Fenntartható városi kreativitás, örökség-menedzsment, Kőszeg esete

A város mindenhol és mindenkor a történelemben, gyakorta vágyott világ, a szabadság másfajta léptéke, mint a falu, tanya vagy őserdő. Ebből adódik azután, hogy ahol nem csupán embertömegek halmozódtak össze (háborúk idején, piac vagy pallosjog, gondoskodó hatalom vagy kereskedelmi gócpont okán), ott idővel a tervezés is szükségessé vált, a piac és az igazgatás, az ellátás és az oktatás, az útvonalak és a kommunikációs szabályok generálása is. Így adódott, hogy eltérő státusra jutott falusi polgár, amint városivá lehetett, megkülönböztető rangja lett, midőn sikeres lett, beférkőzhetett döntéshozatalba és befolyásba vagy igazgatásba és védelembe is. De valamely történelmi városban már modernül létezni, környezetet formálni és túlélni, jövőt tervezni és építészeti vagy kulturális örökséget továbbvinni már feladattudat, felelősség és program kellett legyen egyformán. Látásmód, kihívások fogadása, válaszadási képesség kell hozzá, no meg kreativitás, lelemény, konstruktív jövőkép is. Ma már választékos okossággal „okos város” kialakítási tervének, menedzselésének tekintik ezt leginkább, várostervezők, önkormányzatok, európai léptékben gondolkodók egyaránt. Ezt a komplex, emberi és települési múltat-jövőt egyben látó, sőt harmonikus és fenntartható mivoltukban új funkciót megnevező szemléletirányt követi a Duna-stratégia elnevezéssel illetett kutatási programban Miszlivetz Ferenc és munkatársainak köre /ISES, Kőszeg/, akik 2012-es kötetükben közreadták a fenntarthatóság hármas egységét, az ökológiai fejlődés, a társadalom és a gazdaság új harmóniáját kereső programtervüket.¹ A fenntarthatóság mint generációs felelősség, a nemzetek és egyének közötti makropolitikai tervek sora, a befektetési tőke céljai és irányai (vagy megnyerésének vállalkozási piacon meglévő keretei) azonban nem csupán globális ökonómiai összefüggések között tehetők problematikus kérdéssé (teszik is a szerzők, helyi és nagyregionális kontextusban), hanem a helyi világok, az innovációs stratégiák lokális adaptációjának esélyei, kisebb vállalkozások jövendő piaca és humán erőforrásai terén is. A kötet két nagyobb egysége a kőszegi–szombathelyi fejlesztési térség, az egész nyugat-magyarországi állagfenntarthatóság és innováció közös kérdéseit, harmonikus rendszer kialakításának új paradigmáit hangsúlyozza, nem csupán a már lezajlott játszmák „győzteseinek” és üzleti sikerprogramjainak szemlézése révén, hanem a város és vidéke mint integrált egység életképességét növelő fejlesztési elképzelések szorgalmazása, példaszerű felmutatása útján, térségi tudásbázisok kreatív kiépítési eszközeivel megerősítve.

A Miszlivetz és munkatársai révén /nem utolsósorban néhai Hankiss Elemér kitartó segítségével/ összehozott impozáns kutatási projekt valamiképpen egy nyugat-pannóniai stratégia, kreatív-központi szerepkör térségi beillesztése kívánt lenni, melynek alapszempontja volt a meglévő örökségbe és elért eredményekbe beillesztve, a vállalkozások/befektetők körére támaszkodva, valamint a kormányzat/önkormányzat és az egyetemek/tudásközpontok partnerségére építve létrehozni, életre segíteni valamit, ami egyúttal az északnyugat-magyarországi megújulásképes térség nemzetközi kapcsolathálózatba ágyazásának, példák alapján fogant projektek telepítési kísérletének és a változni képes szellemiség, alkalmazkodni kész rugalmasság vízióira épül. Kiváltképpen előnye az ötéves tervnek, hogy angol elméleti gyökerei (leginkább Charles Lardry kreatív város-teóriájára komponáltan), kimódolt és tapasztalati tudásra épülő mintázatai szinte „csereszabatosak”, kapcsolathálózati tőkére is hagyatkoznak, sőt ezekre inkább, mint a szombathelyi–kőszegi tradicionális polgári nyugalom szigeteire. Komoly szerepe van a kőszegi és szombathelyi várospolitikai innovációs hajlandóságnak, helyi igazgatásnak, partneri hajlandóságnak, de a helyi múzeumigazgató, Bariska István jóvoltából a megalapozott historikus háttérnek, vagyis tradicionális jelentéstartalmak és konvenciók megőrzésének is.

