Elhangzott a csehszlovákiai írók IV. kongresszusán [1968-ban]

Kihasználom az alkalmat, hogy elmondjam önöknek, amit nélkülem is tudnak, s amit néhány javaslattal akarok kiegészíteni. Az „Álláspont-tervezetben" az áll, hogy a szocialista rendszer lényege az állampolgári státusszal rendelkező ember reintegrációjának a megvalósítása. Állampolgár, — ez egykor dicső, forradalmi szó volt. Azt az embert jelölték így, aki fölött senki sem uralkodhatott ellenőrzés nélkül, akit csak kormányozni lehetett ügyesen, hogy úgy érezze, már-már maga kormányozza önmagát. Ilyen benyomást kelteni a kormányzottakban, ez volt a politika nevű igényes és speciális munkakör célja. A magamagát kormányzó állampolgár a valóságban pusztán mítosz, volt, és az is marad.

A hatalom marxista kritikája felszínre hozta az addig feltáratlan kapcsolatokat az uralkodó hatalom és a termelési eszközök tulajdona között. Ez a felfedezés s az emberiség történetének mint osztályharcok történetének a felfogása együtt készítették elő a társadalmi forradalmat, amelytől a hatalom ősi problémájának újszerű megoldását is várták. A társadalmi forradalom nálunk sikerrel járt — de a hatalom problémája továbbra is adva van. Noha „megfogtuk a bika szarvát", és szorítjuk, közben valaki egyre-rugdossa a fenekünket, és nem hajlandó abbahagyni.

Úgy látszik, a hatalomnak, bárki gyakorolja is azt, megvannak a maga meg nem szüntethető fejlődési és viselkedési törvényei. A hatalom azáltal, hogy már az erdei hordában is parancsolnia kell valakinek, s hogy a legnemesebb lelkek társaságában is össze kell foglalnia valakinek a vita eredményeit és meg kell fogalmaznia a szükségszerűt —, a hatalom ezáltal különös emberi jelenség, és sajátosan emberi szituáció. A kormányzókat és a kormányzottakat is sújtja, s mindkettő egészségét veszélyezteti. A hatalomról szerzett ezeréves tapasztalat arra késztette az emberiséget, hogy igyekezzen meghatározni az üzemeltetés szabályait. Ez a formális demokrácia rendszere, ellencsatolásokkal, biztonsági kapcsolókkal és határidőkkel. A kormányzat világosan felrajzolt mechanizmusaiba azonban érdekeiktől sarkallva beavatkoztak a tőketulajdonon, fegyverbirtokláson, előnyös rokonságon, termelési monopóliumon és egyebeken alapuló nyers erő emberei is. A szabályok tehát nem állják útját a rossznak, de ha ezt a megállapítást egy kicsit félremagyarázzuk, könnyen abba az ostoba állításba torkollhat, hogy a formális demokrácia szabályai rosszra vezetnek. A szabályok azonban önmagukban véve se nem kapitalisták, se nem szocialisták, s nem a teendőt határozzák meg, hanem azt, hogyan kell eljutni a teendő felé mutató döntésig. Humánus találmány ez, amely azonban lényegében megnehezíti a kormányzást. A kormányzottaknak fogja pártját, de ha a kormány bukik, megvédi őket a golyótól is. Az ilyen formális demokrata rendszer nem eredményez különösebb szilárd kormányzatokat, csupán olyan meggyőződést, hogy a következő kormány esetleg jobb lehet. A kormány tehát bukik, de a polgár újjászületik. S fordítva, ha a kormány már régóta és sokáig áll, a polgár bukik. Hová bukik? Nem teszek eleget ellenségeink kívánságának, s nem mondom, hogy a polgár a vesztőhelyen bukik el. Ott csak tízek vagy százak buknak.

Barátaink is tudják viszont, hogy ennyi is elég, mert ilyenkor aztán akár az egész nemzet is félelembe, politikai közönybe és polgári rezignációba, csip-csup napi gondokba és apró kívánságokba süppedhet, következik az egyre kisebb uraktól való függés, egyszóval olyan új és hallatlan típusú jobbágyság, amit az ember az idegenből érkezett ismerősnek meg se tud magyarázni. Úgy gondolom, hogy nálunk már nincsenek állampolgárok. Bizonyítékaim vannak, éveken át gyűjtöttem őket, szerkesztőségekben és a rádiónál. Egy friss bizonyítékért nem kell messzire sem mennem. Ez a kongresszus nem akkor ült össze, amikor szervezetünk tagjai elhatározták, hogy összeülnek, hanem amikor ahhoz az uraság, gondjainak mérlegelése után, szíves beleegyezését adta. S elvárja érte — megszokta az elmúlt évezredekben —, hogy lerójuk hódolatunkat dinasztiája előtt. Javaslom, ne rójuk le. Javaslom, hogy vizsgáljuk meg az „Álláspont" szövegét, és húzzunk ki belőle mindent, amiből jobbágylélek vigyorog ránk. Mégse éppen az írói vágják sutba a jó népi nevelést egy nemzetnek, amely nemzet épp a kormányzó hatalmat kritizálva fejlesztette ki kultúráját.

Javaslom, hogy tegyen javaslatot mindenki, aki itt még szólni fog, hogyan képzeli el az őt nyugtalanító dolgok orvoslását. Fogadjuk el a polgárosdit, ha már egyszer megkaptuk rá az engedélyt meg ezt a játékteret, s a hátralevő órákban lépjünk úgy fel, mintha felnőttek és teljes jogú polgárok volnánk.

