Petőfi dinamikus lendületű és tartós német nyelvi befogadása - a költő nemzetközi sikertörténetének fősodrában - a magyar irodalomban egyszeri jelenség, amihez fogható sem előtte, sem utána nem jött, s (mint látni fogjuk) nem jöhetett létre, bármily kiemelkedő formátumú alkotónkról lett légyen is szó. A nemzet a továbbiakban kénytelen-kelletlen megtért a belátáshoz, miszerint irodalmunk "nyelvi" bezártsága vagy legalábbis minimális mozgástere áthághatatlan meghatározottság.

A német - alapvetően németországi - Petőfi-befogadás menete, legalább a primer szövegek behatolását illetően, valódi "diadalmenet" - a fordításminőség és az információkészlet legendás gyengéi ellenére. A költő pályakezdetétől számított rövid néhány éven belül indítva Béccsel (s tekintsük át itt a nagyjában ismert, de rendszeres bibliográfiában nem tükrözött főbb adatokat), még életében folytatva Lipcsével, Frankfurttal, jelenléte az életmű fokról-fokra teljesebbé váló kiadásával állandósul: Stuttgart és München, 1850-1860 (János vitéz); Kassel, 1850; Darmstadt, 1851; Braunschweig, 1852; Lipcse, 1858; majd: Pest és Bern, 1864-1868; Elberfeld-Lipcse, 1866; München és Lipcse, 1867-1871; és így tovább, a századforduló körül egészen az első Petőfi-életrajzig és az összefoglaló kiadásokig.

Azt hihetnők, hogy Turóczi-Trostler József és csatlakozóan Kiss József koncepciózus és alapos (bár a részletek bemutatásával nem sokkal a nyitófázisok után megállt) munkáihoz nincs is mit hozzátenni. Valóban, az adatok alapkörében nehéz lenne lényegesen bővíteni az összképet. A meglevő adatok - szórt voltukban, gyakori csonkaságukkal vagy rontott formáikkal - mindenesetre maguk is karbantartásra és kiegészítésre szorulnak. A fő kérdés viszont: voltaképp hogyan is történhetett meg, és (ami ezzel összefügg): mit is jelentett valójában egy nagy ország nemzedékei részéről ez a nagyon kedvező fogadtatás, eddig nem nyert minden tekintetben világos vagy egységes választ. Következésképp az sem: felkerült-e Petőfi a világköltészet kultúrtörténeti ítélettel mért élvonalába e befogadás révén? Ezzel összefüggésben Martinkó Andrással be kell látnunk (még ma is): "a magyar irodalomtudomány az elmúlt 120 év alatt alig vetette fel Petőfi világirodalmi (európai irodalmi) helyének művészettörténeti, valódi értelemben vett 'komparatista' kérdését." Ami magát a német recepció tartalmát illeti, rendelkezünk egy viszonylag megfoghatóan értelmezett, bár a sok-sok részlettel már-már agyonnyomott 1848-49-es képpel s egy sor rendezetlen további adattal. Jelen áttekintésünk keretében, a föltárt főbb elemek egybeillesztése, összefoglalása mellett, megpróbálunk egy-két lépéssel tovább is menni, vagy legalább továbbgondolkodni.

1. A népies költő - európai erőtérben

Petőfi német nyelvű, más nyelvterületekre is innen átvezető "felfedezése", mint azt Turóczi-Trostler és Kiss József valóban széleskörűen feltárta, eredetileg a németajkú-kétnyelvű pesti, pozsonyi stb., majd a forradalom napjaiban a költő felfedezésébe bekapcsolódó Lajtán túli (bécsi, brünni, prágai) patrióta és demokrata értelmiség teljesítménye. Az ő fáradozásaikat karolják fel németországi forradalmár és demokrata írókörök, hogy 1849 után, a Lajtán inneni-túli emigráció és a defenzívába szorult német "márciusi" irodalom közös erőfeszítéssel tegye teljessé a magyar költő bemutatását. Németország egy időre - az ausztriai önkényuralom idejére - a költő korai utóéletének mintegy a "hátországa" lesz, s elemi fogadókészségét a későbbiekben is fönntartja.

Turóczi-Trostler befogadás-rajza széles felvezetéssel tárgyalja azt az érdeklődést és várakozást, ami a kora tizenkilencedik század és hasonlóan a német "előmárcius" (Vormärz) irodalmi gondolkodásában Herder és Goethe óta elevenné vált Kelet- és Kelet-Közép-Európa s ez utóbbi övezeten belül nem utolsósorban Magyarország iránt. A herderi nép-eszme fölmérhetetlen kincset és friss energiákat sejtett keletről, Goethe "világirodalmi" gondolata törvénnyé emelte az irodalmak egyetemes kapcsolódását. Herder eszmemenetében kimondatlanul is ott feszült a "nép" mint entitás és mint politikai "nemzeti" identitás Németországban szétvált kettőssége. Goethe is talán részben ezt a hiátust ("kulturális nemzet") igyekszik kitölteni a "világirodalom" globalitásával. Ők ketten ezzel mindenesetre megalapozták legalább a filológia (Schlegek-fivérek, Grimmék, Humboldt és mások) rendszeres kitekintés-igényét, de a keletre irányuló figyelem a szellemi élet más területein is megjelent. Magyarországot illetően a magyar reformkor kezdete óta a (a szövetségen belül) politikai-rivális Ausztria belső viszonyait "tesztelő" kíváncsiság külön szerepet is kapott - tehetnénk hozzá. Így Németországban tárt karokkal fogadták és véleményezték mindazokat a feldolgozásokat és áttekintéseket, amelyek helyi munkálkodás eredményeképp - Gaál György vagy Majláth János 1820-as évekbeli gyűjteményeitől Greguss Ágost összeállításáig (Ungarische Volkslieder, 1846) - német nyelven napvilágra kerültek, mint ahogyan német, osztrák utazók, látogatók beszámolóit és irodalmi rajzolatait is. A nevek sorában ott vannak a hazai, gyökeres élményt szállító vándorok és a környezettel először ismerkedő vendégek. A produktumok a Petőfi-korszak felé haladva mind közelebbi kontextusát adják magának a Petőfi-recepció meginduló folyamatának, sőt szerzőik olykor már részt is vállalnak ebből.

