Sűrű szövésű, gazdag tanulmánykötet látott napvilágot a gyimesi csángó életformáról a csíkszeredai Státus Könyvkiadó gondozásában (Tankó Gyula: Öregek faggatása. Történelem, életmód, sors - Gyimesben. 2008). Szerzője helybeli származású, gyimesi értelmiségi, akinek 1996 óta három, egymással összefüggő könyve is megjelent a gyimesi népélet különböző vonatkozásairól, ezen felül jópár néprajzi könyv társszerzője is. Ez a könyve tulajdonképpen az erdélyi és magyarországi folyóiratokban megjelent néprajzi dolgozatainak gyűjteménye, s így, együttesen, egy belülről megélt, félig tudományos elemzés, félig lírai ihletettségű, impresszionisztikus vallomásfűzér a gyimesiek életformájáról, szokásvilágáról, hagyományairól.

Igen tanulságos és sokatmondó a kötet felépítése, tartalma is. Fő helyen a tájegység rövid monográfiája vezeti be az olvasót (Gyimes rövid története) a csángóság e sajátos népcsoportjának világába, majd a helynevek és a helytörténet szoros kapcsolódásait gyűjti össze (Helynevek Gyimesben). A továbbiakban olyan átfogó, beszélő címek következnek, mint A teherbe esett leány (a bitangos lányokról és a bitangokról), Az asszony helye a gyimesi világban, A gyimesi kalibázás, Kalákarendszer Gyimesben, Új hagyományok születnek..., Öljük magunkat (Öngyilkosság Gyimesben), Az öreg helye a gyimesi társadalomban - a hozzájuk tartozó gazdag könyvészettel és szómagyarázattal.

A könyvben az adatközlők történetei, tényközlései változatosan keverednek a szerző személyes ifjúkori élményeivel, benyomásaival. Munkájának nagy erénye, hogy belülről, már-már rejtett összefüggéseiben látja azt a világot, amelyet mások kívülről érkezve, némileg rácsodálkozva, a kuriózumok vonzásában, a divatos elvárásoknak engedelmeskedve elemezgetnek. Tankó Gyula néprajzi adalékai szűkebb pátriájának megértéséhez nem egyszerű dolgozatok, hanem egy életmű összefüggő, egymásba illeszkedő rétegeinek építménye. Ízelítőül, kedvcsinálónak részleteket közlünk a gyimesi lányanyák - a bitangos lányok és gyermekeik - sajátos, sanyarú sorsáról, ami egy zárt, a világ fősodrától némileg távoli vidéken az antik tragédiák feszültséghálóját és keserű bélyegét hordozza magán. (Cseke Gábor)

A teherbe esett leány

Tankó Gyula

Gyermekkoromban a szomszéd leánya, Anna, gyakran énekelt egy szívszaggató, keserves éneket. Akkor még nem tudhattam, miért énekli munka közben, hegyoldalon, pásztorkodáskor ezt a szomorú dalt:

„Ez a kislány akkor kezd búsulni

Mikor a szoknyája kezd kurtúlni

Akkor jut a szerelem az eszébe

Mikor sír a kicsike az ölébe

Lányok, lányok rólam tanuljatok

A legénynek csókot ne adjatok

Mert az a csók nem esik hiába

Hull a könnyed a bölcső oldalára. "

Igen, itt van a baj! „Hull a könnyed a bölcső oldalára." Annának gyermeke született, a legényapa pedig továbbállt...

Ezzel a kitérővel megérkeztünk egy szomorú, kényes témához: leányanyák Gyimesben.

