1968 különleges év volt számomra is, a várakozások és csalódások éve. Az év elején Magyarországon bevezették az új gazdasági mechanizmust, áprilisban Memphisben meggyilkolták Martin Luther Kinget, májusban kitört a diákmozgalom Párizsban, júniusban lelőtték Robert Kennedyt, augusztusban a Varsói Szerződés csapatai bevonultak Csehszlovákiába, és elfojtották az „emberarcú szocializmus” kísérletét. Ráadásul, áprilisban hirtelen felindulásból megnősültem, bár csak egy rövid ideig tartó, ám produktív házasság erejéig. Júliusban elkövettem életem első és egyetlen hőstettét: Várna közelében kimentettem a Fekete-tengerből egy fuldokló magyar fiút, akiből később ismert politológus lett.

1968 szeptemberétől 1969 februárjáig „az oroszlán barlangjában”, Moszkvában voltam részképzésen, mint ötödéves pszichológia szakos hallgató. Ez azt jelentette, hogy elvben be kellett járnom a Lomonoszov Egyetem (MGU) pszichológiai fakultásának óráira. Mi részképzésesek (pszichológia- és filozófia-szakos hallgatók) az MGU gigantikus Lenin-hegyi felhőkarcolójának egyik kollégiumi szárnyában laktunk, onnan jártam be metróval a belvárosba, nem messze a Vörös tértől, a pszichológiai fakultás Proszpekt Markszán (ma Mohovaja ulica) lévő klasszicista épületébe. Útközben nem győztem mindennap megcsodálni a metróállomásokat, a Sztálin-barokk eme utolérhetetlen remekműveit.

Bár sokan még ma is azt hiszik, hogy a Szovjetunióban mindig és mindenkor üldözték a pszicho-tudományokat, a moszkvai pszichológiai fakultás kiváló iskola volt, még a húszas évek szellemi pezsgéséből véletlenségből visszamaradt professzorokkal, mint Leontyjev, Lurija, Galperin, Davidov, Elkonyin és mások. Ők még ismerték Vigotszkijt, a legendás szovjet pszichológust, aki belebukott és belehalt abba, hogy „igazi” marxista pszichológiát akart művelni akkor is, amikor már Sztálin volt hatalmon, és ő határozta meg, mi a marxizmus. Ott volt a fakultáson Bljuma Vulfovna Zejgarnyik is, akkor már reszkető fejű öregasszony, róla egy egész effektust neveztek el, amikor a húszas években, még a berlini egyetemen, professzorával, a Gestalt-pszichológus Kurt Lewinnel együtt kimutatta, hogy az emberek jobban emlékeznek a félbehagyott dolgaikra, mint a befejezettekre, például a szerelemben vagy a versírásban. A pszichológiai fakultás egyfajta menedékül is szolgálhatott olyan – főként zsidó származású vagy nemzetiségű – tudósok számára, akik más, ideológiailag vagy politikailag érzékenyebb területeken – nehezebben érvényesültek volna.

Néha be is mentem az előadásokra, amelyekből, igaz, alig értettem valamit, bár jó oroszos voltam a gimiben, még valamilyen tanulmányi versenyt is nyertem. Hogy hiányos orosz nyelvtudásomat valamennyire feljavítsam, fakultatív orosz nyelvórára jártam, többedmagammal, egy bűbájos asszonyhoz, Aelita Lvovnához. Nevét azért jegyeztem meg, mert Aelitának hívták a Mars szépséges királynőjét, Alekszej Tolsztoj 1923-as sci-fi regényének címadóját.