Anélkül, hogy a kétszáz oldalas kötetet részleteiben ismertetném, mely sok esetben a kívülállónak túl részletes tervnek, illusztrált előadások sorozatának, oktatási anyagnak, falanszter nélküli víziónak és konstruktív átértékelési késztetéseknek is bőven helyet ad, itt inkább a megújító szándék, a fenntarthatóság és az összekapcsolhatóság dimenziói közötti érdekességét-érdemességét látom fontosnak kiemelni. Miszlivetz – Márkus Eszterrel közös – koncepciója (a KRAFT, egy integráló szemléletű „kreatív város – fenntartható vidék” fejlesztési program) olyan puha tényezők prioritásának ad hangot a kötet első harmadában, mint a bizalom, az együttműködés, a kollektív kompetenciák, a tudástranszfer, az új tudások létrehozása és kreatív piacnyerése, a felhasználói szokások és elvárások intézményi kapcsolatrendje, felelősségvállalása, technikai és adminisztratív partnerségek hálózatba kötése stb. Ez mint új regionális fejlesztési stratégia mindenképpen nóvum Magyarországon, s kísérleti eredményei Szombathelyen és Kőszegen máris érvényesülhetnek, mérhetővé és összehasonlíthatóvá lesznek.

A kortárs gondolkodásban /éppenséggel minden projekt-szintű fejlesztésben ugyancsak/ alapkérdés a „jó gyakorlatok” mutatványa, az előképek felvázolása, de ugyanakkor az is, hogy a fenntarthatóság fogódzójába kapaszkodó kérdésfeltevés illetve projekt-menedzselés máris arra épüljön, ami másutt már sikeres volt s bizonyíthatóan az is maradt. Ennyiben a kötet maga része a fejlesztési terveknek is, illetve maga a fejlesztés-tervezet kötetbe iktatása, körbehordozása, tesztelése és publikálása szinte azonnali haszonnal kecsegtető befektetések egyúttal. A kreatív várost a szerzői kör mint a „fenntartható vidék agyát” gondolja el, a városok átértékelődő szerepkörében nem csupán a hagyományok, épített örökség, látványos polgári jólét intézményeit konstruálja újra, hanem – revitalizálva a „kézzelfogható adottságokat” – a városszerep-változások negatív hatásaiból is ösztönző energiákat szabadít föl. Mindenhol vannak ilyenek, kicsiben vagy sűrűségben, de ezek mindig önálló életet élő entitások, inkubátorban szemlélve a lehetőségeik univerzuma hatja át a betondzsungelek átláthatatlanságával szembeni létmódjukat, s a globális versenybe, kihívásokba ezáltal a felértékelődő minőségeket veti be az efféle projekt: a víz, a fürdőzés, a tiszta levegő, a gasztronómia, az életterek természetessége, a környezet egészsége kerül így újraértékelésre, megbecsülésre és infrastrukturális hálózatrendszerbe is. A globális sodrásban a kultúra mint érték kezd forgalomba kerülni, a történelem mint támasz és tudásbázis érvényesülhet, s a hierarchikus merevségeket a kölcsönös meghatározottságok és kapcsolathálók cserélik le, miközben a piac szereplőit a befektetők natúr értékválasztási aspirációi alapján választja meg, kéri föl, serkenti partnerségre a modernizációs tervek agytrösztje.

A kötet java részében, a modellezés és elméleti alapok első blokkját követő második egységben a turizmus, az infrastrukturális potenciál, az energiák és fejlesztési esélyek terei, a kreatív iparágak és tudástárak termelési perspektívái kapnak hangsúlyt, helyszínfotókkal, tervekkel, együttműködési példatárral, igazgatási és megvalósíthatósági mutatókkal, melyeket összefoglalásképpen a konkrét javaslatok kőszegi–szombathelyi partnerségi, városegyüttes-fejlesztési programossága keretez.

