30 év. Kerek szám is, erős évforduló is, ma már nemcsak nemzedéknyi idő, de a mindennapi politikai szókészletben a Rendszerváltás évfordulójára utal. Jubileum – de vajon ünnep is?

A nemzeti emlékezet áthangolására és újraírására épülő kormányzati pro-konteók egyike, a visszavetített fogalmak zavarának egyik legfőbb kulcskérdése volt és maradt a Nagy Imre újratemetési szertartás mint 1956 emlékezetpolitikai újraelbeszélésének alkalma. Alkalom, melyen a Nemzet Fiai megjelentek a Hősök Terén, és szertartásosan bocsánatot kértek, újratemetést szerveztek a mártírrá lett miniszterelnök, Nagy Imre hamvaival, az 56-os parcella kialakításával, a Tovarisi Koniec plakáttal, s nem utolsósorban a „ruszkikat hazaküldő” Orbán Viktor első nagy nyilvános szereplésével. Azóta 56-ra újabb évtizedek rakódtak, a Nagy Imre szobrot épp most száműzték a Kossuth tér sarkából, az 56-osok Lángját mint fölösleges emlékezetfoszlányt kiiktatták a nemzeti főtér horizontjából, kiseprűzték Károlyi Mihályt is a másik ficakból, s fölébresztették Kossuth mellé illőként a két háború közti államnemzeti előkelők szoborkompozícióit, lőteret formáltak a Kossuth térből, s most árkolják a kortárs Trianon restauratív síremlékét is. Az 56-os résztvevőkkel induló Oral History archívumot pedig most, midőn a királyi várbazár nemzeti kegyhellyé formálása okán lesipurcolták a budai Várból, lenyúlják mint saját új nemzetkutató intézményük /„Veritas” intézet/ lehetséges bázisát, szerzői jog mellékes, de törölve minden igény, mely közösnek gondolná a Forradalom maradék hangtárát és meghatározó résztvevőinek írott vagy filmi hagyatékát. Kegyeletsértés, generációsan, kíméletlenül, parttalanul és aggályok nélkül. Majd a „méltók” újraírják, ne féljetek semmit…!

A jeles évfordulóra a Napvilág Kiadó új kötetet hozott ki, melyben a közismereti tudás egyfajta újraértelmezett szöveganyaga kapott helyet.ⁱ Nem az „újraírás” a fő tónusa, hanem a sokrétű megjelenítés, az esszészerű belátási szabadság, a szakterületi ismeretanyag szövegösszefüggésekbe helyezése. Nem restauráció, nem tudományos ellenbeszéd, hanem az elbeszélés öröme, a tudás bája, a lehetséges ismeretek lehetséges narratíváinak körképe. A szerkesztői intenciók nemcsak az újabb nemzedék(ek) múlt-képéhez kívánnak hozzájárulni, de a „különböző beállítottságú, szakmájú alkotó értelmiségiek, tudósok, írók, hitek vallói és hirdetői válaszolnak a feltett kérdésekre a legjobb belátásuk szerint. A felkért szerzők tetszésük szerinti arányban és módon fejtik ki véleményüket a témáról. A cél nem a tudományos arzenál felmutatása, hanem az erkölcsi felelősség felébresztése, mozgósítása, az, hogy hozzáférhetővé tegyük a nagyközönség számára szerzőink világlátását…” – szól a szerkesztő ajánlása. A megengedő gesztus, a felelősség ébresztése tehát fontosabb, mint „A” tudomány (ma esetleg hitelesnek tetsző, holnap alkalmasint zúzdára ítélt) fenségességével megpecsételt ismeretközlése. A szerzői közben katolikus püspök, konzervatív közgazdász, evangélikus lelkész, szociológus, történész, író, szociális alapítványi vezető egyaránt van, közismert és elismert emberek, kiknek múltról, Átmenetről, jelenről és jövőről alkotott képe bizonnyal sarkosan el-eltér. De a változások erősödő sodra, a nemzedéki nézetkülönbség, a világnézeti elköteleződés azon a ponton összhangban áll, hogy magáról a létezés módjáról, az átmenetiségről, a világ kölcsönhatásairól, az egyedi ember és a léthelyzet perspektíváiról egyaránt szólnak valamiképpen. Maga a kötet, s a szemléletmód aktualitása is tükrözi immár a kortárs szemléletmódok, az átélés, a történeti függésrendek sokféleségének alternatív felmutatása is. Ez a „rálátás” a rendszerváltó folyamatokat hajlamosnak látszik beilleszteni a világfolyamatokba, globalizációba, nemzetközi tőkepiaci változásokba, a Gorbacsov-éra eseményeinek és a liberális kapitalizmus szintén rendszerváltó folyamatainak egészébe, világpolitikába és szovjetológiai, tranzitológiai és poszthistorikus kontextusokba. A kötet külön is megér majd egy ismertető leírást, itt most csupán azért idézem fel, mert tanulságai az emlékezet-fejlődés és a szimplifikált történetmondás helyetti ellenpólust kínálják.

