Sebő Ferenc szerint, ha nem mentjük át, tanúiból a múlt lassan kifogy körülöttünk

Az idei [2009] Magyar Kultúra Napjai csíkszeredai rendezvényeire hivatalos meghívottként érkezett Sebő Ferenc együttesével, ám rendhagyó módon nem csupán teltházas lemezbemutatóra kerítettek sort (amelyen Lázár Ervin: Az erdei dalnokverseny c. művének feldolgozásából adtak elő), hanem ellátogattak a város legnagyobb középiskolájába a tanulókkal találkozni, elbeszélgettek a Hargita Megyei Kulturális Központ vezetőivel, a vidék kultúrmenedzsereivel és a sajtóval; ez alkalommal a magyarországi Hagyományok Háza tevékenységéről és a hagyománymentés magyar hagyományairól, úttörőiről és sikereikről számoltak be, s nagyon tanulságos volt az a könyvbemutató is, melyet a csíkszeredai önkormányzat szervezett. Ezen ugyanis a neves zenész és népzenekutató tulajdonképpen néhai édesapja, vitéz Sebő Ödön több kiadást megért memoárjának (A halálraítélt zászlóalj. Gyimesi szoros, 1944) 2008-as, új kiadását mutatta be. Sebő Ferenc ugyanis a szerző fiaként cselekvően és alkotóan részt vett a kézirat kihordásában, a könyv szerkesztésében és sorsának egyengetésében.

– Mit nem adott volna édesapám, ha ezt a népes érdeklődő sereget láthatta volna! A történet, amiről a könyv szól, sok ember szívében ott volt, erről sokáig nem lehetett még beszélni sem. A háborúban, apám mellett, sok ember vett részt, és mások is magukra ismerhettek a könyvben leírt helyzetekben.

– Gyerekként sokszor hallottam apám történeteit, de hát az ember fiatal korában annyira felelőtlen, máson jár az esze, hogy igazából nem is figyel oda az ilyen mesékre. De egy idő után rájöttem arra, hogy ezt a történetet bizony, nagyon kevesen tudják. S amikor apám olyan idős lett, hogy nem volt mit kezdjen magával, mert mindig energikus, tettrekész ember volt, nagy elképzelései voltak, s addig ügyködött, amíg bár ha a saját kizsákmányolásával is, de megcsinálta. Mondtam neki, ülj le szépen és írd le sorjában a történeteidet, hátha másokat is érdekel. Hála felsőkereskedelmi képzettségének, mert annak idején megtanították őket vakon, 10 ujjal gépelni, vettünk egy írógépet, s kezdte szépen leírogatni mindenféle cédulákra az emlékeit, egyiket a másik után. Volt amit feledékenységből többször is leírt, ezért nekibúsult, én vigasztaltam, ne törődj vele, amikor számítógépbe viszem, kigyomlálom az egészet, te csak írjad úgy, ahogy jön, ahogy most gondolod.