Annak az államnak a polgáraként beszélek itt, amelytől sohasem akarok megválni, de amelyben nem élhetek elégedetten. Polgári ügyekre gondolok, de kényes helyzetbe csöppentem. Egyúttal a kommunista pártnak is tagja vagyok, ezért nem beszélhetek itt, és nem is akarok a párt ügyeiről beszélni. Úgy alakult azonban a helyzet, hogy nálunk a vita egy bizonyos stádiumában szinte már minden a párt ügye. Mit tegyek, ha ez a két szerv, pártom és kormányom, mindent elkövettek, hogy egyesüljön az agendájuk. Én magam úgy vélem, hogy ez mindkettőre nézve hátrányos. S az egyesülés ténye nehéz helyzet elé állít bennünket is, itt összegyűlt polgárokat. A párt tagjai a nem tagok előtt nem beszélhetnek a legtöbb fontos kérdés gyúlékony részeiről, amazok viszont nem lehetnek ott a gyűlésen, ahol a kérdésekről érdemben lehet beszélni; tehát sem ez, sem az nem élhet korlátlanul alapvető személyi szabadságával — nem tárgyalhat az egyenlőség alapján. Lehet, hogy ez az Alkotmány XX. cikkelyével is ellenkezik. Én azonban fegyelmezetten visszavonulok a polgári élet mezejére, és kizárólag a kormányról fogok beszélni, s csak ahol ezt a szót nem találom kimerítőnek, ott fogom használni a „kormánykörök" megjelölést. Bevált régi műszó ez, látszólagos határozatlansága mellett pontosabb lehet, mint sok más. Régtől fogva azokat az embereket jelöli meg, akik a hatalmat ténylegesen gyakorolták, függetlenül attól, hogy milyen névleges szerepet töltöttek be a demokratikus díszletek között, azokat, akiknek a hatalmuk valahonnan máshonnan ered — vagyonból, befolyásos rokonoktól, a termelés vagy a szolgálat monopóliumából, a fegyverek birtoklásából stb. Ide számítanak a zárt kormánypáholyok is, a gyors hírek, éjjel, különfutárok útján; a „kormánykörök" kifejezésben hallom az előszobában és a folyosókon elhangzott néhány jelentős mondatot, s a parlamentbe lépés előtt megszavazott törvényeket is. Hazánk két nemzetét egész történelme a szocializmusra készítette fel. S ez az állam az elmúlt háború után olyan politikai szervezetként újult meg, amelynek egyetlen feladata volt: megszervezni a szocializmust. Figyelmen kívül hagyott ugyan fontos részmozzanatokat, de más program 1945 után valóban nem volt kéznél. Az új hatalom egyik postulált sajátsága a kormányozók és kormányozottak egysége, illetve azonossága volt. A nép s a kormány egy síkban meneteltek.

S hadd térjek vissza ahhoz a tényhez, amivel minden hatalmat jellemeznék: a hatalom fejlődését és magatartását saját belső törvényei irányítják, s rajtuk mit sem tud változtatni a hatalmon levő személy vagy a hatalmon levő osztály, mert azok egy bizonyos helyzetben egyszerűen — a hatalmon levő ember viselkedésének törvényei. — Minden hatalom első törvénye, hogy tovább akar létezni. Egyre pontosabb formájában reprodukálja magát. Másodszor egyre homogénebb lesz, megtisztul a különnemű elemektől, amíg végül valamennyi része kölcsönösen felcserélhetővé válik, a hatalom a peremsejteket is kölcsönösen átdobhatja, és nem történik semmi, a hatalmi gépezet változatlanul működik, mert lényegében nem szabad reagálnia sem a környezet, sem a tengerszint feletti magasság, sem a lakosságösszetétel, sem a többi körülmény változásaira, illetve mindig egyféleképpen kell reagálnia: ezt a más környezetet a maga javára kell formálnia, uniformizálnia, hogy beérhesse egyetlen igen egyszerű modellel. A hatalom tehát függetlenné válik, s ez újabb törvényszerűsége; már senkinek a támogatását nem igényli, önmagára támaszkodik, a centrum a peremre és fordítva, százszázalékosan megbízhatnak egymásban, és kénytelenek is egymásban megbízni, mert kört képeznek. Senkit sem lehet kiütni belőle, és a kör ki sem ad magából senkit. A belső egyenetlenségeket és kihágásokat is belül likvidálják.

S jön a következő szakasz, s ezt a dinasztizálódásban jelölöm meg. A hatalom alkalmas pillanatban törvényhozó gyűlést hív össze, és független helyzetét alkotmánytörvénybe foglaltatja. Ettől fogva bármit tesz, az alkotmány alapján teszi. S mivel ezt a pontot már tíz, húsz, ötven esztendeig sem tűzi napirendre, s az alkotmány értelmében csak ő tűzheti napirendre, és senki sem hívhat össze újabb törvényhozó gyűlést, alkotmányos úton dinasztiaalapításra került sor. Történelmileg új típusú dinasztia ez, mert megtart egy fontos demokratikus alapelvet: aki akar, csatlakozhat. A dinasztia tehát nem halhat ki sem férfi-, sem női ágon.