Az emlékezet mint felidézés – ennek történeti eredőivel és élményközvetlen hatásaival foglalkozó kutatók szerint is – roppant „szelektíven” működik. A sok-sok-sok információ, a megannyi sztori, egyedi tónus, magyarázkodások, helyzetleírások, közvetetten megtudott másságok nem föltétlenül állnak össze egysíkú, idői folyamattá, hanem csupán a megerősítések és az alkalmi szükségletek szerint éppen aktuálisnak tetsző emléktöredékek fölidézésére lehet alkalmas. Nem kontextusaiban, teljes körű rendszerében és mindenre vonatkozó működési hangsúlyainak teljes skálájával létezik tehát, hanem a napi rutinnal elfogyasztott végtelen mennyiségű (akár tudományos, akár képi, akár érzelmi, gondolati, stb.) információ alkalmi újrarendezésével mobilizálható – illetve valamelyest a megszokás, a rutinná vált beállítódások mentén is valamelyest. A szelekció tehát nemcsak maga is rutin, de az összefüggések, folyamatok, trendek „szétszálazása” is roppant következetes eljárás kell legyen. Az eljárásra, s magára az értelmező bemutatásra is rárakódik persze az idő, korlátozzák a másféle válogatások, áthatják a másképpen-tudások is. „Tudni” pedig nem lehet tényszerűen, csak értelmezni lehet egyvalamely tónusban. S itt most épp ez a tónus a lényeges.

A kötet ürügyén zajló rádióbeszélgetésbenⁱⁱ Ripp Zoltán történész fejti ki, mennyire lehet érvényesnek tekinteni a folyamatokban magukban élve a lehetséges változásokat, s így az emlékezeti momentumokat. Fölidézi az egykori, 1990 decemberében az ELTÉ-n rendezett konferencia kulcskérdését: Láttuk-e, hogy jön?ⁱⁱⁱ – végül is azt a nemhistorikus problematikát ajánlja figyelmünkbe, mely a változás esélyeinek, összetevőinek, értelmiségi értelmezéseinek azóta is alapdilemmája. S amiért ide citálom mindezt, nem különb ürügy, mint Ripp Zoltán monográfiájára figyelmet irányító szándék, mely ma már egyre kevésbé választható el a rendszerváltási átmenet szakirodalmi kulcsműveitől. Nehezíti helyzetemet, hogy maga az értelmezés sűrű tíz oldalnyi, apró betűs bibliográfiával zárul, tehát a legmegengedőbb esetben is reménytelen kísérlet az értelmező munkákat értelmező munka értelmező leírása. De annyit mindenképp megér, hogy a rendszerváltás első húsz évét az egyik legalaposabb népszerűsítő összegzésben kereső olvasónak is megnyugtató eligazítást kínál.

A kötet közelebbi vizitációja persze több séma szerint lehetséges. /Lásd fennebb séma, megerősítés, felidézés, az emlékezet mint maga is konstruáló konstruktum…!/. Címe szerint kihívó is, leíró is: Eltékozolt esélyek? A rendszerváltás értelme és értelmezései.^iv Első körben tehát egy sorozat része, melyben kortársak, történészek, szociológusok, közgazdászok, szociálpolitikusok, jogászok, politológusok által megjelenített rendszerváltozási résztémák a maguk szakterületi összefüggéseiben nevezik meg a főbb folyamatokat, trendeket, háttereket, következményeket. Ripp Zoltán ezekből is a húsz évnyi közéleti vita, értelmezés, elemzés, történetfelfogás, átértelmező hazai és nemzetközi forrásanyagot kezeli alapként, de három nagyobb fejezetében részeit tekintve is árnyalóan. Az első blokk a változás válságba illeszkedő és a világpolitikai erőterektől függő rendszerszemlélet tükre, a második a politikai és társadalmi átmenetek, bomlás és vajúdás, legitimációs viták köre, a harmadik fejezet pedig a húsz évnyi „nyugatosodás”, kétlelkűségek, jóléti vakremények térfele. Mindezt alapszempont szerint is nemcsak a rendszerváltás értelmezése és értékelése alapján, hanem a történésekhez és értékekhez is hozzájáruló közszereplők, társadalmi aktorok részvétele, képzetei, esélyei és átmenet-élményei alapján követi, legfőbb tónusában folyamatosan megjelenítve a rendszerváltás és rendszerválság kettős természetét, megjelenésmódjait, társadalmi tükrét és értelmezéseit is.

