Bevezetés

Az antropológiáról és a kutatás tárgyáról

„Ami nem idegen, az ismerős, megszokott, belakott, bizonyos. A valóságnak bizonyosságként való felfogása azt a vágyat rejti magában, hogy megszabaduljunk az idegenségtől, s ezáltal otthonosnak tudjuk magunkat a világban. ´…az emberi lét két a priorija soha nem illeszthető össze tökéletesen, de a köztük lévő feszültség jó és termékeny lehet. Az embernek bizonyos fokig idegennek kell maradnia a világban, hogy távolságot tarthasson tőle és önmagától, s így bizonyos fokig szabad legyen. Aki bizonyos fokig szabad marad, az több mindent vesz észre egy házban, mint annak lakói. Ám aki egészen idegen marad, az semmire sem tud ráismerni ebben a házban. Ráismerni valamire csak azok képesek, akik félig idegenként tartózkodnak otthon, vagy mint ilyenek térnek haza. Így történt ez a nagy ókori tragédiákban, ahol a tragikus hősök – mint például Iphigeneia és Oresztész – ráismernek egymásra, felismerik az idegenben a nővért és a fivért. Az idegen férfi a fivér, az idegen nő a nővér. Arra, aki teljesen idegen, nem tudunk ráismerni, de arra sem, akivel naponta találkozunk. A bizonyosság és bizonytalanság, az ismertség és ismeretlenség együtt teszik lehetővé a ráismerést.

Vajon mondhatjuk-e, hogy minden idegen egy nővért vagy fivért rejt? Aligha, de néhány idegen igenis azt rejt. Az ember tud úgy viszonyulni az idegenekhez, mintha lehetséges volna, hogy egyikükben vagy másikukban nővérre vagy fivérre lel”.¹

Ha meg akarjuk tudni, mivel foglalkozik egy tudományág, azt kell megnéznünk, mivel foglalkoznak azok, akik az adott diszciplína művelőinek tartják magukat.² Az antropológusok hagyományosan – mint afféle hivatásos idegenek – az idegenség és az ismerősség két a priorijának összeillesztésén munkálkodnak, saját magukat “mérőműszerként” használva próbálnak ismeretlen (idegen) kultúrákat megérteni és saját kultúrájuk tagjai számára érthetővé tenni. Egyre összetettebb ez a klasszikus feladat a globalizáció jelen korában, amikor a “saját kultúra” és “mások kultúrája” közötti határok egyre elmosódottabbakká válnak. A XX. század szinte követhetetlenségig gyorsuló technikai és társadalmi változásai – sok minden egyéb mellett – kultúrák találkozásának korábban ismeretlen mértékű lehetőségét teremtették meg. A hagyományos életformák és nemzeti kultúrák pluralizálódásának hatására változik a társadalmi környezet is, amit az individuum szintjén a korunkra olyan jellemző kettős, hármas sőt többszörös és kevert identitásszerkezetek kialakulása jelez. Ez magától értetődően következik az identitás kialakulásának Erikson óta elfogadott elgondolásából, mely szerint az egyén társadalmi környezetének kulturális mintakészletéből merítve alkotja meg önmagát a többiekhez hasonulva.³ Szívesen hinném, sőt, bizakodóbb pillanataimban el is hiszem, hogy Heller Ágnes ezzel kapcsolatos gondolatai (már) nálunk is érvényesek: “Az ember ahhoz csatlakozik, ami közelebb áll természetéhez. Nem kell megtagadnia önmagát. Lehet kettős, hármas, négyszeres identitása, ezt ma már egyre inkább természetesnek tartjuk, és nem kárhoztatjuk. Ma már egyre ritkábban kérdezik meg a modern világban az embert: “és mi is vagy te elsősorban? Ha ez is meg az is vagy, elsősorban mi vagy?” A kérdés egyre inkább képtelennek hangzik. Ahogy egy magyar zsidótól ma képtelenség megkérdezni, ahogy régen nem volt az, vajon elsősorban magyar-e vagy zsidó. Régen ez a kérdés fájdalmas lehetett, de nem képtelen, hiszen a zsidó és a magyar közösség egyaránt arra ösztökélt, hogy válassz. Ma azonban senki sem kényszerít választásra, nincs is választanivaló, mert ez olyan volna, mint “egy fehér elefánt között választani”.⁴

Az identitás-kutatások mégsem zárhatók le megkönnyebbülten a fenti gondolattal. Ha a többszörös identitások kialakulását és elfogadottságát tekintjük a kérdés egyik oldalának, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a mássággal szembeni intolerancia szemmel látható jelentkezését sem. Közvetlen szomszédságunk pár hónappal ezelőtti tragikus történései is példázzák, hogy a fokozott hangsúlyt kapó nemzeti és/vagy vallási identitás miképpen válhat társadalmi események mozgatójává.

A különböző területeken hol egymással párhuzamosan jelentkező, változó intenzitású tendenciaként, hol egymást követően erősödik meg a globalizációra, egységesülésre való törekvés illetve az egyéni jellemzők (túl)hangsúlyozása, a szeparáció igénye. Az univerzalitás vs. partikularizmus modern paradoxonát tükrözik egyebek közt a személyes- és társadalmi identitáskonstrukciókkal kapcsolatos ellentmondásos jelenségek is. Az identitásvesztés, identitáskeresés modern jelensége valamint a nemzeti, etnikai identitások újjáéledése és erősödése ugyanannak a tipikusan XX. századi alapélménynek a következményeiként értelmezhetők: a társadalmi, gazdasági és politikai változások, a migráció és a városiasodás a hagyományos életmód és értékrend kizökkenését vonták magukkal, így a korábban változatlan identitáskategóriák természetes alapjuktól elszakadva már egymást követő generációk közt sem adódtak át. Természetesen az identitáskeresés folyamatát személyes szinten nem mindenki éli meg válságként, de az tagadhatatlan, hogy az elgyökértelenedés érzése és a valahová, valakikhez tartozni akarás egyre erősödő kényszere szinte kortünetként jellemző. A “gyökerek” keresése egyre népszerűbb lesz, a családi-rokonsági szálak mellett a nemzeti-etnikai gyökerek iránti érdeklődés is megélénkül. Ez egyéni és csoportszinten ugyanúgy meghatározó pszichológiai szükségszerűség, Pataki Ferenc szavaival: “Az egyénnek és közösségeinek – legyen szó településről, családról, politikai mozgalomról vagy nemzeti közösségről – meg kell vetniük lábukat a múlékony történelemben, s rendelkezniük kell azzal az eséllyel, hogy a viharzó változások hullámverésében is mindig meg tudják határozni önmaguk lényegét és társadalmi minőségét. Az egyénnek mindenkor készen kell lennie arra, hogy kidolgozza azonosulásait azokkal a – véges és egyéni létét – múlt és jövő felé egyaránt kitágító társas-társadalmi alakzatokkal, kategóriákkal, amelyek evilági módon emelik ki egyszeri-különös létének határai közül s ezáltal morális lénnyé teszik”.⁶

Az identitással, ezen belül a nemzeti, etnikai identitással foglalkozó kutatások jogosan kaptak fokozott hangsúlyt az elmúlt évtizedekben, hiszen ezen keresztül korunk egyik legmarkánsabban meghatározó jelenségét kísérelhetik meg megismerni a saját kultúra kutatását feladatuknak tekintő társadalomkutatók. A kultúra etnikus meghatározottságának, maguknak az etnikai csoportoknak,⁷ a csoportidentitás és a kulturális különbségek kinyilvánításának tanulmányozása nem véletlenül alkotja a kulturális- és szociálantropológia egyik központi kutatási területét a kezdetektől fogva. A címben jelzett kérdés körüljárásával magam is az ilyenirányú vizsgálódásokhoz szeretnék csatlakozni, annál is inkább, mert a budapesti görögség életébe bepillantást nyerve cseppben a tengerként tűntek elém a fentebb említett kortünetek, amelyekre vonatkozik nem egy az antropológia aktuális “nagy” kérdései közül.

Egy olyan közösség megismerése, amely helyzetéből és kialakulásából következően rendelkezik a mottóban idézett “házon belüli idegenség” ráismeréseket lehetővé tevő szabadságával, fokozottan tanulságos lehet az antropológia számára, amely tudományág kevés, művelői által általánosan elfogadott elgondolása közül a kulturális relativizmus elve tartja magát legerősebben, alapvető kondíciónak tekintve a kultúrák egyenértékűségét és következésképpen az olyan fogalmak, mint “másság” és “idegenség” viszonylagosságát.