A mi szempontunkból a hatalom egyik törvénye a legérdekesebb, nevezetesen az az emberiség történetében az irodalom által már ezerszer leírt mód, ahogyan a hatalom az emberekkel bánik. A hatalom azokat az embereket részesíti előnyben, akik belső szerkezetükben olyanok, mint ő. De mivel ezekben hiány mutatkozik, másokat is szolgálatába kell állítania, akiket aztán a saját szükségletei szerint alakít: a hatalom szolgálatára természetesen a hatalom után sóvárgó emberek felelnek meg a leginkább, az engedelmes természetűek, a rossz lelkiismeretűek, azok, akiknek a jólét, a siker és a nyereség az egyetlen vágyuk, s nem ismernek erkölcsi gátlásokat. Alakíthatók továbbá azok is, akiknek sok a gyerekük, akiket korábban megaláztak, és akik bizakodva elfogadják a felkínált új büszkeséget, s alakíthatók persze a született ostobák is. Bizonyos időre bizonyos körülmények közt és bizonyos feladatokra átmenetileg felhasználhatók az olyan erkölcsi abszolutisták és önzetlen, de rosszul informált lelkesedők is, mint például én. Az emberek alakítása lényegében néhány régi eszközzel történik. Testi és lelki megkísértés, fenyegetés, kompromittáló helyzetek teremtése, besúgók felhasználása, alaptalan gyanúsítgatás, amely ellen az ember hűsége bizonygatásával védekezik, az ember kiszolgáltatása gonosz lelkű embereknek és későbbi szemforgató megmentése, általános bizalmatlansághintés stb. A bizalmat első-, másod- és harmadosztályú bizalomra osztják — és feltételeznek egy semmi bizalmat nem élvező tömeget. Az információnak is vannak minőségi osztályai: történhet rózsaszín papíron, zöld papíron, sárga papíron és rotációs papíron.

Amit a hatalom jelleméről mondtam, azt a lehető legáltalánosabban gondolom, sőt a szocialista államok kormányaira nem is gondolok, mert a szocializmus fogalmát a tudományos irányítással azonosítom. S a szocializmus tudományos elmélete elképzelhetetlen a hatalom pszichológiája nélkül: ahogy nem hiányozhat belőle a filozófia vagy a politikai gazdaságtan és a szociológia, ugyanúgy nem nélkülözhetjük benne a hatalom pszichológiáját sem, amely az individuál- és társadalompszichológia, a pszichoanalízis és pszichopatológia ismereteit is felhasználja.

Mellőztem a hatalom osztályjellegének a kérdését, mert ezt a mi szempontunkból a hatalom problematikájába sorolom általában.

A leírt kiválasztás nálunk is a hatalom általi használhatóság alapján folyt. A bizalmat azok élvezték, akik engedelmesek voltak, akik nem akadékoskodtak, akik nem tették fel a most szóban forgó kérdéseket. A kiválasztások során előtérbe a lehető legátlagosabb lélek kerül, így tűntek el sorra a színtérről a bonyolultabbak, az egyéni bájjal megáldott emberek, s különösen azok, akik tulajdonságaik és munkájuk által a köztisztesség csöndes és megjelöletlen mércéi, a közlelkiismeret mértékei voltak. A politikai életből eltűntek a humorral megáldott és saját gondolatokkal előálló egyéniségek. A „gondolkodó politikus” szókapcsolat, a „képviselő”, a „szószóló” kifejezések jelentőségüket vesztették, s ha nem mozog semmi, üresen kong a „mozgalom” szó is. Megszaggatták az egy-egy emberközösség, falu, üzem, műhely nem-anyagi struktúráját, de sajátos kultúráját jelentő szöveteket. Semmi sem hordozhatta az egyéni mű pecsétjét, csak elvétve maradt fenn a műhely fogalma, kidobálták az iskolaigazgatókat, akik saját nevelői rendszerükön dolgoztak, elbocsátottak téglagyári vezetőket, akik bíráló szemmel nézték a téglagyár környékét, megszüntettek jónevű kulturális és sportklubokat, és eltépték azokat a szálakat, amelyek bizonyos fajta emberek számára egész skálájukban a község, a kerület, az állam kontinuitását jelentették.

Benjamin Klička írta Divoška Jaja című művében: „Jegyezd meg ember, hogy a rátermettség arcátlanság, sérted vele a fölöttesedet, s légy ezért, ha lehet, ostobább, mint a kerítéskaró, hogy hosszú életed és jó sorod legyen a földön.” Nem is kellene olvasnom, emlékezetből is idézhetném, mert sokszor eszembe jutott. Negyven esztendeje születtek ezek a sorok, s a társadalmi forradalmat megelőző társadalomra vonatkoznak. Én azonban azt hiszem, hogy nálunk csak a forradalom után léptek maradéktalanul érvénybe, és igazukat bárki ízlelhette. Biztosan önök is megfigyelték, hogy mi csehek és szlovákok hajlamosak vagyunk úgy érezni, hogy a legkülönfélébb munkahelyeken mindig tehetségtelenebb ember a vezető, mint mi. S bárhol jövünk össze, csak sopánkodunk. S ez már undorító, mert azokkal együtt, akiknek talán van is okuk a panaszra, a tehetségtelenek, a lusták, a közönséges ingyenélők és lelki szegények is szórják a szidalmakat, s ők is azért, mert nem lehet, mert nem szabad mozdulni. Vagyis létrejött egy hamis és káros egység olyan emberekből, akik egyszerűen nem valók egymás mellé. Az elképzelhető legnyomorultabb kapocs fűz össze bennünket: a közös undor, más-más motívumokkal.