Ripp kitartó szándéka maga a folyamat tükrözése, kezdve a történeti környezet, a pártpolitikusok szerepvállalásai, az ítélkezés nélküli leírás feladata. Ez persze nem értelmezéstől mentes álláspont, de abban is következetes: az államszocializmustól a válság felé igyekvő kapitalizmusokig, két évtized rendszerválságainak kölcsönhatásaiig követi a változás menetét, a világpolitikáét éppúgy, mint a gazdaságét, a sajtóét vagy a pártállások szerint is elkülönülő verziók kölcsönhatásaiét. Saját szavaival (a kötet hátoldaláról): „Először a nyolcvanas évek végén kialakult válság természetét, a világgazdasági-világpolitikai folyamatokkal való összefüggését kísérli meg feltárni, és természetesen azt is, hogy milyen nemzetközi feltételek mellett ment végbe a nagy átalakulás. Majd a politika és a társadalom viszonyának problémáját vizsgálja a rendszerváltásban annak reményében, hogy kiderül, melyek voltak a magyar rendszerváltás történetének azok a lényeges vonásai, amelyekben az új rendszer egyre világosabban látszó legitimációs problémái gyökereznek. Az írás legnagyobb része az elmúlt húsz év politikájának történéseivel foglalkozik, az új rendszer társadalmi megítélése körül szaporodó gondok eredetét kutatja, abban a reményben, hogy az olvasó, amikor leteszi a könyvet, megalapozottabban tudja a maga számára megvonni a rendszerváltás óta eltelt két évtized mérlegét”.

A személyes ismertető persze nem hangsúlyozhatja a kötet erényeit oly mértékben, ahogyan érdemes lenne, valamint nehezen tehet kivételt a „fontos és kevésbé fontos” részkérdések között. Olvasóként elsősorban is a kérdésbátorság őszintesége az, ami feltűnik, de izgalmas az is, miképpen látja a politika történésze a válságtermészetű jelenségek kölcsönhatásait, ebben Gorbacsov szerepét vagy a Szovjetunió nagytérségi politikájának esélyeit, a kádárizmus intézményes és ellenzéki, pártos és alkufolyamatokba torkolló verzióit, a „csendes többség” viselkedésmódját és későbbi legitimációs megoldásokhoz hozzájárulását, a kezdeti „fogalomharcokat” és ezek utólagos átmeneteit, a nyugatosodás és a maradás híveinek kapitalizmus-képleteit, a „tárgyalásos átmenet” és a „belső hidegháború” kormányváltás és kormányválság közötti időszakait, határait…! Utolsó mondataiban már a 2010-es esélyek is megjelennek, a nekibuzduló kapitalizmus kárvallottjai sem maradnak ki, az orientációk változása, az „éllovas Magyarország” külkapcsolatainak átváltozási kezdetei és a „kétlelkű társadalom” állapotváltozásához vezető utak már befutó szakasza is képbe kerülnek. Záró fejezete (Zárszó helyett) már azt is érzékelteti, hogy a rendszerváltáshoz jó idővel korábbtól vezető rendszerválság részint pluralizálódott, részint külső függésektőli útra indult és amit az előző fejezetekből esetleg hiányolt volna az olvasó mint válságtörténeti válságelőzményt, azt nem pótolja sűrű forrásközlési alapanyaggal, ugyanakkor viszont a valóságtorzítástól menekedni szándékozva nem ideologikus, hanem elemző szuverenitással építi fel mondandóját, beleértve nemzetképek, feladat-ideológiák, pártpolitikai irányzatosságok, bűnösség-keresések és rehabilitációk modernizációs paradigmáit, a sodródás és huppanások további válságok felé vezető útvonalait képviselőket, „a történelmi útvesztés” képével számolni immár köteles tudásminőséget sem. Mai olvasatban már ehhez csak a trend további kudarcait, a pártpolitikák további morzsolódásait, a kitettségek még erősebb külső kényszereit és a modernizációs paradigma még erőteljesebb válság-élményét tehetjük hozzá…

Vajon tudta-e Ripp Zoltán, hogy jön…, jön a váltás, jön a válság, jönnek a még drámaibb idők, az európaibbak, az etnikailag durvulóak, a függésrendekre tekintve még fenyegetőbbek…?

A mai jubileum már a váltás válságának értelmezésére épülhetne. S talán Ripp Zoltán további munkájára – ha ugyan nem fog rögtön regényírásba… Mert e válságos változás lassan már csak olyasmibe férhet bele. Arról legalább tudhatjuk, hogy jön majd, mert ideje megérett.

A. Gergely András

i Földes György szerk. + - 30. Esszék a közelmúltról és a közeljövőről. https://napvilagkiado.eu/product/30/

ii Szabad a pálya – Klubrádió, 2019. június 14. https://www.klubradio.hu/musorok/szabad-a-palya-40

iii Megjelent Lenkei Júlia szerkesztésében, T-Twins kiadó, Budapest, 1991., 92 oldal

iv Napvilág Kiadó, „20 év után” sorozat, Budapest, 2009., 230 oldal