Feltáró latolgatások a múlt írott temetőiben

Kitartó az irodalom, s lehet benne korszakos szerzőként is akár korosztályi „baleknak” lenni, ha önéletírásra adja fejét az alkotó. Persze kérdés marad, melyik NEM önéleti, ami írói, de ez talán már az Olvasó balekságának kérdése, nem az íróé. Azonban Végel László köteténél (inkábbad köteteinél) az alanyi narráció alaptónusát kapjuk, ezért hát még az is önéletinek tetszik, ami közéleti is egyben. Többszörös önemésztés terpeszkedik a Temetetlen múltunk című önéletrajzi regényben, amelyben a vallomásosság egyben irodalomtörténeti lecke azoknak, akik a jelenkor „balekjai”. (A kötet első húsz oldalán négyszer feslik föl a „balek” szó személyes érintettség alapján, elsőbb a közösségé, majd a történelemé, de a jövőé is…). Mintha a múltba szőtt emléktöredékek kíméletlen személyes sorsba simulnának, sőt magába a kínosságba is, a hollét és hogylét parvönű rendjébe, ahol még az emlékek nyomozása is gyanússá lesz. Hisz talán tudható is, épeszű paraszti kultúrában nincs papírforma lejegyzés a létélményről, nincs személynévvel ellátott tárgy a használati értéken túl, s nincs rang sem, mely „idegenből jön” és otthonossá válik a familiáris értéktudatban. De mert már ez is idegen pillantás egy vajdasági, határszéli, egzisztenciát a külső erőszak révén nyerő világokban, Végel is okkal kezdi a história keresését a tárgyiasult térben… „A latyakos utcák emlékével nyomoztam volna ki a családom történetét, mert azzal akartam tüntetni, hogy nekem is van múltam, nekem is vannak emlékeim, mivelhogy az úgynevezett polgári világ családtörténetei lebilincselő művészi erővel örökítik meg a szalonlakások lakóinak mindennapjait, francia nevelőnőjét, a tanti szaloncipőjét, a nagymama ünnepi kosztümjét, a nagypapa pipáját, a papa dohányzóasztalát, az ünnepi ebédeket, a mélabús hangulatokat, miközben a népiek sem maradnak le, emlékeztetnek a paraszti életforma tisztaságára, a nagymama almáriumára, az almáriumon illatozó birsalmára, a sok szép odaveszett idillre, az eredendő romlatlanságra; tagadhatatlan, bennem is van jó adag sznobizmus, ezért őszinte együttérzéssel olvasgattam ezeket az emlékeket, alkalmazkodtam a közízléshez, hiszen a korszellem és az irodalmi pedellusok elvárása szerint ezek a családtörténetek mindig nagy rajongással és tisztelettel olvasandók. Manapság is ez a módi. Neveletlenségnek számít latyakos utcákat, rogyadozó viskókat, az életünkbe belopakodó demódé lelkiismeret-furdalást emlegetni, mert csak a balekok ismerik el, hogy szégyenkezve besomfordáltak az úriemberek és a műparasztok közé; balek voltam én is, amikor besomfordáltam az urak és az úrhatnám műparasztok közé, holott semmiképp se lett volna köztük a helyem. Ezt ők is tudták, azonban úgy tettek, mintha elnéznék ügyefogyott viselkedésemet, faragatlan modoromat, esetlen szókimondásomat; nagylelkűen leereszkedtek hozzám, megveregették a vállam, én pedig úgy tettem, mintha észre sem vettem volna a lekezelő viselkedést, belátom, hogy egy megtűrt földönfutónak, faluvégi tévelygőnek nincs más választása, mint ide-oda cipelni a hazátlanság gyökereit, néha ide, néha oda, tudva, hogy a gyökerek sehol sem találnak táptalajra” (13-14. old.).

Végel más kötetei is hordozzák ezt a kortárs alanyi szociográfia-tónust, a legutóbb körültáncolt Egy makró emlékiratai épp annyira regényféleségnek minősülnek, mint amennyire a személyes história-mesélés is igazolhatóvá teszi a jelenlét közvetett impresszióit.ⁱ A Temetetlenségben rejlő esetlenség azonban csak ironikusan-önkritikusan „balekság”. Inkább a kérdező őszinteséget bélyegezném rá, a sorsfordító hatások személyességének bűvterét, vagyis inkább az érintettség felelősségét.