A "vándorok" sorába tartozik három jeles kortárs. Egyikük a nagy "sváb-magyar" lírikus: Lenau (1802-1850), aki a "puszta"-romantikával (melyet még Faust-költeményébe is beleszőtt) jóval Petőfi előtt megismertette a német közönséget. A másik: a muzsikus Nyugat-Magyarországról - Liszt Ferenc -, aki a koncertteremben viszi a külföld elé azt, amiről az utazóktól áradozni hallott: a magyar zenét. Végül harmadikuk: Beck Károly költő (1817-1879). Számára a német az országbeli "elmaradott" kereteken túllátó érvényesülésvágy eszközeként választott nyelv. Amikor ambíciója húszévesen külföldre vezeti, "Lenau nyomában a júliusi forradalom és az Ifjú Németország teremtette új politikai légkörben lép be a német irodalomba", és "hetyke modorával, magyar ruhájávál, ábrándos, mindig izgatott pátoszával, magyar témáival" vonja magára a figyelmet , munkáiban egyebek mellett Janko, der ungarische Roßhirt ('Jankó, a magyar csikós', 1842) című, Eötvös Józsefnek ajánlott verses regényének magyaros koloritjával. "Bei Gott, ich bin ein echt' Magyarenkind" - így hangzik szállóigévé vált vallomásköltői verssora. Időben visszafelé tekintve Beck bizonyos értelemben német előfutára s mintegy megtestesített "előképe" a jó tíz évvel később feltűnő Petőfinek. Fordítóként és propagandistaként fel is ajánlkozik később (1846) magának a költőnek, de a szándék néhány vers átültetése után, mint a pálya első lendülete egészében is, elapad. Amikor Petőfi "belép" a német irodalomba, Lenau-, Beck-párhuzamokat és egyenes hatásokat igazol vissza, mint ahogy egyes részelemekben visszaigazolja az egész Ifjú Német-vonulatot: Freiligrath-ot, Herwegh-et is és legfőképp Heinét.

A jövevényekből emeljünk ki egyet: Steinacker Gusztávot (1809-1877), a Felvidéken, majd Debrecenben tevékenykedő, republikánus meggyőződésű osztrák-német protestáns lelkészt, Anastasius Grün- és Uhland-követő költőt. A legkorábbi Petőfi-fordítók egyike - sajnos, csak jóval később publikált darabjaival vált e minőségében is ismertté. Turóczi-Trostler az "úttörők" között több szereplőt tárgyal, akik elsők lehettek vagy voltak, ám kísérleteiket szintén csak később publikálták, akárcsak Steinacker pályatársa: Kolbenheyer Móric (1810-1884) felvidéki, majd soproni evangélikus lelkész, aki Eperjesen, 1845-ben ismerkedett és barátkozott meg a költővel, s már ekkor fordította. (A Magyar Irodalmi Lexikon kitétele: "Kerényi Frigyessel versengve már Eperjesen elkezdte németre fordítgatni Petőfi, Arany, Vörösmarty, Czuczor, Garay és mások költeményeit" - még más irányba is mutat.)

A pesti és pozsonyi német nyelvű lapok publikus recepciója egyébként egészen 1844-45-ig visszanyúlik. Ez a kör a forrása a Bécsben 1846-ban kiadott első, a pozsonyi Dux Adolf (1822-1881, később a Pester Lloyd rangos munkatársa) fordította, több mint félszáz verset felölelő, életrajzi bevezetővel ellátott válogatásnak (1. jegyz.), melyből már egy évvel korábban ízelítőt adott a Wiener Sonntagsblätter is. Pestről legalább további öt-hat jeles név felmerül egykorú fordításokkal: Hoffmann Károly, Kornfeld Viktor, Zerffi Ignác és mások. Pesten és másutt sok esetben német anyanyelvű zsidókról van szó, akik, mint Kiss József jelzi, "friss levegőt hoznak az addig meglehetősen elszigetelt, provinciális jellegű magyar sajtóba", s a Fiatal Németország eszméivel érintkezve, "a magyarsággal való szoros kulturális együttműködés hívei és munkásai". Aktivitásuk mind intenzívebb, s a csúcspont a Nemzeti dal és több más forradalmi vers röplapokon terjesztett többszöri fordítása a nagy napokban. Utóbb fény derült arra, hogy a Nemzeti dal folklorizált német változata mint a badeni felkelők indulója kapott nemzetközi szerepet. Publikus síkon is a nagyobb súlyú első fordítók egyike a Felvidékről Bécsbe került és a forradalmi napokban igen aktív Anton Vilney (alias Karl August Tersztyánszky von Náda, ill. Terzky, 1808-1870). Turóczi-Trostler "az 1831-i magyar koleralázadás első szépirodalmi feldolgozásaként" méltatja Toni - Ein Gemälde aus Ungarns Gegenwart ('Tóni - Festmény Magyarország jelenéről', 1844) c. "álcázott önéletrajzi regényét". Vilney e művébe már beillesztett egyet s mást népdal- és balladafordításaiból, melyeknek 1848-ban kiadott gyűjteményébe (2. jegyz.) végül a Petőfi-verseket besorolta.

