(Erdélyi Társadalom gyorsolvasó)

Érdekes módon, nem túl gyakori szokásunk az erdélyi társadalomtudományi folyóiratok szemlézése, ismertető bemutatása. Talán „túl közel” van, talán túl szakjellegűnek tetszik. Mindenki más helyett ezt a hiánypótló és összegző bemutatást most magam sem mindenáron vállalnám, ám ha épp figyelemre érdemes a kiadvány, akkor mégsem örülnék, ha senki sem ajánlaná. Ha többet vagy mindet nem is, egy izgalmas tartalmú lapszámot készséggel javasolok most Olvasóinknak, már csak azért is, mert rendre tapasztalom, hogy sokszor a mellettünk álló standon kirakott holmikat sem nézzük a legcsekélyebb figyelemmel, s helyette akár szem-lesütve is bőszen bóklászunk az internet poklában. De minthogy saját poklainkba is éppoly elégedetten kukucskálhatnánk, legyen szabad ezúttal az Erdélyi Társadalom 2018/2. számát kiteregetve igazolni próbálni…

A 16. évfolyam e száma 214 oldal, szinte komplett tanulmánykötet.¹ Terjedelme okán kevéssé valószerű, hogy alaposan ismertetni tudnám, de a megismerést örömmel hagyom a mindenkori Olvasóra. Három nagyobb blokk látható a tartalomjegyzékben, két tematikus, meg egy szemle-válogatás. Az első nagyobb szövegegység mintegy százötven oldalas, hívószava az Összpont: antropológusszemmel Közép- és Kelet-Európáról. Ennek már eleve sajátossága, hogy a kultúrakutató antropológusok eddig talán nem is jelentkeztek ilyen, a térséget helyi kutatások és európai kitekintés alapján áttekintő szövegválogatással (csak részbeni kivételt képezhetnének a csíkszeredai KAM munkatársai, akik a csíki térség és az abból kiáramló munkaerő európai térképre rajzolható változásrajzát alkotják meg az utóbbi évtizedekben, s néhány kolozsvári szociológus, valamint Feischmidt Margit, aki Kolozsvár, Erdély, nacionalizmus és populizmus témakörében publikált tanulmányköteteiben számos itt is érintett kérdéskör fölött tartott már méltó szakmai szemlét kisebbségtudományi folyóiratokban, köteteiben). Az első írásban a BBTE doktorandája, Abrudbányai Melinda vezet be a megküzdési stratégiák egyik sajátos szférájába, az egészségügyben tapasztalható nyelvi közvita, a krónikus betegek egészségügyi ellátások során elszenvedett hátrányainak, a megértés és a hozzáférés akadályainak, a diszkrimináció, megküzdési stratégiák átélése kapcsán 45 elkészült interjú összegzése alapján a kétnyelvűség tárgykörében, melyben a megkérdezettek java többsége beszámol a nyelvi akadályok kapcsán megtapasztalt, főként anyagi és lelki megterhelést okozó hátrányokról Gyergyószentmiklós és Csíkszereda példáján (9-25. old.). Látható tehát a térségi fókusz és a tágabb társadalmi környezet kölcsönhatásaiból fakadó helyzeteire, meg a lehetséges nézőpont az erre antropológusi figyelemmel forduló kutató oldaláról.

S ha már Csík, a beszéd fennebb s lennebb változatainak ékes példája Sándor Cecília kutatása a mindennapi beszédkultúrában, sőt ebben is a helyi, „lenti” beszédmód és tudás feltérképezése, a székely kisebbség és az identitásdiskurzusok csíkszentsimoni közössége szempontjából, ahol a lehetséges élményközösséget, az etnikai marketing iránt elfogadó Igazi Csíki Sör Manufaktúra esetében egy uralkodó államnemzet keretein belül zajló termékfogyasztás híveit, sajátos társadalmi és politikai többlettartalommal telített csoportozatát veszi elemzése tárgyául – terepkutatása alapján. A helyi termékek előállítása, jellemzője és kommunikációja egyaránt a székely etnikai csoporthoz igazított, s mivel megalkottak egy sörfőzési hagyománykezdeményt, ezt leleményesen összekapcsolták a kisebbségi nemzetkoncepcióval. Viszont a térség, az etnikai közösség egy uralkodó államnemzeti, globalizációs és mobilitási sodrásban a multikulturalizmus felé vezető útján mindinkább felélesztette az etnicitás és identitás kulturális kapcsolatokbeli megmutatkozását, s így a Csíki Sör mint egyfajta patriotizmus hordozója funkcionál, valamiféle rejtekező tudás és regionális-autentikus-szimbolikus köznyelvi „eredetiségének” hordozójává is válik, (emlékezzünk a véget sem ért magyar kormányzati diskurzus, nemzetközi forgalmazó, „igazi” és „bóti” sör-viták incselkedéseire…), így mindez valamiképpen mégis az elbeszélt kisebbségpolitika részei, törekvései között szerepel mint témakör, nem utolsósorban társadalmi és politikai többlettartalommal telítődve (27-44. old.).

A szavak kötéltánca, sorsok végzetes dilemmái körébe von Lator Anna Luca írása (45-66. old.), aki Politikai narratíva és nemi erőszak – a délszláv háború boszniai szakasza és az elméletek összecsapása címen avat be bennünket az 1990-es évek elején, a volt Jugoszlávia területén folyó fegyveres konfliktusok alatti háborús dúlás és emberellenes cselekvések (konkrétan a nemi erőszak) jellemzőinek és megnyilvánulásainak narratíváiba, ide értve az elbeszélések, esetek, élmények és a háborús nemi erőszak jelenségének értelmezésén túli elméletek természetrajzát is. A fiatal kutató aprólékosan ismerteti az államtöredékek és népek történelmi fordulópontjait, a föderáció és a háborúhoz vezető nacionalista politikai narratíváikat, majd Bosznia-Hercegovinára fókuszálva – túlélők vallomásai alapján elemzi a szexuális erőszak elkövetésének rendszerszerű, a politikai narratívák háborús nemi erőszak során tipikussá váló jellemzőit, főképp a bosnyák–horvát, továbbá szerb–horvát esetekre koncentrálva. A kutatásának alap-tanulsága, hogy külső szemlélet alapján nem méltó, nem is lehetséges a háborús nemi erőszak jelenségének általánosító, vagy pusztán egyetlen aspektusa, mely minden esetre igaz lenne. Vállalt célja annak bemutatása is, miképp tanúskodik egy kutatás inherens nézőpontja a szintén „belülnézeti” kép árnyaltságáról, nevezetesen hogy a tipikus helyzetek, cselekvésmódok miképp vezetnek a „jellemzően” etnikai tisztogatás, népirtás, nacionalista politika narratíva és atrocitásra épülő ideológiai hevültség elterjedéséhez, eszkalálódó és nemzedékekre kiható pusztításához, melynek csoportszintű motivációs alapja mégiscsak a nemi erőszak biopolitikai alapelve, ennek jóváhagyottsága vagy motivációs kényszere is az elméletek összecsapásának árnyékvilágában.

