Históriás siralmak és narratívák vajdasági tónusban

Hozzávetőlegesen is lehet tudni, hogy nem itt, nem én, s nem közvetlenül a mi folyóiratunk olvasói számára formálódó írásban kaptunk közvetlen felbiztatást arra, értékeljük vagy méltányoljuk értelmező kontextusban a határokon átívelő irodalmi hálózatok jelentésterét, mögöttes történéseit, témaköreit, legjelentősebb irodalmi vagy kritikai képviselőit… A felbiztató közvetlenség azonban mégis ül rajtunk-bennünk, amikor egynéhány szakmunkát kézbe veszünk. Itt ezért csak futó (felületes, vagy alig-értő) olvasatra lesz mód, ám szándék szerint ez több lenne a lapozásnál, hisz – észrevettük, vagy sem, ismerjük-e vagy sosem is hallottunk róla – a magyar irodalom kortárs vagy közeltárs szépliteratúrájáról, ennek felkiáltójeles értékeiről volna szó, miközben pedig mintegy bármely elemző műnél (mégannyira irodalmi alkotásnál) java többségünknek halovány képzete sincs arról, kik a kortárs és irányadó, meghatározó és stílusteremtő, életút- vagy életmű-hosszan a magyar irodalmat érdemben gyarapító alkotóművészek. Nem könnyű ilyesmit bevallani, ennyi bizonyos. Azt sem könnyű, hogy egy-egy főszereplő, egynémely korszakos mű vagy pozitív kritikai fogadtatás (a befogadó, hírelő, piacformáló vagy vélemény-alakító média-visszhangot is ide számítva) még korántsem akkora „garancia” az értékőrző szemléletmód kialakítására, hogy hatására nem a divat, hanem a fajsúlyos tudásminőség értelmében értesültek lehessünk a legfontosabbakról. Csak provokálok a kérdéssel: lenne szíves a Tisztelt Olvasó egy kortárs macedón elbeszélőt, litván költőt, bolgár novellistát, horvát kritikust, ukrán esztétát, szerb vagy román irodalomtörténészt megnevezni, akinek az elmúlt negyedszázadban kitartóan olvasgatta műveit vagy akár csak nevét is elégszer hallotta volna…?! Talán előbb akad japán szamuráj halálvers-antológia a könyvesbolti polcon, akiért odanyúlunk, mint lengyel regényíró, osztrák fordító, cseh illusztrátor vagy román eszmetörténész munkájához. Ne kérdezze az olvasó, miért van ez így. Szégyen, vagy sem, ameddig nem lesz valaki irodalmi mártír vagy könyvfesztivál-nagydíjas, politikai tónusban hangosbeszélő vagy filmforgatókönyv terén világhíres, addig-hanem észre sem vesszük. Talán túl sok a távoli kincs és túl nagy a behozatal egy kis európai nyelven…? Túl közelien ugyanarról vagy ugyanúgy írnak, semhogy vonzó lenne…? Bizonnyal talány, közös talány ez, de keserű tapasztalat is. Az analógiák persze messzire visznek: előbb értesül a világ java többsége egy celeb válásáról vagy gyermekáldásáról, mint egy török drámáról, marokkói regényről vagy jelentős észt szobrász korszakalkotó kísérletéről.

Ezen bár tépázódhatunk, kevés az. Talán nyitni kéne…, legalább az ablakot. S mégannyira, ha amúgy is nyitva van, csak ki kéne pillantani rajta. Mert kinyitják azok, akik e tájakon nemcsak járatosak, de szomszédosak, értők és nyelvismerők is, sőt átlátják folyamatát és jelentőségét mindannak, amiről számunkra sokszor minden apró hír már megvilágosító összegzés. Ám a szövegszerű megvilágosításnak, rendszerszerű olvasatnak és értelmező elbeszélésnek is megvannak bevett módjai, irodalomtudományi eszközei, közlési felszínei, orgánumai – ahol persze csak ritkán járandunk. E járatsűrítés érdekében alább egy kézre eső és fölvillanyozó munkát hozok példaként, hátha megsejdít valamit abból, amiből eddig sikerült kimaradnunk, de nem pótolhatatlanul.

