Színek és tények, társadalmi színterek és helyek, a kölcsönös vagy kommunikálható tudás köztes szférái a kiválasztott tartalom-kör ebben az írásban. Többféle tudástér, olykor eltérő, máskor összekapcsolódó színterek adják a témák világát, s illusztráló vagy tónus-alkotó színek a tölteléket. Fogalmi színek (persze), meg érzékiek, gondolatiak meg metafizikaiak, szakrálisak meg figurálisak, elbeszélhetők és némák. Mind-mind kisebb tartományok, helyi világok, tudásterek, melyekben a forma és kép, a színterek és szereplők (tudósosan szólva: ágensek) valamiféle résztvevőkre szűkíthető tartalmat hordoznak. Lesznek persze csupán jelzésként érintettek, megint más művek lapozgatottak, de mindegyre inkább a problematizálás, a figyelemkeltés velük a cél. Az Olvasó majd önmagára érvényesen/érdemesen dönt, mit tud és akar elfogadni, vagy mi megy túl a befogadói kíváncsisága határain…

Képfogalom, képfilozófia, globalitás

Talán nem a legkönnyebb opusszal kezdem, ám sokfelé ágazó tanulmányai egyenesen „belevisznek” a beleveszés és belemúlás terébe, a képek fogalmakba karoló, s a fogalmak képiesedő szférájába. Gál László és Egyed Péter szerkesztenek egy sorozatot, melynek immár négy kötete a legpompásabb világokba vezet be és át, függően attól, van-e indulásunk fogalom és kép, látvány és kép(esség), képzetek és analógiák, benyomások és víziók terében, filozófiai, jel-elméleti, narratológiai vagy episztemológiai tájakon sétálgatni – hol a filmek, hol a zene, hol a test vagy a reprezentációk más glóbuszain kirándulgatni. Minden könyvük puszta megidézése is több oldalnyi címlistát, szerzői névsort igényel, így csak körvonalat vállalok abból a válogatásból is, melyet a fogalmak és képek erdejébe vezető úton a harmadik kötetben gyűjtöttek egybe. A Fogalom és kép 3. kötet¹ a BBTE Filozófiai tanszékcsoportjának 2011-es konferenciája ihlette, s benne a képekben gondolkodni, képekkel bánni kérdéskör vezet tovább három nagyobb blokkba ötvözött/illesztett tudástérbe.

A bevezető eligazítást Gál Lászlótól kapjuk, majd Lehmann Miklós térít el a kibertérben zajló fogalmak, képek, képfogalmak tüneményei felé, Veress Károlytól a gadameri nyelvi—festészeti—képi hermeneutika megértése felé kapunk késztetést, hogy a három nagyobb fejezet felé kalandozzunk tova. Az elsőben a technikai képhatalom (Részeg Imola), a szóbeli szemléletesség (Loboczky János), a női levelezésben mutatkozó személyiség-képzetek (Kerekes Erzsébet), a cselekedet és ige, úrfelmutatás és beszédaktus képi fordulatai (Mester Béla) kerülnek csokorba kötve, meg Egyed Péter impozáns betekintését kapjuk Goethe, Canetti és Nabokov alkotásesztétikájába.

Az erre következő második tömb alig leplezetlen logikai és kognitív perspektívák felé kalauzol Gál László és Gál Gabriella képalkotási, nonverbális kifejezési és vizuális megismerési folyamatok értelmezés-történeti körképével, egy archeológiai múzeum-terv műépítészeti dimenzióival az öko-kognitív világok felé menet; Majó Zsuzsa és Tánczos Katalin a globális formákkal, toronyházépítési és városképi képződményekkel foglalkozik kolozsvári fotók és víziók formavilágát idézve a kulturális függetlenség, helyi szellem és a modern civilizációs gyarmatosítások közepette; Marácz László éppenséggel a Bolyai-féle „tökéletes nyelv”, jelrendszer és köznyelvi sikerképesség viszonyát nevezi meg grammatikai strukturalizmusok közepette. Sorra jön Cusanus teológiájának „végtelen” fókusza (Szakács Péter), az agyi motorizációs megértés gyakorlatának áttekintése (Péter Mónika), Kányádi Irén képről és tudat-percepciós folyamatokról beleérzés és esztétikai élmény révén elmondható tünemény-tana, végül Plesek Zoltán Ákos modern orvosi ethoszra épített képek és tükörképek tudományos ideálját, gyógyászati legitimitás-játszmáit klasszifikálja a tematikus tömb végén.