Ha beindul a képzelet

– Lassan indult, de ahogy telt az idő, mind jobban belejött, egyre jobban ment a fogalmazás, egyre választékosabb lett a stílus,, egyre több mindenre emlékezett vissza. Édesapám a gyimesi események idején 24 éves volt, egészen fiatal. Beindult ugyan a képzelete, de úgy érezte, hogy hadilábon áll az adatokkal, naptári időpontokkal. Mikor már egy jó csomó anyag összegyűlt, elmentem vele a hadtörténeti múzeumba, segítséget kérni az ellenőrzéshez. A személyes visszaemlékezések egyik gyakori hibája, hogy gyakran összecsúsznak a dátumok, az események. A múzeumban nagy lelkesedéssel fogadtak: “Jaj de jó, végre akadt valaki, aki ezt is megírja! Hiszen mi erről nem tudunk semmit!" Az egész erdélyi hadjárat egy zavaros eseménysor volt a számukra is, dokumentum nincs róla, megsemmisültek a harcokban. Így aztán magamra maradtam, nekem kellett valamiképpen rendet raknom az idősíkokban. Apám például minden eseménynél odaírta, hogy a “következő nap”, meg a “következő nap”, majd az “azután következő nap”, így nem lehet egy ilyen komoly történetet elmesélni, szükség van valamilyen viszonyítási pontra. Próbáltuk az apám kitüntetéseinek kopott, szakadozott papírjairól - a kabátja belső zsebében hordozta őket, hogy mindig nála legyenek - leolvasni, mikor és milyen eseményekért kaphatta őket, azt a pár dátumot táblázatba állítottam, ám a kiindulási dátum, amikor is apám elkezdte sűrűn használni, hogy következő nap és másnap, az tulajdonképpen a karakói híd felrobbantásához kötődött. Azt viszont az istennek sem tudtuk, hogy az pontosan mikor is volt. Elmentünk hát Gyimesközéplokra. A polgármester meggyőzött néhány egykori résztvevőt, akik még éltek, hogy találkozzanak velünk. Édesapám 1944-ben fiatal parancsnok volt, viszont az alája beosztottak majd mind idősebbek, kevesen éltek már, amikor a könyv íródott. Így is összegyűltek azért vagy húszan-harmincan, s mikor elmondtuk jövetelünk célját, kiderült, hogy legtöbbjük is a belső védelemben vett részt, nem közvetlenül apám mellett. Volt viszont ott egy úriember, aki nagyon hozzáértően nézett és kérte, adjuk egy kicsit oda neki a kéziratot. Amíg mi ott beszélgettünk, nosztalgiáztunk, ő átnézte az egészet, ő volt Bilibók Ágoston helytörténész, aki nem csak, hogy a vasúti dolgok iránt érdeklődött szenvedélyesen, de a Gyimesek történetében is otthonos volt. Mikor a robbantás dátuma iránt érdeklődtünk, azt mondta, ez egy vasúti probléma, hamarosan kideríti. Egy hét múlva kaptam is tőle egy levelezőlapot, rajta ez állt: szeptember 5-e, délután 3 óra. Ezzel a kezemben volt az origó, a táblázatot, amit az apám adatai alapján gyártottam, hozzáigazítottuk ehhez a dátumhoz és kiderült, hogy napról napra stimmelt minden.

Nem hagyta elvonulni a németeket

– A könyv szubjektív szemüvegen át tárgyalja a történteket, azt a helyzetet, hogy a Gyimesekben teljesen felvilágosítatlanul, elképesztően gyenge fegyverzettel, igen kevesen, ötvenszeres túlerő ellenében kellett fellépni. Azt a túlerőt ők nem is tudták elképzelni. De közben megjátszották magukat, hogy többen vannak.

Apám gyermekkorától kezdve rajongott a látványos hőstettekért, az Egri csillagoktól kezdve szerette a magyar vitézségről szóló történeteket, s úgy érezte, most itt az alkalom bizonyítani. Felborzolták, felfújták magukat, mindenféle trükköt elkövettek, innen lőttek, onnan lőttek, mintha többen lennének...

- A legnagyobb szerencséjük az volt, hogy apám a németeket nem hagyta elvonulni, ahogy azok szerettek volna. Pedig szívesen gyakorolták ezt minden vonalon, mondván, hogy ti magyarok, maradjatok csak helyben, mi addig egy kicsit elvonulunk. Apám elébük állt a gépfegyverrel: márpedig itt maradtok! A németeknek még megvolt a hírközlési rendszerük, fel tudták venni a kapcsolatot Szászrégennel, ahonnan küldtek néhány Stukát, s azok úgy megbombázták az ukrán hadsereget, hogy kénytelenek voltak körbe kerülni, a román segítséggel alulról próbáltak áttörni, s amíg ez a dolog tartott, beletelt vagy két hétbe, s ez alatt a harapófogóba szorult magyar és német hadseregrész elvonulhatott, megmenekülvén a biztos pusztulástól. Kitartóan vonultak Csíkszeredán át nyugat felé, Felvidéken át egészen Németországig, hogy az amerikaiaknak adhassák meg magukat. Ezzel azért egy kicsit melléfogtak, mert olyan amerikai tisztet fogtak ki, aki nagyon bosszúálló volt, a magyarokat s a németeket úgy tépte, ahogy csak lehetett...

