Az ötféle igazság könyve (Aradi Zsolt könyvéről)

„Ez a könyv nem akar mást, mint lehetőség szerint hűen bemutatni a magyarság és a dunai népek helyzetét, vágyait tipikus alakokon keresztül. Hogy az igazsághoz hű maradjak, minden eltitkolás és elhallgatás nélkül vissza kellett adnom a beszélgetések eredeti tartalmát, még ha azok sokszor kellemetlenek is. Ezek a beszélgetések mind megtörténtek, s azért adom igy közre őket, mert a valóság elhallgatása, önmagunk illuziókba ringatása bűn volna. Az csak természetes, hogy nézetemet egyik beszélőnek, még a magyarnak felfogása sem tükrözi vissza, csak a helyzetet akartam bemutatni kiélezett alakokon keresztül."

Ezt a néhány sort irta bevezetőnek uj könyve elé Aradi Zsolt, az ismert nevű magyar klerikális iró. Könyvének műfaját nem jelöli meg és a megjelölés, ami nehéz lett volna az ő számára, az még nehezebb a kritikusnak, akiből természetszerűen hiányzik a művel szemben a szerzői elfogultság.

A szerző, ha nem is találja meg munkája műfaját, ehelyett azt állitja, hogy a könyv lehetőség szerint hűen akarja bemutatni a dunavölgyi népeket a maguk tipusain keresztül és ezzel – ugy tűnik – azt hiszi, eleget tett az irodalmi hovatartozandóság tisztázásának érdekében. „ Ez a könyv nem akar mást" – irja, mintha attól félne, hogy az ember még hozzá kivánna valamit a dunavölgyi életképhez, olyat, ami pedig ezen a „műfajon" már kivül esik. Itt végeredményben szigorú határvonalat igyekszik húzni, nehogy valami nagyon sok igény tolakodhassék oda illetéktelenül.

Mintha azt akarná mondani, hogy csak ennyit akartam megmutatni, több nem fér ide, nem lehet követelőzni. A Dunamedence problémája az, amit megirtam. Nincs tovább.

Pedig a probléma sokkal nagyobb, mint ahogy azt Aradi Zsolt látja.

És nagyon nagy feladatot vállal az, aki bele akar markolni a középeurópai kérdésbe. Ez az iró ott követi el az első hibát, hogy a szomszéd „népek" egy-egy „tipikus" alakját igyekszik megszólaltatni, elfelejtvén, hogy népi tipusok tulajdonképpen nincsenek. Abba a hibába esik, ami ellen pedig egyik alakját is felszólaltatja, hogy például valamennyi dunavölgyi nemzet képzeletében „a szlovák hajlott hátú paraszt alakjában jelenik meg, zsiros kerek kalappal a fején, halina csizmában, amint éppen a templom felé halad és alázatosan emeli kalapját a szembejövő tanitó, vagy földesúr előtt.... A szlovák nép a tutajos, a drótostót, üveges, vagy Amerikába vándorló nyomorult képében jelenik meg. A Janó, ki szereti Hankát és cifrán felöltözik..." Nos, mit változtat az ügyön, hogy Aradi Zsolt szlovákja esetleg elegáns utikosztümöt visel, „szép, de kemény és csontos és kétszer elvált." Vajjon ez a szlovák nő tipusa lehet a szlovákságnak?

Minden nép társadalmának csak osztálytipusai vannak, sőt az osztályok rétegeinek tipusai. Ez a szlovák lány, aki egy birónak a lánya, legfeljebb a szlovák hivatalnokréteg jellegzetességeit testesitheti meg és aligha beszélhet más osztálykategóriák nevében. (Kételkedünk ugyan abban is, hogy a szlovák nőkre legjellemzőbb a kétszeri elváltság.) De áll ez a megállapitásunk a galaţi román kereskedőre, a német mérnökre, a jugoszláv katonatisztre és a magyar intellektuelre. Vajjon elképzelhető, hogy egy román kereskedő még a legidealisztikusabb elképzelés mellett is reális kifejezője lehet egy parasztságból, ipari munkásságból, polgárságból álló társadalom törekvéseinek? Vagy egy szerb katonatiszt, akit neveltetése és hivatása a polgári társadalom védelmezésére kötelez csupán, de nem alakitására? És ugyan egy magyar intellektuel, illetve a szóban forgó könyv magyar intellektuelje megszólalhat egy egységes magyar társadalom nevében, mikor a szerző maga is azzal bocsátja utjára, hogy az ő nézetét még a magyar fiatalembernek a felfogása sem tükrözi vissza?

Ha pedig ez igy van, nem politikai kuruzslást művel-e Aradi Zsolt, amikor elbeszélő formába csomagol politikai elmélkedést és hivatlan prókátorokat állit oda nemzetek szószólóinak.

Csodálatos dolog, hogy az iró, aki nyilván jól tudja, hogy egyazon társadalmon belül is milyen életszemléleti különbség választ el egymástól mondjuk egy kereskedőt és egy katonatisztet, a maga irói vegykonyháján egyszerűen semlegesiti ezeket a különbözőségeket. Így teljesen hamis a kép, amit a dolgokról kapunk, mert a kereskedő és a katonatiszt nem csupán egymással, de az élet kérdéseivel szemben is különböző felfogást vallanak. Már most az a kérdés, hogy a jugoszláv tiszt valóban társadalmi helyzetének megfelelően itélkezik-e a kérdésekről, vagy egy elképzelt idealisztikus társadalomfölötti (lehetséges ilyesmi?) helyzetnek megfelelően.

Viszont ebben az esetben, miért jelöli őt meg az iró mégis az osztálykarakter kihangsulyozásával ? A szerzőt semmi sem menti fel az irói felelősség alól; egyrészt az életberendezést nem lehet szemlélni egy társadalmon kivüli fix pontról, tehát az a szerb tiszt, nyilván mégsem a levegőben lóg, tehát ha csakugyan tiszt, akkor szemlélete is osztályhoz és társadalmi réteghez kötött és vele szemben is csak egy román tiszt véleménye lehetne egyenértékű és nem egy kereskedőé. Ha Aradi Zsoltnak mégis az a felfogása, hogy itt a foglalkozás, vagy hivatás meghatározása jelentőség nélkül való, akkor meg irodalmi eszközeit kell szegényesnek találnunk, mert iró ok nélkül hőseiből nem csinálhat sem kereskedőt, sem katonát és módfelett gyatra irodalmár az, aki nem födözi fel a különbséget egy kereskedő és egy katona között.