A mellékletekben az ISES Alapítvány kőszegi konferenciáinak, partnerségi programjainak konceptuális adalékait tekinthetjük meg, s magát a KRAFT-koncepciót is külön kisszótár értelmezi (53–56. old.), melyek terminológiai ötletessége valóban kreatív és innovatív, meglátásom szerint azonban a koncepcionális magasságokban nagyolja el (szcientizálja) a mindennapi életek, értékrendek, önmegvalósítási kísérletek sokféleségét, mintegy a Hankiss-féle „Találjuk ki Magyarországot!” vehemenciájával, jóindulatú rátartiságával és a kultúra jelenlévő rétegeiből csupán kiemelhető dimenziók átdefiniálásával. E koncepcionális „elnagyolás” ugyanakkor teljességgel megfeleltetett a kreativitás város-szintre hozott időszerű perspektíváival, a világsodrásból értékmentés szándékával kiragadható-kimenthető mikrotérség favorizálásával, a kortárs fogalomkörben „örökségesítés” reményével közösnek tetsző értékek konkrét felmutatásával, a köz- és magánegyüttműködések reményteli állapotrajzával. A kutatói, oktatói, népszerűsítő programosság talán nem utolsó mércéje, hogy maga az innovatív feltárás és jövőépítő elszántság éppen most kapott reményteljes kormányzati támogatást, így nem csupán megvalósulási esélyei nőttek pannóniai méretűvé, hanem a kreatív tudásmenedzsment stratégiai példatára is impozáns kísérlettel gyarapodott.

E fenti értékelő sorok mögé már szükségképpen kell illeszkedjen a következő kiadvány is, mely a korábbi, 2011–2012 időszakban megkezdett várostérségi fejlesztés folytatását és a fenntartható tervezés létjogosultságát igazolja. Miszlivetz Ferenc és kutatótársai által kezdeményezett kivitelezési elgondolás (2008 óta fejlesztési támogatásokból és temérdek új elgondolás praktikus kapcsolásából fakadóan) nem ért véget az első elméleti sikerekkel, sőt a teoretikus alapok importálásával, teszt-jellegű kezdemények első tapasztalataival – hanem folytatódott a tudományos gárda bűvkörének szélesítésével, a térségi partnerek invitálásával, az „Új Közép-Európa” kutatási vállalkozás pályázataival és szakember-gárdájával. A 2015-ben megjelent angol nyelvű kötet² immár az építészet, a helyi kezdeményezések és kötődések városközi kapcsolatokba, európai históriába ágyazódását taglalja, a kulturális örökség megőrzése, fenntartása, menedzselése tárgykörével is kiegészülve, s így mélyebb tudományos szférákba csalogat. Nem lehet módom itt végiglapozni a könyvet, ahhoz túl rejtelmes és tanulságos is, hogysem néhány betűvel körülírjam…, de egy pár szót emlékeztető jegyzetként mégis érdemes fölidézni belőle…!

Graham Bell például saját tükrükbe tekint, mikor a valóság-képzet és a valóság-változat optikai illúzióit veti be a térbeli orientáció és az időbeli kogníció variánsaiba. A várostörténet mint adottság és jelenidejűség – ha nem pusztán teleológiai képzet mindez – éppen találkahelye a „zen és a kerékpározás művészete” meg a karteziánus módszertani képzetek közötti időben, filmszerűen átvetülve az individuumok városi miliőjébe, ahol a kreativitás az aktorok legfőbb esélyeként mutatkozik meg. Nem kell hozzá reneszánsz embernek lenni, s nem kell a rejtett rábeszélők ötvenes-hatvanas évekbeli amerikai ideáját folytonos piac-manipulációként értelmezni ahhoz, hogy a város mint a fokozott kényelem tere legyen vágyott valóság, s a kreativitás svájci vagy osztrák-német helyi példái sem csupán a régmúlt helyi társadalmainak tükrei, hanem a jelen, a résztvevő polgár, a magamagát is megjelenítő lokálpatrióta képzetével együtt a bárhol megvalósítható leleményesség önképei is lehetnek. Sőt, sokkal inkább, mint Sanghaj, Berlin vagy Párizs, vagy akár a kertvárosok és megújuló nagyvárosi övezetek példáján okulva, itt és most magunk lehetünk részesei a környezet alkotásának, a lakhatás feltételeinek, a térbeliség valóságos hasznának. Csak a képesség kell hozzá, hogy képzeleti intelligenciánkat is fölhasználjuk a hogyanlét jobb megoldásaihoz. Ez esetben már nemcsak nyitva tartjuk szemünket, nemcsak szembenézhetünk a tükörben a lehetőségeinkkel, hanem a várostársadalom egy új minőségét is megpillanthatjuk benne. Éppenséggel valami Mátrix fölidézhető értelmében: felszabadult pillantással…, amely nemcsak virtuális élmény, hanem a városi társadalmi terek megértésének etikai normája is (11-30. old.).