Az árnyékvilágok sokszor „másoknál” egykönnyen tekinthetők „barbárságnak”, civilizációs elmaradottság vagy embertelen hagyománykövetés (pl. vérbosszú) megnevezhető következményének. Ugyanakkor már az összehasonlítás elemi eszközei is tanúságképpen szolgálnak a kortárs társadalmi folyamatok „önigazoló” kezeléséhez, valamint a társas-közösségi-társadalmi kapcsolatok változástörténetéhez is. A folyóirat-számban több ilyen analogikus témakör van, s ezek között is méltó alapossággal elvégzett kutatómunkát tükröz Ujhelyi Nelli írása: „… az nem civil feladat volt!” A kortárs debreceni önkéntesség empirikus vizsgálata címen (67-92. old.), melyben az európai migrációk egy újabb, de nem kevéssé izgalmas szakaszát emeli ki az Európa történetében a II. világháború óta eltelt időszak legerősebb trendjei közül, kiváltképp a nagyobb népességmozgással járó 2015-ös események nyomán, amikor a jelentős demográfiai mozgás fontos társadalmi reakciókat eredményezett, és ezek hétköznapjaiban a különböző narratívák kialakulását segítette elő. Ezek jelenléte és trendjei, típusai, társadalmi háttere a megközelítés kerete, amiben a civil és politikai-hatalmi erőtérben egyaránt megmutatkozó okszerű előítélet-képződés, uralmi presszió és társadalmi viszontválaszok sokféle módja kapott értelmezést. E trendek felvázolásához mintegy kiváló (egyben persze sajnálatos) előzményt testesítenek meg 2015-től a politikai diskurzus meghatározó témájává váló menekültkérdés tárgyalásmódjai, mivel a kormányon lévő pártkoalíció Európában a dicső elsők között képviselte az a fajta önvédelem-politikát, melynek hatására a menekültek közvetlen veszélyforrásként jelentek meg a társadalom szeme előtt, mivel a kormányzat az őket elutasító álláspontot így artikulálta. A Magyarországon áthaladó menekült tömegeknek efféle tárgyalásmódja azonban a magyarországi civil társadalmi szerepvállalás és az aktuális konfliktusokra adott társadalmi válasz megszületésére is kellően rámutat, hisz a 2015-ös migrációs hullám alulról szerveződő válságmenedzselése nemcsak egy kortárs önkéntes jelenség valamely szegmensét mutatja, hanem értelmezési keretül szolgál a közelmúlt civil szférát érintő jelenségeinek megértésében is, mivel a civil szférában megszerveződtek a menekültekkel szolidáris „grassroots” önkéntes csoportok, melyek – jóllehet rövid ideig, de – igen intenzív segítséget nyújtottak ekkor. A Szerző azt vizsgálja meg kulturális antropológiai kutatásában, miként zajlott Debrecenben a menekülteket segítő önkéntesek megnyilvánulása, hatalmi szféra ellenében megfogalmazódó motivációik, attitűdjük és közösségi felelősségvállalásuk alakulása, valamint önkéntes aktivitásukat szélesebb körű társadalmi-politikai feltételrendszerbe ágyazza interjúkra, beszélgetésekre, továbbá online és offline megkérdezésre, résztvevő megfigyelésekre épülő leírásában. Kiemeli összegzésképpen is, mennyire komplex, multivokális jelenségről van itt szó, miképp épül valamely szolidáris és filantróp szerveződés és működés az önkéntesség egyedi aspektusaira, továbbá a civil szféra társadalmi részvétel-felfogására akkor, ha a menekültek segítésének politikai interpretációi állnak a háttérben, melyek messze nem elkülöníthetők a személyes motivációktól, így a társadalmi részvétel kortárs módjaitól sem.

E kultúraközi és emberek közti találkozások ékes példája a következő tanulmány is, melyben Kohut-Ferki Julianna Empirikus találkozások és sztereotípiák párhuzamos együttélése a Beregdédán élők etnicitásában címen (93-107. old.) ugyancsak etnográfiai megközelítésben a kárpátaljai település helyi identitás-miliőjét jellemzi. Kiindulópontja szerint Arjun Appadurai kulturális antropológus a globális világban a lokalitás helyének problematikus meghatározását vetette fel a lokalitás fogalmi értelmezésében, ugyanis az igen összetett, a szomszédsággal erősen összefüggő, de közvetlen kapcsolatokat is magába foglaló térbeliséget is megtestesít. A Beregdédán tapasztaltak alapján a helyiek lokális identitása a lakóház utcájához kötődik leginkább, az „én ebbe az utcába születtem”, vagy „én még ebből az utcából se költöznék ki” érzületre épül, vagyis a szomszédság tárgyiasult és fizikai értelemben vett határai ha megmutatkoznak is, de igencsak személyiség- és szituációfüggők, valamint nem elválaszthatók az emberi, társadalmi, sőt helyi hierarchikus viszonyoktól és az etnicitástól sem. Ebben ugyan léteznek etnikai-vallási törésvonalak, eltérő érdeklődési körök, de a faluban térbeli tagolódás az empirikus találkozások sűrű találkozási helyeit segíti elő, ezek pedig nem „le”határolják, hanem árnyalják inkább a szomszédsági viszonyok belső rendjét. A szomszédsági viszonyban élő magyarok, ukránok és cigányok etnicitásában az együttélés nyitott, kölcsönhatásokban formálódó és pozitív tapasztalati élményét éppen a szomszédsági viszonyrendszer mindennapi interakciói kínálják, sőt a sztereotipikus beállítódástól is ez mentesíti őket, hisz az „általános érvényű” negatív sztereotip kép jelen van ugyan, de a közvetlen életvilág-élményekkel együtt mintegy egymást kiegészítő észlelésekként vannak jelen az együtt élő etnikumok mindennapjaiban. Vagyis a „lokalitás” fogalmában a megszokás-képzetek is jelen vannak ugyan, az egymás ellen hangolt előképek viszont épp az együttélés szomszédsági közegében lehetséges tapasztalati világ kölcsönös megengedései révén kapnak életteli cáfolatot.

