Lapszemle

„Mi soha nem vetemednénk arra, hogy elhallgattassuk azokat, akik nem értenek velünk egyet” – fogalmazott Strasbourgban Orbán Viktor még szeptemberben, és még elvakult rajongói közül is többen majd’ hanyatt estek a meglepetéstől. Vakmerő kijelentés volt egy olyan miniszterelnöktől, amelynek kormánya végletekig elfogult és etikátlan propagandahálózatot épített fel, és a vak is látja, hogy a mindenféle alapítványi támogatások révén éppen az ellenzék és az ellenzéki sajtó elhallgattatásán dolgozik. Ilyen nyámnyila ellenzék mellett ez persze nem egy kőkemény meló, és lássuk be, alapjaiban nem volt ez másképpen akkor sem, amikor a „böszmék” vezettek. Semmivel sem lett volna gyengébb a propagandájuk nekik sem egy kétharmaddal. Pláne nem hárommal.

Ők csak végzik a munkájukat – mondhatnánk –, nekünk, erdélyi magyaroknak pedig ez jó. Mert nekünk társadalmi, kulturális és gazdasági téren is valós haszna van annak, amit Magyarországtól kapunk, és talán már az ellenzék tábora sem hiszi őszintén, hogy csak a szavazataink miatt kellünk a Fidesznek: azt már évekkel ezelőtt megszerezték az állampolgársággal, és nulla befektetéssel is lojálisak maradnánk hozzájuk.

Csakhogy a népbutítás eszméletlen méreteket öltött, és kezdünk átesni „a ló hasa alatt”. Fordult a kocka: a 90-es évek anyaországi turistáinak jelentős hányada átruccant, hogy elmondja nekünk, hogyan lehetünk jó magyarok, az Orbán-éra határon túli magyarjaiként pedig most mi zengjük nagy pofával, hogy miért kell a magyarországinak is a Fideszre szavaznia. Megijeszt, hogy mennyire kritikátlanul hiszünk Orbánnak és a Fidesznek, és megdöbbent, hogy mennyire elzárkózunk attól, hogy olykor „románra” fordítsuk a magyarországi folyamatokat. Vajon, ha Dragneáék találják ki, hogy 400 órát túlórázhassunk, akkor is a tüntetőket szidnánk?

Rosszulesik látnom, hogy köztiszteletnek örvendő idős székely férfiak és nők is nyomdafestéket nem tűrő, trágár, sértő szólamokban osztják ki nyilvánosan azokat, akik másmilyennek látják a valóságot és emiatt tüntetnek. Mit tehetnének, ha képviselőik kétezerakárhányszáz módosítóját egyetlen szavazattal leseperték a parlamentben? Húzzák meg magukat a négy fal között? Mi ezt tennénk hasonló helyzetben?

Az eddigi magyarországi ellenzéki tüntetésekkel magam sem értettem egyet. Ez a mostani viszont más. Ezt a mostani felindulást olyan politikai intézkedés váltotta ki, amiért magam is utcára vonulnék, ha az én országomban tennék ezt velem, velünk. Mert ugye nem hisszük el, hogy egy korrupt kelet-közép-európai országban – legyen szó Romániáról vagy éppen Magyarországról – a gyártósor mestere illedelmesen fog megkérni egy kicsivel több túlórára?… Ha ennek csak az autóipar játékmesterei örülnek, akkor vegyük észre, hogy valami sántít.

És ha egy köztársaság kormánypénzből finanszírozott állami televíziójában az ellenzék nem ismertetheti a követeleseit elfogultság, részrehajlás nélkül – vagy mint láthattuk: még azzal együtt sem –, akkor ott is sántít valami. Nem kifogás az, hogy botrányt keltettek, mert ha lett volna nyitottság, akkor botrány nélkül is megoldható lett volna mindez.

Vitathatatlan, hogy a határon túli magyarság számára sosem volt olyan áldozatkész kormánya Magyarországnak, mint a mostani. Éppen ezért kell erőt és bátorságot vegyünk magunkon, és nyíltan kimondjuk, ha valamit nem látunk jónak. Mert nekünk igenis szükségünk van erre a kormányra, és ha elássa magát, akkor mi is veszítünk! Ha nincs önkritika, akkor önimádat és/vagy önámítás van. Ahol önimádat és önámítás van, ott a más véleménynek nincs helye. Ahol pedig a más véleménynek nincs helye, az olyan világot az én korosztályom nem ismeri. Maradjon is így!

Kovács Hont Imre

Forrás: Hargita Népe, 2018. december 19.