Petőfi német nyelvű megismertetésének és elfogadtatásának fő képviselője magyarországi körből, vérbeli fordításkészség és elmélyített nyelvismeret nélkül is, a már-már kalandorformátumú műkedvelő-fantaszta Kertbeny (Benkert) Károly Mária (1824-1882) Pestről. Fékezhetetlen megszállottsággal szegődik el a magyar irodalom és művelődés külföldi elismertetésének harcosául. Jár-kel a fiatal irodalom alakjai, közöttük Petőfi nyomában (közvetít Petőfi és Dux, ill. Beck között), utazik, ismerkedik Németországban. 1845-től lép színre Jahrbuch des deutschen Elementes in Ungarn című "Magyarországi-német évkönyvével", és elkezd fordítani - Petőfit és másokat. Majd hirtelen ötlettel ismét útnak ered. Útvonala - Turóczi-Trostler eleven rekonstrukciójában: Trieszt, Velence, Milánó, Chur, Zürich, Genf, Bázel..., régi és új ismeretségek, Betty Paolitól Heinrich Zschokkéig és Gottfried Kellerig; útipoggyászából előrántva, mindenkit idegen nyelven írt magyar tárgyú olvasmányokkal, elsősorban Petőfivel traktál. (Dux Petőfi-kötetének példánya is vele van.) A magyar költőről egyébiránt már ő előtte is hallottak valamit, valahol. Misszionáriusi hevével úgyszólván valamennyi "áldozatát" lehengerli. Aztán (1847) irány: Párizs (Béranger, Hugo, Sue) s természetesen: a régóta ott élő, már beteg Heine, akit az élő fordításbemutató nyomán állítólag már meg is nyert Petőfi ügyének, és üdvözölteti a magyar pályatársat. (Kertbeny maga beszéli el találkozásait, élményeit bőbeszédű beszámolóiban, emlékezéseiben; a részletek valósághitele nem ellenőrizhető. Hogy mi a tárgyszerű valóság például a Heine-beszélgetés Kertbeny által előadott tartalmát, a későbbiekben a költőtől kapott levelek számát és egyebeket illetően, arról azóta is folyik a nyomkeresés.)

Következő állomás: London (Sir John Bowring - későbbi angol Petőfi-fordító -, Freiligrath, Carlyle), majd pedig Berlin. Itt Karl A. Varnhagen von Ense (1785-1858), fiatal korában mint katonatiszt, diplomata Nyugat-Magyarországot, Bécset megjárt közíró, Heine-fegyvertárs és Puskin-fordító, Toldy Ferenc ismerője, régi vágású környezetében talál megértő fogadtatásra, támogatáskészségre (1848). Cikkezik Petőfiről, a magyar irodalomról rangos orgánumokban. A vele szellemi-rokon Bettina von (Brentano-)Arnimmal elmaradt találkozásért utóbb kiadós levelezés formájában nyer kárpótlást. Kitörnek közben a forradalmak - legmegfelelőbb hátszél Petőfi (és Kertbeny) hajójának. Új állomás: Weimar, Liszt Ferenc, akihez Petőfi neve a lehető legjobb ajánlólevél.

Kertbeny a hosszú vándorút alatt, miközben Jénában "idegen nyelvekből fordított" verseivel (Gedichte aus fremden Sprachen 1848) sikerült bemutatkoznia, meg tudta szervezni egyre gyülemlő Petőfi-fordításainak kiadását; ha nem Heine kiadójánál: Campénál Hamburgban, akkor hát Frankfurtban. Az út most idevezet 1848 októberében, ahol május óta ülésezik az alkotmányozó nemzetgyűlés, a küldöttek sorában a német és osztrák politikai, szellemi progresszió képviselőivel, közöttük ismert írókkal, költőkkel. A küldöttek egyike: a Heine párizsi körében megismert Alfred Meißner (1822-1885), csehországi német, Lenau- és Heine-követő író, Kertbeny az ő összeköttetései révén jut - Turóczi-Trostler szerint - Frankfurtban kiadóhoz. A kötet (3. jegyz.) Duxénál jóval bővebb (abból 16 darabot újraközlő) válogatásával, nyomatékosabb bevezetőjével, Heinének és magának Petőfinek szóló lelkes, kettős ajánlással meg is jelenik a következő év közepén, bár a költő termését alig követi tovább 1846-nál. (Versek - 1843-1844, Versek - 1845-1846, ilyen csoportosításban: Dalok, Bordalok, A szerelem gyöngyei, Cipruslombok, Csillagtalan éjszakák, Vegyes költemények, Rajongók - ebben a Szabadság, szerelem!-mel, a Véres napokról álmodom-mal és az Egy gondolat bánt engemet-tel.) Hamarosan a költő eltűnéséről, valószínű hősi haláláról értesülő közönség megrendülésével ver többszörözött erejű visszhangot.

Itt zárul a recepció első köre 1849-ben, még a költő életében megjelent két önálló kötettel, a kettő között a más címbe rejtett, kisebb verscsokorral, a pesti sajtóközlésekkel. A bécsi megjelenés: nyomjelző a nyelvterület legközelebb eső centrumában, ahol ugyan ennél több aligha remélhető, de továbblöki az anyagot a politikailag igen érdekelt Németország felé. Az induló recepció fő feltétele az aktuális német fogadókészség és a hazai közlésvágy összetalálkozásával teljesült, és a realizálás során fölbecsülhetetlen jelentőségű a hazai németek, a nyelvben járatos rétegek melléállása. A fordítói teljesítmény karaktere a dilettáns és a középszerű között mozog. Előbbi a grammatikai fordítás kényszeredett elvébe kapaszkodik; sajnos az irány fő képviselője, Kertbeny először az egész Petőfin (Aranyon, másokon is) "végigmegy", mire valamelyes rutinra szert tesz 1866-os próbálkozásával. Utóbbi a korabeli német utóromantikus és Vormärz-líra bevett kliséibe göngyöli, legjobb esetben is "heinésíti" és "uhlandosítja" Petőfi verseit. A hatás ekképpen csökkentett esélyeit illetően a tapasztalat mégis az, s ezt az egykorú nyelvterületi kritika megerősíti, hogy a fordítói salakon is még "átsüt" az eredeti lendület, a vélhetően petőfies szenvedély.