A könyv tévhitet oszlatott el

- A történetben az az igazán gyönyörű, hogy ama néhány száz ember mellé, akikkel kitörtek a gyimesi harapófogóból, Németország felé haladva egyre többen és többen csatlakoztak. A nyilasok akkor már nagyon vadásztak a csellengő katonákra, akiket szó nélkül helyben agyonlőttek. A vesztes ütközetek kóborló túlélői, a leszakadt csellengők menedéket találtak apáméknál, a rendezett alakulat szárnyai alatt a túlélést köszönhették a találkozásnak. Apám többször is elmondta, hogy miután a Gyimesekből elvonultak, egyetlen gondolat vezérelte őket: az embereit megmenteni az életnek. Egy negatív legendát is eloszlatott, mert van egy ilyen tévhit a magyar hadtörténetben, hogy azért nem sikerült Gyimest tartani, mert a székelyek hazaszökdöstek... Apám világosan tanúságot tesz, hogy ez nem így volt: ő maga mondta a székely katonáknak, menjenek haza, mert nem viszi el őket nyugatra, nekik itt van az otthonuk.

- Számomra nagy élmény volt, hogy ez a könyv megjelent, rengeteg telefonhívás érkezett, előkerültek emberek, jelezték, hogy ők is ott voltak, s édesapám ettől annyira fellelkesült, hogy közben teljesen elfelejtette megkérdezni a jelentkezők elérhetőségét. Így egy egész sereg potenciális tanú nyomát veszítettük el, pedig jó lett volna az adatok kiigazításához. A végső tanulság az, hogy ezeket a dolgokat fel kell tárni, nagyon sok adat, dokumentum elpusztult, s a múlt lassan elfogy körülöttünk.

- Néhány évvel ezelőtt, a könyv megjelenése után, a Duna Televízió meghívott, egy karácsonyi műsorba, sokan voltunk meghívottak, mellettem éppen egy gyimesi asszony ült, beszélgetni kezdtünk, mondtam, én is sokat jártam odafelé, zenét gyűjteni is. Mondja nekem: fiatalember, olyan érdekes könyvet szereztünk, hogy na! Hát kérdem, milyen könyvet? Mire mondja az apám könyvét, meg hogy a férje minden este felolvas belőle... Mondtam neki, én ismerem azt az embert, aki a könyvet írta, az az én apám... Ugyan, nevetett az asszony, s ezt higgyem is el? Talán még ma se hiszi...

*

Sebő Ödön: Mennyből a stukák

(Részlet a memoárból)

Még tartottak a nyári napok, de már rövidebb nappalokkal és hosszabb éjszakákkal, és ez már nem nagyon volt kedvező harcainkhoz. A bilibóki események nagyon lehangoltak, és egyre kétségbeesettebben járkáltam állásról állásra egész éjjel és egész nappal. Sokszor azt se tudtam, hogy mikor és mennyit alszom egy nap. Rajtakaptam magam, hogy egy-egy lövészteknőben riadtam fel fényes nappal, valamelyik katonám nézett arcomba ébredésemkor.

*

A legénység hangulatán is látszott valami változás. Ugyan miért ne látszott volna, ők sem voltak hülyék. S bár egyre gyakorlottabbak kezdtek lenni ebben a műfajban s egyre újabb és újabb ötletekkel fogadták a rohamozókat egy-egy közelharc alkalmával, a lelkesedésük nem volt már az igazi. Mint ahogy az enyém sem. Úgy látszik, hogy a nagy erejű áttörésről a Gyimesi-szorosban még mindig nem mondtak le. Erről tanúskodott az állandóan erősödő tüzérségi tűz, amely már nemcsak a támadásaikat volt hivatott előkészíteni, hanem egész nap nyomás alatt tartottak vele bennünket.