„Rendben, bólintottam és a vállam vonogattam, ám legyen: rohanjunk a kapitalizmusba, ahol mesés demokrácia vár ránk, reméltem, hogy ebből nem lesz fenékre esés, viszont csakhamar be kellett látnom, hogy a történelem balekja lettem. Szóval, azokban a felelőtlen békeidőkben eszem ágába se jutott, hogy azzal foglalkozzam, mi történt a csehekkel meg a lengyelekkel. Ha netán akkor idézem fel a keresztelésem napját, egy pillanatra sem gondoltam volna arra, hogy miben törte a fejét Hitler vagy Sztálin; miféle fasizmus – berzenkedtem volna harminc-negyven évvel ezelőtt a modernizmus euforikus korszakában –, mivelhogy az írók és az értelmiségiek a szocializmus komfortos elefántcsonttornyában úgy viselkedtek – úgy illett viselkedni –, mintha beleszülettek volna Proust szalonjába, vaskos regényeket írtak a teasüteményről, az életről, a halálról, az abszurdumról és főleg a szerelemről. Remek történeteket találtak ki, megspékelve némi humorral és iróniával, az irónia ugyanis nagyon kelendő volt akkoriban. Felsorolták életük megannyi tréfás vagy groteszk jelenetét, játszadoztak a szavakkal, gyártották a szövegeket, a senkit sem sértő élvezetes történeteket, kedvelték a rímbe szedhető rossz közérzetet, figyelték, amint a prousti szalon ajtaja kitárul, aztán újra bezárul, miközben arról elmélkedtek, hogy a halál utáni emberi lélek úgy is felfogható, mint az emlékezés rejtélyes függeléke. Járult ehhez némi diktatúra, ami persze csak azokra a ritka kivételekre sújtott le, akik kilopakodtak az elefántcsonttoronyból. Időnként szorongva bár, de kiosontam. Nemes lelkű barátaim többször is figyelmeztettek, ne szegjem meg a közösen elfogadott rugalmas játékszabályokat, írjak a lélek gyötrelmeiről, a szelíd vajdasági rónáról, az emlékezés fennkölt és játékos jeleneteiről, az abszurdumról, az idevalósiak megható történelméről, vagy legyek újszerű, írjak a groteszk Semmiről, a Semmi semmizéséről, melyeket legfőképp imádnak és istenítenek a modern felfogásúak…” (10-11. old.).

A história keletkezésének, a köztörténet eseménysorának személyessége mindenkoron egyedi is, ám megosztható és közgondként átélhető is ugyanakkor. Ez a hiteles közelség, a benne lakozás mélysége, a kiterjeszkedés, érvényesség kérdése legtöbbször az átélés intenzitásával osztható/szorozható mértékű. Ám társadalmi térben mindez úgy közös, hogy megmarad személyesnek legalább annyira. Lám, ez mások esetében is jócskán jelen van, de Végel társadalomkutatói látásmódja a megismerő gondolkodást mintha távolról idézné meg, mint a tisztázó szándék előzményét: nem szól róla, mennyiben „társadalom” is az „irodalom”, de hogy közvetlenül is beleszólnak egymás dolgába, azt nem teszi kétségessé. Már az indító hang keresésekor is így tesz: ,,Az önéletrajz csak akkor jogosult, ha az író a személyes létezést az univerzális létezés szerves kiegészítő mikrokozmoszának érzi. Tehát nem arról ad hírt, ami vele és körülötte történt, hanem azt rögzíti, hogyan történt meg a világ benne” – kezdi könyvét Márai Sándor szavaival. Ugyanakkor meg áttételesen a „körülötte történt” Végel számára a „benne történő” is, vagy a nem történő „hiánytörténete”, egyszerre a plebejus, vidéki, kisebbségi családhistória töréspontjaival jellemezhető köztörténet, melyben „a szereplők valójában a történelem migránsai”, részint meg a politikai, nagyhatalmi, diktátumok árnyékában zajló mikrohistória élőktől elorzott, „elsikkasztott”, temetetlenül hagyott életeseményeinek szakadozott láncolata, a bácskai térség foszladozó helyzettudatának öröksége, s egyben örökül hagyása a temetetlen múlt, s ennek előterében is a trianoni békediktátum révén kialakult kisebbségiségbe kényszerültség élményvilágával. Nem balekság tehát, hanem történelem, személyes és a „benne történő világ” szuverén pannója, melyen a tekintet nem csupán egy-egy korszak vagy zászló színeire téved, hanem előre-hátra is pásztáz az időiségben, eseményvilágban, értékrendekben, kapcsolatokban. Végel pedig már kötete első lapjain a születése pillanatát (1941 február) körülvevő Hitler-lelkesedés osztrák tónusát, Horthy délvidéki bevonulására váró lelkesültséget, az európai demokráciák gyáván meghunyászkodó lelkületének következményeit, Sztálin vagy Tito uralgását, majd a rendszerváltások „embertelen arcú” szocializmusból még embertelenebb arcú kapitalizmusba átmenete közötti váltáskorszakok értelmiségi arculatváltásait is fölidézi. Sőt, a személyesség otthonkereséssel, gyermekkori emlékekkel és „vajdasági rónákról” hantázó irodalmi és publicisztikai közgondolkodás is fölhánytorgatva szól hozzánk, miközben mindezt elszánt elutasító mentális vállalással körvonalazza, s mint egy tanulmány elején az absztrakt, körvonalazottan jelzi ezáltal, mi várható a kötettől, és stilárisan láthatóvá teszi, hogyan regény az emlékezés, vagy hogyan emlékezés a regény maga is.

