Cioran-t nem ismerni nem lehet. De ismerni sem, s ehhez is olvasni kell! (Ámbár, meglehet, épp aki olvassa, tudhatja jól, mennyire reménytelen azt hinnie: mert lapozgatja, hát már ismeri is – s erről Cioran maga is tudatosan tesz többnyire.) A Qadmon Kiadónál megjelent kötete Könnyek és szentek címen élő és égő bizonyság erre.¹ Fiatalkori műve, eredetileg románul írta, de kiadói sem adták ki, mondván: ha „Páratlan perverzió a szentség”, akkor ezt a tanítások, súlyos nyelvi erő és kifinomultan magabiztos stílus tömörítette aforisztikusságot nem lehet vállalni a végletes szkepszis, a provokatív és elragadtatott hit elleni küzdelem okán. A Könnyek és szentek valamiféle közlésdramaturgiai magabiztosságát és provokatív esszéisztikus félelmességét még későbbi, francia kiadója is csak a szerzői engedéllyel eszközölt húzások révén merészelte közreadni. A szkepszissel átitatott „egyperces szentenciák” műfaja olyan lélekküzdelmekről vall, melyekben nyelvi testcselek, logikai paradoxonok, szkeptikus túlhangoltságok végtelen tengere terjengőzik, talán legerősebb hullámzással a hitért folyó küzdelem mindvégig képtelenségéről szólóan. Ezt az 1937 óta csak csonkolt változatban vergődő munkát most a román eredeti alapján kapja meg az Olvasó, elsőként magyar verzióban, s mindama súlyos nihilekkel teljes sűrűségben, ahogyan az eredeti, 1937-es magánkiadásból (Lacrimi şi sfiņti) 2007-ben Bukarestben újra megjelent, s amelyet barátai (köztük Mircea Eliade) és még családja is vehemensen bíráltak. Akkor Cioran válasza visszafogottan túlzott önteltséggel csak annyi volt: kétségkívül mélységesen vallásos műről van szó, sőt, az egyetlen vallásos könyvről, amelyet valaha is a Balkánon írtak. „Túlzás volt ez a javából – emlékszik vissza később –, bár, ha jobban belegondolunk...”. És belegondoltunk, ahogyan a számos francia kiadás verzióiban is tették ezt.

Szerethetjük a kegyetlenül őszinte felkentséget, gyűlölhetjük a „negatív teológia” iránti vonzódást, a válságos kor, a blaszfémiák és nosztalgiák, fasizmusok és meghasonlottságok, nacionalizmusok és hitvakságok időszakának ezt a hittelen vallási nosztalgiával dúsított végtelenül finom irodalmiságát…, Cioran-t ez voltaképp éppúgy nem érdekelné talán, mint a későbbi A bomlás kézikönyvében tökéletesített változat befogadhatatlansága esetében is feltűnő volt. A román és az európai modernitás meghasonlottságaihoz mintegy jól jött mind Eliade miszticizmus-fókuszú valláselméleti paradigmája, mind Cioran lenyűgözően kegyetlen istentagadása is, amelyet a gnosztikus képzetek és a Teremtővel való szakadatlan perlekedés kettőse tesz lebilincselően vonzóvá. A kötet egyik káromlástól sem távoli tónusjellemzőjét még a kiadó is fülszövegbe emeli: „Az isteni betegség lappangási ideje hosszú, mert a gennyhez hasonlóan Isten is nehezen gyűlik össze. Ám a seb idővel kifakad. És akkor átéljük a megtérést. Ha pedig nem fakad ki a seb, a mérget ott hordjuk szervezetünkben, egészen napjaink végéig hordozva magunkban egy olyan Istent, aki nem mutatkozott meg, mert megposhadt az egyre csírázó és sikertelen megtérésben”.