1. A görögség speciális helyzete a magyarországi kisebbségek között

A Kárpát-medence hagyományosan sok különféle népcsoport által lakott terület. Magyarország történelme elválaszthatatlan az itt élő nemzetiségek történelmétől. A “mai magyarok” nagy része az ismert József Attila idézethez hasonló vallomást mondhatna el magáról: “török, tatár, tót, román kavarog e szívben”. A XIX. században az ország lakosságának több mint fele nemzetiségi volt,⁸ az 1910-es népszámlálási adatok szerint az ország összlakosságának 54,6%-a magyar.⁹ A trianoni területelcsatolások után a magyarok aránya 86%-ra változott.¹⁰ A II. világháború után a német kitelepítések, a szlovák-magyar lakosságcsere és a Jugoszláviával szembeni ellenséges viszony miatt a nemzetiségek száma még jobban csökkent, a népszámlálási adatok 98,5%-os magyar arányt mutatnak.¹¹ 1945-től 1990-ig a hivatalos adatok szerint a nemzetiségiek száma 660.267 főről 49.209 főre esett vissza Magyarországon, azaz alig 8%-uk maradt meg.¹² Nem szabad szem elől téveszteni azonban, hogy ezek a hivatalos statisztika adatai, és a történelmi tapasztalatok – pl. zsidótörvények – óvatossá tették a nemzetiséghez tartozókat hovatartozásuk megvallásával szemben.

Közép-Európa más országaihoz hasonlóan Magyarország társadalmi életét is a gyökeres politikai változások határozták meg a közelmúltban. A változás bizonytalansága és a biztonságkeresés válaszreakciói mindannyiunk mindennapi tapasztalásának részét képezik. A rendszerváltás fordulata és a nemzeti identitás általános erősödése jelentette azt a politikai és pszichológiai hátteret, amely előtt a magyarországi nemzeti és etnikai kisebbségek önszerveződése megindulhatott.

A közelmúlt kisebbségekkel kapcsolatos, az egész országot érintő legjelentősebb eredménye a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló 1993. évi LXXVII. törvény, amelyet 96%-os (!) többséggel fogadott el az Országgyűlés. E törvény értelmében nemzeti és etnikai kisebbség minden olyan, a Magyar Köztársaság területén legalább egy évszázada honos népcsoport, amely az állam lakossága körében számszerű kisebbségben van, tagjai magyar állampolgárok és a lakosság többi részétől saját nyelve és kultúrája, hagyományai különböztetik meg, egyben olyan összetartozás-tudatról tesz bizonyságot, amely mindezek megőrzésére, történelmileg kialakult közösségeik érdekeinek kifejezésére és védelmére irányul.¹³ A kisebbségi lét megéléséhez jogi, szervezeti háttér biztosítását jelentő törvény tizenhárom Magyarországon honos kisebbséget ismer el. A törvény által felsorolt tizenhárom népcsoport a bolgár, a cigány, a görög, a horvát, a lengyel, a német, az örmény, a román, a ruszin, a szerb, a szlovák, a szlovén és az ukrán.

A népszámlálási adatok szerint 1990-ben 1640 görög anyanyelvű személy élt Magyarországon, további 260-an pedig anyanyelvükön kívül beszélik a görög nyelvet.¹⁴ Mivel nemzetiség szerinti összeírás nem történt, a ma Magyarországon élő görögök létszámáról csak becsült adatokkal rendelkezünk: ezt a legtöbb forrás 3500 és 4500 között határozza meg. Budapesten kívül nagyobb számban élnek görögök még Miskolcon, Tatabányán, Sopronban, Szegeden, Dunaújvárosban, Ózdon és Pécsett – vagyis leginkább ott, ahol az 50-es és 60-as években nagy iparosítás volt – valamint Beloiannisz görög községben.

A Magyarországon élő görögség több szempontból speciális a honos nemzeti kisebbségek között. Mint elismert kisebbség, természetesen eleget tesz a “száz évnél régebben itt élő népcsoport” kritériumának, hiszen az első görög-magyar kapcsolatok az államalapítás előtti időkre nyúlnak vissza, majd nagyszámú görög kereskedő érkezett a XVII. századtól Magyarországra, akik meghatározó szerepet játszottak a korszak gazdasági életének fellendítésében és a korai kapitalizmusba való átmenet elősegítésében. A mai görög diaszpórát azonban már nem a XVII–XVIII. században érkezett kereskedők leszármazottai (mint e sorok írója) alkotják, hanem az 1946-49-ben, a görögországi polgárháború után Magyarországon menedéket talált politikai emigránsok, immár felnőtt gyerekeikkel, unokáikkal. Az egymás mellett, közös országban élés magától értetődő következménye az akkulturáció¹⁵ megjelenése a nemzeti kisebbségek tagjainak körében. A magyarországi görögség esetében az akkulturáció megvalósulása egy viszonylag rövid időszakaszon, ötven éven belül vizsgálható, így közvetlenebbül megfigyelhető, mint egy olyan népcsoport esetében, amelynek tagjainál a magyar társadalomba való integráció már rég lezárult folyamat.

Antropológiai szempontból igen fontos, hogy az adott közösség tagjai hogyan látják saját csoportjukat, a társadalmi térben elfoglalt helyüket. Számos interjúrészlet tükrözi, hogy a magyarországi görögök egyértelműen sajátságosként, speciálisként élik meg saját helyzetüket. “Ez a diaszpóra nem hasonlít semmilyen más diaszpórához, ez egy kényszermegoldás volt (…), tehát az egész gondolkodás más, mint bármilyen más diaszpóra, más, mint a kivándorlás (…) És ebből a szempontból sokkal érdekesebb, (…) mint a többiek. Más azért is, mert végig ennek a diaszpórának egy érdekes dolog az ideiglenesség.(…) Ők soha nem akartak itt maradni, akik idekerültek idősebb korban. Tehát mindig abban a hiszemben éltek, hogy ők valamikor haza kell menjenek. Egy egyszerű példa, mikor (…) kértek tőlem hogy írjam alá 49-ben egy hároméves ipari tanuló szerződést. Nem akartam aláírni! Mert három évig nem fogok itt maradni (…) A másik, ami nem hasonlít a többi diaszpórához, a többi kisebbséghez, hogy ez egy politikai emigráció volt, végig volt egy cél ezeknek az embereknek (…) tehát a politikai rész elég erős volt, s az is maradt. A harmadik dolog pedig az, hogy fiatalabb ez a diaszpóra (…) és azt hiszem ez a legegységesebb diaszpóra ma Magyarországon (…) ismerik egymást az emberek (…) a szolidaritás létezik a mai napig is” (első generációs férfi, 9. interjú).

A saját közösség speciális helyzetének egy másik – magyarok és görögök szempontjából egyaránt fontos – többek által kiemelt aspektusát hangsúlyozza a következő részlet: “Nagyon jó görögnek lenni Magyarországon, mert a görögség az a kisebbség, aki ugye nem határos Magyarországgal, ez egy nagy szó, mert ugye aki határos, azzal mind van valami történelmi konfliktus, másrészt nem zsidók, érted, azzal is van történelmi konfliktus, görögnek állati jó lenni. (…) Kevés olyan kisebbség van, aki ezt elmondhatja magáról. Mert cigánynak, zsidónak, románnak, szerbnek, szlováknak, kb. ezeknek nagyon nem jó lenni, kisebb-nagyobb persze különbségekkel, de kevés olyan van, akinek különösen jó lenni. Mert engem mindig valahogy úgy tárt szívvel fogadtak, mindig jó, amikor kiderül, hogy az ember görög, mert beszélsz, beszélsz, azt hiszik, hogy magyar vagy, aztán egyszer megkérdezik a nevedet és azt mondod, hogy görög vagy, ja, mondják erre, nekem is van két görög ismerősöm, és akkor ez egy pozitív dolog. Még úgy is pozitív, hogy voltam (…) úgymond ilyen régi úri családokban (…), ahol elsőre zsidónak néznek, mert hát görbe orr, fekete haj, fehér arcbőr, de abban a pillanatban, hogy kiderül, hogy görög, akkor így megnyílnak a szívek meg az ajtók, és akkor a hetvenen felüli öregurak elkezdik az Odüsszeiát ógörögül skandálni, mert ők ugye még az iskolában görögöt tanultak, szóval mondom görögnek jó lenni” (második generációs nő, 19. interjú).

A magyarok körében a görögökkel kapcsolatban pozitív sztereotípiák a meghatározóak, ami alapvető jelentőségű az interetnikus kapcsolatok kialakulása és a társadalomba történő integráció szempontjából. A következő interjúrészlet is ezt támasztja alá: “Egészen addig, amíg nem indult el ez a járványszerű Görögországba való utazás, addig a magyarok többsége, amikor a görög mivoltom került szóba, akkor az ókori görög társadalommal azonosítottak, tehát hogy neked milyen nagy kultúrád van. Mondtam, hogy igen, nagy kultúrám, de nem mertem azt mondani, hogy nekem ugyanúgy semmi közöm ahhoz a kultúrához, mint az újgörög kultúrához. Ugyanakkor most meg megváltozott a magyaroknak a kérdésfeltevése, hogy inkább azt mondják, hogy “Görög vagy? Jaj, hát az egy gyönyörű ország!” (második generációs férfi, 14. interjú).

A befogadó társadalom alapvetően pozitív viszonyulásai ellenére a beilleszkedés nem volt egyszerű. Az ideérkezett görög menekültek jelentős része Észak-Görögország hegyi falvaiból származott. Egy korábban alapvetően – 90-92%-ban – földműveléssel foglalkozó, falusi környezetből származó népesség beilleszkedése nagyvárosi ipari környezetbe még akkor is a hagyományos életvitel gyökeres átalakulásából eredő problémákat vonja magával, ha azonos nyelvű és kultúrájú közegbe kell integrálódniuk. Jelen esetben még összetettebb a kérdés. Bármely többségi nemzeten belüli kisebbség tükröt tart a többségi nemzet elé is, így elgondolkoztató, hogy egy ötven évvel ezelőtt hirtelen, szándéka ellenére idekerült népcsoport milyen úton talált helyet magának a magyar társadalomban, milyen tényezők nehezítették, esetleg könnyítették ezt az utat.

