Egy menekülő utazás Utazója (de lehet akár fordítva is)

1

A címbeli szó hangzása számomra riasztó, agresszív; használatát értelmetlennek tartom. (Nyugdíjba vágja szegény jó zsákbamacska szavunkat…)

Igaz, hogy mindkettő képes kifejezés, könnyen hozzáképzelhetünk valami értelmeset, de azért mégis…

Idők s divatok…

A csíkszeredai könyvtár a vakrandi kifejezést részesítette előnyben. S akárcsak tavaly, az idén is megrendezte közkedvelt akcióját: Vakrandi egy könyvvel.

S megérezvén az új, még sosem látott könyvcímek szagát, miként a tavaly, magam is beneveztem.

A játékszabályok szerint a könyvtár csupa új szerzeményt borítékolt felismerhetetlenné, barna csomagolópapírba göngyölve, s csak a műfajáról árultak el valamit egy fityegő cédulán, hogy mégse borítsák teljesen titok sötétjébe az olvasásra szánt zsákbamacskát.

Magam sem értem, mi vett rá arra, hogy benevezzek, hiszen csak úgy roskadozik a szolgálatos karosszékem az elolvasatlan könyvek terhe alatt.

Mi ez a bennem gerjedő, szűnni nem akaró játékszenvedély? Talán nem volt részem az életben amúgy éppen elég zsákbamacskából?

Tudom, a borítékolt sorsjegy mindig kedvesebb a heti nyilvános lottócédulánál: helyben megtudhatjuk, hogyan is állunk a szerencsével.

Ráadásul az idei választást még csak nem is saját kezűleg bonyolítottam le, hanem megkértem egy könyvtáros barátomat, válasszon helyettem az előkészített halomból egy borítékolt könyvet, lehetőleg a dokumentarista próza (tényirodalom) műfajából.

Megtette, s most köszönöm neki. Ezúton is.

Mert a vakrandi a vártnál is jobban sikerült. A látatlanban hozzám került könyv elbűvölt.

Vajon miért?

2

Oly vadul és kapkodva fejtettem le a könyv csomagolópapír-ruháját, akárha várva várt légyotton tépdestem volna frissen látott kedvesem köntösét.

Látni akartam, miféle olvasmányt hozott elém a sors, szerencsés keze volt-e barátomnak (bár gyanítom, lehetősége volt előzetesen a kulisszák mögé kukkantani, s talán nem csoda, ha ilyképpen irányított szerencsében részesülhettem).

A vakrandira szánt könyv külseje szerény volt, bár ízléses: puha kartonkötésű, fűzött, nem egészen 300 oldal, papírja enyhén sárgás árnyalatú, nyomása egyenletes, jól olvasható. Készítői nem turbózták fel esztétikailag, hogy joggal dobhassanak egyet az árfekvésen.

A Jelenkor Kiadó munkáját tartottam a kezemben: Ulrich Alexander Boschwitz Az utazó c. regénye mosolygott rám, várakozóan.

Első, türelmetlen fellapozása után megtudtam: a németül írt könyv 1938-ban született, pár hét alatt a kristályéjszaka tragikus eseményei után, azokból ihletődve, de csak az 1960-as években jutott el Franfurt am Mainba, a német emigrációs irodalom archívumába, s igazából csak most jelent meg németül (utána rögtön magyarul is, Blaschtik Éva fordításában); korábban angliai és amerikai kiadásban vált ismertté anélkül, hogy elfoglalhatta volna az őt megillető helyet a világirodalom roppant rangsorában. Boschwitz, aki maga is félig zsidó családba született (apja volt zsidó, anyja protestáns német), huszonhárom éves volt, amikor e művét írta, még az események hevében és nyomasztó súlya alatt. Főhősével, Silbermannal ellentétben, aki képtelen elmenekülni a bekerített vadhoz hasonlatos sorsa elől, Boschwitznak sikerül Angliába távoznia az üldöztetések elől. A világháború kitörése már ott találja, s mint birodalmi német állampolgárt, Ausztráliába deportálják. Két évig tartják fogva, majd szabadlábra helyezése után, 1942-ben Angliába indul egy hajó fedélzetén. A hajó német torpedótámadás során elsüllyed, s vele pusztul a szerző is. Regényének átjavított kézirata, melyet biztonsági okokból a testvére rögzített, együtt veszett vele. A német kiadás alapjául szolgáló eredeti kéziratot Peter Graf szerkeszti és rendezi sajtó alá, ugyancsak ő az, aki felhívja a figyelmet a mű kimagasló értékeire.

A regény története amúgy „regény a regényben”, s érdemes emiatt a könyv végén található utószóval kezdeni az olvasást. Ebből idézek, hogy jobban megérthessük egy annyi éven át lappangó remekmű sorsát:

„1939-ben, nem sokkal a II. világháború kitörése előtt, Ulrich Boschwitz követi anyját az angliai emigrációba. Ahogyan a náci rezsim elől menekülő szinte valamennyi németet, őket is internálják. Huszonötezer ember került egyedül csak Man szigetére. 1940 júliusában Ulrich Boschwitzot a Dunera nevű egykori csapatszállítóval egy ausztráliai internálótáborba szállítják. A kétségbeejtően zsúfolt hajón, ahol zsidó és lengyel emigránsok mellett német és olasz hadifoglyok is vannak, katasztrofális állapotok uralkodnak. A hajó nemcsak reménytelenül túlzsúfolt, de a legénység még bántalmazza és ki is rabolja az utasokat. Az ötvenhét napig tartó út valóságos kínszenvedés, a brit történelem szégyenfoltja…

1942 után néhány internált visszanyeri a szabadságát. Először mindenekelőtt azok, akik hajlandók beállni a brit hadseregbe, és harcolni a náci Németország ellen.

Ulrich Boschwitz sokáig habozik, mert fél a háborútól és a hosszú átkeléstől, vagy talán más, nem ismert okai is lehettek. Állandóan ír, és egyik fogolytársának elárulja, hogy az élete elvesztésénél is jobban aggódik utolsó kéziratának sorsa miatt.

Ulrich Boschwitz 1942 októberében halt meg, és a kézirata elveszett. Mégis lehetővé vált, hogy német nyelvterületen most először fölfedezzük a szerzőt és vele együtt regényét, Az utazót, a német történelem sötét fejezetének ezt a fontos korai irodalmi kordokumentumát. Figyelemre méltó, meglepően letisztult és pontos megfigyeléseken alapuló regény, az emberiesség melletti védőbeszéd, ami azoknak az embereknek az utódai számára válik végre hozzáférhetővé, akiknek nagyszüleihez és dédnagyszüleihez szólt volna eredetileg, azokhoz a „német németekhez”, akik elkötelezték magukat a humanizmus eszményei mellett.

Történtek kísérletek, hogy a könyvet a háború után elhelyezzék valamelyik németországi kiadónál. Tudni lehet, hogy a Fischer Verlag elutasította. Nem kisebb személyiség, mint Heinrich Böll állt ki a regény mellett… De még az ő ajánlása sem volt elég a megjelentetéshez. Újabb évtizedeknek kellett eltelniük, míg ez a regény mégis megjelenhetett.”

3

Annak, aki nem vette volna még kezébe a könyvet, eligazítóul: a kis regény tizenkét fejezetre oszlik, hosszúságuk szeszélyesen változó, mindig a benne felvázolt élethelyzet és a benne feszülő párbeszédek súlyának függvényében.

Ezúttal az első fejezetet merítjük ki, mint olyant, amely beindítja a cselekmény lendkerekét, s ráhelyezi a főszereplő Otto Silbermannt arra a kényszerpályára, melyen a könyv utolsó oldaláig mozognia kénytelen. Hogy a megtett út mennyire nem az ő döntése, kiderül mindjárt az első oldalakból, amelyeken emberünk, a jómódú zsidó kereskedő egyezkedni próbál az üzletét az árjásítás során átvevő, hazárdjátékos munkatársával, hogy lehetőleg ne herdálja el a vagyonát a játékasztal mellett, merthogy minden kidobott márkáért kár…

Az ebből kiindult, barátságos köntösbe öltöztetett vitában kapja Otto az első csárdás pofont is…

„Becker széles, jóindulatú arca, ami az imént egy pillanatra indignált ráncokba rendeződött, most ismét felderült.

– Egymás előtt igazán nem kell megjátszanunk magunkat, Ottó – jelentette ki bizalmasan. – Ha veszítek, természetesen a te pénzedet veszítem el, mert hát sajátom, az nincsen – mondta kuncogva.

– Társak vagyunk – ismételte meg Silbermann nyomatékkal.

– Természetesen – felelte Becker, ismét komolyra váltva. – És akkor miért beszélsz velem úgy, mintha még mindig az alkalmazottad volnék?

– Csak nem bántottalak meg? – kérdezte Silbermann. A kissé ironikus hangnembe enyhe ijedtség vegyült.

– Ugyan, marhaság – vette hízelgősre mindjárt Becker. – Olyan régi barátok, mint mi! Három év a nyugati fronton, húsz év együttműködés és összetartás – apám, te nem tudsz megbántani engem, legfeljebb kicsit felbosszantani.

Megint átkarolta Ottó vállát.

– Ottó – jelentette ki erélyes hangon. – Az ilyen bizonytalan időkben, az ilyen zavaros világban csak egyben lehet megbízni: a barátságban, az igaz féríibarátságban! Hadd mondjam meg neked, öregem, az én szememben remek ember vagy – remek német, nem is zsidó.