A „megposhadt” Istent végnapokig hordozó filosz—költő—ideológus Cioran annyi változatban próbálta és tudta köpködni, hinni, megtagadni, imádni és „fordított himnuszban” megénekelni, hogy emellett szinte eltűnik, hogyan viszonyul a reménytelenül tisztelt és ócsárolt Rousseau-hoz, vagy a legmélyebben imádott Dosztojevszkij-szövegekhez. A hit méltóságában lakozó felvilágosultság és a kétely paradoxonaiban vergődő fanatizmus Ciorant éppoly könnyen vezette a szentek és hívők könnyeit átható elragadtatás bírálata felé, mint ahogy a végletekbe burkolt szkepszis, a szenvedélytelien tagadó vallástalanság extatikus dicsérete felé. A „vallásos vallása” talán a legjellemzőbb jelzője mindennek a paradoxonokban tobzódó hitnek, a fonák tagadás viszont éppúgy nem nélkülözi nála a vallási érzékenységet, ahogyan a magányos képzetvilág másik pólusán a József Attila által fasiszta kommunizmusnak nevezett eszmebuzgóság. Tobzódva a Gonoszban, sőt a Teremtőt magát is a gonosz lények lényegéhez sorolva Cioran monomániásan káromolta, de hívta és várta is a megváltó bizalmát…

„Könnyen megtörténhet, hogy az ember létének értelme nem más, mint gondolni Istenre. Ha tudná mellőzni vagy szeretni, meg lenne mentve. Mert ő csak a gondolkozás számára kényelmetlen. Megpróbáltad megfejteni? Elvesztél. De úgy tűnik, éppen ez az ember célja, hogy megfejtse. Nem csoda, hogy rövid idő alatt semmi sem maradt belőle. Isten ellenáll sok mindennek, a gondolat előtt elveszti lényegét. A filozófusok, akik végtelen gondolkodást tulajdonítottak neki… Egy régi ruha, ennyi maradt az Istenségből – azért hordod, mert nincs egyebed. Micsoda szegénység!”

A hitbéli szegénység, a fonák tónusú elragadtatás Cioran számára az Isten állandó szidalmában, vádoló és átkozó függésben, „a káromlás misztériumában” részvétel élményében adódik. „Képtelen volt a hitre, ám fonák elragadtatásban fogant, monomániásan ismételt káromlásaival Őt szólította – ezért a hit gyökereit is csak az eksztázis, a lázas krízisek tapasztalatán keresztül volt képes megragadni. Igaz, kerülő úton: a káromlás misztériumán át, ami még mindig valamiféle közvetlen viszonyt feltételez Istennel. Cioran átélte az elragadtatást megelőző kiüresedést, mert ahogyan a szentek is egyfajta extremitást, már-már blaszfémiáig ívelő elhajlást képviselnek, úgy Cioran szenvedélyes tagadása sem nélkülözi a vallási érzékenységet. Így irányítja figyelmünket arra a pontra, amelyből a végletekig vitt szkepszis és a hit egyaránt kisarjadhat” – szól a kiadó „ajánlása”. Van-e, ki e fiatal lélek létében nyűgös álmatlanság bűnét a „hosszú kamaszkor” és a fasizmus felé vonzódás triviális magyarázatával letudhatja? Elemző kritikusa, a Cioran-monográfiát épp nemrégiben publikáló Miskolczy Ambrus egyenesen a Vasgárda felé, a hitlerizmus és a legionarizmus magasztalása felé vezető utat definiálja a fiatalkori írások, életélmények és filozófiai pozícionáltság e kamaszkori élményéhez, melybe élethosszan belefért azután a fanatizálódás és gnózis, a szkepszis lélektana és a gyűlölet korának minden más ostoba képzete, mint kritikai pozíció jogosságának igazolása.² Az „Isten segedelmével szerzett vagyon”, amire kiadója hivatkozott mint nem kockáztatható morális tőkére, Cioran számára éppoly lehetetlen lelkiállapot és elgondolhatatlan gondolat volt, olyan örvénylő következtetések forrása (amiként ezt Susan Sontag jellemezte), amelynek provokatív hangneme és aforisztikus kíméletlensége az öröklét képtelenségének kulcsát is adta, a lét fennkölt sötétségéhez kalauzolt, „a lélek gyógyíthatatlan éjszakaiságát” biztosította örök és ironikus képtelenségében:

„A nappalokban mindig magányosabb vagy, mint az éjszakákban. A Nap azonnali és múlandó boldogságra hív, de az éjszakában ez mintha soha nem akarna megtörténni. Az öröklét érzése az éjszakai magány gyümölcse, ahogy az idő is a nappal változásaihoz és bizonytalanságaihoz kötődik. Ahányszor csak utolér a szomorúság nyári délutánokon egy előérzet rabjává válsz, hogy a fény csak baleset a tökéletes éjben, puszta ideiglenesség a többi világról való elmélkedésben. A napsugarak szégyenlősségét nem találjuk meg a sötétség széles és lenéző mosolyában. Az éjszakák engedékennyé tesznek a nappalok múlandóságával szemben, és a lélek gyógyíthatatlan éjszakaiságát öltik magukra a reflexív és tágas lilában, amely az éj örök és ironikus biztonságának hajnali színe”.

Cioran pontosan tudja, hogy az egyedüllét filozofikus, halálfélelem-határos mivolta „az egyedüllétben nem létezik élet – csak örökkévalóság” érzetével, siralmas képtelenségével hat rá. „A magányos ember feladata, hogy még magányosabb legyen”. Annyi ég sötétjében kutat könnyei után, hogy amikor „közel került a látszatokhoz”, rájött, hogy „a lemondásban ott van a teljesség”. S az univerzum is csak abban lelheti önnön értelmét, hogy teret ad a magányosságnak…

Cioran világképe a képtelen világ, társadalomképe a társtalan lom, a konstans mód sötét univerzumon pedig csak a valaki által életre sírt csillagok léte és a földet átlyuggató könnyek áradása hatol keresztül. Kies lét, mondhatjuk…

„Az élet csak egy… törvényes abszurditás. Engedélyezett. Elfogadott”.

„Mi értelme van, hogy néhány sikerületlen állatra, biológiai semmiségekre, kozmikus karikatúrákra pazarold a szenvedélyt? Egy ember annál alantasabb, minél inkább szükségét érzi az együttműködésnek, a közös konstruktív munkának, minél többet figyel vagy gondol a másik létezésére. Nem létezik semmi – megerősítő és kötelező következtetés ez, s valószínűleg nem létezett soha senki. Az egyedüllét, a rettentő egyedüllét imperatívuszát, habár érzed a reflexió első dadogásától kezdve, minden engedékenység nélkül kell megvalósítani, az összes érzés és gyengeség ellenére. Az Univerzum nem egyéb, mint tér a magányosságnak, és az élőlényeket csak azért hagyta ránk a Mindenható, hogy ellenőrizze és megerősítse elszigeteltségünket. Nem találkoztam soha senkivel, habár árnyékokba botlottam a csalások tömege és a józanság hiánya miatt.

Megőrizhetők-e bármely emlékezetben azok az emberek, akiket szeretünk vagy gyűlölünk? Ahogy egy író mondta: már nem balzsamozom be egyetlen emlékemet sem, inkább hagyom, hogy hamar megrothadjanak az összes emlékezetembe vésett lények, amelyek csak az intoleranciában és a visszautasításban lennének hasznomra. Nem létezik senki, az emberi árnyaknak pedig nincs akkora vonzerejük, mint az alkonynak, hogy nézzük őket”.

A magány-fókuszú létforma, az értelmetlen kooperáció és a mindennemű egyéb rendszerezés vagy rendezési kísérlet is a szélsőségesen (anti?)moralista szereptudatra és antiszociális elszántságra készteti.

„Lehetsz bármilyen kulturális szinten, képes lehetsz bármilyen kifinomult cselekedetekre, ha nem gondolsz intenzíven a halálra, öntudatlan maradsz. Egy matematikus – aki csak ennyi – jóval alatta marad annak a parasztnak, aki a végső dolgok miatt szenved a maga primitív módján. Általában véve a tudomány elhülyítette az embereket, a metafizikus öntudat lecsökkentésével. Ha a matematikai építmények egyik pillanatában ki lehetne mondani ezt a szót: halál, mindenemet elhagynám e tudomány haszontalanságaiért. De az éppen arra való, hogy a kozmikus rémuralmat elfeledjük. A tudomány emberei öreg gyermekek, akiket nem kell komolyan venni, csak életük ’polgári’ pillanataiban”.