Este lementem a német egységeimet meglátogatni. Ha azt hittem, hogy őket teszem a legnehezebb helyre, tévedtem. Mivel harckocsik még nem jelentek meg a szorosban, az ő helyük aránylag szélcsendesnek bizonyult. Bár a szemközti Csülemér havas közelünkben lévő mellékgerincéről, az 1085-ös magassági pontról a tányérjukba lehetett látni, ezért aztán nappal ugyancsak sokat kellett kuporogjanak. Nyújtózkodni, ételt-italt és muníciót vételezni csak sötétedés után tudtak.

A parancsnokukkal, Fuchs századossal akartam beszélni. Gondoltam, ő biztosan többet tud az általános helyzetről, mint én. Nekem ugyanis már egyetlen felettesemmel vagy távolabbi magyar kötelékkel sem volt kapcsolatom. A százados szerint a szovjet csapatok igyekezete a Keleti Kárpátok térségében arra irányul, hogy a Kárpátok szorosain nagyobb erőkkel át tudjanak törni, és a még délebbre lévő jelentős német és magyar erőket lekapcsolják. Ezt megerősíteni látszik Hans Friessner vezérezredes véleménye is, aki az itteni német egységek parancsnoka volt. „Az észak-déli irányú előrenyomulás után az ellenséges erők egy része Bacăunál északnyugatnak, a Beszterce völgye felé fordult, hogy megszerezze a Tölgyesi- és a Békás-szorost. A német hegyi alakulatok ott álló gyenge harccsoportjai, fokozatosan visszahúzódva a hegyvonulatok gerincére, megakadályozták ezt a szándékot. Más szovjet erők a Tatros völgyén a Gyimesi-szoros és a Keleti-Kárpátok déli átkelőhelye, az Ojtozi-szoros ellen fordultak. A szorosokat biztosító magyar-német egységek kemény harcokban mindenütt visszaverték az átkelési kísérleteket...” (Hans Friessner: Árulások, vesztett csaták Bp., 1992. 107. o.)...

*

A reménytelen helyzetre való tekintettel azt javasoltam a századosnak, hogy próbáljon komolyabb légi erőket szerezni, legalább egy nagy csapás erejéig, hogy az előterünkben gyülekezett erős orosz tüzérségi és gyalogegységeket lebombázzák. Fuchs - bízva az én felderítésem helyességében - megígérte, hogy közbenjár feletteseinél.

A szovjet tüzérség még a sötétség beálltával is lőtte állásainkat, útvonalainkat. Ez máris annak a jele volt, hogy tüzérségük felvonult, nagy támadásra készülve, már állásokban vannak, mégpedig abban a völgyben, melyet már korábban jeleztem. A kisebb lőtávolságú lövegeik már Palánka térségéből lőttek. Erős volt a gyanúm, hogy a völgyet befogó havasokon is felvonultak már. Először az aknavetőseik, majd a kisebb öblű lövegek is, pedig ezeket nem lehetett könnyű a hegyi utakon és ösvényeken vontatni, nem beszélve a lőszerutánpótlás nehézségeiről.

A Bálványos-pataka szádában volt a németek kötözőhelye. Ennek vezetője egy német felcser volt, akinek meglátogatását Fuchs százados nyomatékosan a figyelmembe ajánlotta. Ezzel nyilván az volt a szándéka, hogy a kötözőhely főnöke közvetlen információkat kapjon a védelem további lehetőségeiről, vagyis arról, hogy mikorra várható a visszavonulás vagy a kitörés elrendelése.