Még Kárpátalján maradva, de ugyancsak a hatalmi elit és a társadalmi kapcsolatok témakörénél, izgalmas meglátásokat formál Borbély Sándor Az egyenlőtlenség politikája az államszocializmus éveiben – jutalmazási technikák a kollektív gazdaságokban című írásában, amely egyetlen kárpátaljai település példájával mutatja be a szovjet politikai diktatúra mikroszintű vizsgálata alapján a kollektív gazdaságokban („kolhozok”-ban) alkalmazott állami fegyelmezési (jutalmazási) gyakorlatokat, másfelől a falusi társadalom ezekre adott válaszreakcióit, adaptív-stratégiai viselkedésmódjait írja le különféle levéltári források alapján. Először az 1945 utáni elitváltás néhány térségi-nagytérségi vonását vázolja föl, majd az új vidéki elit (kolhozelnökök, farm- és gyárvezetők, élmunkások) korabeli kedvezményeit, informális és formális privilégiumait ismerteti mint a helyi hatalmi, politikai és gazdasági egyenlőtlenségek rendszerének sajátlagos vonásait, a fogyasztás, informális kölcsönkapcsolatok, a pártelit bűvköre és az egyenlőtlenség mint konstans alapfeltétel körülményeire utalásokkal az államszocializmus éveinek légkörét idézi meg.

Egy következő nagyobb blokkban a múltidézés folytatódik, mégpedig Hollandia 17. századi miliője, a városi társadalmak és polgári habitusok légköre invitál az „Aranykor” férfitársadalmának leíró bemutatásával. Hadas Miklós A burgerlijk apoteózisa: hegemón férfibeállítódások a holland aranykorban címmel (157-178. old.) címmel /folytatja a folyóirat korábbi számaiban elkezdett, újabb fejezettel gyarapodó/ összképet, melyben ezúttal nyugati maszkulinitások átalakulásának folyamatát Norbert Elias ama tézisére építi, amelyet a kora újkorban egy új, pszichológiai szemléletmódon alapuló társadalmi integrációs formában lát kialakulni, s ebben belső és külső társadalmi kényszereknek köszönhetően születik meg a nyugati típusú kapitalizmus első, páratlanul sikeres állama. Fontos részletkérdéseket tisztáz a középkori sűrű város és a holland aranykor városának főbb sajátosságai kapcsán, majd a korszak egyik jellegzetes foglalkozási csoportjának, a festő céhbe tömörült mesterembereknek becses tevékenységét vizsgálja. Ezt követően összefoglalja a középkor és a 17. század között a hegemón maszkulinitás diszpozicionális mintázatait, végül rámutat arra, hogy a korszakban egy új, plurális hegemón maszkulin habitus kristályosodik ki, s egyenesen apoteózist segít elő a Holland Köztársaság polgári fejlődésében.

Nem a „blokkok”, fejezetek számítanak persze, de egy konvenció valamiképp mindig a végére száműzi a más kiadványok, könyvek, kutatási és felfedezési módok kies seregét, mely persze ugyanúgy tudományos, mint az elemző tanulmányok… Itt a Szempont válogatás-tömb tartalmazza viszont azokat a reflexiókat, melyek nemcsak a szerzői témaválasztást, hanem a kritikai olvasatot is tükrözik egyúttal. Ilyen írás Balatonyi Judit A kulturális reprezentáció politikája – az elismerés roma performanszai című cikke, mely Ioana Szeman Staging Citizenship: Roma, Performance and Belonging in EU Romania című kötetéről (Berghahn Books, 2018) kötetéről szól, s amelyben a romániai romák által előadott, illetve a róluk szóló nyilvános performanszokkal foglalkozik, ezen át a romák állampolgári jogainak defektusait, nemzethez tartozásuk szimbolikus és hallgatólagos feltételeit vizsgálja. A több helyszínű és színterű (multi-sited ethnography) terepmunka módszertanát előtérbe hozva a Szerző olyan televíziós szappanoperák (pl. Cigány szív/Inimă de Ţigan; Románia állam/State de România), romák zenés-táncos előadásaival tarkított valóság-show-k, televíziós programok, roma jogi aktivisták talk show-s szereplései alapján nyer képet a reprezentációkról, ezekkel szembesítve egy Pod-nak nevezett városban élő, profi és amatőr roma művészcsoport mindennapi és performatív gyakorlatait (kutatása 1999 és 2007 között zajlott, majd 2008 és 2012 között több alkalommal visszatért a terep helyszínére), továbbá Bukarestben, a Giurgiu megyében található Clejani nevű faluban (a nyugaton is híres Taraf de Haďdouks zenekar tagjainak szülőfalujában), és Londonban is elemzésébe vont performanszok között keresi a mindennapi találkozások, illetve a speciálisabb kulturális társadalmi programok roma-tapasztalatait, ezeken túl a romák állampolgári sérelmeit orvosolni hivatott önreprezentációját. S bár számos kutató vizsgálta már a közép-kelet-európai romák identitásainak és kultúráinak különféle nyilvános politikai reprezentációit, az önszerveződés, intézményesülés, illetve a roma nemzetépítés folyamatait, a mindennapi, mikroszintű lecsapódásait is, ám ezeket a különféle politikai és identitáskonstrukciós, mobilizációs kísérleteket sokáig a hiány, az elmaradás, a veszteség, illetve a le- vagy elmaradás kontextusában értelmezték. Itt tehát a Szerző az összehasonlító és több terepen-helyszínen-interpretációban zajló párhuzamosságokat is igyekszik láttatni, ami tanulmányainak együttes tónusában érdekes többlet-ismereteket biztosít.

Mintegy közvetlenül is kapcsolódik ide a szintúgy roma-kutató Kovai Cecília ismertetése, aki Kinek az aktivizmusa? – a romaaktivizmus lehetőségei és kényszerei címen mutatja be a Sam Beck és Ana Ivasiuc szerkesztésében megjelent Roma Activism. Reimagining Power and Knowledge című kötetet (Berghahn Books, 2018), melyben a főcím kérdését nem „megválaszolva”, de arról elgondolkodásra késztetve szól: vajon milyen diszkurzív és strukturális kényszerek alakítják a romaaktivizmus lehetséges mozgástereit abban a tíz tanulmányban, melyeket a kötet magába foglal, és amelyek különböző aspektusokból és társadalmi kontextusban teszik fel újra-meg-újra az alapkérdést. Leginkább azt, hogy a romaaktivizmus iránt elkötelezett tudományos tudástermelés szerepétől a szakpolitika (policy) kialakításának és a tudománypolitikának inherens viszonyrendszerében milyen hatásai lehetnek a helyi roma lakosság megküzdési stratégiáját, a fejlesztői és szakpolitikai (policy) tevékenységet, a civil szervezetek munkáját vagy akár a tudományos tudástermelésben betöltött sajátos pozíciókat tekintve. E téren a többértelműség dacára a romaaktivizmus fogalma bár kissé bizonytalan lesz, ez mégis éppen a tudomány lehetséges hatékonysága és az elnyomott csoportok érdekérvényesítési lehetőségei vagy általában az aktivista és fejlesztői diskurzus politikája révén vezet el az adekvát kérdésekhez. A könyv így maga az aktivista tevékenység intézményi és strukturális folyamatok részeként létrejött változásokra, a volt szocialista országok rendszerváltásaira reagál, továbbá az Európai Unió bővítésére kiható dilemmákkal telített, s épp ezért a romaaktivizmust nem valami esszenciálisan létező csoport (romák) „autentikus” módon szerveződő érdekvédelmi tevékenységeként értelmezi, hanem a globális társadalmi és gazdasági folyamatokba beágyazódó jelenségként. Ennek alapképlete, hogy a romaügyet a jelenkori kapitalizmussal összefüggésben kész vizsgálni, a társadalmi problémák individualista keretbe helyezése és az érdemtelen szegénység megkülönböztetése, a sérülékeny strukturális pozícióban lévő rétegek rasszizálása témakörét is meghatározó folyamatként megnevezve, sőt a posztszocialista országok civil társadalmi mintakövetését is belevéve (etnoliberális fordulat, „romakérdés” „európaizációja”, európai uniós bürokráciátóli erős függés, stb.). Mindezek mellett eltérőek a roma-kérdések értelmezései más keretben (pl. a rendszerváltás utáni erdélyi falvakban vagy éppen Erdogan mai Törökországában), de alapjában véve sok helyen olyan meghatározó dichotómiákat mozgatva, melyek a tudományos tudástermelés-aktivizmus, roma-nem roma, univerzális-lokális, roma depolitizálódás, vagy az éles határok hiánya mentén éppen az átjárások, a határvonalak folyamatos elmosódását jelző vizsgálatok révén visznek közelebb egy aktuális, dichotomikus nézőpont és cselekvés-motiváció értelmének belátásához.

