„Beszélgetés a keserű múltról”

Az év utolsó negyedében jelent meg Kun Miklós Prágai tavasz – prágai ősz című könyve. A volt szovjet vezetők visszaemlékezéseit közlő kötetből adjuk közre most a Pjotr Seleszttel – aki 1968-ban az SZKP PB befolyásos „ukrán frakciójának” tagja, az UKP KB első titkára volt – folytatott beszélgetés magnóról leírt, szerkesztett szövegét.

Kun Miklós: Ön hogyan kezdett el Csehszlovákiával foglalkozni? És miként lett a kérdés szovjetunióbeli szakembere 1968-ra?

Pjotr Seleszt: Amiről eddig beszélgettünk, az korábban nagyrészt az államtitkok kategóriájába tartozott. Ma már viszont sok mindent el lehet mondani. Például azt is, hogy a mi KGB-seink nagyon jó viszonyt alakítottak ki cseh és szlovák partnereikkel. [Büszkén, elérzékenyülve.] Többször találkoztak; előfordult, hogy a két ország határán. És őszintén beszéltek egymással. Hiszen az akkor még szocialista világ volt. Az információ tehát eljutott a [kijevi] KGB-be, ahol ezekről a beszélgetésekről mindig feljegyzést készítettek számomra.

Ez sokat segített nekem abban, hogy eligazodjam a csehszlovák dolgokban. A kárpátontúli területi pártszervezet első titkára például... Milyen Jura is volt?

Kun Miklós: Ilnyickij. Jurij Ilnyickij.

Pjotr Seleszt: Úgy van. Ő is gyakran érintkezett szlovák partnereivel, és mindent azonnal jelentett nekem. [...] Előfordult, hogy magam is találkoztam a szlovák elvtársakkal, többek között Vasil Bilakkal. Így megtudtam, milyen hajsza folyik a pártapparátus tagjai meg az állambiztonságiak ellen. Az ellenforradalmárok keresztekkel jelölték meg azoknak a házát, akikkel le akartak számolni. Pontosan az történt, mint maguknál 1956-ban. Valóságos ellenforradalom!

Szóval rengeteg információ futott be hozzám. Én mindent jelentettem Moszkvába Brezsnyevnek és Podgornijnak. Ok pedig tájékoztatták a Politikai Bizottság tagjait. [Kihúzza magát.] Az én jelentéseim alapján!

Azután elérkezett az idő, amikor a Brezsnyevhez befutó KGB-információ meg az én jelentéseim nyomán Moszkvában úgy döntöttek, hogy Drezdában hívjunk össze egy megbeszélést, amelyen a szovjetek mellett az NDK, Lengyelország, Magyarország, Bulgária és Csehszlovákia is képviselteti magát. Csak a románokat nem hívtuk meg. Ceauşescunak nem volt világos álláspontja ebben a kérdésben. Különben is mindig zavart keltett a jelenlétével. [...]

Drezdában sikerült megszorongatnunk Dubceket. De hát mit is mondhatott védekezésképpen? Csak azt ismételgette: „Mindent helyre fogunk hozni...” Ezen a tanácskozáson ott volt Bilak is meg egy másik elvtárs...

Kun Miklós: Kolder?

Pjotr Seleszt: Igen. Drahomír Kolder is szóhoz jutott. Olyan dolgokra mutattak rá, amelyekről nekem sem volt tudomásom. Őszintén beszélek! Kiderült, hogy a helyzet még sokkal súlyosabb. Jól emlékszem, Dubcek milyen keményen rájuk szólt. Ők persze erre megijedtek. Gondolja csak meg, mit érezhet az ember, ha a Központi Bizottság első titkára kiabálni kezd vele mások jelenlétében!

Kun Miklós: Emlékszik rá, hogy Dubcek mit kiabált? Ez nem szerepel a jegyzőkönyvben.

Pjotr Seleszt: Valami olyasmit vetett oda Koldernek, hogy „Maga nem mond igazat! Es ki fogjuk vizsgálni, hogy miért beszél így!” Ezt mondta. Nekünk meg azt ígérte, hogy rend lesz, de a bajok egyre csak súlyosbodtak. [...] Hajtóvadászat indult a káderek ellen! Ezeknek a nyomására leváltották a [csehszlovák] hadügy- meg a külügyminisztert [Bohumír Lomskyt és Václav Davidot – K. M.]. Pontosan úgy zajlottak a kádercserék, mint most nálunk!