A gyakorlatias elemek működési pótterületet találtak, a nem praktikusak mártír-fényüket dédelgetik, az irodalmi piacon depresszió, szellemi bomlás s nihilizmus a divat. Sznobok orgiája. Az okos is eltompul. Időnként jelentkezik az önfenntartás ösztönös szüksége — kedve támad pofonokat osztani jobbra-balra. De feltekint, s látja, mi függ felette, s utána lefelé néz, hogy vajon mi képes még őt a földbe taposni, így szól: Az isten szerelmére, kiért?

S most vegyük fontolóra, hogy már húsz esztendeje egyre azok érvényesülnek a legkönnyebben, akik a legkisebb ellenállást tanúsítják a hatalom összes demoralizáló hatásával szemben. Vegyük továbbá fontolóra, hogy a törékeny lelkiismeretű emberek nem lelnek sem támaszt, sem felülvizsgálást a törvénynél, támaszt a kormányzó hatalomnál, amelynek a betű szerint védenie kellene őket. A betű szerint ugyanis úgy látszanék, hogy valóban érvényes nálunk a jogok és kötelességek gyűjteménye, amely „a polgárok személyiségének szabad, sokoldalú fejlődését és érvényesülését s egyúttal a szocialista társadalom megszilárdítását és fejlődését szolgálja" (Az Alkotmány 19. cikkelye).

Újságíró és rádiós koromban meggyőződtem róla, hogy az állampolgárok a valóságban elég ritkán érvényesítik alkotmányos jogaikat, mert a gyakorlatban akár a periférikus hatalom bármelyik tényezője is olyan körülményekhez kötheti a jogokat, amelyek az alkotmányban nincsenek, és tisztességgel nem is lehetnek meg.

Az utóbbi időkben gyakran lapozgatom az Alkotmányt, és arra a véleményre jutottam, hogy rosszul megírt munka, s talán ezért is veszítette el tekintélyét az állampolgárok és a hivatalok előtt. Stiláris szempontból bőbeszédű, s amellett sok fontos dologban ködös. Felhozok egy példát, amely a mi szövetségünket leginkább érintő munka- és gondolatkörrel kapcsolatos. A 16. cikkely így hangzik: „Csehszlovákia egész művelődéspolitikáját, a műveltség fejlesztését és az oktatást a tudományos világnézet, a marxizmus szellemében, a nép életével és munkájával szoros kapcsolatban vezetik." Eltekintve attól, hogy a nevelés fogalmában minden jó pedagógus eleve benne érti az élet és a munka kapcsolatát, nem világos számomra, melyik szerv s talán melyik bíróság fogja eldönteni, hogy egy-egy adott nézet tudományos-e vagy sem, ha már egyszer magában a tudomány fogalmában benne van a nézetek mozgása és változása, összhangban a megismerés fejlődésével, s ha ez a mozgalmasság szembeáll a fogalmaknak azzal a változatlanságával és egyértelműségével, amelyet minden jogi norma megkövetel. Hacsak a tudományos világnézet alatt nem a tézisek szilárd halmazát értenénk, de akkor felmerül a kérdés: vajon a mi államunk nem doktrinér állam-e inkább, mint tudományos rendszer — ahogy a törvényhozó bizonyára gondolta. — További példa, amely témámat illeti: A 28. cikkely így szól: „A dolgozó nép érdekeivel összhangban, a társadalmi élet minden területén valamennyi állampolgár számára biztosított a véleménynyilvánítás szabadsága, különösen pedig a sajtó- és szólásszabadság." — Úgy vélem, hogy az említett szabadságjogok eleve a dolgozó nép érdekeit szolgálják, ezért ezt a szófordulatot fölöslegesnek, sőt zavarónak tartom, mert így az értelmezés jogát, hogy mi tulajdonképpen a dolgozó nép érdeke, bárki magának követelheti. Gondolom, hogy a szakember, ha oka volna ilyen szöveget használni, szükségesnek tartaná felsorolni, hogy mi a dolgozó nép érdeke, illetve mi nem az, s a körültekintő törvényadó a demonstratív felsorolást is kerülné, és ragaszkodna a taxativ felsoroláshoz. — Magam a lakonikus fogalmazást részesíteném előnyben, amelynek az érvénye kétségtelen. Csak a lakonikusan tiszta fogalmazás adja a törvényeknek a közismert szólások akusztikáját, hogy végül bevonulnak a nagyapák bölcsességei közé, s akkor a jogi köztudat is úgy működik, hogy a jogorvosláshoz szinte nincs is szükség bíróságokra. Az Alkotmány nyelvi pongyolasága és gondolati csiszolatlansága okozza, hogy betartását nem lehet biztosítani. A legfelső jogi norma így inkább jó szándék és program marad, mint a polgár jogainak törvényes biztosítéka. Egyébként úgy vélem, hogy az Alkotmánynak úgy kellene működnie, mint minden egyéb jogi normának, hogy ráadásul egyetlen neki alárendelt norma, előírás, szabályzat, határozat, végrehajtó rendelet se korlátozza vagy ködösítse el kötelező jellegét.

