Dudar egykor és ma – kortárs értekezésekben

A legkevésbé sem szükséges Cseke Péter, Dimitrie Gusti, Czakó Elemér, Venczel József, Rostás Zoltán, Vintilă Mihăilescu földjén részletekbe bukva magyarázgatni: mire való, mire jó, s miként formálódott a sodró időben a falu mint élettér, mivé lett a falufejlesztés mint program, a falu- és vidékismeret mint tudományos vállalás a huszadik század során, s mire jutott a Gusti-kutatások csoportja, a Vásárhelyi Fiatalok, a csíkszeredai KAM, a kolozsvári, temesvári, nagyváradi térségkutatások számos műhelye ezekben a lokális kultúrakutatási kérdésekben. Néprajz, szociológia, pszichológia, demográfia, gazdaságtudományok, pszichiátria, lelkigondozás, kultúrtájak önállósága és kölcsönhatásai, falurombolás és értékmentés évtizedei, tényfeltáró újságírás évszázada, a fejlődés és fejlesztés globális kihívásai terén mindmegannyi észlelet, lenyomat, kutatási közlemény, napló és szociográfia, riport és visszaemlékezés épült a falu mint jelenség köré. E sokféleség közepette, társadalomkutatók egyetemközi mozgása és öntevékeny körei számára korántsem ismeretlen módon alakultak szilágysági, vajdasági, dunántúli, alföldi feltárások is, ahol nem volt komoly különbség erdélyi és magyar, felvidéki és horvát, vagy akár osztrák és német partnerek, a komplex terepkutatást hittel művelők részvételi szándékai között. Ám ahogyan Gusti esetében, vagy utóbb Mihăilescu révén, Rostás Zoltán vagy a kolozsvári néprajzosok és szociológusok köreiben ritkán volt esélyes, hogy francia, magyar, akár olasz vagy szerbiai kutató is elvetődik egy-egy falu-vidékre, oly ritkaság-számba veendő, hogy brit kutatók figyelmére érdemesült volna a Kárpátok öblében vagy azokon túl egynémely település.

Nem direkten ezzel függött össze – de az előzmények már megvoltak –, hogy egyszer mégis úgy esett: a szegedi bölcsészek, pszichológusok és szociológusok lángra kaptak, s tanáraikkal karöltve egy egyetemi településkutató kurzus tervezésekor kiválasztották Dudart, mint a háromnegyed évszázaddal korábban már egyszer meglelt terepet, ahol tudós elődeik már megfordultak: „a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának tagjai bejárták a környező falvak tanyavilágának dűlőit, majd ellátogattak egy bakonyi kistelepülésre, és fiatal kutatóként ugyanúgy a magyar vidék társadalmának kutatását tűzték ki célul, mint mi…” – írja a közös gyökerek keresését és a régmúlt megidézésének teszt-lehetőségét ismertető Rácz Attila a 2012 februárjában a Szegedi Tudományegyetem Szociológia Tanszék elméleti képzés mellett a gyakorlati, „kiszállásos terepmunkára” fókuszáló programról. Ahogyan akkoriban már nem egy látogatás esett a hetvenöt évvel korábbi terep helyszínére, a Veszprém megyei Bakony-vidék egyik településére, s reményteljes empirikus kutatás volt indítható, lett is folytatása mindennek a csoportos látogatás, közös terepkutatás Dudaron, s ennek előzményeként már szociológus, pszichológus hallgatók is munkamegosztásba kerültek. Sőt: „A felkészülés során Lencsés Gyula kollégánk felvette a kapcsolatot a Gulyás testvérekkel is, akik a 80-as évek végén Dudaron készítették Málenkij robot c. nevezetessé vált dokumentumfilmjüket. A kapcsolatfelvétel eredményeként Gulyás Gyula csatlakozott a kutatócsoportunkhoz és dudari tartózkodásunk alatt végig forgatott. Az általa készített filmdokumentáció megtalálható kötetünk DVD-mellékletén. A 75 évvel korábbi anyagok gyűjtése és tanulmányozása során más érdekes dolog is történt. Kiderült például, hogy Tomori Violának, az 1937-es dudari falukutatás fő szervezőjének az unokája egy korábban nálunk végzett szociológus hallgatónk közeli családtagja. Így Tomori Viola lányával és unokájával is felvehettük a kapcsolatot, akik sok hasznos információval segítették felkészülésünket…” – hangzik a pontosító közelítés a Lencsés Gyula – Feleky Gábor szerkesztette Múlt és jelen. Szegedi társadalomkutatók Dudaron 1937–2012. kötetben (291-293. old.).ⁱ S jóllehet, érdemes lenne korrekt szakfolyóirati méltatása is e kötetnek, ám mint kutatási tapasztalat, mint a kvantitatív és kvalitatív kutatási módszerekre egyaránt építő településkutató munka részkérdéseiben elbóklászó, szociológia és néprajz határain át-meg-átlépő kutatók együttműködését részleteiben is elemzés témájává tenni, itt most erre nem törekszem. Elegendőnek fest, ha körvonalazom, amit a kötet tartalmaz, ahogyan az érdemi kutatómunka elindult és célhoz ért, majd összegzésbe épülve szaktudományi közléscsokorrá erősödött.