A "magyar" motívumokat, folklórelemeket távolról amúgy már ismerő olvasó jól-rosszul érzékelhette azt, amit a sematikus bevezetők is igyekeztek kihangsúlyozni: az egész költői világ népi ágyazottságát, friss életteljességét, megérezhette a népi dimenzióban kitűzött szemléleti centrum tudati erejét, szabadító lendületét. Heine és többen mások, függetlenül egymástól, hirtelen két nevet találtak hasonlításképpen: Burns-ét és Béranger-ét, a kettőt viszont legalább is együtt. A Petőfi-"paradigma", különösképpen hasonló német irodalmi megfelelő híján, itt is meg tudta érinteni a forradalomváró kedélyeket.

2. A nemzeti hős - forradalom után

Kertbeny a frankfurti kötettel magához ragadta a kezdeményezést. A fölzárkózók vagy szintén nem lépnek előbbre a Petőfi-anyagban - így, ismét Csehországból, Moritz Hartmann (1821-1867), neves költő és közíró, frankfurti parlamenter, a bécsi és a pesti forradalom, a magyar szabadságharc ihletében írt, ezt a bukásig végigkísérő Reimchronik des Pfaffen Mauritzius ('Móric pap verses krónikája', 1849) szerzője. A magyar Szarvady Frigyessel közösen adtak ki válogatást, a versanyag nagyjában a Kertbenyének tükörképe (6. jegyz.). Vagy, ha egy pillanatban mégis előzik, úgy gyorsan ledolgozza a lemaradást. A bécsi diáklégió keretében Magyarországon harcoló Adolf Buchheim és Oskar Falke Kasselben három füzetben jelentetett meg válogatást a magyar politikai költészet terméséből (5. jegyz.). A bevezető-kommentárokban a magyar függetlenségi küzdelmeken dogmásan túllátó, "internacionális-forradalmi" távlatokba ágyazott gyűjtemény elsőként mutatta be Petőfi nagy politikai verseit, harci dalait (Liszt Ferencnek, Batthyány Antóniának, ill. George Sand-nak ajánlva). Kertbeny, Vasfi (Eisler) Mórral (1818-?) szövetkezve, névtelenül közreadott, közös magyar nyelvű munkájuk, a Hangok a' múltból - A' magyar nemzet' nagy napjainak emlékeül (Lipcse, 1851) kibővített és Uhlandnak ajánlott német kiadásával (7. jegyz.) válaszol a kihívásra. (Nem közömbös ebben a sorban természetesen a vállalkozó kiadók politikai, kultúrpolitikai háttere - a kiadások elemzése e szempontból külön stúdiumot igényelne.)

Kertbeny mindeközben (1849-1851-ben), saját vezérfonalát követve, a János vitéz-zel és a Hóhér kötelé-vel foglalkozik. A Kertbeny fordította (rímtelen) Der Held János 1850-ben (4. jegyz.), a Der Strick des Henkers 1852-ben (Halléban Schmidtnél) látott napvilágot. Szétküldvén a Petőfi-versek kötetét, akár indulhatna haza. (Frankfurtban a parlamentet is berekesztették.) De nem jut át a német-osztrák határon. Bad homburgi szükségszállásán éri a Varnhagen von Ense berlini köréhez tartozó Bettina von Arnim (1785-1859), a Goethe-kultuszát is megőrző romantikus iskola "nagyasszonyának" szenvedélyes levele, melyben a Petőfi-versek kiváltotta érzelmeinek, a magyar szabadságharc vérbe fojtása feletti döbbenetének és fájdalmának ad hangot. A mélyen érző Bettina asszony írása egy évnél is hosszabban tartó levelezés nyitánya lett, mely kettejük Petőfi-élménye körül forog - Bettina ezer kérdésével és gondolatával, Kertbeny minden gátat áttörő, az asszony lelkesedését csak tovább gerjesztő rajongásával. De belefértek a levelezés témáiba a János vitéz-fordítás vagy a készülő magyar népdal-összeállítás (Auswahl ungarischer Volkslieder, Darmstadt, 1850) műhelykérdései is. Bettina javasolta a munkák nyelvi, formai átdolgoztatását, végül azok jobbára eredeti szövegállapotukban jelentek meg. A Bettina-életrajzíró Ingeborg Drewitz tömören így adja meg a berlini Petőfi-történet summáját: "Petőfivel való találkozása a forradalmi küzdelmek utáni légüres térben érte Bettinát, amikor a 'Király-könyv' folytatásával is megakadt. A Petőfi-féle költői izzás lendületbe hozta. A költőt Goethe-rangra emelve, a lírai 'egészségét' kijátszva Heine 'érzelmi önáltatása' ellen, [...] az ő 'napfényű' költészetét állította az egész 'elöregedett' nyugat lomha élettelensége elé példának."