Nehéz lenne ráfogni a záró blokk képi és mozgóképi tematikus írásaira, hogy kevésbé filozofikus tartalmak felé keresgélnek, de annál izgalmasabban! Antik Sándor már számos művészetfilozófiai és ábrázolástudományi monográfia nyomán nem lehet kétséges, széles ívű absztrakt, nonfiguratív, expresszionista kört tekint át a 20. századi művészi képalkotás absztrahálódási előzményeiből, Jánó Mihály a szentek középkori falképein fölfedezhető graffitik és karcolt feliratok világával teremt idői kontrasztot, Lázár Zsolt a legzúzósabb Pasolini-filmek (Salò, Szodoma 120 napja) hatalom-fogalmát elemzi brutalitás, testképek, filmes formanyelvi megoldások terén, s végül Ungvári Zrínyi Imre a művészeten kívüli képek, képi diskurzusok, képkritika és képkompetencia mélyebb szféráiba kalauzol a látványvilág és a látó eszközök fogalmi transzparenciáit követve. Az egybeszerkesztett részek, technika—kultúra—irodalom—nyelvek—kogníciók határolta terében tehát olyasfajta együtt-gondolkodás vagy közös elgondolás keresése lehetett cél, melyben a fogalmi és ikonikus hálózatosodás jelei már kimutathatók, de a közös tér és a fogalmi folyamatokban elkülönülő vélemény-szekvenciák nem valami univerzális Nagy Választ adnak, hanem közösség-építő szabadság, a kép—képiség—fogalmiság különféle értelmezési mezőinek, tükörfolyamatainak logikája adja a keretet, mátrixot, korszakos rálátást.