Az ekként ismertetett, sőt ilyen tudományos-interpretációs közegbe átemelt aktivitás-kérdések azonban nemcsak a téma vagy tudásterület más kutatóit érdeklik, hanem érdekelhetik részben a társadalmi tudásfolyamatok irányítóit, ellenőrzőit, sőt manipulálóit is. Híresen izgalmas, provokatív megközelítés volt (és maradt is) e téren Katherine Verdery munkája, egyikeként azoknak az amerikai antropológusoknak (Steven Sampson, Gail Kligman, David Kideckel, Sam Beck és mások mellett), akik a 70-es és 80-as években hosszú terepmunkát végeztek Romániában, s mert nem lehetett kétségük afelől, hogy a titkosszolgálatok megfigyelik őket, ennek valóságával és súlyával azoknak volt leginkább alkalma szembesülni, akik a rendszerváltást követően kézbe vették megfigyelési dossziéikat is. Verdery 2008-ban kérte ki az összesen 11 kötetre, 2781 oldalra rúgó anyagát, mely sokáig tartó lelki emésztése nyomán kezdett hozzá első tematikus kötete összeállításához (Secrets and Truths: Ethnography in the Archive of Romania’s Secret Police – vagyis: Titkok és igazságok: etnográfia Románia Titkosrendőrségének archívumában, CEU Press 2014), melyet a My Life as a Spy Spy (románul: Viața mea ca spioană) című könyve követett (Vremea Kiadó, Bukarest, 2018, fordító Anca Irina Ionescu), s e kutatástörténet-kutatásról ír ismertetőt Geambașu Réka Antropológiai terepmunka a Szekuritáté árnyékában címmel. A recenzens itt ismerteti Verdery szakmai útját, aki 1973-ban még priméren gazdaságantropológiai kérdések megválaszolása érdekében utazott Romániába, pályája alakulása közben viszont megközelítéseinek egyre szervesebb részévé vált a történelmi perspektíva. A My Life as a Spy kötetben immár azt próbálja megérteni, miként élték meg a romániai társadalom tagjai a titkosszolgálatok általi megfigyelést, végső soron pedig, miként írható le a szocializmus korszaka Romániában. Azonban, amint azt címe is sejteti, a könyv több mint mikrotörténelmi vállalkozás: a kutatónő önmagát is vizsgálódása középpontjába állítja azért, hogy további támpontokat nyújtson az antropológus terepmunkájának, e kutatómunka rétegeinek megértéséhez, s így könyvének egyenrangúan fontos alapkérdése marad az is, mit jelent voltaképpen terepmunkát végezni egy közösségben, milyen eszközök állnak az etnográfus rendelkezésére, hogyan valósulhat meg az érvényes megismerés a résztvevő megfigyelés során. E kettős célkitűzés a szerzőt is bizonytalanságban hagyja művének műfaji besorolhatóságát illetően, ezért egyszerre ajánlja visszaemlékezésként, társadalomtörténetként, illetve – mindenekelőtt – önetnográfiaként az olvasók figyelmébe. Ugyanis bár ezt sehol sem fogalmazza meg így, a könyv legfontosabb alapvetése egy titkosrendőrség nyomasztó kontrollja alatt vagy anélkül lenni, s miközben egy idegen közösségekben hosszú időn át terepmunkát végző antropológusnak a világon mindenütt ugyanazokkal a feladatokkal kell megbirkóznia, ugyanúgy kell a kutatás szolgálatába állnia, sőt megnyugtató választ találnia emberi és szakmai dilemmáira, de mégis más ez a túlsúlyos presszió alatt. Verdery számára ugyanakkor az európai modern történelem egyik legkeményebb titkosrendőrsége csak ürügy: az állandó megfigyelés, a közösség tagjainak félelme csak még jobban kidomborítják és láthatóbbá teszik azt a folyamatot és annak buktatóit, amelynek során a kutató a szerepeit meghatározza, azokat elismerteti, idegenségével megküzd, és kapcsolatait a kutatottakkal alakítja. Tézise és a terepmunkát valaha kipróbált kutatók számára is igazán felforgató, végső megállapítása pedig már egyenesen vád is talán: a terepmunkás több tekintetben jobban hasonlít a Szekuritátéval együttműködő alkalmi jelentgetőkre, mint korábban gondoltuk volna. Mindketten az emberi kapcsolatokból „élnek”, de a Szekuritáté megfigyelési aktivitása inkább segítségére van abban, hogy az igazán nagy kihívásokra figyeljen a terepen, miként konstruálja meg szerepét a bennszülöttekkel való interakciói során, s az elemzések számára rendszerint láthatatlan és érdektelen kutatói érzelmi reakciókat is megmutatva még komplexebb egységben láttassa és lássa a kutatott terep szereplőit. Ön-figyelmeztetése egyben a kutatói magatartásnak is életteli példája, mert miközben Margaret Mead-re hivatkozva írja, hogy „érzelmi reakcióink, ha fegyelmezetten használjuk őket, a legbiztosabb és legtökéletesebb módját jelentik annak, hogy mások életmódját megértsük”, kénytelen annak is tudatában lenni, hogy az önreflexió készsége sosem teljes, abba szinte mindvégig be kell építeni azt, ahogyan terepen a kutató (és a Szekuritáté megfigyelései) egy fontos kísérletet is megtestesítenek a megértés és belátás, deduktív és induktív vizsgálódás lehető legpontosabb összefoglalásáról.