A nyelvi nehézségek ellenére nagyon élveztem Lurijának, a világhírű neuropszichológusnak az óráit. Lurija szuggesztív egyéniség volt, nagy mesélő, remek előadó, de – bármilyen meghökkentő is – a fakultás épületének alagsora jut róla először eszembe. Itt volt a mellékhelyiség, vagyis ajtó nélküli fülkék hosszú sora. Deszka nem volt a kagylókon, és vécépapír híján csak egy halom felvágott újságpapír hevert az egyik sarokban. Használat után a papírokat kis szemétkosárba kellett bedobni. Egyik részképzéses társam egyszer odasúgta nekem: „Képzeld, láttam Luriját, guggolt a klotyón, és Pravdát olvasott!” Talán Szolzsenyicinél olvastam, hogy Gulág-foglyok ilyen újságlapokból tudták meg 1953 nyarán, több hónappal később, hogy Sztálin meghalt.

Így keveredett Moszkvában a fenséges és az alantas. Nekünk részképzéseseknek arany életünk volt. Voltaképpen semmit sem kellett csinálnunk, senki sem kontrollált bennünket, kivéve a kollégiumi folyosókat felügyelő, fülkéikben pöffeszkedő gyezsurnajákat, valamint a túlbuzgó komszomolista szobafelősöket, akik éktelenül káromkodtak, ha az ágy nem volt szabályszerűen bevetve, vagy ha poros volt a polc. Időnként raportra kellett menni a Moszfilmovszkaja utcában lévő magyar követségre, ahol az ösztöndíjas ügyek felelőse, egy rokonszenves, határozott hölgy, K. elvtársnő próbálkozott egyszerre szigorúnak és barátságosnak mutatkozni. Amikor egyszer elvesztettem az útlevelemet, azzal ijesztgetett, hogy többé soha nem mehetek haza, így hát elképzeltem, hogy hátralévő életemet valamelyik szibériai Gulág-táborban fogom tölteni. Szerencsére meglett az útlevelem, és időközben összebarátkoztam K. elvtársnő leányaival, így aztán néha ebédelni is meghívtak hozzájuk.

Színházba, operába, koncertekre , múzeumokba jártam, eljutottam a Bolsoj Tyeátrba, a Konzervatóriumba, Ljubimov színházába, a Tagankába, láttam Viszockijt, hallgattam Bulat Okudzsavát... A kollégiumban néha Fellini- és Bergman-filmeket és „újhullámos” szovjet filmeket vetítettek, ekkor láttam például Elem Klimov „Hurrá, nyaralunk”-ját. Sok időm volt olvasni, jártam a Lenin könyvtárba és az Idegennyelvű Könyvtárba, ahol angol nyelvű újságokhoz és szakkönyvekhez is hozzá lehetett jutni. Itt olvastam először Erich Frommtól a Menekülés szabadság elől-t és A szeretet művészetét. Főként azonban orosz és francia regényeket olvastam, magyarul, mivel a Gorkij utcában lévő nemzetközi könyvesboltban kopejkákért lehetett magyar könyveket – és magyar kiadású lemezeket – venni, a nekünk igen kedvező forint-rubel árfolyam miatt. A feketén beváltott forintokból, és pláne, ha volt, dollárból, nyugatnémet márkából nagyon jól lehetett élni, elegáns éttermekbe jártunk, kínai, grúz, örmény, bolgár, koreai és magyar vendéglőkbe, ahová a közönséges szovjet állampolgár csak több hetes vagy hónapos várakozás után tehette be a lábát, ha egyáltalán beengedték. A hosszabb ideig a Szovjetunióban tanuló magyar diákok jelentős része egyébként csempészetből élt: háztartási gépekkel, színes tévékészülékekkel, sportfelszerelésekkel, ikonokkal és más műtárgyakkal bizniszeltek. A moszkvai NDK boltban olcsón lehetett venni varrógépet, kávédarálót és turmixgépet, aminek nagy keletje volt Budapesten is, mint Kern András híres kabarészámából („Megérkezett-e már az NDK turmixgép?”) ismeretes. Nekem csak néhány farmert, orkánkabátot, fabulon testápolót és olasz női cipőt sikerült eladnom az Arbaton lévő feketepiacon.