Valamely mélyen alvó konfliktusok színterén

A filozofikus talányok köre a képiség özönében bizonnyal mindegyre gyarapodó aspektus lehet. Talán csak kortárs folyamatok kibeszélése és árnyalt, a kulturális antropológus résztvevő megfigyelésére épített interpretációja teszi mélyértelműbben lehetségessé, hogy a vizualitás és virtualitás csatornáin át a rejtekező (vagy épp visszafogottan megnyilatkozó) világokat megközelíthetőnek tekinthessük. S hát valamiképp ilyenféle próbálkozás hiánypótló Handó Péter könyve is, az Alvó konfliktusok mezején címmel megjelent korábbi munkája. A kötet Interkulturális kapcsolatok Sóshartyánban alcímet viseli,² és a Nógrád megyei település cigány—magyar interetnikus kapcsolathistóriáját foglalja magába a gazdaság, demográfia, közösségi élet és klubtevékenységek alapos rajzával. Felületes megítélés alapján szinte azt mondhatnánk: hasonló kapcsolatközi leírások majdnem minden településről formálhatók. De éppen a magyar és roma (avagy roma és roma) csoportok közötti árnyalt kapcsolati kultúra részletes állapotrajza teszi e mondást lehetetlenné: Handó Péter a társadalmasodási és közösségképződési szakirodalom (Kertesi, Szelényi, Ladányi, Kemény, Neményi, Szuhay, Havas, vagy kontraszként Bourdieu, Piasere, Stewart, Appadurai, Bíró-Bodó, Biczó, Szijártó) kontrasztos bemutatásán túl elsősorban a 2000–2005 között gyűjtött saját adatait, megfigyeléseit, élményeit hozza terítékre a Cserhát- és Karancs-vidéki faluról, ahol maga is lakik. Ez a belülnézeti kívülnézet, a cigány és magyar közösségek gazdasági, cserekapcsolati, iskolázási, érdekkapcsolati, hitbéli, kulturális és szexuális viszonyrendszerének alapos raportja azt a dimenziót tudja kiemelni az ismeretlen települési térből, melyet a folyamatossá vált kölcsönhatások belső energiái mozgatnak. A konfliktusok a kötet megjelenése óta szinte állandósultan nem alszanak, a feszültségek mezeje robbanásig telítődik a környező térben, így valamiképpen a könyv józan sugallatai és árnyalt interpretációi nyomán is az a benyomásunk támad, hogy „a tudatosan vállalt másság” miliőjében és a „dermedt pókok birodalmává vált” klubélet atmoszférájában olyan „geopolitikai pozíciók hordozzák a látens és manifeszt etnikai konfliktusok lehetőségét”, hogy azokban a külső szabályozásokkal szemben csakis a rögtönzött helyzetmegoldások kaphatnak érdemi szerepet, de ezzel folyamatosan fortyogó üstté teszik a település egészét. Miképp fennebb a kolozsvári térfelfogásba otrombuló felhőkarcolózás, a filmképi vagy szentképek graffiti-világára vetülő narratív figyelem képi szemlélése, úgy Handó megértő és résztvevő jelenléte olyan aprólékos megfigyelésekre ad módot, amelyek példázatosak lehetnének a bárhol és bármilyen kisebbség ügyében szólni kívánók számára. (Kissé érthetetlen ugyan a méltó személyesség és a leíró-tudományos többes szám kontrasztja, de ez hébe-korba az antropológusok merészen vállalt aspektusa is szokott lenni). Mindenesetre szembeszökő a két kultúra közötti distancia, a társadalmi rendszerváltást kitartóan kísérő, folytonos és erősödő előítéletesség, a vegyesházasságok belső törvényszerűségei, a paraszti világból fakadó magyar felsőbbrendűség domináló hatása, s a mindezt kísérő folyamatos határsértések, oktatási szegregáció és kiegyenlíthetetlen társadalmi erőviszonyok (stb.) tézis-szerű összképe. Ezek ugyanis nemcsak a cigány közösség perspektívát teszik kilátástalanná, hanem a „cigány szokásként” aposztrofált túlélési rutinokat is előítéletesen minősítik át a megértéshiányból fakadó ellenségesség tartalmává, látható tévképzetté, vagy épp rejtekező ellenvilágok színterévé. Handó Péter kötete, az alvó és ébredő konfliktusok megértésében vállalt tolmács-szerepe a tájegységben Szabó Zoltán művéért kiált az asszociációk terén, de a palócvidék megismerésében annál azért mélyebb sodrású, Michael Stewart hevesi kutatási eredményeire emlékeztető jelentésteret is formál. Jóféle tudományos alap ez, a lírai hajlandóságú és epikus szerző vállalásos körképe, melyben a megértés és elfogódottság épp oly mély, mint az érintettségből fakadó kötelező távolságtartás. Mert hát diszkrimináció és exklúzió, a megbélyegzettség és a kitaszítottság erős sodra olyan közérzet, amely - ha Iránról, Etiópiáról vagy Pakisztánról olvassuk - még talán a hihető, a menekülésünk reményét keltő állapotot tükrözi, hisz nem élünk ott, s még csak szószólói, emberjogi mentői, változást remélő szemlélői sem lehetünk a szenvedőknek… Látszólag túl vagyunk e társadalmi szegregációk legfélelmesebbnek tetsző világán, fél bolygónyi távolságban élünk tőle… Már ha ez a távolság egyáltalán érzékelhető, s amennyiben nem a mindenkori etnopolitikai és globalizációs küzdésrend az összehasonlítás alapja, hanem saját világunk belső dimenziói a határok, ahogyan Handó Péter cigány közösségei és példái ezt eléggé jól illusztrálják. De az extrém szituációktól és helyszínektől függetlenül is, mi magunk éppúgy számos esetben hozzájárulunk olyan besorolási, kategorizálási sémák kialakulásához, amelyek akár magunk kreálta ideálokat, félszeinkből eredő minősítéseket, helyzetfüggő értékszempontokat és értékelési mechanizmusokat eredményeznek vagy használnak föl, ki- és rávetítenek képzeteket vagy rémképeket mindama életvilágokra, amelyekről sem szag, sem víziók, sem tapasztalati tudás, sem ikonikus élmény alapján nem volt s nem is lehet képzetes fogalmunk sem. Helyettünk járt, nélkülünk élt Handó Péter ezekben a „daltestvérek” alkotta terekben, kapcsolatközi élményvilágokban, hogy beláthassa a rejtekező, alvó vagy éber konfliktusok sorsformáló folyamatait.