A kutatói én, a megismerő szándékban rejlő kölcsönösség és a tudományos igényű interpretáció egyik jelentős és izgalmas orgánuma az Erdélyi Társadalom, melynek szerzői köre ugyan meglehetősen széles, ám a kutatók és kutatások közötti áthallások, átjárások, tolmácsolások, közösségiségek még mélyebben összekötik az érintetteket. Ilyen az is, amikor erdélyi kutató ír nem erdélyiről és viszont, vagy félig-erdélyi a „vagy-tán-egészen-az” másikról, s alkalmasint ugyanott találkoznak írásaik is. Ekként is izgalmas Peti Lehet alapos áttekintése (és korántsem „csupán” recenziója, hanem részletes méltatása is) Balatonyi Judit A gyimesi lakodalmak. Közös kultúra és különböző identitások? című könyvének (Balassi Kiadó, 2017). Peti nemcsak kiváló ismerője a témakörnek és elsőrangú szakértője a tájegységnek is, de érdemes elismerni, hogy ekként is méltóképpen szól a kortárs szerző szakmai publikációjáról. Az Etnicitás és lakodalmi kultúra Gyimesben című dolgozata nemcsak leíró közlése, hanem a könyv tárgyaként a gyimesi csángó lakodalmak komplex vizsgálatát megnevezve a leghangsúlyosabb etnográfiai anyagként kiemelt lakodalmi rítusrendszerre fókuszál, mivel a szerző jelentős teret szentel az ún. gyermeklakodalmak vizsgálatának, a lakodalom kulturális örökségként való (helyi) reprezentációs kísérleteinek elemzésére is. Jelzi is, hogy „Balatonyi Judit, aki alapos ismerője a gyimesi társadalomnak, pontosan érzékeli a gyimesi társadalom etnicitásjelenségeit is, és számos helytálló megállapítást tesz e jelenséggel kapcsolatban. Azonban a hibriditáskoncepció tág, definiálatlan értelmezési keretként való alkalmazása helyenként ellentmondásokat teremt az értelmezésben és a kutatás premisszáiban is. Túlzott jelentőséget tulajdonít például a magyarok szociális hálójában jelen lévő román kapcsolatok és a vegyes házasságok etnikai demarkációs vonalak átrajzolásában játszott szerepének. Nincs rá bizonyíték a dolgozatban, hogy az interetnikus kommunikáció hozzájárulna a hibrid identitások újratermelődéséhez, még akkor sem, ha a vegyes házasságok számának gyarapodásával összefüggésben lehet”. Az elismerő értelmezés és a rámutató rendszerezés együttes alkalmazása mintegy a kötet vállalását is híven tükrözi: „a bevezető fejezetek az etnográfiai elemzés kontextualizáló, kutatásmódszertani, valamint szakirodalmi, elméleti támpontokat felvázoló részeit követően a vizsgált régió társadalomtörténeti vázlatát nyújtják. Bemutatják a gyimesi csángó kultúra legfontosabb jellegzetességeit és azt, hogy a különböző elitek hogyan próbálják modellálni e kultúráról forgalomba kerülő reprezentációkat. Kiemelik a Gyimes-reprezentációk jelentőségét a gyimesi csángó etnicitás termelésében, és részletesen bemutatja az ebben a folyamatban érdekelt intézmények (egyházak, politikum, iskola) tevékenységét. Kihangsúlyozzák az egzotikumfogyasztásra és autentikusságélményre koncentrálódó magyarországi turizmus jelentőségét a helyiek saját kultúrájukhoz való viszonyának megváltozásában, a helyi örökségesítő folyamatok beindulásában, a kultúra áruvá, fogyasztói szolgáltatássá való válásában”. A lakodalmazás során mozgósításra kerülő intézményesedett társadalmi kapcsolatokat (például komaság, szomszédság, család, barátságok stb.) és az ezeket szabályozó normarendszert modellező harmadik fejezetet „a könyv egyik leglényeglátóbban megírt elemző fejezetének” nevezi, kiemelve hogy „számos egyéni meglátásra épülő, eredeti és önmagában is élvezhető etnográfiát sűrít magába, amely a gyimesi társadalom működését a lakodalom rítusa során a maga komplexitásában tudja megragadni”, „…képes megmutatni a normákkal és annak megsértésével kapcsolatos családi és személyes dilemmákat, a vegyes házasságokkor aktualizálódó narratív stratégiákat, amelynek során a normarendszer újratárgyalása, „kibillentése” történik. Ezek a rendkívül eredeti részek a kutatásba bevont családokkal kiépített kapcsolat mélységére utalnak, amelyek ugyanakkor a kutató által ismertetett etnográfiai anyagok hitelességét legitimálják”… Ugyanakkor kritikai meglátásait sem rejti el: „Véleményem szerint az interetnikus és multikonfesszionális erőterekben létrejött gyimesi kultúra esetében még talán elfogadható a hibriditás koncepciója, az identitás esetében azonban e fogalom használata számos problémát vet fel. Legalábbis erre utalnak a dolgozatban felhasznált, mint említettem, elsőrendű minőségű etnográfiai leírások, interjúrészletek. A könyvben elemzett etnográfiai anyag nem bizonyítja azt, hogy többes etnikus kötődést feltételező hibrid identitásokról lehetne beszélni, ehelyett gyimesi csángók esetében az etnicitás markáns határteremtő, téttel bíró jelentéseivel van dolgunk, magyar és román identitású csoportokkal. E hibrid kultúra táptalaján (nevezzük most annak) bizonyos helyzetekben (elsősorban a környező más kultúrájú csoportokkal való viszony mentén) a román és magyar identitások új tartalommal bővülhetnek, amelyek főként a kulturális csoportönállóság és a lokális hovatartozás kifejezésére használt, csángó etnonima használatában jutnak érvényre”. Minthogy azonban Balatonyi Judit az antropológiai terepmunka legnagyobb kihívásának sikeresen tudott megfelelni/eleget tenni, annak, hogy a kutató a történések „mélyére” lásson, a kultúra törvényszerűségeit annak belső rendje és összefüggései szerint értse meg, „erre való tehetsége és törekvése állhat könyve legnagyobb erényének hátterében: a közösség belső működésének mély ismeretéből táplálkozó antropológiai szituációk, helyzetek és rítusok leírása, azok egészen apró, finom, jelzésszerű kulturális jelentéseinek feltárása. A megfigyelt helyzetekre, rítusokra alapozott elemzései ezért mindig megbízhatóak, emellett élvezetes olvasmányok…” – írja mint nemcsak ismertetője, hanem rögvest elismerő bírálója is. (Más, immár a szubjektív olvasat olvasatának kérdése, miért nevezi olykor az értékelő „dolgozatnak” ezt a tömörített doktori értekezést, amely így is 237 oldalas – de legyen ez talán az értelmezők nyelvi leleményének dilemmája…).