Ami az eddigiekben még nem fordult elő: Bettina von Arnim Petőfi-lelkesedése művekben ölt formát. Két, Petőfi ihlette alkotása: a költőt mint a "fény" géniuszát megéneklő, sokat idézett (Turóczi-Trostler tanulmányában Hajnal Anna fordításában közölt), Hölderlinre ütő himnikus költeménye: Petőfi dem Sonnengott ('Petőfi a Napistennek'), melyet megküldött Kertbenynek, valamint, "királytérítő" művének (Dies Buch gehört dem König: 'A Királynak való könyv', 1843) keserű koncepcióváltásról tanúskodó folytatása: Gespräche mit Dämonen ('Beszélgetés a démonokkal'). Az uralkodót ebben rossz lelkiismeretének démonai látogatják; egy pásztorfiú látomásaiban megjelenik a nemzetszabadító hős dicső alakja. Bettina von Arnim más, német és európai barátainak írt leveleiben is áradozik a magyarokról és világraszóló költőjükről, lelkükre kötve az emigránsok megsegítését. Nem sokkal ezután hamarosan megbetegedett, a "Petőfi barátjával" folytatott levelezés abbamaradt.

Kertbeny időközben hazatért, persze nem maradt örökre itthon. A Bettina-féle Petőfi-költeményt megjelentette soron következő, 1858-as, összefoglaló igényű Petőfi-kötetének (8. jegyz.) élén. A könyv súlyát tovább emelte, hogy Friedrich Bodenstedt (1819-1892) költőtől, a "Kelet-nyugati Díván" Goethe-babérjaira áhítozó, emellett Lermontov-, Puskin- és Turgenyev-fordítótól kapott előszót hozzá. Bodenstedt őszinte pártfogása odáig terjedt, hogy szakmai tanácsokkal is ellátta Kertbenyt további munkájához, aminek eredménye 1866-os Petőfi-kötetén (10. jegyz.) meg is látszik.

Pesten, Pozsonyban sem szakadt meg egészen ezalatt a német nyelvű Petőfi-közlés és -kiadás. Maga Kertbeny gondoskodik (ha természetszerűleg cenzúrázott-öncenzúrázott korlátozásokkal is) a folytonosságról. Album Hundert Ungarischer Dichter ('Száz magyar költő albuma', 1854) című összeállítását több más fordító bevonásával adta közre, drezdai-pesti (2-4. kiadásában - 1866-ig - lipcsei, majd prágai) impresszummal. De mellette jelentkeznek, még egyszer Dux és mások is, régiek és újak. Kint pedig, magyarok és más monarchiabeliek után, bár csak szerényebb körben, mégis színre lépnek német tolmácsolók. Turóczi-Trostler egyik utolsó adata Georg Friedrich Daumer (1800-1875) újhegeliánus filozófiai, valláskritikai (utoljára misztikus) író, költő, Háfiz-fordító (s a titokzatos lelenc: Kaspar Hauser körüli ténykedéséről és publikációiról is ismert) kortárs utánköltéseiről szól, melyekből - Petőfi neve nélkül - jó ötvenet besorolt "világköltészeti daloskönyvébe" (Polydora - Ein weltpoetisches Liederbuch. 2. 1855).

A 60-as években igazi vetélytársa is támadt Kertbeny Károlynak: a német-sziléziai születésű és 1849-ben Berlinből kitoloncolt Theodor Opitz (sz. 1820) személyében. Emigránsoktól tanult magyarul. Mint D. Szemző Piroska elmondja, miközben Berlinben Madáchról cikkezett, Krakkóból jelentkezett kötettervével a lipcsei Otto Wigandnál, aki pesti sógorához, Heckenast Gusztávhoz irányította. Utóbbi nagy osztrák szerzőpartnerétől, Adalbert Stiftertől kapott pozitív véleményt, és 1864-ben kiadta Opitz terjedelmes, Deák Ferencnek ajánlott kétkötetes gyűjteményét (9. jegyz.), csak a merészebb politikai verseket nem merte még ekkor vállalni. Opitz fordítói teljesítményének nem kelt sokkal jobb híre Kertbenyénél, annál kevésbé, mivel a "monopóliumát" féltő ősfordító hadjáratot indított a vetélytárs ellen (Szemző

P. Opitz pártján áll), amire Opitz az "olcsó" második kiadás előszavában megfelelőképp válaszolt. A kimaradt anyagot négy évvel később a berni kiadásváltozatban adta közre, ugyanezt a kötetet utána áthozta Bécsbe is. Opitz ugyancsak Svájcban (és utána még egyszer Németországban) jelentette meg, németül először, az Apostol-t. (Az újdonsült Petőfi-fordító pesti tartózkodásának további gyümölcse, s erről kézikönyveink nem tudnak, Kemény Zsigmond Zord Idők-jének az eredetivel egyidejű német kiadása 1867-ben, Zürichben.)

1867-70 körül zárul tehát a Petőfi-mű nagyjában-egészében teljes német fordítási befogadása (a próza nagyobb része és a drámai peremek nélkül) - a közreműködői és kiadói kör személyi, földrajzi kiszélesedésével, Pestre, végül Bécsbe történő visszacsatolásával. A recepció e szakaszában egy pillanatra kapu nyílik a Petőfi-jelenség alkotói feldolgozása előtt is. Bettina von Arnim és Petőfi látomásos találkozása talán valódi "világirodalmi" pillanat: máig eleven és bármely más nyelvre továbbfordítható, magyarra is visszafordítható, pregnáns Petőfi-hatásörökséget foglal magába. Egy másik, nem ilyen elementáris találkozás a Heinéé. Sokat idézett véleményalkotása fiatalabb költőtársáról a Kertbeny-féle őskötettel történt megismerkedése nyomán (a fordítónak írt levélben) ugyanazt a "meglepően egészséges és egyszerű" karakterét emeli ki, mint minden más megszólaló, egyszersmind világosan megjelöli a kortárs német költészet reflexív, "elmélkedésre hajló" ("hamleti") ernyedtségét és ziláltságát, amihez viszonyít, - amihez önmagát is odakapcsolja ("magamnak is csak néhány ilyen természetes hangom van"). Így nem fűzi hozzá "több" a meglepett érdeklődésnél és - halálában - a döbbent érzelmi azonosulásnál, mint ezt a magyar küzdelem bukását sirató, "1849 októberében" című vers rejtett Petőfi-idézetei tanúsítják. A markáns Petőfi-nyomok nemigen terjednek túl e két nagyszerű példán, és nem sűrűsödnek Petőfi-hatássá. Ez - a forradalom után - mint elméleti lehetőség sem áll fent. A Petőfi-kép a "hős" nemzeti költő képletévé magasztosul, ami azt jelenti: Petőfi német befogadása a forradalom után a költő-alak befogadása, a név: szimbólum, s végül önállósult névjel, mely hosszú időn át fennmarad. Így használhatja Fontane egyik első, magyar környezetet érintő regénye hősének neveként (Graf Petőfy, 1884).