Drámai színbe font hangszín

Más a lét dimenziója, más a képek ereje és a víziók tartalma is, ha a látszólagos távolság nem jelenkori és térbeli, hanem értelmezési és idői, vagy épp mindkettővel együttesen dramaturgiai. Ez ugyanis az alapképlet Handó Péter másik, újabb opuszában, ahol a Madách Imre formálta Az ember tragédiája jelenetei, színei alapján vall. E szín-váltások, melyek a klasszikus drámai mű későbbi olvasóit az értelmezések értelmezéseire késztették (lám Arany János kéziratos javítgatásaival az eredeti Madách-szöveg facsimiléjét, majd Erdélyi János, Révai József, Lukács György és mások olvasatait a Tragédia jelentéshorizontjairól), mindegyre visszautalva az eredeti mű dramaturgiai szerkezetére, melyben az egyes játékszín-jelenetek végén már a következőre hangoló utalások, élmény- és álomképek, szituatív elbeszélések, nézőkre és hallgatókra építő „üzenetek” fogalmazódnak meg.³ Handó itt a maga sajátlagos lírai prózájával, a madáchi mű szereplőinek viselkedési és mentális attitűdjeivel, mondandóik kérdés-hangsúlyaiban rejlő tétovaságok továbbgondolásával és értelmezési dilemmáik folytathatóságára épített „szín-váltásokkal” lepi meg olvasóit. A drámai költemény, mely éppúgy lehetne az emberiség őskorának és újabbkori bontakozásainak újraolvasható forrásműve is, szinte kínálja a filozofikus és társadalmi érzékenységbe ágyazódott létfeltételek újravizsgálatát, drámai és közérzeti bizonytalanságok újraértékelését. E szín-váltások a tizenöt szín—hely prózai megjelenítésében mintegy magánmonológgá fejlesztik a Tragédia olvasatait, asszociációit, nyelvi örökségét, tétova cseleit, világképi lebegését. Az „alvó konfliktusok” kötetben átélhető egyes számú élménytöbbes itt visszájáról mutatkozik, a korszakos élettünemények kapnak egyedi megfontolásra, egyéni átélésre, privát elmélyülésre kínálkozó olvasatokat, asszociációkat és a bölcseleti vagy szakrális—szimbolikus átértékelés perspektíváira épülő narratívákat. Nemigen lenne (hasonló terjedelmű elemzés igényével és jogosultságával magam nem rendelkezvén) ez olvasatokat „vitató”, narratívák narratíváit is visszájára forgató mersze a recenzensnek, így a szövegszerűen végtelen mennyiségben kínálkozó szöveg-idézetek sokasága dacára inkább azt festi világosabbra, amit a szerzői én gondolati—mentális—asszociációs tartománya közvetlenül kínál: ablakot tart Madách elé, melyen át önmaga felé lát, egyúttal megnyitja azt bárki más bármilyen más olvasatai—érzületei felé, kaput nyit szinte a beleérzések kérdésekkel és fohászokkal dús aspektusai irányába. Izgalmas, merész, szuverén módon ikonikus, amit Handó Péter elénk hoz ebben az opuszban, s talán nem véletlen az sem, hogy korábbi kötetei között is gyakori a „képekre”, „feledésre”, „jelenre” utalás (Képek egy feledhető jelenből, 1992; Jelen a felejthető képek között, 2007) avagy a lezáratlannak tűnő szavak (2011) bizonytalanságainak „szín”tiszta megidézése. Ajánlójában lakonikus tömörséggel csak ennyit kínál tovagondolásra: „Jelen írás kísérlet. Legyen a befogadás is az! Kísérlet a folytatására. Olvasása és továbbírása révén”. Játék tehát, mely a létvalódiság kockázatába, a létkérdések Madách által oly tétován megválaszolt univerzumába kalauzol, avagy inkább próbára tesz. Tragédia helyett metafizikai, egzisztenciális kiszolgáltatottság helyett megismeréstudományi kísérletként, lezárt jelenet-ablakok helyett a kilátásokkal, a nyelvi pesszimizmus helyett a diakronikus belátásokkal – mindegyre izgalmasan.

Színterápia, avagy az „art brut” tárt kapuiban

A Tárt Kapu Galéria 2012-ben nyitotta meg újra kapuit, hogy az „outsider art”, a vizuális művészeti terápiák mellett a hajdan lipótmezői „art brut” kiállítóhely örökségének folytatásaképpen a gyógyító- és tolerancia-programmal kiegészített műhelymunkáknak adjon helyet. Nyitottságot, elfogadást, segítő és humánus attitűdöt vállaló, közönséget és érdeklődőket is bevonó gyógyító művészeti irány ez az előítéletek oszlatására, elutasítások és félelmek oldására amellett, hogy az alkotások a lerombolt, elutasított, pszichésen zavart elmét vezetik át a művészi alkotás aktusával olyan „marginális kreatív” ágak művelői közé, ahol beteggé lett művészek és művésszé lett betegek találkozhatnak. Nem-intézményes művészetformálás ez, hanem közösségbe és gyógyulásba segítő alkotói tevékenységfolyamat színtere, ahol az önfelszabadító közvetlenség a társadalmon kívülieket is áthívja a testi-lelki bajok innenső partjaira. Az alkotás manifesztumai a távolság csökkentői a kietlenség és elhagyatottság palettáján, élményelemzést és átéléstónust adva mindazon tartalmaknak vagy akaratoknak, melyek a nemverbális világokban teljesebb presztízzsel bírnak. A koncentrált alkotói én, a megosztott belső színvilág kivetített látványegésze megragadást, visszajelzést, eseményszintű értelmezést kínál azoknak, akiket a társadalmi partvonal másik oldaláról szimplán „őrülteknek” gondolnak.