Kintlétem alatt sok emberrel ismerkedtem meg, fiatalokkal és idősebbekkel, köztük pszichológia szakos diáktársaimmal, akik közül néhányan pár évvel vagy évtizeddel később Amerikában vagy Izraelben bukkantak fel, vagy éppen Budapesten, magyar lányt feleségül véve. Nagy bulik, ivászatok voltak a kollégiumban, volt elég vodka, sőt néha még kaviár is akadt. Amúgy elég szabadon lehetett beszélni, legalábbis négyszemközt. Rengeteg viccet hallottam, főleg politikaiakat, ordináré, durva vicceket Lenin és Sztálin élő vagy mumifikált testének egyes darabjairól, de a viccek a még élőket, a bukott Hruscsovot és az aktuális főtitkárt, Brezsnyevet sem kímélték meg. A szovjet életről persze csak nagyon felületes benyomásokat tudtam alkotni, de annyit érzékeltem, hogy 1968 őszén – néhány héttel a csehszlovákiai bevonulás után – végérvényesen elmúlt a hruscsovi „liberalizáció”, és javában folyt már a később „brezsnyevi pangás”-nak nevezett neosztálinista restauráció. Be kell azonban vallanom, hogy a „szovjet élet” mint olyan nem igazán érdekelt, ehelyett sokkal inkább el voltam foglalva magammal, a saját depressziómmal, szorongásaimmal és a rohamszerűen rám törő identitásválságokkal. Mivel sok szabadidőm volt, unalmamban verseket írtam, folytatva kamaszkori zsengéim sorozatát. Az alábbi négy versből is látszik, hogy még nem nőttem ki a kamaszkoromat, ám jól kifejezik az akkori életérzéseimet, a „Moszkva-feelinget”, amely mély, máig tartó nyomokat hagyott bennem. A négy vers közül hármat Moszkvában írtam, a negyediket, Az önégető önvallomását néhány évvel később, 1971-ben vagy ’72-ben, Budapesten, de a kiinduló élmény itt is moszkvai volt. Az 1969. január 16-i prágai Vencel téri önégetés másnapján Moszkvában tanuló cseh diákok Jan Palach képét rakták ki a Lomonoszov Egyetem főépületének fő faliújságjára. A kép, amelyet saját szememmel láttam, fél órán belül eltűnt, a diákokat pedig, úgy hírlett, azonnali hatállyal hazatoloncolták.

A versek nem most először kerülnek nyilvánosság elé, megjelentek Goffman meséi c. kötetemben is (Cserépfalvi-Seneca, Bp. 1996.)

*****

NAPTOLVAJOK

Az újsághasábnyi fényes távlatok

nemesebb célokra kellenek;

a humánum leheletnyi selymét

át-átdöfik az éles fegyverek.

Aminthogy meglelte Jacqueline is

a maga derék Onassisát,

miért is ne folytatnánk

e csendes szellemi onániát?

Győz a jó ­- vidám a világ.

Az igazságnál szebb az illúzió.

Részletre is megvásárolható.

Van már Önöknél televízió?

Agymértékutáni gondolatszabadság,

igazítható, pompás konfekció:

íme a tiszta gondolatszabadság -

vallja e fennkölt, modern koncepció.

Ha ember vagy és hazátlan,

és oly magányos, mint a csillagok,

azért még ne hidd,

hogy nem kell választanod.

Ma nehezebb, mint tegnap

és holnap tán még nehezebb.

Simogatnak és szorítanak

a láthatatlan gépkezek.

Prométheusz vagy naplopó?

Naptolvajok vagyunk, kik itt vagyunk.

Még nem dőlt el, melyik leszünk.

Naphosszat ülünk és vitatkozunk.

A kockázat csak annyi,

hogy tán nincs is igazunk -

s hogy Prométheusz akartunk lenni,

ez sem lesz vigaszunk.

Szétszéledünk ekkor szelíden,

mint hivatásos naplopók,

s aggkorunkban meghalunk,

mint Kossuth-díjas alkotók.

