Az írás ismerteti és bírálja az igen sok irányzatot és csoportot magába foglaló 68-as francia baloldal egyes áramlatainak korabeli helyzetértékelését és magatartását.

Annak ellenére, hogy 1968 az utóbbi években szinte politikai, politológiai és kulturális közhellyé vált, és se szeri, se száma a rá való hivatkozásoknak, mítoszoknak és könnyes nosztalgiázásnak, magyar nyelven szinte semmilyen használható anyag nem jelent meg még a témába.¹ Ugyanakkor a „nyugati” munkák nagy részében is érezhetők bizonyos csúsztatások, amelyek nehézzé teszik az események többé-kevésbé korrekt áttekintését.

Természetesen egy ilyen rövid írás keretei között nem törekedhetem ennek a világméretű eseménysornak² a mégoly kevéssé teljes ábrázolására sem. Ezért alapvetően egy szempontrendszer – a „baloldaliak” különféle stratégiái – és egyetlen régió – Franciaország – feldolgozásával próbálkozom. Azonban – és ettől nem függetlenül – már elöljáróban jelezni kívánom azt a két fő problémakört, amelyeket a téma feldolgozásában a különféle irányzatok – ideológiai alapvetésként kezelve az eseményeket – felhasználnak, hiszen ezek már a korabeli reagálásokban is megjelennek. Külön fontos hangsúlyozni, hogy itt csak a jelen írás témája szempontjából fontos „baloldali” értelmezésekből indulok ki, de ezen belül az egyes irányzatok elképzeléseivel később részletesen foglalkozom.

1. Eurocentrizmus. Annak ellenére, hogy a hatvanas évek végén a világnak szinte minden területén antikapitalista mozgások voltak észlelhetők, amelyek legerőteljesebb formát Latin-Amerika egyes országaiban (Mexikó, Argentína stb.) öltöttek, a témával foglalkozó munkák elsősorban Európára, valamelyest az Egyesült Államokra összpontosítanak. Még az erős japán mozgalom is igen kevés figyelmet kap. (Sajnálatos módon ehhez a trendhez jelen elemzés is csatlakozik…) Ennek a jelenségnek elsősorban az a szűkkeblű felfogás az oka, amely szerint ezek az események sajátosan a „fejlett” országokban jelentek meg, és a „harmadik világ” felkelései – amelyekből általában a happening-jelleg és a diákság teljesen hiányzik – csupán véletlenül esnek időben egybe ezekkel. Ez az ideológia éppen azt a globalitást kérdőjelezi meg, amely „68” igazi jelentőségét adja: nevezetesen, hogy ezek az események az első komoly jelei a kapitalizmus egyetemessé válásának, és annak, hogy a rendszer strukturális változásai egyként kihatnak a Föld minden területére. (Az 1917–23-as forradalmi hullám és a hatvanas évek közepe közötti időszakban a kapitalizmus – természetesen a működéséhez alapvetően szükséges szintkülönbségekkel – globálissá vált, mind termelési–értékesítési struktúráiban,³ mind az osztályok és az osztályantagonizmusok szintjén. „68” ennek a jele volt.) Az eurocentrista (pontosabban: okcidentista) felfogás éppen úgy jellemezte a radikális szociáldemokratákat (neosztálinistákat, különféle trockistákat és paradox módon a maoistákat is), mint az anarchizmus számos válfaját.

2. Az osztályhatárok elmosása. A történelem mechanikus szemlélete vezetett el számos baloldalinál addig a következtetésig, hogy a proletariátus mint osztály gazdasági és/vagy forradalmi szempontból megszűnt létezni, vagy legalábbis döntő faktorként működni. Ezek a gondolkodók – élükön Herbert Marcuséval, de ide sorolhatjuk az olyan legendás „diákvezetőket” is, mint a szocialista Rudi Dutschke és az anarchista Daniel Cohn-Bendit – különféle marginalizált „többszörösen kizsákmányolt” rétegeket próbáltak megnevezni a forradalom új alanyaként. A színesek, a nők, a munkanélküliek és – ebből a szempontból erre kell a legnagyobb figyelmet fordítanunk – a diákok. Ez a nézet általában kombinálódik az előző ponttal. Míg ott a proletárreakciók földrajzi globalitása kérdőjeleződik meg, addig ez az ideológia az egyes rétegek közös valóságát, osztályszempontjait tagadja. Ugyanez a nézet jelenik meg a „másik oldalon” a sztálinistáknál és ouvrierista szakadárjaiknál, amikor a „munkásokat” leválasztják a mozgalomról, és különleges piedesztálra állítják. Szép példája ennek a PCF (Francia Kommunista Párt) elemzése,⁴ amelyben élesen elkülönítik a „diákok” és a „munkások” harcát, de hasonlóképpen jelent meg a kérdés a trockisták és a maoisták számára is.⁵ Ez a nézet a köztudatban is tovább él: 1968 elsősorban mint „diákmozgalom” ismert.

