(kórkép 1987-ből)

Kedveltem Jarkát, ő korrepetált matekból, az apjának volt egy kis gazdasága. Egy ponton aggasztottak setét túlvilági kilátásai. Nem volt esélye, tisztában volt a katolikus egyház létével, és mégis egy másik vallásban hitt /hitet követett. Ő minden bizonnyal pokolra kerül, míg én eljuthatok a mennyországba. Tudtam, sokkal nagyobb bizonyossággal, mint ahogy Isten szentséges kegyelmét éreztem, hogy Jarka nélkül nem érne semmit a mennyország. Nem, nem volt merszem azt mondani, hogy inkább mennék én is a pokolba Jarkával együtt. A pokolnak egy olyan képe lebegett a szemem előtt, amilyennek Joyce lefestette/ábrázolta. A nap sötétre vált, nyomorúság és kétségbeesés, amit csak egy gyerek és talán az idős kor ismerhet. Jarka hiányát az én mennyországomban nem enyhíthetné még Isten jelenléte/ottléte sem. Idővel régi jó haverokká váltunk, és azok is maradtunk.

- Haver, tanácsra volna szükségem – mondta nekem aznap a szép barokk Szent Margit kisbazilikára néző prágai lakásomban, basilica minor: nem tudom, mit jelent ez az egyházi terminológiában, de az ifjúság, bensőség zamata van benne; minor, mint az édes gyümölcs, Marie.

- Miről van szó?

- Arról van szó – felelte Jarka –, hogy bajban vagyok.

- Már megint? – csodálkoztam, mert ez sorozatos volt nála, bajban volt már nem is egyszer: így jött el hozzám a bájos Margitra néző szép kilátású lakásomba – nem, várjunk csak, ez akkor volt, amikor az özvegy Ledvinová asszonynál vettem ki szobát – jóval azelőtt – teljesen szét volt csúszva, mert eltitkolt valamit a felesége elől, és ember feletti erővel magára vette a titkos gyerektartás terhét, havi négyszáz koronát a másik anyának, egy rendes nőnek, aki nem árulta el őt, de kellett neki a havi négyszáz korona. Hogyan képes valaki a szocializmusban havi extra négyszázat keresni azon a fix fizetésen felül (amelynek az összegével a felesége tökéletesen tisztában volt)?

- Hogyan csinálod? – kérdeztem a teljesen kikészült Jarkától, és a teljesen kikészült Jarka elmagyarázta, hogy könyvelőként fusizik három kisipari szövetkezetnek, de a felesége csak egyről tud, és besegít egy népitánccsoportnak a szülőfalujában; a feleségének meg azt mondta, hogy azért jár oda, hogy a mamáját meglátogassa, a teljességgel kimerült Jarka és ez a sziszifuszi szikla néhány nevetséges mozdulat, néhány ziháló tornagyakorlat, a gyönyör néhány pillanatának ellentételezéseként. Ezt a sziklát görgette a vállán Jarka 18 évig, amíg a gyerek felnőtt (a gyermek édes kölyöknek bizonyult), és hála az istenek kegyének, a saját szívósságának és a gyermekét egyedül nevelő anya erős jellemének (majd utóbb a férje erős jellemének is, aki úgy gondolta, hogy jól jön ez a kis mellékes), Jarka felesége soha nem jött rá a dologra. Később persze már könnyebb volt: nem számolt be neki két újabb fizetésemelésről, aminek köszönhetően aztán megengedhette magának, hogy ne csinálja tovább az egyik szövetkezet könyvelését.

És mégis – semmi, ami emberi, nem idegen tőlem – azzal együtt, hogy ha én írtam volna, senki nem hinné el – Jarka nem lankadt, fáradhatatlan versenyló volt, a Kundera fajtájából, egy igazi kalapács, csak azt nem tudom biztosan, mikor kezdett el kalapálni, de mikor is lehetett, te jó ég, még hatodikos korunkban, mert hatodikos korunk előtt nem lehetett, akkor jöttem rá, hogy miért röhögte el magát, amikor hatodikosokként elsétáltunk Pan Černoch drogériája előtt az ismerős OLLA GUMMI!!? domború hirdetéssel, amelyre hosszasan rácsodálkoztam, talán a kérdőjel miatt, mert egyébként nem szenteltem különösebb figyelmet a hirdetéseknek, és elgondolkodva megjegyeztem, „Tudod, tényleg kíváncsi vagyok, mi lehet az az OLLA GUMMI!!?”, és Jarka majd megpukkadt a nevetéstől, de sosem fedte fel előttem ennek a hirdetésnek a titkát.