„Bevallom, egyre jobban kételkedem a hiteles emlékezőképesség létezésében, hiszen tanúsítom: manapság számtalan gyanús dolog történik vele: el akarják rabolni, ki akarják zsákmányolni, vagy meghipnotizálni! Félek, semmi sem maradt a gyerekkorból, semmi. Nem maradt más, csakhogy mormoljam, odafenn a mennybolt, idelenn a titkok, közte semmi: légüres tér. Maradnak a művi emlékek. Nem bízok többé az emlékezőképességben, amelyet a koreszmék alázatos szolgává, az uralkodó eszmék prédájává tettek, ezért biztos vagyok benne, hogy a kizsákmányolt emlékezet minden divatnál divatosabb, mindenki akként emlékezik a múltjára, ahogy a kor divatja igényli, észre sem veszi, hogy közben tiszta szívvel, ártatlan lélekkel hamisít. Ezért nem ajánlatos emlékezni szemben a korszellemmel; fiatalon felesleges fényűzésnek számít, mivelhogy az ifjúság újító dühe ki nem állja az emlékezést, idős korban pedig az emlék baljós kolonc, amelytől lehetetlen szabadulni, cella, amelyből nem lehet kitörni. Ilyenkor nem marad más hátra, mint szolgalelkűen az uralkodó koreszme áldozati oltárára helyezni az emlékeinket, így könnyelműen feláldozzuk, kiárusítjuk, kiszolgáltatjuk őket az uralkodó koreszméknek” – fogalmazza meg eredendő szkepszisét Végel, mellyel (kicsiny túlzással szólva) a kötet alaphangját is meghatározza (18-19. old.).

