Végső búcsú Hernádi Miklóstól

„A zsidó viccek valósága az irodalom valósága; igazsága sem mérhető más mércével, mint az irodaloméval…”

/Hernádi Miklós./

Midőn egykoron még épp azt sem tudtam volt eldönteni, hogy szociografikus érdeklődés, dokumentumfilmes ortodoxia, művészetközeli tájékozódás motiváljon-e inkább életviteli célokban és útválasztásban, akkor a tájékozódást és vonzódást kínáló forrásművek szerzőjeként, szerkesztőjeként, fordítójaként is találkoztam már Hernádi Miklós nevével, azután különböző szakmai és nyilvánossági körökben személyével is. Művével csak azután – aktuálisan a nem „teljes” oeuvre, de nyolc-kilenc kötete áll a kéznyújtásnyira hátam mögötti polcon. Ő már régen fenomenológiai és episztemológiai alapkérdésekkel foglalkozott, mikor én még ezek olvasásában voltam csupán alkalmi megmerítkező. Már régóta vaskos köteteket fordított, esszéket írt, alapító szerkesztője volt több hazai folyóiratnak is (Szombat, Kommentár), de hosszabb ideig a Magyar Tudomány akadémiai „sajtófőnöke” is lehetett, s a hasonló témakörű esszékötetekben, tudományos orgánumokban számtalan helyen meg-megjelent sok-sok írása. Elsőbbül a hetvenes-nyolcvanas években jelentkezett A közhely természetrajzával, és a Közhelyszótáron át a Társadalmi ünnepek, a Tárgyak a társadalomban, a családszociológia és a mindennapi életvilág /Kisbetűs történelem, Ünneplő társadalom/ elemzésén túl a művészeti és irodalmi közgondolkodás megannyi problematikájáig seregnyi példás szaktudományi forrásmű létrehozója volt már akkor, midőn én még épp csak keresgélem a magam szűkebb spektrumát, valahol a kultúrakutatás környékén. Az Olyan amilyen… kötet reménye arra, hogy létezik a megértés és belátás, változtatás és konstruktivitás, továbbá az ÉS, a Valóság, a Kommentár, a Szombat és a Társadalomtudományi Könyvtár szerkesztésének elméleti „hozama” abban, miként lehetséges a párkapcsolati „Nemek és igenek”, a zsidó írók és a progresszió, vagy az Együtt vagy külön együttélési problematikáját szociológiai hitelességgel bemutatni… – nemcsak mintaadó, hanem kihívó életút és oeuvre is számomra.

Most, amikor mindez a „sohasem javulhatnak a dolgok” a betegség tudatával és a lehetséges világképéig alighanem sokféle kanyar, keresgélés, misszió, programosság szükséges tükreként jelenik meg visszamenőlegesen számunkra is, akkor elgondolkodtató, hogy e kutató lélek érvényesnek tekinthető tudáshorizontjait én magam korántsem biztosan tudom érdemben belátni. Ez a distancia Hernádi életművével, ez a kisebbfajta korkülönbség közöttünk, s ugyanakkor az elmélyültség szintjeinek szerénytelenül mondva is árulkodó kontrasztja egyáltalán nem biztos, hogy képessé tesz A zsidó vicc világképe kötet érdemiségének kellő súlyú, s még inkább „indokolt” illetékességű fajsúly-becslésében. Ehhez talán magából a kötetből engedtessék utalni a Bevezetésben épp Általa idézett Komlós Aladár-i aspektusra, mely szerint „a (messzemenően önkritikus) zsidóviccet csak olyan zsidók találhatják ki, akik félig az idegenek szemével nézik magukat, olyan nép, amely állandó belső hullámzásban él, s elvesztette belső egyensúlyát” (35. old.). Nos, talán az én megközelítésemet is ez a pillantás jellemzi, amely „kritikájában mindig középutas, más szóval legalábbis ambivalens a zsidó ész és morál megítélésében” – s ekképpen talán a Szerző átfogó összegzésének felfogásmódját illetően is. Középúton vagyok tehát a be- és rálátás között, így mintegy „kritikai” véleményem is ezt a kívülálló bennfentességet tükrözi.