Addigra már én is szerelmes voltam lányokba, Ičkába, akinek segítettem egy mesterséges légmellet beszerezni tíz évvel később. Úgy jöttem rá, ahogy a polgári családok gyermekeinek többsége, mivel otthon homályban hagyták ezeket a dolgokat: a fiúvécé falán olvastam a Sokol Filmszínházban. Pontosan ott volt, a moziban, hogy átélhettem az éretté válás revelációját, és mivel ez nem egy regény, ahol ilyesmiről nem esik szó, legalábbis az erényes nagyokosok szerint (mint ahogy tudjuk, hogy Anna Kareninának is kellett a klotyóra járni, erről mégsem esik említés Lev Nyikolájevics regényében, a szó még csak elő sem fordul, bár elég bevett kifejezés ), úgyhogy, mivel ez nem egy regény, hanem egy patho-biográfia, szó szerint fogom idézni a falfirkát:

„Pina, fa’ együtt ba’, abból lesz a kisbaba”. Egy mérföldkő volt ez az érlelődésem útján. Nem tehetek róla, ez volt odafirkantva a többi szokásos bökvers közé, és így tudtam meg.

Akkoriban azonban ez valahogy nem hagyott mélyebb nyomot bennem, lehet, hogy nem találkoztam ilyen mérföldkővel azelőtt, és valahogy nem vitt előbbre egy tapodtat sem. A lányok nem ezt jelentették a számomra, sem Irena, sem Marie. Úgy látszik, egy kissé el voltam maradva. Az biztos, hogy nagyon sóvárogtam utána. De ha megkaptam volna, amire vágytam, a tudásom arra vonatkozóan, hogy mihez kezdjek Ičkával, megmaradt volna az elvont teória síkján. Ilyen volt az én csodálatos fiatalságom abban a csodálatos városban, Kostelecben.

Jarka persze tudta, mire vonatkozott a kérdőjel. Jarka, a Kalapács csak kalapált és kalapált, és már ott volt most másodszor is nálam, kibámulva az ablakon, amely a minor bazilikára nézett, és azt mondta:

- Nem OLYAN fajta baj van már megint. Most sokkal rémesebb baj van.

Az egyetlen dolog, amire még a házasságon kívüli apaságnál is rémesebb bajként gondolni tudtam, az a nemi betegség. (Dr. Eichler ijesztgetett ezzel minket valahányszor a nemi felvilágosítás szerepelt a tantervben; úgyhogy az én fejemben a szex nem olyan édes szamócákkal kapcsolódott össze, mint Marie vagy Irena, hanem az olyan szörnyű ragályokkal, amelyeket olyan helyeken szedhet össze az ember, mint a Hurok, a Főutcán. Ez volt az, amiért sarkon fordultam, és gyáván megfutamodtam, amikor a bandánkból az összes fiú együtt bevonult oda jó egy évvel azután, hogy a doktor felvilágosított bennünket. Egy rosszlány kijött, megragadta Lexát és engem, én megléptem. Amennyire vissza tudok emlékezni, Lexa nem kapott semmiféle betegséget. Ami azt illeti, éppenséggel még a hírhedt bityzi koncentrációs tábort is túlélte.