– De, de, zsidó vagyok – erősködött Silbermann, aki tudta, hogy Becker inkább a velős szavak embere…”

Otto Silbermann tehát pillanatig sem tagadja meg zsidóságát. Tagadja viszont, hogy emiatt kitaszítottként kellene meghúznia magát bárki előtt. Viszont eredendően félénk ember, igyekszik kikerülni mindenfajta szembenállást, szembe feszülést. A végsőkig elmenően bízik a józan észben – a másokéban is. Hogy bármi történjék is a jövőben, észszerűtlen, emberietlen döntések teljességgel kizárva. Csakhogy történetesen a kristályéjszaka előestéjén járunk, amikor otthonukból kirángatják és elhurcolják a zsidókat. Látva az idők alakulását, Silbermann megpróbálja pénzzé tenni a lakását, hogy vagyonának legalább töredékét átmenthesse egy új életbe. Hogy hol? Azt még maga sem tudja. Egyelőre otthon van és Theo Findler árja üzletemberrel alkudozik a lakás árára. Előtte már, a lépcsőházban idős szomszédasszonyától, Frau Zänkel titkos tanácsosnétól megkapja a magáét:

„– Hogy van? – kérdezte az asszony barátságosan.

– Alapjában véve jól. Hát a nagyságos asszony?

– Köszönöm, meglehetősen. Már ahogyan ebben a korban az ember lehet.

Búcsúzóul kezet nyújtott Silbermann-nak.

– Biztosan nehéz idők ezek önnek – tette még hozzá sajnálkozva az asszony -, szörnyű idők…

Silbermann beérte egy kis figyelmes mosollyal, egyszerre óvatossal és elmélázóval, se nem egyetértővel, se nem elutasítóval. – Sajátságos szerepet osztottak ki ránk, alapjában véve… – mondta aztán végül.

– De azért egyszersmind nagy idők is ezek — vigasztalta az asszony. – Nyilván igazságtalanul bánnak önnel, de azért magának igazságosan és megértőn kell gondolkodnia.”

A világ állását odabent, a lakásban is jellemzően osztják-szorozzák a háziak és vendégük, az árja kereskedő:

„– Nem szörnyű gaztett, amit a zsidósággal tesznek? – kérdezte Frau Silbermann,…aki még nem szokott le arról, hogy a történések mögött az erkölcsöt keresse.

– Dehogynem – felelte szárazon Findler. – Sok gonoszság történik a világon. És sok jó dolog is. Hol ezzel, hol azzal. Az egyik tüdőbajos, a másik zsidó, a legnagyobb pechje meg annak van, aki egyszerre mind a kettő. Ez már csak így van. Ha tudná, nekem hányszor volt pechem az életben! Ez ellen nincs mit tenni.

– Hogy a tapintat nem az erénye, Herr Findler – válaszolta megrökönyödve Frau Silbermann –, azt tudtam, de hogy a lelke ilyen rideg és… – a brutális szót lenyelte – …közönyös, az azért új.

Findler szenvtelenül mosolygott. – Szeretem a nejemet és a lánykámat. Az emberiség többi részéhez üzleti kapcsolat fűz. Ez a viszonyom a környező világhoz. Nem szeretem a zsidókat, és nem gyűlölöm a zsidókat. Közömbösek nekem, és csodálom bennük a szorgos kereskedőt. Ha igazságtalanság éri őket, azt sajnálom, de nem csodálkozom rajta. Ilyen a világ. Akik épp soron vannak, vesztenek, mások meg nyernek.

– És ha, mondjuk, maga lenne zsidó?

– De nem vagyok az! Leszoktam arról, hogy olyasmin törjem a fejemet, mi lenne, ha. Nekem már az is elég, ami van.

– Hát mindig csak önmagára tud gondolni? Mások tragédiáját nem képes átérezni?

– Velem ugyan ki törődik, ha nekem van pechem? A kutya se! Theo Findlernek nincsen senkije Theo Findleren kívül. Nekik kettejüknek össze kell tartaniuk, mint a kenyérnek a héjával. Hahaha.”

És ez a kényszeredett nevetés önmagában is hátborzongatóbb, mint a legszörnyűbb fenyegetés.

4.

Ahogy hosszas séta közben olykor megpihenne az ember (ha van hová leülnie), úgy teszem le időnként a könyvet, pihenésképpen, mert nehéz elhinnem, hogy a szerző képes volt egyszerűen regisztrálni, majd visszaadni mindazt, amit menekülése közben átélt. Mert számomra nyilvánvaló a regény önéletrajzi fogantatása, legalábbis olyan értelemben, hogy Silbermann könyvbeli utazásait maga az író is kénytelen volt megtenni, megszenvedni és sokáig menekülése egyetlen lehetséges kiútjának tartani.

Már az első fejezet végén bekövetkezik az, amitől félt: megszólal a bejárati csengő. Tehát elvégeztetett? – Őérte jöttek… Árja feleségének elvileg nem lett volna mitől tartania, de hát ki tudhatja, ezekben a zavaros időkben? A hívatlan látogató pedig fölötte türelmetlen:

„– El kell menned – suttogta izgatottan az asszony.

– Nem, nem, nem hagyhatlak itt egyedül!

Mivel nem tudta, mihez fogjon, elindult a bejárat felé. A felesége feltartóztatta.

– Nekem nem eshet bajom, ha te elmész – bizonygatta, az ura útjába állva. – Aludjál ma éjjel szállodában. Csak gyorsan… menjél…

Silbermann elgondolkodott. Újra megszólalt a csengő, és ököllel verték az ajtót.

– Kinyitni, zsidó, kinyitni! – ordibálták többen összevissza. Silbermann álla leesett. Az ajtót bámulta mereven.

– Hozom a revolveremet – mondta alig hallhatóan. – Az elsőt, aki betör a lakásomba, agyonlövöm! Senkinek sincs joga, hogy betörjön ide.

El akart menni a felesége mellett a hálószoba felé.

– Majd meglátjuk – mondta –, majd meglátjuk! Megint dörömböltek az ajtón, és felharsant a csengő.”

A hangoskodásra megjelenik Findler, aki azt hiszi, a forró helyzetben megcsinálta a szerencséjét: sikerült olcsó lakáshoz jutnia.

„– Nnna? – kérdezte Findler, aki a lármára kijött az előszobába. – Mi van itt? Ez aztán remek. Ha itt találnak a testvérek, lelkesedésükben tán még engem is zsidónak tartanak, és kiverik a fogam.

Megsimogatta a száját.

– Nincs valami hátsó kijárat? – kérdezte azután Silbermanntól, aki megtorpant, és úgy nézett rá, mintha tanácsot és segítséget várna tőle. — Az átkozott házát meg más nyakába varrhatja, teringettét! – tette még hozzá.

– Hozom a revolveremet – válaszolta Silbermann gépiesen –, és agyonlövöm az elsőt, aki betör a lakásomba!

– Na, na — nyugtatgatta Theo Findler —, csak lassan a testtel! Menjen el inkább! Én meg majd beszélek ezekkel. Próbáljon meg kijutni a hátsó ajtón! A házat pedig megveszem tízezerért. Rendben?

– Maga… Hát jó, igen, rendben.

– Na, akkor igyekezzen! Élve van magára szükségem a közjegyzőnél.”

Silbermann egy hátsó ajtón menekül. A lakásba zúdulókat a jó üzlettel elégedett Findler fogadja:

„Hat-hét fiatal suhanc állt előtte. Egy pillanatra visszahőköltek a tekintélyes jelenségtől. Findler a mellényzsebébe nyúlt, hogy elővegye a párttagkönyvét.

– Minden zsidó trükközik – szólalt meg az egyik előtte álló. – Még hogy Silbermann és párttárs, micsoda zsidó pofátlanság!

– Nem is vagyok Silber… – Theo Findler összecsuklott és a földre zuhant. Az egyik suhanc hasba rúgta.”

Silbermann pedig ezalatt a lépcsőházban próbálja megvívni a maga harcát a látogatók által hátrahagyott, lesben álló őrszemekkel… De ez már a második fejezet…

5.

Szorongó kérdés: nem fogunk vajon túl lassan haladni? El tudunk-e idejében menekülni a könyvben ránk zúduló terror elől? Tegyünk úgy, mint Silbermann. Talán megússzuk…

A lépcsőházban szembetalálja magát egy cigarettázó alakkal, akit képtelen kikerülni. Ráadásul az megkérdi: sok zsidó él e házban?

Silbermann máris védekezik: honnan is tudná? Hiszen ő csak egy látogató. Ezzel odalép hozzá, tüzet kér (és kap), majd Heil Hitler köszönéssel tovább jut. A következő őrszemmel már ő az, aki fölényeskedik, s számonkéri az ácsorgótól: – Mire vár maga itt, hallja?

A megszólított meghunyászkodva magyarázza: csak egy kis zsidóheccről van szó…

Ilyen körülmények között Silbermann nyugodtan távozhat. De hová? És hogyan tovább?

„Furcsa, gondolta az úttesten átkelve, mert úgy találta, hogy az utca másik oldala biztonságosabb. Tíz perccel ezelőtt még a házam, a vagyonom egy része forgott kockán. Most meg már a bőröm. Milyen gyorsan is megy ez. Hadat üzentek ellenem, személyesen énellenem. Ez az. Az előbb véglegesen és ténylegesen hadat üzentek, és most egyedül maradtam – az ellenség földjén.”

Úgy véli, hivatalosan föléje helyezett árja társa, akit a játékszenvedély tart hatalmában, az egyedüli, aki segíthet rajta – méghozzá pénzzel. Az ő pénzével. Ha még nem játszotta el.

„De pénzre szükség van, a pénz életet jelent, különösen háború idején. Egy zsidó pénz nélkül Németországban olyan, mint egy ketrecbe zárt vad eleség nélkül, kész kilátástalanság.”

Hazatelefonál, hogy megtudja: mi történt a továbbiakban? A cselédlány sírva veszi föl a kagylót. Hasonló hangulatban válaszol a huga is, amikor hozzájuk telefonál: sógorát elvitték, aki ráadásul még beteg is. Silbermann az, aki vigasztal: – Biztosan szabadon fogják engedni!