Kifejtettem véleményemet a mindenkori hatalom jellegéről, fejlődéséről és viselkedéséről, s igyekeztem kimutatni, hogy az ellenőrző mechanizmusok, amelyeknek szemben kell állniuk vele, nálunk csődöt mondtak, úgyhogy maga a polgár is elveszti önbecsülését, s objektíve polgári státuszát is. Ha ez az állapot olyan sokáig tart, mint nálunk, érthető, hogy sok ember gondolkodásán nyomot hagy, különösen a legifjabbak életfilozófiáján, akik sem tanulmányaik, sem gyakorlati tevékenységük révén nem ismerték fel, hogy van valami folytonosság az ember küszködésében, a tökéletes demokrácia győzelméért. Ha ez az állapot tovább is tartana (s ha egyidejűleg nem dolgoznának ellene az emberek természetes védelmi reakciói), a következő nemzedékben tulajdonképpen már nemzeteink jelleme változna meg. Ellenálló kultúrtársadalom helyett valami könnyűszerrel kormányozható lakossággá alakulnánk át, amelyet kormányozni még egy idegennek is valódi élvezet volna. Ha hagynánk a helyzetet idáig fajulni, akkor ezer évig hiába erőlködtünk.

Abból a reményből kiindulva, hogy egyikünk sem arra született, hogy könnyen kormányozhassák, javaslom, az írószövetség, esetleg az Újságírószövetséggel és további szövetségekkel együttműködve, kérje a Csehszlovák Tudományos Akadémiát az Alkotmány szükségszerű felülvizsgálására, s ha szükségesnek mutatkozik, javasolja annak megváltoztatását. Javasolhatná tagjainak például, hogy látogassák sorra a következő választási kampányban a gyűléseket, s ott vessék fel ezt a kérdést, és kövessenek el mindent, hogy a választott képviselők is tudjanak róla; arról is gondolkodhatunk azonban, hogy ki-ki már korábban felkeresné a képviselőjét, és megkérné, hogy a parlamentben beszéljen erről a témáról.

Ahogy itt állok és beszélek, egy csöppet sem vagyok olyan felszabadult, amilyennek lennem kellene, ha szabadon mondanám, amit akarok. Inkább az az érzésem, hogy egészében elég gyáván kihasználom ezt a fegyverszünetszerű állapotot a polgárok és a hatalom között, visszaélek azzal, hogy pillanatnyilag az írók és művészek védelemféléjének a korszakát éljük. Meddig tart ez, nem tudom: karácsonyig-e, vagy egészen a holnapi napig. Ahogy nem hiszem, hogy az állampolgár és a hatalom azonosulhat, hogy kormányzottak és kormányozók együtt fújhatják a nótát, úgy nem hiszem, hogy művészet és hatalom valaha egymás nyakába borul, hogy milyen jó nekik együtt. Nem borulhatnak, nem tehetik soha, nem egyformák, nem egymáshoz valók. Ami lehetséges és ami igyekezetünket is reményekre jogosítja, az a következő: a kettő kölcsönösen megértheti egymás helyzetét, és kidolgozhatja az érintkezés tisztességes szabályait. Az írók is emberek, a kormánykörök is emberekből állnak. Ha a véletlen játékaként közülünk bárki a politikai hatalom valamelyik szervében találná magát, benne is indukálódna a hatalom belső polarizációja, és sok baja támadna önmagával. Egy szabadságszerető ember, aki azonban egy kicsit önző is, és egy döntő milliméterrel többet ad a tisztaságra, mint a világ mocskára, az az ember, aki látja a dolgok bonyolult szálait, de őrülten kívánja, hogy azok egyszerűek legyenek, tehát például a költő vagy a muzsikus, nem lép az államhatalom szolgálatába. Egy költő-miniszter csupán a hatalom kecses kis bókja. Én itt összeférhetetlenségről beszélek, és nem számolok ellenséges viszonnyal.

Elmondom egy élményemet, amelyhez a legutóbbi két nap folyamán lélekben többször is vissza kellett térnem. Tavaly márciusban mint a Literárni noviny egyik szerkesztője részt vettem egy tanácskozáson a párt központi bizottságának ideológiai osztályán. A tárgyalás számunkra nem járt kedvező eredménnyel. Az asztalnál pontosan a központi bizottság titkárával, Jirí Hendrych elvtárssal szemben ültem, vagyis a szokott körvonalak érzékelése helyett egyszeriben közelről fogtam fel a nálam idősebb férfi arcát. Engem otthon arra tanítottak, hogy az ennyivel idősebb embernek köszönni kell. Olyan ember arcát láttam, aki számomra egy intézmény megtestesüléseképpen változott valakivé, akinek, mint nekem is, megvannak a maga személyi, munka- és talán egyéb gondjai, mindenképpen nagyobbak, mint az enyéim, és már régebben él bennük. Én ott akkor nem beszéltem valami fordulatosan, egészen nyíltan és őszintén akartam beszélni, de megijedtem, visszahőköltem, úgy éreztem, hogy egyéb motívumokat is látnak a szavaimban, összesúgtak, megadtam magam a tehetetlenség érzésének, s ez megalázott, s azonnal dühbe is gurultam. Hazamentem, és zavaros gondolataimon túl a lejátszódott jelenet egy egészen új ötlettel szolgált, de inkább valami nyugtalanító sejtelemmel, amely megszakította a világot „MI-re és ŐK-re" osztó vonalat. Éreztem, hogy megcsapott egy ismeretlen légáramlat, s hogy sejtem egy adott helyzet emberi kínját, amelyről a nálunk erősen megterhelt „osztályszempont", „ellenzék" stb. kifejezések alatt megbújó fogalmak nem beszélnek. Ezek háborús kifejezések. Persze kénytelen voltam legalább valami átmenetileg szilárd állásponttal segíteni magamon, hogy egyáltalán tovább tárgyalhassak. S azt mondtam magamban, hogy a helyzet kínja a dolog természetéből következik, ő is csinálni akarja, amit eddig csinált, bár nem kényszerítik rá, s én is ott akarok maradni az újságnál. S akkor kaptam az új impulzust, hogy eltűnődjek a hatalmon, mint emberi helyzeten. — Befejezem ezt a kitérőt, és folytatom, ahol abbahagytam: az írók is emberek, a kormánykörök is emberekből állnak. Az írók nem akarnak anarchiát, mert szép városokban akarnak élni, szép lakásokat szeretnének maguknak s másoknak is, kívánják az ipar fejlődését s a kereskedelem hasznát. S ez bizony lehetetlen a kormány szervező tevékenysége nélkül.