Ennek a könyvnek az irodalmiatlansága az, ami valósággal lehetetlenné teszi a tárgy közvetlen megközelitését. A fantáziátlanságnak szánalmas kisérletezése már a mű konstrukciójánál szembetűnik. Öt ember jön össze, mert a magyar közülük megrendez egy találkozót. Csodálatosképpen a régi iskolatársak közül — mert azokról van szó és iskolai találkozók nélkül már alig lehet tenni egy lépést is az ujabb irodalomban — csupa különböző nemzetiségű van jelen. Öt nép öt fia. Világos, hogy ezek után csak politizálhatnak. Meglepő, hogy noha a magyar felfogása sem tükrözi vissza a szerző felfogását, akadnak nézetek az öt különféle embernél, amelyekben letagadhatatlanul az iró is osztozik. Az egyik a keresztény világszemlélet. Még véletlenül sem akad az öt ember között olyan, aki a keresztény gondolattal szembehelyezkednék. Zsidó nem lehetett volna egy se közöttük, mert akkor nem lehetnének antiszemiták, amely felfogásban pedig a szerző, azt hisszük, szivesen tükrözteti a maga nézeteit is. Meg kell állapitanunk, hogy a legkevésbé hangoztatja antiszemita voltát a német, nemzeti szocialista és Aradi azt gondolja nyilván, hogy ennél ugyis tudni lehet. A szlováknál már más. A szlovák lány antiszemita — Pest felé. Hazafelé nem, amit abból lehet gyanitani, hogy kétféle mértékkel mér. Ugyanis ezt mondja: „Ha a Lidové Listyt, vagy a Ceské Slovot, a Prager Tagblattot, a Prager Pressét, a Slovakot nyitom ki, nem tagadhatom, üdébb levegő csap meg, mint maguknál. Mi közvetlenebbül bennt vagyunk a nyugati áramlatokban, a csehek ezt szintén közvetitették nekünk. Maguknál szűrőn megy minden keresztül. Tudom, azt fogja felelni erre: a zsidók. Igaza van, de miért hagyják?" A zsidó kézben lévő és maxbrodi szellemet hordozó Prager Tagblatt és a cionista főszerkesztő által irányitott Prager Presse Aradi Zsolt tájékozatlansága folytán kissé különös fölmentést kapnak akkor, amidőn pedig a magyar viszonyokat alaposan elmarasztalja. Az ember jogos gyanuval forgatja a további lapokat, vajjon hány tévedésbe ütközik még a tudatlanságnak ebben a tárházában. Pedig igazán nem lehet azt állitani, hogy a szerző nem nézett utána az elemi ismereteknek. Valóságos kis földrajzot közvetit helyenként az iskolák tananyagából. Pontosan felsorolja a jugoszláviai kilenc bánságot például, amivé a harminchárom tartományból álló S.H.S. királyság alakult. Ez aztán precizitás gondolná az ember és csak jobban megilletődik, mikor megtudja később, hogy a Schleswig-Holsteini német határállomásról lehet átlépni Radborgba, Dániába, Hollandiából pedig Oldenzaalon át Németországba.

Egy kérdés állandóan nyugtalanitja az olvasót. Miért „Öt éjszaka" a cime ennek az ismeretterjesztő munkának? A mű leglényegtelenebb motivuma, hogy öt ember öt éjszakán át beszél. Ugyanigy beszélhetnének reggel, délben, vagy este, legfeljebb a cigányzene helyett másról mondanának banalitásokat. Aradi Zsolt azonban az öt éjszakát tartja elhatározó jelentségűnek és ezt irja rá könyve homlokára és nem amiről a szó folyik: Középeurópát. Valami képtelen frivolitás van e cselekedete mögött, valami méltatlan megtévesztési szándék az olvasó felé, akinek képzetét az éjszakához aligha politikai viták kötik, hanem inkább olyasmik, amikre egy valláserkölcsi alapon álló irónak gondolni sem illik. — Aradi Zsolt mondanivalói mindvégig nem helyénvaló öltözékben jelennek meg.

Ahogy gyanut kelt a cim, gyanut kelt az iró közlésének módja is. Ebben a könyvben beszélgetések folynak — már mondottuk kik között. Valóságos politikai szónoklatokat hallunk ettől is attól is és persze Aradi Zsolt mossa kezeit, ő iró, csupán közvetit. Mindenkinek van egy külön igazsága ebben a könyvben öt népről és öt országról. Ez az iró öt felé ad igazat és meggyőzni senkit sem tud ennélfogva az olvasók közül. Sebeket tép fel és

öt helyen szitja a parazsat a hamu alatt, ahelyett, hogy mint magyar iró bátran és szókimondóan egybefoglalóan tisztázná a középeurópai problémát.

Politikai tanulmány helyett egy felemás torzszülöttet nyujt felénk Aradi Zsolt. Ahol utópiába csap át, ott hangulata megdöbbenten emlékeztet Herzl Tivadar ujföldjének egy-két oldalára és az ember nem érti honnan ez a lelki rokonság.

Végül van még egy megindokolatlan irói cselekedete Aradi Zsoltnak.

Könyvének alakjai 1918-ban végezték el a negyedik elemit. Vajjon miért hangsulyozza ki ezt a szerző? Hogy mentséget találhasson arra, hogy az impériumváltozások sorsdöntő periódusát csak fölületes vonásokkal jelezhesse, tekintve, hogy tízéves gyermekek homályos szemekkel járnak a politikában? Bizony bölcsebb dolog lett volna tizennyolcban érettségizett diákokat emlékeztetni és végigvezetni az utolsó másfél évtizeden, ha már ilyesmi állott szándékában a szerzőnek, mint gyermekemlékeket közvetíteni a világpolitikából. Bizony, igy sötétben maradt minden az Öt éjszakában.

Újvári László

*Aradi Zsolt: Öt éjszaka. A Vigilia kiadása, Budapest. 1936.

Forrás: Korunk, 1936 szeptember

*

A román mondja: „Sokszor utaztam keresztül, de eszembe sem jutott kiszállni...”

(Aradi Zsolt Öt éjszaka c. könyvének II. fejezete)

Harmadnap a magyar lakására mentek föl, mert esett az eső. Langyos nyári eső volt ez, de hosszú ideig tartó. A nyitott ablakon keresztül hallgatták a város dobogását.

– Szinte úgy érzem magam, mintha Parisban volnék – mondta a román. A könyvei, ízlése és ez a város!.. Mennyire sajnálom, hogy azelőtt hosszabb ideig nem voltam itt. Sokszor utaztam keresztül, de eszembe sem jutott kiszállni, csak, amikor egyszer szükségem volt rá. Túlságosan siettem és semmi okom nem volt arra, hogy közelebbről megismerkedjem a mai magyar viszonyokkal...

Mintha csak jelszót dobott volna fel, mindnyájan kezdték dicsérni a város szépségét, őszintén, minden mellékgondolat nélkül. A fürdőket, a Dunát, a budai hegyvidéket, a mozikat, délután ott is jártak s a kávéházakat.

– Sajnálom, hogy nem szereltem fel egy kis gramofont – szólt a magyar –, most megörökíthettem volna valamennyiök dicséretét, nehogy vissza kelljen egyszer vonniok, vagy nehogy ellentétbe kerüljenek az ezután elmondottakkal.

– Pedig elkészítettem már jegyzeteimet – mondta mosolyogva a román – s leült. A többiek köréje telepedtek. Csak úgy, ahogy éppen eszembe jutott sok minden. Kereskedő vagyok és szeretem a változatosságot, a sokféleséget. Parisban erre tanítottak meg.

Be sem várta ezután a feleletet, pedig látta az arcokon a kérdő pillantásokat és így folytatta tovább.

– Egyszer egy német úrral utaztam a svájci határon keresztül Dél-franciaországba. Lekéstük Genfben a gyorsvonatot és a nagy szavojai fürdőhelyen akartuk elérni Lyon irányából érkező expresst. Igy felültünk a személyvonatra, hogy időközben elvigyen bennünket a világhírű fürdőhelyre. Mikor a határhoz értünk, a régimódi kocsik ajtóit a francia alkalmazottak valósággal feltépték, dühösen hangzó rövid vezényszavakkal pimaszul mindenkit kiparancsoltak a vagonokból, átkutatták a vonatot s nekünk egyenként kellett a nagyteremben a vámtisztviselő elé járulni, hol összeturkálták csomagjainkat. A német fel volt háborodva.