Az egyik, s nem első, de annál jelentősebb áttekintés, melyet itt bárki irodalom iránt érdeklődő és kisebbségi identitások felé fogékonysággal bíró olvasó számára figyelembe ajánlok, Bence Erika munkája, mely a Miért sír Szulimán? Elemzések, bírálatok a magyar irodalom köréből címre-alcímre hallgat,¹ és olyan elemző áttekintések felé kalauzol, melyek révén nemcsak két, mesterkélten semmivel sem elválasztott korszakba, konkrétan a 18. század végének irodalmába, és elemzési vagy kritikai kontextusaiban a századfordulós, szecessziós magyar irodalmi folyamattól napjaink narratív felfogás- és alakulástörténetébe vezetve kínál távlatos rálátást, de ezek szimbolizációs vagy jelentéstörténeti metszéspontjait is érzékenyen leköveti. Ez a „le”követés valójában csak kalauzolás inkább, hisz a rálátás és beavatás révén például olyan „archetipikus és modern hősök” magyar történeti portré- és regényirodalmi mélységeit tárja föl (5-36. old.), melyekben például a negyvennyolcas idők figurái délvidéki naplók és emlékezések révén elevenednek meg, a szecesszió létformát kínáló művészeti komplexitása Herczeg Ferenc úti- és hadinaplói révén válik átláthatóvá, hogy mindezt olyan összefüggésrendbe helyezze, ahol már a modernség mint dokumentumregények tükre, Arany János A nagyidai cigányok című eposzparódiájának visszfénye, a háborús témakör „sci-fi”-ben megjelenő változatai, a légionista világháborús naplók vagy a poszttraumás állapotok regényei mint társadalomlélektani esettanulmány eszközeit érvényesítő korrajzok fogalmazhatók meg. (Ha „bonyodalmasnak” tetszik így ez a megidézés, az elsősorban az én hibám.)

Amit a Szerzőről tudni érdemes, azt egyetemi oktatói oldala elárulja, gazdag publikációs listával együtt.² Mint irodalomtörténész is, egyetemi tanár, folyóiratszerkesztő, közéleti ember is segít annyiban a fenti történeti regényfolyam átlátásában, hogy egyes témaköreihez idővel visszatér, belső összefüggésekre is rápillant, saját szakmai publikációinak és a fogadtatás vagy megjelenés közegének harmonikus összehangolásával a mélyrétegeket is fölfejti az értelmezés kontextusaiban, így mintegy nem csupán „oktat”, hanem korábbi munkáiban is végigvezet a lehetséges rálátások szemlézésével, a vajdasági magyar irodalom általunk igencsak kevéssé (és még méltatlanabbul nem) ismert változástörténetében is. E kontextualizáló aspektus alapja egyfelől a regénytörténetek történetisége, avagy szimbolizációs képleteik szinte vizuálisan is érzékelhető alakzatba rendezése,³ ahol a Vajdasághoz mint kulturális régióhoz kötődő történelmi regény műfajának, szereplőinek, alakjainak, belső rétegződéseinek dilemmáival és e dilemmázás irodalmi-alkotói hagyományaival vet számot. Miképpen a kötetcím is mutatja: a hagyomány olvasata és értelmezési horizontja csupán formálisan térségi, valójában „másra mutató” is, s ebben a kiindulópontként szolgáló legkedvesebb, legmélyebben és legtöbbször elemzett szerző, Gion Nándor munkássága kap központi státuszt, de talán leginkább azért, amiért „a főbb értelmezési szempontokat az emlékezet prózapoétikai működése, a határ- és önazonosság-problémák vizsgálata adják” Bence számára. A kötet ajánlójából vett mondat egyben a másra mutatás lehetőségét is kihasználja (vagy stílszerű fordulattal élve inkább „kiaknázza”), elsőül is azzal, hogy a Gion-regények értelmezései mellett éppen a határhelyzetekbe forduló sorsok, a kényszerű hősiségbe durvuló kihívások, s egészében maga a földrajzi környezetbe iktatottság rejtekező problematikáit hozza összefüggésbe a Gion utáni időkben bemutatkozó, a jelen történeti kultuszaiba illeszkedő írók (példaképpen Vasagyi Mária vagy Lovas Ildikó) prózájának a történelmi regény képviselte tradícióban elhelyezésével.

Teljesebb pályaképre persze nem vállalkozom, de a „Szulimánhoz” visszatérve annyit fölöttébb fontos jelezni, hogy Bence tematikus fókuszába hozott írók (itt csak „szemezgetve”: Márton László, Schein Gábor, Tarkó János, Darvas Gábor, Farkas Géza, Végel László, Böndör Pál, Péterfy Gergely, Dragomán György, Závada Pál, Szilasi László, Térey János) szinte mindannyian valamiképp részei-részesei annak a jelentéshálónak, mely az értelmező érdeklődés ekképpeni szemléjével részint „lelki (tér)képek” formálói, részint valamiféle „végtelen könyvtár” (Géczi János) kontextusokba zárt szereplői, multik és dögkeselyűk (Kötter Tamás), angyalok és halálok (Kontra Ferenc), máglyákat és „hatványozottan emberi” lényeket (Dragomán és Péterfy), „túl ismerős történeteket” (Márton László) és valódi „nemzedékregényt” (Grecsó Krisztián) megidéző teljesítmények foglalatába illeszkednek. Ez a „hálózatba” tagozódás, melyben az értelmező rész éppúgy komponense a műnek, mint a kiegészítő vallomás vagy a biográfiai lenyomat, napló, bírálat, narráció is, valamiképp a 21. évszázadiság stabil előképeiként kezeli mindama sorsokat, melyek tagadva vagy méltatva is bennünk élnek, körülvesznek…

