A román állam centenáriumi évében

Az egységes román államnak az első világháborús békekötés alapján való létrejötte centenáriumához érkezett. Az esemény következtében egyik napról a másikra kisebbségbe került erdélyi és székelyföldi magyarság képtelen ünnepként viszonyulni e sorsforduló emlékezetéhez. A románság számára azonban mindez: nemzeti ünnep.

A csíkszeredai Hargita Népe lap székelyudvarhelyi riportere sajátos cikksorozattal kísérli megközelíteni a centenárium mai üzenetét: olyan alanyokat, beszélgetőtársakat kutat fel, akikkel őszintén gondolatot tud cserélni a mindennapi román-magyar kapcsolatok még tisztázatlan, ellentmondásos kérdéseiről is.

A riportsorozat még a kezdeteknél tart, eddig két cikk látott napvilágot; az elsőben egy olyan román lányt mutat be, akivel a közösségi médiában ismerkedett meg és aki balesete utáni felépülése idején kezdett érdeklődni a magyar kultúra iránt – olyannyira, hogy ma már magyar identitásúnak érzi magát, a nevét (Roxana) magyar ékezettel iratta át s nermrég vehette át Budapesten a Tiszteletbeli Székelynek kijáró oklevelet , a Nemzetstratégiai Kutatóintézet közbenjárására és meghívására. (Ebben pedig a következő áll: „Roxána Tudor bukaresti lakosnak, aki lelki rokonságot érez, sorsközösséget vállal az idők viharait Isten segedelmével dacosan álló székelységgel, és a testvéri összetartozás érzésétől áthatott tenni akarással száll síkra a nemzetegyesítés ügyéért, s akit a mai naptól kezdődően a székelyek közösségük megbecsült tagjának tekintenek.”) A történet annyira szembe megy a hétköznapi történésekkel, hogy bármennyire igaz, példaértéke hiteltelen.

Nem így a sorozat második darabja, amely a Bánságból Székelyudvarhelyre kihelyezett, aradi származású Popa loan Eneida történelemtanárt szólaltatja meg. A Bukaresti Egyetemen történelem-filozófia szakot végzett szakember előbb Székelyudvarhelyen volt történelemtanár, jó ideje pedig a Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégiumban oktatja történelemre a magyar gyerekeket. Ismerősei „egyszerűen Popa Jancsiként” emlegetik. A Simó Márton jegyezte beszélgetésben elárulja, hogy a székelyek közé érkezve alig tudott magyarul, szókincse szegényes volt, amit igyekezett mihamarabb bővíteni. Mivel 1989 előtt magyar iskolai osztályokban a történelmet román nyelven kellett oktatni, ő szembement a hivatalos elvárásokkal: „Azzal kezdtem, hogy az órákon már elejétől fogva magyarul adtam elő az anyagot, magyarul is kértem számon a diákjaimtól, de a vázlatokat, a tartalmi kivonatokat mindig románul írtuk le a füzetekbe. Ugyanígy jártak el más tárgyak esetében is az igényesebb magyar anyanyelvű kollégák, hiszen másképp nem volt értelme, így lehetett valamilyen formában továbbadnia tudást a különböző szaktárgyakból. Nyilvánvaló, hogy voltak tanártársaim közt olyanok is, akik nem vacakoltak túl sokat, románul diktáltak egész órán, és ez az etikailag is vitatható megoldás kielégítette őket. A román ajkú román szakos kollégák meg igen gyakran megfenyegették, meg is buktatták a diákokat, de sokat nem értek el vele, mert akkor az érettségi nem volt annyira szigorú, mint manapság.”

Bevallása szerint hamar megszerette a székely anyavárost, a kollégák is barátian, előzékenyen viszonyultak hozzá. Feleséget Aranyosgyéresről hozott, unitárius és katolikus gyökerű magyar családból. Gyermekeiket magyar nemzetiségűeknek tartja, a családban magyarul beszélnek: „ A gyermekeim számára a román tanult, idegen nyelv, éppúgy kellett nekik is megbirkózniuk vele, mint a többi székelyföldi magyar gyermeknek. Nem mondható el a mi családunkban az, hogy apa- és anyanyelvük van, mindenképp a magyaráz első, minden helyzetben ez a domináns.”