Útlevelére hivatkozott, állására, nemzetközi jó szokásokra és az illemre. A hivatalnokok furcsa bámészkodással néztek rá. «Másutt a vonatban végzik el a vizsgálatot» – dörmögte sértődötten a fülembe, s ez a hang, ez a mód! Rendet se tudnak tartani, az állomás piszkos, ötletszerűen vizsgálják a kofferokat. Mindez nem való másra, minthogy kellemetlenségeket okozzanak az idegennek... Míg német barátom dühös volt, én nagyon jól éreztem magamat. Odahaza nálunk is így megy, kis különbséggel ugyan, de én tudom, hogy a francia határrendőrökben mi volt a pontosság, hol volt az udvariasság és hogy miért tettek így. Van ugyanis egy hallatlanul nagy belső biztonságérzetük és tudják, hogy kit kell elcsípni, kit lehet futni hagyni. Persze, hogy abban nem volt semmi «rend», ahogyan leparancsoltak bennünket a vonatról... – Ez a maguk örök témája – szólt közbe a német mérnök –, de semmi magyarázatot nem tudnak adni rá. Azt mondják, hogy itt van a különbség latinok és germánok között. Extázisba esnek, ha meglátják a piszkos párisi utcát, mert «mögötte szellem és logika lakik». Ne is folytassa ezt a históriát a maga Dél-franciaországba utazó német barátjáról. Tudom, hogy hova lyukadnának ki. Van egy sémájuk. Most az következik, hogy a német kisvárosok utcái nyílegyenesek, tiszták, szabályosak, a rendőr a szemével keresztülszúrja azt, ki egy kenyérmorzsát leejt. Mindez igen szép, mondják maguk, e rend mögött azonban fafejű «organizált» németek élnek, kik csak úgy tudnak gondolkozni, ahogyan egy felsőbb akarat agytekervényeiket beirányítja.

– Azért mégis lehet valami a dologban – szólt mosolyogva a román, – mert lássa én kereskedő vagyok, így pontosnak kell lennem. De mégsem szeretem a maguk pontosságát s azért mégis megélek. Sőt, Románia él, a maguk rendteóriája ellenére. Latinok vagyunk, hogyne volnánk azok, ha valamennyien nem is származunk Romulusztól és Remusztól, elvégre mutasson nekem egy magyart, aki Árpád nemzetségéből való, de Európa délkeleti részében minden szellemi befolyás fölött mégis csak a latin győzött bennünk, pedig viaskodtak életünkben a török, görög, magyar, német és orosz «kultúrák». Nem lettünk ruténok, nem váltunk szerbekké, nem faragtak belőlünk magyarokat, hanem románok maradtunk. Ha maguk csodának tartják a magyarok fennmaradását, azt, hogy ezer éven keresztül megőrizték nyelvüket, éppen ilyen csoda vagyunk mi is. Ennyi sok hatás között megmaradni latin-románnak, latin nyelvkinccsel, latin szellemmel, van olyan csoda, mint bármelyiküké.

– Nemrég olvastam Panait Istrati-tól egy könyvet – vette fel a szót a magyar. Mintha csak bizonyos itthoni jelszavakat hallottam volna kicsendülni egy-két sorából, most visszaemlékezve rá, igazat adok magának, de csak a «sokféle hatás» dolgában. Arról van szó egy jelenetben, hogy a regényhőst tüntetésre hívják. Kiáltoznia kellene a tisztavérű románok érdekében és a betolakodók ellen. Mire az író leleplezi a tüntetőket. Az egyiknek görög az anyja, a másiknak örmény az apja, a harmadiknak zsidó volt a nagymamája, a negyedik szerb családból származik, az ötödik kisázsiai török és így tovább. Már ezért is hiábavaló álmodni Nagyromániáról, mert épúgy, mint a cseh-szlovák államban, maguknak sem sikerült, amit akartak. Nem is sikerülhetett. A lakosságnak alig hatvanöt százaléka román, a többi magyar, német, rutén, zsidó, bolgár, szerb. A nemzeti államhoz pedig az kell, hogy ne legyenek kisebbségei, vagy ha vannak, megérlelhetők legyenek a beolvadásra.

– Minden szava tévedés – mosolygott a román kereskedő. – Nem lehet bennünket Csehszlovákiához hasonlítani. Először is, még mielőtt tovább mennénk, ne feledje el, hogy hetvenkét százaléka az országnak görögkeleti vallású, nyolc százaléka görög-katolikus és nyolcvan százaléka földmívelésből él. Mi vagyunk Európa igazi búzaszállítója, nem maguk. S ebben a három tényben van az igazi egység. Érdeklődéssel hallgattam, amit a mi kedves kolléganőnk, remélem szabad így neveznem, tegnap éjszaka elmesélt. Megtudtuk tőle, hogy a szlovákok maguk sem tudják, kicsodák és mit akarnak és hogy az államukat, mely lehet bármilyen demokratikus, a vágyak és a komplikációk százfelé húzzák széjjel. Átütő ereje csak az egyszerű és határozott, néha brutális eszmének van. És Románia a legfiatalabb maguk között.

– Mikor a forradalom kitört, apám nem várta be a magyar hadügyminiszter emlékezetes kijelentését, hogy nem akar katonát látni, hanem azonnal civil ruhát öltött és hat társával együtt, kik Románia háborúba lépése óta ott teljesítettek szolgálatot a felvidéki kisváros ezredeinek gazdasági irodájában, a legelső vonattal Brassó felé szökött. Akkor nem nagyon láttam sokat, mert szemem előtt összefolyt minden a rohanásban. Inkább rapszodikusan fogom elmesélni a későbbieket is. A hat tiszt azonnal előlépett. Emlékszem egyszer, hogy könyörögve jöttek magyar küldöttségek apámhoz, a román katonák és parasztok állítólagos rombolásai miatt. Ő akkor korbácsot vett a kezébe s úgy ment ki a falvakba. Egy őrmestert úgy vágott szájon korbácsával, hogy az arca a füléig megnyílott. De aztán abbahagyta. Azt mondotta, ez a forradalom ízlésével nem fér össze, hogy nézze és tűrje a rombolást, de mindennek a magyar urak az okai. Köröskörül nagybirtokok voltak, ahol állati sorban élt a paraszt. Most megbosszulta magát ez az állapot.

– De nem azért, mintha urai tartották volna úgy – felelt a magyar –, hanem, mert nem ért még fel a művelődésnek egy magasabb fokára.

– Mese ez, kedves barátom – folytatta a román –, a tények beszélnek. Ha igaz is volna ez a mondata, számolniok kellett volna azzal, hogy államuk határain nőni fog a maguk szerint alacsonyabbrendű elem, akiket kihagytak s ez a feszültség egyszer robban! Se szociális, se társadalmi téren nem voltak egyenrangúak.

– Az iskolák, melyeket a határszéleken építettünk, másról beszélnek. A román bankok, melyek a földeket zavartalanul vásárolták, a román középiskolák, népiskolák, mind ellentmondanak ennek.

– Látszik, hogy még mindig nem értik a lényeget – folytatta a román –, mert lehet, hogy mindez igaz volt, de a céljuk mégis másra irányult. Ha tehetségtelenek voltak a cél keresztülvitelében, az a maguk baja. Ezt akarták: egynyelvű Magyarországot Nagyszebentől a Tátráig. És nem változott a gondolkodásmódjuk évszázadok óta, mert a vezetésben egy magát felsőbbrendűnek tartó osztály kezében hagyták. Csak úgy áradt belőlük a gőg! Lenéztek bennünket még akkor is, amikor képviselőink már a magyar parlamentben ültek és föl nem ébredtek a memorandum-pörben sem. Nos: Romániának ma nincsenek nemzeti problémái, nincs hasadás. S ha van egy kis zavar, azt az erdélyiek csinálják. Én is onnan való vagyok, de mióta a regáti társadalomba kerültem: kicseréltek.