A leányanya neve bitangos leány, a gyermek a bitang, a legényapát pedig bitangos legénynek titulálják. így mondják: „az Anna bitangja", „Emre bitang volt.", „Gy. A. bitangos legény." Honnan ez a húsbavágó, leértékelő, elítélő elnevezés? Vajon mivel érdemelte ki egy ártatlan gyermek ezt a nevet, hiszen ő - ahogyan az ének is mondja - „szerelemből jött a világra!" A Magyar Értelmező Kéziszótár a bitang szóra csak pejoratív jelentést ismer: „hitvány gazember, jöttment csavargó, jellemtelen semmiházi." Igazságtalan, kemény ez a meghatározás, de ez van több mint 200 éve, és nem tudunk ezen változtatni. Erős, csípős ostor a nyelv! A fenti sorrend nem véletlen. A legszomorúbb és sokszor tragédiába torkolló sors a bitangos leányé, utána következik a bitang, a gyermek, és végül a bitangos legény, aki bármennyire is fenn hordja az orrát, mert „betyár, jó kakas", azért tettét elítéli a közösség. Nem olyan hangosan, mint a leányt, de a falu szája a legényre is rájár. És nem szabad kifelejtenünk a „faluszáját" a közösséget ahol a szereplők mozognak. Mert olyan az egész, mint egy antik tragédia, itt is léteznek főszereplők, kórus és nemtörődöm, vagy rosszindulatú hallgatóság. A tragédia kimeneteléhez nagyban hozzájárul a közvélemény, a pletyka, a faluszája! (...)

Vizsgáljuk a számok tükrében, hány törvénytelen, bitang gyermek született csak Gyimesközéplokon az ötvenes években:

1950-ben 153 újszülöttből 32 bitanggyermek.

1954-ben 134 újszülöttből 25 törvénytelen gyermek.

1956-ban 150-ből 30 gyermeknek nincs bejegyzett apja.

1957-ben 148 újszülöttből 32 törvénytelen szülés.

1958-ban 164 újszülöttből 26 bitanggyermeket jegyeztek be.

1960-tól rohamosan csökken a bitanggyermekek száma. Vajon miért? Lehetséges, hogy a csángó leányok is, kitekintve a világba, eltanulták a védekezés fortélyait.

Eddig ritkán mozdult ki a csángó fejérnép a falujából. Mostantól iskolákba mennek, ingáznak, sőt egyetemeket is végeznek. Tehát kinyílik előttük a világ minden szempontból. A nagyszámú terhesség másik oka az volt, hogy itt tabu volt a szexuális kérdés, erről nagyon ritkán beszélt lányával az anya. Ők is csak a védekezés rudimentális módjait ismerték, és a terhességmegszakításnál olyan eljárásokat, burjányokat, felpiszkálást használtak, ami sokszor járt halállal, egész életre kiható betegséggel. És ne feledjük, hogy ez óriási bűnnek is számított! Az erőltetett iparosítás, ingázás, a primér közösségek lassú felmorzsolása lehetnek az okai annak, hogy 1966-ban a 118 újszülöttből már csak 4, 1967-ben 119-ből már csak 2 törvénytelen bejegyzést találunk. 1976-ban 109-ből egy leányanya volt bejegyezve, és azóta nem jegyeztek bitangul született gyermeket. De ezek a számok még árulkodnak valamiről! Sajnos, 1984-ben 100 alá csökken a születettek száma. És ez azóta minden évben apad. Nincs már törvénytelen gyermek, de törvényesen született is alig akad. (...)

A bitang gyermek... egész életében hordja ezt a nevet. Sőt, halála után is, mert a név átalakulhat gúny-, majd melléknévvé. És ez a név öröklődhet.

Valamikor, még a múlt század elején, amikor Ugrán alig volt negyven ház, élt Ugraderekán egy család. Tankók voltak. Egyszer az egyik leánynak bitangja született. Úgy hívták, hogy Tankó György. Csakhogy még volt vagy két Tankó György. És hogy megkülönböztessék, odaírták a neve után és úgy hívták, hogy Bitang Gyuri. Ha leírták, zárójelbe a neve után írták ilyenformán: Tankó György (Bitang). Betyár legény cseperedett belőle, megházasodott, született vagy tíz gyermeke, akkor ez megszokott dolog volt. A fiai már örökölték a melléknevét és így hívták őket: Bitang András, Bitang Gyurka, Bitang Pista. Mindig oszlott a család, s ma már ezt a melléknevet több mint 500-an viselik. A szert, ahol laknak, bitangszernek, a birtokaik a ház körül Bitang oldal, a Bitangoknál, tehát már helynevekké alakult a bitang melléknév. Így él az a név mindjárt kétszáz éve.

A bitangot az anyja után nevezik: pl. a B. G. bitangja, a Gyurka Anna bitangja. Csak így, név nélkül, akár fiú, akár lány. Érdekes módon, ha házasember csinál bitangot leánynak, akkor az apa nevét használják, pl. a Jani Pista bitangja.