A globális lázadási hullám okai igen összetettek. Itt csak egy nagyon vázlatos, nagyon primitív leírásra szorítkozom, hiszen ez a téma önmagában több kötetet tölthetne meg. Szokás a különféle területek mozgalmait a helyi burzsoázia problémáinak számlájára írni. Ez éppen a globalitás megértésének hiányából fakad, hiszen a világmérető válságot nem a lokális burzsoáziák idézik elő, és mellesleg kezelni sem tudják. De Gaulle politikája Franciaországban, Wilson kormánya Angliában, de a kelet-európai, szovjet stb. rendszerek is csupán konkretizálódásai egy világméretű folyamatnak, amely mindenhol a proletárok életkörülményeinek rosszabbodását idézte elő.⁶ A II. Világháború utáni hihetetlen gazdasági felfutás során – amelynek alapja egyfelől a hadiprofit, másfelől az óriási beruházási lehetőségek, tehát a hadiprofit hasznosítása volt – a kapitalizmus struktúrái jelentősen átalakultak. A monopóliumok megerősödése egy olyan piacfelosztási metódust hozott létre – Nyugat-Európában a Közös Piac – amely felfokozott modernizációt, privatizációt és a – tágan értelmezett – szociális kiadások csökkentését eredményezte. Az akkumulálódó tőkét azonban újra be kellett ruházni, és ez a szükséglet háborúkat indukált: Korea, Algéria majd Vietnam sokkolta a világ közvéleményét. A kapitalizmus átalakulása válságba torkollt: a kizsákmányolás fokozásába a centrumban és háborúkba a perifériákon.

Még az időszak eseményeit vázlatosan áttekintve is nyilvánvalóvá válik, hogy szinte nem találunk olyan területet a Földön, amelyet valamilyen mértékben ne érintett volna meg a társadalmi felfordulás vihara. Nyugat-Európában mindenhol zavargások voltak, és habár a párizsiak a legismertebbek, például Olaszországban radikálisabb a diákok fellépése. Az USA-ban a fiatalok kivonulásának a nyugati part óriási gettólázadásai adtak sötét tónust. Argentínában a cordóbazi munkásfelkelés szinte háborús méretű mészárlásba torkollott. Japánban a cenkaguren terroristái vívták utcai harcaikat. Kínában maga a vezetés is kis híján belebukott abba a próbálkozásba, hogy központi irányítású mozgalomba fogja be a lázadás erejét („Kulturális Forradalom”). Afrika szinte valamennyi országában polgárháború dúlt. A Varsói Szerződés bevonult Csehszlovákiába. És ezek csak kiragadott példák.

Ugyanakkor a fentebb vázolt folyamatokból eredően egy olyan mértékű szemléletváltozás is bekövetkezett, amely szintén alapjaiban rázta meg a társadalom addigi struktúráit. Az úgynevezett „centrum” országaiban – és a fejlett „szocialista” országokban – a tőke fejlődése átalakította a világról alkotott képet. A fejlődés,⁷ a mindennapi realitás süllyesztőjében eltűntek, vagy legalábbis megkérdőjeleződtek azok a hagyományos „értékek” (vallás, nemzet, család, állam stb.), amelyeknek addig komoly integráló hatásuk volt. Innen ered a „fiatalok” forradalmi szerepe, amelyet nem lehet puszta „nemzedéki ellentétre” redukálni. És tény, hogy ezekre a változásokra leghevesebben az a fiatal félértelmiségi réteg reagált, amelyet az egyetemeken éppen mint ennek a mechanizmusnak a jövőbeli irányítóit képezték ki. És lényegében ez adja a mozgalom alapvető ellentmondását: nyugaton – talán Franciaország kivételével – a forradalomnak inkább csak vezetői voltak, tömegbázisa még nem.⁸ Az új szemlélet képviselői elutasították a kapitalista termelést, de nem az elosztás szempontjából támadva azt, mint a hagyományos szociáldemokrácia tette, hanem annak alapvető elidegenedettségét kritizálva, újra felelevenítve és továbbgondolva Marxot, elsősorban a Gazdasági-filozófiai kéziratok szellemében. A kapitalizmus számukra mint alapvetően embertelen világ jelenik meg, amely nem reformálható, hanem teljes egészében tagadandó, amelyben minden viszonyulás meghatározott és ellenséges.⁹

Új szemléletmód terjedt el, a „fogyasztás” istenítése. A proletár a háború utáni években a centrum országaiban egyre inkább nemcsak mint a csereérték megtermelője, hanem mint a használati érték felélője is fontossá vált. Ez a használati érték azonban – éppen a fogyasztás nagyságrendi emelkedése következtében – egyre inkább nélkülözte a valódi hasznosságot. A hatvanas évek elejétől ezt újabb probléma tetézte: a fogyasztás növelése megkövetelte a munkás reálbérének növelését. Ez a folyamat azonban hosszabb távon akadályozni kezdte a tőke értékesülési lehetőségét, amelynek – persze a folytonosan növekvő értékesítési lehetőségek mellett – éppen a reálbérek leszorítása is érdeke. Ez a jelenség (amely a tőke immanens ellentmondása) előbb a lakossági hitelkonstrukciók bevezetéséhez (“Vásárolj most, fizess később!”), majd a válság egyre erőteljesebb jelentkezésével hirtelen, nagy mértékű életszínvonal-csökkenéshez vezetett a proletár-rétegekben. Ugyanakkor az üres fogyasztás, a konzumáló társadalom megszülte saját ellenzőit is, akik igyekeztek hátat fordítani értékrendjének.