Viszont a „multikonfesszionális” és hibriditás-határokat csoportönállóság kérdéseire is fölhasználó nézőpontok közé kiválóan beillik Lajos Veronika ismertetése Társadalmi szolidaritás és felelősségvállalás a magyar nemzeti képzetrendszerben címen (203-207. old.) Zakariás Ildikó Jótékony nemzet. Szolidaritás és hatalom a kisebbségi magyarok segítésében című könyvéről (MTA TK Kisebbségkutató Intézet – Kalligram Kiadó, 2018). „Konkrétan a jót tevés kérdését nemzeti keretekben; annak is az alulról, a civil szféra, a magánszemélyek és informális csoportok oldaláról szerveződő változatát” tárgyalja a kötet, melyben megfér, hogy „a különböző ideológiákhoz, a centrum-periféria és a modernizációs lejtő diskurzusához társulnak, vagy egyszerűen csak a tüzetesebb utánajárás hiánya, a felszínes empátia” jellemzi a helyzeteket, melyekben „a jó szándékú adományozók gyakorlatilag ’lomtalanításnak’ használják a jótékonykodást”. Zakariás Ildikó könyve „ezt a rendkívül izgalmas, időszerű és a mindennapokban is egyre több embert foglalkoztató témát tárgyalja: a társadalmi szolidaritás és felelősségvállalás, a jótékonyság és az önkéntesség, az erkölcsi kötelezettségek bonyolult és komplex ügyét”. S mert „….A szerző értelmezése szerint a jótékonykodás egy többszereplős viszonyrendszer, amelyben világosan körülhatárolt a célcsoportba tartozók (a jótékonykodásban történő részvételre érdemesek) köre, a segítségnyújtás formája és tartalma”, nem maradhat rejtve, hogy „a nemzeti szolidaritás területén gyakorolt jótékonykodás hátterében a nemzeti ideológia mint folyamat áll, vagyis a közös cselekvés és tapasztalat át is írhatja a jótékonyság előre meghatározott, például a címzettekre és az érdemességre vonatkozó értelmezési kereteit: ráadásul a címzetteknek a segítség elfogadása mellett lehetőségük van a részvétel elutasítására is. A jótékonyság mint a különbözőségek és azonosságok közötti interakciók gyakorlati színtere tehát maga is visszahat a nemzeti ideológia értelemtartalmára, átírja, átalakítja ’az érdemesség és kötelékek, valamint a kizárások koncepcióit és az adók és kapók közti viszonyokra, hierarchiákra, alá- és fölérendeltségekre vonatkozó elképzeléseket’ – idézi Zakariást. Meg is erősíti, hogy a nemzeti szolidaritás mikropolitikájának működését megvilágító kérdések között alapkérdés marad: „milyen feltételek mentén kerülhet egy bizonyos egyén vagy csoport a megsegített emberek célcsoportjába; minek a függvénye a segítés elfogadása vagy elutasítása; létrejöhetnek-e konszenzuális helyzetértelmezések a segítés során, és milyen formában; kik és milyen hatást gyakorolnak a jelentésekre, és mitől függ ezek kialakulása? (Zakariás, 2018: 14) Ebben a keretben tehát fontos lesz annak vizsgálata egyrészt, hogy a nemzetről, nemzeti azonosságról és szolidaritásról alkotott elképzelések miként alakítják a filantrópia gyakorlatait, a cselekvők interakcióit, másrészt, hogy ezekben a találkozásokban az azonosság és elkülönböződés milyen képzetei jelennek meg, alakulnak át, és maga a jótékonyság gyakorlata, a cselekvés ezeket hogyan termeli újra, változtatja meg”. Izgalmas lenne ismét az olvasat olvasataként kezelni a recenzió szövegét, melyben (mint az itt-most hasonlóképpen eljáró ismertető ismertetőjében olvasható) sorjáznak a jobbnál jobb idézetek, szempontok, fogalmi újítások, felmérési szempontok, értelmezési narratívák…, de a legnagyobb sajnálatomra sem állhat írásom a válogatott szövegrészek kiragadásaiból. Lajos Veronika a kötetnyi elemzési téma alapos leírásával formál összképet, az első fejezetek elméleti kérdéseiről, a jótékonyság, filantrópia, önkéntesség és adományozás elméleti megközelítéseiről, majd a nacionalizmuskutatások megállapításairól a nemzeti szolidaritás működését fókuszba állítva, a szociológus kutató kvalitatív kutatás keretében terepmunkát (résztvevő megfigyelést) is végző, interjúkat is készítő, majd a kiválasztott programok szervezeti dokumentumait elemző szempontjairól, a jót tevés mikropolitikájának feltérképezését célzó kutatói érdeklődésről és magáról a segítés folyamatának is a kutatás tárgyává válásáról, amely „a tetten érhető hatalmi dinamikákat és viszonyokat, a segítő-segített pozíciók közötti aszimmetriákat, a különböző elismeréspolitikákat, az empátia, a gondoskodás és az intimitás témakörét milyen elméleti keretekben tárgyalja a vonatkozó szakirodalom” alapján. Kiemeli ugyanakkor, hogy „az elméleti háttér kibontásával párhuzamosan válnak egyre konkrétabbá a kutatási kérdések, mindazok a problémák, amelyeket a szerző megérteni és elemezni kíván”, így a mikroszintű nézőpont belátása „a magyarországi és kisebbségi magyar politikai és kormányzati mezőben, a történelmi egyházak intézményes és diszkurzív terében, a közoktatásban és a médiában”, az interakciók az adó és kapó felek között, és a találkozások aktusában elképzelt, elvárt helyzetek és megélt, átélt tapasztalatok, illetve azok elbeszélése is kardinálissá lesz, mivel „ez a perspektíva rákérdez arra is, hogy mi történik az elvárásoknak nem megfelelő tapasztalatokkal, ezek vajon újraírják-e az ideológiákat és a különböző képzeteket, illetve ez miként valósul meg”, miben érhető tetten a nemzeti ideológiák vezérelte jótékonykodás „a jót tevésben részt vevő mindkét szereplő, mind a támogatottak, mind a támogatók szemtől szembeni találkozásaiban”, részint magyarországi, részint határon túli helyszíneken.