A bitang gyermeket megkeresztelik, beírják az anyakönyvben az édesanya neve szerint, és az apa neve helyett egy vonalat húznak, mintha az nem is létezne... A gyermeket a bitangos leány szülei nevelik, ők adják férjhez, vagy házasítják, mint saját gyermeküket. Gyakran a nevük után is íratják... Gyakran a gyermeket valamelyik gyermektelen nagynénje, vagy nagybácsija (édesanyja testvérei, vagy nagyanyja, -apja testvérei) örökbe fogadja, a neve után íratja és úgy tekinti, mint saját gyermekét. Így a vagyon sem kerül idegen kézre. A vagyon elidegenedésétől a csángók még ma is úgy félnek, mint az ördög a tömjéntől. A gyermek kiesik a családból még akkor is, ha később az édesapja meggondolja, és elveszi a gyermek édesanyját...

Íme, mit mesél erről az egyik adatközlő:

„Mi szerelemből házasodtunk össze. A legnagyobb fiam bitang volt, mert előre édesanyám ellenezte a házasságot. De mi nem adtuk meg magunkat. A szülés előtt G.-t elvitték katonának, aztán csak később kerültünk össze. A legnagyobb fiam mind a kettőnké volt, de mivel bitangul született, édesapámék nevelték. Mindent megadtak neki, mintha a saját gyermekük lett volna, szakmát is adtak a kézibe, a vagyonból is részesítették, de a mai napig nem úgy viselkedik sem velünk, sem a testvéreivel, mint a saját gyermekünk. Valahogyan elidegenyedett a családtól. Én, mint anya úgy érzem, hogy őt mindig valami bántotta. Sokat búsultam ezért is, de nem tudtam meg, nem mondta soha a panaszait. Az lehetett a baj, hogy ő bitangul született? 'Sze hát édes testvér volt a többiekkel!" (B. Berta)

A magyarázat az lehet, hogy nem együtt nőtt fel a testvéreivel, és valahogy úgy érezte, őt kitaszították a családból. Ezért faggattam őt is a dologról.

„Már kicsi koromba megmondták, tátáék (nagyszülők), hogy nem ők az édes szüleim. Nekem olyan furcsa érzés volt, hogy nekem sokkal öregebb valakik fogják a kezemet, mint az osztálytársaimnak. Jól neveltek, szerettek, de úgy éreztem, valahogy távolabb maradtak tőlem. Amikor hazamentem a testvéreimhez, ugyanezt éreztem. Ők ketten játszottak, mintha én nem is lettem volna. Ez volt a helyzet!" (B. I.)

Ha a bitanggyermek az anyjával ment és befogadta az új család, akkor a családfő a neve után íratta, és éppen úgy részesült a vagyonból, mint a család édes gyermekei. Ritka eset volt, de megtörtént, hogy a vénlánynak maradt leányanya nevelte bitanggyermekét. Végeredményben leszögezhetjük, hogy a bitang gyermek is világéletében magával hordozta valamilyenképpen szülei tettét (név, a faluközösség viselkedése stb.). Ha a bitang már legénnyé, leánnyá cseperedett és párt választott magának, a lakodalmi búcsúztató így búcsúztatta a családtól:

„Árva fejem hiába forgatom

Apámat sehol nem láthatom"

Úgy búcsúztatták, mintha árva lett volna. Ilyenkor a vendégsereg elsírta magát, pedig az illető nem volt árva. De az az érzés, hogy apám él és nincs mellettem ebben a nagy pillanatban, úgy mondják, rosszabb, mintha valaki árva lenne. Aztán, hogy az apa valójában valahol mit érzett, azt mi nem tudhatjuk...

(A téma nem merül ki az idézett egyetlen fejezetben, a bitangok kérdésköre fel-felbukkan más vonatkozásban is, s a könyv végéről idézünk egy helyi anekdotát, amely nevetésbe csomagolva jelzi a törvénytelen gyerekek stigmatizálásának gyimesi paradoxonát.)

Kicsi magyarvilág elején (1940) Horhy Miklós Csíkba készült. Nagy volt a felhajtás, hátha Gyimesbe is eljön. Levonultak a csángók a patakokból csodalátni. Ugrán egy egész rokonságot úgy hívnak, hogy Bitangok. Ez a melléknevük: Bitang Ferenc, Bitang András Péter stb... Ahogy a főúton a községháza körül gyúródik a jónép, megjelenik egy aranyszájú kakastollas csendőr és elkiáltja magát:

- Hátra, bitang nemzetség, hát nem látjátok, hogy nem lehet járni az úton?