Mentségemül szolgál talán, hogy amit ehhez az önreflexív világkép-elbeszéléshez fűzhetnék, Hernáditól idézve Komlós Aladár egy (1934-es) mondatát teszi kiemeltté, mintegy üdvözlésképpen a kötethez: „Mikor a vicc nevetségessé tesz, egyszersmind szeretetet is ébreszt hőse iránt”. Hasonlóképpen, mikor a kritikus óhérberkedik egy-egy passzuson, egyúttal rokonszenvet és illő tiszteletet is elárul a Szerző iránt. Ezt épp ez okból nem titkolom a továbbiakban sem, s még azt sem, hogy Dés Mihály Zsidó alapviccek-kötetét és Papp Richárd mindkét kötetét is ismerem, utóbbi Bezzeg-kötetének bemutatójakor épp kettejük szeretetteljes öniróniáját is módom volt megtapasztalni. Ott is, s abban, amit Papp Richárd köteteiről írtam, ugyancsak hasonló volt a magam szakavatottság nélküli konklúziója, mint az, amivel Hernádi a kötetet nyitja. Ez a Heine-idézettel összefüggésben megfogalmazott nézőpont kérdése talán, mely szerint „Kinevetéssel is tetézett tragikum – ez volna az az érzület, amely évszázadok óta ontja a kelet- és közép-európai zsidóság egyszerre kacagtató és mélabús, szállóigék módjára terjedő és fennmaradó vicceit? – egyben választ is nyer megnyugtató képletében: „…a szellem, az okoskodás, a vágyakozás és a szándékok többé-kevésbé titkos, félhomályos világát” (7.-8. old.). Avagy az irodalom valóságáét…

Igen ám, de Hernádi rögtön itt már Freud-ra és követőinek reflexióira utal, midőn a „feszültséglevezető” funkciót pásszítja a vicc mellé. „A zsidó vicckultúrában másfajta nevetéssel találkozunk: itt a tragikus sorsú zsidóság elsősorban önmagán, saját gyengéin derül. A nem zsidók gyakran nem is értik (vagy csak nem akarják érteni?) a zsidó viccek humorát, pedig a zsidóság némely gyengéjében bízvást a magukéra ismerhetnének. Bár nem hiányzik a zsidó vicckultúrából a kívülállók leleplező kipellengérezése, először mégis az öngúny, az önirónia ötlik az elemzők szemébe” (8. old.). Innen indít, hogy a végére (282. oldal) eljusson (Cohen-re utalva) odáig: „A zsidó vicc tehát csak „viccből” sugallja, hogy ténylegesen megtörtént, és hogy figurái ténylegesen egzisztálnak. A zsidó viccek valósága az irodalom valósága; igazsága sem mérhető más mércével, mint az irodaloméval…”

Szabványos nekrológ helyett azért indítok ezzel az idézettel, elejéről és végkicsengéséből vett mintával, s bevezető molyogásom is azért fogalmazódott meg, mert Hernádi egészen evidensen magabiztos kalauz tud lenni a fenomenológiai színtéren, de mintha rögtön ezen a ponton már szinte „magyarázkodna” azért, mert a zsidó viccek mindennapi létezés logikája szerinti igazságait és más valóságok szerinti valóságait kell mentegetnie. Holott nem kell. A záró fejezetben ez így hangzik: „De akkor, amikor felismerjük, hogy a vicc ’nem lehet igaz’, legalábbis a köznapi létezés logikája szerint, akkor voltaképpen azt ismerjük fel, hogy a zsidó viccek az irodalom világában nagyon is ’igazak’ lehetnek, éppen ott lehetnek a legigazabbak. Itt ugyanis teljesen más valóságok és igazságok, teljesen más tudati készenlétek érvényesülnek, mint a mindennapi praxis ’elsőleges valóságában’… (itt a Schütz-féle „zárt jelentéstartományok” ismeretelméleti koncepciójára utal)… „A zsidó viccek legjobbjai ízig-vérig a zsidó mindennapi élet dilemmáiból fakadnak, s életvezetési tanácsai, minden ambivalenciájuk ellenére, épp oda irányulnak. Ez könnyen belátható tény. Ám a nevetés sajátos átlendülést hoz: a nevetés megszakít minden addigi, jól begyakorolt, köznapi rutint, hogy a viccmesélőt és hallgatóját rövid úton áttelepítse a nem-valódiság irodalmi világába, ahol a mégoly szigorú vagy sürgető tanácsokat vagy parancsokat sem kell komolyan venni, s ahol minden múlt- vagy jövőbeli lazaságunkra, botlásunkra komoly mentségünk lehet: az, hogy nevetünk. Egyetlen zsidó vicc sem állítja, hogy a benne megfogalmazott, csattanóval ellátott mini-történet vagy dramolett bárhol, bármikor ténylegesen lejátszódott volna, vagyis hogy bemutatott magatartásmintáit, tanulságait, logikáját ’készpénznek kéne venni’! Bármilyen mélyek is a zsidó viccek gyökerei a mindennapi életben, a bennük megjelenő figurák, kellékek, okfejtések valójában – mint más folklórműfajok esetében is – végső soron az irodalmi képzelet (sűrítés, kiemelés, összevonás, tipizálás stb.) szüleményei...”.