Mit is tehetne egyebet? Hiszen ő is menekül… Attól is tart, hogy lehallgatják. Számolgatja a pénzét: 180 márka. „Ezzel el tudná hagyni az országot – ha tehetné. De akkor sem tenné meg, gondolta. Meg akarta menteni a vagyonát. Ilyen hamar nem hagyja, hogy levadásszák.”

Útközben vásárol újságban olvassa: “Gyilkosság Párizsban.” „A zsidók hadat üzennek a német népnek.”

„Hogy háború van, azzal tisztában vagyok, gondolta. De hogy én üzentem volna hadat, arról most hallok először. Micsoda rossz vicc ez? A pénzes postás megtámadta és súlyosan megsebesítette a rablókat… Szóval egy tizenhét éves fiú, ahelyett hogy öngyilkos lett volna, rálőtt azokra, akik ezt tanácsolták neki. És ezzel ő, ezzel mi valamennyien támadást intéztünk a Német Birodalom ellen.”

A külvárosba siet, egy szállodába, ahol korábban gyakran megszállt. Furcsa fogadtatásban van része: az üzletet vezető asszony már-már könyörgött, hogy távozzék. „- Herr Silbermann – mondta Rose halkan és udvariasan, ahogyan azt tőle, a szállodaszakmában megöregedett embertől minden élethelyzetben el lehetett várni: – Rendkívül kellemetlen ez nekem. Ön régi, kedves vendégünk. De… Ugye érti? Nem én tehetek róla, bizonyára nem fog így maradni, de…

– Mégis mi történt? – kérdezte Silbermann, aki nagyon is jól tudta, mire akad kilyukadni Rose, csak nem állt szándékában megkímélni, el akarta érni, hogy nyíltan vallja be azt, ami az ő szemében jellemtelenségnek számított. És a másik zavara szinte már jólesett neki, legalábbis segített elfeledtetni a sajátját.

– Szóval ki akar dobni? – kérdezte meg végre az üzletvezetőtől szárazon, miközben tekintetét rászegezte.

– Kérem, ne így fogja föl – könyörgött Herr Rose, aki csak nagy nehezen tudott megfelelni a helyzet kívánalmának, mármint hogy megsértsen egy tiszteletben álló és abszolút fizetőképes vendéget. – Mindig nagyon boldogok voltunk – folytatta sietve -, hogy oly sokszor vendégeskedett minálunk, és ha most meg kell kérnünk, akkor nagyon az akaratunk ellenére tesszük, azt remélve…”

Silbermann távozik. Talál egy kis hotelt, ahol a kapust egy beugró pincér helyettesíti éppen. Aki nem tud a rendelkezésekről. És szobát ad a menekülőnek. De azért érdeklődik a városban uralkodó „rumli” felől.

Silbermann csodálkozik: miből gondolja?

„- Csak mert annyi zsidó szállt meg nálunk. Azt se tudom, nem okozunk-e magunknak ezzel gondot.

– Úgy? – dörmögte Silbermann. – Miért tennék? Jelent meg valami rendelet, ami megtiltja, hogy zsidóknak szállást adjanak?

– Épp ez az, hogy nem tudom – válaszolta a pincér. – Nekem egyébként édes mindegy. Tessék.

..A pincér megjegyzése meglehetősen nyugtalanította és gyanakvóvá tette. Túl sok megfontolásra adott okot. Végül mégis kivette a szobát, mert arra gondolt, hogy a többi szállodában sem lenne kisebb veszélynek kitéve.

A pincérrel újra lement a liften, és az, ahogyan tartott is tőle, elébe tette a bejelentőt.

– Jó, jó – horkant föl udvariatlanul, mint akinek sok a dolga. – Majd később… Mi is volt a szoba száma?”

A biztonság kedvéért azért elhagyja a szállodát. A bejáratnál üzleti barátjába ütközik: Fritz Steinba, aki így örvendezik:

– Hála istennek, Silbermann. Az első ember, akivel találkozom. Hamar megtudják, hogy ugyanabban a hajóban eveznek: mindkettőjükre vadásznak. És kezdetét veszi egy hosszú, gyötrő éjszaka, amelynek során megtudja: a szállodaportást azért kellett helyettesíteni, mert letartóztatták. Mikor ezen meglepődik, megkapja a magyarázatot:

„De hát zsidó volt…” Milyen magától értetődően elég volt a pincérnek ez a magyarázat. Úgy látszik, a véleménye szerint a zsidók letartóztatása éppoly természetesen a dolgok rendjéhez tartozik, mint például az, hogy borravalót kap a vendégektől. Letartóztattak egy zsidót, hisz zsidó volt. Kell ennél több magyarázat? A pincér szerint, úgy látszik, nem.

Itt én nem maradok, határozta el Silbermann, és fölugrott, körülnézett a tágas szobában. Kizárt dolog, hogy itt aludni tudnék. Lehet, hogy éjjel kirángatnak az ágyból, és ha zajt csapnak közben, az álmukból felvert szállodavendégek kinyitják majd az ajtójukat, és megkérdezik a szobalányt, mi történt, aki majd azt feleli nekik: „A, semmi. Csak letartóztattak egy zsidót. Ez minden.” És lehet, hogy a vendégek meg ezt fogják válaszolni erre: „Vagy úgy… Na de mért kell közben ekkora lármát csapni?”

Stein és Silbermann párbeszéde sok tekintetben eligazító a számunkra. Mindketten üldözött németországi zsidó kereskedők, életük értelme az üzlet, a biznisz, nyilván, hogy társalgásuk, vitájuk is e körül forog.

Zsidók ugyan, de más-más módon reagálnak ugyanarra a valóságra.

Stein fatalista, jelszava: ahogy lesz, úgy lesz, elvégre minden szerencse kérdése. Irigyli Silbermannt a „nem zsidós”, kevésbé feltűnő kinézetéért, s meggyőződése, hogy őrajta senki nem segíthet.

„Valami üzlet után kell néznem, ez az egyetlen lehetőség. Egy gazdag zsidó még mindig többet ér, mint egy szegény…” Stein a maga módján jóérzésű: nem kíván a társa nyakán kolonc lenni, útjaik természetesen elválnak. Stein marad, szembenéz a várható terrorral, Silbermann menekül előle, más hotelt keresve.

Az Utazó számára elkezdődik a véget nem érőnek tűnő, (ön)kínzó Utazás…

6.

Emberünk a hoteltől meg sem állt a berlini Banhof Zoo pályaudvarig. Újabb pénzszámlálás: már csak 98 márkája volt. Csodálkozott, milyen hamar „elolvadt” a nála lévő összeg. Hamburgig váltott jegyet, majd helyet foglalt, menetirányban, a beálló szerelvény egyik dohányzó-kupéjában. Az volt a szándéka, hogy pénzt kér üzlettársától. Hirtelen szörnyű gyanúja támadt…

„Most aztán a markában vagyok. Egy csapásra megfoszthat az egész vagyonomtól. Teljesen sosem bíztam meg benne. Lehet, hogy ő is egy olyan gazember, mint a Findler? Pedig övé a jövedelem fele, csakhogy az nem elég neki. A tőkére fáj a foga. Célozgatott már rá. Hogyan is mondta nemrég? »Alapra lenne szükségem, Ottó. Ha jól meggondolom, nincs semmi alapom.«

És a tetejében még náci is. Sosem csinált belőle titkot. Talán csak a megfelelő pillanatot várta: egy csapásra - minden. Játékos. Hogyan bízhattam meg egy játékosban? De hát csak egy játékos mer manapság még együttműködni egy zsidóval.”

A szerelvény elindult. A kupéba útitárs érkezett: arany pártjelvényes, a feleségével. Silbermann aludni próbált. Jegyellenőrzés. Utána a pártjelvényessel elegyedett szóba, az illető az iránt érdeklődött, játszanának-e egy sakkpartit? Amit a pártjelvényes elvesztett. Revansot akart, de azt is elvesztette. Mindenből három az igazság, vélte, tehát lejátszhatnak egy harmadik partit is.

„Most józan leszek, határozta el Silbermann, veszíteni fogok. De megint nyert. Játszottak egy negyedik partit, majd egy ötödiket, és mire a vonat befutott Hamburgba, a pártjelvényes már hat játszmát veszített el. Silbermann iránti tisztelete szinte határtalanra nőtt.

- Találkoznunk kell újra - kérte Silbermannt, amikor elbúcsúztak egymástól. - Rég nem volt ilyen jó partnerem, mint ön. — Átnyújtotta a névjegykártyáját. Herrmann Turner, főmérnök...

Egy ember, gondolta boldogan Silbermann. Mindenképp ember volt, a pártjelvény dacára. Talán nem is olyan rossz minden. Az olyanok, akikkel sakkozni lehet, akik veszíteni tudnak anélkül, hogy megsértődnének, vagy gorombák lennének, aligha lehetnek rablók és gyilkosok.

Nagy erőt merített a sakkgyőzelmeiből, és amikor elhagyta a pályaudvart, már nem érezte azt, hogy menekül, hogy gyenge és magányos. Bebizonyította, hogy még képes győzni.”

Az Utazás folytatódik a harmadik fejezetben is, amelynek során megismerkedhetünk Beckerrel, az árja üzlettárssal...

7.

Úgy fogtam neki ennek a napról napra terpeszkedő olvasónaplónak, hogy majd néhány ceruzavonással a végére járok – szólok néhány szót erről a szokatlan könyvről s aztán hagyom az olvasót, ha érdekli a kaland, merüljön beléje nyakig. Ha nem, hát semmi sem kötelező…

Menet közben jövök rá, hogy kár lenne elsietni ezt a kényszerű utazást, mert második olvasatra kiderül: minden egyes lépés mögött mostanáig ki nem mondott igazságok rejlenek.