Míg a fogyasztás mindenhatóvá válása elsősorban az USA-ban vált problémává, és inkább csak a jelenség tagadásának ideológiája került át Franciaországba (akkor még), addig a franciák sajátos, európai neurózisokat fejlesztettek ki magukban. André Gorz egy táblázatban foglalta össze a francia polgárt frusztráló jelenségeket, amelyek végül hozzájárultak a társadalmi robbanáshoz, és mindenekelőtt ahhoz, hogy a fiatalság radikális lépésekben határolta el magát szülei Franciaországától, a „vén, kövér Marianne-tól, aki arra vár, hogy végre megerőszakolja valaki” (falfelirat, Nanterre):

1. Vereséggel végződött a Népfront kísérlete (1936–38).
2. Féltek a háborútól.
3. Gazdasági vereség a háború után.
4. Félelem a kommunizmustól, az USA-tól, az atomháborútól.
5. Vereséget szenvedett Európa-centrizmusuk; vereség vereség után érte gyarmati politikájukat és vereséggel végződött Európa-politikájuk.¹⁰

***

A részletesebb elemzés megkezdése előtt felmerül még egy terminológiai probléma, nevezetesen a „baloldal” kérdése. Azok a mozgalmak, szervezetek, irányzatok, amelyeket a különféle források ide sorolnak, egymással igen gyakran nehezen hozhatók össze bármilyen szinten. A sztálinisták tagadták, hogy a „radikálisoknak” (és ebbe beletartozik minden, a sztálinizmuson és – az itt elhanyagolható – hagyományos szociáldemokrácián kívülálló összes irányzat) bármi közük lenne a „baloldalhoz”. Ezt a nézetet a „kommunista” pártok még a klasszikus sztálinizmus idejéből örökölték,¹¹ de ugyanez az ideológiai monománia jellemezte a trockistákat és a maoistákat is. Az anarchisták szintén magukat tekintették „igazi baloldalnak”, vagy – átvéve az ellenfél szóhasználatát – „balosoknak” (gaucheist, leftist).¹² A trockisták legnagyobb harcaikat saját szakadárjaik ellen folytatták, és nem takarékoskodtak egymás denunciálásával. Erősen hatott rájuk Trockij harmincas évekbeli népfront-ellenes álláspontja és általában a népfront-politika minden szomorú tapasztalata. Emellett a trockista csoportok entrizmusa gyakran visszafelé sült el, és számos militánsukat szívták fel a szakszervezetek, némi balos pikantériát kölcsönözve így az üzemi harcoknak, de megfosztva a trockista csoportokat aktív tagságuk egy részétől. A trockisták tehát igyekeztek szorosabbra zárni soraikat, mint „igazi baloldal”. Lényeges ezenkívül, hogy a mozgalom legelszántabb része, a „Veszettek” és a Szituacionista Internacionálé körül szerveződők elhatárolták magukat a „baloldaltól” mint olyantól, kijelentve, hogy kívül állnak a rendszeren, jobb- és baloldalán egyaránt. (Az már csak tréfás adalék, hogy egy rádióbeszédében még maga De Gaulle is „forradalmárként” jellemezte magát a munkavállalói résztulajdon elképzelésének bevételéért a programjába.)

Az egyetlen járható út tehát, ha egyaránt megvizsgáljuk, és elfogadjuk – a „baloldaliság” kérdésében – a szervezetek önmeghatározását, de ugyanakkor megvizsgáljuk gyökereiket is. Ilyen értelemben egy kétpólusú baloldali struktúra áll fel, a és mindkettőben megjelennek olyan erők, amelyek elutasítják önnön baloldaliságukat. Ezek, nagyon vázlatosan, a következők:

Szociáldemokraták

• hagyományos szociáldemokrácia pártjai: SFIO (Az SzI francia szekciója), az FGDS (a reformszocialisták Mitterand körül)
• A neosztálinisták: a PCF és különféle szervezetei
• Az „új baloldali” szociáldemokraták: PSU (Egyesült Szociáldemokrata Párt)
• Trockisták: Lambertisták (OCI, FER), Frankisták (PCI, JCR), Posadasisták (PCRT), Pablisták (számos csoport, nem csatlakoztak egyik „IV. Internacionáléhoz” sem)
• Maoisták: PCML, UJML
• Bordigisták: PCI (nem azonos a hasonló nevű trockista szervezettel)¹³
• A szakszervezeti szövetségek és irányítói: CGT (PCF), SNE Sup (a pedagógus szakszervezet), UNEF, (diákszervezet) CFDT stb.

Anarchisták

• FAF (Francia Anarchista Federáció, bakunyinisták)
• Ruge et Noir (Cohn-Bendit köre, marxista, tanácskommunista felhangokkal)
• Rengeteg egyéni militáns, akik csupán ad hoc csoportosulásokban vesznek részt
• Outsider antikapitalisták (forradalmi anarchisták, tanácskommunisták)
• A „Veszettek” (Enrages): spontán forradalmi szerveződések az egyetemeken és az üzemekben
• Szituacionista Internacionálé és szimpatizánsai

Egy rövid összehasonlítás az Egyesült Államokban fennálló struktúrákkal jól mutatja, hogy a francia felállást nem lehet abszolutizálni. Az eseményekben az USA-beli „kommunista” párt, illetve a szociáldemokrácia lényegében nem vett részt. Valójában nem voltak a hagyományos értelemben vett szervezetek sem. A mozgalom bomlása termelt ki később olyan csoportokat, mint a YIPPI (Youth International Party) gesztionistái, a Weathermen anarchista terroristái, a PLP (Progressive Labour Party) radikál-maoistái, vagy a WITCHES anarcho-feministái.