Az irodalmi képzelet, mint egyebek között a valóság egyik lehetséges szegmense talán ott volt az 1944-ben született Hernádi pályája legtöbb szakaszán. Az irodalom és/vagy életvilág-megjelenítés kérdéskörében Hernádi nemcsak intellektuális és narratív prózatudományi sejtetésekkel él4, de (például Komlóst idézve) a zsidó viccek mintegy megkülönböztető kategóriájaként hagyja jóvá, hogy nem szimpla „poénkodásról”, ugratásról, bosszantásról-zrikálásról van itt szó, sőt, mint idézi: „Amilyen könnyű a pesti kabaré méltóság nélküli tréfái fölött ítéletet mondani, oly nehéz a hiteles zsidóviccel szemben határozott álláspontra jutni”. Vagyis mintha elismerné, hogy nem ismer tréfát a megismeréstudományi vagy értelmezés-elméleti platformon, vagyis ott, ahol a zsidó vicc világképéről van szó. De izgalmas ugyanakkor, hogy a kötetben mindössze három helyen (ebben az utóbbi idézetben és két vicc-szövegben) fordul elő a tréfa fogalma, a kópéságok, kibabrálások, csalafintaságok, hamiskodások, átverések, megvezetések, haszonleső turpisságok már egyáltalán nem. Sőt, ami számomra érdekesebb: a vicc természetrajzára fókuszált kötet szinte (konkrétan) csakis a legvégén, az összegző gondolatok között utal a humorra. Ezt is Arthur Koestlerre támaszkodva teszi (268-271), midőn a viccekben rejlő életvezetési tanácsok, a látszatok és tapasztalati valóságok társadalmi világban „felcímkézhető” jellemzőit emeli ki: „De a viccek, s ebben már különböznek a folklór legtöbb más darabjától, elmaradhatatlan csattanójuk folytán humorosak is, amit nem lehet másként látni, mint a szóban forgó tanulság, életvezetési tanács emlékezetbe vésésének sajátos eszközét. Ez a végső soron poétikai eszköz, mely sok hasonlóságot mutat a rímmel, s még többet az ún. kancsal rímmel, végső soron a csattanó által végrehajtott síkváltáson: a gondolkodási szintek vagy síkok hirtelen átbillenésén, egymásba zökkenésén alapszik, amint ezt a legtöbb viccelmélet hangsúlyozza. Ehhez az kell, hogy a vicc premisszái, illetve csattanója más-más gondolkodási szinteken vagy síkokon helyezkedjék el, és épp a váratlan, alig-plauzíbilis csattanó szikráztassa össze ezeket a síkokat” (269. old.).

Csupán elgondolkodásra érdemesnek találom a kérdést: mennyire akadna össze az értelmezés- vagy jelentéstudományi okfejtés a humor jelenségének tágasabb elemzésével? Részben talán utal erre mint irányra, midőn kitér a lezáró abszurditások tónusának, a logikai ugrásoknak és ugratásoknak viccek csattanóiban megjelenő humoros hatásaira (270-271. old.). De lehet, érdemes lett volna még tovább menni a viccek lét-értelmét részben adó, részben interakció szintjén talán meghatározó ok-okozatiság útján (ez persze nem tanítás tőlem, inkább kérdés…!), Miklós így ír: „Hangsúlyozandó, hogy sok zsidó vicc csupán ebbe a mérsékelten humoros, mert a valóság rendjét és a vicchallgatók várakozásait csak minimálisan felborító kategóriába vág. Az ideáltipikus zsidó viccben azonban ennél sokkal brutálisabban törnek meg a várakozások, és rendre sokkal durvábban szakad szét a valóság kárpitja, amely mögül már egy egészen másfajta valóság sejlik elő. Ezek legtöbbször átütő erejű, ellenállhatatlanul originális zsidó viccek, amelyeknek humoros hatása évszázadok óta lankadatlan. Ez nem a témaválasztásuk, a szereplőgárdájuk vagy a felsorakoztatott kelléktáruk miatt van így. Az ok ezeknek a vicceknek a meghökkentő, képromboló logikai-nyelvi szerkezetében rejlik. A zsidó viccek logikai-nyelvi szerkezete elválaszthatatlan a viccmesélők és a vicchallgatók sajátos előfeltevéseitől. Ezek az előfeltevések – híven a zsidó léthelyzet alapvető ambivalenciájához – legtöbbször ambivalensek, és persze legtöbbször egymásra hasonlító módokon ambivalensek, hiszen a zsidó léthelyzetben, s annak alapvető ambivalenciájában minden zsidó osztozik. Például abban, hogy beletartozik is a zsidó a szélesebb társadalmi világba, meg nem is, része is a zsidó közösségnek, meg nem is, bízik is a rabbijában, a feleségében…” (stb.).