– Ott hagytam el, hogy apám Pilátusként kezeit mosta a fosztogatások miatt. Később vele mentem Budapestre, mikor a román hadsereg oda győzelmesen bevonult. A vörösöktől is mi mentettük meg magukat. Lehet, hogy az összeomlás zavaraiban a katonák és parasztok raboltak, de higyje el, nincs szelídebb nép a románnál. A románok gyermekesek. Könnyen fakadnak sírásra, meghatódnak és szívüket is odaadják annak, aki kéri. Olyanok, mint a vásott kölykök. Persze a másik véglet éppen ilyen erős. Ha kell, ki tudunk állni, kegyetlenek vagyunk, nem tagadom. De Budapesten nem voltunk kegyetlenek. Láttam apámnak milyen jólesik, hogy a pesti utcán román tiszti egyenruhájában járkálhat, többször előfordult, hogy igen élesen éreztette hatalmát, az igazolványok kiállításában nem ismert tréfát és persze jókat mulatott. Ezzel a budapesti látogatással kapcsolatban maga azt felelné, hogy minden mozdíthatót elvittünk. Kedves barátom, a harc, az harc. S mi elfoglaltunk egy ellenséges területet. Elvégre maguk ellenségeink voltak, a központi hatalmak is bent ültek Bukarestben a háború alatt és a német katonaság sem volt különb a romboló csőcseléknél. Nem tudom, hallott-e róla, hogy a visszavonuló német hadsereg vagonjaiban mit vitt magával? De hogy lekaszálták a zölden álló búzát, rozsot és árpát, az történelmi tény. – Én Parisban nevelkedtem és ott nyílt meg a szemem. Először lenéztem a sok parasztot éppen úgy mint maga – fordult a szlovák leányhoz –, de nem volt szükségem olyan hosszú időre és komplikált lelki emóciókra mint magának, hogy románná váljak. Kintről jobban láttam a világot. Az erdélyi havasokon túl már régóta volt ott egy Románia. A mi anyaországunk, ahonnan elszakítottak bennünket, vagy ha ez nem igaz: amelyből kiszakadtunk. De ugyanazt a nyelvet beszélték és beszélik Predealon innen s túl is. Parisban nem kellett szégyenkeznem. Ha igaz is, hogy havasalföldi pásztorok, gazdag bojárok, zsíroshajú földmívesek, tengerparti halászok leszármazottai vagyunk, én Parisban már a román királyságról olvastam a történelemben és nagy román írókkal találkoztam, akik latinoknak vallották magukat. Színészeket, színésznőket találtam a Szajna mellett és politikusokról hallottam beszélni, akik előtt komoly tudományos körökben is leemelték a kalapot. Nem voltak fölényesek, de csak egy pillantást kellett vetnem a történelemre és arra a területre, ahol népemnek bölcsője van és szívemben teljesen megnyugodtam. A magyaroknak kellene legjobban érteniök ezt a dolgot. Törökök ültek a nyakunkon évszázadokon keresztül és a nyugat nagyon messze van. Persze keresztény volt itt is egyszer minden, de ne feledje el, mi Bizánchoz tartoztunk és tartozunk lelkileg még ma is. Tartsak történelmi előadást? A magyarok előtt is fölmerült ez a lehetőség, de ők a sors különös akarata folytán, a nyugatba kapaszkodtak. Eleget tanítják maguknak az iskolában. Az erdélyi havasoktól lefelé ez a terület mind Bizánchoz tartozott és amikor jött a szkizma, vele együtt hullottunk a szkizmába is. A török először minket fertőzött meg. Keleti gyökerekre talált az itt lakó törzsecskékben és még jobban beléjük oltotta a fatalizmust, az elfogultságot, az egyoldalúságot és a bujaságot. Iígy alakultunk mi kis és nagy háborúk árán néppé, harcoltunk a törökökkel és a törökök ellen, mint a magyarok. Igaz, hogy vadabbak voltunk és kultúrálatlanok, de a vér kovácsolt össze bennünket. A nagy lökést két dolog adta a nemzetté kristályosodáshoz. A görögkeleti vallás és a francia forradalom. Volt mibe belekapaszkodnunk, ami egyúttal a nyugathoz is láncolt. A nemzeti vallás a felébredő európai liberális nacionalizmushoz. Végre együteműen haladhattunk a nyugattal. A mi fejlődésünk és a nyugati ideák találkoztak. És rájöttünk arra, egészen öntudatlanul, hogy micsoda erő van abban, ha a pópa nem egy ismeretlen Isten számára verbuválja a híveket, hanem az emberekben élő megmagyarázhatatlan vallási érzésnek konkrét célt ad a mennyország

mellett. Nem engedi ki őket a haza és a nép fogalomköréből. Észrevettük aztán a legnagyobb veszélyt, mely a pásztorokból és földmívesekből álló, síkságon élő államot érheti: a regáti zsidók nem is voltak teljes jogú állampolgárai az államnak! Aztán a nép és a többi osztályok között a szakadék nem volt mély, a mi hercegeink hosszú ideig paraszt hercegek voltak és az este frakkba öltözött diplomaták a nemzeti ünnepeken nem szegyelték fölvenni a parasztok viseletét, a bocskort és a színes cifra mellénykéket. Titokzatos egy nép útja. Latin gyökerű a nyelvünk, tele szláv és török elfajzásokkal. Amikor hallgatom szláv, ha nézem a szöveget, latin. Az sem véletlen, hogy például Vasile Alexandri az egyik legnagyobb román költő, akit egyesek velencei görög származásúnak, mások csángó magyarnak tartanak s aki híres diplomatánk volt – a múlt század végén a «Latin faj dala» című költeményével nyerte meg a latin nyelvek társasága által kitűzött francia világdíjat. A latin tudat tehát végigvonul egész életünkön, még ha primitívnek, komikusnak is látszik.

– De a népdalokban nem – vágott közbe a magyar –, hiszen kimutatták, hogy a román, szláv és magyar népdalok sok helyütt milyen közös tőről fakadnak, egy bizonyos középeurópai ősanyagból. Ismerek olyan népdalt, melyet félig magyarul, félig románul énekelnek Erdélyben.

– Erdély egészen más lapra tartozik – folytatta a román. – Itt a nyelvről és a nyelv által sugallt szellemről van szó és végeredményben a nyelven keresztül alakul ki egy nép lelke is. Kimutatható a magyar hatás mindenfelé, épp az említett költőnél is. De ugyanígy mutatjuk ki a német hatást az egész magyar kultúrára és a még nagyobb francia hatást a románra. Ha a hatások vizsgálatába megyünk bele, oda érkezünk, ahol primitív iskolai dolgozatok szoktak végződni. Némelyik tanár azon lovagol, hogy egy-egy íróra, költőre a másik milyen hatással volt. A végén kiderül, hogy nincs is eredeti költő, vagy író és így szépen elérünk Ádámhoz, mert ő lévén az első ember, bizonyára ő volt az első költő is. A néplélek sokfajta hatásból tevődik össze, de mégis eredeti. Nézze meg például Bukarest városképét. Gyönyörű utcák, hatalmas paloták, tomboló forgalom, nagy színházi élet, de a mellékutcákon és a főútvonalakon is ott vannak azok a bizonyos havasalföldi parasztok, akiknek mindent köszönhetünk. Kultúránk szervesen nő ki belőlük.

– Azért mégsem tagadhatják le – szólt közbe a szlovák leány –, hogy Románia nemzetiségi állam.

– Ki akarja letagadni? De nem sokáig lesz az. A különbség köztünk és Csehszlovákia között az, hogy míg Csehszlovákiában a szláv elem nem egységes, addig az erdélyi román, a regátitól minden különbözősége ellenére is egy lényegű segítséget kap.

– A gyulafehérvári nemzetgyűlésen mást ígértek – szólt a magyar. – Az akkori vezetők épúgy mint Csehországban nem tagadhatták meg önmagukat s ugyanúgy azt ígérték, hogy teljes önkormányzatot adnak az ott lakó nemzetiségeknek, mint északon a szlávok. Meg kellett tenniök becsületből is ezt az ígéretet, hiszen hosszú ideig a Monarchiában a maguk részére ugyanezért az önkormányzatért küzdöttek. A gyulafehérvári nemzetgyűlés ideiglenes önkormányzatot ígért, proklamálta az itt lakó nemzetek teljes szabadságát. «Minden nemzet önmagát kormányozza – mondották, – saját nyelvén, saját közigazgatással, a saját kebeléből vett egyének által önmaga látja el a közoktatást és az igazságszolgáltatást. Minden nemzet a törvényhozási képviseletre és az ország kormányzásában való részvételre népességének számarányában nyer jogot.» Ez a lényege a gyulafehérvári határozatoknak, na meg a földreform, s ezt nem tartották be egészen.