El kellett döntenünk, hogy mitévők legyünk. Ilnyickij újra felhívott telefonon: „Pjotr Jefimovics – mondta –, nagyon elmérgesedtek a dolgok. Csehszlovákia szét fog esni!” [...]

Megint találkoztunk, ezúttal Varsóban, 1968. július 14-én és 15-én. Gomulka kérlelhetetlenül kemény álláspontot foglalt el a csehszlovák kérdésben. Ulbricht is hasonlóan vélekedett. Zsivkov szintén. Kádár ezzel szemben, ha nem is semleges, de képlékeny álláspontra helyezkedett. A csehszlovákok viszont meg sem jelentek. Mi pedig hosszan vitatkoztunk, mitévők legyünk.

Kun Miklós: Ki kivel vitatkozott?

Pjotr Seleszt: Mindenki mindenkivel. S hogy áthidaljuk a vitát, amint ez ilyenkor szokás, különbizottságot hoztunk létre a közös közlemény megszövegezésére. Én is a tagja lettem. Két álló napon át fogalmaztuk a dokumentumot. És elhatároztuk, levelet intézünk a CSKP Központi Bizottságához, s közzétesszük a sajtóban. Nyíltan vállaltuk a konfrontációt!

Kun Miklós: Miközben hadgyakorlat címén szovjet csapatok vonultak be Csehszlovákia területére, és javában folyt a megszállás előkészítése.

Pjotr Seleszt: Még nem tartunk ott! Előbb az ágcsernyői tanácskozás jött 1968 júliusának végén. Ahhoz is volt némi közöm. Varsóban felmerült, hogy valamennyien, testületileg utazzunk Csehszlovákiába. Erre szót kértem. „Elvtársak, de hát önöket senki nem hívta! Megérkezünk, és még szállodánk sem lesz. Megtörténhet, hogy a pályaudvaron kell majd aludnunk. Ott fogunk tárgyalni is? Ellenzem ezt az utazást.” A többiek végül egyetértettek velem.

De tárgyalni csak kellett! Ezért azt találtuk ki, hogy találkozzunk ezekkel a határon. Hogy nekik se legyen megalázó, de nekünk sem. Engem bíztak meg, találjak egy erre alkalmas helyet. Felrendeltem Ilnyickijt Kijevbe. Eljött, és kiterítettük a térképet az asztalon. Először Csapra gondoltunk, de hát ott nincs megfelelő hivatalos épület. Így került szóba Ágcsernyő. Átmentünk Csehszlovákiába, megnéztük az ágcsernyői vasútállomást. Visszatértem, és mindent megbeszéltem Andropovval, az akkori KGB-elnökkel. Neki csak az volt a fontos, hogy miként lehet biztosítani az őrséget. „Ott nincsenek őrbódék meg angol vécék” – mondtam neki. „A vasútállomás egy nagy mező közepén van. Meg ott a Tisza. Lakjunk Csapon, vasúti kocsikban!”

Közben nagykövetünk, Cservonyenko elintézte Dubcekkel, hogy ott legyen a megbeszélés. Mi a cseheket megelőzve érkeztünk Ágcsernyőre. Ahogyan elhaladtunk az állomásépület előtt, látom ám, hogy vagy ezer ember vár ránk. És mind ordítoznak. Brezsnyev zavarba jött. „Mit kiabálnak?”, kérdezte. Mivel ukrán vagyok, értettem szlovákul. „Azt ordibálják, hogy vigyázzanak Dubcekre!” – mondtam. „Tán azt hiszik, azért jöttünk, hogy felakasszuk őt?” – kérdezte Brezsnyev.

Bementünk az állomás épületébe. Kettős őrség állt előtte: a mieink és a csehszlovákoké. Ma is előttem van, ahogy a hosszú asztal két oldalán farkasszemet néztünk egymással... [Abba akarja hagyni, fáradt.]

Kun Miklós: Van még ereje, hogy folytassuk?