Maga a könyvismertetés is sűrű öt oldalnyi, részletesebb ismertetése helyett izgalmasabb az eredetit olvasni, hangsúlyozva itt az elismerés mikropolitikai és mindennapi élethelyzet-függő, spontán beszédeseményekben a részt vevő emberek egyéni perspektíváját is felmutató társadalmi gyakorlatokat, a „maga természetes közegében” a társadalmi gyakorlatokat, a jelentésekért vívott küzdelmet (negotation) is az értelmező beszéd tudatos és nem tudatosított folyamatai révén ugyancsak a kutatás tárgyává tehető módszer-együttest is. E kölcsönhatások, valamint „mindezeknek a civil szervezeti szinten keletkező és megragadható jelentéseit” is vizsgáló, az egyéni és a szervezeti szint kölcsönhatásait is a jótékonykodás elbeszélésének, az adás, a segítés és az elfogadás tetteinek együttes tanulmányozását vállaló cselekvési tereket megjelenítő attitűdöt Lajos az ilyen kontextusokban megvalósuló személyes találkozások során és egyéni összefüggésekben inadekvátnak érzett másságtapasztalat elfedési, a hiánynarratíva és az érdemesség újraírására alkalmas kérdésként értékeli, amely „a hátrányos helyzet felerősítésével, az autenticitás kihangosításával vagy a nemzeti keretezés újraalkotásával, alternatív ideológia beemelésével azért is különösen fontos lehet, mert a „szándékok nem feltétlenül öltenek testet” és a „tettek nem feltétlenül szándékoltak” ezekben a helyzetekben. További részletes ismertetés és kiemelések után is hangsúlyozza: „A könyvben szemléletesen és következetesen elemzett a segítés folyamata, és a szerző őszintén szembenéz a továbbgondolásra szoruló és újabb kutatásokat igénylő kérdésekkel is. A munkát egyaránt haszonnal forgathatják a társadalmi szolidaritással, a szolidaritás politikájával és az etnicitáskutatással foglalkozók, továbbá az inspirációt jelenthet a segítés egyéb kontextusokban megfigyelhető gyakorlatait vizsgálók számára is” (207. old.). Itt tehát a másodlagos megfigyelők, áttételesen érintettek és harmadlagosan „minősítők” körében vagyunk, ahol a szakmai elismerés kritikai aspektusok általi megvalósítása nem elvesz, hanem hozzáad a teljes mű sokoldalú értelmezésének és folytatásának komplexitásához.

A maga módján a komplexitások egyfajta makroszintű és univerzalistább aspektus-mezőjéről szól a folyóirat záró írása, mégpedig Böröcz József Az EU és a világ. Kritikai elemzés című könyvéről (Kalligram Kiadó, Budapest, 2018). A recenziót Kustán Magyari Attila jegyzi, aki Miért létezik az EU és hol a helye a világban? rámenős címmel indítja áttekintését. Mint újságíró, de nem mellesleg a Babeș–Bolyai Tudományegyetem kulturális antropológia szakának végzettje, az eredetileg 2009-ben megjelent, aztán 2018-ban magyar nyelvre is lefordított Böröcz-kötetet mint az Európai Unió problémáját egyik legérzékenyebb pontját érintő tematikát ragadja meg, az öt nagyobb fejezetre tagolt írásában (209-215. old.) főképp arra koncentrálva, „milyen sors vár az öreg kontinensre a kínai Egy Övezet – Egy Út projekt mellett?”. Alaphangsúlyként kiemeli, hogy „az EU, amelynek a szerző álláspontja szerint szerepe ’globálissúly-növelési eszközként’ szolgálni ’az amúgy kóros súlyelégtelenségben szenvedő, a középjövedelműtől a jómódúig terjedő európai államok tőketulajdonosi osztálya, államszervezete és polgárai számára’, kiszámíthatatlan jövő elé tekint nemcsak a kínai kezdeményezés miatt, hanem Donald Trump amerikai elnök globális magatartásának köszönhetően is”. Böröcz, aki könyvében globális működésrendi és történeti összefüggések egész rendszerébe tagolja érveit, meglehetősen szilárdan, kompromisszum nélküli kritikákat fogalmaz meg az EU-val szemben, „olyan kérdésekre keresve választ, mint a politikai-gazdasági konstrukció létrejöttének okai, működési mozgatórugói, kilátásai”. Bevezető fejezetében az Állam, birodalom, egyéb? téziskérdéssel az Unio történeti, gazdasági és geopolitikai szerkezeteit vizsgálja, rákérdezve, végül is a kapitalizmus globális történetét tekintve milyen céllal, okkal, jelentőséggel bír ez a szerveződés, amely talán felfogható államként (hiszen vannak választások, parlament, weberi értelemben vett bürokrácia, Bizottság és mások) – de nincs végrehajtó apparátus, sem valódi alkotmány, sem jogosítvány arra, hogy tagállamokat szankcionáljon. E sajátos, összehasonlító-történeti paradigma problémája, hogy az elemzésekben hajlamos mellőzni a globális rendszert, ugyanakkor a világrendszer-elmélet képviselői bár átfogóbb nagyságrendet vizionálnak, de az állami vagy kisebb intézményi-szervezeti elemzési egységeket hajlamosak ignorálni. Így az EU és a nyugat-európai integráció a történeti makroszociológiát alkalmazva méret-problematikát hordoz keletkezésétől fogva. E hosszú integrációs folyamat részleteinek vázlatát Böröcz A nyugat-európai geopolitika nemeziséről fejezetben körvonalazza, modernitás előtti afro-eurázsiai területeken észlelhető kilenc kereskedelmi övezet létében megnevezve a térség területén még a 13. századi térképeken látható körvonalakat, ahol az emberiség közel 95%-a élt ekkor, s ebben Nyugat-Európa azonban „megdöbbentően jelentéktelen” szereplő még, a legkisebb területű kereskedelmi hálózattal, maga is peremhelyzetben, sőt ötszáz külön joghatóságra tagolódva létezik, így az orosz és oszmán mozgáshatárokon társadalmainak „megkésett tőkés fejlődése”is könnyebben tagolódtak be az afro-eurázsiai rendszerbe, mint a nyugatiba. Ez vezetett az Európán kívüli világban a következő évszázadokban indított gyarmatosító politikához, majd a 18–21. század közötti globális kapitalizmusban a nyugateurópai szabályok kiterjesztéséhez, az ő versenyképességüket szolgáló, strukturális hátrányaikat csökkentő „sikerhez”. A területi terjeszkedés égető szükséglet, de Amerika is képbe kerül, a politikai-hatalmi széttöredezettség ellenére is felmerül egy birodalom eszméje már a 16. századtól, mely valamelyest finomhangolja az afroeurázsiai kereskedelembe kapcsolódást. Böröcz tárgyalja a gyarmatosítás hajtómotorjait, illetve az éppen uralkodó gazdasági súlytöbblet fontosságát (francia, spanyol, oszmán, habsburg, brit, orosz érdekek, a gyarmatosítás során tönkretett Dél-Ázsia, tönkretett Afrika, stb.), valamint a felhalmozás és a növekedés belső korlátainak határpontjára érkezés jelentőségét. A globális uralom szerkezetváltozásáról fejezetben birodalmi viszonyok típusait tisztázza, részletes típusrajzából kiemelve két birodalomtípusról ír: egybefüggőkről és széttagoltakról, amelyek tengerentúli gyarmatbirodalmak, utóbbiak nevez, utóbbiak javítják a nyugat-európai hatalmak helyzetét, közben az Európán kívüli társadalmak alárendelt állapotba kerülnek, sőt a 20. század derekától a gyarmatbirodalmak mérete drasztikusan csökkent, 2007-re „jelentősen összezsugorodott”, a nyugat-európai államok belföldön a profitelsajátító osztályok uralmát védték meg, a gyarmatokon a maguk polgári uralmának újratermelődésével, globális geopolitikai szinten a „politikai” mező három részre válását előidézve: a belföldi problémákra, a „gyarmatügyekre” és a „külpolitikára” darabolódást elérve, mely „meta-szinten” a gyarmatbirodalmak között is versengésbe fordult, a birodalmi hierarchiák belső hatalmi viszonyai” kiterjeszthetővé váltak, de elfogytak a gyarmatosítható új területek, megbomlott a tőke-konszenzus, háborúk dúlták Európát, a konfliktusminták a második világháború okozta pusztítás nyomán új egyensúly kikényszerítéséig hatoltak.

