Hiteltelen képzetek az ifjúságszociológiában

A. Gergely András

„Ha gyakran érdemel hitelt hazug beszéd, / fel kell tennünk, hogy ellentéte is megáll: / gyakran süket fülekre lel, mi szent igaz” – szimplifikálta egykoron Euripidész egy lehetséges világkép kondícióit. Korunk ennél már gyakorlottabb hívő és sikeresebb füllentő – ha szent igaz valami, annak ellentéte sem nem lehet hazug beszéd, sem befogadó fülekre nem lel. Ezért aztán praktikusabban megoldjuk: nem tesszük fel, hogy ellentéte van, elég a puszta hazug beszéd is, az éppúgy elmegy igazságnak, mint a süket fülek más hallomása…

Talán valahogy így /vagy ígyebbül/ szólhatott „igazsága” és kontrollja is az ifjúságkutatásnak, mely minden kor vagy korszak, minden újabb generációs önmegmutatás, és minden erre reagálni képesnek látszó bölcseleti reflexió egyik kiemelt „megértési” területe volt ősidők óta. A magyar társadalomkutatásban a hetvenes évek elején az első nekifutásban a hatvannyolcas események elemzési jogosultságával jutott abba a megtisztelő helyzetbe, hogy a pártirányítás (és persze az ifjúkommunista ideológiai utánpótlás intézményei) által észrevételezett „nemzedéki probléma” témává avatása révén mintegy elkülönült „ifjúságszociológiát” alakíthatott ki. Az első tudományos adatfelvételek még vaskosan meg voltak pakolva módszertani dilemmákkal, adaptációs eszköztárral, melyek a korosztályi tagolódás „nyugati” (francia, német, olasz, brit, s főként amerikai) szakirodalmát követve, és elsősorban Karl Mannheim közel fél évszázados terminológiáját elővéve elkezdték megalkotni a „beat nemzedék”, a „hippi korszak”, a korosztályi közösségek és tevékenységek akut fogalmait. Mintavételi kísérletek, adatgyűjtési technikák, feldolgozási módszertanok virultak a táblasorok előtti fejezetekben, elkülönítettek „munkásfiatalokat” és egyetemistákat, falusi időátélést és városba költöző családi életmód-mintákat, sportolást és világnézetet, olvasást és szexuális kapcsolatokat, pályakezdő korcsoportokat és korosztályi áttagolódást…, stb. Életmódkutatások és értékrendi vizsgálatok fókuszáltak a pedagógiai főiskolásokra, falusi lakosokra, lakótelepi gyerekekre, útkereső stratégiákra, zenei csoportkultúrákra, bűnözési mutatókra („ifjúsági bűnözés”) és olvasási szokásokra, szakmaválasztásra és kollégiumi nevelésre egymást váltva.