A segélyhelyet egy örmény kereskedő üzlettel egybeépített lakóházában rendeztük be. Nem mondom, hogy fényűzően: műtőként egy konyhaasztal szolgált, viaszosvászon terítővel. Sok sebesült várt ellátásra, nyilván a közelben is zajlottak már harcok. Magyar és német sebesültek üldögéltek az udvaron a kerítésnek támaszkodva. A magyar sebesültek a Bilibók tetőről kivetett székely határőrség katonáiból, valamint a Mihályszállás 1550 méteres magaslaton lévő volt őrslaktanyától harcolva visszavonultakból álltak.

A német felcser azzal fogadott, hogy neki már semmiféle érzéstelenítője nincsen, ezért a legfrissebb sebesülteket veszi előre, mivel ők még a sokkos állapot miatt nem éreznek semmit. Ezek után következhetnek az önként jelentkezők, akik még így is vállalják a beavatkozást, persze csak abban az esetben, ha van elég szanitéc, akik lefogják őket. Nekem az operációknál adott munkát, amit elég hamar megszoktam, és azután már semmitől nem undorodtam...

Késő estig folyt ez a mészárosmunka. Majd azt mondta a felcser, hogy ezek majdnem mind megmaradnak, mert az embernél szívósabb lény nem létezik, ha élni akar.

*

Az életért folytatott egész napi heroikus küzdelem végére aztán egy jól irányzott ellenséges tüzérségi csapás tett pontot. Az udvaron, a kerítés mellett gubbasztó sebesültek mind meghaltak. Valószínűleg a kiszűrődő fényt mérte be az orosz tüzérfigyelő...

Az éjszaka leszállt, mint mindig s a csillagok éppúgy ragyogtak mint tegnapelőtt vagy két hónapja. Itt és most vész el Erdély, és mi már semmit sem tehetünk. Gyötrő gondolatokkal terhelten lépdeltem állásaim felé, és próbáltam fölmérni a reális lehetőségeket. Innentől kezdve azt tekintettem legfőbb feladatomnak, hogy a reám bízott katonák lehetőleg mind épen hazakerülhessenek ebből a pokolból. Sem az esküszegés, sem a fogságba esés lehetősége nem fordult meg a fejemben...

A védelmi körzetben nehezen ment nappal a közlekedés, mert már majdnem minden pontunk be volt lőve. Már arra vetemedtünk, hogy átköltöztünk a korábban elhagyott tüzelőállásainkba. Legkönnyebben az aknavetők áttelepítése sikerült, mivel az kis hercehurcával járt. A fedett bozótosban már észrevétlenek maradhattak, egészen addig persze, míg tüzelni nem kezdtek. Egyelőre azonban hallgattak még, hiszen hatékony lövésre nem adódott lehetőség, a lőszerrel pedig takarékoskodni kellett. A lőszerraktárunkban - annak ellenére, hogy az orosz kézen volt már - maradt még egy emberünk, s ezért a házban elrejtett maradék lőszerekhez sikerült még hozzájutnunk, éjszakánként, az általunk ismert aknamező folyosóján keresztül.

A palánkai völgyben ezalatt még mindig folyt a szovjet felvonulás. A német parancsnokságon tudtam meg, hogy a Románia felől a Kárpátok előterébe érkező nagyobb német erőket nagy veszteségek érték, főleg a híradó eszközök tekintetében. Emiatt a kommunikáció nehézkessé vált, mivel a tartalék segédeszközökkel már nem lehetett azt kellőképpen biztosítani. S a legfontosabb hír: a németek már elrendelték a Székelyföld kiürítését. Ez a parancs szeptember 7-én kelt, amikor a német-magyar erők Brassóval álltak szemben a Székelyföld déli csücskén.