Ezt a kreatív etikai és esztétikai értékteret bővíti a humánföldrajz aspektusával Mario Neve, aki a kulturális örökség történeti mintáit kínálja ahhoz, hogy megtanuljuk a tér olvasását, a térbeliség megértését, a földrajzi teljességhez tartozó percepcionális rutint is. A jó kormányzás hagyományai sem voltak soha etnikai örökség, belátó közösségi építkezés, erőteljes szimbolizáció és kreatív befogadás nélküliek: az egocentrikus aspektus a térhasználati képzetek mellett létezik, s a terek állapotát ezek pontosítják, egyúttal a habitusok alapjaivá is lesznek. De vajon az ember kell alkalmazkodjon a környezetéhez, vagy fordítva, ő alakítja a természet párbeszédét akciók és percepciók közötti állapotban? Ez örökség nemcsak hagyaték, de élő késztetés is: a kreatív közösség a kulturális örökség és a fejlesztés összhangja, kapcsolathálóban kiegészülő természete…! A kreatív példák nemcsak illusztrációk, hanem megvalósulások is, menetközbeni reflexiók is, melyek a város (urbs) és még inkább a városlakók (civitas) harmóniáiból építkezhetnek. Ehhez a nyitás, a belátás, a megértés kalandja is szükséges (Borges nyomán A jelen nosztalgiája sorait idézi…), a dinamikus terek és fejlesztési vitákból eredő késztetések ehhez már csupán értelmező mezőt kínálnak. De kínálnak, s mellőzésük teljességgel cáfolata a földlakó ember örökségének…! (31-57. old.).

Összhangban a történeti és téri dimenziókkal, az Ekler Dezső írta fejezet az építészeti formák örökségének témakörébe vezet, mégpedig a város nyelvének, a „városbeszéd” lehetséges diszkurzív és narratív verziókból álló megértési kísérletének kiemelésével. Pekingi, santiagói, budapesti és veronai példái a nyelvi kontextusú és retorikai elvű megértést szorgalmazva Chomsky, Ricoeur, Rossi, Derrida, Vitruvius példáin át emelik be a narratív városlét, anyagformák és közlésmódok térbeli vagy képzelt oszlopai közé az értelmező ember virtuális örökségét, a térbeszédnek nehezen kihallható, de annál egyetemlegesebben késztető produktumait (59-66. old.).

Anngret Simms írása az Európai Történeti Városatlasz tervén át invitál a társadalmi tervezés és a városok léte mint kulturális örökség világába. Összehasonlító szempontú tanulmányok alapján taglalja a sokszínű város, a várostérség és a modern városi kartográfia eszköztárának egymást kiegészítő történeti példatárát, német és lengyel esettanulmányi részletekkel illusztrálja a templom, piac, közterek, távolságok és jelentésterek részletkérdéseit a térképek árulkodó jelei, arányai, a középkori városmagok meghatározó vagy szétsugárzó volta és a jelenkori dinamikák kölcsönhatásai szempontjából (67-76. old.).

Fejérdy Tamás mintegy ezt a szemlélet-vonalat folytatva a történeti városrészek/városmag és a városfejlesztés szempontjainak korábbi, majd a térségi és fenntarthatósági paramétereit részletezi a kulturális örökségvédelem, az UNESCO világörökség és a kreatív városfejlesztési modellek szempontjából (77-84. old.). Kitér a tradícióba öltözött helyszínek és a fejlesztési projektek viszonyára is, melyek gazdasági, környezetvédelmi, szervezeti, fizikai és mentális hagyatékot menteni és fejleszteni kész állapotok identitás-serkentő funkciójára épül – ahogyan a KRAFT projekt (fennebb részletezett) kezdeménye és máig tartó tervezési útja ezt igazolni is hivatott. Épp a projekt mutatóit, kemény és puha faktorait, nehézségeit és eredményeit folytatja azután Miszlivetz Ferenc és Márkus Eszter ismertetője (85-123. old.), mégpedig úgy, hogy a lehetséges környezeti komponensek, számításba vehető fejlesztési térségek, külterületek és belvárosok, partnerségek és mágneses vonzásmodellek részletezésével nemcsak elméleti képletek, hanem a város-környék-népesség modell (E.Howard, 1902) nyomán leírható adaptációs sémák, zöld-tervezés, tudástőke-felhasználás, kisvárosi szintű fejlesztési és fenntartási felelősség témakörét a kreativitás (ebben akár a szolgáltatások, oktatás, közlekedés, kommunikáció, energetika, vízgazdálkodás), és nem utolsósorban az állam(lakó)polgári érdekeltség alapkérdéseit taglalják fejlődési modellek ábráival, végkicsengésként egy „Duna Stratégia” hosszú távú körképével. Ugyanitt Márkus Eszter önálló részletekkel is körvonalazza Kőszeg és Szombathely viszonyában meghatározó mutatók vizsgálatát (125-144. old.).

