megfogalmazott "ügyek" miatt. Az értékskatulyák megfelelő helyén erre azt a cédulát szokás ragasztani, hogy gyávaság, de ha az történetesen az ember identitásának, személyiségének egyik meghatározott része, akkor nincs miért megbújni a trendek mögött.

Sokkal jobban foglalkoztatnak azok az életutak s a belőlük fakadó tanulságok, mint amilyen az albisi dr. Barabás Béláé, akiről bevallom, életem 69 éve alatt egyáltalán nem hallottam s csak nemrég fedeztem föl a magam számára - de azzal, hogy most a vele kapcsolatos élményemet és gondolataimat itt szóvá teszem, mások figyelmébe is melegen ajánlom -, pedig szinte élete végéig (1855-1929 között élt) kisebbségi identitásáért kiálló közéleti ember volt, politikus és újságíró egy személyben. Emlékirataim című visszatekintése (Arad, 1929, Corvin Könyvnyomdai Műintézet, I. Lányi) saját kiadásban jelent meg, s az azóta eltelt közel száz esztendő többszörösen értékessé tette, megnemesítette nem csupán a benne foglalt élettapasztalatot, hanem azt a politikusi-közemberi bölcsességet, amivel rendkívül nehéz időkben - éppen a trianoni trauma első éveiben - mert és tudott aktív, identitását és kisebbségi sorsát vállaló erdélyi magyarnak lenni, bár könnyen lehetett volna belőle Budapesten szánni való erdélyi menekült, mint oly sokan azokban a zűrzavaros állapotokban.

Félő, hogy ha nem állok elő konkrétumokkal, akkor jellemzésem kimerül a szuperlatívuszokban, márpedig albisi Barabás Béla életútja mindenek előtt tettekkel van kikövezve. Aradi gyökereivel, elkötelezett vezetője lesz a Függetlenségi és 48-as Párt helyi szervezetének, 1906-ban a magyar delegáció elnöke a közös osztrák-magyar kormányalakulatban, huszonhat éven át országgyűlési képviselő, 1917-ben pedig Arad megye főispánja. Még a trianoni döntés előtt félreállítják, ám közéleti elkötelezettségében akkor sem ismer szünetet: 1920-tól az Országos Magyar Párt egyik vezetője, 1926-tól a bukaresti parlament szenátora. Közben újságíróként is jeleskedik, az Arad és Vidéke főszerkesztője. Politikai meggyőződését a negyvennyolcas szellemből merítette: pár évvel a szabadságharc leverése után születik, s az elbukott forradalom városa iránti felelősség élete végéig elkíséri. De ez nem gátolja meg abban, hogy ne folytasson díszebéd közbeni vitát Ferenc József császárral, aki később is igényli és elvárja tőle a nyílt gondolatcserét. Tagja annak a hivatalos kormányküldöttségnek, amely Kossuth földi maradványait hazahozza Turinból. Ha jól meggondoljuk, minden oka megvolna arra, hogy rebellis magyarként szálljon szembe az Erdélyt hatalmába kerítő új uralommal, vagy maga is a passzív rezisztencia útjára lépjen. De éppen az új, a szokatlan helyzetben mutatkozik meg igazából politikai tisztánlátása; ez az az időszak, amikor a leginkább hasznára lehet nemzettársainak.

Példaértékűnek találom helyzetelemző józanságát, aminek következtében - hosszas kérvényezések és tárgyalások, román személyi kapcsolataira épített lobbizások árán - sikerül odahatnia, hogy az aradi Szabadság szoboregyüttes ne essen azonnal a felfokozott többségi nemzeti hangulat áldozatául, s bár lebontva, félreállítva, de a helyreállítás reményével vészelhesse át a következő évtizedeket. Az alábbiakban inkább őt idézném, hiszen érvelésében, gondolatmenetében megtaláljuk mindazt, ami egy elfogulatlan, bölcs politikus eszköztárába illik: az empátiát, a mások tiszteletét, a saját igazunk melletti érvelés higgadtságát és tárgyszerűségét. Az aradi szoborcsoport sorsát képes egy tágabb, térségi tendenciába ágyazva láttatni és értelmezni, s ebből merít erőt ahhoz is, hogy megmentésük érdekében elérje azt a maximumot, ami abban a bonyolult politikai konstellációban elérhető.

"Az utódállamok tényleges uralma az elcsatolt területek felett hamarább következett be, mint a békeszerződések ratifikálása s elfogadása. Ez okozta, hogy a diadalmámorba került sovinizmus elragadta a tömegszenvedélyeket s nem csak egyszerre, de nem válogatott eszközökkel is igyekezett mindent megváltoztatni, ami nem volt ínyére vagy útjába került. Ez aztán olyan cselekedeteket produkált, amelyeken nem csak a művelt nyugat közvéleménye háborodott fel, de megütődött ugyanazon népnek józan és komoly többsége is, amelynek felelőtlen elemei az oktalan rombolásokat meggondolatlanul elvégezték. Ezt sajnos bizonyítja a pozsonyi Mária Terézia márványszobrának barbár szétrombolása olyképpen, hogy nehéz kalapácsokkal darabokra törték Fadrusz János páratlan művészi alkotását."