„A Keleti-Kárpátokban, ahol a Székelyföld kiürítésével párhuzamosan szintén hátrább került az arcvonal, a német és magyar hegyivadászok kimondottan hegyi háborút vívnak. A harctér itt helyenként 2000 méter magasságban van. Meredek hegyoldalakon, szűk szurdokokban, hegygerincről hegygerincig húzódnak az áttekinthetetlen vonalak, sok helyütt nagy távolság választja el egymástól az egymásra utalt támaszpontokat. A szövetséges csapatok, szívósan védekezve a hágókon, hetekig tartják a legfontosabb átjárókat. Gyakran előfordul, hogy egyes támaszpontokat teljesen körülzárnak, mivel az ellenség észrevétlenül beszivárog a sok kis mellékvölgyön és a hegyi ösvényeken. Az Ojtozi-, a Gyimesi-, a Békás- és a Tölgyesi-szoros, valamint a Borgói és a Radnai hágó - de különösen az említett négy szoros - hosszú évek múltán is tanúskodik az akkor szeptemberben vívott, elkeseredett harcokról...

Magyarok és németek tudják, sok, nagyon sok függ helytállásuktól éppen ezen a fronton, melynek összeomlása beláthatatlan következményekkel járna Erdélyben harcoló bajtársaikra, mert az egész hadseregcsoport arcvonalának ezen a peremszakaszon van az egyik legfontosabb sarokpillére. Vállvetve harcolnak hát, olyan szívóssággal és bátorsággal, amely a legnagyobb elismerésre méltó. A Wehrmacht-jelentésekben többször is név szerint említik a hősiesen harcoló katonákat. Elképesztően nehéz maga a terep is. Jókora magassági különbségeket kell leküzdeni: a lövegeket, a lőszert, az ellátmányt úgy kell felvonszolni a hegycsúcsokra. A sűrű erdőkben és sziklazúgok útvesztőiben, ahová beszivárog az ellenség, és csak az alkalomra vár. Nem akarnak véget érni az évszak szerint is hosszú éjszakák. Csak óvatosan lehet közlekedni a kis számú völgyvonalakon is, mert ezek állandó célpontjai az ellenségnek...” (Hans Friessner, 120. o.)

Friessner német vezérezredes, aki közvetlen irányítója volt a székelyföldi harcoknak, igen világosan írja le az eseményeket. Megállapításait, helyzetmegítéléseit részt vevő szemtanúként csak megerősíteni tudom. A vezérezredes, aki már az első világháborúban is harcolt (nyilván kisebb egységek élén), tisztában lehetett azzal, hogy mit jelent a kemény harc. Hogy a közelharc mennyire igénybe veszi a védők fizikai erejét és idegzetét. Igen jólesett olvasni egy tapasztalt idegen katona elismerő véleményét bátor ellenállást tanúsító derék katonáinkról.

*

A Gyimesi-szoros völgyének az ajnádi részéről is harcjelentések érkeztek már, s ez a beszivárgott szovjet erők nagyobb részlegeinek jelenlétét igazolta. Az előttünk álló nagy tűzösszpontosítás és az erők összevonása tehát létező veszély volt. A beszivárgók is ezt akarták biztosítani, illetve elősegíteni. A Gyimesi-szoros - láthatóan - fontos szerepet töltött be a szovjet elképzelésekben. Ha itt sikerült volna az áttörés és a beözönlés, akkor az egész itt lévő magyar és német hadsereget bekeríthették és teljes egészében megsemmisíthették volna. Az is érthető, hogy épp ezen a helyen próbálkoztak nagy erővel áttörni, hiszen itt elég jó makadámút volt és vasút (amit ugyan a németek már felrobbantottak, de a helyreállítása szükség esetén könnyű feladat lett volna.)

A bekerítésünk szinte a befejezéséhez közeledett. Nagyobb ellenállást már nem tudtunk kifejteni, mivel a karakói híd felrobbantása után se lőszer, se gyógyszer, sem egyéb ellátmány nem érkezhetett már ide.

Már jó délelőttre járt az idő (még mindig kellemes szeptember végi napsütéssel, szórványos tüzérségi becsapódásokkal), de egyáltalán nem úgy nézett ki a dolog, mintha újabb rohamra akarnának indulni. Kissé kifáradhattak ők is, ha az áttörés szándékát nem is adták föl még teljesen.