A művészet nem mondhat le a kormányok témájáról, mert a kormányzás annyit jelent, hogy közvetlenül vagy közvetve a közigazgatás útján lépten-nyomon emberek életéről, üdvéről vagy csalódásáról kell dönteni, s arról is, amire az emberek csak gondolnak, és ami eldönthetetlen. S a hatalom munkája a művészet munkájával éppen ebben az eldönthetetlenben érintkezik. A művészet tehát nem mondhat le a kormányok kritikájáról, mert a kormányok lényegükkel és módszereikkel együtt a nemzeti kultúrák termékei.

Mondjuk, a mi kormányunk megörvendezteti a művészeket, amikor megdicséri őket, hogy a világkiállításon szép, reprezentatív pavilont csináltak. Biztosan örömmel teszi ezt, egy ilyen dicséret politikai tett is, s a dicsérők talán őszintén is gondolják, amit mondanak. De a művészeknek ezért még nem kell feltétlenül örülniük, mert a kormány ilyen vagy olyan. Egy pavilon, amely bizonyos értelemben a kulturális területen kívüliség jogait élvezi, csak azt mutatja, hogy mit tehetnének ugyanezek a művészek (ha tehetnének), ha a saját országuk területén is ekkora súlyuk volna. Ezért bevallom, mire gondoltam sok esetben: Nem vagyunk-e mi, amikor szép reprezentáns pavilonokat építünk a kultúrának, mindnyájan az ámítás szolgái? Tudjuk ugyanis, hogy munkánk legjava nem kívánatos, hogy mindezt csak isten akaratából tesszük, s közben a határidő fut, s mi nem ismerjük a végső dátumot se. Minden, amit a kultúránk elért, s általában az emberek készítette hasznos dolgok, ideszámítva a jó gyártmányokat, az épületeket és a jól megvalósított laboratóriumi, tanulmányi és intézményi eredetű gondolatokat is, szinte kormányköreink viselkedésének ellenében léteznek. A szó szoros értelmében ki kellett azokat tőlük csikarni. Nem akarok azonban igazságtalan lenni: meggyőződésem szerint a kormánykörökön belül létrejött előre mutató mozgalmak s a stílus megjavítása érdekében tett kísérletek is súlyos veszteségekkel jártak, áldozatokat követeltek, s ha hoztak látható eredményt, úgy kellett azt is nehéz daccal kicsikarni. Miért beszélünk igazgatásról és vezetésről? Én inkább fékezést látok. Évtizedeken át egyszer sem fordult elő, hogy valamelyik expozéjuk láttán úgy éreztem volna: Lám, ez ragyogó eszme, ilyen még senki agyában sem fogant meg. Ellenkezőleg, néha borúsan így szóltam: Ez már a könyökén jön ki mindenkinek! S leggyakrabban: Hogy őrzöm itt meg a saját gondolatomat, hogyan járok túl az eszükön, ha nem győzhetem meg őket, mert sose látjuk egymást. — Látom és hallom: a hatalom csak ott hátrál meg, ahol túlságosan erős ellenállást lát és hall. Az érvek nem győzik meg. Csak a balsiker, az ismételt balsiker, miután a régi módon akart elindítani valamit. A balsiker, amely nekünk mindig pénzbe és idegekbe kerül. Látom az állandó szándékot, s az állandó veszélyt is, hogy visszatérnek a régi rosszabb idők. Mert mit jelent az ilyen fogalmazás: írószövetséget kaptunk, irodalmi alapot, kiadót és újságot kaptunk? Fenyegetést, hogy elveszik tőlünk, ha nem fogunk jól viselkedni. Ha elismerném, hogy ez mind az övék volt, akkor a nővérem szavajárásával válaszolnék: Adta, elvette... De valóban ők-e mindennek az urai? S mit hagynak hát meg mások kezében? Semmit? Akkor mi minek vagyunk itt? Mondják ki nyíltan! Legyen látható, hogy lényegében egy maroknyi ember akar dönteni a többi létéről és nemlétéről, arról, hogy mit tegyünk, gondoljunk, érezzünk. Ez mond a legtöbbet a kultúránk helyzetéről az államban, ez a nemzet műveltségének a képe. S nem a kultúra elismert, kikiáltott alkotásai.

Az utóbbi időben gyakran volt alkalmunk hallani, hogy a kormánykörök elismerik a kultúra bizonyos autonómiáját — saját területén. De, úgymond, ne sértődjön meg a kultúra, ha a politika mezejére lépve megrovásban részesül. Azzal érvelnek ellenünk, hogy állítólag azt a saját jelszavunkat szegjük meg, amely szerint minden munkát szakembernek kell végeznie. Igaz, hogy a politika is szakembereket igényel, de honnan szedik a biztonságot, hogy ők szakemberek. Én kétlem és kételyem okát inkább csak képletesen adom elő: Az orvos kétségtelenül szakember. Nálunk jobban meg tudja határozni betegségünk diagnózisát, gyógyítani is szakszerűen tud. De semmiképpen sem állíthatja, hogy jobban tudja, mint mi magunk, hogyan érezzük magunkat a gyógykezelés alatt. S csakis egy durván hozzá nem értő orvos végezhet rajtunk veszélyes műtétet anélkül, hogy ahhoz előbb beleegyezésünket ne adtuk volna.