A jelenlegi magyarországi görögségen belül három természetes generációs kategória különül el az adott személyeknek a családi és a társadalmi életben betöltött szerepe alapján: az első, a nagyszülők (nyugdíjasok) generációja, a második a szülők (aktív dolgozók) és a harmadik a gyerekek (tanulók) csoportja. Az általam első generációba sorolt személyek még Görögországban születtek, menekültként érkeztek Magyarországra, (60 év felettiek). A második generáció már beleszületett egy akkulturációs folyamatba (30-60 év közöttiek) a harmadik generáció (30 év alattiak) esetén a kettős kötődés bizonyos mértéke eleve adottnak tekinthető, hiszen a fiatalok döntő többsége vegyes házasságból származik. Természetesen a generációs határok csak hozzávetőleges pontossággal értendők, átfedések is vannak. Ha áttekintjük, hogy a magyar társadalomba való beilleszkedéssel párhuzamosan hogyan változtak a mostani három generáció életében a nemzeti kultúra megőrzésére irányuló törekvések a magyar állam biztosította lehetőségek függvényében – amelyek természetesen elválaszthatatlanok a mindenkori politikai helyzettől – a magyar történelem legutóbbi fejezetének tanulságos olvasatát kapjuk, ami sajátos módon tagolja a mostanában gyakran és indokolatlan leegyszerűsítéssel egységesnek, egyszínűnek és egyhangúnak ábrázolt korszakot 45-től a rendszerváltásig. Ennek értelmezése során érdemes szem előtt tartani Fehér István gondolatát: “A nemzetiségi politika sohasem választható el az adott ország általános politikájától. A történelem azt igazolja, hogy ahol csorbítják valamely nemzet kisebbségi jogait, ott a többségi nemzet demokratikus jogait sem veszik komolyan”.¹⁶

Ötven év még egy személy által is felfogható, közvetlenül megtapasztalható “történelmi távlat”, hiszen a “nagypolitika” színterén érvényesülő erővonalak, történelmi események óhatatlanul visszatükröződnek mindenkinek egyéni életútján, családja történetében. Ezen “mikrohistóriák”, élettörténetek megismerése teszi megfoghatóvá a társadalmi változásokat, ettől lesz több, mint pusztán politikai események, dátumok és adatok halmaza a történelem, ezeken a családi történeteken keresztül juthatnak el egyik generációtól az utána következőkig azok az identitáselemek, értékrendszerek, amelyek a változó körülmények közt sem veszítették el alapjukat, vagy mindenféle alap nélkül is interiorizálhatók. “Az identitáselemeknek van történeti mélységük is: huzamos előtörténetük, a személyes élettörténet kezdetéig visszanyúló előzményük”.¹⁷ Az identitás kutatásában régóta elfogadott módszer az életútinterjú.¹⁸ Az antropológiában egyszerre módszer, kutatási eszköz – az adatgyűjtés stádiumában – majd tekinthető a kutatás egyedi, önálló tárgyának, amelynek segítségével megismerhetők egy adott kultúrának nem csak a mindenki számára látható, kívülről leírható, az adott kultúra hordozói számára tudatos területei, hanem a mindennapi élet olyan kívülről láthatatlan szintjei, amelyek gyakran az adott közösség tagjai számára sem tudatosulva szervezik a közös tudás, a kultúrát alkotó jelenségek együttesét. Az előzőekből következik, hogy választott kutatási témámat leginkább az életrajzi módszer segítségével közelíthettem meg, amellyel majd a későbbiekben részletesebben foglalkozok majd.

A fentebb vázlatosan felsorolt bevezető gondolatokkal a magyarországi görög közösség vizsgálata során felvetődő szerteágazó kérdések sokrétűségét szerettem volna érzékeltetni, amiért mind választott kutatási témámat, mind az alkalmazott módszert izgalmasnak és tanulságosnak találtam tudományelméleti és társadalomtörténeti szempontból egyaránt. A következőkben arra teszek kísérletet, hogy a nemzeti önreprezentáció mindenki számára látható fórumain, a közösségi rendezvényeken keresztül érzékeltessem a budapesti görögség speciálisan itteni kultúrájának egyes jellemzőit, a kétkultúrájúsággal, kettős kötődéssel együtt létező görög kulturális elemek továbbélését. Az ünnepek, mint a szokásostól, mindennapitól eltérő alkalmak, sűrített formában tartalmazzák az adott közösség életét szervező kulturális mintákat, jól megfigyelhetők a közös viselkedésmodellek valamint a nemzeti identitás kifejezésére alkalmas etnikai szimbólumok. Ez utóbbiak megértése csak a történelmi-társadalmi előzmények ismeretében lehetséges, ezért a kutatás körülményeinek leírása után a mai budapesti görög diaszpóra kialakulásának fontosabb tényezőit ismertetném.

2. A kutatás időtartama, körülményei, alkalmazott módszerek

1997 áprilisától kísérem figyelemmel a budapesti görög diaszpóra életét érintő eseményeket. Kiindulásként a kultúra kívülről megfigyelhető területeire koncentráltam, próbáltam képet nyerni arról, milyen szerepet töltenek be a főváros gazdasági és kulturális életében a görög diaszpóra tagjai, milyen helyet foglalnak el más Magyarországon élő nemzeti kisebbségekhez képest. Igyekeztem megismerni a különféle társadalmi szervezetek munkáját és működését, így a kisebbségi törvény szellemében 1994-95-ben alakult kisebbségi önkormányzatokat, az 1982 óta működő kulturális egyesületet, a 95-től 97 végéig működő hagyományőrző klubot.

A közösség közelebbi megismerésére 1997 októberétől nyílt lehetőségem: ekkor kezdtem újgörög nyelvet tanulni a Görög Országos Önkormányzat által görög származású gyerekek és fiatalok részére szervezett ingyenes nyelvtanfolyam keretein belül (amely kedvezmény, görög származású dédnagymamámra való tekintettel, rám is vonatkozhatott). A heti kétszer két órás tanfolyam egyfajta folyamatos terepmunkaként kiváló lehetőséget biztosított a “görög iskola” mikroközösség-alakító hatásának megtapasztalására, személyes kapcsolatok kialakítására. A természetes, mindennapos kapcsolat a fiatalabb generáció tagjaival valamint a különféle kulturális rendezvények közös látogatása érthetővé tette az itteni görögök életének számos korábban nem is ismert aspektusát.

A klasszikus antropológiai módszertani apparátusból magától értetődően alkalmaztam a “résztvevő megfigyelés” módszerét, amely különösképpen a kezdeti időkben volt hasznos, mikor az általam Geertz-i “sűrű leírásként” papírra vetett információhalmazban görög beszélgetőtársaim utólagos segítségével különbséget tudtam tenni a “tikkek és kacsintások” között és szinte a sorok közti olvasással is megismerkedtem.

A résztvevő megfigyelés mellett a bevezetőben már említett okból életútinterjúkat készítettem, olyan kutatási módszerként alkalmazva ezt a technikát, amely a mindennapi élet addig rejtve maradt, – mert tudatosan nem verbalizálható – dimenzióira deríthet fényt. Ellentmondásnak tűnhet, hogy csoportok, interetnikus kapcsolatok és általános tendenciák vizsgálata során az antropológia miképpen alkalmazhatja módszerként, sőt, használhatja a kutatás anyagaként egyetlen személy elbeszélését. Saját tapasztalataim is megerősítik Niedermüller Péter eredményeit: “az egyes, egyedi élettörténetek elemzése során nyilvánvalóvá vált, hogy a legfontosabb társadalmi kérdések vizsgálatakor, az individuumok ezeket nem mint valamiféle kollektív tényt vagy élményt tekintik, hanem mint saját közvetlen személyes tapasztalataik részét”.¹⁹ Minden élettörténet sokkal többet hordoz magában, mint egy adott személy életének partikuláris eseményeit, “sokkal inkább egy közösségnek, egy társadalomnak, egy történeti szituációnak az egyéni élet szövetén átszűrődött képét tartalmazza”.²⁰

Az interjúalanyok kiválasztásánál törekedtem arra, hogy mindhárom generáció tagjai, férfiak és nők egyaránt képviselve legyenek, valamint arra, hogy amennyiben lehetséges, egy családon belül több generáció képviselőivel beszéljek. Az elkészült huszonöt interjú természetesen nem tekinthető szociológiai értelemben vett mintavételnek, viszont mindenképpen informatív adatforrást jelent az interjúalanyok gondolkodási struktúrájának, értékrendjének valamint a közösségben elfogadott (és elutasított) magatartásmodelleknek a megismeréséhez, amely az egész közösség működését, szerveződését és kapcsolatrendszerét is megvilágítja. Az interjúkat szó szerint idézem, hogy amennyire lehet, megőrizzem az eredeti gondolatokat, és ne ezeknek valamiféle általam átstrukturált, megváltoztatott variációját adjam.