De ezzel együtt is úgy vélte, a halál értelme csak a szenvedéllyel szeretők számára nyilatkozik meg. Hisz ennek jelentése vagy jelentősége, csakis akkor érzékelhető, ha a távolságtartás, az elválás nem csupán az élet, hanem a halál tagadása is egyben. S csak az érti meg, hogy a halálfélelem legyűrése az élet legyőzését is magában hordozza – ezek csupán eltérő szavak ugyanarra a leplezett, bujtatott félelemre.

„A filozófusok egyetlen érdeme, hogy emberi mivoltukat szégyellték olykor. Platón és Nietzsche a kivétel: ők folyton szégyenkeztek. Az egyik a világból akart kirántani bennünket, a másik önmagunkból. Még a szenteknek is van mit tanulniuk tőlük. A filozófia becsülete így menekült meg”.

Valamiféle ördögi himnikusság ül a műben, melynek olykor esetlegesség, s a megépítettség dacára is mutatkozó alkalmi válaszkényszerek kiérlelt sirámai lesznek hordozói – a tökéletesített magányosság beteljesített feladattudatával. Könnyek és szentek Cioran fogalomtárában társ-alkotók, kevés kivétellel. A kivételek is sokkal ritkábban a világról—életről—létről valamit is tudni képzelők körében találhatók, de létezésük indoka, oka és válsága akkor is közös élmény, ha hisznek vagy ha eltávolítják maguktól a jelentősség felelőségét:

„Minden ember születésétől a haláláig vezekel a bűn miatt, hogy nem lett Isten. Ezért az élet nem egyéb, mint állandó, a hívőknél felszíni, a kételkedőknél megrázó vallásos válság”

Még ennél is inkább lenéz, le-ír, lekezel mindent, amit a kor, a hit világa, az ember sorsában szerepet játszó jelentéstartalmak indokolnak:

„Nem lehetne élni, ha nem tulajdonítanánk jelentőséget annak, aminek semmi jelentősége”.

Szerencsésebb esetben oldalanként húsz—negyven ilyen szentencia akad a szeme elé. S bizonnyal páratlan, hogy mennyi mindenről derülhet ki a lét-képtelenséghez fűződő viszonya, az el-nem-fogadásában állandósult perspektíva, az értelmezhetetlen értelmezhetőségének végtelensége, s mindezek lényegében sirathatatlan mivolta, a glóbusz látszólagos állandóságát perforáló könnyek végzetes kegyeletessége csupán alig maradhat meg valamely ölelő mondatban, elfogadó szándékban, szakralitásától élvetegen megfosztott tartalomban. Könnyen lehet, túlzás így kifejezni, de talán a kétszázhúsz oldal tömény utálat-tömegét és áradó undorságát alkalmasint egyetlen rövid passzus lazítja föl a létezés tétova méltóságának szintjére:

„Az extázis az ember legmagasabb zenei lehetősége. Rajta túl már nem létezik semmi. Éppen ezért bukkannak oly ritkán e jelenségre az embereknél. Még a szenteknél is kivétel”.

Cioran mint a ritka kivételre példa akkor is hordozza kora és környezete társas tükrét, ha mindvégig alatta vagy mögötte lapul önszántából. Könyve, mint lehetséges extázis még akkor is megkerülhetetlen, ha nem létezik „bejegyzése”, melyet tételes teljességében készséggel elfogadnánk. Az is lehet, a teljességet kereső boldogtalanság épp akkor függeszthető fel érdemben, ha a teljesen boldogtalant keressük benne. S megtaláljuk, efelől Ő maga sem hagy kételyt…

A. Gergely András

1 Emile M. Cioran (1911–1995) Könnyek és szentek. Karácsonyi Zsolt fordításában. Qadmon Kiadó, Budapest, 2010., 220 oldal.

2 MISKOLCZY AMBRUS: CIORAN HOSSZÚ KAMASZKORA, AVAGY MI LEGYEN A FASISZTA MÚLTTAL? Gondolat, 2014, Budapest; továbbá MISKOLCZY AMBRUS: Emil Cioran „vallásos válsága” és a nacionalizmus ópiuma. Valóság, 2014, 10:74-87. epa.oszk.hu/02900/02924/00022/pdf/EPA02924_valosag_2014_10_074-087.pdf