Pjotr Seleszt: Már fáradékony vagyok. A pártkongresszusokon valaha még négy-öt órán keresztül szövegeltünk anélkül, hogy szünetet tartottunk volna.

Na jó. Szóval az ágcsernyői tárgyalásokat Dubcek nyitotta meg, hiszen ő volt otthon. Azután Brezsnyev előadta, miért jöttünk, és mit akarunk tőle. Jegyzeteltem a felszólalásokat, valahol megvannak ezek az iratok. Tolmácsok is voltak velünk. Emlékszem, Svoboda elnök ült velem szemben. Első dolgom volt, hogy köszönjek neki, ő meg némán visszanézett, és csak bámult rám. Később egy cédulát írt nekem: „Kedves Seleszt elvtárs! Elnézését kérem, hogy nem ismertem fel azonnal.”

Kun Miklós: Megvan ez a cédula?

Pjotr Seleszt: Igen. Es annak a kemény felszólalásomnak a vázlata is, amely hideg zuhanyként hatott a csehekre. Dubcekék megkapták tőlem a magukét. Azt mondtam: „Nem akarok beavatkozni a csehszlovák belügyekbe, de Dubcek elvtárs adjon magyarázatot, hogyan kerültek ellenséges röplapok hozzánk, Ukrajnába, a csehszlovák határ közelébe? Olyan nacionalista tartalmú förmedvények, amelyek ukrán területek átengedését követelik Csehszlovákiának. Itt az egyik!” És tényleg elővettem egy ilyen dokumentumot, amelyet a KGB-sektől kaptam.

Még a mieink közül sem tudta senki, hogy én mire készülök. Mintha bomba robbant volna! Dubcek zavarba jött. „Erről nem tudtam” – hebegte. „Majd kivizsgáljuk”. Erre én: „De hiszen ön az előbb a CSKP vezetőjeként szólalt fel, és azt mondta, ura a helyzetnek. Hogy lehet ez igaz, amikor maguknál tiszta ellenforradalom folyik, és a maga tudta nélkül ilyen röplapok terjednek? Nem hiszek magának, Dubcek elvtárs!"[...]

Ezután szünetet tartottunk. A CSKP küldöttségének egyik tagja, Smrkovsky elsietett valahová, és felhívta Prágát. Leadta a drótot: „Seleszt felszólalása volt a legkeményebb. Szíven döfött minket!” Másnap ez meg is jelent a lapokban. A szünetben pedig odajött hozzám Bilak. „Amit Dubcek mond, azt mások sugallatára teszi” – magyarázta nekem. Brezsnyevnek pedig – talán az én felszólalásom következtében – hasmarsa lett. Fetrengett a vagonban, s kezelte magát. Ahogy ez szokás.

Kun Miklós: Hogyan?

Pjotr Seleszt: Vodkával.

Kun Miklós: Ágcsernyő után következett a pozsonyi találkozó.

Pjotr Seleszt: De közben még volt egy kellemetlen epizód. A csehek meg a szlovákok elutaztak. Én nagyon elkeseredtem, éreztem, baj lesz. Pártunk vezetői a vagonok mellett tébláboltak. Volt, aki a Tiszában horgászott. Andropov pedig személyesen guggolt a vagonok alatt, hátha felfedez egy bombát. Láttam, hogy mindenki le van hangolva. Meghívtam hát őket a vagonomba, ukrán kolbászt és italt kerítettem, de nem tudtam őket jókedvre deríteni.

Le akartam kötni az elvtársakat. Volt egy vadászházunk a közelben, meg két tó, tele pisztránggal. Meghívtam oda Brezsnyevet és Podgornijt, de ők nem jöttek, csak Koszigin. Alekszej Nyikolajevics ki is figurázta őket: „Le vannak sajnálva...” Amint utaztunk a vadász- házhoz, katonákat pillantottunk meg. Koszigin nem is tudta, milyen sok csapatot vontunk össze a határon. Főleg tankokat. Megálltunk. A katonák meg a tisztek körülvették a kormánykocsit. Sokan tolongtak körülöttünk, hát bemutattam nekik Koszigin elvtársat. Őt nem ismerték fel a katonák, de engem igen! „Megállapodtak?” – kérdezték tőlünk. Kertelni kezdtem, Koszigin viszont legyintett. „Semmiben nem állapodtunk meg.” „Akkor engedjenek minket oda! Majd mi megmutatjuk nekik!” – hangzott kórusban a válasz.