– Téved – mosolygott a román –, mi most önvédelmi harcot folytatunk s ha betartottuk volna az ígéreteket százszázalékig, már végünk volna. Az ígéretek betartásának alapja az volt, hogy a magyarok elismerik a statusquot. Ez nem történt meg, Erdély elszakítására törekedtek, a revíziós mozgalom fellángolt s így szó sem lehetett arról, hogy a magyar elemet saját hazánkban megerősítsük. Különben én is tudok példákat hozni. Az igaz, hogy voltak román iskolák, középiskolák, tanítóképzők, bankok, folyóiratok, lapok a régi Erdélyben is, az viszont ismét letagadhatatlan tény, hogy a magyar irodalom sehol sem virágzott és sohasem annyira, mint épp a román uralom alatti Erdélyben. A lapokat cenzúrázzuk igaz, de magyar lapok jelennek meg Kolozsváron, Bukaresten, Nagyváradon, Aradon, mindenütt. Nem tréfa dolog, amit nacionalistáink hangoztatnak, hogy a kulturális életet még nem foglaltuk el és a cél most: megfelelő életlehetőséget biztosítani a román parasztság számára, hogy elfoglalhassa a középosztálybeli pályákat. Bukaresten egész más a helyzet, meg a Regátban. Bukaresten több mint százezer magyar ét, de ezek alacsonyrendű munkát végeznek, ők a szolgák, cselédek, kihordok, ezektől nincs mit tartani. Erdélyt kell átalakítanunk.

– Nem valami becsületes dolog ez, – dobta bele az első veszélyes kérdést a magyar.

– Állítsanak meg egy népet, ha tudnak. A szaporodási index minálunk a legnagyobb. Vonuljunk vissza a hegyek mögé? A magyaroknak is adunk éppen olyan életlehetőséget, mint ők adtak nekünk. És amilyen a szászoknak is van. A szászok nem azért maradtak fenn, mert a magyarok hagyták őket, hanem mert erős fajta s mikor a magyar nacionalizmus elkezdődött, nem volt idejük lenyomni őket már. A szászok ugyanis sokkal fejlettebb népi életet élnek, mint akár mi, vagy pláne a magyarok, akiket még mindig egy «uralkodó osztály» irányít. Azért mégse hiszem, szólt a német, hogy Románia túlságosan egészséges ország volna, sokat tartanak demokráciájukra, de az a szabadság, amit a román lapok művelnek, már kissé sok. Az állam tekintélyét ássa alá a sok pör, panama, leleplezés.

– Nagyon örülök, hogy végre beszélhetünk erről is – szólt a román. Egyáltalában nincs mit tagadni rajta. Őszintén meg voltam lepődve, mikor Budapestre jöttem s láttam a rendet. Egyszer véletlenül ki kellett szállnom, a Nemzeti Bankban akadt dolgom. Percek alatt elintézték s nem volt szükség semmiféle «közbelépésre», míg sajnos, odalent sok mindent csak a pénz «megtámogatásával» lehet elérni. Akarják a magyarázatát? Románia tulajdonképen nagyon gazdag. Hatalmas petróleum-kincse, amely, sajnos, nincs egészen a mi kezünkben, világtávlatba kapcsolja bele. A latin származás tudata, ha messze is vagyunk a nyugattól, hidat képez feléjük. De ugyanakkor a nép még vad és sok helyütt civilizálatlan. Jassy és Sinaja gyönyörűek. A vidék elragadó, de egyébként nagy elmaradottsággal találkozik az ember mindenütt. Hallottak a maglaviti pásztorról, aki állítólag látta az Istent. A primitív nép pópáival együtt vad extázissal, százezrével futott látni a csodát, egymást nyomták agyon Isten látása és a szeretet nevében. Primitív miszticizmus ez. Egészen más mint az orosz paraszté és semmi köze nincs a lourdesi csoda fenségéhez, a néplélek még egészen zavarosan, misztikus gyökerekből táplálkozik és ugyanakkor találkozik az előbb említett nagy világáramlattal. Természetes, hogy ez a találkozás megzavarta. «Erkölcstelensége» innen való. Az államról más a fogalma, mint maguknak. Ha egy kormány kicserélődik, vele megy a közigazgatás (de ugyanez történik Amerikában is, úgy-e?). A nép minálunk nem úgy helyezkedik el, legalul, mint a piramisalakú társadalmakban, hogy minden rajta nyugszik és ő nem mozdulhat el a helyéről. Ellenkezőleg. Mi a népet mozgósítottuk nemzeti céljaink érdekében és ezért most lehetőségeket teremtettünk számukra. Természetes, hogy a gyorsaság megbosszulja magát s ha valaki közülük elhelyezkedik egy hatalmi pozícióban, akkor könnyen visszaél vele. Innen a sok hamisítás, pénzelfogadás és a többi. Mi azonban le is leplezzük őket. A végletek emberei vagyunk. Ha járt valaha nálunk, nem tagadhatja, hogy udvariasak, míg a tyúkszemünkre nem lépnek. De akkor azután megszűnik minden regard... – A vége jóra nem vezethet – szólt a német. Mindenkit felfalni lehetetlen.

– Ezt éppen maga mondja? – kérdezte gúnyosan a román.

– De még mennyire. A németeket félreértik, azaz soha meg nem értik. És ez nem baj.

– Nem tudom, hogy mire célzott – fordult a német felé a magyar –, én azt gondolom, hogy ha Románia is megmaradt volna régi országa területén, ha nem akart volna sokat markolni, mégis csak jobb volna a helyzet. Egységes gazdasági terület, előnyösebb a nép számára s nagy területek együttműködése könnyebb, mint apró államocskáké ... Brassóból Zürichbe ma csak így lehet utazni: vámvizsgálat Kötegyánnál, Hegyeshalomnál és Feldkirchennél. Románok, magyarok, osztrákok többszörösen éreztetik állami szuverenitásukat.

– Ha ezt a kérdést vetjük fel, akkor lehetetlen félúton megállanunk – szólt közbe a szlovák leány. Mert akkor kíváncsi vagyok, hogy miképen képzeljük el az államaink közötti együttműködést. Hiszen a régit vissza nem állíthatjuk.

– Azon az alapon, ahogy most vagyunk – kiáltott fel a román. Miért változzon meg a helyzet? A román társadalomban nem fog találni egyetlen réteget sem, amely helyeselne a magyar revíziós törekvéseknek vagy a középeurópai monarchiának. Egészen egyszerűen azért, mert észszerűtlennek tartjuk és a kedélyeket fölöslegesen megbolygatná. A regáti román parasztnak egészen mindegy, hogy kik uralkodnak felette. Annyit azonban biztosan tud, hogy a magyar uralom nem jöhet. De még mielőtt tovább megyek, ha őszinték akarunk lenni, miért tegyünk szemrehányást egymásnak? Nem tehetünk róla, hogy itt állunk saját külön megnövekedett román államunkkal, mert hiszen a nagyhatalmaknak is szükségük volt rá! Mikor felszabadultunk a török alól, beoszthattak volna, – ha nincs más céljuk – okosan, jogok biztosításával egy nagy birodalomba. Ehelyett legyezgették önállósági vágyainkat s körülbástyáztak bennünket a különböző békékbe és szerződésekbe. Nekem az a titkos nézetem, hogy a nagyhatalmak nem engednek most se megegyezni bennünket, azaz...