A kiszolgáltatottság öröksége és a kiszolgálók hajlandósága nemcsak személyes történelem, hanem közgondolkodási, mentális adottsági problematika is. A migráns kényszerűség és a haszonleső lelemény ugyancsak irodalmi tónusú Végelnél, de míg Péterfy Gergely, Esterházy vagy Spiró, Parti Nagy vagy Krasznahorkai, Nádas vagy Kertész „megemeli” a történést az európai univerzum szintjére, Végel ilyesmihez csak jóval későbbi kulcsregényeiben jut el, s első kötetei nemcsak „nemzedéki regények”, de a hatalomba még csak újonnan beülők drámai hitványságára hangolt történések is úgy kapnak kritikai tónust, hogy a tájba hangoltan válnak érvényessé. Persze, meg is tapadnak bennük a vajdasági közpolitika hamis választófalai között, a kötet szereplői meg leginkább úgy kisebbségiek, hogy a történelemviseltség ellen újabban a maguk dicsfényét mégis kimódolják. Mert „mostanság ez a menő!” – s akik életét „a nyomasztó egyhangúság uralta”, de átvészelték valahogy a háború és a kitelepítések, elűzetések korát, ha tehették, még Pestig is elhurcolták veszteségeik panaszát, utóbb azok maradhattak „kitalált hősök is”, sőt nyomukban az öröklött kisebbségiség épp azok hangján lett panaszos üldözöttséggé, akik fényesebben alkalmazkodtak mindenhez és mindenkihez. „Sajnos, nem emlékszem ilyesmire, bizonyára nem is léteztek ilyen mindenre elszánt harcosok, az apám se volt az, a nagyapám se. Trianon után a kisebbségben soha nem volt semmiféle felkelés, lázadás, ellenállás, egy puska sem dördült el kisebbségi magyar kézben, voltak, akiket teljesen feleslegesen vagy valamilyen feljelentés alapján Tito rendőrei, nyomozói meghurcoltak, berendeltek a rendőrségre, kihallgattak, majd megfenyegették és figyelmeztették őket, már megint járt a szájuk, de a vallatáskor kiderült, a titkos feljelentő magyar volt, ezért a nyomozók a vállukat vonogatták: ezek a magyarok mindig bemószerolják egymást, nem kell őket komolyan venni, állapították meg a szokásos balkáni slendriánsággal. Jó lenne emlékezni a lázadó magyar polgárra az úgynevezett barbár Balkánon, jó lenne felemlegetni az elszánt küzdelmeket, amellyel ma olyan sokan kérkednek a pesti politikai zsöllyék előtt, ahol eljátsszák a szenvedő és üldözött magyart. Ebben a színjátékban szóba sem kerülhet, hogy a kisebbségi nép csupán túlélő akar lenni és évtizedeken keresztül próbálja elsajátítani a tűrést, amin nem gúnyolódom, mivelhogy mélységesen tisztelem ezt a plebejusi szívósságot” (34-35. old.).

A kiadói ajánlás mindezt így kínálja: „A Temetetlen múltunk három nemzedék hiánytörténetét felölelő önéletrajzi regény. Egy vidéki, kisebbségi, plebejusi világba vezet, ahol a családtörténet inkább a temetetlen, vagyis elsikkasztott, elrabolt múltról szól, és amelyben minden egyes nemzedék története megszakad. A szereplők valójában a történelem migránsai. Az első nemzedék a nagyapáké, a 19. század végén születetteké, akiknek történetét Trianon egyszerűen kettészeli. Nem csupán államot cseréltek, hanem másféle kultúrába, nyelvbe, hatalmi ethoszba kényszerültek, így elsőnek vesztették el múltjukat, hiszen 1918 után lehetetlen volt az előző korszak tapasztalatait átadni a gyerekeiknek, hanem szinte velük együtt tanultak egy új világban tájékozódni.

Végel János a századelőn érkezik meg Mélykútról Szenttamásra. A német származású bevándorló család már Mélykúton elmagyarosodott, ez a folyamat Szenttamáson a többségi szerb közösségben lezárult, valójában a szerbek között lettek magyarrá. A másik nagyapa, Paksi Mihály tősgyökeres szenttamásinak számított, ami azt jelenti, hogy néhány nemzedékkel előbb érkezett a városkába.

Mindkét nagyapa a Monarchia gyermeke, ünnepelték a háború kitörését, magával ragadta őket a háborús hangulat, az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregében szolgáltak, 1918 után pedig új államban kezdtek új életet. Az első kisebbségi plebejus nemzedék részére a múlt temetetlen maradt. Az új államban a múltjuk egyszeriben elsüllyedt”.