Természetesen nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tényt, hogy az adott antropológus személye kikerülhetetlenül hatást gyakorol az interjúalanyra, és ez a hatás visszatükröződik magában az élettörténetben, sem azt, hogy az adott élettörténet, mint az egyén, a közösségben elfogadott gyakorlat és az aktuális társadalomtörténeti szituáció szimbolikus megjelenítése folyamatosan változik és egy másik alkalommal más módon jut kifejezésre. A számtalan kötetlen beszélgetésből szerzett információk mellett ezeket az interjúkat tekintem dolgozatom alapvető forrásának. Mivel létező közösségről van szó, etikai-adatvédelmi szempontokból az idézeteket a nem és a generáció megjelölésével azonosítom.

Arról sem feledkezhetünk meg, hogy (a Geertz-i kultúra-szöveg hasonlattal élve) az itt következő leírás csak egy lehetséges olvasata annak a lábjegyzetekkel, javításokkal és áthúzásokkal teli kéziratnak, amit magyarországi görög kultúrának nevezhetünk. Mert éppen én “olvastam”, éppen most, és éppen azok voltak segítségemre a kibetűzésben, akik, egy ilyen interpretáció született. Emellett természetesen bármely más értelmezésnek is van létjogosultsága.

3. A mai magyarországi görög diaszpóra kialakulása

Az 1948-50-ben, a görögországi polgárháború után Magyarországon menedékjogot kapott politikai emigránsok és leszármazottaik speciális csoportot alkottak. Az ideérkezés oka és körülményei nagymértékben meghatározták a kialakuló közösséget. A Magyarországi Görögök Kulturális Egyesületének elnökségének interpretációjában: “mi nem áttelepedtünk Magyarországra, hanem a testvérgyilkos viszály után kényszerűségből vándoroltunk ki, mert a terror és az erőszak szorított rá, hogy politikai-ideológiai okokból elhagyjuk hazánkat és ebben az országban kérjünk menedékjogot, mint politikai emigránsok”.²¹ Nehéz pontos számot adni a baloldal veresége után érkezett görögökről. Annyi bizonyos, hogy először a harcok elől kimenekített gyermekek érkeztek, főleg a határmenti területekről (1948-ban 2940 gyermek került így Magyarországra).²² A Magyarországi Görögök Kulturális Egyesületének 1985-ben kiadott egyesületi szemléje szerint a Magyarországra érkezett görögök létszáma 1950-ben elérte a 9000 főt,²³ más források 6-7000 főről számolnak be.²⁴ Ez a létszám a 60-as évek elejére – főleg a családegyesítések miatt – kb. 4800-ra csökkent.²⁵ 1953-ban visszatelepülhettek Görögországba mindazok, akiknek nem volt partizán a hozzátartozóik között, így 1954-ig kb. 1200 személy repatriált Görögországba, nagyrészt idősebb asszonyok és gyermekek.²⁶

A második repatriálási hullám a 80-as évek közepére esik,²⁷ 1982-ben kaptak lehetőséget a Magyarországon élő görög emigránsok arra, hogy görög állampolgárságért folyamodjanak. Ezt megelőzően hontalanként éltek hazánkban, mert a görög állam az 50-es években megfosztotta őket állampolgárságuktól. Ekkor három lehetőség közül választhattak: magyar állampolgárokként telepednek le Magyarországon, görög állampolgárként Magyarországon vagy görög állampolgárként Görögországban. “Az idősebbek számára segítséget jelentett az 1984-es magyar-görög államközi megállapodás, amely szerint a magyar állam 6 millió amerikai dollár áruszállítás fejében egyszer s mindenkorra megváltotta a mindenkor hazatelepülő görögök nyugdíját, amelynek folyósítását a görög állam így átvállalta”.²⁸ Egy 1985-ös görög belső rendelkezés értelmében azonban csak 1989-ig repatriáltak részesülhetnek nyugdíjellátásban.

4. A Dohánygyár

Nem véletlenül emlegetik a Budapesten élő görögök az emigráció első időszakát “dohánygyári korszakként”. A felnőttek nagy részének (2-3000 személynek) a Kőbányai út és a Könyves Kálmán körút sarkán található volt Dohánygyárban biztosítottak szállást. “Ilyen öt-hat emeletes baromi magas épület, lift nélkül persze, külső ganggal. Tehát a gangról nyíltak ezek a cellák, a dohányszárító cellák, ami minden egyes dohányszárító cella két méterszer öt méteres volt, az 10 m², és hát képzeld el hogy ott vagy egy féllábú férjjel és már megszületett a két gyereked is … a szenet a pincéből kellett felhordani és mi szerintem a harmadikon laktunk, hát ugye az anyám hordta a szenet, már ekkora volt a hasa, ilyen családi sztorik vannak, borzalmas volt …Patkányoktól kezdve csótányokig szóval minden az égvilágon volt, én ugye kicsi voltam, azt nem tudom. Tehát az volt a hátrány, hogy eszelős körülmények voltak” (második generációs nő). Több felajánlott épület közül a görög pártvezetők választották ezt a lehetőséget, bár lett volna ennél jobb életkörülményeket biztosító hely is, pl. a Moszkva téri mostani Főposta épülete. A Dohánygyár zárt udvarával jobban megfelelt az összetartó közösség kialakításának, a nyomorúságos lakáskörülményekről az ideiglenesség érzése volt hivatott elterelni a figyelmet, amely az első éveket alapvetően meghatározta, összhangban a Görög Kommunista Párt akkori jelszavával: “a fegyvert nem tettük le, csak lábhoz támasztottuk”.

A városon belül szigetként elkülönült lakóhely elősegítette a nemzeti identitás megőrzését még a nem ott lakó budapesti görögök számára is, mint a közösségi rendezvények szokásos helyszíne, potenciális találkozóhely a csoport tagjai számára”. Az etnikusan egybetartozó csoportokat a tér közös használata jellemzi, más szóval: jelképesen birtokba vesznek egy területet, és azt mintegy felruházzák a “haza” fogalmával; a terület az óhaza szimbólumává lesz”.²⁹ Ezt jelentette a Dohánygyár a budapesti görög közösség számára, ami abból is tükröződik, hogy az ott töltött évek mai napig meghatározó alapélményt jelentenek azoknak a mai második generációhoz tartozó felnőtteknek a számára, akik ott nőttek fel. A többek által hasonlóképpen megélt érzést tükrözi a következő interjúrészlet: “Mi 59-ben költöztünk el, hét éves voltam. De ez nekem most olyan viccesnek tűnik, ha azt mondom, hogy hét éves voltam, tudod mert mégiscsak olyan a dolog, mintha az életemnek a nagy részét vagy legalábbis a felét a Dohánygyárban éltem volna” (második generációs nő, 15. interjú).

A pszichológiából ismert gyermekkorban, a korai nyelvi fejlődést megelőzően vagy azzal egyidőben az ún. néma képek felhalmozódása az emlékezetben. “Az egyes identitáselemek, mielőtt elérik több-kevesebb fogalmi tisztaságukat és világos kifejezettségüket, szerteágazó pszichikus előzményekre – s gyakorta nem tudatos előzményekre – támaszkodhatnak. (…) Alighanem megkockáztathatjuk azt a feltevést, hogy a legkorábbi identitásmozzanatok – mindenekelőtt a nemi, az etnikai-nemzeti, a lokális mozzanatok – azért olyan nagy erejűek, s bizonyos helyzetekben azért hívnak elő már-már irracionálisnak is feltűnő tömeges viselkedésmódokat, mivel gyökérzetükkel mélyen belekapaszkodnak a legkorábbi fejlődés túlnyomóan érzelmi, szavakba nem önthető élményeibe és tapasztalataiba.³⁰ Ezek az élmények a mostani második generációs budapesti görögök nagy részénél a Dohánygyárhoz kötődnek, s ezek az érzelmi tapasztalások okozhatják azokat az erős kötődéseket, amelyeket a következő interjúrészlet is tükröz: “No most bárkit megkérdezel, nálam egy olyan 4-5 évvel idősebbet, tehát aki már ott nőtt fel, mert oda született, (…) ott töltötte a gyerekkorát, azok imádják. Tudniillik együtt voltak” (második generációs nő, 19. interjú).

A magyar környezettel ebben az időszakban alig voltak kapcsolataik a Dohánygyárban lakóknak, a felnőttek csak dolgozni jártak el, a gyerekek iskolába (külön trolival szállították őket az iskoláig és vissza), de a “társadalmi élet” a Dohánygyár falain belül zajlott, ahol a közös használatú helyiségek (konyha, WC, mosoda) állandó találkozóhelyeket teremtettek. A Dohánygyárban volt bölcsőde, óvoda, orvosi rendelő, szemben a kultúrház, ahol a különféle közösségi rendezvényeket tartották, de “ha nem volt semmilyen rendezvény, akkor is ott volt egy büfé, tehát ott azért úgy összegyülekeztek ( 15. interjú). Érdekes jele az egymás kulturális terében való szimbolikus jelenlétnek, hogy a csak görögök által látogatott, görög üzemeltetésű büfében – a régi fényképek tanúsága szerint – magyar volt a felirat.