Ebből a rövid felsorolásból is jól látható, hogy mennyire összetett és ellentmondásos jelenség a „baloldal” a vizsgált időszakban. Franciaországban a baloldaliak egy része teljes mellszélességgel kiáll a Rend fenntartása mellett (PCF, a szakszervezetek), egy másik részük ingadozik (trockisták), míg mások a totális forradalmat, a teljes felforgatást és a viszonyok megváltoztatását hirdetik. Az USA-ban az ellenfél az Állam maga, minden struktúrájával, de elsősorban morális kérdésként fogják fel a forradalmat (itt persze nem a gettók lázadó proletárjairól van szó).

***

A franciaországi eseményeken vörös fonálként húzódik végig a hagyományos politikai struktúrák elfogadása, illetve elutasítása. Ebből a szempontból az éles határvonal a hagyományos szociáldemokrata pártok és a sztálinisták, valamint az összes többi irányzat között húzódik. Bár az anarchisták teljesen más struktúrákat, szervezeti formákat tartottak kívánatosnak, mint például a trockisták, abban mindannyian egyetértettek, hogy a párt–szakszervezet–parlamentarizmus hármasában mozgó PCF semmiképpen sem jelenthet követendő utat.¹⁴

A PCF – amely önmagát, „elfelejtve”, hogy Marx ezt a meghatározást a burzsoáziára használta, több ízben mint a „Rend pártját” nevezte meg – éppen a hagyományos rendszerbe való betagozódottsága miatt játszotta el azt a visszahúzó szerepet, amely az összmozgalom számára a leggyűlöltebb ellenséggé tette. A PCF – és az általa irányított CGT – csupán logikus lépéseket tett; célja az volt, hogy a rendszer különösebb megbolygatása nélkül politikai tőkét kovácsoljon a felfordulásból. Gazdasági követeléseit a bérharc szintjén tartotta, míg politikailag némi reformot akart elérni. Ez találkozott a kormányzat elképzeléseivel is: gazdasági téren a kompromisszum a grenelle-i egyezményekben fogalmazódott meg, míg politikai téren a nemzetgyűlés feloszlatásának és az új választások kiírásának ígéretében. A PCF–CGT ezzel lényegében elérte volna célját, és sikeres erőként léphetett volna ki a játszmából, ha a sztrájk nem folytatódott volna, és ha az üzemeket megszállva tartó munkások újra visszatértek volna a normális termeléshez. Ez azonban nem mindig történt így, és a párt-szakszervezetnek kénytelen-kelletlen el kellet játszania azt a szerepet, amely jelentős hitelvesztéshez vezetett: a politikai rendőrség szerepét. A CGT funkcionáriusai ígéretekkel, hazugságokkal, sőt, veréssel bírták rá a munkásokat a sztrájk leállítására. Az érvek egyszerűek: a munkásoknál az „élcsapat” sokkal jobban tudja, mit kell tenni. Elítélték a „spontán, szervezetlen” sztrájkokat. A CGT-s Berthelin kijelentette: „Az elégedetlenek között sok a fiatal, aki még sohasem élt át sztrájkot, és azt képzeli, hogy az ilyen harcoknál mindent azonnal megkap, amit csak követel.” A helyzetet azonban a „munkásosztály felkészületlenségével” magyarázni enyhén szólva fals. „Az oroszországi tömegsztrájkokban a spontán elem nem azért játszik uralkodó szerepet, mert az orosz proletariátus ‘iskolázatlan’, hanem azért, mert a forradalmak nem engedik kioktatni magukat.”¹⁵

A CGT akciói és a PCF állásfoglalásai a radikálisok tiltakozását váltották ki, de egyben saját tagságuk egy része is ellenük fordult. Így emlékezik a sztrájk végére egy párizsi közlekedési dolgozó: „Június 5-én sztrájkőrségeink még mindig posztjaikon álltak, de egészen véletlenül ott állt hat nagy rendőrautó is, már korán reggel, párizsi rendőrség és mozgó karhatalmi gárda, puskákkal. De ez nem hatott ránk. A lakónegyedből való lakosok és a diákok velünk voltak a kocsiszín előtt. A CGT-boncok demagóg ígéretekkel és egy csomó hazugsággal megint rászedtek minket. (…) Mit tehettünk? Könnyes szemmel mentünk újra dolgozni. S ha most valaki széttépi a tagsági könyvét, ez nagyon is érthető; én megtartottam a magamét, de nem hiába. Nekünk, a Közlekedési Vállalat dolgozóinak még van elszámolni valónk.”¹⁶

A valósághoz hozzátartozik, hogy a PCF–CGT – amellett, hogy saját politikai pecsenyéjét sütögette – valóban félt az esetleges vérontástól. A kormányzat idegesen kapkodott, és habár a hadsereg nem volt teljesen megbízható,¹⁷ De Gaulle parancsára csapatösszevonásokat hajtottak végre Párizs körül. Vidéken több halottja is volt a rendőrség és a munkások összetűzéseinek, sőt egyes területeken hetekig tartó gerillaharcok bontakoztak ki. A PCF „elhatárolta magát a szélsőségektől” és mosta kezeit.