Amiért ezt kiemelem, az épp (a 280. oldalon kifejtett) utalás, miszerint a zsidó vicckultúrában a paradoxonok megjelenése mintegy csak tünete a sok évszázados „feladványnak”, „az igazság megismerése” vállalásának, amely (idézem): „Ez a feladvány, persze, már a Talmud fogalomtisztázó, ellentmondásokat eloszlatni igyekvő, kérdve-kifejtő szövegeiből is kirajzolódik, ám különös lökést adhatott a zsidó gondolkodás feladvány-fejtő, igazságkutató szenvedélyének a zsidó létezés mindig is tetemes, ám legújabban az asszimilációval csak fokozódó ambivalenciája. A paradoxon foglalja legpregnánsabban össze a zsidó viccekben az igazság kinyerésének vagy kinyerhetetlenségének, azaz végső ambivalenciájának az ismeretelméleti problémáját. „Ez nem lehet igaz!” – kiáltunk fel hitetlenül, amikor minden más várakozásunk ellenére, a csattanók jóvoltából, rendre elhatalmasodni érzünk valamilyen mély értelmetlenséget, ellentmondást” (281-281. old.). S bár épp itt tér át arra az érvre, hogy az irodalom világában mégiscsak lehet „igaz” e viccek világa, mely ha más is, mint „a mindennapi praxis elsődleges valósága”, a köznapi létezés logikáját követve épp kifejező értékük válik hatékonnyá – de az itt felhozott narratív „értelmezői” közhelyek mintha a régi Közhely természetrajza lapjairól kacsintanának elő („ez nem lehet igaz”, „mindent lehet, csak akarni kell”, „ember tervez, isten végez”, stb.), s mintegy megfosztanak bennünket attól, hogy a humor természetrajzáról tudjunk meg többet – konkrétan ebben a társadalmi miliőben érvényesülő változatainak „sűrűbb leírása” alapján. /Értve ezalatt a szimbolikus antropológiai értelmező módot, mely a jelenséget aprólékosan leíró megjelenítéshez további narratívákat is kapcsol, élvezve a lehetséges dimenziók fölötti belátások, kontextus-értelmezések örömét – lásd Clifford Geertz erről szóló esszéjét/.

Sokféle kiemelés, kontextualizálás és idézgetés lehetősége kínálkozna most még… – de senki sem számít arra, hogy nagydoktori értekezés nagybecsű opponensi véleményét vezessem elő… Amit (rövid összegzésben) talán még kiemelnék, az némi hiányérzet, s ellenpólusán temérdek elismerés is. A hiányérzetek körébe sorolnám lakonikus könnyedséggel – vigyázat, csalok! magam sem tudnám leírni, s kevesen is próbálták meg mindezt elvégezni –, hogy érdemi kitekintést vártam volna nem csupán a folklór zsidósággal összefüggő dimenziói terén, nemcsak a zsidó vicc és legkülönb társadalmi befogadó közegeinek állapotrajza, talán kommunikáció-elméleti vagy szociálpszichológiai reflexív szintjeinek körvonalazása terén, hanem annak megfogalmazásában is: a folklór csupán mint narratív etnografikus kontextus van itt jelen, vagy indokoltabb lenne a „sem nem csupán vallás”, „sem nem csak világkép”, „sem nem szimplán kultúra” dimenziói között ezek belső összefüggéseiről további árnyalatokat látni. Mintha nem tisztázná viszonyát a folklór (magyar és európai, vagy európai és más földrészen élőket megjelenítő) kutatásának, a szakrális kommunikáció immáron jócskán pertraktált elméleteinek számos kísértéséhez. /Ezt részben Dés is megteszi a spanyol szcénával összefüggésben, részben Papp Richárd is a Bethlen tériek diskurzusainak fölidézésével és verziók verzióinak részletrajzával, miközben Miklós mintegy univerzálisnak tetsző „A” zsidó vicc akadémizmusát mutatja föl./