A Tárt Kapu Galéria első katalógusa⁴ egy, az autentikus alkotás lehetőségének programjával indított edukációs kísérlet, a művészetterápia színes reintegrációs gyakorlatát a kiállítási színtérbe hozó eredmény, melynek „forrása az alapvető emberi tapasztalat és a spontán invenció. Olyan alkotásoknak kell lenniük, melyeket az alkotó saját pszichéjéből, impulzusaiból és állapotából hoz létre, anélkül, hogy bármiféle szabályt vagy külső körülményt elfogadna. Ezek a művek akkor is érdekelnek minket, ha nyersek vagy ügyetlenek” (Jean Dubuffet). S ha még a tárt kapukon kiáradó szín-tengerek között a marginalitást legalább elfogadó társadalmi fogékonyság is elérhető ez úton át, akkor a megértő befogadás a reintegráció társadalmi színeivel is hozzá tud járulni a művészet és élet szimbiózisához.

A kiadvány bevezető írásai részint tárlatnyitó, köszöntő és értelmező szövegek (Plesznivy Edit, Komáromi Erzsébet Katalin írásai), melyek a Belső-Ferencvárosban nyílt galéria első színpompás gyűjteményét felvonultatva a művészeti helyek, margón élő alkotók, integráló erők és formák jelentőségeiről is szólnak. A katalógus és a galéria vállalását bemutató további művészeti esszék (Dr. Rigó Péter, Tóth Eszter írásai) mindezek képi és szimbolikus érzékenyítésével gazdagítják—színesítik a kiadványt, s a mintegy negyven oldalnyi képanyag tíz alkotó színvallomásaiból nyújt meggyőző képet. Képét és élményét annak, hogy a megértő kegyelem, az elfogadó belátás, a színben sugárzó önkifejezés nemcsak terápiás cél, alapítványi feladat vagy műpiaci jelenléttel kecsegtető nemzetközi hírű kezdeményezés lehet, hanem épp annyira szuverén művészeti különbségekre nyitott érzéki program is. Elszigetelt alkotók közös galériájának nemzetközi rangra esélyes mutatkozása, mely a mentális zavarokkal küzdők sokszor idegenkedve tekintett (outsider) világát az „insider társadalom” felé ágaztatja vissza. Színekbe fonva, formákba öltve, tárt kaput nyitva a másként-lét katarzisa felé.

A figuralitás szürrealizmusa

Éppen ez az eltökéltség, a mindenséggel vegyes csoportlét, „Az Univerzum unió Etikája” fogalmazódik meg abban az életműben is, melyről Kerékgyártó István irodalom- és művészetkritikus írt portrémonográfiát.⁵ Hőse és főalakja Szentandrássy István, avagy inkább a kortárs renaissance-nak az az alkotó személyisége, aki nemcsak Madonnákat, piétákat, bohócok és torreádorok, testőrök és püspökök pompás báját varázsolja sötéten vöröslő dinamikába, de figurái Villon, a Biblia, Shakespeare és El Greco, Szindbád és Django Reinhardt látványvilágához illő gazdagsággal tündöklenek egy vészesen szuverén varázslat nyomán. Mindez akár végtelen távol is lehetne a fentebb tárgyalt tematikáktól…, Szentandrássy azonban talán minden magyar cigányfestőnél is dúsabb színpompával és elemi természetességgel oldja cselekményességét a cigányság miliőjébe. Az a patriarchális és szenvedélyes életvilág, amely sem irodalmi, sem tudományos felmutatáskor nem tud talán ennyire hiperrealista lenni, itt esetenként már a szürrealizmuson túli átélésvilágba kalauzol, mégis gyökereinél ott a cigányság tápláló természetessége, drámai marginalizáltsága, befordult boldogsága és feszülő robbanékonysága. Aligha illenék visszafogott érvekre építeni ezt a rövid reflexiót, s elbeszélni jól temperált szavakra épülő összekötő szótárral a képek sistergő másságának hullámzásait, hisz a megértő tudományosság legfeljebb dadogva lenne képes a Hieronymus Bosch-ra, Picassóra, olasz renaissance nagymesterekre hangolt tematikát és kompozicionális eleganciát értékelni. A Péli Tamás tanítványaként önállósuló Szentandrássy a figuralitás és a szürrealizmus olyan intenzitását komponálja tematikus egészbe Villon balladái, párizsi női, Lorca Cigányrománca, a tradicionalitás és a kulturális újjászületés klasszikus hagyománya kontextusában, hogy az ettől látszólag földrésznyire idegen cigány világok szinte csak kontrasztként férnek bele. Ugyanakkor minden figurája, minden tekintete, test-színe és indulata a Bari Károlytól, Holdosi Józseftől megismert világot, a Szász Endre híres korszakát univerzálisan felülmúló színkezelési technikát és a saját sorsból, kisvárosi környezetből hozott természet-élményt, lovakat, zöldeket, szeleket, sötétlő arcokat és tágult szemeket idéz.