– ... a nagyhatalmaknak volt szükségük arra, hogy összerombolják a dunai monarchiát, amelyet összeromboltak volna akkor is, ha nem egy Habsburg ül a trónján – fejezte be a mondatot a magyar.

– Egyszóval maradjunk a román társadalomnál, amely tulajdonképen most épül – folytatta a román. Minden az állandó forrongás stádiumában van, de ez a forrás nem a széthulló, hanem az összetartó erőket egyengeti. Valóban olyan, mint a must, melynek csak egy célja van, hogy borrá forrjon. A parasztságból lett erős középosztály csak egyetlen célt ismer; hogy kiépítse a maga kulturális hadállásait. Ezért tanul annyi román fiatalember külföldön. Találkozhat velük a Zürich melletti Brown Boveri gyárban, éppúgy mint Parisban, Londonban, vagy Berlinben. Én is egy voltam ezek közül. A fiatalokból nem lesznek tisztviselők, hanem igyekeznek szabad pályán elhelyezkedni. Az én családom például igen érdekes összetételű. Apám, mint mondottam, brassói születésű, vérbeli román. Anyai ágon görögökkel keveredtünk. Ameddig én ismerem a családot, mindig kereskedők voltak. Mikor azután apám leszerelt, megcsillant előtte a lehetőség, hogy fiát majd úgy nevelje, hogy valamelyik bukaresti minisztériumba kerüljön, vagy valamilyen prefektúrán legyen tisztviselő belőle.

De okos ember volt és ismerte a viszonyokat. Tisztelte valamennyi politikust, Tache Jonescutól Bratianuig, de a tisztelet mit sem változtatott azon, hogy a sajátos romániai atmoszférával tisztába ne legyen. Hiszen nálunk történt meg, hogy mikor Maniut a király megbízta egy koncentrációs kabinet alakításával s Maniu elkészült a kormánylistával, a királyi palota folyosóján kihallgatásra menet már találkozott – az időközben, az ő tudta nélkül kinevezett új miniszterelnökkel. Nem akart apám engem ily viszonyok közé beadni! Nem mintha megvetette volna őket, tudta, hogy azért minden rendben fog menni, mint a must forrongása egy cél felé hömpölyög – a zavar és ez Románia nagysága. A családi tradíciót nem jó áttörni s így maradtam én is kereskedő. Kikkel találja az ember magát szemközt Romániában? Sokan persze azt hiszik, hogy a legnagyobb probléma odalent a magyarok. Ennél nagyobb tévedést el sem lehet képzelni. A magyarok nem jelentenek többé feszítőerőt. Nem képviselnek egy olyan elvet, koncepciót, melyért érdemes volna még az erdélyi magyaroknak is ki-mozdulniok mostani helyzetükből. Fáradtaknak látszanak s úgy nyugszanak bele a kisebbségi sorsba, mintha ezt végleges megoldásnak elfogadnák. Az uralkodó nép, amely természetesen mi vagyunk, nem hisz ennek, mert a szomszédban ott van a magyar állam, de nem is nagyon becsüli többé a magyar kisebbség munkáját, mert látja ugyan a heroizmust a vezetőiknél, de nem tudja kitapintani, hogy a védelmen túl van-e valami magasabb céljuk?

Az élet pedig mozgás és nem hiszem, hogy a magyarok belenyugodnának a jelenlegi helyzetbe. Ott vannak a székelyek, akiket azt hiszem sikerülni fog elrománosítani. Nem kell itt tűzzel-vassal «dolgozó» inkvizícióra gondolni. A történelmi igazságtalanságokat tesszük jóvá, de a kisebbségeknek azért életet adunk. Persze hosszú idő kell hozzá és lehet, hogy nem sikerül. Nincsen abban semmi erkölcstelen, amit mondottam. Megadjuk a megfelelő életfeltételeket, de ha őszintén és igazán akarjuk a román elem megerősödését, akkor nem tűrhetjük el, hogy a kisebbségiek magasabb kulturális színvonalon legyenek mint mi. Nem hiszek abban, hogy Erdélynek külön tradíciója, az úgynevezett transsylvanizmus segíthet a bajokon. Ehhez arra volna szükség, hogy Erdély három nemzete egyformán akarja a «békés» együttműködést. A magyar történelemből hivatkoznak itt Erdély történetére. Elfelejtik közben, hogy akkor a három nemzetet a magyar, székely és szász jelentették és a román mint nemzet nem jelent meg ily alakban a felszínen. Akkor mi még csak vad parasztok, lázadók és őrültek voltunk. A magyar történelemben Hóra és Kloska is mint a legvéresebb, aljas rablók szerepelnek, Avram Jancuról pedig kizárólag azt tanítják, hogy őrült volt. Nem hallottam, hogy valamilyen magyar iskolában beszéltek volna például erről a folyóiratról, mely most Nagyváradon jelenik meg. 1865-ben alapította Josif Vulcan. Persze róla sem tudják, kicsoda volt. A három nemzet, egyszóval, csak úgy érthetné meg egymást, ha egyáltalában volna a megértésre készség bennük. A mi részünkről még hosszú időnek kell eltelnie, amíg ilyenről nagy tömegben szó lehet. Nem a cinizmus mondatja velem ezt, hanem a tények. A Maniu- és Vajda-szerű emberek már nagyon öregek és nem számítanak. Hallott-e valahol róla, hogy magyar, szász és román fiatalok együttes találkozóra jöttek össze? Soha. Egy-két lap és egy-két bukaresti tanár álmodozik ilyenről, de egyelőre hiába. A mi fiataljaink a friss élet tudatával indultak neki a világnak. A magukéi az elnyomottság küzdelmével. A mieink a győztesek, a magukéi a megverettek. Amíg a történelem kiegyenlítődik, hosszú időnek kell eltelnie. Nincs más megoldás egymás között, mint a harc. Ha világosan akarnak látni, maguk sem tagadhatják. Igaz, hogy sok magyar lap és könyv jelenik meg Erdélyben, ezrével kerülnek a kirakatokba, ezt magam mondtam az előbb, de nézzék meg, csupa szépirodalmi mű és íróik lassanként Budapestre vándorolnak. Szeretném látni ezeknek a könyveknek erdélyi példányszámát és szeretném tudni, hányan vannak maguk közül, akik titokban és dacolva az államhatalommal a falvakat járják. A szászok mások! Nincs azon semmi csodálkozni való, hogy az erdélyi szászok nem haladhatnak a magyarokkal soha. A Német birodalom áll a hátuk mögött s oly reservoirjaik vannak, mint maguknak nincsen. A szászok nem jelentenek problémát az állam életében, leszámoltunk velük, hagyjuk őket. Túlságosan veszélyes partner volna a Birodalom. Van még egy-két nemzetiség, bolgárok, szerbek, oroszok, ezekkel majd csak elbánunk. A nagy probléma a zsidók. Ma még szabadságuk van és a különböző szabadkőműves alakulatokon keresztül éreztetik is hatásukat az állami életre. Egy nagy ballasztot maguktól is átvettünk. Itt hagytak nekünk félig és háromnegyedrészben megmagyarosodott zsidókat, akiknek egy része becsületesen tartja a maga magyarságát, egy másik része azonban már szeretne felszívódni hozzánk. Ily rövid idő alatt a dolog azonban nem megy. Mióta Magyarország nem egészen megfelelő átvonuló terület nyugat felé a galíciai zsidóságnak, azóta Besszarábián keresztül felénk masíroznak és levanteiekké válva húzódtak tovább nyugat felé. Ezt fogjuk megakadályozni. Olvastak bizonyára a vasgárdáról, Goga mozgalmáról, Cuza pártjáról. Ezek szélsőségek. De ha már ilyen sok szélsőség van és ha ilyen sok szelepre van szükség, az a társadalom telítettségét jelzi. Egyáltalában tudni akarja, mi jellemzi a mai román társadalmat? A vitalitás minden téren. Nézze meg a régi magyar városokat. Ki vannak cserélve. Hogy közben a nyugdíjasok és egyes tisztviselők nem kapnak fizetést? Megkapják, csak nálunk az állami gépezet nyikorog és egészen másféle és másfelé halad, mint például Németországban. Küzdenünk kell a legkülönbözőbb felfogásokkal, de nyíltak merünk lenni.