A művészet és a kultúra autonómiája? Ez jelszó, és nem taktika. Ma ez érvényes, holnap amaz, úgy látszik, hogy mindegyik más, de nem kell nagy szakembernek lennünk ahhoz, hogy rájöjjünk, mind ugyanabból a hordóból való, csak a hordónak két csapja van.

Ahogy ebben a kultúrpolitikai helyzetben nem érzem magam biztonságban (amit a kormányzó hatalom nyilván még pattanásig feszíthet), éppúgy polgárként sem érzem magam biztonságosan, mihelyt e terem falain, tehát a játszótéren kívülre kerülök. Nem bántanak, nem is bántottak. Azt manapság már nem szokás. Hálás legyek ezért? Nem akaródzik. Félek. Nem látok semmi komoly biztosítékot. Látom ugyan a bíróságok jobb munkáját, de tulajdonképpen a bírók sem látnak sehol komoly biztosítékot; látom az ügyészség jobb munkáját, de vajon az ügyészeknek vannak-e biztosítékaik, és biztonságban érzik-e saját magukat? Ha akarják, készíthetek néhányukkal újságinterjút. Gondolják, hogy megjelenne? Nem félnék interjút készíteni, mondjuk a főügyésszel, hogy az ártatlanul elítélt és rehabilitált emberek miért nem kapják vissza eredeti jogaikat, hogyan lehetséges, hogy a nemzeti bizottságok nem akarják visszaadni az egykor igazságtalanul elítélteknek a lakásukat vagy a házukat — de nem fog megjelenni. Miért nem kért senki tisztességesen bocsánatot ezektől az emberektől, miért nem kapták meg a politikai üldözöttek kedvezményeit, miért alkudoznak velük a pénzről? Miért nem élhetünk ott, ahol akarunk, miért nem utazhat a szabó három évre Bécsbe, és a festő harminc évre Párizsba, azzal a lehetőséggel, hogy ne mint bűnözők térjenek vissza? A mi parlamentünk nyilván jól ismeri a jog egyik alapelvét: Nullum crimen sine lege — nincs bűntett törvény nélkül. Úgy szerez neki érvényt, hogy annyi bűnözőt gyárt az államnak, amennyit akar. Miért, hogy azok, akiknek a helyzet minálunk egyáltalán nem tetszik, nem mehetnek akár a pokolba, és miért, hogy akik nem akarják a megkezdett demokratikus intézkedéseket befejezve látni, nem mennek, mondjuk, bárhová.

Igaz, hogy kijött néhány új és jobb törvény. Igaz, hogy készülnek a továbbiak is. Az is igaz, hogy az új sajtótörvény jól seper. Novellizálják a többi polgári szabadságjogról — a gyülekezési és egyesülési jogról — szóló törvényt is. A javaslatot a belügyminisztérium készíti elő — az erről szóló kiszedett cikket a Literárni novinyból elkobozták —, s nem látom benne a biztosítékot. Milyen biztosítékot? Nem tudom. S itt megállok, mert ez az egyik legnagyobb kételyem: vajon a kormányköröknek, a kormánynak és tagjainak biztosítva van-e minden polgárjoguk, amely nélkül lehetetlen alkotómunkát végezni, még politikai alkotómunkát is. Ezen a helyen lezárul a jellemzés, amit a mindenkori hatalom belső törvényszerűségeiről adtam, és elég, ha csak egy mások által megfogalmazott gondolatra utalok — a malomra, amely néha azokat is felőrli, akik elindították.

Az állam szervezett működéséhez kétségtelenül szükséges a dolgok kulturált végrehajtása — ez a kultúra ténylegesen elért fokának a mértéke. Ezért kultúrpolitika helyett inkább kulturális politikáról beszélnék. Ahol a politikusok politikája kulturált, ott nem kénytelen sem az író, sem a művész, sem a tudós, sem a mérnök a végkimerülésig alkudozni szakmai, rendi, szektori, klubi, szövetségi jogaiért, nem kénytelen munkája specifikus jellegét hangsúlyozni, nem kell kihívnia maga ellen a többi polgár, a munkások, a parasztok, a hivatalnokok idegenkedését, akiknek ugyanis mindarra joguk van, amire neki, de gondolataikat nem tudják átverekedni a cenzúrák hálóján, bánatukat vagy erkölcsi pátoszukat nem tudják lefordítani, és művészi formában, konstrukcióban és színben, aforizmában vagy versben és zenei kompozícióban továbbadni. A szabadságharcok tűzfészkeit nem a rossz kultúrpolitika, hanem a kulturálatlan politika alakítja ki, s akkor még ő a sértett, hogy mindig róla beszélnek, s nem érti, hogy igazi szabadság csak ott van, ahol nem kell róla beszélni. Sérti, hogy az emberek hirdetik, amit látnak, s ahelyett, hogy a látottakat változtatná meg, egyre a polgárok szemét akarja kicserélni. S közben a mindenki pátoszára méltó álom arról a kormányról, amely azonos lesz az állampolgárral, s arról az állampolgárról, aki szinte majd maga kormányoz, messze tűnik az időben. Megvalósítható-e ez az álom?