… Hamburgba érve, Silbermann újra egy vendéglőben köt ki, ahol megpillantja árja üzlettársát két pártjelvényes náci mellett, egy asztalnál. Ő maga is helyet foglal a közelükben, hogy kivárja, amíg Becker elbúcsúzik tőlük. Becker láthatóan csöppet sem rajong találkozásukért. Mikor a nácik szedelőzködnek, tüntetően ő is velük tart: Berlinbe utaznak!

Silbermann ugyanarra a vonatra pattan s megteszi a kényszerű visszautat, abban a reményben, hogy másnap reggel az irodában kénytelen-kelletlen elszámolnak. Reggeli párbeszédük a közeli kávéházban zajik le. Becker a nácikkal való utazásáról mesélt… „Hogy italoztak, hogy milyen jó lett volna és milyen kár, hogy Silbermann a két nácit, akik príma fickók, habár antiszemiták, nem ismerhette meg.”

Az egyenruhásokra azért volt szüksége, magyarázta, hogy nyomást gyakoroljon velük az üzletkötésben a zsidó tárgyalófélre.. Számítása bevált, amit viszont Silbermann erősen nehezményezett.

„- Megzsaroltad őket! ...

- Hogy akarsz az ilyen zsidókkal máshogy üzletelni? kérdezte Becker sértődötten. — Azt mesélték, hogy el akarnak menni Németországból. A rokonaikat letartóztatták, és csak mondták és mondták… „Előbb még meg kell kérdeznem ezt-azt" — vonakodott a Levi. Erre aztán gyorsan odarendeltem a fiúkat, és lám csak: egyszeriben ment minden olajozottan. Én szamár, tízezer márkával is kérhettem volna többet. Annyira betojtak, hogy azonnal készpénzfizetési csekket adtak, amikor máskülönben még kétnapi kamatot is igyekeznek megspórolni. De hát ismerjük ezt. Először nagy a szájuk, aztán ha az ember az asztalra csap, nincs mögötte semmi! Csak siránkozás.

– Nem viselkedtél valami tisztességesen – jegyezte meg Silbermann élesen.

– Csak nem fogom hagyni, hogy egy koszos zsidó tönkretegyen! Mi közöm nekem hozzá, hogy a fickók bajban vannak? Mért csinálnak olyan disznóságokat, hogy követségi titkárokat gyilkolnak le, meg miegymás. Ha lőnek, számítaniuk kell rá, hogy mások meg visszalőnek. És hát azt találják el, aki épp ott áll, és odatartja a hülye pofáját.”

Szokatlan hangvétel ez közöttük, egykori háborús bajtársak között. Csakhogy… egyik német, másik zsidó… Mostanig megértették egymást. Csakhogy Becker most nyíltan is „fellázadt”. Silbermann meg is jegyzi:

„Egész elfelejted…, hogy egy zsidóval ülsz szemben. Ha eltöltesz két órát ezekkel a pártfigurákkal, úgy viselkedsz mint egy – disznó!

- Most már aztán elég - csattant föl Becker, a szeme is kidülledt, mint mindig, ha dühös volt. — Már nem a szakaszvezetőm vagy, érted? Kicsit más idők járnak. Sok mindent eltűrtem tőled, többet, mint bárki mástól. És azért, mert tekintettel voltam rád, most pimaszkodsz velem, na ez jellemző a zsidókra. Miből élsz te egyáltalán, öreg? Ki kötötte az utolsó üzleteket? Mi lett volna belőled, ha nem lettem volna olyan rendes, hogy húzzam az igát? Azt hiszed, imponálsz nekem azzal a nagy száddal? Az nekem is van! Úgy, most aztán megmondtam egyszer!

- Gustav, vissza kell küldened az ötezer márkát, mert ez kész zsarolás!

- De az, hogy megmentettem a tőkédet, az nem az, ugye? A zsidók mind összetartanak, mindig is megmondtam. Attól való félelmedben, hogy egy zsidó, ráadásul egy milliós vagyonnal rendelkező, elveszti a pénzét, inkább tőlem akarod elvenni! Ez is jellemző!

- Na de Gustav! Légy már egy pillanatra belátó! Öreg napjaidra gazember akarnál lenni?

- Csak ne gyere itt nekem az erkölccsel, ember. Amit én teszek, azt más is megteszi. Mindenki kihasználja az előnyét, tőlem meg idealizmust várnál, mi? Talán nem

szedtétek meg magatokat a mások baján? Nem, kedvesem, ez nem igazság. Ti agyafúrtak vagytok, nekünk viszont erősebb az öklünk, és többségben vagyunk. Te csak örülj, hogy nem zsigerellek ki! Nekem te ne mesélj. Azt hiszed, nem emlékszem már, mennyire kihasználtál régen? Végig csak háromszáz márkát kaptam irodavezetőként. És te mit kerestél? Jól tudom!

- A leghálátlanabb ember vagy, akivel valaha is találkoztam! Szeretném tudni, mi lett volna belőled, ha nem alkalmazlak közvetlenül a háború után. Most meg a szememre hányod, hogy többet kerestem főnökként, mint te? Végtére is az én pénzemmel dolgoztam, ugye, nem pedig a tiéddel.

- És honnét volt az a pénz?

- Az apámtól meg a munkámból. Becsülettel elmondhatom, hogy megkerestem!

- Csak ne kezdjél nekem itt most pénzt keresni. Évek hosszú során át néztem, hogyan élnek mások. Most én kezdek el élni!”

És folyik belőle az őszinte, szókimondó vádaskodás, a legcsekélyebb diplomácia nélkül…

8.

Kiadós veszekedés és kölcsönös vádaskodások után – amelyek során mindegyik a másikra kente a felelősséget és igazolni próbálta kisebb-nagyobb üzleti visszaéléseit, Silbermann és Becker megegyeztek: felosztják a cég vagyonát, amelyből 51 százalék az árja Becker kezébe megy át. Kényszerű dühében Silbermann úgy áll bosszút rajta, hogy az addigi tegezéssel ellentétben hirtelen magázni kezdi barátját. Úgy vélte: a sértegetéstől majd magához tér és felhagy az ellenségeskedéssel.

„Silbermann hirtelen fölállt. – Ahhoz, hogy igazi gonosztevő legyen – mondta –, nincs meg magában a kellő nagyság. Ahhoz pedig, hogy tisztességes ember, főleg, hogy barát legyen, határozottan túl nyálas nekem.

Elhagyta a kávéházat. Becker megütközve nézett utána.

Nem mondhatni, hogy ne lenne igaza a zsidónak, gondolta. De végre vissza kell fizetnem már az adósságaimat. Nem foszthatom meg az embereket a pénzüktől! Ez az utolsó, erkölcsi szempont megnyugtatta. Azért mégis kár, mélázott tovább, amikor elhagyta a kávéházat, olyan sokáig voltunk barátok – majd még jóváteszem a dolgot!”

A két volt barát nem ér rá tisztázni kettejük viszonyát: ők is a jelenben élnek, amely olyan, amilyen. Főleg pedig: kegyetlen, könyörtelen. Silbermannt ideig-óráig elaltatta annak tudata, hogy ha nem is a teljes vagyon, de pénz áll a házhoz – ha ki tudna szökni külföldre, pénzével együtt, minden másképp lenne. Így viszont… Azt se tudja, mi van a feleségével. Hiába próbál hazatelefonálni vagy táviratozni, nem kap róla híreket. Vajon sikerült megúsznia a razziát? Egy pohár csapvíz mellett elmerengve, Silbermann magát és környezetét hibáztatja a kialakult helyzetért.

„Mások okosabbak voltak. Mások mindig okosabbak! Ha időben felismertem volna a helyzetet, megmenthettem volna a pénzem. De hát mindig megnyugtatott mindenki, főleg a Becker. Én, hülye, meg hagytam magamat megnyugtatni! Ezért ragadtam itt. Eb, ki a futásban utolsó. Milyen kifejező, régi mondás. És most épp én vagyok az utolsó. De hát nem él még vagy hatszázezer zsidó a megnagyobbított birodalomban? Azok hogy csinálják? Ó, azok biztos tudják a módját, hogyan segítsenek magukon! Mások mindig mindent jobban tudnak. Csak én nem, pedig engem sem ejtettek a fejem lágyára!

Lehet, hogy az egész nem is olyan szörnyű, minden csak pszichózis. Ó, dehogy, ideje, hogy felismerjem: lesz ez még rosszabb, még sokkal, de sokkal rosszabb! Különben nincs mit csodálkozni, ha olyasfélék világosítanak fel, mint ez a Becker. Ez a semmirekellő. De mi értelme van fölháborodni? El kell menni Németországból! Csakhogy sehová nem engednek be. Itt azt mondják, a pénzt itt kell hagyni, ott azt mondják, hol a pénzed. Kész őrület! Ha megpróbálsz valamit csinálni, büntetendő leszel, ha nem csinálsz semmit, akkor meg még inkább megbüntetnek! Akárcsak az iskolában...”

Szökni az országból – ez az egyetlen megoldás. Előtte még tudni akarta, mi történt a feleségével, a lakásukkal. Mivel sehogy sem sikerült kapcsolatba lépniük, Silbermann vállalja a kockázatot és felkeresi lakásukat, ahonnan a kristályéjszakán megszökött. Az üres lakásban talált pusztítás képét látva megállapítja:

„Hogyan is gondolhatta, hogy minden olyan, mint volt, csak a telefon nem működik?

– Túl kényelmesen fogtam föl a dolgot – sóhajtott föl, miközben továbbsietett a hálószobába meg a gardróbba. – Az optimizmusom egyszerű gyávaság volt! Ha legalább már korábban visszajöttem volna! Ehelyett leültem a Beckerrel, mintha nem ért volna rá később is, hogy átverjenek!...