5. Egy sajátos kulturális identitás formálódása

“A Magyarországra került görögök nagy része Epirosz, Evrosz, Thrákia, Thesszália és Makedónia hagyományos balkano-mediterrán népi kultúrával jellemezhető területeiről érkezett”.³¹ Az új viszonyok között továbbélő szokásokat a hivatalos ideológiai ráhatások és a többségi környezeti hatás mellett alapvetően a belső integráció szükségszerű folyamata határozta meg. A különböző tájegységekről származó, eltérő kulturális hagyományt, nyelvjárásokat, népviseletet, ünnepeket és táplálkozási szokásokat hordozó, kényszerűségből egy helyre került menekültek között spontán módon kialakult egy új, a speciális körülmények hatására létrejövő kulturális mintázat, amely természetesen nem egyezett meg mindenkinek a saját szülőfalujából hozott hagyományos kultúrával. A Dohánygyár akkori lakóiról nem áll rendelkezésre néprajzi leírás, de érzéseim szerint hasonló lehetett a helyzet, mint az 1950-ben épült Görögfalván (1952-től: Beloiannisz), ahol a “homogén” görög közösség 1200 fő körüli lakossága mintegy 220 különböző görögországi településről érkezett.³² Ezen felül a kialakuló közösség lényeges jellemzője az is, hogy a menekültek egy része származása és nyelve szerint görögországi szláv-makedón volt.

Eperjessy szerint nem volt olyan nagyobb számú, egy helyről származó csoport, amelynek a szokásai dominánsak lettek volna. A hagyományok spontán átörökítésében általában azok a családok játszottak főszerepet, ahol a szülők és a gyerekek együtt érkeztek, hiszen náluk a szokások gyakorlása és megtartása folyamatos lehetett, így életvitelük szolgálhatott mintaként a tradicionális alapelemek (ételek, lakodalmi és temetkezési és ünnepi szokások) megőrzésében és átadásában. A Dohánygyár összetételéről mondja egy második generációhoz tartozó nő: “Hát kb. 2000-en lehettünk szerintem, mert akkoriban ilyen egy-gyerekesek nem nagyon voltak, kettő meg több… rengeteg gyerek. Akkor nagyon sokan voltak a szüleink korosztálya, akik ilyen huszon- meg harminc, és akkor még voltak öregek is, nem sokan, de voltak. Ha mint képre emlékszel vissza, akkor ott vannak a mamókák” (15. interjú). A magyarországi görög diaszpóra demográfiai jellemzőit tekintve a kezdeti időkben döntően fiatalokból állt, nagyrészt a harcok elől szülők nélkül idekerült, itteni gyermekotthonokban felnövő gyerekek, valamint a harcokban részt vett fiatal felnőttek (15 éves kor felett állhattak be a partizánhadseregbe) alkották, akik itt egymás közt házasodtak. Életkorukból és a menekülés előtti háborús körülményekből adódóan korábbi hazájuk tradícióit még nem volt alkalmuk közösségekben gyakorolni, következésképpen magukkal sem hozni, vagy csak töredék emlékeik voltak.

A dohánygyári “konglomerátum-közösség” heterogenitása nem csak abból fakadt, hogy az egy helyre került menekültek eltérő tájegységek hagyományait hordozták, esetenként a különböző társadalmi osztályokat elválasztó különbségeket is fel kellett oldani az új körülmények között.

A heterogén görög közösséget integráló legfontosabb tényezők között a kezdeti időkben főhangsúlyt kaptak a közösen átélt háborús élmények, a társadalmi változások érdekében felvállalt harc, a politikai sorsközösség, a szülőföldtől való elszakadás és a menekülés eseménye, a menekültség állapota. A Dohánygyárban a “mit rontottunk el?” kérdésének újra és újratárgyalása mellett a partizán-élmények mesélése jelentett állandó beszédtémát.

Emellett a frissen kialakult közösség életének, az ott lakókkal történt eseményeknek a megbeszélése sem maradt el. “Tényleg annyira zárt világ volt, tudod, hogy nem hagyhattál senkit figyelmen kívül, mindenképpen közöd kellett hogy legyen mindenkihez (…) mert mindenki ennek a közösségnek a tagja volt” (második generációs nő, 4. interjú). A magyarországi görög diaszpóra speciális jellemzői közt már említésre került, hogy alapvetően falusi népességről volt szó. A nagyvárosi környezetbe kerülés a “kulturális sokk” klasszikus esetét jelenthette sokak számára (példaként talán elég, ha annyit említek, hogy volt, aki gépjárművet – egy teherautót – a menekülés során látott először Albániában). Az óhazából hozott tradicionális mintákkal összhangban, valamint az egymásrautaltság eredményeként a dohánygyári közösség inkább emlékeztetett egy faluközösségre, mint egy nagyvárosi bérházra. Az egymás közötti kapcsolattartás, a szomszédok közti viszonyok, a gyereknevelés, a vendéglátás módja – mind alapvetően egy falusi típusú társadalomra jellemző mintázatot mutattak. Azok a jellemzők, amelyeket görög beszélgetőtársaim mint “tipikusan magyar” viselkedési módokat határoztak meg, nagyrészt olyan szokások, életvezetési minták voltak, amelyekkel én is szembesültem tizennégy éves koromban vidékről a fővárosba kerülve, és akkor a “városi” viselkedés példáit láttam bennük. A Dohánygyárban kialakult, falusihoz közeli típusú zárt közösségben már a lakáskörülményekből adódóan is mindenki tudott mindent a másikról. A közösség helyeslése vagy rosszallása alapvető viselkedésmódosító jelentőséggel bírt, és mind a mai napig érezteti hatását. “Ilyen falusi szinten működik a pletyka.(…) És amikor elválsz, százszor meggondolod. Ha én pesti pesti lány vagyok, sokkal hamarabb elváltam volna. Férjhez se mentem volna…” (második generációs nő, 12. interjú).

6. A nemzeti ünnepek szimbolikus szerepe a dohánygyári kolónia megszűnése után

A dohánygyári kolónia megszűnésével a közös lakóhelyből következő természetes összetartó kötelékek – mint a közösen végzett napi tennivalók, a mindennapi görög nyelvhasználat – meglazultak vagy el is halványodtak. A 60-as évek nagy lakásépítési akciói eredményeként megépült lakótelepeken még léteztek a dohánygyárihoz hasonló, persze sokkal kisebb görög közösségek (mint például a Hungária krt. és a Szobránc utcán levő “görög házakban”, ahol a mai napig több görög család él), de ma már Budapest szinte minden kerületében találunk görögöket. A szétköltözéssel párhuzamosan a mindennapos kapcsolattartás lehetősége (és kényszere is) megszűnt. A közösség érzésének átélésére ettől kezdve a hétköznapok helyett az ünnepek váltak alkalmassá, a félig-meddig szakrális szférában, az ideológia szintjén biztosítva lehetőséget az etnikus hovatartozás érzésének megtapasztalására.

Az újonnan kialakult görög közösség életét a Görög Kommunista Párt itteni szervezete irányította, a hivatalos magyar ideológiával összhangban. Az 50-es évek magyar kultúrpolitikájában az ateizmus volt a meghatározó, így érthető, hogy a görög egyházi ünnepek továbbéltetését nem kezelték központi feladatként. Templomi esküvőket nem rendeztek, a gyerekeknek keresztelő helyett névadó ünnepségeket tartottak, temetéskor a Magyarországon Élő Politikai Emigránsok Egyesülete, majd 1982-től ennek jogutódja, a Magyarországi Görögök Kulturális Egyesülete búcsúztatta az elhunytat.

A legfontosabb közösségi ünnepeket a kezdetektől kezdve a görög történelem két jelentős eseményéről való megemlékezések jelentették, március 25-én, az 1821-es törökellenes nemzeti forradalom évfordulóján és október 28-án, az olasz fasiszta agresszióval szembeni nemzeti ellenállási mozgalom kezdetének emlékére. Korábban a kulturális egyesület, most az önkormányzatok egyik kiemelten fontos feladata a nemzeti ünnepekről való megemlékezések megszervezése, amelyekre az összes görögök lakta helyen sor kerül, gyakran egy-egy hét eltolódással, hogy a táncegyüttesek egymást követő hétvégéken a különböző városokban fel tudjanak lépni. Az itteni görög közösség kialakulása óta nem volt olyan év, hogy a nemzeti ünnepekről ne emlékeztek volna meg. Az ötven év alatt néprajzi értelemben vett hagyománnyá váltak, bár jelentőségük folyamatosan változott. “Amikor a Dohánygyárban éltünk, akkor az ünnep fontossága is más volt. Ott voltunk, zárt helyen voltunk, ha ünnep volt, tulajdonképpen a lakásból csak átsétáltunk a kultúrházba, ha meleg volt, tavasszal vagy koraősszel, akkor az egész az udvaron folyt. (…) Amikor viszont a Dohánygyárat kezdték szétköltöztetni, lakáshoz jutottunk, már nem az volt, hogy csak úgy átmegyek (…), ekkor már a nemzeti ünnepek kaptak egy kicsit más fontosságot is: akkor a rég nem látott, egy éve vagy féléve nem látott valakivel ott találkoztál…” (második generációs férfi, 11. interjú).