Az irodalmi mű (mondjuk kiemelhetnénk az „Archetipikus és modern hősök a magyar történelmi regényben” tanulmányt, 18-36. old.), amennyiben „A múlt horizontja” értelmében (szintén Bence Erika monográfiájának címe)⁴ mintegy azt körvonalazza, hogy az értékvesztő korokban, amikor a férfiasság és győzedelmesség nemcsak a nemzeti ideál szimbolikus értéktöbblete, de a sok és alapos összehasonlító kutatás nyomán immár kimondható, hogy a mítoszkritikai szemlélet alapján (Hayden White történetírási fikcionizmusa – „történelem nem volt, hanem lesz” – és Northrop Frye műfajelméleti kontextusa értelmében: „a legtöbb »történelmi« regény valójában románc”) számot kell vetni egy prózarománc-felfogással, mely a múltról alkotott diszciplináris közmegegyezés és a regénykultusz építette hőstípusok valódisága kontrasztjában a történeti narratívák hőskereső szándékaira immár rálátni próbál. Ma már pedig ez nemcsak magatartásmintáktól, beszédtechnikáktól és jelképektől való távolságot eredményez, de ennek igényével a motivikus összefüggéseket összefoglalva immár kimondhatóvá teszi: „fokozódott a kutatói kétely: hagyományos értelemben vett történelmi regény nem lesz, és nem is volt soha. Mert amit annak hittünk, az románc volt. ’Mit gyászol a magyar történelmi regény?’ – olvashatni ezt az ironikus kérdést egy, a történelem elbeszélhetőségének lehetőségeit tárgyaló tanulmányban. Először talán a referencialitást. Következik a lakonikus félválasz. Majd egy idézet Darvasi László A könnymutatványosok legendája című regényéből: »Amit elvesztünk, arról mesélni kell.« A logika azt sugallja, a történelmi regény emlékéről van szó. A könnymutatványosok meg csak sírnak, gyászolnak. »Mi egyebet tehetnének, ha tudják, mi a vége?«” (lásd: Konklúzió? 35-36. old.).⁵

Az irodalomelmélet és regényhistória ilyen „felülolvasata” a kötet további portréiban, pályaképeiben, regény- és elbeszélés-kritikai észleleteiben, akár jelenkor-értelmezési történeti mezőben is segíti átélni azt, hogy „a történelem ebben az értelemben már többé nem az a tárgy, amelyet időbeli távlat választ el az elbeszélés idejétől, s nem is az a jelenségegyüttes, amelyet a múltról alkotott diszciplináris közmegegyezés tényarchívumként prezentál, hanem az az interpretációs tapasztalat, amelyet folyamatosan ’újrabeszélnek’, új perspektívába helyeznek” (19. old.). S ha fennebb csupán annyit jeleztem, kevéssé áll módunkban a vajdasági magyar irodalmat ily árnyaltan ismerni, azt a kötet egy másik írásának jelképes megidézésével illusztrálnám, miképpen lehetne mégis valamit fölfognunk mindabból, amit e kortárs hatásegyüttes kínál. Ebben három konkrét mű, Márton László Minerva búvóhelye (2006), Schein Gábor Bolondok tornya (2008) és Vasagyi Mária Pokolkerék (2009) című regényének összehasonlító vizsgálata révén vázolja föl a jelölt regénytípus műfajkonstelláló elemeit, jellegzetességeit.