– Egy szóval Románia az ideális állam, – gúnyolódott a német.

– Még sosem merült fel agyában az a lehetőség, hogy az egésznek rossz vége is lehet, – szólt a magyar. – A Tiszáig Románia nem törhet elő. Mégis csak van különbség ország és ország között. Mi is voltunk ilyen stádiumban, mint ma Románia, de mi sokkal (szabad így kifejeznünk magunkat) magasabban állunk.

– Azt hiszem – szólt a román –, hogy meg tudom magyarázni, miért foglalkozik mégis szivesebben velünk a nyugat. Csodálkoztak rajta bizonyára, hogy a katolikus Franciaország egyik minisztere, az azóta szerencsétlenül járt Barthou, csak átutazott Budapesten, és a román parlamentben, ahol csupa görögkeleti elfogult nacionalista ül, a maga katolikus lelkiismeretére hivatkozott. Ha sejtésem nem csal, itt arról van szó, hogy tisztelik bennünk a friss indulatokat. Mutassanak fel maguk is valamit. Marosvásárhelyen a katolikus templomnál nagyobb már a görögkeleti katedrális és minden városban nemsokára így lesz. Szövetkezeteink erősebbek. A vezetők igaz, hogy többet lopnak, de a lehetőség mégis nagyobb. Lapjaink nagyalakúak és frissek, gúnyosak, szabadság van nálunk, tréfálkozunk a miniszterelnökkel és ha akarjuk, kigúnyoljuk a királyt. Hogy mi lesz ezután? Majd eldől.

– Azért mégsem mondanám, hogy a magyarok olyan veszélytelenek, – szólt közbe a csendesen ülő német. Vessen csak egy pillantást a térképre és ott találja őket Bukarestben százezer példányban, Prágában, Zágrábban, Belgrádban, Kolozsvárt az egyetemeken. A kocka fordulhat s talán csak alszik ez a nép.

– Nem vagyok a magyarok ellensége – mondta a román. – Említettem, hogy sokan akarják valamilyen alapon a megegyezést. De ennek reális feltételei vannak s én a közhangulatot világítottam meg, nem jószándékú kivételekre hivatkoztam. Románia ellenkezésbe jutna egész fejlődésével és elindulna a visszafelé vezető úton, ha önmagától mondana le bármiről. Ami célunk a jelenlegi állapot megerősítése és szó sem lehet arról, hogy Magyarországnak Erdélyt visszaadjuk. Ez a mesék világába tartozik. De még arról is hiába beszélnek egyelőre, hogy Erdély Románia és Magyarország közös gyermeke legyen. Egy ilyen megoldásra semmiféle történelmi alap nincsen. Meg fogunk egyezni, ha a politikai szükség úgy akarja.

– Tűz és víz soha nem egyezhetnek ki egymással – szólt közbe a német. Ön mondotta – fordult a román felé –, hogy a «latin tradició» ellenére egész erejükkel Bizáncba kapaszkodnak. A görögkeletiség pedig tüzet jelent a nyugati kereszténységnek.

– Volt egy nagy magyar költő – szólt most a magyar –, Ady Endre, aki mégis érzett valamit a közös sorsból s így fejezte ki magát: »Dunának, Oltnak egy a hangja«. Nem lehet tagadni, hogy igen sokan vannak Magyarországon, akik reális lehetőségeket látnak a költő víziójában. Sokan romantikusnak, sokan pedig prófétának nevezik emiatt Adyt. Akik a kibékülést szeretnék, azt mondják, hogy van egy közös dunavölgyi kultúra s nem esünk oly messze egymástól. Arra alapítják feltevésüket, hogy évszázadok folyamán a közös elemek erősödtek s ennek a megegyezésnek kiindulópontja csak a parasztság lehet, mely egyformán érez az Olt mellett, a Havasalföldön – és a Dunántúl. A világháború után a csehszlovákiai magyar fiatalokból el is indult egy mozgalom, mely turáni-szláv paraszt államról álmodozott és a románokat is végeredményben szlávoknak minősítette. Abban a hiedelemben éltek, hogy a világháború alatti állapot hirtelen megkövesedik s ha ez így lett volna, valóban el lehetett volna kezdeni valamit. Ugyanis húsz évvel ezelőtt az utódállamok középosztálya nem volt még erős, a magyaré pedig éppen letűnőben volt. Azóta azonban, mint már hallottuk, éppen a parasztságból erősödött meg a román és szláv nacionalista öntudat s ma már egymással nemcsak mint hangulattal van dolgunk. Sok a közös vonás bennünk, de hogyan hasonlítható például a nyugodt és tempós magyar paraszt az extatikus lírikus románhoz?

– A történelem, mégis csak tanítómester, ilyenkor látja az ember, mennyire nem volt igaza például Nietzschenek, mert az egész magyar–román viszony, vagy mondjuk így: a nyugat és a románság viszonya eldől a történelmen. Azt mi is tudjuk valamennyien, hogy Erdély és Ó-Románia két különböző egység. Ó-Románia arisztokrácia nélküli kettős tagozatú társadalmával a fanarióta uralom becstelen emlékével nem nevezhető egy értékű államnak a nyugati impériumokkal. Ezek a görög fejedelmecskék, akik a Havasalföldön uralkodtak, kizsákmányolták a népet s ennek nyoma még ma is az a sok visszásság és visszaélés, ami a román társadalomban látható. Igy van-e? – fordult a románhoz.

– Ebben szóról-szóra igaza van – felelte a kereskedő, – de a helyzet a háború után megváltozott s már túl vagyunk azon, hogy a román társadalmat Caragiale vígjátékain keresztül lássuk. Ő mutatta be ezt a kialakulóban levő züllött középosztályt maró gúnnyal és véres ostorozással. De azóta az erdélyi és ó királyságbeli román összekeveredett s a nagy harc most van eldűlőben. Melyik szellem fog győzni? Az-e, amely a magyarokkal és szászokkal való együttélésből mégis csak tanult, vagy a másik, amely rohan előre a történelmileg és a történelemtől determinált úton? Az az egy azonban bizonyos, hogy a kialakulóban lévő román középosztály, a regáti és erdélyi és a parasztság teljesen egyöntetű abban az állásfoglalásában, hogy sorsát önmaga akarja intézni és azt nem osztja meg semmilyen fajtával vagy nemzettel.

– Akkor tehát mi magyarok – mondotta a fiatalember, — borítsunk fátyolt a múltra? Én kétségbevonom, hogy Romániának sikerülni fog pacifikálnia területét. Végeredményben mégis csak az a fontos, hogy egy állami közösségben a rendet biztosítsuk s nem lehet cél, hogy magát az államot tartsuk forrongásban. Nem felejtem el egy erdélyi magyar írónak, Kós Károlynak, de Tamási Áronnak az írásait sem. Tamási székely, Kós szász-francia származású. Tamásiban, az ő históriáiban ott érzem az egész románságot is. A terület, a táj, a múlt és jelen feszültségét. Kós Károlynál pedig érzem az igazság lüktetését. Van egy kultúrtörténeti munkája Erdélyről. Micsoda erő, de ugyanakkor milyen nyugati humanizmus szól ebből a kötetből, mely megérti és felméri az erdélyi nemzetek kulturális fejlődését. Kérdés, ki ér el majd nagyobb sikert, aki megért, vagy aki csak önmagát akarja megérteni?