Márpedig ez örökölt szívósságban az apai nagyapai plebejus makrancosság, visszafogottan kíméletlen igazságérzet éppúgy összhangban volt, mint a sebekről, sértettségről, veszteségekről beszélni szófukar tartás, a könnyek vagy mosolyok rejtése, vagy mint a hitremény szeretethiánya. „Apám nemzedéke ünneplőben, fehér ingben és sötét öltönyben siratta Trianont /…/ Szerettem volna tudni, miért könnyeztek azok, akik csak ritkán sírnak, mert azt gyengeségnek tartják. Leginkább olyankor ejtettek néhány könnycseppet, amikor valamelyik családtagjukat temették, de akkor is csak titokban. Sírni szégyen volt, kétlem, hogy a politikus szónoklata csalta a szemükbe a könnyeket, legtöbbjük a titói korszakban végleg leszámolt azzal, hogy valaha is gyógyírt találnak sebeikre; jól tudták, hogy a sebekkel kell élni, szemlesütve, meggörnyedve, megtörve. Tisztességesen elsajátították a történelmi leckét, ez a nemzedék még élénken emlékezett az 1941-es magyar bevonulásra, amikor beállítottak azok, akik nagy dírrel-dúrral Trianon sebeit gyógyították, de csak gyógyították volna, mert 1944-ben éppen a leghangosabbak, vagyis azok, akik széles gesztusokkal szónokoltak a nemzeti büszkeségről és egységéről, fölényesen ismételgették, hogy visszajöttünk, miként megígértük, mármint megígérték 1918-ban, ám csak néhány évig maradtak, mert 1944-ben elsőként menekültek el, mentették az irhájukat, megfeledkezve a lőszerraktárakról és a titkosrendőrségi iratokról, a párttagok listájáról, a nemzeti nagyságról és bátorságról, minek után a bevonuló partizánoknak a városházán csak ki kellett nyitni az íróasztalok fiókjait. Nem kellett keresgélniük, hogy megtalálják a nyilas pártlistát, elégedetten olvasgatták a fiókban felejtett halállistát. Nem volt szükségük külön bizonyítékokra; ekkora slendriánok voltak a nyilasok! Annyira be voltak rezelve, hogy sorsukra hagyták a szeretőiket, a csinos bácskai lányokat, akik mindenáron budapesti menyecskék akartak lenni, faképnél hagyták saját szerencsétlen tagságukat, akiknek földet ígértek, akiknek az egyetlen bűne a hiszékenység volt” (37-38. old.).

S oldandó a megfaggathatatlan családi szereplők, az emlékezethiányos vagy manipulált történetkép és a messzire-magasra jutott fél-idegenségek titkait, maga indul utána, hogyan is érdemesül a „leszakadt országrészeket” fölemlegetni hivatott trianoni népünnepélyben a Pesti Nép, a Hősök téri kommemoratív fogyasztóiságban lelve meg korszakos hasznát, miközben a hallgatag bácskai csupán nyeldekli a „befelé sírás” közérzületét – amiről Végel maga fogalmazza meg a titkok finom hálójának felrebbentéséért megkapott szúrós ellenérzéseket. Már a szülőház keresésekor is tapasztalja, idegen most már itt, nemkívánatos vagy fura is, mivel „senki sem érti szívük drámáját”, s ha a messzire ment nadrágos ember visszatér a megbékélő vagy indulatra serkentő szóval, akkor is idegen marad immár. Ha „temetett múltja” lenne, talán látogatóként még elfogadnák, de mint identitást kajtató, sőt reklamáló „uracsot”, bizony inkább elutasítják, mint tudomásul veszik. „Ez a szemérmes attitűd különbözteti meg a néhány holdon gazdálkodó magyar parasztot, a bérest, a napszámost, a kétkezi munkást a kisvárosi magyar kispolgártól, akinek állítólag van múltja, valójában azonban neki sincs, csak kitalálja, családfát fabrikál, ha nincs, akkor kitalál. Serényen ügyködik, hogy a felmenői között legyen minél több jó módú úriember, hogy legyen kivel, mivel hivalkodni. Az urizáló magyarok, az újdonsült polgárok manapság lopott történelemmel, kitalált múlttal grasszálnak, raccsolva ejtik ki a szót, hogy ’uram’, naponta többször is elhadarják, hogy nemzeti érdek és nemzeti érték, magyar jövő, fontoskodva hivatkoznak a családfájukra, miközben magyar bizniszre, a guruló budapesti forintokra gondolnak, amíg a magyar szegénység gyanakodva tekint vissza saját múltjára.

Múltját elsikkasztotta a történelem.

Ugyanez a visszafogottság jellemezte a plebejus nép viselkedését, amikor Trianonról volt szó…” (40-41.).