A PCF azonban éppen ott volt gyenge, ahol leginkább szerette volna megvetni a lábát: az egyetemeken. Ezt már formája, történelmi viszonyulásai is szinte lehetetlenné tették. A párt önnön politikai hátterét – habár a nemzetközi „kommunista” mozgalomban némileg outsidernek számított – Október sztálini verziójában, a Szovjetunió dicséretében, a „szocialista” országok létében kereste, hivatkozásait innen, és a francia nemzeti hagyományból vette.¹⁸ Ezekkel azonban az egyetemeken nem tudott mit kezdeni. A radikális diákok – nem utolsósorban az 1956-os események miatt – elítélték a Szovjetuniót, és nem hatotta meg őket a trikolór.¹⁹ A többi diák apolitikus volt, vagy a jobboldalhoz húzott.

Melegágya volt viszont az egyetem a radikális csoportoknak. Ezek közül legnagyobb szerepet az anarchisták és a szituacionisták játszották. A két csoportosulás között sok az átfedés. De míg az anarchisták a hangsúlyt inkább a közvetlen harcra helyezték, addig a szituacionisták célja a valóság megváltoztatása, a gondolkodás lecserélése volt. Mindkét irányzat történelmi előképeit Bakunyinban, a „fiatal” Marxban, a tanácskommunistákban, az önigazgató kommunákban stb. kereste. Elutasították az autoriter működést, a pártszervezeteket csakúgy, mint – dacára alapos elméleti felkészültségüknek – az elmélet, bármilyen „ideológia” kidolgozását.²⁰

Jól körvonalazza nézeteiket az a távirat, amelyet május 17-én a Sorbonne akcióbizottsága a Szovjet Kommunista Párt Központi Bizottságának küldött el:

“Reszkessetek bürokraták! A munkástanácsok nemzetközi hatalma nemsokára elsöpör benneteket. Az emberiség nem lehet boldog addig, amíg az utolsó bürokratát meg nem fojtják az utolsó kapitalista beleivel. Éljen a kronstadti matrózok és a mahnovscsina harca Trockij és Lenin ellen. Éljen az 1956-os budapesti tanácsfelkelés. Le az állammal!”²¹ Ha eltekintünk a Père Duchesne-ízű kiszólásoktól, itt egy konkrét politikai program áll előttünk, amit remekül kiegészítenek a híres falfeliratok, amelyeket elsősorban a szituacionisták inspiráltak: „Légy realista, követelj lehetetlent! Sohase dolgozz! A szégyenkezés nagyon ellenforradalmi!” stb.

A szituacionista felfogás lényege a folyamatok átélése, megszerkesztése. Művészi mozgalomként indult az ötvenes években, de hamar politizálódott: a világ elutasítását megtermékenyítették Marx és Bakunyin gondolatai. A szituacionisták igyekeztek feloldani a mesterséges ellentétet kommunizmus és anarchizmus között, hogy visszaállíthassák azok eredeti jelentését. Fő célpontjuk a munka rendszere, akcióik lényege a rendszer megtámadása minden lehetséges módon. Kapcsolódtak az olyan újságokhoz, mint a híres Socialisme ou Barbarie, és innen kapták az inspirációt a munkásmozgalom múltjának újrafelfedezéséhez. Ez a munka nagyon is tudatos volt számukra: a mozgalom alapművében Debord egész fejezetet szán a proletariátus történetének. A szituacionisták politikailag a holland–német tanácskommunistákhoz álltak a legközelebb, de fontosnak tartották leszögezni, hogy a tanácsokban nem a forradalom garanciáját, csupán formáját látják. A tanácskommunista hagyományból leginkább annak az anarchizmussal kacérkodó ágát, az Otto Rühle-féle elképzeléseket tartották érdekesnek, szemben a párt egységét hirdető vonallal.

A világméretű társadalmi forradalomtól az élvezet társadalmának megalapozását várták. Elméletük központi fogalma a „látvány” (spectacle), amely mindent áthat: a kapitalista viszonyok pusztán egy kvázi-világot kínálnak fel, amelyben minden viszonylagossá válik, pusztán a munka marad a lét valósága, az elidegenedés az egyetlen viszonyulás. Debord szerint – parafrálva a A tőke első fejezetét: „Azokban a társadalmakban, ahol a modern termelési viszonyok uralkodnak, az egész élet mint a látvány óriási felhalmozódása jelenik meg.”²²

A szituacionisták alkották a legradikálisabb csoportokat, az úgynevezett „Veszetteket”. Mint kifejtették, Jacques Roux az egyetlen, akit Babeuf mellett vállalnak a francia történelemből. Ezután több rövid kiegészítés következik: „Na meg Blanqui. És persze Rigault!” Először igazából 1966-ban hallattak magukról az egyetemeken, amikor a strasbourgi egyetemen szétosztották a diákszövetség (UNEF) pénzén kinyomtatott brosúrájukat A diákélet nyomorúságáról címmel. A botrány óriási volt, az írókat bíróság elé állították. A brosúra alapvetése a következő: „A diáknak, ha egyáltalán lázad, először is tanulmányai ellen kell lázadnia, bár számára ez talán kevésbé egyértelmű, mint a munkás számára, aki ösztönösen azonosítja a munkát teljes létével. Ugyanakkor a diák éppen úgy a modern társadalom terméke mint Godard vagy a Coca-Cola, és különleges elidegenedettsége csak a teljes társadalom elleni harcban oldható fel.”²³