Aztán újabb időszak jött, a városszéli grundokról kiterelt fiatalok meghozták a családokba, ifjúsági klubokba, szakmunkás-intézetek légkörébe a mikrokulturális másságokat, az életmód-reformterveket, a vallásosság hiányát pótló mozgalmakat (beat-koncertek, életreform-elgondolók, vallásos betérők, pályaorientációs vagy feltörekvési szándékaikat kinyilvánítók, a dicső szocializmus kultuszait messze nem mindenben pártolók, a táncház-mozgalmasok, az alternatív világaikat megteremtők, stb.), s mindezzel az „ifjúságpolitika” tervezési igényét és az ifjúsági korszakváltás fogalmát is életre kelni segítők széles skáláját. Az ifjak „világnézetének” tervezésére bőszen vállalkozó kommunista ifjúságnevelést egyre több mintakészlet elemzése (az ifjúság mint nemzedék, a pozitivista vagy történeti-romantikus felfogások, a nemzedékiség mint egység kérdése) kiegészült a tagoltságra ráébredés tapasztalatával, a szociológiai dimenziókkal, az identitások sokféleségének együttesével, a biológiai és szociális „korosztályiság” felfogásmódjaival. Láthatóvá vált, hogy eltérés van az ifjak önképe és a rájuk mint egységre vagy életvilág-univerzumra tekintő más korosztályok tapasztalata között, s az öntörvényű „ifjúsági valóság” (Mannheim, Schelsky, Sartre, Erikson, Riesman, Habermas) messze nem egységes lévén messze nem is fogadja-tűri-viseli el a Nagytársadalmi gondoskodás, a paternalista atyáskodás, az öregségi alapon kiváltságosnak tekintett „útmutatások” világképét. A galerik, „utcasarki társadalmak”, bandák és fesztiválok kora mintegy felfedezési kényszert igényelt a kutatóktól is: a háború utáni „elveszett nemzedék” nyomdokain a tagadó nemzedék, a lázadó nemzedék, a békekövetelő nemzedék, a katonai szolgálatmegtagadók, a békemozgalmi aktivisták, az antipolitikus nemzedék és további sokaságok nyilvánították ki máskéntgondolkodásuk okait, elméleti alapjait, pártoktól független szervezeteit, sejtjeit, kapcsolathálóit, stb. Mindezt már (az 1969-ben magyarul is megjelent első) „ifjúságszociológia” könyv, javarészt fordításokból álló alapszövegek négyszáz oldala kötette, s ma már kötetnyi lenne csupán a magyar nyelvű szakirodalom felszínes mustrája is egy korszakjellemző bibliográfiában.

Ha nem is ebben a metszetben, de az elméleti előzményekre és kutatástörténeti alapokra utalva nem ok nélkül kezdi ilyesféle korváltó és korszakjellemző kutatási, értelmezési bázis bemutatásával (és kötetvégi adatsoraival, szakirodalmi mutatóival és fogalomtárral) az ifjúságról való gondolkodás értelmező bemutatását Jancsák Csaba az Ifjúsági korosztályok korszakváltásban című művében.¹ Nem a kötet, csupán a saját „tagolásom”, hogy az ifjúsággal kapcsolatos társadalomtudományi dimenziókat a szociológia felől közelítem. Talán egészen nyilvánvalóan évszázadok óta létezett az új nemzedékek „adaptációs”, „integrációs” vagy „szocializációs” sajátosságait figyelembe vevő szemléletmód – de a „konfliktusossá” való és az új identitáskeresések elébe tolakodó „problematizáló” felfogásmódok okán talán egyike a lehetséges megközelítéseknek éppen ez lenne. Jancsák Csaba kötete ezt kétféle módon „egyszerűsíti”, vagyis inkább csatornázza, pontosítja, „fazonigazítja”. Egyik aspektusban, s ez a meghatározóbb, a társadalomtudományi gondolkodás korábbi irányzatait vagy iskoláit úgy taglalja, hogy azokban a szociálpszichológiai, fejlődéslélektani, teológiai, oktatáspolitikai, szociobiológiai komponensek is hangot kapnak, de ezeket kiegészíti a szociálpedagógia módszereivel, meglátásaival, a szociolingvisztika, az ifjúságsegítő, a pedagógusképzésben részt vevő szakemberek képzésének és foglalkoztatásának nézőpontjával is, s lévén pedagógus amúgy, mintegy kapva kap a diákjai tevékenységével, kutatási témáival kiegészülő számos egyéb témakör (pl. a felnőttképzés, a gyermekkor-fogalmak, a serdülőkor-kutatások, a fiatal felnőttkor, a posztadoleszcens korcsoport, a kapcsolati tőkék, a társas-társadalmi élethatások, a kockázatkerülés, a mintaválasztások, a társadalmi tőkék kezelésének számos változatának) kutatási feldolgozása, vagyis a pedagógusképzés tapasztalati oldala felé. Minderre még haloványan ráhímezi a saját tudományközpontú és diák-orientált szemléletmódjának mintázatát is, hogy a rendszerváltás időszakában kialakuló új szemléletmódok (állampolgári képzés, posztmodernitás, „multitasking” nézőpontok, informális és intergenerációs tanulás, gyermekvédelem, kortárs tanítók, infotechnológiai rutin, érzelmi intelligencia, gyermekjogok, autonómia, deviancia, marginalitás, anómia, átmenetiségek, stb.) hatalmas tudástárába személyes tapasztalati anyagot illesszen, valamint mellékletbe épített táblázataival saját kutatási áttekintés adatsorait, ábráit, válaszadókra alapozott ismeretanyagát is közkinccsé tegye.

