A kolozsvári NIS kiadónál látott napvilágot 1995-ben az a füzetnyi beszélgetés-sorozat, amit a Kolozsvárról Magyarországra emigrált Aniszi Kálmán filozófus folytatott neves erdélyi értelmiségiekkel, úgymint: Fábián Ernő, Székely János, Benkő Samu, Gáll Ernő, Cs. Gyimesi Éva, Péntek János, Gaál György, Tőkés László, Kötő József, Kovács András, Katona Ádám. (A könyv az Erdélyi Kiskönyvtár sorozat 14-15. kötete, sorozatszerkesztője Tar Károly)

Utószavában a szerző megírja, hogy eredeti terve szerint ki mindenkivel készített még interjút az erdélyi magyarság megmaradásának kérdéskörében, de a kiadói keret szűkössége az írások csak egy részének megjelenését tette lehetővé. (A kimaradtak listáját a könyv utószava alapján állítottuk össze: Balogh Edgár, Bajor Andor, Balázs Sándor, Banner Zoltán, Beke György, Czine Mihály, dr. Csapody Miklós, Csép Sándor, Cseres Tibor, Jagamas János, Juhász Tamás, Kántor Lajos, Lászlóffy Csaba, Miklóssy Gábor, Pomogáts Béla, Terényi Ede, Toró Tibor, Varga Jenő László)

Aniszi Kálmán ezt írta könyve szándékairól: „ Közel harminc erdélyi prominens értelmiségit faggattam. (Ide sorolom a Magyarországra áttelepült, magukat erdélyinek valló és az erdélyi magyarságot onnan szolgálókat is.) Ugyanakkor hosszabban elbeszélgettem néhány olyan jelentős magyarországi értelmiségivel is, akik már évtizedekkel előbb felvállalták az erdélyi magyar kultúra, e nemzetrész szolgálatát. Az volt a célom, hogy vallomásaikkal egyfajta látleletet adjak ennek a nemzetrésznek a létállapotáról, helyzettudatáról, lehetőségeiről, cselekvési alternatíváiról, a prioritásokról, azokról az objektív akadályokról és szubjektív nehézségekről, amelyek az erdélyi magyarság önaffirmációs törekvéseinek útjában állnak, nehezítve a magára találását, talpraállását, és - higgyünk benne! - kiteljesedését a történelem amőbaszerű mozgásában. Ezért igyekeztem minél több valóságteriiletet becserkészni, a hitélettől az irodalmon, a képzőművészeten át a politikai cselekvésig. Merem remélni, hogy a beszélgetések legfőbb erénye: dokumentumértékük, a kényszerű hallgatás, elhallgattatás, a lélektiprás évei, évtizedei után a közösség egészét érintő alapvető emberi igazságok kimondása, sorskérdések megfogalmazása, tudatosítása, nemkülönben ennek az oly sokat szenvedett közösségnek az írás sajátos eszközeivel történő beemelése a nemzet, valamint az összmagyarság szellemi, érzelmi, akarati és cselekvési egységébe, aminél ma aligha lehet fontosabb és időszerűbb teendő.”

A könyv nemrég, digitalizált formában (pdf formátumban) felkerült a Magyar Elektronikus Könyvtár polcára, ahol szabadon elérhető, tanulmányozható és hasznosítható. A benne lévő interjúk egész sor pertinens, életre való megállapítást és szempontot tartalmaznak a kisebbségi lét gyakorlati értelmezéséhez, mutatványként Székely János filozofikus megközelítését hozzuk közel at olvasóhoz.

SZÉKELY JÁNOS: FELKÉSZÜLÉS

- Arra kérem, hogy bevezetőben vázolja fel a hatalom természetét!

- Nagyon kényelmetlen számomra a kérdés, sehogy sem „fekszik” nekem. Éspedig azért, mert csak a minap fejeztem be egy kisesszét éppen a hatalom természetéről. Azt hihetné valaki, arról a legkönnyebb beszélni, amiről nemrég már írtunk. Ez nincs így. Valamiféle szemérem gátolja az embert, hogy másodszor is elismételje - ugyanazt.

Nos, az, hogy embernek ember fölött hatalma van, megítélésem szerint természeti törvény. A hatalom a társadalmat strukturáló dominanciaharcból keletkezik; a társadalmi hierarchiában elfoglalt pozíció fejeződik ki benne. Sokféleképp és sokrétűen, nyíltan és elleplezetten folyik a társadalomban a dominanciaharc; ami egy modem demokratikus társadalmat valamely emlőshordától megkülönböztet, az csak a hatalmi struktúra leplezettsége, a dominanciaharc eszközeinek a finomodása.

A dominanciaelv a párkapcsolattól a nemzetközi politikáig mindenütt érvényesül; ez strukturálja a kisközösséget, de az államot is ez hozza létre, a történelmi mozgást is ez generálja. Azt is mondhatnók tehát: bármennyire tiltakozik erkölcsi érzékünk az ellen, hogy embernek ember fölött hatalma legyen, a dominanciaviszony a társadalom életéből nem iktatható ki.