KÉTEZER KILOMÉTERNYI ŐSZ

1.

Kétezer kilométernyi ősz

végig csupa felhő

a köd leszáll és elnyel földet és határt

minden bizonytalan

A hajamba tépek tapintom homlokom

kapaszkodnék két kezemmel

de mint a víz elfolynak a tárgyak

az értelem sötét a lélek hideg

darabokra hullik a

felfogható egész

2.

Azt mondják, ocsmány ez a világ

a béke elröppent mint egy galamb

ürülékét hagyva ránk

amelyből újra galambot formálnak

a béke apostolai

és titkosrendőrökkel körülvéve

fölmutatják az embereknek

akik örömtől mámorosan hallelujázva

és békedalokat énekelve

öldösik egymást.

íme a kép

vessétek a tűzbe

a cinizmus pusztító méreg

nem kímél aggot bénát

olimpiai bajnokot

asszonyt leányt idiótát

államférfit és csecsszopót

mondjátok hogy szép a világ

én elhiszem nektek

a bizonyítást akár

mellőzhetjük is.

3.

Mentem az utcán és szembejött egy angyal

a nyakán pompás kis kompjúter csücsült

kopott aktatáskát cipelt

a szárnya áttetsző volt

és olyan szépen rezgett a tavaszi fényben

mint bíborló bor a metszett pohárban

kézen fogott bevitt egy cukrászdába

köleskását rendelt és madártejet

kiskanállal a szájamba adta

a maradékkal szárnyát olajozta

táskájából színes magazint vett elő

isten országa

állt rajta

az ensz minden tagállamának nyelvén

valamint eszperantóul is

a képeken űrhajózó sztriptízgörlök

homéroszt vi pált einsteint marxot és szabolcskát olvasó

jól táplált bantu néger kisfiúk

szív agy orrlyuk valamint nemiszerv átültetések

sarkvidéken ringó búzamezők

távvezérlésű illemhelyek

kibernetikus egyházatyák

az egységes világkormány mellett tüntető

egységes szociometrikus világdiákok

továbbá száznyolcvan éves szoptatós mama duzzadó keblei

voltak láthatók

egy közleményben ez állt

a genetikus kód helyes megfejtői közül

sorsolás útján döntjük el

kik kerülnek felvételi vizsga nélkül

a zenei óvodába

a vezércikkben pedig nagy piros betűkkel

szó szerint ez volt olvasható

SZABADSÁG EGYENLŐSÉG TESTVÉRISÉG

TÁRSAS ÉS MAGÁNSZEX

ISTEN VELÜNK KI ELLENÜNK

EGY MINDENKIÉRT MINDENKI EGYÉRT

A SZERELEM MINDENT LEGYŐZ

A MUNKA SZABADDÁ TESZ

HIT REMÉNY SZERETET

MINDENNAPI KENYÉR

BARÁTI SEGÍTSÉGNYÚJTÁS

ÉP TESTBEN ÉP LÉLEK

A TUDÁS HATALOM

KISLÁNY A ZONGORÁNÁL

ÁMEN

4.

Az angyal fizetett és ment az égbe

én meg haza

megvallom nekem tetszett ez az érzelmes

technokrácia

de sajnos még aznap este

rajtam kívülálló okok miatt

felkötöttem magam.

HRISZTOSZ VASZKRÉSZ

1. Viaszarc, viaszgyertyák, viaszvilág.

Üres a templom,

csak a halott pihen a ravatalon.

Töpörödött öregasszony takarít.

Egykedvű mind a három:

a halott öregember,

a vénasszony

és a pravoszláv Krisztus.

Estére majd idegyűlnek a hívek,

fáradt testüket a földre vetik,

csókolgatják a Földet, a Krisztust,

könnyet ejtenek elhunyt testvérükért,

aztán hazamennek.

Itt nem lesz feltámadás.

2. A kolostorkertben cuppog az őszi sár.

A Volgából szakállas pópa

száll ki.