3. A "klasszikus" Petőfi

A diákkorú Friedrich Nietzsche Petőfi és a "magyarok", Magyarország iránti meglepő érdeklődésével a századforduló óta, az érintett név kiemelt súlya okán, gyakran foglalkoztak. Nietzsche Petőfihez kapcsolódó vagy épp csak "magyar" motívumokkal írt költői és zeneszerzői (!) zsengéiben (Petőfi-dalok és egyéb kompozíciók) a 60-as évek elején inkább csak ifjonti, romantikus egzotikumkeresése (egyben esetleg zenei-formaesztétikai kíváncsisága) jut kifejezésre, s ott van mögötte az akkor már historikussá vált, egész Lenau-, Beck-, (korai) Liszt-kontextus. Nyilván az ifjúi "lázadás" is párosult mindezzel, ha (Lengyel Béla kiemelése szerint) Theodor Körnernek, a napóleoni idők patrióta-költőjének Zrínyi-drámája is szerepelt a háttérélményben, valamint ha az öt korai Petőfi-népdalvers mellett a Bilincs c. verset is megkomponálta. Ezeknek az elemeknek a Nietzsche-életműben további nyoma nincs, legfeljebb még az kapcsolódik hozzá, hogy későbbi lipcsei diáktársával, Petőfi-fordítói és propagandista-szerepében éppen elinduló erdélyi Hugo von Meltzl-lel közösen is diszkutálták a témát.

A cipszer-ivadék Meltzl (1846-1908) 1864-65-ben látogatta a lipcsei egyetemet (tanulmányait másutt folytatta), s ezeket az éveket használja fel fordításprogramjához is, melynek eredményeként 1867-től jelenteti meg válogatásait (11. jegyz.). Hazatérve és az épp megnyitott kolozsvári egyetem német nyelvi és irodalmi tanszékvezetői posztját elfoglalva pedig (az ő esetében sem különösebben dicsért) fordítói munkát is tovább folytatja, egyben egyedülálló kezdeményezéssel rendszeresített összehasonlító filológiai munkásságának egy szeletét is a Petőfi-téma tölti be. Zömmel többnyelvű folyóiratának (Összehasonlító Irodalmi Lapok, 1877-1888) 'Petőfiana' rovata öleli fel ez irányú leleteit, de emellett németországi folyóiratokban megjelentetett cikkeiről is érdemes tudni. A mélyen filozófiai érdeklődésű Meltzlnél, Schopenhauer-tanulmányai kapcsán is, megkülönböztetett hangsúlyt kap a Felhők ciklus. Petőfi-értékelésében, amit jószerint összeurópai propagandájában képviselt, ő is Goethéhez közelítette a magyar nemzeti költőt, akárcsak hirtelen fellángolásában Bettina von Arnim.

Nietzsche Petőfivel való találkozásából egy fontos következtetés mindenképp levonható: a német Petőfi-kötetek az idő tájt már elég nagyszámú és folyamatosan frissített áttekintésekben voltak közforgalomban ahhoz, hogy egy új nemzedék önkéntelenül is találkozhassék a versekkel: a nevezetes magyar költő bevonult a német nyelven olvasható költészeti kínálatba, gyakorlatilag az új költők sorában foglalta el a helyét. Lengyel Béla megtalálja a weimari archívumban azt a kötetet, amelyben "Nietzsche ceruzával megjelölt több verset [...] A továbbiakban nyilvánvaló, hogy nemcsak ezt a válogatást ismerte. A Weimarban őrzött kötet függeléke számos német nyelvű Petőfi-válogatást sorol föl, melyek l849 és l957 között jelentek meg." Turóczi-Trostler kimondja: Kertbeny 1858-as kötetéről van szó. Az előszóíró Bodenstedt, Petőfire nézve feltétlenül hízelgően, "jótékony hatást" vár tőle a német költészet akkori, kifáradó klímájára. Ez azonban csak az egyik megközelítése Petőfi megjelenésének a német versolvasmány-kínálatban. A Petőfi-fordítások és kiadások minden elképzelést felülmúló hulláma a másik oldalon odakötődik ehhez, az 50-es évek és a századvégi irodalmi forradalom modernizációja között hosszan elnyúló, epigonális ezüstkorhoz, melynek reprezentatív vonulata nem a lírában, hanem a "költői realizmus" regionális élményű, csendes, egyszersmind érzékeny prózájában halad (Stifter, Keller, Raabe, Storm, Fontane). Maga Bodenstedt is a bajor királyi udvar mecenatúráját élvező "müncheni költő-kör" divatozóan sápadt lírikusai sorában (Geibel, Heyse és mások) találja meg a helyét. A nagy epigon-korszakban rajtuk kívül csak a (Nietzsche részéről kezdetben csodált, majd elvetett) wagneri zenedráma tűnik ki zajos diadalával, miközben szerte-széjjel a lapályokat a Gartenlaube című családi lap nevével fémjelzett, giccsközelben helyezkedő, szentimentális álromantika önti el. S a "Gartenlaube" feltűnik a Petőfi- és magyar-divat háttérelemei között is, mint soron következő recepciós esetünk mutatja. A régi 48-as Steinacker Gusztáv a forradalom után Weimar körzetében telepedett le, itt folytatta lelkészi munkáját és irodalmi tevékenységét. Tételezzük fel: bizonyára csak a tömegízlés széles, elsősorban nőnemű közönségkörének a kegyeibe akar férkőzni lipcsei-pesti közös kiadásban 1875-ben megjelentetett magyar költői antológiájának (21. jegyz.) ajánlásával, melyben helyet kaptak, végre, Petőfi-fordításai. Akár elővigyázatlansága, akár fiatal évei óta megkopott esztétikai ízlése jóvoltából azonban túlságosan a közelébe lép ennek a vonzáskörnek. Az ajánlás így szól: "E. Marlittnak, W. von Hillernnek és E. Wernernek, a 'Gartenlaube' poéta-asszonyainak, a hódolat és a példát követő igyekezet jegyében".