A fentiek csupán erős közelítések a kötet körvonalaihoz. Az ifjúságszociológiában a rendszerváltás után bekövetkező szemlélet- és fókuszváltások fordulatot hoztak,² új kiindulópontokat, szociokulturális magatartásmintákat alakítottak ki (előítéletesség, elkötelezettség, generációk közötti párbeszédek kialakulása, érdekérvényesítés, osztályok és rétegek új terei, fókuszváltások, újragondolások, rétegkultúrákon belüli ifjúsági problematikák, szerhasználat, függőségek, számítástechnikai nyelvváltás, egész „ifjúságcentrizmus” kiérlelődése, életszakaszok határvonalainak újrarajzolása, politikai kultúrák kereszthatásai kelet-nyugati dimenzióban, társadalmi átalakulások rétegződési metszetben, adaptációs folyamatok térségi metszetben), s mindezekre a pedagógusképzésben ma már lehetetlen figyelemmel nem lenni. A kutató elődök nyomán járó, de választott témakörei révén saját területet kimunkáló kutató-szerző itt a felnőtté válás és az életesemények (Ulrich Beck nyomán) kockázattársadalmi útelágazásaihoz vezet közelebb (nem titkolandó, hogy könyvkiadói tevékenységével mindvégig az ifjúságkutatás, a kortárs pedagógiai fejlesztés, a társadalomtudományi ismeretek és például U.Beck java életművének kiadásával mintegy szemléletes egységét is adja a lehetséges felfogásmódoknak). A Gábor Kálmán szellemi hagyatékát ápoló és azt a kortárs korosztályi kérdések többletével kiegészítő, újraértelmező törekvés egyben arra is bizonyság: korszakok, korosztályok, időszakok és nemzedékváltozások mindig is voltak s maradtak a társadalmi működésmodellek szerves részei – azonban a legkorábbi „morális”, majd a korai, ideológiai alapon hiteltelenné vált ifjúságfelfogások, vagy a módszertani hibriditást nélkülöző nagy panelvizsgálatok sem maradhatnak meg a személyes motiváltság, az oktatói-kutatói elkötelezettség, a közlésmódok mindenkor újabb árnyalatait igénylő felfogásváltások nélkül. Ennek mintegy bizonyságaként látható a Belvedere Meridionale kiadó oldalán a kutatási, oktatási, pedagógiai, ifjúságszociológiai és gondolkodástörténeti tematikák sokszínű skálája,³ s ezek elérhetősége akár letöltések révén is.

Az ifjúsági korszakváltozások egyben nemzedék- és korváltások is. Jancsák Csaba kötete ezt kellően illusztrálja, színesen megjeleníti, hitelesen alátámasztja és mélyen kultúrába, társadalomba, korkérdésekbe bevonzó fejezeteivel egyúttal a szemléletváltások elébe is kínálja. A korábbi hiteltelenségnek ezzel mintegy hátat fordítva, a pedagógia területén és a társadalomképek terén úgyszintén a nemzedékváltó új nézőpontok szükségességére fordítja figyelmünket. „Fel kell tennünk”, hogy a hazug beszéd csalfa szépségét épp direkt ellentéte, az igaz beszéd eszközével lehet leginkább felmutatni. Jancsák hozzájárulása ehhez a korszakváltó igazságkereséshez kétségtelen…

1 Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2013., 131 oldal

2 Az előzményekről, a hetvenes-kilencvenes évek trendjeiről megjelent korábban: Ifjúságszociológia. Szerk. Gábor Kálmán. 2006 Belvedere Meridionale, Szeged (495 old.)

3 http://www.belvedere-meridionale.hu/