A festő ötvenedik születésnapját köszöntő kötet (2007) a L’Harmattan és a Kossuth Klub olyan vállalkozása, amely a hazai legszínvonalasabb képzőművészeti albumkiadás igényességét tükrözi (akkor is, ha állami támogatottsága okán a kötet nem forgalmazható), Lugosi Győző sorozatszerkesztő vállalt célja továbbá, hogy a Roma Kincsestár a megőrzött cigány kultúra komponált látványvilágának felmutatója lehessen. Hasonló tónusokban, méltó mesterekkel ez csakis nagyívű vállalás, egy művészeti örökség impozáns feldolgozása lehet majd…

Kegyelem színei – el Camino

Fáradt nyárelő, reményteli pasztellek, szín a fényben, lépés a fájásban, derű a képtelenségben is. A zarándokúton járó Kőpataki Rózsa naplójának címlapján tizenegy tónus adja ki a teret, a sötét-bokros előtértől a hegyek kékellő hullámzásán át az égbolt naplátta koraestéjéig.⁶ Közvetlen és tapintható, ahogyan a „verses napló” 34 napon át vezet „reszketős kimerült hajnali négy óra… szürkeségből fáradt” napfelkeltéjétől száz oldalon át „alig imbolygón… a régi keretek közé egy másik életbe”. A Camino kavicsos útja „folyók mentén, erdők, ligetek, / kertek és gyümölcsösök között” … – napsugarak és esők, szelek és párák…, valahol mind a verset írják, a mentális-spirituális élményt mesélik el. Úton lenni, Az Útra indulni és öt hétig járni a nyolcszáz kőmérföldet a belátásig és tovább, a lélek súlyával s a puttonyéval, az élményekével és a magányokéval. Magunkra találva, létbe verve, tájak—falvak—városkák sodrásában, történéstelen magányában és befogadó türelmében, „párás déli forróságban”, felhők mögül „tombolva előbúvó” napsütésben. „Zarándokbarátságok”, köztes létek, magányos próbatételek, időlegességek. „Időleges. Mankó? / Rossz támasz. / Akkor nem tudom. / Félek egyedül maradni. / Menekülés? / Hitevesztettség? / Alattomos kígyó” … „Magas járdaszegélyen / megbotlom, felbukom, / de nem esik bajom. Gépiesen lépdelek tovább. / Magához vonz Szent Jakab katedrálisa”. Mindenhol csillogások, reszketések, ködök, gyümölcsök és madarak, ciprusok, apátok, „esővé gömbölyödő” pára, tornyok és impressziók.

Színek, mondom, mert végig teli van színekkel, színhangokkal és árnytónusokkal, belső békékkel és küldő zajokkal, színpompával és lehangolással. Szembesülés, kihívás, válaszkényszer. Út a másképp, a lehet másképp és a nem lehetett másképpen felé is. Keresés és rátalálás, próba és válasz, félsz és megerősítés. Túlragoznom, szárnyas szavakkal körbetáncolnom nem akaródzik – nem azért írta, hisz a legtöbb ilyesmi vallomás, tükörreflex, elszánás inkább, s nem akar „nagyirodalom” lenni. Furcsán hat, hogy az úton kezdi, utólag rápihen s letisztázza, kikerekíti, méghozzá verses közlésben, mely kötelez is, szuverénné tesz is. Épp oly magánérdekűen közös, amennyire Madách színei sorskérdések, életfilozófiák és megoldások is. Átélésvilág, mint Szentandrássyé, reintegráló színeivel eltakar és fölemel, mint a marginális kreativitás Tárt Kapui. Emberek, melyekhez a szimbólum törleszkedik, s csak tétován fölemelik azt. Léthelyzetek, melyekben a filozofikus némaság is belső szakralitás tónusában nyílik ki. Utak a kegyelem, a lehetséges, a Másik felé. Végtelen ködlésű utak, színterek, nem-helyekből lett aurák, megképződött nyugalmak és nyugtalanná simult fohászok.