A Petőfi-hagyománnyal kapcsolatban ugyanebben az időben a magyarországi dimenzióban is a felemás aktualizálás kerül előtérbe. Az irodalom helyzete, a rokon társadalomtörténeti fejlemények párhuzamában, nagyon is hasonló a két nemzeti régióban. Amint a forradalom előtt a modern nemzet megteremtésének feladata oldaláról, ha eltérő kontextusból is, érintkezésbe került a német politikai, szellemi stratégia a magyarral, az érintkezés a visszavert forradalom után még szorosabbá is lett az eszmények, vágyak névleges, halasztó fenntartásában, majd a hiátus érzése fölött napirendre térő "beteljesedés"-illúzió aprópénzre váltásában. Az irodalom nagy emancipációs lendülete itt is, ott is megtörik, csak addig elért hozadékát őrzi és ápolja, tehetetlenségében önkritikának veti alá, de nem bővíti. A drága örökség konzervált állapotában megy át abba a hagyomány-készletbe, amivel a 60-as évek végén a nemzeti kérdés kompromisszumos megoldására alapozott (német egyesítés Ausztria nélkül, dualista megegyezés Ausztria és Magyarország között) konszolidáció az új korszak önbizalmát alátámasztja. E készleten belül a közelmúlt nagyjaiból egy csapásra "klasszikusok" válnak, a valamikori konfliktusos elemek már nem zavarnak, ugyanakkor nem is érdekelnek különösebben senkit. A 70-80-as évek irodalmi kultúrája általánosságban Magyarországon is a forradalom előtti nagy vonulatból konzervesített népi-nemzeti, népies-romantikus másodkultúra, az 1876-ban, többek mellett Meltzl aktivitása nyomán megalakult Petőfi-Társaság szemhatárát is beleértve; a művek, életművek egyetlen nagy standard örökség monumentumává kövesednek egybe, aranyozott és historista illusztrációkkal ellátott díszkiadásban, a feltálalás igényszintjét tekintve könnyű átmenettel az üres dekorativitás és a dilettantizmus irányába. A német "arany" alap a magyarénál tágabb hagyományt ölelhet fel: az emlékmű talapzatába kerül a korai emancipációs fázis két óriása: Goethe és Schiller. Velük és a romantika-utóromantika irodalmi hőseivel (Körner, Uhland, a korai Heine és a többiek) együtt kerül az albumba ("album": gyakori, koncepciójelző címeleme a költői antológiáknak) Petőfi mint két nemzet irodalmának immár közös emléktárgya.

Teljes mértékben egybehangzó ezzel az album-értékűséggel az irodalomtörténeti kép lapos sztereotípiája, ahogyan egy "Illustrierte Geschichte der fremden Literaturen" (O. von Leixner műve 1883-ból), az orosz irodalomnak sem szán több teret ugyan, mint a magyarnak (20-20 lapot), s ebből Petőfi nem keveset foglal el, ám ugyanazt a néhány formulát ismétli ("friss erejű" népköltő, "legnagyobb" nemzeti költő stb.), amit hasonló munkák 1848 táján (pl. Johannes Scherr: Bildersaal der Weltliteratur, 1848) Dux és Kertbeny nyomán felkaptak. Elapad egyébként a német eredeti reflexió is, ami 49-50 körül elindult a nagy hagyományú berlini Magazin für die Literatur des Auslandes vagy a lipcsei Deutsches Museum és néhány más orgánum lapjain; a 60-70-es években csak a magyar fordítók egyike-másika (így pl. Meltzl) jelentkezik a témában.