A padlón fekvő tárgyakra nézett, a felborított asztalra meg székekre, a felhasított képekre meg a letépett függönyökre. Reménytelenségében és visszafojthatatlan dühében úgy belerúgott a könyvszekrény előtt egy halom könyvbe, hogy a kötetek szanaszét repültek. Lehuppant egy bőrszékre, ami ellenállt a rombolási kísérleteknek, és kifejezéstelen arccal bámulta a padlót.

– Vége a dalnak – dünnyögte –, vége a dalnak. – Maga sem tudta, mit is akar mondani ezzel.”

A lakásban levelet talál feleségétől, aki távozása előtt megírta, hogy öccse családjához menekül, vidékre. Silbermann reméli, hogy elrejtett pénzüket is magával vitte. Terepszemlét tartott a felfordított lakásban, s megállapította: nem vettek s nem vittek el semmit, csak törtek és romboltak.

„A hálószobába érve ledőlt az ágyára. El kell mennem innét, gondolta, és lehunyta a szemét. – Ah, de szeretnék itt maradni, aludni... És most akkor irány a határ? De hát ez nem nekem való. Erre én nem is vagyok képes. Titokban átlógni a határon... – Az ötlettől is kilelte a hideg. – Voltaképp mit akarnak ezek mind éntőlem? – tette fel magának halkan a kérdést. – Hisz nem szeretnék mást, mint csak nyugodtan élni, kenyeret keresni... Még hogy a határ! Én meg a határ - uram atyám!

Fölugrott.

Hiába, gondolta. Nincs idő elcsüggedni, össze kell szednem magam!”

Összeszedte elrejtett iratait, s pénzzel együtt egy aktatáskába rejtette. Egy bőröndbe váltóruhát csomagolt s elhagyta a lakást. „Először is keresek egy menetrendet, aztán meglátjuk a többit” – sóhajtozott…

9.

Most kezd ám igazán kínossá válni az utazás – s nem csak az Utazó számára, de a mi számunkra is. Teljesen lelassul az életritmusunk, akárcsak a Silbermanné, aki arra a pontra érkezett, amikor csak forog a tengelye körül, mint egy gombostűre szúrt bogár.

Tudja, hogy fölötte kockázatos, majdhogynem lehetetlen, de fejében mindegyre az országból való szökés motoszkál. Már csak az elszántság hiányzik hozzá, meg az, hogy megtalálja a módját…

Belső monológjai minderről oly csapongóak és bizonytalanok, hogy mi is őszintén kételkedünk a sikerben.

„...Illegálisan akar átkelni, hát persze. De nem a minap beszélt az öreg Wurm a két breslaui zsidóról, akiket határátkelés közben agyonlőttek? Nem, Löwenstein volt az. Miért is mesél ez egyáltalán ilyesmiket? Mintha nem tudnánk amúgy is, hogy mi van! És egyáltalán, sokkal szívesebben agyonlövette volna magát, mint hogy ilyen körülmények között éljen huzamosan. Na de talán le is tartóztathatják, és akkor jön a koncentrációs tábor, a vagyonelkobzás, a fegyház... És mi lesz akkor az asszonnyal?

Eltöprengett, vajon hogyan fogadhatta Elfriedét a bátyja, aki szintén náci. Biztos attól retteg most, hogy a húga kompromittálhatja. De hát végtére is a bátyja, és hét évvel ezelőtt kezességet vállalva húztuk ki a csávából, hogy egyezséget köthessen. Különben simán csődbe ment volna, amilyen könnyelmű. Na mindegy. Mindenesetre a lekötelezettem, gondolta Silbermann…

...Mennyire félhet az asszony, gondolta azután. Rögtön írnom kell neki. Milyen jó, hogy keresztény, neki mindenesetre nem eshet baja. Mert ha a tetejében még őmiatta is aggódnom kellene, na de hát így is aggódom azért. Az is eszébe jutott most, hogy a húgától sem köszönt el, és nem tudta meg, mi lett a sógora sorsa. Pedig családszerető ember vagyok, álmélkodott. De végső soron mindenki csak megrögzött egoista.”

Amint felült egy Aachenbe tartó vonatra – hiszen az ott már szinte Belgium, Belgium pedig szinte már Franciaország, okoskodott magába, behúzódott egy üres fülkébe, ahol rögtön elaludt. Arra ébredt, hogy két, Heiul Hitlerrel köszönő utast tessékelt be hozzá a kalauz. Beszélgetésükből kiderült: nem titkosrendőrök, ahogy gyanította, csupán egyszerű utasok, mint ő. Egymás közti beszélgetésükből:

„– Látta? – érdeklődött az egyikük. – Az egész első osztály tele van zsidókkal. Fél Izrael úton van.

– Nem mondja? – kérdezett vissza a másik meglepetten. – Tényleg? Föl se tűnt nekem.

Silbermann kezdte nagyon kényelmetlenül érezni magát.

– Az is lehet, hogy csak képzelődöm – folytatta az, aki a megjegyzést tette. – Ma reggel legalábbis, a müncheni vonaton, simán összeszámoltam vagy húszat.

– Ugyan mit tehetnének? – kérdezte a másik nem nagy érdeklődést mutatva...”

Nyilván: ennyi fért bele a szabadságjogaikba. De ezt már csak én gondolom, az olvasó. Silbermann ugyanis túl feszült ahhoz, hogy gondolkozzék. Csak akkor nyugszik meg némileg, mikor ismét belép a kalauz és jelenti a frissen jött uraknak, hogy elkészült a vetett ágyuk a hálókocsiban.

Silbermann ha nehezen is, de elszunyókált. Aztán felriadt: új utazószomszéd lépett a fülkébe, akinek kezén szétroncsolt körmöket látott. És nem volt bőröndje…

10.

Silbermann és a frissen érkezett utas furcsa társasjátékba kezdenek: gyanakvó kérdésekkel és ködösítő válaszokkal próbálják leplezni identitásukat. Silbermann szerint utastársa retteg valamitől. Talán csak nem a lelepleződéstől? Kérdéseire hamisnak tűnő válaszokat kap – de miért? Mindketten aggodalmasan kerülgetik a forró kását. A nemrég érkezett utas mind jobban belegabalyodik logikátlan válaszaiba, Silbermann egyre biztosabb: az illető ugyanolyan zsidó, akárcsak ő – és menekül...

„Silbermann erősen ránézett a másikra. – Maga zsidó? kérdezte halkan.

– Mért gondolja? – kérdezett a másik zavartan vissza, és látszott rajta, milyen szívesen fölállna, hogy véget vessen a kihallgatásnak. Ehhez azonban nyilván nem volt elég bátorsága.

– Szóval zsidó! Van valami úti célja? Tudja, hová akar menni?

A másik elhallgatott egy pillanatra, majd újra megkérdezte: – Miből gondolja, hogy zsidó volnék? Úgy nézek ki?

– Nem feltétlenül – felelte Silbermann, aki most már egészen biztos volt a dolgában, és titokban elfogta a büszkeség, hogy micsoda pszichológiai képességekkel rendelkezik. Annyira meg volt győződve feltételezése helyességéről, hogy megnyugodva alváshoz készülődött.

A szemben ülőt szemlátomást felbátorította ez a nem ellene irányuló reakció. – Megrohanták a boltomat - kezdte suttogva. Majd fölugrott, odasietett az ajtóhoz, és becsukta, pedig a folyosó teljesen üres volt. – Asztalosműhelyem volt – folytatta a beszámolóját, de abbahagyta, és megkérdezte: – De mondja meg, kérem, honnét jutott az eszébe, hogy zsidó lehetek? Ön ugye nem az? – Reménykedés és félelem rejlett az elkerülhetetlen kérdésben.

– Mert annyira izgatottnak látszott – felelte Silbermann.

– Ön árja? – érdeklődött a másik még egyszer. Abból, hogy első kérdése válasz nélkül maradt, nyilván arra következtetett, hogy sorstársra lelt.

– Én is zsidó vagyok – jelentette ki Silbermann.

– Hála a jó égnek! – sóhajtott fel a másik megkönnyebbülten.

– Hát hová akar menni? – kérdezte Silbermann. Most azonban a másikon volt a sor, hogy gyanakodni kezdjen.

– Sehová se akarok menni – válaszolta kitérőleg. – Azt tanácsolták, utazzak első osztályon, merthogy az biztonságosabb, de nem volt jó tanács. Látom már, hogy itt feltűnést keltek. Holnap visszautazok Magdeburgba. Addigra biztos lecsillapodnak a kedélyek.

– Nem akar külföldre menni? – kérdezte Silbermann.

– Á, nem – sietett a válasszal a másik. – Itt maradok Németországban. Mert azért mindennek ellenére német vagyok!

– Jó éjszakát – mondta Silbermann.

Egy pillanatig azt remélte, hogy esetleg valami hasznos tippet kaphat a másiktól, ám belátta, hogy nem várhat tőle bizalmat anélkül, hogy maga is jelét adná a bizalmának, de nem érzett hozzá semmi kedvet. Megpróbált elaludni, ám pár perc elteltével a másik ismét megszólalt.

– Megmentette a pénzét? – kérdezte halkan. Silbermann érthetetlenül morgott valamit.

– Mert hogyha volna pénze – vélekedett a másik –, akkor egyszerűbb lenne...

– Mi lenne egyszerűbb? – Silbermann kíváncsian fölült, és cigarettára gyújtott.

– Hát... csak... – felelte a másik vonakodva.

– Nem egészen értem – mondta Silbermann, aki nagyon is jól értette, és új reménysugár gyúlt benne.

– Mindössze száz márkát hoztam magammal. Ezzel nem juthat külföldre az ember, már ha akarna.