Plebejus Trianon, melyből épp a szolidaritás hiányzik, épp a szóértés és a megtartó bizalom marad el végleg, vagy legalább addig, míg a megváltó pártállamok ideje be nem köszönt, amelyekben az egysíkúvá és egycélúvá tett történelem még az áthallást, a megértést sem tűrte meg…, s vezetett a háború poklaiba, majd erre érkezhetett az újabb megváltó nemzetállamiság, ami még több személyes hitványsággal, még kisebbségibb közérzettelenséggel, még több csalafintáskodó ügyességgel, még szolidabb sikerképességgel kecsegtetett. Egészen odáig, míg már a „kecs”-ből hiány és a sikerből a menekülés lett a lehetséges kiút. A „kiürülő” táj nemcsak a torpanás, a belenyugvó legyintés, de a szelek szárnyán távozó identitás révén válik egyre bűnösebb kettősség táptalajává…

„A kisebbségi lét drámája sírig tartó megkettőződés. A tartós bűnhődést okozó nevenincs bűntudat, a permanens szorongás, az örök újrakezdés, a kétségbeesett átértékelés. Hogyan váljék a megkettőződésből szellemi tőke, a bűnhődésből erkölcsi erény, a szorongásból termékeny nyugtalanság, az átértékelésből újjászületés? Hogyan legyen a hátrányból előny? Csak úgy, hogy elfogadjuk a kisebbségi lét titkát: ezzel is gazdagabbak vagyunk, mert a skizofrénia határát súroló két életünk, két nyelvünk, két kultúránk, két szerelmünk, két sorsunk, két hazánk van, ezt vállaljuk, ellenkező estben megtagadjuk magunkat. Ha lemondunk a fogadatlan iker-énünkről, akkor saját kis nemzeti buborékunkban szenvedő, nosztalgiázó magyarok leszünk, amelynek utolsó stációjában elismerjük, hogy nem lehet tovább, áttelepülünk az anyaországba, ahol a budapesti kisebbségi skanzenben nosztalgiázunk a szülőföldről, ahová néhanapján kirándulunk, míg azzal ámítjuk magunkat, hogy valahova tartozunk; ha viszont lemondunk a másik, a nemzeti énünkről, akkor látványosan vagy diszkréten alkalmazkodunk, túlbuzgó hazafi lesz belőlünk, nagyobb szerb, mint a szerbek és mindig a regnáló hatalmat szolgáljuk. Lojális, ügyeskedő állampolgár válik belőlünk, számos közhivatalt és köztisztséget viselő, megbecsült, a nemzeti identitással kupeckodó pragmatikus magyarok leszünk. A hiteles kisebbségi ember ezekkel ellentétben két teherrel a vállán, peremvidékeken csatangoló kentaur lesz, aki nem is akar más lenni, csak kentaur, akinek nem találtak megfelelő helyet a nemzeti állatkertben. Kettős énje átok és áldás is egyben, egyiktől sem menekülhet, mert ezzel önmagát tagadná meg” (139. old.).

A kettőn én elfogadása nemcsak menekülés-ellenes, de megértés-ellenes is. Egykönnyen észrevehető: mintha könyvismertetőnek maszkírozott idézetgyűjtemény lenne ez, mely a végestelen mennyiségű idézetben nem csupán a szereptudat-fosztottságot, hanem a remény-minimum egyre csökkenését is érzékelhetjük. Mint ilyesmiben kutakodó, évtizedek óta igencsak sokféle kisebbségi szakirodalmat olvastam, még távolságtartóan hideg számadatos-leíró is volt bőven, háborgót, ágállót sokszor, panaszost még többet láttam, közbuzgalmit is eleget, nemzeti identitásban kereskedni hajlamosat meg végképp rengeteget. Végel tónusa, hanghordozása mintha „valahonnét ismerős” lenne, de mégsem az. Egyedi, egyénített, közvetlenségre és elementáris érintettségre beállított minden ízében. A „Fölháborodom, „mert vagyok” alaptónusát vállalja, s mert egzisztenciája nem „lecserélhető”, mert adatott a sors, kapott a rokonság, került valahogyan a környezet is, alakultak helyzetek és kényszerek és válaszok is – ezekre pedig mind-mind válasz dukál, vállalásos felelősség mellett. Morgolódik is, helyenként háborog is, tanulságokat lát és félszeket oszt meg, hálátlanságokra utal és ügyes jól-járóknak kijáró indulatoktól sem mentes. De mélységes mélyen leülepedett megértő disszonancia van abban, amit megfogalmaz. Kínosan nem igazán idézhető egy mondata sem, mert fél oldalon belül követi egy jobb, egy pontosabb, egy igazabb, egy fejezetre rúgóan tiszta és nemes, egy korosztályra való emberben felgyülemlett sértettséggel elegyes, egy átkozódóbb és elfogadóbb, egy helyzettudatos és egy türelemre intő, egy megoldást kereső és más tizenöt tónus egymásra halmozódva. Hosszú fejezeteket kéne kimásolni, értékelni, elbeszélni, megidézni…, s még akkor is több maradna a legközelebbi olvasatra, amely igazabbnak hat és visszafogottabban őszinte, belenyugvóbb, de morálisan mélyebben sértett, indokoltan bosszantó és magyarázhatóan megértő. Megértő embertan az egész, történelembe ágyazva, apró és pontos kis reflektorfényekkel, mikron-méretű daccal és hekatombányi lágysággal.