Színtér a nem-hely is

Helyek emléke, a történelem szimbolikus tereinek közkinccsé válása („helyek” és „nem-helyek” viszonya, miképpen Marc Augé könyve korszakos figyelmet ébresztett a jelentéses terek és helyek, valamint az ezek hiányában átélhető közösségi terek dimenzióiról 1992-ben), illetve e kisajátítási folyamatnak akadályoztatása talán folytonos drámai epizódja a mindenkori politikai és közérzeti harcoknak…⁷

Augé alapművé vált opusza a társadalmi szcénák és személytelenné vált kapcsolati kultúrák, lét-dimenziók és univerzumok identitás-hiányos világainak kötődési esélyeit faggatja. Mint retorikai és szcenikai elemekkel, úgy bánik átértelmező gesztusok formájában a közös terekkel (metró, repülőtér, bevásárlóközpont, érdektelenné lett történelmi közterek), s a tér deperszonalizáltsága, univerzális protokolláriumai izgatják. Na meg az átélés hiánya és megtörténte, jelentéstulajdonítás és a személytelenné válás (mint információ) domesztikálása is.

Augé retorikai erőtérben keresi a megértés határait, rálel a kötődés esélyeire vagy lehetetlenségeire, a külsővel párhuzamosan megképződő belső határok tágításának perspektívájára: „Az ember akkor érzi otthon magát, ha jól érzi magát abban a retorikában, amelyen a hasonló háttérrel rendelkező emberekkel osztozik. [...] Egy ember retorikai területe akkor ér véget, amikor beszélgetőpartnerei már nem képesek megérteni azokat az érveket, melyeket tettei magyarázatára felsorakoztat, sem a sérelmeket, melyeket megfogalmaz, sem a csodálatot, amit kifejez. A szürmodernitás világában az ember egyszerre mindenhol és sehol sem érzi otthon magát: a határzónák vagy a határőrgrófságok sohasem vezetnek teljesen ismeretlen világokba. A szürmodernitás teljes kifejeződése természetes módon a nem-helyekben valósul meg”. A város és a természet közötti nem-helyek, ipari zónák és összement belvárosok, hegyek és történelmek közötti intimitások „átjáró” mivolta, intermediális létformája magát a folytonos utazást, s szereplőjét, az átutazó kívülállót idézi. Környezetében a színtelen átlagemberek közé olvadt tömegességgel tölti ki az idő és tér és Én dekollektivizált szféráit, mindezek mértékromlását és elporlását, a sodró események nyomában maradt megszokottságot és mértéknélküliséget. Idegen arcok lesznek (újságfotóról, celeb-híradásokból, fikciós világokból) szinte közeli ismerőseinkké – miközben önismeretünk satnyul, érdektelenné válik, reflektálatlan marad. Az ismeret, a tudás drámája épp az, hogy ebben a szcénában az egyéni jelentés-generálás szándéka főiránnyá lett, az én-kiteljesítés elvárássá – időközben azonban elvész a valós világismeret, a szomszéd ismerete, a családtag vagy munkatárs respektusa. Elég ma már, ha „info” van valamiről/valakiről, s hihető, hogy „tudjuk”, hogy a technológiák nem ellenünk, hanem értünk vannak, hogy az ego még nem vált mindenben az uniformizált körülmények áldozatává. S ha a sodrás gyorsul, ha a tér már antropológiai értelemben nem-hely lesz, az identitás-közlések vallási—társadalmi—politikai—gazdasági tartalmai épp azt veszítik el, ami létük utólagos magyarázatában idői és történeti volt.

A nem-hely átmenetisége (metrócsarnok, orvosi rendelő, váróterem, irodaépület) nem enged identitást, sem viszonyokat, sem históriát; az otthonosság itt emberfosztott állapotra fut ki, szinte „helyeken-kívüli helyekké” válnak az örökérvényűségű érdektelenségben. Viszont az emlékezet helyeit (emlékművek, temetők, múzeumok, templomok) elnyomják, a tér ilyetén szűkülése vagy hatalmi átigazítása az átélhetőség és elrendezett térbeliség biztonságát sem nyújthatják immár. Ezek a modern városokban másodlagos környezetként minősíthető „ésszerűségek” immár a szürmodernitás korának új mértékegységei, amelyben a jelen fogalma is emlékezet-hiányos pótlékokkal szolgál, s az antropológiai perspektíva épp abban áll, mennyire maradunk képesek a múlt helyeivel azonosulni, társulni, helyünket megnevezni, közösségeinkre rátalálni, szembeállva a személytelenítő shopping-centerek életteli kietlenségének hétköznapi senkijeivel.