„A hatalom eleve egyenlőtlenség.” „A hatalom általános törvénye, hogy növekedjék (mert ellenkező esetben csökken).” ,A hatalom: lehetőség, hogy visszaéljenek vele.” „A hatalom az elosztás monopóliuma (javak és jogok elosztására egyformán gondolok itt).” Ilyen és ezekhez hasonló mondásokat, szentenciákat szemelhetnék ki nemrég befejezett kisesszémből. Nem mondom tovább, szegénységre vall ugyanazt darálni folyton.

Még csak azt tehetném hozzá, hogy a társadalom hatalmi struktúráját generáló dominanciaharc - szelektál. Olyan tulajdonságokat rögzít az emberközösség génállományában, amelyek kizárólag a dominanciaharcban előnyösek. Ezt (közvetve) Nietzsche fedezte fel, és a fasizmus vulgarizálta. Az emberközösség vitális érdeke azonban nem a szelektált, hanem a teljes génállomány fennmaradása. Ilyen arányban pedig csakis a természeti törvénynek ellenszegülő erkölcsi törvény - a kultúra hat.

- Szeretném, ha kifejtené véleményét arról a szakmai körökben és azokon kívül egyaránt sokat vitatott kérdésről, van-e fejlődés a történelemben? És ha ilyesmiről egyáltalán beszélhetünk, vajon nem inkább az emberi kapcsolatok minőségében kellene keresni az ismérveit, semmint másutt, mondjuk a műszaki előrelépésben?

- Van-e fejlődés a történelemben? Hát ez persze attól függ, mit értünk fejlődésen. Netán azt a bizonyos haladást? Ha fejlődésen egyszerűen csak mozgást, változást értünk: történelmi mozgás persze, hogy van, ez nem más, mint az idő működése a társadalomban. Ha a világon minden folyamat, a történelem is folyamat. De ha a fejlődés fogalma rangkülönbséget, alacsonyabb, illetve magasabb rendűt feltételez, akkor azt kell mondanom: a természet nem ismer értékítéleteket. „Meghiszem azt, hogy az emberek tudnak rangkülönbségről, de vajon tud a világ is?”

A haladásfogalom viszont célszerűséget feltételez. Ha valamiről azt mondjuk: halad, azt is meg kell mondanunk, mi felé halad, hova tart. Márpedig a történelem nem tart sehová, nem érvényesül benne finalitás.

Szabatosabban:

Fejlődni (önmagát meghaladni) csak olyasmi képes, ami halmozódik. Beszélhetünk tudományos, technikai fejlődésről, mert a hagyományozott tudás, a technikai tapasztalat igenis halmozódik. A társadalom azonban nem halmozódik (legfeljebb szaporodik).

Haladni viszont csak az tud, aminek célja van. Célja csak annak van, aminek tudata van. A történelemnek nincs tudata.

Biológiai, tudományos, technikai fejlődést igenis tapasztalunk; erről van nekünk fogalmunk, ezt vetítjük rá a világra és a történelemre. Ilyen természetű fogalmaink még a történelemre nézve is mind antropomorfok, pedig azt tudatos lények alakítják.

- Egyre határozottabban érzem, szinte bizonyosra veszem, hogy az emberiség jövője nem tervezhető. A történelem alkalmasint különböző variánsok és variációk egymásutánjának a terméke, eredménye, és - mint a természetben - csak utólag derül ki, melyik változat mennyire volt életképes.

Ilyen változatnak, történelmi kalandnak érzem a kommunizmust is, melyről most, hogy csődöt mondott, bizonyosan tudjuk, hogy zsákutca, utópia volt...

- Miért csak most tudjuk, amikor már csődöt mondott? 1985-ben megjelent egy könyvecském, amelybe évekkel, évtizedekkel előbbi feljegyzéseimet gyűjtöttem össze. Ebből idézek: „A modem utópia történelmi funkciója a hatalom koncentrálása. Utópiában minden hatalom (törvényhozó, végrehajtó, gazdasági, politikai, katonai) egyetlen személy vagy testület kezébe jut. Út az abszolút diktatúrához.” Továbbá: „a társadalom szerkezete megváltoztatható, törvényei nem”.

Gondolom, ebből a két idézetből világosan kiderül, hogy már akkor is pontosan tudtuk, hogy mi a kommunizmus, amikor még nem mondott egészen csődöt. A kommunizmus azért utópia, mert objektív (természeti) törvényeket helyez hatályon kívül, s ezt avégett teszi, hogy megalapozza a totális diktatúrát. Nemcsak én tudtam (sőt publikáltam) ezt még a diktatúra idején. Kezdettől fogva ezt tudta, ezt prédikálta mindenki, akit a pártideológia valaha is reakciósnak aposztrofált. Jót akaró, komoly, értelmes emberek teljes tudásuk alapján azt mondták: „vigyázat, ez nem jó út, csődbe vezet”. És akkor előállt például Lukács György, és azt válaszolta: „Igen, de hatalmi érdekünk ezt követeli; ti a kapitalizmus apologetái, imperialista bérencek vagytok”. Még Diltheyről, Heideggerről is ilyesmit mondott.