Akárcsak a rendszerváltás előtt, ma is történelmet tanít: kedvenc korszaka Erdély XIX. századának második felének eseményeihez kötődik („Gyermekkoromban is az Osztrák-Magyar Monarchia emléke fogott meg leginkább, hiszen őriztünk a családban régi könyveket, olyanokat is. amelyeket betiltottak a múlt rendszerben.”)

Arra a kérdésre, hogy milyen üzenetet jelent számára a közelgő centenárium, Popa Jancsi így vélekedik: „Erről érzelemmentesen kell a tanórákon előadni. Én úgy érzem, hogy a központosított állam, mint amilyen Románia is, túlzottan szereti ünnepeltetni magát. Minisztériumi, tanfel ügyel őségi elvárások vannak, lesznek, amelyeket teljesíteni kell. Mindezt jórészt románul kérik. Ebben mi nem vehetünk részt, hiszen a tanítványainknak nyelvi gondjaik vannak, de érzelmeik, a hátterük sem olyan. Az elmúlt években kiemelten foglalkoztunk az első világháborúval, annak csatáiról és helyszíneiről emlékeztünk meg több alkalommal. Diákjaim tantárgyversenyen vettek részt, sőt első díjat is nyertek a középiskolák közötti, TUDÁSZ nevű vetélkedőn. Én szeretem eljuttatni a tanítványaimat arra a szintre, hogy vonjanak le tanulságokat Elég kritikusan viszonyulok a történelmi eseményekhez, ecsetelem az akkori magyar kormányok hibáit, de elmondom gyakran azt is, hogy Trianonban, a leginkább kedvezményezett Románia mellett, még a később barátságosan viselkedő Olaszország és a történelmi távlatokban is mindig közelálló és szövetséges Lengyelország ugyancsak kapott magyar területeket. Nyilvánvaló, hogy Románia akkor elérte célját, beértek a háború előtt és alatt folytatott tárgyalásaik eredményei. A központosított román államnak ez a száz év nagyot és sokat jelent. Tanúi lehettünk annak, hogy a székelyektől, az erdélyi magyaroktól máris kapott néhány véleményt és visszajelzést a bukaresti kormányzat. Tudjuk, hogy a Gyulafehérvári Nyilatkozatban leírtak elég tisztán fogalmaztak az Erdélyben élő népekre és nemzetiségekre vonatkozóan, ám azok soha nem teljesültek. Mit várjunk el a központosított román államtól? Mit várjunk el Brüsszeltől, amikor ugyancsak centralizált államszövetség akar lenni az Európai Unió is? Tulajdonképpen Magyarország is központosít, hiszen Budapest-centrikus a magyar glóbusz.

- Hogyan látja Ön a Székelyföld jövőjét ebben a geopolitikai helyzetben, a román állam kebelében?

- Én mindenekelőtt az elvándorlásban látom a legnagyobb veszélyt, hiszen nincs meg az a szintű természetes szaporulat, amely pótolná a távozó fiatal generációkat. A románok milliói ugyancsak elhagyták az országot, kivándoroltak, tartósan letelepedtek. Veszélyt jelent a kettős állampolgárság megadása Magyarország részéről. Nem mondják ki hivatalosan, de jórészt lakosság-után pótlás végett vállaltákfel a határon kívül élö magyarokat. Többször járt itt Szegedről egy történészkolléga, egyetemi tanár, aki demográfiával is foglalkozik, elmondta a nyilvánosság előtt is, hogy természetesés „elegáns" dolog határon túli magyarokkal pótolni a nép ess ég vesztést. Csapda a kettős állampolgárság, hiszen egy magyarországi panellakásért cserébe igen sokan feladják itteni vidéki egzisztenciájukat. Gyönyörű szép tájak, életterek ürülnek ki itt Varságtól le a két Homoródmentéig.”