A korábbiakban már utaltunk arra, hogy a személyes és a társadalmi identitás egyaránt az egyén szociális környezetében jellemző minták, életmodellek hatására kialakuló rendkívül összetett szerkezet, amelynek a nemzeti, etnikai identitás csak egy komponense. Egy adott identitáselem kizárólagossá válása csak speciális, szélsőséges esetekben következik be, patologikus jelenségként is tekinthető (mint például a vallási identitás kizárólagossá válása az iszlám fundamentalisták esetében). Különböző szituációkban különböző identitáselemek kerülnek előtérbe és határozzák meg az egyén viselkedését. Érdekes megvizsgálni, hogy egy adott etnikai csoport esetén melyek azok a szituációk, amikor az etnikai identitás elemei kerülnek a figyelem központjába. Bármely csoport tagjainak az adott közösség fennmaradása szempontjából szükséges lehetőséget találniuk összetartozásuk, csoport-létük kinyilvánítására, amely leginkább szimbolikus formában valósul meg.

Az etnikai identitás megélésére a családi, baráti magánszférán túl a közösségi rendezvények adnak lehetőséget, amelyek, ha a szimbólumot – Firth meghatározása szerint^{33 –} a kifejezés, a kommunikáció, a tudás és az ellenőrzés eszközének tekintjük, természetükből adódóan szimbolikusak. Az ünnepeken való részvétel maga is tekinthető szimbolikus cselekedetnek, amely az adott csoporttal való közösségvállalást, az elfogadott értékrendszerrel való azonosulást jelenti. A jól kiválasztott jelképek, etnikus szimbólumok egyfajta mikrokörnyezetet hoznak létre az ünnepek alkalmával, mintegy láthatóvá, megfoghatóvá téve a nemzeti érzéseket. Maguk a nemzeti ünnepek is jelképesek abban az értelemben, hogy a múlt, a hagyományok bizonyos részleteinek kiválasztása, adott események ünneppé emelése mindig tudatos választás eredménye, s mint ilyen alapvetően jellemzi a közösséget. “Egy nemzet legfontosabb múltbeli híreit nemzeti szimbólumai őrzik. Őrzik, hogy mitől és hogyan vált nemzeti közösséggé egy nép. Milyen tragédiákon, szövetségeken és háborúkon és örömökön keresztül érkezett? Mi az a kulturális tett, mi az a másság, amiért érdemes volt külön néppé szerveződnie?”³⁴ Nem véletlenül akkora jelentőségű ünnep a fasiszta támadókkal szembeni győzelem évfordulója egy olyan közösségben, ahol szinte nincs olyan, akinek a közvetlen családtagjai között ne találnánk ellenállókat.

Az ünnepek minden közösség esetében kitüntetett kulturális csomópontokat jelentenek, az idő tagolásának speciális eszközeként emelnek ki kitüntetett pillanatokat. “A közösségek életének határozott belső ritmust ad az a tény, hogy időről időre összejönnek. Ezeken az összejöveteleken erkölcsi kötelesség megjelenni, így van ez a törzsi társadalmakban, de így van az amerikai magyarok körében is”.³⁵ S nincs másként a magyarországi görögök esetében sem: a tavaszi és az őszi nemzeti ünnepek a közösség életében fontos társadalmi eseményeket jelentenek, a nemzeti identitás megélésének és kinyilvánításának a közösség mindenkori vezetői által biztosított hivatalos fórumai, amelyen gyakran azok is fontosnak érzik a megjelenést, akik más módon nem juttatják kifejezésre a közösséghez való tartozásukat (az etnikai kategória elfogadását nem realizálják hálózat formájában). A nemzeti ünnepekről való távolmaradás is lehet jelentőségteljes: egyes esetekben magánéleti – vagy a hivatás terén elszenvedett – sikertelenségek, problémák nem-felvállalását jelenti (korábban már írtunk a közösség véleményének, értékítéletének fontosságáról), vagy tükrözhet az aktuális vezetőséggel, a rendezvény szervezőivel szembeni fenntartásokat, elégedetlenséget is.

A legfiatalabb generáció tagjai számára természetesen már mást jelentenek az ünnepek, mint nagyszüleiknek: számukra a közösséghez tartozás kinyilvánítására és szórakozásra alkalmak. Nem egyedülálló, amit egy 15 éves beszélgetőtársam erről mondott: “Sajnos én nem tudom így a görög nemzeti ünnepeket, nem tanította meg az anyukám (…) csak azt tudom, hogy – nem kell megrökönyödni rajtam – van amikor csak onnan tudom, hogy vannak az Almássy téri nagy görög bulik, és akkor nemzeti ünnep van, de sajnos nem tudom, hogy ez most miért volt, izé, szabadságharc, ezt nem tudom” (16. interjú).

A nemzeti évfordulókról való megemlékezés módja nem sokat változott a kezdetek óta: az ünnepi beszédet kulturális műsor, majd hajnalig tartó táncmulatság követi. A közösség önreprezentációja szempontjából elsődlegesek ezek az ünnepek, a kulturális műsor gyakran igen hosszú, mivel egyik célja minden bemutatásra érdemes produkció bemutatása, általában mindegyik budapesti táncegyüttes (Helidonaki, Aitos, Ilios) és Beloiannisz táncegyüttese is fellép, és szinte mindig vannak külföldi (más európai görög diaszpórák tagjai vagy görögországi) vendég együttesek is. “Ezek a gyerekek készülnek, és kinek mutassák meg, ha nem nekünk. És minél hosszabb ideig akarnak szerepelni, hogy megmutathassák a szülőknek, nagyszülőknek, rokonoknak, barátoknak, hogy ezt tanulták” (második generációs férfi, 11. interjú). Az önreprezentáció többirányú, összetett feladat: egyszerre kell tükröznie a hagyományokba ágyazottságot és a folytonosságot a közösség életében. Ezt jelenítik meg a görög iskola tanulói, akik nagy létszámban lépnek fel a műsorokban, puszta jelenlétükkel is a kultúra továbbvitelének reményét közvetítve. Szintén az önreprezentáció kategóriájába sorolható – bár ez már egyéni és nem csoportszinten valósul meg – az ünnepeknek a kapcsolatok ápolásáról szóló része, amikor mindenki igyekszik minél jobb színben feltűnni rég látott ismerősei előtt.

Ezeket a nemzeti ünnepeket tartják a legfontosabbaknak Görögországban is, de az ottani megemlékezések egy fontos momentumban különböznek a magyarországi görög ünnepektől: mivel az anyaországban élők számára a görög közeg állandó és természetes adottság, nincs szükségük arra, hogy az ittenihez hasonló, közösségi érzést erősítő mulatozás kövesse az ünnepi beszédet és a kulturális műsort. A magyarországi görögség speciális helyzetéből adódóan itt a fő hangsúly a kapcsolatok ápolására esik, ezért az ünnepek legnépszerűbb része a táncmulatság, sokan eleve csak erre jönnek. A meghívókon feltüntetett kezdési időpont általában hét óra, fél nyolc körül el szokott kezdődni az ünnepi beszéd, és az ezt követő műsor – a fentebb vázolt okokból – tíz óráig szinte mindig eltart. Az ezt követőkről mondta egy Görögországba sokat járó második generációs nő a következőket: “Igazándiból olyan jó görög bulik sincsenek sehol Görögországban, mint itt Magyarországon. Ezt komolyan mondom, mert ugye eleve Görögországban nincsenek ilyen jellegű görög bulik, mint nálunk, hogy ingyenesen játszik a zenekar, érted, hajnal négyig, mert ott ha elmész egy mulatós helyre, akkor folyamatosan nyomnod kell a pénzt a zenekarba, hogy játssza azt a számot, amit te akarsz. (…) Másrészt ha vidéki búcsúba vagy, azok jók még, csak ott meg csak annak a környéknek a zenéjét játsszák, hát mert attól vidéki búcsú (…) na most ugye nálunk egy görög bulin a kisázsiaitól a krétaiig, az ipiroszitól az evrosziig mindenféle zenét játszanak és felváltva táncolod az összeset, és az összeset tudom. Egy görög soha nem tud ennyi táncot. Ő csak a saját környékéét, ha megtanulta a népi táncokat, s csak a saját lakóterületén, vagy most az utóbbi időben mindenki mindenre tsiftetelit táncol, tudod, az a hastánc, és ebből lett a nemzeti tánc Görögországban, ezt tudják, érted, de nincs az a buli, amit mi itt csinálunk” (19. interjú). Az előző részlet rámutat a különféle tájegységek hagyományainak összeadódásából létrejött speciálisan magyarországi görög kultúra gazdagságára és összetettségére. Az itteni görögöknek nem egy-egy szűkebb területtel, őseik szülőföldjével kell azonosulniuk ( bár a megrendezésre került trák, pondoszi és ipiroszi estek sikere tükrözi, hogy ez a hagyomány is él a közösségen belül), sokkal inkább a “görögségnek” valamely elvontabb koncepciójával. A szimbolikus azonosulás igénye és megvalósulása figyelhető meg a sajátos tánckultúrában. A közös táncban mindhárom generáció tagjai részt vesznek, sőt, gyakran még hajnal kettőkor is látni a táncolók körül vidáman rohangáló négy-öt éves gyerekeket. A zene és a tánc az itteni görög közösségen belül a nemzeti identitás és a közösséghez tartozás érzésének kinyilvánítására leginkább alkalmas szimbolikus cselekvés. A táncok nagy része körtánc, amely szintén a nagyobb közösségbe való bekapcsoltság érzését nyújtja. A zene és a tánc a beszédhez hasonló jelrendszer, és hogy ezt a közösség tagjai így is érzik, számos, a következőhöz hasonló interjúrészlet tükrözi: “A lányom az beszél görögül. Az unokám sajnos nem, de a görög táncokat tudja” (első generációs férfi, 22. interjú). Most már beállok én is táncolni, mert azt mondják rám, hogy nem vagyok igazi görög” – hallottam egy harmadik generációs fiútól a legutóbbi táncos rendezvényen. Saját személyem iránt is érezhető volt a pozitív változás, miután először részt vettem a közös táncban. A népzene, görög táncos rendezvények nagymértékben elősegítették, hogy a magyar többség befogadja a görög emigránsokat, mostanában is jelentős számban látogatják magyarok a görög táncházakat, bekapcsolódnak a zenei- és táncegyüttesek tevékenységébe is.