Meg kell ismételnem: „a történelemr nincs célja, mert nincs tudata”. „Történelmi célszerűségről azok beszélnek, akiknek tényleges céljuk a hatalom.” A hatalomra aspiráló társadalmi erőket vektoroknak kell felfogni, amelyek kétségkívül hozzájárulnak a történelmi mozgáshoz (beépülnek az eredőbe), de azzal sohasem azonosak. Az emberiség jövője nem tervezhető.

- Nálunk és a magát szocialistának nevező többi országban a struktúra - belső mozgása révén - „oda fejlődött”, hogy lehetetlenné tette önmagát. Miért válik minden totalitárius társadalom önönmaga sírásójává?

- Nem azért, mert az ember szabadságvágya lebírhatatlan. (A szabadság voltaképp illúzió.) Mégcsak azért sem, mert a monolitikus társadalmi struktúrák idővel szükségképpen meghasadoznak, polarizálódnak; bennük magukban új hatalmi aspirációk jutnak érvényre. (Bár ennek is tanúi voltunk.) Hanem azért, mert minden efféle prekoncipiált rendszer objektív (természeti) törvényeknek mond ellent. A társadalom emiatt elveszíti működőképességét; egyszerűen nem funkcionál.

- Belenyugodhat-e az ember - egyén és/vagy közösség - abba, hogy megkérdezése nélkül döntsenek sorsáról: kijelölik számára az utat, melyen haladnia kell? Végtére is: lehet-e alternatívák nélkül élni?

- A dominanciaharc vesztesei odalán, a társadalmi hierarchia legalján is úgy éltek. Lehet alternatívák nélkül élni. Amióta csak megvagyok, én is mindig úgy éltem.

- Szóljunk végül magunkról! Véleménye szerint a romániai magyar kisebbség kezébe veheti-e végre sorsának irányítását, hogy a többségi nemzettel együtt, de vele egyenlő félként munkálkodjon a közös felemelkedésen, azért, hogy otthona is legyen az a hely, ahol közel ezeregyszáz esztendeje él?

- Kultúrák együttéléséről van itt szó. Tudományos terminusokkal így szól a kérdés: „megmaradhat-e (vagy feloldódhat-e) egy másik kultúra közegében egy olyan közösség, amelyet épp kultúrája definiál?” Sokáig, évekig foglalkoztatott a probléma; drámát is írtam már róla. Konklúzióm, sajnos, negatív. Nem maradhat fenn, és fel sem oldódhat.

A nemzeti államok kialakulása során úgyszólván mindenütt előállt ez a helyzet. Az angolok a keltákat (skótokat, walesieket) próbálták „lenyelni”, a spanyolok a baszkokat, a katalánokat. De az igazán tanulságos, modellértékű eset a móroké. Miután nyolcszáz évig államalkotók voltak Ibériában, a mórok spanyol fennhatóság alá kerültek, és rövid kétszáz év alatt teljesen kipusztították őket - kétmillióból végül egy sem maradt. Ez a radikális megoldás nyilván a kétféle közeg (egyrészt a keresztény-európai, másrészt a muzulmán-arab kultúra) igen nagy különbsége, inkompatibilitása folytán következett be. De még ott is, ahol kisebb a különbség, s mondjuk csak a nyelvre szorítkozik, még ott is azt tapasztaljuk, hogy a látszólag asszimilált kultúrák évszázadok múltán ismét felütik a fejüket. (Persze csak ott, ahol valakik hatalomra pályáznak ezen a címen.) Tudunk a katalán autonómiákról, tudunk a baszk mozgalomról, sőt, mint olvasom, a walesiek is kezdik ismét megtanulni a nyelvüket.

Egy kultúrát el lehet pusztítani, de megtűrni vagy asszimilálni nagyon nehéz. A kultúrák nem elegyednek maguktól és újra szétválnak, mint a víz s az olaj. Biztosan nagyon sok ellenpéldát lehet fölhozni, de általában ez a helyzet.

Mármost a román és a magyar kulturális közösség nemcsak nyelvében különbözik: társadalmi moráljuk, s az azt megalapozó hitrendszerük (vallásuk) sem azonos; egyik a keleti, másik a nyugati típusú kereszténységhez csatlakozott. Együttélésük tehát nagyon nehéz. Maradjunk ennél a szónál.

Hogy ezek után mi a teendőnk, nem tudom megmondani. Felkészülök arra, hogy egészen kivételesen, mondhatni minden szabály és nehézség ellenére, teljes jogú kulturális közösségként maradhatunk fenn, ahogy Olaszországban a németek vagy Finnországban a svédek. Mert azért van erre példa. De ha mégis a törvényszerű következik be, ha elszabadul itt a fasizmus, és a „kétmillióból végül egy sem marad” - én erre is felkészülök.

Csak beolvadásra és kivándorlásra nem készülök fel.

(Felkészülés: Holnap, 1992/10.)

Marosvásárhely, 1990. május.

A könyv elérhetősége: Magyar Elektronikus Könyvtár