„A jelenkori magyar regényirodalom egy határozott vonulatát a történelmi regények műfajrendjébe helyezi a közmegyegyezés, holott e művek épp arra a XIX. századi elbeszéléshagyományra íródtak rá, amelynek történelmi hitelességteremtő erejét mind az aktuális értelmezés, mind a későbbi recepció megkérdőjelezte; ilyen az 1850-es években megnyilatkozó Jókai-elbeszélés, vagy a Nagy Ignác-, Kuthy Lajos-féle posztromantikus regény. Hogy a Márton-, a Darvasi-, a Láng- vagy a Háy-próza mégis a jelölt kontextusban tűnik megszólíthatónak, abban a műfajtípust konstituáló tényezők jelenkori újragondolása ismerhető fel. Egy ilyen szemlélet értelmében a természetes időrendet, az ok-okozatiság elvét, a krónika-, illetve a történetírás verifikációs hatását, valamint a kollektívum sorsát befolyásoló események, személyiségek közmegegyezéses ideálképeknek való megfeleltethetősége kritériumát, amelyeket korábban a történelmi narratívát legitimáló tényezőkként tartott számon a szaktudomány, felváltották a történelmi tapasztalat textuális eredetéről, a többféle történelem létezéséről alkotott elképzelések. Újabb szemléleteink értelmében a múltról szóló beszéd adekvát formája lehet az imaginárius/bizarr történelmi térbe és időbe helyezett válságmodellálás és horizontképződés, a múlt másságának jelentésképző ereje, azaz a múltba vetített jelenérdekű kérdezés elve. Ez a narratíva egyszerre több műfajkonstellációra mutat, azaz egyidejűleg több műfaji regiszter megszólaltatása révén hoz létre sajátos, múltat reprezentáló regényvilágot. A jelölt narratíva vonzatkörébe sorolható művek egy részének besorolhatósága, a történelmi regény műfaji konvenciói szerinti olvashatósága még ennél is bonyolultabb dilemmákat vet fel. E regények ugyanis rendre abszorbeálnak, megjelenítenek és kompozícióteremtő elvként működtetnek olyan hagyományos, új, vagy mindkét elgondolás szerint értelmezett történelmi műfajkonstruktív elemeket, mint a történelmi esemény, tény vagy személy jelenléte, valamely korszak társadalmi viszonyainak utánképzése és az emberek sorsában való művészi tükröztetése, ugyanakkor e tényezők jelenérdekű kérdező mivolta, a nemzet sorsát befolyásoló és (válság-)modelláló szerepe elmarad. Jelentéses funkciójuk legtöbbször a metaforikusság irányába mozdul ki. A történelmi regény egyik tipikus az eposztól átvett és transzformált jellegzetessége a nemzet sorsát befolyásoló történelmi tett tematizációs síkja. E regények fő cselekményszála a nemzet születését, a hazateremtést, szabadságának kivívását stb. jelentő események vonalán halad: az Új Haza/Új Trója létrehozásának eseményeit jelenti. Az értékteremtés (a teremtő/kereső hősök) ilyen típusú megnyilatkozása az általunk vizsgált, illetve műfaji szempontból problematikusnak jelölt regényekben rendszerint szellemi tettként, mozgalomként, folyamatként manifesztálódik, ezért e művek a művészregény, illetve a nevelődési regény felé is kötődéseket mutatnak. Elképzelésünk szerint egy olyan regénytípusról van szó, amelynek műfaji konstellációja a XX. század végi történelmi regény vonzatkörében jött létre, de attól lényegesen el is különbözött; leginkább művelődéstörténeti regényeknek nevezhetnénk, vagy a pszeudovalóságos tényregény elnevezéssel jelölhetnénk őket...”.

Bence Erika kötete tehát részint korábbi, két évtizednyi elemzésből, részkutatásból, tematikus monográfiából, kritikai fókuszú összegzésből építi föl a „Szulimán-körképet”, részint mintegy velünk együtt „ugorja meg” azt a lehetőséget, hogy a történelmet regényes alakzatban és pszeudovalóságos tényirodalomban olvasóinak felkínáló literatúrát (eposztól a valóságmodellig és metaforáig) e jelentéses funkciók mentén újra végiggondoljuk. Egyúttal persze azt is: a megjelenített regények nemcsak kompozícióteremtő elvként vagy komplex elgondolás szerint értelmezett műfajkonstruktív történelmi viszonyok utánképzéseiként fontosak, hanem nemzeti sorsok, válságok, eposzok és történelmi tettek emberi sorsokban jelenérdekű kérdezőket is motiváló metaforikus eredményeiként legalább annyira. Ha lesz történelem, ha nem, ha nyer értelmet, ha vége szakad…, mindegy, akkor is. S ennyiben máris/mégis visszatért Szulimán korának siralma, az eszmeileg-esztétikailag „utánképzett” történelmi korszak ziláltságából fakadó, az értékvesztettségből még kilátást nyújtó idő esélye: a szív gyönyörűségéről való beszéd még lehetséges kiindulópontja, a szöveghátterekben megbúvó lelki táj- és térképek jelentésadó pillanatfelvétele…

A. Gergely András

1 Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó, Budapest, 2017., 292 oldal

2 http://www.ujvidekimagyartanszek.ff.uns.ac.rs/index.php/magyar-nyelv-es-irodalom-tanszak/magyar-nyelv-es-irodalom-tanszek/oktatoink/133-bence-erika

3 Másra mutató műfajolvasás. A vajdasági magyar történelmi regény a XX. század utolsó évtizedében. Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó, Budapest, 2009., 136 oldal

4 A múlt horizontja. A történelmi regény műfaji változatai a XIX. századi magyar irodalomban. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2011.

5 Részlet a kötetből és a címadó tanulmány olvasható itt (PDF): http://napkut.hu/viewer/pdf.php?pdf=/images/konyvek/2017/miert_sir_szuliman/miert_sir_szuliman_mm.pdf