Az öreg Bitang András, aki ő maga is ott tátotta addig a száját, elsomforgott haza, leeresztett orral és lehangoltan mondta az érdeklődőknek:

- Ezek má valahonnat üsmernek münköt, met egy csender nevünkön szólított..

*

A Gyimesekben a Gyimesekért

Születésnapi beszélgetés Tankó Gyulával

Tankó Gyula nyugalmazott tanár, iskolaigazgató, néprajzi és helytörténeti író nyolcvan éve, 1939. február 1-jén született Gyimes­felsőlokon, és egész élete, munkássága a Gyimesekhez kötődik. Nyolcvanévesen is tevékeny, Gyi­mes­középlok egyházközségének történetén dolgozik.

– Gyula bácsi blogján több gyerekkori élményét is olvastam, de láttam, hogy elég rég nem frissítette a blogot. Miért?

– Mert a blog anyagából kiad­tam egy könyvet, azóta pedig nem nagyon volt időm írni, mert a plébánia történetéről szóló könyvön dolgozunk, és megírtuk Gyimesközép­lok monográfiáját is a könyvtárosnővel közösen.

– Miért pont a középlokit?

– Az én életem leginkább Gyi­mesközéplokhoz kötődik. Amikor a negyediket elvégeztem, Gyimes­felsőlokon még nem volt ötödik osztály, úgyhogy én már ötödiktől Középlokon tanultam és az internátusban laktam. Lehet, hogy fel­sőlokiakként mind kimaradtunk volna az iskolából, ha nem lett volna az az internátus.

– Hányan voltak testvérek?

– Hatan, de kettő meghalt, az utánam következő pedig nagyon hamar jött, szinte összeért volna. Ilyenkor nálunk az volt a szokás, hogyha valamelyik nagybácsi vagy nagynéni gyermektelen, akkor elveszik örökbe. Engem is kétévesen örökbe adtak. Már nevelőapáméknál ismertem meg a világot. A születési nevem Blága Gyula, és a nevelőapám után vagyok Tankó, de az édesszüleim részéről is volt egy Tankó nagyapám.

– Teljesen a nevelőszülőkhöz tartozott, vagy visszajárt az édesszüleihez?

– Ismertem őket, de nyolcéves koromig nem tudtam, hogy ők a szüleim. Akkor egy szánkózás alkalmával összeverekedtem egy gyerekkel, mert elütött. Eltörött a lábam. Amikor mondtam, hogy majd megmondom az anyámnak, hozzámvágta, hogy „Az nem is anyád!”. Ez nagyon-nagyon elkeserített akkor. Nehezen tudtam feldolgozni, mert még gyermek voltam, de láttam, hogy sírt a nevelőanyám. Aztán attól kezdve többet jártunk az igazi szüleimhez. De a nevelőszüleimről semmi rosszat nem mondhatok. Ők taníttattak, annak ellenére, hogy igazából azt szerették volna, hogy vegyem át a gazdálkodást. Így Csíkszeredában a gimnáziumban érettségiztem 1956-ban, és három évet katonáskodtam a Duna-deltában, ahol belebetegedtem a látottakba, és kiábrándultam a proletár-diktatúrából. Katonaság után egy évig Csíkszentmihályon kultúrigazgató voltam, majd felvételiztem a marosvásárhelyi főiskola magyar–román szakára, s később román szakot is végeztem a kolozsvári Babeș–Bolyai Egyetemen.

– Miért éppen a magyar–román szakot választotta?

– Az irodalmat mindig szerettem. Eszembe jut, hogy egyszer fogalmazást kellett írjunk Móricz Zsigmondnak az Egyszer jóllakni című novellájához kapcsolódóan. Az enyém lett a legjobb, és kitették az utcai újságba. Egyszer érkezett az édes szülőapám, mert még Blága Gyula névvel írtam alá, s számon kérte, hogy hol éheztem? Melyik családban éheztem? Magyarázhattam, hogy ez csak fogalmazás volt…

– Hány éves korában változtatott nevet?

