/Ezúttal most Balázs Attila helyett/

Te sem figyeltél. Eléggé. Bandzsákok vagyunk, morcosan elnézünk egy magaslatról a táj fölött, s kimarad a történés, az esemény, a jelenség, az üzenet. Holott mindennapos lehetne, ha nem épp családi ebédre, sokkal inkább reggelire, vagy még tízórai előtt, de semmiképp este, mert nem untat-altat, csak ringat, viszont ébreszt is, vagyis nem horkolásra való. Balázs Attila kötetéről incselkedem itt, a Világsarok non-stop-ról.ⁱ

Nem figyeltünk Rá, pedig érdemi hiányérzetet sugárzik. Érzelmi intelligenciával, zakuszkás humorral, a fennebb stíl cseles játszmáival, jelkép-erdők termő élővilágával, képző- és képzetlen-művészeti, „szertefoszlóan jó”, szabadkai-berlini-alpesti-n.yorki, Kusturicával és Joseph Beuys nyulával, Doktor Máriással és Szerbhorváth Györggyel, „Gróf Esterházy Péterrel” és Nádassal, világfalu-élményekkel és jugó-bosnyák hársfavirágzással. Egyperces (na jó, ötperces) esszék, felülmúlhatatlanok. Úgy közéletiek, hogy repesztően magánvonatkozásúak, s úgy tájegységiek, hogy posztmodernitással szökellik át a nehézkes kipányvázottság térképsúlyait. És tényleg világsarok, látható végek és lekerekült sarkok, végtelenített reflexiók, amint mézzel és fáslival vonják be a délvidéki létezés fájásait, ábrándjait, sikamlásait.

Egyes interpretációk szerint esszékötet, máshol művelődéstörténetként szerepel, regényfolyam-tükörként, stílusparódia-kísérletként, vajdasági görbetükrözésként, kritikai panorámaként akár, amit egy hajdani Symposion-nemzedék számos prózaírója ugyancsak valamiféle „digitális vulkán” megjelenítéseként él át és interpretál…, „non-finito poétikaként” (ahogy Orcsik Roland kritikai esszéjében bemutatja)…,ⁱⁱ mindenesetre a Sziveri-nemzedék prózai hangnemében teljesül ki. Mégpedig a teljesülés igen jó értelmében, hol reflexióként a széteső Jugoszlávia képzetével, hol jazz-tónusú improvizációként, megint máskor kiállítás-megnyitóként vagy regénypoétikai látleletként, laudációként vagy magyar kötetek reflexiójaként, szövegteátrumként, világtörténések válaszaként, humorba kacsintgató reflexióként vagy szisztematikus évértékelő kompendiumként egy közeli magasles ormáról. A migránsnak e-migráns, magyarnak délvidéki, vajdaságinak budapesti prózaíró /saját hangján: „Tudniillik, vagy sem, inkább nem, vagy igen, én délvidéki vagyok: 1991-ben jöttem föl Pestre. Emigráltam az anyaországba, vagy hogyan. (?) A háború az oka, persze, nem nehéz kitalálni. Háború és béke…” (5. old.), s így tova a My Country and the Kalapács című felhangolóban/ – egyszóval prózai alkotóként azt a köztességet hordozza, amelyet nincs az a hosszú mondat, amiben végigvezethetnék. A létezhető világ(ok) valamely sarkán áll, de közben a létbeli mozgása e létezéseken túli: hol inkább világfalu-csavargás, máskor laza gondolattöredékek folyondárja, metafizikus kalandozástól a Mrożek-hangoltságú abszurditásokig, közvetlen és laza pátoszaiig, majd vissza a lelátóra, mely egyben saját létképtelenségi pozíciójának is kritikája. Multietnikus tájirodalom éppúgy lakozik benne, mint egy nyúl békéjének állandó keresése, „variálhatóság, irodalom és újságírás interakciója, naplószerű útleírás valahol a kettő között, játékos rögtönzés és egyebek” – mint a kötet végén lapuló Utószó helyett /Versenyfutás az üregi nyúllal. Virág Zoltán faggatója, 2004/ tükrözi ezt árnyalt életfolyam-áramlatra és a sodrások okaira fókuszálva (289-313. old.).

A nyúl mint „előd”, „többé-kevésbé renegát illető”, aki „simán megpattan”, s nem kevéssé követi Tolnai Ottó „iktatott nyulát”, de a „jugoszláviai, ugyancsak monolitizmusra törekvő rendszerben” a „több történelem létezik” képzetét is elvetve megidézi a nyúltörténelem világképi sajátlagosságait, fordulópontok és metszésvonalak másféle tájképeit, vériszamos történelem kanonizált eseményeit, amikor első dicsfényes kötetében (Cuniculus, 1979) elbeszélő módját még kéziratos rajzaival is ellátó szerzőként úgy tetteti magát, mintha nem lenne az amerikai prózairodalom jegyzett fordítója, aki a regényközben családi emlékmorzsákat is integrált szerkezetbe kopíroz, rádiós műsorokat is újrahangol, háborús közvetítésbe csalódik az átélés privát drámájával, saját munkásságáról pedig összefoglalóan Danilo Kiš és Ivo Andrić élményvilágának a „több civilizáció határmezsgyéjén létezni” élményét tekinti.

Nehéz többet idézni Róla-Tőle. Sok, szinte túlsok világ, terhelően súlyos, meg aztán igézően szép is, serkentően ironikus, magabiztosan elvont és spirituálisan is anyagszerű egyszerre. A referáló-recenzáló műfajnak persze végső lehetősége az is, hogy az öntelt túlbeszélés helyett a hallgatást válassza, s az interpretáció sántításai helyébe a nyúlcipős szerző művét javallja inkább. Ezt teszem most – csak a figyelemképes felkiáltójel volt a célom. A többi már a Világsarok esélye, non-stop.

i zEtna, Vulkáni Helikon 13. kötet, Zenta, 2006., 322 oldal

ii http://www.vmmi.org/index.php?ShowObject=konyv&id=226