Ahogy a gyermekkori élményekről, felnőttekről, rokonokról, eseményekről, elődökről emlékezik meg, vagy amiként a „balkáni háborúról” szól, meg a magyar 56-ról közvetlen budapesti élményekkel, ahogy a félelemre emlékszik számos időpontban és helyen, ahogy a bölcsész-típusú litterátus-könyves-esszéalkatú emberként a történelem zúzódásaira keres rá, s ahogy a monarchiához, Horthy-korszakhoz, Sztálinhoz, Titóhoz, újabb vitézlőkhöz kapcsolódó fintorait és undorait leplezni sem képes, ahogy magában a nyelvi bábelben veszni látszó emberi bábelt láttatja, meg a hontalanság kényszerét és a mindenkori vesztesség sérelmi nyomait – az a legkevésbé sem hízelgő. Sem kisebbségi olvasónak, sem távoli kritikusnak, sem kortársnak, sem „végvidéki magyarnak”, sem pesti úri népnek… Valódi vidékies dac, européer önérzetbe installálva, a „hazakarikázás” apai élményével és a Nietzsche-kereső antikvárius megfélemedetten üzletképes alakjával, a nagyszülők makrancolásával és az anya sosem lelepleződő szeretet-készletével, Leilák-és-Dalmák-és-Ilonák illatmintáival, a realista szocializmus minden kényszerességével, vágyak lázadásával és pályaválasztási sodródással, liberális tévelygéssel és az „ólom-idők” szocializmusával, gulággal és nosztalgia-Dubrovnikkal, győzelmek gyászindulóival és az „új nemzeti osztály legutolsó pillanatban méltóságteljesen elfoglalt helyének” markáns elvitatásával, perlekedve közben „értelmiségi kufárokkal” és „a dicsőséges demokrácia reality show-jával” egybekomponált tónusban…, ez valóban nagytérségi léptékben is kivételes.

S ha e kivételest, historikust és regényest mint valós regényt keresnéd, azt akár a „végszóban” is megleled… A „tökéletes behódolás kora”, a „lelki gázkamrákban kipusztult utópiák ideje”, meg a „boldog apák szórakozottan simogatják a yuppie-fiókák kopasz fejét” hangulata olyan talapzatra felhúzott magvas szentencia, olyan filmjelenetek drámaiságára épülő belső vágástechnika, s olyan színpadi dramaturgiai zárókép, melyre csak a lakonikus jelen-vízió lehet érvényes záró akkord… Korszakos, korosztályos, korhű kötet Végel Lászlóé, s talán egyetlen „baja”, hogy megértő attitűdje és jószándékú akarnoksága ellenében kevés talpon maradó érv az, bármily jogosnak tetszik is, hogy „temetetlen múltunk” tetemeivel békében együtt kell léteznünk immár. Így van ugyan, de épp így nincs ez jól. S mert sorra sor, hullára hulla a látkép, a tetemek a megszokott látványegész kies részeivé magasztosodnak, morális pátosztalanságba fejlik a kötet maga. Pedig hát ha regényként akár tehetné is, önéletrajziként már kevésbé. Végel itt is azt teszi (talán), amit az Egy makró és folytatása esetében: „áttünteti”, átülteti a regény hangnemébe szociografikus megfigyeléseit, családtörténeti észleléseit, politológiai következtetéseit, néplélektani impresszióit, kisebbségi identitáskeresés tónusába meg a maradékot. A hatalom mítoszának megfelelően az írástudó ethoszával és magányos mormogásával együtt is intenciókba oltja-mossa-tünteti át a történelem migránsainak, a kisebbség migránsainak, az erkölcsi fenség migránsainak elrabolt múltját, s a családtörténet-nemzettörténet-élettörténet világtörténetbe lopódzását is. Írói elszántság, kisebbségi kiraboltság, emlékező korrektség, izgalmas kihívás kell ahhoz is, hogy ily következetesen „hozza színre” saját foglalatosságának egykori tónusait is: A szenvedélyek tanfolyama (regény, 1969), Szitkozódunk, de szemünkből könnyek hullanak, elbeszélések (1969), A vers kihívása, esszék a jugoszláviai magyar költőkről (1975), Ábrahám kése (1988), Lemondás és megmaradás (esszék, 1992), Peremvidéki élet, esszék (2000) – hogy csak néhányat idézzek emlékezetünkbe. Vagy amiként Károlyi Csaba intézi provokatív kérdését Végel kötetbemutatója után a Szerzőnek: »A poszt­trianon-traumás szülők leszármazottai a Tito-rendszer gyermekei lettek, baloldaliként lázadtak szüleik és a kommunisták ellen, majd maguk is csalódtak, még saját lázadásukban is. Végel a kisemberi, paraszti világból jött plebejus ember nézőpontjából írja meg új művében is a sajátos jugómagyar létet: „többnyelvű fattyú lettem”, mondja, aztán leszögezi, hogy „győztünk”, azaz végül „vesztettünk”. Nem túl vidám…«ⁱⁱ