Egy „Településszociológiai tanulmányok 4.” sorozatcímet viselő kötet lehetne sokféle. E sorban azóta is továbbiak jelentek meg, ám amit ezúttal kézbe vennék, az annyiban is érdekes, hogy vállaltan-vallottan épül a történeti időrendben vállalható összevetésre (1937 és 2012 közötti folyamatokról közvetlen tapasztalatokat keresve), ugyanakkor a régi és mai legközvetlenebb „változásmutatóit” nem ábrákba vagy adatsorokba lapítva tálalja, hanem el-elágazik a kortárs folyamatok fogalmi készletei, jelenségei, témakörei felé is. Ez már a dudari kutatás többféle résztvevőjének felkészültsége, szakmai tudása és feltárási elszántsága szerint is sokféle volt, evidensen azzá lett a mai ráközelítésben: akkor és azután Tomori Viola egy kicsiny és esendő faluról írt, Reitzer Béla a magyar paraszttársadalom szerkezetének változásairól, Kerék Mihály a lehetséges és tényleges agrárreformok problematikájáról, Viski Károly a település-szerkezet és épület-tipológia kérdésköréről, Bartók Béla a magyar parasztzene Veress Sándor dudari gyűjtéséből kínálkozó tipológiai kísérletéről, szintúgy Tomori magáról a kutatás hétköznapjairól, Reitzer az áttekinthető eredményekről, Oláh Lilian a londoni Szociológiai Intézet igazgatójának lehetséges impresszióiról, Móricz Virág az angol és német falukutatók közös vállalkozásáról átfogóan közölt tudósítást… – a jelenkutatás kötete pedig négy nagyobb tömb tizennyolc dolgozatát fogja össze bevezetővel és résztvevői névsorral kiegészítve, s ebben van pszichológia a falukutatásban, terepmunka és alkotás, kérdőíves vizsgálat, közösségportré, vallásfelmérés, iskolások digitális kultúrája, mentális térkép, fejlesztési versenykép, mikrotörténelem, építészet, málenkij robot, falu-identitás, narratív énfejlődés-kép, női életutak, kutatási összegzés, filmkép az összképről…, egyszóval komplex „felvétel”, teljes tájkép és sok személyes.

E két időbeli „pólus” egyben a térváltozás, funkció-módosulás, szociokulturális integráció-helyzet terén is precízen elhelyezi a „75 év távlatából” látható dimenziókat (Szokolszky Ágnes, Lencsés Gyula), a mai társadalom 2012-es körképét, „relatív zártságát”, vallási életét és mentális-verbális-innovációs állapotát (Gyenizse Krisztina, Feleky Gábor, Hlavati Andrea, Vincze Anikó, Rácz Attila, Balogh Péter), a legsúlyosabb fejezetben a történelem és identitás fordulópontjait és látványosságait (Kónya Nikolett Ágnes, Béki Orsolya, Legeza Borbála, Ale Éva, Lencsés Gyula, Szabó Éva, Virág Krisztina, Dudok Éva, Balogh Tünde, Kékesi Márk, Juhász Ágnes szociológiai-pszichológiai aspektusokat követve), s a „rátekintő” zárófejezetben a kutatásvezető Rácz Attila és a filmrendező Gulyás Gyula adnak optikai keretet az olvasói nézőpontokhoz, sőt a „Dudartól Dudarig” látkép idői és tudástapasztalati folyamatát körvonalazzák a régi kutatás és a mai tereptapasztalat köztes szféráiban.