– Amikor katonának mentem. Akkor már nagyon ragaszkodtak ehhez a nevelőszüleim. Így lettem Tankó Blága Gyula, s a Blága egyszer elmaradt.

– Mikor végzett?

– 1965-ben végeztem a Pedagógiai Főiskolát, és kihelyeztek Gyi­mesközéplokra. Két év megszakítással – amit Hidegségen töltöttem – nyugdíjazásomig ott tanítottam.

– Egyből haza tartott? Fel sem merült, hogy máshová menjen?

– Nem. Közben a nevelőapámék megöregedtek, a nevelőanyám betegeskedett is, ez volt az oka annak, hogy nem mentem semerre. Nyaranta egyetemistaként s később tanárként is végig kaszáltam. Amikor pedig már tanár, majd igazgató lettem, mindig akadt egy-két kolléga is segítségnek, s még utána egy-egy bárányt levágtunk…

– Miért lett tanár?

– Lakott az ugrapataki iskola közelében egy ember, aki mindig a kerítésén könyökölt, nézte az elhaladókat és mindig neveket „osztogatott”. Tudtuk, hogy annak az illető embernek holnaptól más neve lesz, de nem volt, amiért haragudni. Nekem például azt mondta, hogy „a tanár”. A saját menyének azt a nevet adta, hogy „földnyomó”, mert kicsit lusta volt. De a „jóslatot” félretéve, a pályaválasztásomban biztos min­denképpen számított, hogy nagyszerű tanáraink voltak. Gyi­mes­középlokra sokszor kulák származású tanárokat helyeztek, sokukat büntetésből tették oda.

– Például?

– Ilyen volt például Antal Pál. A gyermekeket valósággal „behordta” a különböző szakiskolákba. Ő volt a csángók „apja”, nagyon népszerű volt. Vagy Szőcs István. A füzetét bent hagyta az asztalon, és amikor kiment, mi kezdtük forgatni, s mikor láttuk azt a gyönyörű írást, mi is követni akartuk őt. Történelmet és földrajzot tanított. Gyönyörű, színes térképeket készítettünk vele. Vagy Holló Gábor, aki a gyermekeket elvitte a hegy lábához, ahol már aztán a legelő következett, s oda ültettek rózsafákat. Még most is van belőlük. Az ő idejében teltek meg az udvarok almafával. Nagyon sokat nyert velük a község. Például emlékszem, amikor Pali bácsi anyámmal beszélt, hogy taníttasson engem tovább. Anyám mondta, hogy „nem akarom, hogy elmenjen, mert van egy csomó földünk, s mit csináljunk vele?” Pali bácsi magyarázta, hogy a földnek nem lesz semmi értéke, s addig győzködte, amíg egyszer az igazgató, Simon Venczel úgy tett, mintha felmérgelődött volna, s azt mondta, hogy „Kati néni, maga olyan reakciós!” Nézi anyám, s mondja, hogy „az lehet, igazgató bácsi, de én nem tudom, mi az”. Aztán annyit kacagtunk ezen… Na, ilyen tanáraink voltak. És én ezt a szellemet akartam folytatni.

– Mikor lett igazgató?

– Amikor Hidegségre áthelyeztek, rögtön igazgatónak tettek. Ez olyan ’67-’68-ban lehetett, s ha jól számolom, összevissza 28 évig voltam igazgató. 2000-ben nyugdíjba jöttem, de románt tanítottam még hét évet nálunk és a felsőloki iskolában.

– Hogyan kezdte a néprajzi és a helytörténeti munkát?

– A mozgást, a táncot, a nótákat, az énekeket mindig szerettem. Az már néprajz. Azonkívül mindig szerettem hallgatni azokat az embereket, akiket „nagy hazudozóknak” hívtak, s mindenki tudta, hogy nem igaz, amit mesélnek, de olyan érdekesen meséltek, hogy körülgyűlték őket. S ez nekem tetszett. Szerettem énekelni. Körülbelül 12 éves voltam, amikor apámék elengedtek a nagyobbakkal lakodalomba, egy lovas-szekeres lakodalomba. Olyan helyre kerültem, ahol a legényeket és a leányokat külön ültették le egy nagy csűrbe, amit ilyenkor szőttesekkel beborítottak. Volt ott egy pár – a leány szegről-végről rokonom volt és rettenetesen tiltották egy fiútól. Ők ketten leültek, és egész éjjel keserveseket énekeltek. Én hallgattam őket és tőlük három keservest megtanultam.