Történészként az interjúalany a székely autonómiáról sem rejti véka alá a véleményét:

„Biztos, hogy megoldás lenne a Székelyföld számára, csak itt, Kelet-Európában ez nehezen megvalósítható. A székelyföldi és erdélyi magyar politikai vezetők a Dél-Tirolban működő németek autonómiájára hivatkoznak, amely az osztrák és az olasz kormány hosszas egyeztetései nyomán jött létre. A finnországi svédek esetében széles körű ugyan a svéd autonómia, de a hivatalos nyelvhasználat ellenére is csökken a svédek, a svéd anyanyelvűek száma. Katalóniában harminc éven át volt autonómia, regionális kormánnyal, saját helyi adminisztrációval, de most úgy látszik, hogy az nem elég, akár a független állam is elképzelhető, bár nem teljesen egyértelmű a lakossági meg az állampolgári akarat... A románok felfogása teljesen más az autonómiáról, mert azt mindig a függetlenség előszobájának tartják. Arra hivatkoznak, hogy a Török Birodalmon belül négyszáz évig kvázi autonómiában éltek, amely idő alatt mindvégig megőrizték függetlenedési szándékukat, s ez a 19. század harmadik harmadában meg is valósult.”

Székelyudvarhelyi élettapasztalataira alapozva, a helybeli magyarok és románok közti viszonyról ilyen gondolatokat fogalmaz meg: „Az itteni románság létszámát tekintve nagyon kicsi, alig pár száz ember. Akik idejöttek, azok többnyire állami alkalmazottak, rendőrök, csendőrök, katonatisztek, tisztviselők, és pedagógusok is vannak köztük. Akik a Bethlen és a Tábor negyedben vagy a belvárosban élnek, magyar szomszédokkal rendelkeznek. Ők az elmúlt évtizedekben beilleszkedtek, megtanultak magyarul, a gyermekeik is könnyedén kommunikálnak magyarul, sőt szeretik, büszkék arra, hogy itt és így élhetnek. Van egy másik, ám igen heterogén réteg, amely a „rendőr-blokkban" lakik. Ezek az emberek és a családjaik is elkülönülnek az itteniektől, és egyszerűen nem értik a székelyföldi helyzetet. Ők mindannyian valamilyen képzésben részesültek, s a központosított romániai intézményrendszerben dolgoznak, abban hisznek. Megjegyzem, ez nagyon kicsi közösség. Nem lehet összehasonlítani például a maroshévízi románsággal, amely létszámában nagyobb, vannak hagyományai, de tulajdonképpen ők nem is tartoznának a Székelyföldhöz, csak idecsatolták a megyesítéskor. (Trianon előtt Maros-Torda vármegye része - szerk. megj.) Őket felhasználják néha Bukarestben a székelyek ellen.”

A kérdésre, hogy az erdélyi népcsoportok közeledését mennyiben segítené a transzszilvanizmus eszméjének az újragombolása, az interjúalany bevallja: már nem hisz benne. Hiszen a hetvenes-nyolcvanas években kivándorolt, 700 ezerre rúgó német ajkú népközösség nélkül az egyensúly megbomlott. A székelyek lelkesedése, valahányszor egy-egy román értelmiségi szokatlanabb álláspontot képvisel az együttélés kérdésében, csalóka, mert nem azt olvassák ki belőle, ami a szavak mögött megbúvik.

Popa Ioan Eneida azzal zárta vallomását, hogy nyugdíjas korában sem szándékszik elköltözni Székelyudvarhelyről, ahol otthon érzi magát: „Románia több vidékén éltem, a nyugati és a keleti széleken, a fővárosban is, ide tanárként kerültem, aztán itt tanultam meg tanítani. Mesterek és inasok voltunk együtt az itteni környezetben. A családi életünk rendezett, boldog és csendes. A város is szép.jó a hangulata, amelyben öröm jelen lenni. Jólesik hozzájárulni az itteni kultúrához, részt venni annak eseményeiben.”

(Forrás: Hargita Népe, 2018. április10., 17.)