A két világháború közötti szociográfia történetében valószínűleg sokkal kevesebb a jól ismert „fehér folt”, mint a mélységében is feldolgozott falukutató anyag. Ezekből ha maradt is néhány „lefedetlen” társadalmi miliő vagy földrajzi helyszín, arról ma már jobbára újrapublikált a legtöbb írásos örökség – ilyen Dudar esete is, az egykori kutatás néhány forrástanulmánya részben újra megjelent az Országos Közművelődési Központ kiadásában 1986-ban –,ⁱⁱ vagy a hazai szociológiatörténet, néprajzhistória, helytörténetírás vagy igazgatástörténeti forráskiadások között is nem egy szerepel relatív teljességgel. Voltak más ilyen kutatások is: a Kemse-kötet, a kopácsi kutatás a Baranyai-háromszögben, vagy az erdélyi falukutatók több anyaga is – viszont igen kevésnek került külföldre a forrásanyaga, s végképp ritkaság, hogy onnan épp a kutatók felfedezése révén haza is kerül. Ennek dicsősége éppen a kötet egyik szerkesztőéé, Lencsés Gyuláé, aki nemcsak része és részese ama „hozott örökségnek”, mely a hazai társadalomtörténet-írásban immár támaszkodni képes a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának hagyatékára, de ennek lehetséges mai „olvasatait” nyomatékkal látja el és maga is ezt viszi-építi tovább, kortárs kifejezéssel „örökségesíti”. Más örökségekkel együtt, mint azt e kötetben Gulyás Gyula később fölidézi: Lencsés nemcsak utalva a Bartók Béla által összeállított Magyar Népdalok Egyetemes Gyűjteményébe került dudari dallamokra, hanem el is zongorázva azokat (297. old.), még involválódottabban és a kutatási előzményekre is ráhangolódottabban talált rá kutatási témájára. E tanulmánykötetben, melyben hallgatók és oktatók írásai találhatók, Lencsés a maga kötetbeni tárgykörét is erről formálta: A terepmunkától a művészi alkotásig – Veress Sándor és Dudar címen (24-39. old.). Dolgozata valójában népzene-történeti korkép és portré is egyúttal, mely „Veress Sándorról, a jelentőségéhez képest kevéssé ismert kiváló zeneszerzőről és zenetudósról szól, aki 1937-ben részt vett a dudari falukutatásban. Sok mindent vizsgáltak ebben a faluban 1937-ben, de ennek elég kevés írásos eredménye maradt fenn, legalábbis ami a táborozás magyar résztvevőit illeti. Ez alól az egyetlen igazi kivétel éppen az, amit Veress Sándornak sikerült megörökítenie…” (24. old.).

A kiemelés nem véletlen – „legalábbis ami a táborozás magyar résztvevőit illeti”. A tábor ugyanis a jelenkori 28 fős csapatával részint próbálta „bemutatni az 1937 és 2012 között Dudaron végbement társadalmi változásokat, másrészt kísérletet tettünk arra, hogyan lehet a falusi társadalom lélektanát újra egy a terepen végzett kutatás alapján megrajzolni” (írja Rácz Attila, 293. old.). Messze van tehát az esetlegességtől, hogy Lencsés Gyula éppen azt az összehasonlítási és párhuzamkeresési lehetőséget ne találta volna csábítónak, ami a történeti időben és magában a faluban is tetten érhető volt. „1937 szeptemberében a londoni Institute of Sociology tagjaival, illetve az általuk toborzott résztvevőkkel tíz napon át nemzetközi falukutatás zajlott a Veszprém megyei Dudaron, amelyet magyar részről a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma szervezett. Ennek a kutatásnak a dokumentációja 2013-ig ismeretlen volt, akkor sikerült felfedeznem, hogy iratanyaga majdnem hiánytalanul megvan egy angliai levéltárban. Dolgozatomban ezt feldolgozva kíséreltem meg a dudari falukutatás hazai és nemzetközi kontextusba helyezését: történetének és módszertanának leírását, valamint dokumentumainak és kutatási eredményeinek rendszerezett bemutatását” – írja a 2018-ban e témakörből megírt és megvédett doktori disszertációjában. E komparatív megoldás nemcsak a primer társadalomtörténeti adalékok tükröztetése révén lett izgalmassá, de a múlt fogalmának (át)alakulását nézve is: a falu lakói is az emlékezet valamely pontján élnek, a kutatás is megmaradt anyagra épülhet a dokumentumok terében, továbbá a kutatók maguk is formálódnak a kutatás során, saját emlékezetük is alakul és módosul, így az „objektív”, néprajzi, történeti, gazdálkodási, vallási, építkezési, kapcsolati és más viszonyrendszerek is egyre inkább témakörré és keresési aspektusok részévé válnak – s e folyamatban folytonosan részévé lesznek a „kutatók kutatásának” és a narratív történetmondás aktuális szempontrendszerének is. Lencsés tehát, amikor megleli és egészében hazahozza az angolok kutatását, majd kiegészíti itthoni terepkutatással, mai élménykínálattal, akkor Vajkai Aurél, Buday György, Bodor Antal, Csaplár Ferenc, Erdei Ferenc, és főképpen a nem kellően ismeretes Tomori Viola (lényegében egész) életművével egészíti ki a szegedi terepmunkát, továbbá a két világháború közötti falukutatás erdélyi, német, francia, osztrák és főképp brit ágazataival teszi összevethetővé az egykor és most, „múlt és jelen” értelmezési dimenzióit, akkor eredendően is doktori igényességű, korszakos munkát alkot meg utóbb. S ennek – ha nem is koronája, de a közérdeklődés számára megjelenített letisztult – változata lett a 2019-ben megjelent Angolok a Bakonyban. Az Institute of Sociology 1937-es dudari falukutatásának története és dokumentumai című monográfiája.ⁱⁱⁱ