A többi csoporthoz való viszonyulás tekintetében még az anarchistákkal is összekülönböztek: 1968. március 22-én a Veszettek kivonultak a gyűlésről, amelyet a nanterre-i egyetem igazgatósági épületében tartottak. Az ok az volt, hogy az anarchisták nem voltak hajlandók eltávolítani két diákot, akik a „kommunista” párt ifjúsági szervezetének tagjai voltak. „Azok a sztálinisták, akik itt vannak, nem sztálinisták többé!” – jelentette ki Cohn-Bendit. A Veszettek ezt mint veszélyes idealizmust, a népfront-politika újjáéledését bélyegezték meg. Politikájukban általában elutasították a kompromisszumokat (amiért persze mindig Leninnel támadták őket), és elítélték például azt a kapcsolatot, amelyet látszólag paradox módon a trockisták és a sztálinisták alakítottak ki számos akcióbizottságban.

Míg az egyetemeken a PCF ifjúsági szervezetei igen hamar elvesztették minden befolyásukat, és az irányítás a „baloldali radikálisok” kezébe került, addig az üzemekben erősebben érződött a párt, és mindenekelőtt a CGT szakszervezetek hatása. Azonban azokon a helyeken, ahol komolyabb gyárfoglalások történtek (Renault, Sud-Aviation stb.) jól látható, hogy a szakszervezeteknek sokkal kisebb volt a hatása, és a kezdeményezés igen gyakran a szakszervezeten kívüli, fiatal munkások kezébe ment át. Az akcióbizottságok megszervezték az összeköttetést az egyetemekkel (CLEOP – Diák–Munkás–Paraszt Összekötő Bizottságok), és igen gyakran erőszakosan fordultak szembe mind a rendőrséggel, mind a szakszervezeti funkcionáriusokkal. Ezek az akcióbizottságok lényegüket ösztönösen egyfajta munkástanácsi formában találták meg, és ezt tovább erősítették az egyetemekről érkező agitátorok vagy az oda látogató munkások tapasztalatai:

“A passzív sztrájk túlhaladott. Az üzemet saját erőnkből és saját magunk számára kell működésbe hoznunk, s nem szabad arra várnunk, hogy erre mások adjanak nekünk parancsot. Ebből a célból igazgatási tanácsokat kell létrehozni, amelyeknek tagjait az egész személyzet választja meg.”²⁴ Ezekben a bizottságokban szintén érezhető volt a radikálisok hatása, elsősorban a trockistáké.²⁵

A francia baloldal stratégiáiban így homlokegyenest különböző felfogásokat találunk, a hagyományos baloldalnak a rendszer konzerválására szolgáló igyekezetétől a trockisták és maoisták „népi államán” keresztül egészen a Veszettek „élvezeti társadalmáig”. Az eredmények a PCF–CGT és a szociáldemokrata pártok hozzáállását igazolták, de ezek az eredmények igen lesújtóak voltak. Nemhogy a rendszer nem változott meg, de a gaulle-izmus megerősödve került ki a küzdelemből, amiért a felelősséget a PCF azonnal a radikálisokra hárította. Ebben némi igazság volt ugyan – sok embert elriasztottak az égő kocsik és a barikádok²⁶ – de ennél sokkal nagyobb szerepe volt a PCF–CGT visszafogó politikájának.

A „68”-as mozgalom mindenképpen megtermékenyítően hatott a baloldali gondolkodásra. A lázadási hullám kifulladásával a hetvenes évek elejétől megindult az események értékelése és a tanulságok levonása. Kikristályosodtak azok az álláspontok, amelyeken át az „új baloldal” egyes csoportjai, például a szituacionisták utódai képesek lettek a kapitalizmus új jelenségeinek átfogó forradalmi bírálatára. Más csoportok veszítettek jelentőségükből, feloszlottak vagy a perifériára kerültek, mint például a maoisták. A csalódottak közül sokan a terrorizmushoz sodródtak, mások – például Cohn-Bendit – zökkenőmentesen illeszkedtek be a korábban oly nagy hangon támadott burzsoá társadalomba.

Jegyzetek

¹ Ha nem számítunk egy, kiadó, hely, év és fordító (valamint copyright) megjelölése nélküli kiadást: Daniel és Gabriel Cohn-Bendit: A baloldali radikalizmus – Orvosság a kommunizmus aggkori betegségére. A könyvet a Kossuth Kiadó jelentette meg, a pártkáderek belső fogyasztására. Jelenleg is ritkaság. A többi – nem sok – magyar forrást (persze a teljesség igénye nélkül) lásd az irodalomjegyzékben. Ugyanakkor jellemző, hogy a magyar könyvkiadás sem a neosztálinista időszakban, sem a „rendszerváltás” óta nem jelentetett meg semmilyen fontos irodalmat a témában. A mozgalomra ható művek közül csak a legkevésbé értékes, Marcuse Egydimenziós ember-e került kiadásra, míg olyan korszakalkotó írások, mint pl. Debord Le Societé du Spectacle-ja, alig ismertek.