Kun Miklós: Maguk tehát már javában készültek a bevonulásra, miközben Pozsonyban, augusztus legelején a barátságról és együttműködésről szónokoltak.

Pjotr Seleszt: Ne legyen naiv. Diplomácia is van a világon. Na és mi történt Pozsonyban? A csehek ott sem hátráltak meg igazán!

Kun Miklós: És a szovjet hadseregben nem tapasztalt ideges légkört?

Pjotr Seleszt: Miért mindig csak a szovjet haderőt emlegetik?! A Varsói Szerződés tagállamainak egyesített erői vonultak be. Maguk, magyarok is! Ivan Jakubovszkij marsall részletesen jelen- tett nekem mindent Kijevben a bevonulás előtt. Nálunk pedig korábban mindenhol rend volt. A hadseregben is! A legfiatalabb újonc is vakon hitte, hogy a haza védelme mindenek felett áll. Augusztus 21-én hajnaltájt ötezer ejtőernyősünk érkezett Prágába.

Kun Miklós: Mit tud a bevonulás okozta emberveszteségeikről?

Pjotr Seleszt: A mieink részéről alig volt ilyen. Valamilyen oknál fogva a 13- as számra emlékszem. A titkos jelentésekben az szerepelt, hogy ennyien haltak meg, de nem golyó által. Egyiküket egy tank gázolta el, egy másik vízbe fúlt. Kettőnek vagy háromnak nem nyílt ki az ejtőernyője és szörnyethalt.

A csehszlovák hadsereg nem mert ellenállni. Többek közt azért, mert a mieink felhívták Dzúr honvédelmi minisztert, és azt mondták neki: „Ha csak egyetlen katonátok rálő a bevonuló csapatokra, felkötünk téged a legelső póznára!”

Kun Miklós: Ki telefonált Prágába?

Pjotr Seleszt: Grecsko marsall!

Kun Miklós : Amikor a szovjet ejtőernyősök elrabolták Prágából Dubcekéket, kis kerülővel Lengyelországon keresztül Kárpátaljára vitték őket. Egyeztették ezt önnel?

Pjotr Seleszt: Hogyne. Andropov hívott fel. Kérdezte: „Hol helyezzük el őket?” Azt mondtam: „Egy Ungvár melletti vadászlakban lesz a legjobb. Ott jók a körülmények. Őrséget is adunk nekik, de nem egyenruhában.” Így is történt. Dubcek és Cerník eleinte nagyon sírt a letartóztatás után. Azt hitték, kivégezni viszik őket. Két nap múlva azonban némileg megváltozott a helyzet. Moszkvába szállították ezeket az embereket, hogy tárgyaljanak a mieinkkel.

Együtt szállásoltuk el őket a többiekkel, akik Prágából érkeztek. Úgy marakodtak ott, mint a skorpiók egy befőttesüvegben, hogy aláírják-e a jegyzőkönyvet, vagy sem; kössenek-e alkut a szovjet féllel. Ezt persze pontosan tudtuk, hiszen minden szavukat lehallgattuk.

Olyasmit is mondtak egymásnak: „Mi lesz, ha aláírjuk a jegyzőkönyvet, ők meg ezután Szibériába száműznek minket?” Csak Svoboda nem beszélt így, a többiek szinte mind nyüszítettek. Aztán mégiscsak írásba adták: beleegyeztek, hogy a szovjet csapatok ideiglenesen Csehszlovákiában maradjanak.

Kun Miklós: Hatvannyolc után már nem foglalkozott a csehszlovák kérdéssel?

Pjotr Seleszt: Dehogynem. Csehszlovák küldöttség jár Kijevben, fogadnom kellett őket. Még Dubcek volt hatalmon. Moszkvából meg Brezsnyev és Podgornij jött el. Nagy vadászatot rendeztünk nekik, de semmi jó nem jött ki belőle.

Forrás: História, 1999/1