A múlt és jelen egykori visszhangjából azért tónusaiban mégis ki lehet emelni legalább két hangulatnyi impressziót. Engedtessék itt ezeket legalább röviden idéznem:

»Az így született munka egyben a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma társadalomkutató tevékenységének is a legfontosabb kollektív eredménye. Magyar részről, közvetlenül az esemény után Reitzer Béla vonta meg a mérleget: „Az előadások jól sikerültek, nagy sikert jelentett a külföldiek előtt, a viták nagyon tanulságosak voltak. Ezeket az embereket egészen szociológiai gondok izgatják, és magasan tudják nézni a tényeket végső gondok és értékek szemszögében, anélkül hogy az ellátatlanság és züllés legkonkrétebb tényei elkerülnék a figyelmüket. Szóval volt valami európai levegője a dolognak, és nem voltak jelen azok a magyar izgalmak, melyeket jól ismerünk. Ehhez azonban elsősorban a dudariak is segítettek, mert az ártatlanok olyan naiv-patriarchális társadalmat élnek, amiről én eddig csak a könyvekben olvastam, azt hívén, hogy az is csak munkahipotézis. Nemcsak hogy a gazdaságban hiányzik belőlük az individualizmusnak még a szikrája is (szigorú nyomásos rendszer, ennek folytán gyönyörű egységes és bontatlan tájkép, osztatlan gyümölcsösök és erdők, melyeket csak az Isten gondoz és ápol, de igazán szépen), hanem egyébként is a nagycsaládi kötelék keretében folyik az életük. Az udvarok kerítetlenek, egy udvaron három-négy család együtt jószágostul, közös munka seregei, kenderkötéstől kezdve a fonásig, paraszti formák az élet minden vonatkozásában, népdal és művészet stb., szóval, ahogy a kiskönyvben meg van írva. Emellett azonban egészen páratlan fesztelen és minden kisebbrendűség nélkül való barátságosság és az első szóra való kitárulás. Ilyen körülmények mellett tényleg jól lehetett csak a „szociológiai” vonatkozásokat keresni és találni. Az idegenek tényleg habzsolták is ezt a furcsa és másutt alig látott ízes falatot, de nagyon bölcsen meglátták azt is, hogy mi ez az egész mellett és miket, milyen kérdéseket rejteget ez a nyugalom. Dudaron együtt élnek még a hajdani parasztvilág összes formái klasszikus tisztaságban, de a malter már kiszikkadt, és csak egy külső szellő kell, hogy szétfújja az egészet”…« – szerepel Lencsés értekezése 180. oldalán.

A másik aspektust a filmrendező Gulyás Gyula jelzi híven a Múlt és jelen kötetben: „Természetesen a filmnek, ami majd kikerekedik a dudari forgatások záróköveként, nem feladata a tudományos értekezés, s kiváltképp annak minősítése bármi módon; de az igen, hogy érzékeltessük a rászántságot, azt a fajta érdeklődést, amit itt a helybeliek is észrevesznek, lereagálnak és díjaznak, hogy ti. valakinek fontos lett az ő véleményük, valaki nemcsak kikérdezi őket, de visszatér, figyelmesen időt szán sorsának számvetésére, a hogy volt mellett, a hogyan tovább kilátásaira és kilátástalanságára is. Ez bizony ritka madár – anélkül, hogy definiálnának, ragoznának és értékelnének, az „adatszolgáltató”-ból emberarcú személyiség formálódik, széles skálán interpretálva a drámai és kiszámíthatatlan fordulatoktól, az ironikus felhangú visszatekintésen át a változásában történő történelmet”.

A két szövegrész egybecsengését talán nem kell hosszasan részletezzem, számomra a „leletmentésen” túli esély a fontos, hogy ugyanis akkor is, ott is, és most is meg itt is élő-érző emberekről, lenni és elmúlni, megmaradni és megváltozni is képes reflektív személyiségekről, kutatott és kutató, de egyképpen értelmező lényekről van szó. S talán a társadalomkutatásnak – ha szociofilm, ha néplélektani gyűjtés, ha zenei forrásanyag vagy tudománytörténet, ha doktori értekezés – ennél fontosabb és megtisztelőbb feladata ritkán adódhat.

A. Gergely András

i Lencsés Gyula – Feleky Gábor szerk. 2013 Múlt és jelen. Szegedi társadalomkutatók Dudaron 1937–2012. Szeged, Belvedere Meridionale.

ii Lengyel András – Simon János: Dudar 1937. Budapest, Országos Közművelődési Központ.

iii Gondolat Kiadó – A Magyar Nemzeti Levéltár Veszprém Megyei Levéltára, Budapest – Veszprém, 2019., 684 oldal.