² ”Mozgalomról” – éppen az egységesség teljes hiánya miatt – nem beszélhetünk. A „forradalmi hullám” mindenképpen túlzás lenne. Természetesen a „68-as jelenség” nem „események sora”, hanem a kapitalizmus ellentmondásaira adott, bizonyos szempontból globális osztályreakció.

³ Vagyis „leosztották a szerepeket”. Egyes magas tőkekoncentrációjú területek (“centrum”) pozíciói kölcsönösen feltételezik más, alacsonyabb tőkekoncentrációjú területek (“periféria”) létét. Nem tartozik most a tárgyhoz, hogy ez a megmerevedett forma, vagyis a piacok bővülésének visszaesése miként vezetett napjaink általános strukturális válságához, amelyet a kapitalista világállam szerepében fellépő IMF/WB képtelen kezelni. Ugyanakkor rá kell mutatni, hogy számos paralel jelenség vehető észre a harminc évvel ezelőtti állapot és a mai helyzet között.

⁴ Waldeck Rochet: A Francia Kommunista Párt jövője. Bp., 1970. (Különösen az I. fejezet.)

⁵ A trockista álláspont remek leírása: Ian Birchall: France, 1968: „All power to the imagination!”. In.: Colin Barker (szerk.): Revolutionary Rehearsals. London, 1987.

⁶ ”A gaulle-ista rezsimnek önmagában nem volt semmiféle különleges jelentősége a válság létrejöttében. A gaulle-izmus nem más, mint egy burzsoá rezsim, amely a kapitalizmus modernizációján dolgozik…” Rene Vienet: Enrages and Situationalists in the Occupation Movement, France, May ‘68. New York–London, 1992. 19.

⁷ A „fejlődés” elvesztette minden pozitivista vonzerejét annak fényében, ami eredményeiből láthatóvá vált. A tudományos fejlődés szimbólumává az atombomba vált. Felerősödtek azok a hangok, amelyek egészben vetették el a technikai civilizációt, de éppen így támadást intéztek pl. a kapitalista orvostudomány ellen is. A fejlődés azonosult az elidegenedéssel. Egy párizsi falfelirat így fogalmazott: „Kinek kell az a fejlődés, amely az éhhalál helyett az unalomba halást kínálja fel?!”

⁸ Mint Cohn-Bendit (némi öngúnnyal) megfogalmazta: „Forradalmi vezető csoportok keresnek kizsákmányolt munkásosztályt vagy rokonosztályt.” Cohn-Bendit, 85.

⁹ ”Egy olyan társadalomban, amely valójában a feje tetején áll, az igazság csupán a hamisítás egy mozzanata.” Ernest Guy Debord: The Society of the Spectacle. New York, 1994. 14.

¹⁰ Les Temps Modernes, 1968. 8. Idézi: Semlyén István: Modern mítoszok. Bp., 1979. 164–165.

¹¹ 1952-ben Léon Mauvais azzal indokolta André Marty kizárását a PCF-ből, hogy hamis a pártról alkotott felfogása. Marty ugyanis nem nevezte a trockistákat „csőcseléknek” és „rendőrkémeknek, fasiszta ügynököknek” stb., „ami – Mauvais véleménye szerint – szokásos és természetes nyelvünk, ha ezekről az alakokról beszélünk”. Ehelyett Marty „trockista internacionáléról, pártról” beszélt. A PCF zsargonjának üzenete egyértelmű: célja anak a tagadása, hogy rajta kívül, vele szemben álló erők egyáltalán a baloldalhoz tartozhatnak. Ez a frazeológia 1968-ban is felbukkant.

¹² ”Kísértet járja be a világot, a baloldali radikalizmus kísértete. Szent hajszára szövetkezett e kísértet ellen a régi világ minden hatalma: a pápa és Koszigin, Johnson és De Gaulle, a francia kommunisták és a német rendőrök.

De melyik az a párt, amelyet kormányon lévő ellenfelei nem kiáltottak ki baloldali radikálisnak, melyik az az ellenzéki párt, amely (…) nem dobta vissza a baloldali radikalizmus megbélyegző vádját?” – parafrálta Cohn-Bendit a Kommunista Kiáltvány kezdő sorait. Cohn-Bendit, 5.

¹³ A PCI (Internacionalista Kommunista Párt) besorolása nem egyszerű, és talán éppen ennyi ok szólna a második csoportban való szerepeltetésére. Maga Amadeo Bordiga azonban sohasem volt tanácskommunista a szó holland–német értelmében, habár a hagyományos szociáldemokráciával szakított. Mindenesetre a PCI centralizált felépítése, és nem utolsósorban a második csoportot fémjelző „anarchizmussal” való szembenállása miatt – minden politikai minősítés nélkül – inkább sorolható a szociáldemokráciához.

¹⁴ Hogy az egész francia társadalmat mennyire áthatotta ez a vita, azt két rövid példával jellemezném: focisták egy csoportja elfoglalta a Francia Futballszövetség székházát. A szövetségi elnököt bezárták, vörös zászlót tőztek ki, és „A focit a focistáknak” feliratú transzparenst lengettek. Az általános iskolai tanulók több esetben megtámadták tanáraikat. Az egész francia sajtót bejárta a 11 éves Bruno verse: „Ti pocakos polgárok, / Ti nyakkendős polgárok, / Bújjatok el gyorsan, jön az alvilág / Az óriási, vörös tömeg…”

¹⁵ Rosa Luxemburg: Tömegsztrájk, párt és szakszervezetek.