Talán így a legkorrektebb…! „A múlt mérge bűzlik körülöttünk” – sugallja a beszélgetés címe magát a tónust is. Melyre azután következik még sokféle értelmező magyarázat, poszt és Trianon, trauma és tetemek. Meg kicsit az önélet rajza is, nyilván. De ami élesebben kihangzik ebből is, a valóság-viszony lehetetlensége és magyarázata: „Kutyaharapást szőrivel; iszlám vagy fasizmus, ez itt a kérdés, válasszatok, hallom a szónoki felszólítást, inkább a fasizmus, skandálja a tömeg, úgy van, ezeket a mondatokat gyakorolják a reality show szereplői, a műsorvezető jutalmakat oszt ki, én pedig a leghátsó sarokban lapulva csodálom a fegyelmezett posztszocialista karnevált, mivelhogy még a szocializmus alkonyán ellestem, hogy oda menekülve, vagy inkább ott rejtezkedve karneváli álarc nélkül kedvemre fürkészhetem a lefitymált valóságot, amely a szocializmusban, igaz szétrongyolódva, csak rejtjelesen, de legalább félig-meddig emlékeztetett a valóságra, hiszen annak tetemes részét titkos dossziékba rejtették, azonban a virágzó újdemokráciában sikerrel kivégezték. A valóság nem létezik többé, szabad a vásár, semmit sem kell rejtegetni, besúgókra sincs szükség, mert mi magunk vagyunk a besúgók, még akkor is, ha nincs mit besúgnunk. A valóságról többé nem kell jelenteni, mert a valóságot kizsigerelték; hiába meresztgetem a szemem, kénytelen-kelletlen elismerem, minden rendben, beköszöntött a tökéletes behódolás kora, megvalósult az új osztály álma, a gondtalan nép többé nem képzelődik, a lelki gázkamrákban kipusztultak az utópiák, disszidáltak a forradalmak… /…/ nyugi-nyugi, suttogja a nagyapa, az irodalom csendes, újra csendes, a temetetlen múltakra kiírták az elfogatóparancsot, nehogy véletlenül felriadjanak, esetleg feltámadjanak és ostobán fellázadjanak, a sírgödrök üresen tátonganak, a polgárok fegyelmezetten a boldogabb jövő felé masíroznak, tökéletes rend uralkodik.

Nem, nem, nem és nem, ismételgetem, attól tartva, hogy sajnos, ennek a történetnek nem itt lesz a vége” (261-262. old.)

De, de és de, így van, sajnos a történetnek nem itt lesz a vége. Végel jól látja. S ha már múltunkat sem, e jóslat-közeli szentenciát még kevésbé tudjuk majd eltemetni.

A. Gergely András

i https://sites.google.com/view/peri-mikro-szkp/202021-40/egy-makr%C3%B3-avagy-unalmas-az-ember-ha-m%C3%BAltt%C3%A1-v%C3%A1lik

ii Élet és Irodalom, Károlyi Csaba interjúja, http://vegel.org/2020/02/a-mult-merge-buzlik-korulottunk-interju-karolyi-csabaval-elet-es-irodalom-2019-oktober-18-2/