– Talán éppen ott fogják elveszíteni a csatát – mondotta a román –, hogy másokat is meg akarnak érteni. Ha egyszer könyörtelenségre van beállítva a harc, akkor a fegyvereket csak fokozni szabad.

– De vajjon kiírtható-e egy nép és egy gondolat a világ színpadáról? – vágott közbe a magyar. Sikerült-e valaha az egyik népnek a másikat kiradíroznia a térképről. Sohasem! A támadás fegyvereivel egyidejűleg a védelem fegyverei is tökéletesednek. S egy nép csak akkor tűnik el, ha föladja önmagát.

– A magyaroknál ez a megértés: önmaguk feladásával egyenlő – mondotta a román.

– Nem hinném – válaszolta a magyar –, mert minden nép akkor adja föl magát, ha letér a számára megszabott útról. A magyar csak annyiban lehet nacionalista, hogy idegenségét, faji különállását, legnagyobb erejét megőrizze, de ezentúl mindenfelé ő a kapocs.

– De hiszen mi is idegenek vagyunk – sóhajtott föl a román. Van egység bennünk, de testvéreink, akikhez húzódnánk a latin elv alapján,

ha segítenek is, végeredményben a jótevő, de szívtelen nagybácsikhoz hasonlítanak. Az itt lakó szlovák megérti nyelvét orosznak, szerbnek, horvátnak, egyszóval minden szláv népnek. Mi nem értünk meg senkit s a nagy latinok számára, ha románul kezdenénk el beszélni, cigányok vagyunk. Nagy bojár famíliáink megtalálták az utat Paris legelőkelőbb társadalmába, fiaink kint tanulnak az egyetemeken, de ha nemzetközi szélhámosokról írnak egy filmet, az ügyes szélhámosnak román neve van. Ugy-e nem nagy kitüntetés? Idegenek vagyunk és csikorgatjuk a fogunkat, mert védekeznünk kell a szapora bulgárok, kommunista oroszok s a Fekete tengeren előretörő törökök ellen. Hová meneküljön egy nép, ha sikerült az álma, amit egy véletlen döntött el, ha nem saját maga erejébe? A mi sorsunk egy időre azon a tanácskozáson dőlt el, amikor 1917-ben a koronatanács elhatározta, hogy a központi hatalmak ellen megindítja a háborút. Nincs izgalmasabb olvasmány, mint erről az ülésről felvett jegyzőkönyv. A német származású király és tétovázó tanácsadói mintha sugallatra cselekedtek volna. Ha nem lépnek be a háborúba a központi hatalmak ellen, megoldatlan problémák izgatják még ma is a Dunavölgyét. – Hogy lehet ilyet állítani – vágott közbe a magyar –, hiszen a mai helyzet olyan, hogy a kérdések mint szuronyok merednek elénk. Igazat kell adnom az előbbi véleménynek mondotta a német. Hiszen most tabula rasa van előttünk. Az osztrák–magyar monarchiát tovább tartani nem tudták. Maguk a monarchia népei esküdtek ellene. Igy mindegyik megkapta a magáét. Vágyaik százszázalékosan teljesültek. Az itt lakó népek önállóságot kaptak, függetlenséget. A gennyes kelések felfakadtak, lehet gyógyítani. Egyik sem akart mást, mint ami történt: a magyarok önálló vámterületet és elszakadást Ausztriától, a románok Nagyromániát, a szlovákok és csehek északi szláv államot s a szerbek délen ugyanazt. Az álom teljesült. Kész. Mit akarnak tovább?

– Tévedés van a dologban – mondotta a magyar –, mert igaz, hogy önállóságot és függetlenséget akartunk, de kizárólag a monarchiának rossz alapokra helyezkedő s a történelmet meghamisító szellemétől akartunk szabadulni, mely a dinasztiát tette az itt lakó népek együttélésének egyedüli alapjává, nem pedig...

– Ez a beszéd túlságosan messze vinne, ha folytatnánk – vágta el a vitát a román. Ezeken nem gondolkozhatunk. Az államformát eldöntik a politikusok. A népek önmaguk fölött döntenek s itt csak az erő számít, a valóság és az öntudat. S a valóság az, hogyha panamázó tisztviselők és egy kialakulatlan középosztály zsákmányolják is a parasztot s ha hozzánk is elérnek a nemzetközi kapitalizmus nyúlványai, ha növekszik is a kommunista agitáció, ha azt is híresztelik, hogy nagy az erkölcstelenség és a vérbaj és ha igaz is, hogy Közép-Európában mi hurcoltuk be a leprát, ezt a förtelmes betegséget s ha magunk előtt sem tagadhatjuk le, hogy sok dolgot kell még utólérnünk, amin a németek, magyarok túl vannak, a lényeg egy marad: nem alkuszunk.

Kis csend állt be, mely ránehezedett valamennyiünkre. Azután a sarokból megszólalt egy hang, mely eddig nem nagyon szokott közbeszólni. A séta közben közömbös dolgokat mondott, figyelt. A szerb katonatiszt volt.

– Meddig? Meddig nem alkuszunk? – és a román felé fordult.

– Remélem, ez nem akar sértés lenni – felelte a román, mert a szerb szemei úgy villogtak, hogy a kérdés éle, értelme felől nem lehetett senkinek sem kétsége.

– Már túl sok sértő dolgot mondtak egymásnak – felelte a szerb – e szobában is és kint a nagyvilágban különösen. Kirobbanáshoz ezek az acsarkodások tizenöt éve nem vezettek. Nekem az a nézetem, hogy alkudni fognak. Szerbia ugyan tagja a kisantant csoportnak, de ami bennünket megkülönböztet különösen a román szomszédtól, itt nem akarok megint egyéni érzékenységet sérteni, a bátor kiállás – a halálig. Az osztrák–magyar hadseregnek 1914-es előnyomulásakor a szerb nemzet színe-java odaveszett. A világháborúban emberanyagot legtöbbet a franciák, szerbek és a magyarok vesztettek. Mi valóban nem alkuszunk. A román nacionalizmus csak addig erős, amíg egy erősebbet nem talál magával szemben. Én ismerem a maguk országát, sokat kellett odajárnom. Amit előbb elmondott, mind igaz. De kérdem, meglátszódnak-e azok a nagy világnézeti áramlások Romániában, amelyek ma egész kontinensünket átjárják.

Gyors mozdulatokkal felelt a román.

– Egyelőre még pártállam vagyunk és így pártokon keresztül látszik minden. Nemzeti szocialista és fascista szervezeteink is vannak. Embereket azonban nemcsak a nacionalizmus tart össze, hanem az építés vágya is. Ezekre gondol?

– Ezekre is – felelte a szerb. – Ismerem hangulatukat, csak azt csodálom, nem is csodálom, inkább megállapítom, hogy sem az államférfiak, sem maga a közvélemény nem akar kilépni önmagából. Mindig csak a maguk dolgával vannak elfoglalva.

– Nem értem – vágott közbe a román.

– Figyeljen ide – válaszolta a tiszt –, maguk először nem akarnak alkudozni, aztán tudat alatt visszaemlékeznek egy-két elmúlt évszázadra, mikor még szolgaságban sínylődtek. A közvéleményt erre harag fogja el, az alacsonyabbrendűség érzése, mire elhatározzák, hogy megerősítik lelküket. Nekiindulnak a világnak, de nem vesznek tudomást róla, s végül meg kell állniok, ki kell egyezniök, mert a hősiességre képtelenek. Ez nem szégyen. Nem támadásként mondom. Minden népnek más a hivatása, más a lelke, a spanyolok se harcos nép.

A szerb szavai most már úgy hatottak, mint a vádirat. Senki sem felelt, komoran álltak fel és rövid búcsúszavakat mormogva autókat rendeltek és eltűntek az éjszakában.

Forrás: Aradi Zsolt: Öt éjszaka. Budapest, a Vigilia kiadása, 1936.