Meltzl-et követően a hazai népszerűsítők új, fiatal serege veszi át a stafétabotot, széles körben, egész Magyarország területéről - kiadási helyként zömmel az abszolút centrumok: Budapest, Bécs s Lipcse mint német könyvközpont háromszögében, valóságos fordítási dömpinggel ostromolva a német nyelvű könyv piacát. Ezúttal is figyelemre méltó a kétnyelvű zsidó értelmiség hangsúlyos részvétele. (Ezt az összefüggést igencsak érdemes lenne az egykorú vásárló- és olvasóréteg vonzatában is megvizsgálni.) A nevek felsorolása is hosszú: az igen nívós fordítónak mondott, mind a Petőfi-, mind a Kisfaludy-Társaságba beválasztott Neugebauer László (1845-1919) gazdag válogatása több kiadást megért (12. jegyz.); Abafi-Aigner Lajos (1840-1909) könyvkereskedő-literátor - régi és újabb fordítókból vett, saját fordításokkal megtoldott összefoglalásával (uo.); az igen rövidre szabott pályát befutó életrajzíró, Madách-fordításáról is ismert Fischer Sándor (1854-1889) Petőfi-könyve (13. jegyz.) egyáltalán az első, nagyobb szabású Petőfi-biográfia, majdnem egyidejűleg magyar fordításban is megjelent; Schnitzer Ignác (1839-1921) zenekritikus-librettista-hírlapíró, a Cigánybáró c. Strauss-operett szövegírója, Jókai-fordító - mint az 1910-es összefoglaló kiadás fordítója és szerkesztője; egy élet munkájával előkészített anyagából a maga János vitéz-átültetését már korábban közreadta (14., ill. 12. jegyz.); Farkas Miksa (?-1896) - a Meyers népszerű klasszikusok sorozatában, Goldschmidt J. a Reclams Universalbibliothek alapsorozatban kiadott válogatásával (ld. mindkettőt 12. jegyz.), avagy Steinbach József (1850-1927) a Schnitzerét megelőző átfogó gyűjteményével (14. jegyz.), és így tovább. A késő tizenkilencedik századi kiadások Petőfije az obligát, ismétlődő szövegű Jókai-bevezetővel, a költő Barabás Miklós-féle portréjával, a Schnitzer-gyűjtemény magas kultúrpolitikai szintű megtámogatásával (Berzeviczy Albert volt az útra bocsátó!) szabadon jár-kel a maga honi nemzetiköltő-kultusza és a németre "honosított" egzotikum fényköre között. Mekkora lehet a dömpingben a fétis és a sekélyes vagy kuriózus értelemben vett dilettantizmus részaránya? A kései recepciónak ezt a tömegtermeléses és tömegfogyasztásos elemét, úgy tűnik, a kutatás eddig észre sem vette, nem hogy feltárta volna. (Demeter Tibor gépiratos bibliográfiája sorolja fel, elég nagy teljességgel, száraz adataikban, a címeket.)

A kései Petőfi-recepciónak volt egy, ma legendásnak vagy - feltáratlansága okán - főképp rejtélyesnek tűnő, igazán rendkívüli esete: a Burgtheater vezető színészének, Josef Lewinskynek (1835-1907) a pódiumműsora Petőfiből, mellyel bécsi sikerét követően a 80-as években egész Németországot bejárta. Fischer Petőfi-könyvének ajánlása az ő nevére szól. Ha leszámítjuk az érdeklődésből a "sztár"-művésznek szóló hányadot, akkor is marad jó adag élő Petőfi a produkcióban, ami valamennyire helyrebillenteni látszik a mérleg nyelvét a klasszikus-divat formalizmusa ellenében. De ez is csupán egyszeri epizód, és ismét csak a névjel sztereotípiája működik, ha a magyar költő neve olyan, teljesen váratlan és hamis összefüggésben kerül elő, mint 1891-ben Hermann Bahrnál, aki, az irodalom "modern" forradalmát az "idegek romantikája" (impresszionizmus, szimbolizmus) jegyében proklamálva, hirtelen előkapja egy gyenge csattanó kedvéért: "Petőfi is megmondta: 'Anyám, az álmok nem hazudnak!'" (" Die Träume Mutter, lügen nimmer" - vajon melyik fordítás szerint?) - nagy valószínűséggel a Lewinsky-produkcióra emlékezve.

Áttekintésünk végén újra feltehetjük kérdéseinket: mit jelentett, mit hozott a német Petőfi-befogadás, és: egyáltalán hogyan kerülhetett rá sor? - és megpróbálkozhatunk egyféle összefoglaló válasszal. Petőfi - első, jó-rossz magyarországi és ausztriai fordító-hívei útján - a maga stiláris és eszmei demokratizmusával, már a "népdalokból" sugárzó forradalmi energiájával, akárcsak a honi színtéren, elementárisan csapódott be az osztrák s különösen a német forradalomvárás érzelmi-eszmei centrumába, a német költészet egykorú terén belül betöltetlen helyet foglalva el. (E ponton a német "előmárcius" reprezentánsával: Heinével történő egybevetés visz el a történeti-irodalomtörténeti szituáció megrajzolásához.) Az érzelmi-eszmei dimenzióról van szó, főhangsúlyt vetve az érzelmire. A forradalom után ugyanez az érzelmi súly - a költő tragikus halála nyomán elmélyítve - emeli tovább költő-alakjának befogadását, azt az érzelmek megkopásában is odatartozóként kezelve. A Petőfi-féle költészet mint homályosan felismert paradigma - Martinkó Andrásnál egy lehetséges meghatározás-változat szerint: "népinek ('természetesnek') és műköltőinek, korszerűnek és 'öröknek' integrálásával az európai irodalomban még utoljára s egyedülálló módon felcsendül egy költői dikció mint a művészet és szépség közös anyanyelve [...]" - a népies korszakán, másképp strukturáltan, régebben átjutott német irodalomban már a forradalmi időszakban sem követni való költői minta, hanem: egy meg nem élt, másfajta lehetőség monumentuma, jelképe, ami évtizedeken át, klasszicizált fétis-értékén és kultúrszociológiailag problematikus beállásaiban is, közel marad a közönséghez. A német Petőfi-befogadás szinte leglényegesebb tanulsága egyébiránt a korán elkezdődött és hosszantartó folyamat, amelyet zömmel magyarországi tolmácsolók, a Petőfi nagyságát és a magyar költészet "export"-jogát illető tiszta meggyőződésből tartottak életben, két nyelv és két kultúra egykorú magyarországi szövetségének erejét a két nemzeti nyelv és kultúra összekapcsolásában is kamatoztatva.

Forrás: Kisebbségkutatás, 1999 / 3. szám