S ekkor hirtelen közeledő repülőgépek erős zúgása hallatszott. Vihar előtti csend volt ez mégis - futott át az agyamon -, ilyen támadást már nem tudunk kivédeni, most biztosan kibombáznak bennünket. Elhúzott felettünk vagy tíz repülőgép. Csináltak egy nagy kört, és akkor vettük észre, hogy német zuhanóbombázók voltak. Megalakították az óriáskereket, és egymás után zuhantak az általam megjelölt völgyekben összezsúfolt szovjet erők tüzérségeinek gyülekezőhelyeire. Mikor ezt a mieink meglátták, kifeküdtek a lövészteknők mellé, s égnek nyíló tekintettel tapsoltak és ordítoztak egymásnak örömükben. Azt hiszem, ez volt az egyetlen és legnagyobb győzelemélményük.

A bombázás elég sokáig tartott. Elhárításnak semmi jele nem mutatkozott, ezért a stukák szép kényelmesen megszabadulhattak terheiktől. A Szászrégen melletti repülőtérről érkeztek. (Láttam később a visszavonuláskor ezt a repülőteret lebombázva, a földön az összes géppel együtt, bár azt sem lehet kizárni, hogy maguk a németek robbantották fel őket, üzemanyaghiány miatt.)

Forrás: A halálra ítélt zászlóalj. Gyimesi-szoros, 1944

*

Vitéz Sebő Ödön (1920-2004) magyar katonatiszt, főhadnagy.

1944 őszén a 32. hegyi határvadász zászlóalj élén embereivel hatalmas túlerő ellen védelmezte a Gyimesi-szorost. 1940-ben felvették a Ludovika Akadémiára, ahol 1942-ben hadnaggyá avatták. Egy román-magyar határincidens után nevezték ki a gyimesi örs parancsnokául. A Gyimesi-szorosból való kitörés után a 22. gyalog tábori pótezred zászlóaljának parancsnokaként a rábízott katonákat továbbvezette a Székelyföldön, Felvidéken, Csehország át Németországig, állandó harcban, „halálra ítélt zászlóaljként". Erről szóló könyve 1999-ben jelent meg, majd 2008-ban javított kiadásra került sor; 2007-től pedig elérhető az interneten is (http://donci.blog.hu/ 2007/06/30/tartalomjegyzek_1)

Fia Sebő Ferenc (Szekszárd, 1947) építészmérnök, énekes, zenész, népzenekutató, a magyarországi hangszeres népzenei és táncházmozgalom egyik elindítója, a Sebő Együttes vezetője.

Éveken át építészmérnökként dolgozott Budapesten (Pest Megyei Tanács Tervező Vállalata, Országos Széchenyi Könyvtár, 25. Színház). Zenei tapasztalatszerzése közben a Bartók Táncegyüttes zenei vezetője, népzenegyűjtő- és kutató, a hangszeres népzenei mozgalom népszerűsítője lesz televíziós adásai révén. A Népművelési Intézet kutató munkatársa lesz, majd 1984-ben beiratkozik a Zeneakadémia Kodály alapította Zenetudományi Szakára. Zenetanári, majd zenetudósi diplomát is szerez. Iskolában, majd a zeneakadémián tanít, a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetének munkatársa. Huzamosabb televíziós műsorkészítői tevékenysége mellett a Magyar Állami Népi Együttes művészeti vezetője lett, majd 2002-től a Hagyományok Háza szakmai igazgatója. Díjai közül kiemelkedőek a táncházmozgalom szervezéséért 1978-ban kapott (Tímár Sándorral és Halmos Bélával megosztott) Állami díj, a Pro Cultura Urbis díj és a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje (polgári tagozat) kitüntetés (2006). Számos lemez és zenei kiadvány fűződik az ő és együttese tevékenységéhez.

Forrás: ÚMSZ-Színkép, 2009. január 31-február 1., 1-2-4. old.