– Ön, aki sokat tanulmányozta és kutatta a Gyimesek történetét, hogyan látja a székelyek és a csángók közötti ellentéteket? Tudom, hogy a szépvíziek úgy tartják, hogy a csángók rátelepedtek úgymond a területeikre, s emiatt még véres összetűzéseik is voltak.

– Valóban voltak. Ez szinte a mai napig elhúzódik, de most már egyáltalán nincs alapja. Mert ami például szépvízi terület volt, mondjuk Hidegkútnál vagy Borospataka és Ugra feje, azt előre nem tudták megvásárolni, mert nem volt amivel. De akkor sem úgy ment, hogy odament valaki és foglalt. Ott a fejekben lehet, hogy építkeztek, de ahol lakóház látható, azt a szépvíziek átadták az egyházuknak, hogy ne kelljen az egyháznak fizetni templomjavításra vagy ilyesmire. S akik idejöttek, a plébániák emberei voltak, leltárba vették, hogy ki hol van, mennyi területet foglal el, tehát nem szaporodott a földjük. De pénzben, anyagilag, fejlődtek ők is. És az iskolák is így jöttek létre később.

– Elsősorban a székelyek telepedtek le a Gyimesekben?

– Székelyek jöttek kívülről, belülről pedig jöttek a moldvai csángók. Ez tetten érhető a táncainkon is. Nálunk a táncok három helyről származnak. Vannak a közép-európai eredetűek, amelyek a németekéhez hasonlítottak (máskülönben a keringőt ma is úgy hívják, hogy németes). Van olyan, ami a csíki községekével rokon, csak kicsit változtattak, például nem kettőt sirültek, hanem hármat. És végül egy csomó tánc Moldvából jött. Ezek a körtáncok. A körtáncok viszont annyira különböznek a románokétól, hogy azt régen Szépvízen is táncolták, s máshol is. Például a hejszát. Tehát három forrásból erednek a táncok, és azért mondják most olyan boldogan, hogy nekünk 35 féle táncunk van. De most már nem járják.

– Összesen hány könyve jelent meg eddig?

– Saját kötetem hét, és társszerzővel még öt. A munkáimból sok minden olvasható a Gyimesi blogon (https://tankogyula.blog.hu). Közben átvehettem a Budapesti Néprajzi Múzeum Ezüstérmét, és szinte évente vettem részt pályázatokon, ahol a gyimesiekről, szokásvilágukról írtam és mindig díjazták a dolgozataimat. Tagja vagyok a kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaságnak is.

– Mire a legbüszkébb?

– Hát… sok mindenre. Az egyik az, hogy iskolát bővítettem olyan időben, amikor ez nem ment könnyen. Arra is büszke vagyok, hogy akárhova megyek, szeretetet érzek magam felé. Én, amikor gimnazista voltam, egyszerűen öltöztem, mégis a képzős leánykák elhívtak engem is zsúrba. Egy évvel nagyobbak voltak nálam, tíz osztályuk volt. Itt jegyzem meg, hogy mindig kettős identitásom volt: falusi legény és városi, átöltözött valaki. Csak ruhát változtattam, a többi ment magától. A kérdésre visszatérve: büszke vagyok a kollégáimra, akárhol élnek, mert most sincs olyan rendezvény, amire ne hívjanak el. De most olyan sok rossz van terjedőben mindenütt, az egész Európában s a világon, hogy… Én most félek, hogy mi lesz az ifjúsággal? Mindig ilyen gondolatok bántanak…

– Nagyon megváltoztak a Gyi­mesek is…

– Igen. Készítettem egy felmérést, amiben az volt az egyik kérdés, hogy „Melyik számodra a legszebb nap?” Az egyik kislány azt válaszolta: „A legboldogabb napom a karácsony és az újév, mert ekkor édesapám is itthon van, hazajön Németországból.” Ez a jellemző.

– Mennyire érzi magát idősnek? Mit jelent ez a nyolcvan év?

– Nem nagyon érzem a nyolcvan évet, de nem merek már annyit vállalni, mint korábban. Most csak az egyházközség-történeten dolgozom.

Daczó Katalin

Forrás: Hargita Népe 2019. február 12.