Barabás Béla szerint a romániai magyar történelmi emlékekhez való negatív viszonyulás jóval civilizáltabb volt más utódállamokénál. Példái között szerepel a segesvári Petőfi szobor, illetve a kolozsvári Mátyás szobor, de melléjük sorolja az aradi műemlékeket is, mint a Kossuth emlékszobor és a tizenhárom vértanú emlékszobra is. Meglehet, hogy e véleményéért az egykori főispánt ma akár pecsovicssággal is lehetne vádolni, hiszen megállapításai meredeken eltérnek a korról szóló bevett diskurzustól, de olvassunk csak tovább:

"Nem tartom magamat hivatottnak arra, hogy a történtek után ma is vitatkozzam a szobrok eltávolításának ténye felett, mert... ez a kérdés nem csak magyar szemüvegen keresztül, de a román nemzeti gondolkodás s a román politikai közvélemény szempontjából is ítélendő meg. A tény az, hogy a szobrok le vannak bontva s már több mint három és fél év óta úgy vannak elraktározva, hogy azok bármikor elszállíthatók s az újabban kijelölhető magyar területen elhelyezhetők és felállíthatók legyenek."

Az emlékirat A vándorló aradi szobrok című fejezete pontosan arról a hosszas, több lépcsős szívós küzdelemről szól, amelyet jobbára a szerző vívott - először azért, hogy az 1919-es román bevonulásnak a Szabadság emlékmű ne lehessen egyik első, demonstratív áldozata, ahogyan azt egyesek azon melegében máris kivitelezték volna. Sok-sok kilincselés, érvelés, meggyőző munka után Romul Velicu prefektust sikerült is rávennie, hogy az utasításba adja: a lebontásnak úgy kell megtörténnie, hogy "minden nemzetiségű érzület megsértése kikerültessék", hogy "ezen lebontott és rendben eltávolított szobrok megőriztessenek az esetre, amennyiben a magyar kormány vagy más érdekelt igényt tartana a szobrokhoz, azok átadhatók legyenek." További lépésként Barabás Béla azért fáradozott, hogy a magyar kormánynál kieszközölje a szobor átvételét - ha már bontják, akkor már szállítsák is, jó körülmények között. Külön kalandregénybe illő az a diplomatikus időhúzás, amiben a román prefektus is a magyar politikus partnere volt: miközben a szobrokkal kapcsolatos tárgyalások rendre léket kapnak, sikerül a bontás időpontját is mindegyre "átütemezni" azzal a jelszóval, hogy "akinek ideje van, élete van".

Külön is alapos tanulmányozást érdemel az emlékiratban idézett beadványok felépítése és megszövegezése, az érvelés lényegre törő volta, a bizonyítékok precizitása, a kérések pontos indoklása és megfogalmazása. A kancelláriai stíltekervény, cirkalmasság ez esetben csak annyira van jelen, amennyire az hozzá tartozik a műfajhoz, a lényeg mindig az, hogy egy ilyen dokumentumból megismerhető és átlátható legyen a kérdéses ügy egésze, valamennyi leágazásával és összefüggésével.

Mesterien érvel Barabás Béla egyik beadványa a mellett, miért nem illetékes Arad városa kizárólagosan dönteni a szobor sorsáról: az ugyanis nem a város, hanem az ország lakosságának magánpénzéből épült, amit tételesen és pontról pontra bizonyít is; az adományozók és az építők csak Aradra bízták annak gondozását és megőrzését. De arról sem feledkezik meg, hogy rámutasson: hamis kifogás a szoborra fogni, hogy az sértené a román hatalom és közhangulat érzékenységét, hiszen történelmi tény, hogy "az adakozók között igen sok a román, míg Magyarország előkelői, nagyurai, főispánjai, főrendjei hypperlojalitási érzelmektől telítve, igen sokan tartózkodtak az adakozástól, addig a román népnek számos tagja szívesen áldozott e célra." Miután adatokkal támasztja alá a román többségű megyék és helységek lényeges anyagi hozzájárulását, hozzáteszi: "ezen román többségű vármegyékben a törvényhatósági bizottság tagjai között igen sok a román, akik bizonyára megtagadták volna anyagi hozzájárulásukat, ha a felemelendő szobornak csak egy kissé is románellenes tendenciát tulajdonítottak volna... A román forintok és krajcárok bizonyára nem azon gondolattal lettek kísérve, hogy az emlékmű bármikor és bárki által leromboltassék, mert ami szent volt az akkor is élt és akkor adakozó román testvéreink előtt, szent kell hogy legyen az ő derék utódaik szemei előtt is."

Azt mondom, ne rekedjünk meg ennél az esetnél, amit azért tartok vitánkhoz illőnek, mert megmutatja, hogy politikailag zavaros, súlyos időkben is lehetett - mert kellett – higgadtan, árnyaltan és konstruktív módon gondolkozni, mind magyar, mind román részről is, olyan ellentmondásos kérdésekről, melyek az 1848-49-es szabadságharchoz kapcsolódnak s amelyek ma is borzolni képesek a nemzeti érzékenységet. A jelenkori provokátoroknak azért van most is tömegsikerük, mert a pozitív kapcsolatépítés tényei és folytonossága helyett az ők hangulat- és botránykeltéseivel foglalkozunk.

Egyetértek veled: következő alkalomra valóban össze kellene állítanunk konvergens és divergens érdekeink minél részletesebb, azonnali és távlati lajstromát. Nem lesz egyszerű feladat, de kidolgozásának folyamatában olyan részigazságokra bukkanhatunk, melyek a nagy gondolatok görgetése és dagasztása közben mostanig elkerülhették a figyelmünket. Mind az aggasztó nemzetközi konjunktúra és a beuniózott, ám ennek dacára egymásra acsargó közép-európai viszonyrendszer, mind a belviszályok felkavart salakja és szennye megkövetelik tőlünk, hogy továbbra is igyekezzünk az eszünknél lenni.

Barátsággal:

Cseke Gábor