Az ólmos délután összemossa

a múzeum-katedrális

bizánci unalmát

a harangtorony

hosszúra nőtt kamaszlány-

kecsével.

A fák hiába várják,

hogy csupasz ágaikra

kék eget tűzhessenek.

3. A szomszédban állami temető.

Csillagos, keresztes sírok vegyesen.

Oroszország kicsiny és nagy halottjai.

A hősi halottak jól megférnek

a csendben elhunyt miniszterekkel.

A gyilkosok az áldozatokkal.

Zója Koszmogyemjanszkaja.

Szobra a sír felett.

Nézem gipszalakját.

Kisiskolás koromban

Zója-őrsnek hívták az őrsünket.

Az öreg tanítónő fahangon olvasta fel

történetét.

Én nem tudtam, hogy találkozni fogok vele,

s most nem mozdulhatok innen.

Friss koszorú a sírján:

ötven éves a KOMSZOMOL.

Ha példája, s nem példaképe

élne..?

4. Gondolkodom.

5. Nem messze innen egykor

bölcs vezérünk állhatott,

midőn temették első hitvesét.

Allulijeva-Sztálina sírját

kíváncsian veszik körül:

a képzeletben groteszkül hat,

hogy egyáltalán a földön élt ilyen.

De hát banális tény:

a diktátorok is emberek.

És ki tudja.

még mivé lehet

a halált önön képére formáló ember?

6. Leszáll az este.

Moszkva,

az ismeretlen,

az ismerhetetlen

nagy orosz föld

ziháló szíve a ködbe vész.

Elindulok, visszanézek.

Feketére festi a homály

Novogyevicsij hatalmas tömbje.

S ha ezerszer felzúg a HRISZTOSZ VASZKRÉSZ,

ezerszer nem lesz feltámadás.

AZ ÖNÉGETŐ ÖNVALLOMÁSA

In memoriam Jan Palach

Amikor meggyulladt a ruhám,

a hajam,

és csupasz kezemben föllobogott a tűz:

félni kezdtem.

Nem a testi kíntól:

kín és kéj rokonok

és a kíntól és a kéjtől egyformán torz

az arc.

Amitől félni kezdtem,

csak egyetlen kérdés:

a végső KI VAGYOK?

Mert választhattam volna a privát halált,

vagy élhettem volna még ötven évig,

ha a bajom csak annyi,

hogy élni nem tudok.

Miért csinálok hát magamból

lángoszlopot?

Nem isten küldött vezérül

és nem követ senki sem,

nem a népért, mint Dózsa György,

nem a hitért, mint az Orléansi szűz,

nem a tudományért, mint Giordano Bruno

égek el,

nem vagyok korunk fanatikusa,

mint egynémely szaigoni szerzetes;

nem vagyok hős,

hisz a hős a hordalélek tégelye,

én meg individuum vagyok

Tudatos individuum,

tán túlontúl tudatos.

Éppen ezért semmit sem tudok -

a legkevésbé azt, hogy

KI VAGYOK?

Talán a mítosz ad némi rációt.

Talán valóban van kollektív tudattalan,

talán az ősi emlék,

az engesztelő tűz-emberáldozat

került elő a tudattalatti lomtárból

Európa földjén,

Prága városában,

ezerkilencszáz és hatvannyolcban.

De mondja meg, aki tudja:

miért hogy éppen én vagyok ez az áldozat?

Miért hogy nem én lakmározhatom

- együtt a többiekkel -

valaki másból?

Hölgyeim és uraim:

a mítosz megfagyott.

Én pedig égek

- hiába jönnek a rendőrök, a mentők és a tűzoltók -

elégek visszavonhatatlanul.

Ha csak egy ember lesz,

aki nem felejti az égett hús szagát,

az emberi pernye szagát,

azt mondom, nem tettem hiába.

De attól félek, hogy ez az egy ember én leszek.

Mivelhogy a kezem

már elégett,

éppen ezért nincs mivel

befogni az orrom.