Augé a mind tömegesebben újratermelt, mindennaposan gyarapított nem-helyek, jelentéktelenségükben is foszló, megnevezhetetlenségekké vált színterek kietlen fölcicomázottságának és álságainak átélőjét tekinti a másodlagos környezet szereplőinek. Persze szerinte sem tűnik el az emlékhely, az antropológiai értelemben átélt közösségi hely, a magány, mint jelenség, a modernség végtelen lenyomatainak színképe. A nem-helyek szinte kreált módon nem-helyekként jönnek létre, átmeneti és önálló létezésre alkalmatlan térként. Fogyasztói helyek, szövegek, retorikai cselek olykor, alig többek – de semmiképpen sem mitikus történést idéző, képzelt léteket éltető, utópiákat szimbolizáló alakzatok. A „magány antropológiájának” jövendő keretei inkább, az élmény- és eseményhajhászó átmeneti lények „átlagos” mibenlétét közelebbről is kreatívan megformáló rákérdezés esélyei. Esélyei, mert még csak zárfal, magunk-kreálta szimbolikus erődítmény védő karja veszi körül a valódi helyeket és tényleges kapcsolatokat…; esélyei a depressziós létet elkerülni képes akaratlagos Énnek, mely számára az átélés még fontosabb, mint a látszat és a színes pokol…; s esélyei annak a dramaturgiának, melynek révén az „átlagba” bevonódni csak annyiban kötelező, amennyiben a terek és tartalmak tudatos irányítását, mentális kontrollját kizárólag azokra bízzuk, akik ennek kíméletlen mérnökeiként átszínezik világainkat, vagy egybeszürkítik azokat.

A képfogalomtól, képfilozófiáig, Madách színjeitől a színtelen falanszterjeink mai-holnapi nem-hely világaiig többféle út vezet. Mindenik részben a miénk, kövezetten vagy esőverten, fohászokkal vagy analógiákkal, integráló vagy megszemélyesítő egyediségben. Az „alvó konfliktusok” és a „tudatosan vállalt másság” nógrádi vagy párizsi, compostellai vagy metaforikus színterei óriási és mikroszkopikus szcénák világaiba vezetnek. Előnyünk csakis addig van, ameddig még illendő mélységig és kellő távolsággal rálátunk színeikre, helyszíneikre. Színesen és kétkedően, de remélve és belátva is…

A. Gergely András

1 Bolyai Társaság, Kolozsvár, 2013., 307 oldal, letölthető innen: http://old.tok.elte.hu/tarstud/fogalomeskep/fogalomeskep3.pdf

2 Handó Péter Alvó konfliktusok mezején. Interkulturális kapcsolatok Sóshartyánban. Balassi Bálint Megyei Könyvtár és Közművelődési Intézet – Palócföld Könyvek, 2008., 176 oldal.

3 Szín-tézisek. Tragédia-monológok Madách Imre szellemében. Káva Téka, Napkút füzetek 83. Napkút Kiadó Kft., Budapest, 2014., 44 oldal.

4 Anginé Szántó Ibolya – Komáromi Erzsébet Katalin – Tóth Eszter: Tárt Kapu Galéria. Válogatás az első magyar art brut galéria gyűjteményéből. Gyógyfoglalkoztatásért Alapítvány, Budapest, 2013., 68 oldal.

5 Kerékgyártó István: Szentandrássy István. Roma Kincsestár, L’Harmattan, Budapest, 2007, 80 oldal + 5 grafikai lap.

6 Úton a kegyelem felé. Szent Jakab nyomdokán. Zarándoknapló az el Camino-ról. Tájműhely, Budapest, 2011., 107 oldal.

7 Augé, Marc 1992 Non-Lieux. Introduction a une anthropologie de la surmodernité. Éditions du Seuil, Paris. /magyarul: Nem-helyek. Bevezetés a szürmodernitás antropológiájába. (Elmegyakorlat. Műcsarnok-könyvek 11.) Műcsarnok Nonprofit Kft., Budapest, 2012./ A témakör árnyaltabb körvonalait rögzítő forrásfeltáró nyilvános műcsarnoki beszélgetés anyaga meglátható itt: https://www.youtube.com/watch?v=CTUqjOFjVuU