- Van egy orvos barátom – vigasztaltam Jarkát, de mint kiderült, egyáltalán nem orvosra volt szüksége. Arról volt szó, hogy kiszállásra ment Zeleny Hradecbe, minden elő volt készítve és el volt rendezve, a kollégája (nőnemű, házas) külön szobát vett ki, tényleg, a megfáradt hóhéroknak abban a korszakában így vétkeztek az emberek a tízparancsolat ellen: tíz perccel azután, hogy bejelentkezett a szállodai recepción, Jarka fogta a szobája kulcsát, és egyenesen a kolleganője szobájába indult, így bonyolították a házasságon kívüli liezonokat a megfáradt hóhérok és az akut lakáshiány korában. Aztán következett egy rövid menet ugyanabból a fajta nevetséges testgyakorlatból, ami egy korábbi esetben 18 év sziszifuszi munkát hozott rá, és amikor ennek a fizikai műveletnek az akusztikai aspektusa a csúcsponthoz közeledett, arra gondolt, hogy a dörömbölés a szállodai szoba ajtaján talán egy indiszkrét szállóvendégtől származik, akit zavarnak ezek a hangok. Hamarosan helyrezökkentették ebből a tévedéséből: „Kinyitni! Rendőrség!” Egy fordított sztriptíz következett és két férfi belépője, akik a személyazonosságikat kérték. Civilben voltak, nyugodtak voltak és tárgyilagosak voltak, az egyetlen megjegyzés, amit tettek, annyi volt (Jarka személyazonosságiját nézegetve): „Önnek a 12-es szobában kéne lennie, elvtárs!” Távoztak, és a testgyakorlás vágya nemkülönben.

A következő két hétben Jarka a saját levében főtt, aztán jött egy telefonhívás, és ezt követte egy találkozó a két férfival egy szűk irodában. És egy értekezés a besúgás klasszikus elméletéről: „Minket nem érdekelnek a reakciósok. Vagy a progresszívek. Minket kizárólag az ingadozók érdekelnek, a bizonytalanok, a megbízhatatlanok. Mindössze annyit kérünk magától, hogy járuljon hozzá ahhoz, hogy a magunk módján segítsünk nekik. Nem tudunk nekik hathatós segítséget nyújtani, ha nem rendelkezünk róluk elegendő információval.” A modern pedagógia klasszikus elmélete. Nem kevésbé klasszikus folytatással: „Egy hete van rá, hogy gondolkozzon. Persze, ha nem érdekli, a feleségét majd érdekelni fogja, hogy mit művelt két héttel ezelőtt egy szállodai szobában valaki másnak a feleségével.”

- Apám, mit csináljak? – kérdezte Jarka (klasszikusan).

Csak később jöttem rá (mindig később kapcsolok), milyen túláradó bizonyítéka volt a barátságunknak, hogy a bizalmába avatott – és nem véletlenül, megszegve hallgatási fogadalmát („Írja alá, hogy megesküszik, nem beszél senkinek arról, ami köztünk elhangzott.”). Hát persze, nem tanácsolhattam neki azt, hogy fogadja el az ajánlatukat, és ezt persze nem is ezt várta tőlem.

Csak három lehetőséget láttam.

- Mondd el a feleségednek. Nem lesz kellemes, de akkor nem tudnak mivel zsarolni.

- Azt nem tehetem – jelentette ki Jarka. Persze, hogy nem, láttam be, (addigra) 14 éven át görgetni a gyerektartás szikláját, mind értelmetlenné vált volna.

- Ja, hát tényleg nem – mondtam.

- Mit tudnak velem csinálni? – kérdezte.

- Nehéz megmondani. Valószínűleg semmi súlyosabbat, mint hogy megmondják a feleségednek. És szólnak neki a másik nőről is. Biztosan tudnak róla, nyilván őrizgették a megfelelő alkalomra, az alkalom pedig elérkezettnek látszik.