Talán mindezek mintegy alapos projekt-előkészítési, szemléleti és történeti bázis építéséhez hozzájáruló, a kutatások hagyományos tematikai hátterét egyazon irányba állító nagyívű tervezés összképét mutatják. De ugyanakkor mindezek mögött (és inkább előtt) nem titkolhatóan ott van a magyar társadalom szociológiai szempontú megörökítésében sok évtizeden át példaadó és kulcsszerepet vállaló Hankiss Elemér serkentő/késztető/inspiráló összhatása is. Erre Miszlivetz és kutatótársai kezdetektől alapoztak, építettek, adaptív módon kreatív jövőképet is bazíroztak, s Hankiss itt szereplő írása eléggé jellegzetesen magába foglalja a közép-európai és azon belül megkülönböztetetten magyar társadalomfejlődés kreatív aspektusait, a lehangolt múlt-képzetek dacára megkonstruált életképes jövőképet is. Tanulmánya mintegy kreatív esszé, amerikai típusú megjelenítési stílusú, áttekintő vázlatnak álcázott poétikus valóság-show is. Nem a harsány, hanem a megjelenítési dimenzióit tekintve show, hiszen a dolgozatban érintett témakörök (városlakói szabadság, hagyománymegőrzés, a közösség kísérleti és önmegtartó bátorsága a tervezéshez, az eszmék cseréjének építő kölcsönhatásai, a szemben álló oldalak – inside és outside nézőpontok – nem összeveszejtő, hanem harmonizációs perspektívái, stb.) a városméret, a kölcsönhatások, a „kritikus tömeg” eredményes együttműködése, a „szigetek” és hatásegységek lehetséges találkozási felületei, a polgári szemlélet és a polgárság lakta mintavárosok (a mediterrán térségtől Tokióig, Söultól New Yorkig, Firenzétől Bernig, Heidelbergtől Brügge-ig) bevált gyakorlataira épített „Kőszeg-modell” irányába vezetnek Hankiss írásában (145-157. old.), kitérve a kőszegiek saját városképére, a város térségi szerepére, városkapcsolatok jövőterveire, város és vidéke kölcsönhatásaira is.

