Kezdetben volt talán a lét, aztán a cselekvés, végül lett a szó is. Vagy fordítva. Ha az irodalmat nézzük, akkor lehet, előbb volt a szó, mint a cselekvés, hogy azután maradjon bizonytalan a lét, amennyire csak lehet…

Vörös István most megjelent kötete a megfordítást is megbonyolítja. Mottója: „Vajon lehetséges-e egyáltalán valamit úgy megvalósítanunk, ahogy azt elmondjuk? Nem inkább az-e a természetes, hogy a cselekvés mindig kevésbé tudja a valóságot megközelíteni, mint a szó?” (Platón)

Válasza pedig maga a mű. A műről szóló mű, mely a művészről szóló művészi művelet hátteréről, a zsenialitás értelméről, s az alkotói nagyság kisszerűségéről épp annyira árulkodik, mint a kabátkészítő szabómester míves, ördögi teljesítményéről, az írói lét irodalomtalan kisszerűségéről, az életmű és főleg az életszerveződés elementárisabb szféráiról, úgymint Hannibál eltévedt elefántjai, kényszerköltözés az író életében, szakmai irigység és testvéri versengés, elemi alku Goethe zsenijének huszadik századi változataiban, az Ördög művének pompázatossága az alkudozásban, a disznótartás érzeménye az íróságban, s hasonlók. Közben kivagyiság, remény, lemondás, önpusztító hajlam, gyomorgörcsös bizonyításkényszer, ördögi alku a fausti léthelyzettel, meg ilyesmik…

Sejthetően lehetett volna életútja, kabátgombja, tollhegye, tintásüvege, cipőgombolója vagy sétapálcája is ‒ itt most konkrétan Thomas Mann kabátja lett a kihívóan érdektelen, de ettől harsányan figyelemébresztő regénycím. Vörös István kötetéből kiderül, hogy „Kabát nélkül mentek haza a vásárból. Az, hogy nem volt kabátja, valósággal melegítette. Eddig ez eszébe se jutott. Hogy a meleg ruha miatt fázik az ember. Hozzászokik, nem állja meg a helyét egymaga a hideggel, a természettel szemben”… S persze a regényfolyamba illeszkedő jelenet-sziporkák idővel már körülírják, miként is lehet a zseniális írónak a feleség elől a hátsó kapun kimenekülnie a kocsmáig vagy a szabóságig…, de eközben „megtudhatjuk, hogy egy egyedileg szabott nagykabát ára is lehet a zsenialitás. És a zsenialitás eléréséhez szinte mindig külső segítség kell. Az ördögtől? Akár. De lehet máshonnan is. Ez a regény a kabátszabás túlvilági kalandjait úgy próbálja feltölteni a szükséges mértékű zsenialitással, hogy segítséget kér egy másik kabát, egy magyarországi gyerek kabátjának történetétől… És akkor jön a történetszabó, és e történet kiszabásakor egy emberinél zseniálisabb világ és társadalom képe is földereng. Az elefántoké. De csitt, a titokra csak a könyvből derülhet fény. Mert van titok, és van fény, ami ezt a derűt ránk szórhatja” – szól a kötet fölszövege.¹

Az írói zsenialitás szabósági analógiája is hamar adódik: további fejezetekben (összesen huszonkettőben) folyik a küzdelem a tehetséggyanús létformák megoldásáért, s a korszakos realizmus helyzetei idővel Hannibál elkalandozott elefántjától indulnak Germánia földje felé, át-meg-át az ördögi kísértéseken, keresztül a megírhatók leírhatatlanságán, s a tehetetlenség tehetségén is, hogy azután maga Th.Mann is, aki csak egy historikus elkalandozás során került Münchenbe, küzdeni kezdjen saját Ördögével, a megszemélyesítő alku, Az ördögi jogok szerződése alapokmányának kimunkálása céljával, hogy azután már ne is bírja kontroll alatt tartani a maga fausti sorsát sem… Sőt, az ördögi lét aggályait sem, tekintettel választékosnál is piperkőcebb bátyjára: „Heinrich, aki azt hiszi magáról, hogy író. Mellesleg én is azt hiszem magamról, gondolta. Nem vagyok az, csak olyan szar korba születtem, pusztán az elfajzás elképesztő szorgalommal való takargatása elég, hogy én legyek a legjobb élő német író. Szegénységi bizonyítvány, gondolta. Nekem meg hihetetlen pech. Nincs, ami ösztönözzön, ami továbbhajtson. Nem fejlődhetek, mert ebbe a lehűlő korba születtem, most is köd szitál, vagy jégkristályokkal telt meg a levegő…”.