– Hát ki akar jutni?

– És maga?

– Esetleg. Tud egy utat?

– De hisz nem is ismerjük egymást. Úgy értem, ha tudnék egy utat... Érti, mire gondolok?”

Ekként tapogatják le egymás kilétét és gondolatvilágát, míg rá nem jönnek, hogy csak akkor mennek valamire, ha megbíznak egymásban. A frissen jött utastárs egy címről beszél, ahol úti okmányokat lehet beszerezni, de az illető náci és kizsebeli a segítségét kérőket, neki meg nincsen pénze. Silbermann hajlandó lenne kölcsönözni újdonsült bajtársának, a menekülő zsidó asztalosmesternek, amennyiben együtt maradnak . Szabályos üzletkötési tárgyalás folyik közöttük, ahogy az két tapasztalt kereskedőtől elvárható. Végül megegyeznek a feltételekben: Silbermann kölcsönöz ugyan pénzt, de mindenki saját magáért felel és vállal felelősséget. Hogy a határon túl mihez kezdenek, még nem tudják – pénzt ugyanis nem vihetnek magukkal, a semmiből pedig sehol nem lehet megélni.

Veszteségeiket sorolják egymásnak, ráébredve arra, hogy ugyanabban a hajóban eveznek.

Lilienfeld asztalosmester történetével indul, s nemsokára tökéletes korkép rajzolódik ki előttünk:

„– Ó, az én szép boltom – vágott közbe Lilienfeld mélabúsan. - Két kirakatom volt, tudja? Persze kicsik, de azért nagyon jól mutattak! Még templomi padokat is készítettem, pedig zsidó vagyok! A zsidó hitközség egyébként szintén jön még nekem háromszáz márkával!

– Egy pillanatra elmerengett. – Minden odalett, egy csapásra minden! Akirakatokat betörték, a háztulajdonos meg fölmondta a boltbérletet. És még le is akartak tartóztatni. Ha legalább a szerszámaimat bepakolhattam volna! Minden odalett, minden... – Könyökét a térdére támasztotta, és két kezébe temette az arcát. - Még csak a kimenőruhámat sem tudtam magammal hozni!

– mondta tompán.

– Látja, én sem jártam rosszabbul, mint maga – vette föl a beszélgetés fonalát Silbermann. – Hogy kétszázezer márkát vagy egy boltot veszítünk el, végül is nem olyan nagy a különbség. Nekem legalább sikerült némi pénzt megmentenem.

Lilienfeld fölnézett. – Csakhogy megakadályozza abban, hogy biztonságba juttassa magát!...

– Biztonság – mondta Silbermann. – Pénz nélkül nincs biztonság!

– De a pénze sem nyújt biztonságot most. Sőt, inkább veszélyt jelent!

– Mindennek két oldala van – ismerte el Silbermann. Aztán fölnevetett. – Igazán remek, ahogy itt kölcsönösen sajnáljuk egymást, és mindketten bebeszéljük magunknak, hogy a másiknak még sanyarúbb a sorsa, mintha az vigasz volna.

– Nem is irigylem önt – vitatkozott Lilienfeld.

– Egyáltalán nem, dehogy! Önnek mindig jól ment, nekem nem. Sok minden van már mögöttem. De ezért viselem most könnyebben a dolgokat!

– Na ugye – nevetett föl Silbermann. – Magának a könnyebb!

– Nincs ezen mit nevetni. Ez már csak így van. Én nem vesztettem kétszázezer márkát, és nekem pénzt se kell átvinnem a határon. Micsoda könnyebbség! Önnek mindig jó dolga volt, ugye?

– Nem könnyű válaszolni erre. Bizonyos értelemben igaza van, de egyébként végigcsináltam a háborút.

– A háború se volt kellemes – ismerte el Lilienfeld.

– De ennyire nem volt szörnyű. Mindig sokan voltunk! Most meg az ember mindig egyedül van. Nincs már senki, aki parancsot osztogatna, nincs semmi rend, amihez tarthatnánk magunkat. Menni kell, de nem mondják meg, merre. Kényszerhelyzetben vagyunk, sokkal durvábban, mint a poroszok alatt. Kellemes az se volt, ó, nem! De katona volt az ember. Katona a katonák között. Most meg büdös zsidó, a többiek meg árják! Ők békében élnek, ránk meg uszulnak, csak ránk. Ez a szörnyű!”

Az éjszakai utazók nekiindultak megkeresni az étkezőkocsit, egy frissítő kávé elfogyasztásának reményében. Jobbra-balra nézegetnek, nehogy gyanút keltsenek valakiben. Lilienfeld attól tart, másoknak is feltűnik zsidósága. Silbermann nyugtatja: senki se veheti észre. Lilinfeldet nem lehet megnyugtatni, hiszen lám, Silbermann is milyen hamar rájött a valódi identitására.

„Olyan érzésem van – magyarázza –, mintha meg volnék jelölve. Ezen kívül azt hiszem, zsidóknak tilos felkeresni az étkezőkocsit.

– Az élet az, ami tilos nekünk! – válaszolta Silbermann. – Ehhez akarna igazodni?”

11.

Silbermann és Lilienfeld „dacszövetségéből” nem lett semmi: ez utóbbi Dortmuntban leszállt, magára hagyva hősünket, aki, mint tudjuk, Aachenbe tartott. Összeszedte a holmiját, pénzét, iratait átpakolta az aktatáskájába, amit szorosan a hóna alatt tartott. Már csak a feleségétől és általában, a Németországtól való búcsú maradt hátra. Feleségének búcsúlevelet küldött. Majd telefonhívást adott fel a postán, hogy Párizsban élő fiával beszélhessen, akit arra kért, segítsen neki megfelelő iratokkal külföldre jutnia. Fia nem sok jóval biztatja, ami lehangolja Silbermannt,

„...Biztosan kudarcba fullad. Hogyan gondolhattam valaha is, hogy sikerülni fog? Nem is értem. ... Hát akkor itt volnánk, gondolta. Aachenben, negyvenezer márkával, sőt negyvenegyezerrel, fölvet a pénz, ahogy olyan szépen mondják, de kiúttalanul, minden cél nélkül.

Már csodálkozott, hogy egyáltalán várt valamit a telefonálástól. Ha legalább valami lendületet tudtam volna adni neki...! Hogyan képzelhettem egyáltalán, hogy sikerülhetett neki? Az lett volna a legjobb, ha hagyom magamat letartóztatni, mint mindenki más. A cellában alighanem nyugalmasabb, mint szabadon. Legalább kialhatja magát az ember. Így csak megfeszül, aztán meg leereszt, ide-oda rohan, de tapodtat sem jut tovább.”

Töprengésében odáig jutott, mégis csak elutazik Dortmundba és megkeresi a Lilienfeld ajánlotta embercsempészt. Másodosztályra szállt: minél többen vagyunk, annál kevésbé leszek feltűnő. Katonatisztekkel került egy fülkébe, akik megnyugtatták: Dortmundig nyugodtan alhat, ott majd felköltik.

„Amikor fölébresztették, riadtan fölkiáltott: – Az aktatáskám! Hol van az aktatáskám? Az urak nevettek.

– Ott áll maga mellett – mondta a jól táplált és elégedett ember benyomását keltő százados. – Nyilván az egész vagyonát magánál hordja, mi?

– Á, dehogy – sietett Silbermann a válasszal –, csak iratokat. Mindazonáltal fontos iratokat.

– Az alvó titkosfutár – viccelődött a százados.

– Hahaha – nevetett buzgón Silbermann. – Hát, német tisztek között még egy titkosfutár is nyugodtan alhat. De én csak üzletember vagyok. Köszönöm, uraim, Heil Hitler.

Kiment a kupéból. Már a peronon volt, amikor kiáltozás ütötte meg a fülét: - Halló, halló... Futár úr!

Ijedten fordult hátra.

– Fent felejtette a bőröndjét – mondta nevetve a százados, és leadta az ablakon át.

Silbermann köszönettel átvette. – Olyan szétszórt vagyok – szabadkozott.

– Ezért titkosfutár – válaszolta a százados.

Rendes pasas, gondolta Silbermann, a vonat után nézve. Ilyenek is vannak még – elfogulatlan, normális, ártalmatlan emberek. Már el is felejtettem. Nyilván nem nézett zsidónak, biztosan nem.”

Hogy milyenek a „normális, ártalmatlan” emberek, a következő napokban alkalma lesz megtapasztalni. Egyelőre azonban csak igazítja a lépteit, mérlegeli a szavait, kerüli a feltűnést. A restiben megivott néhány pohár sört, ám felfrissülés helyett csak még jobban elkedvetlenedett. Alhatnékja volt. Úgy érezte, képes lenne napokon át feküdni, tétlenül. De hiszen már a cél előtt áll. Összeszedte magát: becsengetett a megadott címre.

„Kinyílt az ajtó.

– Lakik itt egy Herr Dinkelberg? – tudakolta. Az öregasszony, aki kinyitott, megrázta a fejét.

– Lakott – felelte. – De tegnap letartóztatták. – Bizalmatlanul méregette Silbermannt, nem a másik bűntársa-e.

Silbermann igen kényelmetlenül érezte magát.

– Ah – sóhajtott föl –, mit nem mond! Szóval letartóztatták. Ki gondolta volna?

(...)

– Én azért gondoltam – mondta az öregasszony. – Nem lehetett ennek jó vége, amilyen túlzásba vitte! Mindennap más nőt vitt fel a szobájába, meg aztán az az ivászat! Négy közeg volt itt, négy! Én bizony mindig kérdeztem magamban, vajon honnét veszi ez az ember azt a sok pénzt, mikor nem is dolgozik. Egy ilyen fiatal ember. Biztosan lopta.

– Ja, hát nem tudja, miért tartóztatták le? – kérdezte Silbermann...