A Hankiss-fölidézte európai típusú városmodellezés, embereszmény és teremtő fejlesztés esélyei jelennek meg Gaudenz Assenza és Markus Molz tanulmányában is (159-201. old.), melyben a rendezettség és tervezhetőség legaprólékosabb kérdései is megfogalmazódnak, rendre és következetesen a fejlesztő szemlélet és a lakosi várakozások (térségi remények) kontextusában, mégpedig impozáns részletességgel. Az integratív fejlesztés, az egyetemvárosi ideálok, a világörökségi értékrend, az „élhető városok” fenntartási szempontjai a cseh városfejlesztési kísérletek egy impozáns szférájába vezet be (a morvaországi hármashatár konkrét tervezési modellje a példa alapja), s a célokat az eredet, a fejlődési utak, a helyi és térségi integrációs szándékok infrastrukturális-kulturális-ökológiai hármasában szemlélve ez mintegy a „tanuló városok” (sőt a tanulni képes községek!) szintjén is fejlesztési mintázatot ígérhet más városvidékek számára is. A Krumlovia Project alkalmazhatósága a léptékazonosság, a komplexitás, a hagyomány és értékmentés követhetőségi modellje alapján mintegy Kőszeg-vidék jövőképe (ha nem épp már jelene!) is lehet. S erre erősít rá Z. Karvalits László tanulmánya a kötet zárásaképpen (203-231. old.), melyben az örökségvédelem technológiai komponensei, a tudástársadalom és a tudástőkével ésszerűen gazdálkodó helyi igazgatás, városvezetés és környezetfejlesztés érdekeltségi köreihez csatolja nagyívű gondolatmenetét. Példái nemcsak a sokszor ideálisnak képzelt nagyvárosok, a migráció-tagolta új ipari térségek, a beruházási tőke kiszemelt és átalakított vidékei szempontjából lényegesek, hanem a globális városok „kicsinyítési” szempontjait felülmúló glokális világok mélyrétegei felé vezetnek: az alternatívák a kezelhető, piciny egységekből álló, de hálózatokba szerveződő, tudástőkét fölhalmozni és fejlesztő értelemben fölhasználni képes városléptékek irányait mutatják, s ebben az „okos városok” és a közösségi intelligencia harmóniái válnak ideálissá, nem pedig a belharcok és városháborúk tradicionális sémái. Karvalits az informatikai bázisú racionalitás és a megsokszorozódni képes lakóközösségi kreativitás alapján/pártján áll, sugallatai nemcsak a horizontális és vertikális, hanem a kaphatóság, részvételi hajlandóság mintázatai alapján jelölnek ki reményteli utat a fejlesztési, önkormányzati, közösségépítési döntések számára. Kiemelt példával Nyíregyháza és Dubrovnik fejlődéstörténeti, önkormányzati-önigazgatási és oktatási útját, szerepkörét és tájegységi funkcióját körvonalazza, nem feledve, mennyiben gazdasági, ágazati-funkcionális vagy helyi értelmiséget serkentő összhatások alapozzák meg egy-egy kisváros innovációs örökségét, de a politikai meghatározottságtól sem független helyi-ség, a lokalitás önerős energiáinak mozgósíthatóságát is hangsúlyossá tevő fejlesztés esélyének, az autonómia és független megmaradás perspektívájának fontosságát is mintegy zárókőként csiszolja dolgozata végére.

A kőszegi kutatás, a térségfejlesztés esélyei és konvenciók megtartására, városi okosság igazgatási támogatására épülő kreatív városiság ma viszonylag új kérdése a várostudománynak, a térségfejlesztésnek, az ökotudatos perspektívák eredményes konstruálásának. Kőszeg(-környék) projektje megannyi várostérség mintaképe is lehetne. Persze, nemigen lesz. S nemcsak az eltérések, helyi specifikumok miatt. Rendre inkább azért, mert a „kreatív” város magától sosem lesz kreatív, ha készségeit és lehetőségeit nincs helyi értelmiség (vagy akár „bevándorló”, migráns szakértelem), mely elősegítené és fontosnak tartaná. E kísérletről szólni márcsak azért is fontos, mert e példa – egyedisége dacára – éppen nem a városbutaság, hanem a hiányzó tudástőke esetében is a befogadott tudáskészlet és a helyben hozzáadott megtartó erő közös célrendszerében érvényesülhet… De nemcsak a jól pozicionált Kőszegen, hanem bárhol, ahol a kreativitás nem képtelenség, s a város még bír(hat) hagyományai, öröksége és megtartó ereje valamelyest lehetőségeivel. A várostudás nem átvehető, a városmodell nem sémaszerűen követhető. Komponálni kell, álmodni és megtestesíteni, kiépíteni és közös gondolkodás során tesztelni, összehasonlítani és „kitalálni”. Hankiss egykori „Találjuk ki Magyarországot!” sokszor idézett kulcsmondata nemcsak felhívás volt, hanem a kreativitás invokációja. Ebből épülhetett – ma már városvalóság szintű tervezés eredményeként – a KRAFT projekt, Kőszeg európai oktatási és kutatási szerepköre, európai városmodellek között is előkelő mai helye, s ebből épül tán megtartó jövője is. Nemcsak „iskola a határon” értelmében, hanem „egyetem a térségben” szándékával...

1 Miszlivetz Ferenc et al.: Kreatív városok és fenntarthatóság. Javaslatok a Duna-stratégia megvalósítására Nyugat-Pannónia példáján. Kőszeg – Szombathely, 2012. Savaria University Press, 208 old. /ISES könyvek/

2 Creative Cities and Sustainability. Ed. Miszlivetz Ferenc and the Research Community of ISES. Savaria University Press, Szombathely, 2015., 236 oldal