A táncegyüttesek, táncosok a kultúra reprezentálóiként központi szerepet játszanak a nemzeti ünnepekről való megemlékezésekben, a közönség a “mi gyerekeink” büszkeségével figyelheti a színpadon fellépőket. A 94-ben alakult Helidonaki Görög Hagyományőrző Gyermek- és Ifjúsági Táncegyüttesnek ma közel ötven tagja van, és egyre népszerűbb a szülők és a gyerekek körében egyaránt. A “nagyok” és a “kicsik” csoportja is baráti társaság is egyben, mindannyian görög származásúak és a görög iskolában is együtt tanulnak (kivéve a nagyok közül azokat, akik már nagyon jól tudják a nyelvet). A népviseleti ruhák elkészítésében a szülők is sokat segítenek, így ők is hozzájárulnak a fellépések sikeréhez.

Bár a nemzeti ünnepekről való megemlékezéseket mindig az itteni görög közösség vezetősége szervezi, ezeket a rendezvényeket mégsem sorolhatjuk a bahtyini értelemben vett hivatalos ünnep kategóriájába, annak ellenére, hogy jellegükből adódóan múltra vonatkozóak és az adott helyzet – a fennálló rend – kialakulását magyarázzák, elfogadását tükrözik. Jelen esetben a “fennálló rendnek” tekinthetjük a többségi magyar társadalmon belüli állandósult diaszpóra-létet, melynek a szimbólumok szintjén a legnyilvánvalóbb jele a nemzeti ünnepekkor a színpadot díszítő egymás mellé helyezett görög és magyar zászló, valamint a műsor kezdetén a görög iskola tanulóinak előadásában egymás után elhangzó két nemzeti himnusz. Ez szolgáltatja a rendezvény keretét, az est további része azonban a szimbólumok szintjén úgy is értelmezhető, mint az adott keretektől, a fennálló rend alól való időleges felszabadulás megvalósulását. Ezt nem úgy értem mintha a diaszpóra lét olyan nehézségeket okozna az itteni görögség számára ami alól menekülni kellene, épp ellenkezőleg, megfigyeléseim szerint az itteni görögök nagy részének nem okoz problémát kettős identitása. A nemzeti ünnepek viszont – többek között – arról szólnak, hogy arra az estére a nemzeti identitás kerül előtérbe.

Az itteni görögöknek már a második generációja is magyar iskolában (is) tanult, a mostani 30-55 évesek számára is könnyebb magukat magyarul kifejezni, a mindennapokban saját korosztályuk tagjaival vagy a náluk fiatalabbakkal ez a kommunikáció természetes, praktikus nyelve. Az ünnepi beszédek viszont kivétel nélkül görögül, az elmondott versek, irodalmi részletek szintén vagy csak görögül, vagy esetenként magyar fordítással kiegészítve hangzanak el, és nem csak az első generációra való tekintettel. A hétköznapi, profán használatra alkalmas magyar nyelv helyett az ünnepi, szakrális célokra megfelelő görög nyelv használata is a mindennapokból való kiragadottság érzését erősíti.

A szimbolikus nyelvhasználat mellett a közösen fogyasztott, görögnek tekintett ételek és italok (pl. ouzo, retsina, metaxa, olajbogyó stb.) közös fogyasztása is az összetartozás, a közösségbe bekapcsoltság érzését biztosítja a résztvevőknek. Gyakran fogadják a rendezvényekre érkezőket itallal, esetenként ételkóstolóval is, a közösség vezetői és a protokoll-vendégek számára kisebb-nagyobb fogadások vannak a nemzeti ünnepek alkalmával.

A nemzeti ünnepeken 1980 óta Görögország budapesti nagykövetsége is képviselteti magát, ami szintén jelképes abban az értelemben, hogy az anyaország elfogadását közvetíti a korábban állampolgárságuktól megfosztott volt politikai emigránsok felé. A nagykövet az önkormányzatok és az egyesület vezetőivel együtt az első sorból kíséri figyelemmel az ünnepi megemlékezéseket, több ízben ő is mondott beszédet. A nemzeti ünnepeken elhangzó beszédek lényegileg ugyanazt tartalmazzák minden évben, céljuknak, a hagyományok felelevenítésének megfelelően, a mítoszok újra és újra elmondott szövegeihez hasonlóan. Megfigyelhető a törekvés arra, hogy mindig más mondja az ünnepi beszédet, az azonban fontos szempont, hogy ez csak a közösség életében vezető szerepet játszó személy feladata lehet, így látens módon a közösségen belüli erőviszonyok és presztízs-kérdések is kifejezésre kerülnek.

Az ünnepi megemlékezésekről szóló tájékoztatások elmaradhatatlanul követik az eseményeket a Fővárosi Görög Önkormányzat hírlevelében, az Enimerotiko Deltio-ban, a görög rádióműsorban valamint a kisebbségi televízióadásokban, amelyek közül a Rondó havonta, a Dunánál valamint a Gyökereink hetente jelentkezik. (Ezek közül a két utóbbi fórumot nem tekinthetjük az önreprezentáció formájának, hiszen legjobb indulattal is mindössze kisebbségekről szóló műsoroknak tarthatjuk őket, hiszen a kisebbségek képviselőinek nem sok beleszólása van abba, hogy mi, mikor és hogyan kerül adásba). Az ünnep fontosságát jelzi, hogy az események megörökítése, fénykép és videofelvételek készítése a rendezvények elmaradhatatlan velejárója.

7. Összegzés

“Én soha nem éreztem magam idegen”. Ezzel az interjúrészlettel kapcsolódnék vissza a bevezetésben említett idegenség kérdéséhez. Nem gépelési hiba eredménye, valóban így hangzott el az előző mondat: egy tizenéves korában Magyarországra került görög hölgy itteni beilleszkedéssel kapcsolatos érzéseit tükrözi (24. interjú). Komoly kijelentés, számomra azért vált igazán mély értelművé és elég tanulságossá ahhoz, hogy az eddig elmondottak összegzéseként idézzem, mert az otthonosság megélésének egy lehetőségét mutatja be, rávilágítva, hogy egy többségi nemzeten belül kisebbségként élők nem csak és nem kizárólagosan a befogadó ország nyelvének elsajátításával találhatják meg helyüket az adott társadalomban. A nyelv csak egyike azoknak a jelrendszereknek, “kulturális kódoknak”, amelyek együttesen alkotják a – jelen esetben magyar – társadalomban való eligazodást szolgáló, a kultúra hordozói által közösen birtokolt “játékszabály-gyűjteményt”. Azt pedig, hogy a fenti “kulturális kódokból” kinek mennyit kell birtokolnia ahhoz, hogy a mindennapi életben könnyedén eligazodva otthonosan érezhesse magát egy sajátjától eltérő kulturális közegben, legalább annyira meghatározzák az adott személy pszichológiai sajátosságai (kapcsolatteremtő készség, nyitottság), mint a két kultúra különbözőségének mértéke.

A fenti interjúrészletet másik tanulsága az “antropológus mint mérőműszer” kérdésre vonatkozik: elsőre roppant mulatságosnak találtam, majd jobban belegondolva rájöttem, hogy ennek forrását saját, az identitás és nyelv kapcsolatát érintő prekoncepcióim jelentik, amelyeket hasznos lehet a saját kultúrára alapozott etnocentrikus szemlélettől lehetőség szerint függetlenedve újragondolni.

Az otthonossághoz hasonlóan a nemzeti identitás és a közösséghez tartozás érzésének megélése is temérdek variációs lehetőséget mutat egyéni szinten, melyet alapvetően az határoz meg, hogy az adott személy milyen szempontok alapján tartja magát egy etnikai csoport tagjának, és mit jelent a “közösség” számára. Az eltérő egyéni kategóriák eredményezik, hogy a budapesti görögségen belül a nemzeti identitás megélésének és kinyilvánításának különféle módozatai léteznek párhuzamosan, egymás mellett, még hasonló nevelésben részesültek körében is. Az egyéni kategorizálás meghatározó szerepét példázza, hogy beszéltem olyan, negyvenes évei vége felé járó férfival, aki görög szülők gyermekeként homogén, zárt görög közösségben nevelkedett, tanulmányai is az anyaországhoz kötik, mégis “nem görögként” határozta meg saját személyét, de olyan tizennyolc éves fiúval is, aki, bár vegyes házasságból származik, és neveltetése semmiben nem különbözik egy korban hozzá közel álló magyar fiatal neveltetésétől, egyértelműen görögnek tartja magát.