Bizalmatlan tekintet tapadt rá. – Én azt honnét tudnám? Menjen el a rendőrségre, és kérdezze meg! – becsapta az ajtót.

Zavartan emelte meg Silbermann utólag a kalapját, majd sietve távozott, három-négy sarkon is befordult, aztán végül megállt. És ezért jöttem én Dortmundba, gondolta. Azért ez a dolog mégiscsak el van átkozva. Alighogy reménykedni kezdtem, máris... Vajon mi lett a kis Lilienfelddel? Biztos nagyon kétségbeesett szegény. Most ő sincs jobb helyzetben, mint én...”

12.

Lehet, hogy az, aki előbb az olvasónaplóra fanyalodik, értetlenül fogadja, hogy apró lépésenként elmeséljük neki a könyvben történteket, mondván: de hiszen, azt ő is el tudja olvasni!

Semmi kétség, ennek mi is tudatában vagyunk, azt viszont minden áron hangsúlyozni szerettük volna, hogy az utazó egész egyszerűen rendhagyó könyv. Ami benne történik, az nem kiszámítható, mert a főszereplő cselekvését pillanatnyi elképzelések és impulzusok vezérlik; a könyv ugyanis egy jelen idejű könyv, minden szinte akkor történik, amikior az író elmeséli nekünk. Nincsen távlat, van helyette viszont éleslátás, lényeges problémákra fókuszálás, mértéktartás és valósághűség. Az író nem azt írja, amit utólag elképzelt a korról, hanem amit ő maga látott belőle és ami az ő életét a tragikus befejezésig elvezette.

Ebben a rendhagyó szemléletben különbözik műve a náci korszakról szóló irodalmi alkotások egész sokaságától, azok optikájától; „azon melegen” tálal mindent, de úgy tűnik, nem volt fül kihallani a beszámolók mélyéről a hiteles hangot – annak ellenére, hogy legalább angol nyelven nyilvánosságra került.

Ám ami történt, megtörtént…

Silbermanntól kudarcba fúlt látogatása után váltunk el, aki, hogy az éjszakai utazás fáradalmait kipihenhesse, bútorozott szoba után néz – a szállodák nyilvánosságából elege volt, nem szeretne idő előtt lebukni –, talál is egy szűk cselédszobát egy fura idős házaspárnál, akik hosszú ideje nem beszélnek egymással, de azért továbbra is megosztják egymással életterüket. Silbermann pihenni szeretne, de gyötrő gyermekkori emlékei rohanják meg, anyját és testvérét idézi meg gondolatban, egyre zavarosabb álomban. Nem érzi magát biztonságban, egyre elszántabb az országból való távozásra.

Visszautazik Aachenbe, hogy ott keljen át a határon. Indulásra várva mind jobban kétségbesik: elvesztette a cselekvő képességét! Már csak gondolkodni képes. És ez az ő szemében, aki gyakorlatias akció ember volt az üzletkötés terén – önmagában is tragédia.

„Szemügyre vette a többieket, akik a váróban tartózkodtak. A pultnál munkások álldogáltak, söröztek és kellemetlenül lármásak voltak, ahogyan Silbermann a viselkedésüket helytelenítve megállapította.

Vajon ha adnék mindenkinek egy-egy százmárkást, lennének a barátaim? Néhány napra talán, száz márka nem tart sokáig.

Fölállt, és nem annyira lépdelt, mint inkább baktatott a peron felé.

Utazni, gondolta, mindig csak utazni, pedig olyan fáradt vagyok, mint a kutya. Ide meg oda, és oda meg ide. Mennyire elegem van már belőle.

Ráült a bőröndjére, és várta a vonatot.

Ki vagyok még, mi vagyok még egyáltalán?, tette fel magának a kérdést. Silbermann vagyok még, a kereskedő Ottó Silbermann? Minden bizonnyal, de hogy kerülhet ő ilyen helyzetbe?

Nagy levegőt vett. — Veszteségesen élek — mondta csendesen. Majd tett egy ügyetlen mozdulatot, és a bőrönd megingott alatta. Nagy nehezen visszanyerte az egyensúlyát, és fölállt. Hallotta, amint közeledik a vonat. Fölemelte a bőröndjét.

Voltaképp csak előre kellene ugrani és elengedni magam, a vonat elé esni, gondolta. Akkor véget ér az egész, és lényegtelenné válik minden.

A vonat közeledett.”

Silbermann az utolsó pillanatban visszalép. Értetlenül áll korábbi szándékával szemben:

„Teljesen elment az eszem?, gondolta ijedten és saját gyengeségétől meglepődve. Dobjam el az életemet? Én, Ottó Silbermann? A nácik miatt? Még csak az kéne! Harminchatezer márka van nálam. Milyen épeszű ember dobná el az életét harminchatezer márkával a táskájában? A nehézségektől, a határtól való félelem miatt, egy nevetséges határ miatt, amin két perc alatt át lehet jutni, ha összeszedjük magunkat. Micsoda képtelenség! Ilyen nincs! Hogyan lehetne valaki öngyilkos, ha élettől duzzadó levéltárcát hord magánál?

Nem, még egyszer nem engedek ennek a lelki gyönge-ségnek! Huszonnégy óra múlva talán már megmenekültem, ha meg nem, akkor tovább utazom, keresztbe-kasul Németországban, amíg nem sikerül. Amíg még pénz van a zsebemben, akár csak egyetlen ezres is, addig van életerőm, az elraktározott energiákat fogyaszthatom.

És Silbermann megesküdött a Dortmundból Aachen felé tartó vonat egyik összefüstölt, harmadosztályú fülkéjében, hogy tovább fog élni, minden körülmények között, minden körülmény ellenére.”

Talán éppen itt lehet a regény felezőpontja. Megnézem az oldalszámot: 156 – a 280-ból. Nem sokat tévedtem…

13.

Silbermann mérleget készít eddigi utazásáról: ideje van rá, a zakatoló éjszakai szerelvényen, ahol egymással beszélgető munkások – köznép – közé került. Sebaj, legalább az ő gondolkodásukkal is megismerkedik… Mostanig ugyanis csak a középosztállyal volt inkább dolga.

Az élmény tanulságos és új energiákat adó: rájön, hogy másnak is ugyanúgy van oka a szenvedésre, a menekülésre, mint neki.

„Silbermann tekintete végül ismét az ifjú munkáson állapodott meg. Milyen beesett arc, milyen lógó váll!, állapította meg. Bizonyára bányász. Azok gyorsan öregszenek. Nem sok öröm jut nekik az életben. Ellenkezőleg, sok mindent kell kibírniuk, de valószínűleg föl se fogják. Állandóan csak harcolnak munkáért, magasabb bérért, a puszta létükért, és észre sem veszik, hogy elszalad az idő. Még fiatalságuk sincsen ezeknek az embereknek. A harc már akkor elkezdődik nekik, amikor még csak tizennégy évesek, és mindig az egész tétért folyik, a puszta túlélésért.

De hát nekem is. Hisz látom, milyen szorosan az ember sarkában van a halál. Hát gyorsabban kell menni nála. Aki megáll, az elsüllyed, elmerül. Futni kell, futni, futni. Tulajdonképpen én is futottam mindig. Vajon miért esik most olyan nehezemre, pedig fontosabb, mint valaha? Nagyobb életveszélyből nagyobb erőt kellene meríteni, ehelyett, mihelyt az első szökési kísérletek kudarcot vallanak, lebénul az ember.

Megcsóválta a fejét. Beszélni kell!, határozta el, nem csak gondolkodni meg tépelődni.”

Beszélne ő, de csak közhelyeket mond. Ennek dacára megtapasztalja: jó együttesen, még ha egy véletlenül öszeverődött közösségben ül is. Csodálkozva tapasztalja, hogy az emberek mennyire bezárkóznak. Pedig benne felgyülemlett a szó...

„Beszélgethetnékem van, gondolta Silbermann. Legszívesebben állandóan beszélgetnék. Fejét fellógatott kabátjának döntötte, és lehunyta a szemét. A kerekek kattogását hallgatta.

Berlin - Hamburg, gondolta.

Hamburg — Berlin

Berlin - Dortmund

Dortmund - Aachen

És talán örökké így megy most már. Utazó vagyok, folyton továbbutazó.

Voltaképpen már kivándoroltam.

A Deutsche Reichsbahn lett az emigrációm helye.

Már nem Németországban vagyok.

Németországon keresztülhaladó vonatokon vagyok. Nagy különbség. Megint a kerekek kattogását hallgatta, az utazás zenéjét.

Biztonságban vagyok, gondolta, mozgásban vagyok.

Igen, és szinte kellemes itt. Kattogó kerekek, nyíló ajtók, már-már jó itt, csak ne gondolkodna az ember annyit. Aztán elmosolyodott. Régen a Reichsbahn szervezett meglepetésutakat. Most a kormány rendezi őket. Voltak idők, amikor életuntságukban az emberek majdnem magukba fulladtak, így aztán kétségbeesetten ugrottak fejest mindenféle kalandos kapcsolatba, s a széket, amin nagyon is jól ültek, veszélyesen billegtették önnön szórakoztatásukra. Érzésekért a tőzsdére jártak. Most viszont kapunk belőlük bőségesen. Gyermekkoromban vonatokról ábrándoztam. Hogy szerettem volna én is utazni, egyre messzebbre menni! Most megyek. Most megyek.”

Silbermann kényszerűvé vált útjait újabban kevésbé az élmények, inkább a gondolatai »kövezték« ki. Szörnyen unta már ezt a menekülést. Gyermekkori vonatozásai jutottak eszébe, amikor három széket egymáshoz toltak szerelvény gyanánt. Szerinte még azok az utak is izgalmasabbak voltak.