Jóféle írói kaland, kihívó vállalás, hogy Th.Mann emberi regénye ez, s író-életregény készült már jópár, szívszaggató és leleplező, romantikus és konokul hidegen kritikus is, de Th.Mann épp az, aki magának a Faustus keletkezési naplójaként „A regény regényét” is megírta – …nos, itt most az irodalmi példakép, a „magyarok közt egy európai” vizionált valósága kerül terítékre a készülő nagyregény mint zsenialitás lenyomata, s párhuzamosan a készülő nagykabát mint ördögien sikerült opusz mellett, mely egyszerre érdektelen holmi,mégis presztízs-orientált fegyverré válik a kötet lapjain. A szereplő írózseni és a mellékszereplő kabátzseni, aki valamiképpen ugyancsak az Ördög földi szabója lehet, ha alkalmilag sikerül a tehetség szolgálatába vergődnie, együttesen alkotják meg a létértelmezés tárgyi és mentális világain túli képzelt szférákat. Sajátos kontrasztként szerepel egy mai bakonymérői paraszti világ is, mely ugyanannak a vásári bonyodalomnak része, ahol emberi világok és túlvilági szereplők, elefántok és zsenialitások viaskodnak a létigazság eredményeiért. Az ördögi szerződés mint a zsenialitás garanciája nemcsak a Doktor Faustus egykori kétes dilemmája, hanem a feszélyezetten kényes, nőiesen szeszélyes, látszatok és íráskényszerek közt vergődő Th.Manci alkímiájához is hozzátartozik. Talán ezért is dúl e lapokon a profanitás tiszteletlensége, a kafkai el-nem-igazodás talánya, a mozaik-életek dilemmája, s a pusztulásra érettség nyűgje is: „…mert a tilalmak annyira átették, hogy már azok adják igazi énjét, tartósították, mint a só a sonkát, megérdemelnénk a nirvánát, mert mindent elértünk, amit ember elérhet, megérdemelnénk, erre nekem is annyi a gyerekem, hogy a közelségük és a szaguk is borzaszt, akár a feleségemé, gondolta és leírt egy mondatot minden különösebb gondolkodás és megfontolás nélkül, borzaszt és vonz, felzaklat és átformál. Halál Velencében…” – jellemzi hősét az író. És dilemmái, az élet vállalásának és a szóhoz kötött élet kényszerű vitelének vitathatatlansága adja szájába azt a víziót, hogy írásban és teremtésben, létben és alkotásban pusztulni persze nem kötelező, mégis elkerülhetetlen a sorsszerű alapkérdés: az elsőbbség dilemmája. Ha megy a létezés, vajon akkor kötöttünk-e csalfa szerződést a Rosszal, vagy épp ha már nem megy, akkor kényszerülünk erre? S lehet-e a zsenialitás magunktól megkövetelésével és másoktól elvárásával is egyszersmind „legnagyobb” alkotókká lennünk mindemellett…? Ha lehet is, talán mégsem a szó előtt. De ha már a szó lekörözött, vajon utolérjük-e a léttel…?

Újabb regénye kapcsán fogalmazza meg Vörös István,² hogy a különböző történetek motívumai és mondatai úgy tükröződnek egymásra, hogy abból az egység és teljesség látszólag véletlen kapcsolathálóba fonja a história valóságát. Ezáltal a laza szövésű íróregény foltonfoltjai már a választ is kínálják a létezés és az alkotás alapkérdéseire: helyt állni a „napozó disznók”, a „lélekvándorlás”, a Fekete Elefánt” légköre, a „valóság sznobizmusa” és „az ördögi jogok szerződése” kavargásában – nemcsak életsúlyos állapot, és már messze nemcsak valamiféle közömbös táji ködből vagy „őszi áldozatból” áll, nemcsak egy „jövő idejű könyv” hol vallomásos, hol meg beszéltető tónusváltásában ölt testet, hanem „Faust kabátja” kivagyiságával „az igazolatlan létbe csúszni át” keserédes pajkosságát is rejti. De a nehézségeket is:

„Elmerengve nézte az októberi kertet, és undorodva a maga előtt fehérlő papírlapot. Aztán undorodva a kertet és elmerengve a papírt. Nem a város változott meg, hanem az időjárás. Hidegebb lett. Vagyis a hideg lett magabiztosabb, a hőmérő nem is veszi észre, de a csontjaim, az erek a lábamban, igen. Elképzelte önmagát a fronton. Majd megint a papírra meredt, és mintha a kertet látta volna. A szürkeség úgy kavarog fölötte, hogy szinte fehérnek tűnik. Saját sorainak szürkesége megköhögtette, tüzet kéne rakatni, szólni kéne a szolgálónak, de nem mert csöngetni vagy kimozdulni a szobából. Talán Katjával nem kívánt találkozni. Akkor inkább a kutyával, mert a kutya nem akarja sem segíteni, sem kontrollálni a munkában. Katja éberen figyel, dolgozz, mert abból élünk, mondhatná, de nem mondja, csak úgy tesz, mintha valami ilyesmit mondana; úgy hallgat. És az a legszomorúbb, hogy csakugyan azért ír. Azért írok, hogy megéljünk. Nem a pénzről van szó, abban sosem látunk hiányt, megélni pénzt nélkül is lehet, gondolja, és ebben a hitében romantikusan biztos, holott már szinte minden romantikát ki tudott irtani magából, csak a gazdagoknak ezt a romantikáját nem, mert bármilyen szegény is volt életében nemegyszer, mindig úgy, ahogy a gazdagok tudnak szegények lenni. Mégis az írás biztosítja a megélhetést. Miért írok, kérdezte, hogy azalatt se kelljen írnia. Mert életben akarok maradni, válaszolta, hogy azalatt, amíg válaszol és amíg gondolkodik, se kelljen élnie”.³

Vörös István megélhetési leleménye és az író-klasszikussal folytatott packázásai a méltóságában is önmagára unt, németségében is kínossá merevedett, piperkőcségből is keserű arculatúvá szontyolodott írót illetik – nemegyszer persze nemcsak humorral, dédelgető megértéssel, csalfa iróniával is, de a maga „realista” mivoltát egy XX. századi, kafkai Kastély-mélyi világ szeszélyes utálatával megspékelő író szóvá-konstruálásával együtt is. A halszálkás-elegáncsos milyenségből az unottan lemeztelenedő tehetség tehetetlenségi nyomatéka lesz egyik szerkezeti eleme a mű teljesebb ívének, ahogyan az „elefántos” kaland és disznóólos kiruccanás a másik, hogy azután lehessen harmadik „a valóság sznobizmusát” a „fehér sárba”, a bakonymérői Tamás Marci névbetűből összekomponált ötéves gyermek napszámos-lét közegébe vetített kabátvásárlási attrakciója. Az állati jogok emberi, a tárgyi identitások eszmei, s a mentális képződmények verbális kiszolgáltatottságának többféle szála-fonala közepette mégis megmarad itt a szentimentális aranyszál, a lét tehetsége és a tehetség léte közötti éppcsak-átjárón időlegesen megkapaszkodó állapot. Talán valamely nirvána, melynek többszöri megidézése mintha a teljesületlenség örök elégedetlenségével vetné szembe a siker esélyét: „A nirvána végtelen nyugalma kell ennek a családnak. Mért hívnak minket épp embernek? Na jó, Emmbernek, de akkor is. Ha mi elfáradunk, az ember fárad el. A nagyképűség úgy hozzátartozik ehhez a romlásból épült hazugsághoz, mint a természetesen beköszöntő siker”.

Emmberünk, aki itt a létezés gondja, az elefántok könyvtára és az író kabátjának míves válltömése közötti padmalyon egyensúlyoz…, vajon eljut-e az ördögi szövetség révén a teljesség állapotához? S ha igen, mi várja őt azután? De erre már csak a regény tud válaszolni…!

A. Gergely András

1 Vörös István: Thomas Mann kabátja. Noran Libro Kiadó, 2017., 248 oldal

2 A szabadság első éjszakája. Noran Libro Kiadó, Budapest, 2019., 408 oldal

3 Az első fejezet elejét lásd a Szerzőtől: https://litera.hu/irodalom/konyvajanlo/voros-istvan-thomas-mann-kabatja-reszlet.html