¹⁶ Événement, 1968. július-augusztus. Idézi: Cohn-Bendit, 185.

¹⁷ Több helyen terjesztettek a katonák fraternizációs röpiratokat. A „Clémanceau” hadihajón kitört zendülés halálos áldozatokat is követelt.

¹⁸ Igen fontos lenne persze látni, hogy miként reagált a Szovjetunió vezetése a francia eseményekre.

¹⁹ ”Amikor elérték a Szajna hídját, leszaggatták a trikolórt, letördelték a zászlórudakat. (…) Ebben látom az anarchista mentalitás másik fontos összetevőjét: ezek a fiatalok nem voltak nacionalisták.” Vadász Sándor: Anarchista jelenségek az 1968. május–júniusi eseményekben. In.: Anarchizmus és rendezőelvek. Bp., 1986.

²⁰ ”De ez az értelmiségi gárda úgy látszik, keveset olvasott, és nem hivatkozik semmiféle elméletre, semmiféle tanítómesterre, még magára Herbert Marcuséra sem, jóllehet az ő elméletei és a mozgalmat illető eszmék között sok rokon vonás fedezhető fel.” (Esprit, párizsi katolikus lap. Idézi: Semlyén, 167.) Ez a jelenség érthetően sokkolta a hagyományos ideológiai csapásokon mozgó értelmiségi elméket mind a jobb-, mind a baloldalon.

²¹ Idézi: Peter Marshall: Demanding the impossible. London, 1992. 551. Hasonló szövegű táviratot kapott a Kínai Kommunista Párt politikai irodája is, amelyben az írók támadták a „Kulturális Forradalmat”, és az ellen fellázadó munkásokat és parasztokat éltették. Ugyanezen a napon szolidaritási táviratot küldtek Prágába Ivan Svitak professzornak és a japán Cenkaguren mozgalom aktivistáinak.

²² Debord, 12.

²³ On the poverty of student life. Strasbourg, 1966. 5.

²⁴ Az Assurances Générales De France (Állami Biztosítótársaság) akcióbizottságának 1968. május 20-i röplapja. Idézi: Cohn-Bendit, 106.

²⁵ Nem kísérlem meg itt a különféle trockista csoportok elemzését. Ez még egy gyakorló trockista számára is szinte lehetetlen feladat lenne. Ugyanakkor figyelemre méltó, hogy a trockista irányzatok jelennek meg a forradalmi csoportok számára a „második számú közellenségként” (a PCF után), talán éppen a sztálinistákéhoz hasonló szervezeti koncepciójuk és a Szovjetunió „kritikus támogatása” (az „elfajult mukásállam-koncepció”) miatt. „Uram, add meg az Ötödik Internacionálét, mert a Negyedik éppen olyan, mint a Harmadik volt!” – hirdették a Sorbonne falai. Egy közszájon forgó vicc szerint „Egy trockista az militáns, kettő már csoport, három trockista internacionálé, de négy – az már szakítás…”

²⁶ Jellemző Ernest Mandel belga trockista esete. Egy barikádra felmászva könnyes szemmel kiáltott fel: „Ez a forradalom! Gyönyörű!”, de a következő pillanatban megdöbbenve látta, amint a tüntetők felgyújtják a kocsiját…

Irodalom

Barker, Colin (szerk.): Revolutionary Rehearsals. London, 1987.

Barrot, Jean: Eclipse and Re-emergence of the Communist Movement. Detroit, 1974.

Bonanno, Alfredo: From Riot to Insurrection: Analysis for an anarchist Perspective Against Postindustrial Capitalism. Catania, 1988.

Bozóki Aandrás – Seres L. – Sükösd Miklós: Anarchizmus ma. Bevezetés és a III. fejezet. Bp., 1994.

Cohn-Bendit, Daniel: Baloldali radikalizmus – gyógyír a kommunizmus aggkori betegségére. H. n., é. n.

Debord, Guy: The Society of the Spectacle. New York, 1992.

Johancsik János: A francia baloldal. Bp., 1983.

Köpeczi Béla: Az „új baloldal” ideológiája. Bp., 1974.

Marshall, Peter: Demanding the Impossible – A history of Anarchism. London, 1992.

Rochet, Waldeck: A Francia Kommunista Párt jövője. Bp., 1970.

Semlyén István: Modern mítoszok. Bp., 1979.

UNEF: On the poverty of student life – considered in its economic, political, psychological, sexual and particullary intellectual aspects, and a modest proposal for its remedy. Strasbourg, 1966.

Vadász Sándor: Anarchista jelenségek az 1968. május–júniusi eseményekben. In.: Anarchizmus és rendezőelvek. A Magyar Politikatudományi Társaság Évkönyve, 1986.

Vaneigem, Raoul: Revolution of Everyday Life. London, 1979.

Vienet, René: Enrages and Situationalists in the Occupation Movement, France, May 1968. New York – London, 1992

Forrás: http://www.eszmelet.hu/konok_peter-baloldali-strategiak-franciaorszag-1968/

Az írás (újra)közlésére az Eszmélet szerkesztőinek szíves engedélyével vállalkoztunk. Eredeti megjelenése: 1998 április.