S még mielőtt azon kapnám magam, hogy az ismertetést ismertetem aprólékosan, csupán jelzem A tulajdonviszonyok geopolitikájáról szóló fejezet miként látja megközelíthetni az államszocialista országoknak a marxi hagyatékhoz viszonyulását, majd azt a posztkapitalista logikát, amely a többé-kevésbé egy új társadalmi rend szocialista, a magántulajdont törvénytelenné tevő gyors technológiai és gazdasági fejlődésben, a „létezett államszocialista” országok meghatározásakor globális gazdaságtörténetük sikerességét hozta, de a prognosztizált szocialista forradalom elmaradásával az örökös fenyegetettséget is jellemezte, majd a tulajdonviszonyok globális geopolitikája és a regionalitás jegyében az összeomlás felé vezetett, mivel a világgazdaság, Kelet-Európában az államszocializmusok bukása Európán kívülre helyezte a „rendszerverseny” színhelyét, ez pedig komoly lehetőségeket nyitott a nyugat-európai tőke előtt, a kilencvenes évektől a tulajdonviszonyok konfliktusait, törésvonalát Ázsiába helyezte át. Viszont az EU a nyugat-európai átalakulás koncentrikus körök kiépítésével is leírható, mégpedig a földrajzi mag köré polarizálva: A súly rugalmasságáról szóló fejezetében Böröcz kitér arra, hogy az EU és NATO bővülését követően az EU nem válik állammá, mely helyzet kizárja „a szervezett erőszak pán-nyugateurópanizálását”, miközben az EU folyamatosan átalakulóban van, „egyetlen hatalmas szavazatösszehangoló (…) tárgyaló gépezetté” vált, a „keleti bővítés”, pontosabban a tagfelvétel gazdasági és geopolitikai szempontból „egyértelműen az EU-nak kedvez”, a szuverenitás részleges felmondásához egy távoli jövőhöz kapcsolt ígéret társul, erőteljes lobbitevékenység zajlik a transzatlanti piac megvalósításáért, „az EU alapjában véve »elitpaktum« a világ néhány leghatalmasabb cége (…) és a brüsszeli központ »politikai vállalkozóinak« nevezett csoport között”. Viszont az Uniót vizsgálva tagállamoktól a vállalatokon át a különböző dinamikákig, látszatra „tiszta” marad a legkülönfélébb ügyekben, legyen szó a NATO-ról, multinacionális vállalatokról, amelyekhez társadalmi és környezetromboló erőszak kötődik. …„Míg tehát az EU mint metaállam nem birtokol erőszakeszközöket, az elszámoltathatóság kérdésével sem kell szembesülnie” – írja –, ugyanakkor nem tekinthető születőben levő globális államnak, ambíciója csupán Európára korlátozódik, többek között azon létező felfogás miatt, amely az „európaiságot” hirdetve egy hierarchikusnak tekintett világban Nyugat-Európát a csúcsra képzeli. A globális súly kérdésében míg a tagállamok a világössztermék kevés százalékát adják ki, az EU mint szereplő már a húsz-harminc százalék közötti sávba kerül, s bár békés úton hozott létre egységes aktort, az EU-n kívüli résztvevők mozgásterét szűkítette, ami olyan befolyást jelentene a világgazdaság fölött, amely nem maradna politikailag fenntartható, és a két fél közötti konfliktusokat is erősítené. Az EU „megdöbbentően rasszista közös bevándorlási politikája” fokozottá teszi a centrumországok és a világ többi része közötti konfliktust, ez pedig egységes ellenálláshoz vezethet utóbbiak részéről az „észak–dél” választóvonalon, ami Böröcz könyvének egyik lehetséges üzenetét ellenpontozza, aki „kiutat mutat egyrészt a provinciális, vulgárisan nacionalista EU értelmezésekből, amelyek meglehetősen népszerűnek mutatkoznak (nemcsak) a kelet-közép-európai régióban, de azokat a magasztos narratívákat is tompítja, amelyek egy értékorientált, humanista Európai Uniót vizionálnak, amely ráadásul maradéktalanul képes ezeket az értékeket képviselni – másokkal és önmagával szemben…”.

Az Erdélyi Társadalom e számának e „gyorsolvasati” mutatványa, szemléje több téren is a heveny áttekintés tapasztalatát kínálja az Olvasó aspektusában, azonban a kellő fel-hangolódáshoz a fokozatosan mélyülő érdeklődés fenntartását és a lehetséges legtöbb kontextus figyelembevételét igénylő meggyőződést a kutatók feladatai közötti válogatás, az észrevételeikből fakadó belátások átérzése segíti. Jellegzetessége e számnak, hogy egyre több, itt már szinte „túlsúlyos” az antropológus szerző, ez viszont a társadalomképek és olvasati-értelmezési mezők (nem éppen „uniós” gyarmatosítási, de) hatékonyság-erősítő partnerségek kialakítására kínál kitűnő lehetőséget. További konklúzió: talán érdemes lenne többször, több aspektusban is, több reflexió és interpretáció révén is folytonosan megismernünk az E.T. új számaiban kínálkozó önreflexiók késztetéseit, perspektíváit. Az Olvasót persze arra kérem: ne „higgye”, fogadja el válogatási nézőpontomat…! Az antropológus olvasat, akármily széles horizontú és többszörösen tagolt kíván lenni, csupáncsak az egyén szuverén interpretációja, melyet a továbbgondoláshoz ajánl megismerési felületként. A még teljesebb értelmezési horizont átfogása a személyes olvasat révén meggyőzően közvetlenebb! Ehhez pedig kínálkozik a folyóirat elektronikus felülete, s közvetlenül ez a szám is! Elérhető itt: https://www.erdelyitarsadalom.ro/9-hungarian/korabbi-szamok/571-xvi-evfolyam-2-szam-2018-2.html

1 Erdélyi Társadalom, társadalomtudományi szakfolyóirat, Kolozsvár, 2018. Cikkenként is letölthető a https://www.erdelyitarsadalom.ro/77-hungarian/korabbi-szamok/xvi-evfolyam-2-szam-2018-2.html oldalról.