Történelmünk mélyéből efelé az álom felé törekedve értünk el részsikereket. Az egyik ilyen sikerünk az önálló Csehszlovákia megalakulása volt. Ezt a haladó népi erőknek és a haladó politikusoknak köszönhetjük, de sajnos, ezt egyelőre nem fejezi ki az Álláspont-tervezet, s így én most azt javaslom, hogy fejezze ki. Hiszen Csehszlovákiával olyan államalakulat jött létre, amely az akkori rezsimek történelmi kategóriájával összevetve minden tökéletlenségén túl is magas szintű demokráciát jelentett, s amely az állampolgárok érzés- és gondolatvilágában nem halmozott fel semmi jelentősebb ellenérzést az állami fejlődés második szakaszában megvalósítható szocializmus eszméivel szemben. A szociális állameszmény folytonossága a háború után a szocializmus programjává alakult át. Azok a sajátos feltételek, amelyek között a megvalósítására sor került, különösen a szocializmus helyzete abban az országban, ahol az már azelőtt is létezett s az elméleti szocializmus akkori színvonala — okozták, hogy a megvalósítás folyamatában nálunk torzulásokra került sor és azokra az eseményekre, amelyeket nem lehet csak a helyi légkörrel magyarázni, és nem következnek sem a nép jelleméből, sem történetéből. Ha az a korszak szóba kerül, ha keressük a magyarázatot, miért veszítettünk annyi erkölcsi és anyagi erőt, miért maradtunk le gazdaságilag, a kormánykörök azt mondják, hogy mindez szükségszerű volt. Azt hiszem, hogy a tömeg szempontjából nem volt szükségszerű, de talán a hatalmi szervek lelki fejlődése szempontjából szükségszerű volt, s azok lényegében a szocializmus híveit is rákényszerítették, hogy ezen a változáson velük együtt átmenjenek. Látnunk kell, hogy húsz éven át egyetlen emberi kérdés sem oldódott meg — az elsődleges szükségletektől (lakás, iskola, gazdasági haladás) egészen a finomabb szükségletekig, amelyeket a világ nem demokratikus rendszerei nem tudnak megoldani (mint például a társadalmi teljes értékűség érzése, a politikai döntések alárendelése az etika kritériumainak, a kis munkák értelmébe vetett hit, az emberek közötti bizalom szükségessége, a tömegek műveltségének emelkedése stb.). S félek, hogy még a világ színpadára se léptünk fel, érzem, hogy köztársaságunk elveszítette jó nevét. Látom, hogy nem adtunk az emberiségnek egy eredeti gondolatot, vagy jó ötletet sem, hogy például nincs saját javaslatunk arra, hogyan kell gyártani, s nem fuldokolni a gyártási termékekben, hogy egyelőre ostobán követjük az elembertelenedett amerikai típusú civilizációt, ismételjük a kelet és nyugat hibáit, nincs társadalmunknak szerve, amely azt keresné, hogyan lehetne az életstílus zakatoló és füstös fejlődésének egy takarékos útrövidítéssel elébe vágni.

Nem mondom, hogy hiába éltünk, hogy az egésznek egyáltalán semmi értelme: van értelme, de kérdés, hogy nem a figyelmeztetésben van-e. Az emberiség ismereteinek egésze így is gyarapodna, de a tanulság eszköze ne az az ország legyen, amelynek kultúrája tudott a veszélyről. Javaslom, hogy az Álláspont fejezze ki, mit tudott a haladó csehszlovák kultúra a harmincas években, vagy legalább mit érzett.

Az utóbbi időkben sok csodálatosan friss embert láttam. Több magánembert és több közösséget — munkaközösséget és érdekközösséget. Csodálatos volt a rezisztenciájuk — ahogy ellenálltak a hatalom befolyásának, s ahogy a jobb emberek természetes életelveit követik: rendesen dolgoznak, állják az adott szavukat, nem árulkodnak, ellenállnak az undor kísértésének. A jobb emberek ilyen teljesen klasszikus tulajdonságai mellé még egy új vonás is kifejlődött bennük: a távolságérzék vagy a három lépés hiánya alárendelt és fölöttes között, alacsonyabb és magasabb állásúak között. Csodák-csodája, a naplopóknak ez a visszataszító mai tulajdonsága csak így, a klasszikus jó tulajdonságok társaságában hatott valóban az olyan ember új vonásaként, akinek nem kell a kenyér miatt megalázkodnia.

Végül szeretném aláhúzni, talán fölöslegesen, hisz nyilván egész beszédemből következik: államhatalmunk kritikáját nem a szocializmus rovására írom, mert nem vagyok meggyőződve róla, hogy a fejlődésnek ez a fajtája nálunk szükségszerű volt, s mert ezt a hatalmat nem azonosítom a szocializmus fogalmával, annak ellenére, hogy ő maga azonosítani akarja vele magát. Az azonos sorsúaknak se kell azonosaknak lenniük. S ha a hatalmat gyakorló emberek — én erre a pillanatra különvarázslom őket a hatalomtól, és mint magánérzésekkel és gondolatokkal bíró egyénekhez fordulok hozzájuk — idejönnének, és valamennyiünknek feltennék a kérdést: vajon ez az álom megvalósítható-e, jóakaratunk s egyúttal a legmagasabb fokú állampolgári hűségünk megnyilvánulásának kellene tekinteniük, ha a válasz a kérdésre ez volna: Nem tudom.

Forrás: Irodalmi Szemle, 1968/5. szám, 385-393. oldal.