Nem hiszem, hogy joga lenne bárkinek is megkérdőjelezni ezeket és a hasonló kijelentéseket. Messzebbre vezet, ha azokat a szempontokat próbáljuk megismerni, amelyek az adott személyek önbesorolásában szerepet játszanak, és a különböző identitáskonstrukciókat mint egy közösséghez tartozás eltérő intenzitású, de mindenképpen egyaránt “érvényes” formáit tekintjük. Tehát egy adott közösséghez tartozás nem jelenti, nem is jelentheti a csoporttagság ugyanolyan szintű megélését, a közhelyek szintjéig egyszerűsítve a kijelentést: nem minden Magyarországon élő görög számára jelenti ugyanazt magyarországi görögnek lenni. Ennek egy jellemző megélési lehetőségét mutatja a következő interjúrészlet: “Közép-Európában ez mindig egy kicsit ilyen véres dologgá szokott fajulni egy idő után, hogy ki milyen identitású, és nagyon kevés ember tudja elképzelni, hogy én jól érezhetem magam, hogy én szerethetek egy országot anélkül, hogy az lennék, ami ő, vagy hogy én tudok azonosulni egy történelmi tudattal. (…) Ezt úgy szoktam mondani, hogy nekem Mohács ugyanúgy fáj, mint Konstantinápoly eleste, vagy a 48-49-es szabadságharchoz ugyanúgy közöm van, mint a 21-es felszabadítási harchoz. (…) Mert azzal, hogy nem vagyok magyar, azért nem tagadom a magyar hagyományokat, csak hát én tényleg nem vagyok magyar, mind a két szülőm görög és görögnek lettem nevelve” (második generációs nő, 19. interjú).

A mai budapesti görög diaszpórával kapcsolatban úgy találtam, hogy a kettős kötődésekkel, két kulturális örökséggel való együttélés nem okoz számottevő problémát a közösség tagjai számára, a fentebb már említett kulturális kódok ismerete adott, a hagyományok továbbvitelére és az etnikai identitás kinyilvánítására léteznek megfelelő egyéni lehetőségek és a fentebb részletesebben ismertetett közösségi fórumok. Összességében a sikeres adaptáció egy példáját ismerhetjük meg a magyarországi görögség esetében, ami biztató pozitív példát is jelent egyben az etnikai konfliktusok ellentmondásokkal teli jelen korában.

Különböző egyéni variációk megismerése kétségkívül a mai magyar társadalom árnyaltabb képét nyújtja, ugyanakkor hozzásegít ahhoz, hogy valóban természetesnek tudjuk elfogadni azt, ami természetes: a kettős identitáskonstrukciókat, közvetlen és szimbolikus megnyilvánulási formáikban egyaránt.

Jegyzetek

1. HELLER Ágnes 1997 Az idegen. Budapest, Múlt és Jövő Lap- és Könyvkiadó, 67-68.

2. NIEDERMÜLLER Péter előadása. Bevezetés a kulturális antropológiába kurzus, 1993 ősz.

3. SÁRKÁNY Mihály Az identitás kutatása az angol és amerikai szociál- és kulturális antropológiában. In: Az identitás kettős tükörben. Szerk. Váriné Szilágyi Ibolya – Niedermüller Péter. Budapest, 39-59.

4. HELLER Ágnes: Otthon az otthontalanságban. In: Az idegen. 15.

5. ERŐS Ferenc 1995 Identitás és modernizáció. In: Jelbeszéd az életünk. Szerk. Kapitány Ágnes – Kapitány Gábor. Budapest: Századvég Könyvkiadó.

6. PATAKI Ferenc Identitás – személyiség – társadalom. In: Az identitás kettős tükörben. (A továbbiakban: PATAKI), 20.

7. Etnikai csoportként az antropológián belül hagyományosan a biológiailag önreproduktív, belső kommunikációs egységgel és megkülönböztető kulturális sajátosságokkal rendelkező csoportokat határozták meg. Sokan elfogadják Barth álláspontját, mely szerint az etnikai csoportok meghatározásában fontosabb a különböző csoportokat elválasztó határok vizsgálata, mint az egyes csoportokra jellemző kulturális jelenségek felsorolása. A fenti “határok” azokat a módokat jelentik, ahogy a különböző csoportok megőrzik másságukat, fenntartják nemzeti identitásukat. Barth a kultúrát is mint a különbözőség kifejezésére alkalmas jelrendszert tartja fontosnak, az etnicitást pedig a kultúrakülönbség társadalmi szerveződéseként értelmezi.

8. FEHÉR István 1993 Az utolsó percben. Magyarország nemzetiségei 1945-1990. Budapest, Kossuth Könyvkiadó (A továbbiakban: FEHÉR I.), 9.

9. TILKOVSZKY Loránt 1994 Nemzetiség és magyarság. Budapest, Ikva Kiadó, 7.

10. uo.

11. uo. p. 11.

12. FEHÉR I. p. 9.

13. A Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogok Országgyűlési Biztosa. 1999. A Kisebbségi Önkormányzatok kézikönyve. Budapest, 139-161.

14. Magyar Köztársaság Kormánya J/3670 számú Beszámoló a Magyar Köztársaságban élő nemzeti és etnikai kisebbségek helyzetéről. Előadó Dr. Vastagh Pál igazságügyminiszter. Budapest, 1997. január.

15. Az akkulturáció kifejezés klasszikus definíciója szerint azt a folyamatot jelöli, amelyben különböző kultúrájú csoportok folyamatos és közvetlen kapcsolatba kerülnek egymással, és ennek következményeképpen az eredeti kulturális mintázat megváltozik az egyik vagy mindkét csoportban (Kosztandinidisz Diana: Akkulturációs folyamatok, a magyarországi görögök vizsgálata c. szakdolgozata alapján).

16. FEHÉR I. p. 11.

17. PATAKI p. 23.

18. Részletesebben ld. NIEDERMÜLLER Péter 1988 Élettörténet és életrajzi elbeszélés. Ethnographia, No. 3-4:376-389.

19. uo. p. 378.

20. uo. p. 387.

21. Magyarországi Görögök Kulturális Egyesületének elnöksége: Görögök 40 éve Magyarországon. In: Görögség (Ellenismos) IV. évf. 5. sz. 1989/90. Budapest, 1990. 22. uo.

23. SZIDIROPULOSZ Archimédesz: Ithaka partjai. Budapest, Eötvös Kiadó. (A továbbiakban: SZIDIROPULOSZ), 49.

24. DZINDZISZ, Jorgosz 1994 A magyarországi görögök legújabb kori története.p. 82. In: Másság, azonosság I. köt. Szerk.: Demeter Zayzon Mária. Budapest (A továbbiakban: DZINDZISZ).

25.SZIDIROPULOSZ i.m. 43. o.

26. DZINDZISZ 88. o.

27. uo.

28. uo.

29 HOPPÁL Mihály 1995 Etnikus jelképek egy amerikai magyar közösségben. In Jelbeszéd az életünk. (A továbbiakban: HOPPÁL), 409.

30. PATAKI 23-24-o.

31. EPERJESSY Ernő 1998 Adatok a magyarországi görög diaszpóra népi kultúrájának változásaihoz. In Tanulmányok a magyarországi bolgár, görög, lengyel, örmény ruszin nemzetiségek néprajzáról. Szerk.: Eperjessy Ernő. I. kötet. Budapest, 73.

32 uo. p.75.

33. FIRTH szerint “A szimbólum az 'elvonatkoztatás eszköze', de egy bizonyos határon belül, a szimbólumnak magának is eszközértéke van. (…) a szimbólumokat a kifejezés, a kommunikáció, a tudás és az ellenőrzés eszközének tekintem.(…) A szimbólumnak, mint a kifejezés eszközének a természete különösen világos a politikai és vallási szimbólumok esetében. A zászló, a nemzeti himnusz, a templomi festmény, a szentírási szöveg, a nemzeti viselet (…) az adott csoporttal történő azonosulás erőteljes érzését válthatja ki és a csoport cselekvésének motivációjának használható.(…) A szimbólumok egyik jelentős funkciója a kommunikáció megkönnyítése. Szavak kiejtése – a szimbolikus cselekvés alapformája – következtében (…) szükségtelenné válhatnak a kéz- és testmozdulatok. Rituális téren egy szimbolikus cselekedet közös gondolatokat vált ki, melyek szavak használata nélkül, vagy minimális szóhasználattal újra kifejezhetők”.

FIRTH, Raymond 1983 A “szimbólum” jelentése. In: Jelképek – kommunikáció – társadalmi gyakorlat. Szerk. Hoppál M. – Niedermüller P. Budapest, Tömegkommunikációs Kutatóközpont, 187-197.

34. ZELNIK József E világi túlvilág. In: Jelbeszéd az életünk, 452.

35. HOPPÁL, i.m. 422.