Példaképpen mondanám az irónia és önirónia viszonyát, melyet Hernádi kötete bevezető első oldalain említ, de amelyek ugyanakkor számos, a zsidó közösségi életet ismerő, megtapasztaló, leíró hazai narratívában sokkalta nagyobb súllyal vannak jelen, s nem csupán irodalmi „konstrukcióként”, hanem életvilág-verzióként is. Sőt, akik nem csupán a viccmesélés szituativitására fókuszálnak, azok az önkép, önreprezentáció és identitás elbeszélő módjainak alapjaként kezelik (pl. Vajda – Kovács: Mutatkozás; Vincze Kata Zsófia: Visszatérők…; Glässer Norbert – Zima András: Hagyományláncolat és modernitás; Rékai Miklós A munkácsi zsidók terített asztala; Papp Richárd: Bezzeg a mi rabbink, stb.), de legalább ennyi aprócska elem rejlik a vallásfilozófiai, rítustörténeti, szakrális kommunikációs szövegfejtésekben, s talán még a nyelvi-szövegfolklorisztikai reflexiókban is). Méltatlan kekeckedés lenne egész jelenlétem, ha nem emelném ki a kötet számos erénye közül a nekem kihangzó jelentősebbeket… A zsidó vicckultúra átmeneti, esetleges, viszonylagos életvilágokra és kérdésességek életvitel-szintű, folytonos fennmaradására vonatkozó okfejtés (9-10. old.), az univerzális átmenetiség tézisével, a szállóigésedés megjelenítése (17. old.) a folklór, folklorisztikus képződmények (19-21.), Scheiber gyűjteménye és a 19-20. századi „adomák és rituális viccek” körébe sorolt tünemények megidézése jó és alapos szakaszai az értelmező korpusznak Hernádinál. Az intézményesülés és objektivációk, a Freud-ot parafrazáló „vicceiben végrehajtott végeérhetetlen lelkigyakorlat” magyarázata, a Mérei Ferencre visszanyúló utalás-elmélet és a „verbális világnézeti intézmények” fölidézése (18-19. old.), a vicckultúra mediatizálódásáról szóló passzusok, vagy a Fónagy és Cseresnyési révén beemelt nyelvi összefüggésrendszerek roppant fontossága is kiváló bekezdései a műnek.

Hernádi megragadott, összegzett valamit, amiről eddig is tudtunk (talán másvalamit, talán máshogy, talán más okból), és saját kontextualizálásban elénk vezette. Olyképpen, ahogyan talán más, mások még nem. Vagy amennyire én is egyáltalán ismerhetem, milyen közegben, mihez képest összegzés ez… A kérdés ma már sajnos nem kérdés Hernádi számára, ezt meghagyta nekünk „világnézeti” örökségül. Vesszük. Átvesszük és továbbadjuk fiainknak. Most már csak Miklós emléke is kötelezne erre. Műve (sokféle és érdemi munkája) nem maradt elvégezetlen – csak azt hagyta hátra, amin maga is sokat dolgozott. E világképet és világértelmezést, mely sosem lehet befejezett, de mindig lehet alapos és fontos hagyaték.

Hernáditól most e (talán bevégzetten utolsó) munkájának szemlézésével búcsúzom. Azaz búcsúzunk, hisz értelmiségi közíró, esszéista, társadalomkutató tudós volt, s művével az irodalom egyik valóságának adózott tisztelettel. Legyen béke Vele…!

Hivatkozások

Dés Mihály 2015 Ha csak úgy nem. Zsidó alapviccek Dés Mihály válogatásában. Corvina, Budapest.

Glässer Norbert – Zima András 2014 Hagyományláncolat és modernitás. SZTE Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszék, Szeged.

Papp Richárd 2010 Miért kell Kohn bácsinak négy hűtőszekrény? – Élő humor egy budapesti zsidó közösségben. Nyitott Könyvműhely, Budapest.

Papp Richárd 2015 Bezzeg a mi rabbink. „Így nevet egy pesti zsinagóga”. Libri, Budapest.

Rékai Miklós 1997 A munkácsi zsidók „terített asztala”. Osiris, Budapest.

Vajda Júlia – Kovács Éva 2002 Mutatkozás. Zsidó identitás-történetek. Múlt és Jövő Kiadó, Budapest.

Vincze Kata Zsófia 2004 Tradíció, emlékezés, értelmezés. MTA PTI, Budapest, Etnoregionális és Antropológiai Kutatóközpont, Munkafüzetek sorozat.

Vincze Kata Zsófia 2010 Visszatérők a tradícióhoz – Elszakadás a zsidó hagyománytól és a báál tsuvá jelenség kérdései a rendszerváltás utáni Budapesten. L’Harmattan, Budapest.

Hernádi Miklós: A zsidó vicc világképe című kötete (Gondolat Kiadó, Budapest, 2014.) letölthető innen:

https://docplayer.hu/6009106-Hernadi-miklos-a-zsido-vicc-vilagkepe.html