Jarka elsápadt, sárga ujjai(erős dohányos volt, már messziről bűzlött a bagótól, a lányok mégis odavoltak érte, pedig a csókja olyan lehetett, mint vizet inni egy mosatlan hamutartóból), szóval a sárga ujjai úgy remegtek, hogy égő cigarettája leesett a padlóra, majd némi klasszikus pragmatizmusról árulkodó kijelentést tett:

- Vagy nem csinálnak semmit, fogadok, hogy ezt egy csomó emberrel megpróbálják, és ha sumákolsz, szarban vagy. Vagy megmondják az asszonynak – a felszedett cigaretta megszűnt remegni – és akkor mindennek vége. – Most a cigaretta már megállíthatatlanul remegett. (Sose tudtam megérteni, miért fél annyira a feleségétől: kedves, csinos kis ápolónő volt. Szerintem ő maga sem volt olyan szentéletű. Az egyetlen magyarázat az lehet, hogy Jarka annyira szerette őt, hogy nem akart neki fájdalmat okozni, de figyelembe véve kicsapongásai mértékét, ez sem látszott nagyon valószínűnek. De akkor meg milyen magyarázat adódhat?

- Még az is megfordult a fejemben, hogy aláírok nekik, és aztán hamis jelentéseket adok, jókat a jófejekről és rosszakat a pártgörényekről. De valószínűleg rájönnének, és aztán mégiscsak elmennének az asszonyhoz.

Ami még megmaradt a spanglijából, megint leesett a földre, fölvette és újra meggyújtotta. Remegő ujjakkal tette be reszkető ajkai közé, de megint leesett a padlóra, még jó, hogy nem volt szőnyegünk.

- Nem, ezt nem tanácsolom – mondtam. – A legjobb, ha megpróbálod elfelejteni őket. Nincs kizárva, hogy ők is megfeledkeznek rólad.

És így is történt. Legalábbis

Úgy három hónappal remegő dilemmázását követően beleszaladtam a Národny körúton. Próbált úgy tenni, mintha nem vett volna észre, de nem hagytam. Beültünk a Slavia kávéházba, ő folyton körbetekintgetett, mintha attól tartana, hogy sziú harcosok támadnak rá a bozótból.

Amint leültünk, rögtön rágyújtott – azaz rögtön megpróbált rágyújtani, de nem sikerült összehozni a gyufa lángját a cigarettával. Végül én gyújtottam meg neki az öngyújtómmal.

- Kösz.

- Na mi van?

- Mivel? Úgy érted AZZAL?

- Igen, AZZAL.

A pincér hozott neki egy pohár bort, amibe Jarka haladéktalanul belehamuzott. Barna karikák sötétlettek a szeme körül, lehet, hogy a nikotin kezdett átütni rajta.

- Elmondtad a feleségednek, igaz?

- Isten őrizz!

Ez láthatólag megint visszazökkentette, megint úgy vizslatta körbe a kávéházat, mintha valami forgó periszkópon át nézné. A hangja rekedtesre váltott. Hosszút szippantott a cigarettájából, a leeső hamu mennyisége ihatatlanná tette a borát.

- Ezek ahogy mondtad is

- Elfeledkeztek rólad, igaz?

Azon volt, hogy elnyomja a cigarettáját a hamutartóban, de az ölébe esett. Már eléggé ki volt készülve. Jobban mondva: már eléggé meg volt szorongatva.

- Na látod? – vetettem oda biztatóan. – Megmondtam. Minden rendbejött, nem igaz?

Tett egy hiábavaló kísérletet, hogy kortyoljon egyet a tönkretett borából, aztán feladta, letette a poharát, és mindenesetre megigazította a nyakkendőjét.

- Ja. – mondta.

Az órámra néztem, azt mondtam, hogy szerkesztőségi ülésre kell mennem. Otthagytam meggyújthatatlan cigarettáival, összehamuzott borával és (nyilvánvalóan) borongós gondolataival.

De alig egy évre rá meggyengült „azok” hatalma a prágai tavasz és Dubček beköszöntével, úgyhogy ez mind érdektelenné vált, legalábbis voltak más dolgok, amiktől főhetett a fejünk egy jó év múlva. Jarka ezt már nem várta meg. Még mielőtt a testvéri tankok motorjának lett volna ideje kihűlni, a feleségével együtt meglépett a zsaruk elől, meg sem állt Svédországig. Úgy hallottam, ott kalapálgat nagy lelkesen azóta is, a sok kalapács országában.

KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA

Lettre, 2009 tavaszi tavaszi, 72. szám. A közlési lehetőségért köszönet a fordítónak!