„Annak idején lélekben utaztunk. Mindenhol voltunk és sehol – mégis a gyerekszobában. Most már nem utazó az ember, hanem csak utas.”

A fülkében hamarosan heves vita támad az élet jelenkori nehézségeiről. A velük utazó fiatal lány jövendő házasélete anyagi nehézségein töpreng fennhangon, egy testes utasnak azonban kifejezetten elege van a siránkozásból:

„- Hallani se bírom már ezeket a megjegyzésedet, liogy sok a munka, de kevés a pénz — jelentette ki, de már lényegesen szelídebben.

- Nem megjegyzés ez — mordult föl az öreg munkás -, hanem így van.

- Azt akarja ezzel mondani, hogy régen jobb volt? -kérdezte a testes úr kíváncsian.

- Semmit se mondok - felelte a munkás. - Azonkívül párttag vagyok! - Lenéző pillantással sújtotta a testes urat.

- Én is bent vagyok a pártban - sietett tudatni a másik.

- És mióta? - kérdezte a munkás gúnyosan.

- Ahhoz senkinek semmi köze! – válaszolta a testes úr elutasítóan.

- De mások beszélgetésébe azért beleszól – állapította meg a fiatal leány.

- Ha elégedetlenkednek, bele.

- Ne fontoskodjon már annyit — morogta a munkás. - Úgy csinál, mintha maga tolná az egész kordét.

A testes úr szúrósan ránézett.

- És maga volna párttag?

- Régebben, mint maga!”

A vita elmérgesedik. Silbermann egyre rosszabbul érzi magát, kimenekül a folyosóra. Odabent a testes úr a velük utazó, csöndben meghúzódó fiút faggatja. Kiderül róla, hogy zsidó. És nincsenek papírjai. Le is toloncolják a szerelvényről – koncentrációs táborban a helye! Silbermann saját sorsát látja beteljesedni…

14.

Silbermann szökésben van, a német–belga határ felé tart. Egy gépkocsiban ül, melyet bizonyos Franz vezet, aki megígérte, hogy jó pénzért eligazítja, hogyan juthat túl a veszélyes határövezeten. Azt viszont csak az olvasó tudja, hogy a fiatal embercsempésznek ez az első hasonló vállalkozása, talán még a kliensénél is jobban izgul, de nem mutatja. Nézzünk csak bele egy kicsit a fejébe!

„Mindent kockára teszek evvel, mérgelődött. Egy gazdag zsidó miatt. Na de ezer márka! És Gertrud gyávának tartott volna, pedig már tudj' isten, mi mindent meg nem tettem! Ha minden simán megy, jól járunk. Ebbe a lányba több bátorság szorult, mint némelyik férfiba. És ez a szegény pofa hátul? Gazdag zsidó, de most azért az ő helyzete se rózsás. Sajnálnám, ha volna időm rá. Zsebre vágni az ezrest és elvenni Gertrudot, csak ez számít! Legjobb lenne minden héten gazdag zsidót fuvarozni a határra! Ezer márkáért!

És ha elkapnak? Akkor mindennek vége. Még egyszer nem hagynak futni. De már annyiszor reszkíroztam a nyakamat semmiért, az ügyért, hát igen, miért ne kockáztatnám egyszer önmagamért?”

Hamarosan megsejtjük, hogy Franz nem más, mint a kupébeli lány jövendőbelije, akik a házassághoz gyűjtik a pénzt. Franz korábban elvtársakat fuvarozott a határon túljutni – kelet felé, de őket ingyen szálltotta. Pénzt most fogad el először. Ellátja útba igazítással Silbermannt, merre tartson, mitől óvakodjék, s már fordul is vissza. Az aggodalmas kérdésre, mhogy mit gondol, vajon sikerülni fog-e, búcsúzóul még elmondja:

„ – Sejtelmem sincs – válaszolta Franz. – Már megmondtam, hogy van ez. Az egyiknek sikerül, a másiknak nem. De ha már most betojik, akkor egész biztosan nem sikerül. A határőrséget a belga oldalon megerősítették, azt hallottam. Ha elkapják, visszapenderítik. Az egészen biztos!...

– Maga átszökött már egyszer a határon? – kérdezte Silbermann.

– Még hogy egyszer? – nevetett föl Franz.

– Adok magának még ezer márkát, ha átvisz a határon. Attól tartok, hogy el fogok tévedni. Nincs semmi gyakorlatom az ilyesmiben...

– Igen? És mit ígért a menyasszonyomnak?

Silbermann bólintott. – Igaza van – mondta szorongva. – Egyedül kell boldogulnom. – Kezet nyújtott. – Agyő!

– Már előre látom – válaszolta Franz dühösen –, hogy belefut ez első határőr karjába...”

Franz olyan ember, akinek még pislákol a lelkiismerete. Sajnálja magára hagyni Silbermannt. Nem szívesen, de öntudatosan vele tart egy darabon, sőt, a lassan fölöslegessé váló bőröndjét is cipeli. Silbermann egy idő után képtelen tartani az iramot. Franz, aki már az elején bevallja, hogy amúgy nem kedveli a zsidókat, most dühöng.

„– Szeretném tudni, hogy jövök én ahhoz, hogy trógeroljak itt magának? Na de ilyet! Ha azt mondta volna nekem valaki, hogy egy burzsujért fogom reszkírozni a dutyit!

– Maga rendes fickó – mondta halkan Silbermann, miközben elégedetten levette a kalapját, és letörölte az izzadságot a homlokáról.

– Rendes emberek nincsenek – felelte Franz. – A materialista történelemfelfogás szerint nincsenek. Na de mit ért maga ehhez?

– Nem sokat – ismerte be Silbermann.

– Na, látja – mondta Franz már kicsit megértőbben. – De azt már maga is nyilván észrevette, hogy az egyik ember mindig a másiknak ördöge? Meg a munkásságnak... Na de elég. Ha tovább gondolkodom rajta, még a végén itt hagyom!”

Csempész és utasa egy idő után elválnak. Előbbi elismétli a fő instrukciókat, utóbbi reménykedik: hátha sikerül! Elvégre, ha nem is az út végén, de már Belgiumban van!

„Nem is venni észre. Ugrándoznom kellene örömömben, ehelyett azonban a félelem hatalmasodik el rajtam. Ugyanaz a félelem, amit öt perccel korábban éreztem, amikor még Németországban voltunk. Bárcsak előbb...

Mintha zajt hallott volna. Feszülten hallgatózott. Nem reccsent meg egy ág az előbb valahol? Fölugrott, fölemelte a bőröndjét, és tágra nyílt szemmel nézett körbe.

– Nem – suttogta –, nem, nem, nem! Most elhalt. Most elegem van! Egyszerűen itt maradok! Itt maradok, és ha...

De nem hallatszott semmi nesz, alighanem tévedett. Megnyugtatóan szemerkélt rá az eső. Fölemelte a bőröndöt, és újra elindult.”

Terveket szövöget a jövőre nézve, hiszen vége az árnyéklétnek. Mindig csak előre kell mennie, csak bátran. Ahogy Franz meghagyta. Egy idő után neszt hallott az út felől. Hasra vágta magát. Fény gyúlt, két ember keres az ázott mezőn egy harmadikat – őt, a szökevényt! Hiába tapad a földhöz, megtalálják. „Menekült vagyok! Zsidó vagyok!” – védekezik kétségbeesetten.

Ám a határőrök tudják, mi a teendőjük.

15.

Amitől Silbermann félt, az bekövetkezett: lebukott. A belga határőrök nem sokat teketóriáztak: udvariasan, de határozottan közölték vele, hogy bármit mondana, készek őt visszatoloncolni. Emberünk ekkor pénzt ígér nekik, sőt gyorsan emeli a tétet is, de a rendőrök hajthatatlanok. Silbermann kész akár a legalázatosabb könyörgőre is fogni – ám mintha a falaknak beszélne. Próbálja öszvér módra megmakacsolni magát…

„Silbermann hirtelen kiszakította magát a kezük közül. - Csináljanak, amit akarnak – kiabálta –, itt maradok... je reste... je reste!

– Ha nem megy vissza önszántából, akkor Herbesthalban föl kell tegyük a vonatra. A következő állomás már Németország, és ott a német hivatalnokok fogják átvenni…

– Ezt nem tehetik!

– Mais oui!

Egy pillanatra mindhárman elhallgattak. Azután a csendőrök energikusan megragadták kétfelől a karjánál fogva, és előretuszkolták.

– Úgyis ismeri az utat! – mondta az, amelyik fölfedezte. – És vissza ne jöjjön!

– Különben föl kell tennünk a németországi vonatra! – tette hozzá a másik.

Az erdőszélre értek, ám Silbermann tévedett, amikor azt hitte, hogy most majd elengedik a zsandárok. Továbbkísérték. Ismét megálltak.

– Nem megyek – jelentette ki Silbermann kétségbeesett erővel. – Itt maradok egy napra. Megígérem, hogy rögtön továbbutazom. Hiszen van mindenem. Pénzem, papírjaim. Nem vagyok szegény. Értsék már meg, le akarnak tartóztatni. Kénytelen leszek megölni magamat, ha nem maradhatok itt. Belgium az utolsó reménységem.”

De nincs apelláta. Egy idő után már 15 ezer márkával kecsegteti a rendőröket. Fejenként! Közben az erdei úthoz érnek, amerről Silbermann érkezett.

„– Uraim – esdekelt Silbermann még egyszer. – Nem állt szándékomban megsérteni önöket. Biztosíthatom róla az urakat. De gondolják meg még egyszer...

– Ha még egyszer ide dugod a képedet... – mordult rá a csendőr.

Akkor Silbermann megfordult, átvágott az erdőn, és egy gyökérben megbotolva visszazuhant a Német Birodalomba.”

Ekkor már-már a csöndes őrület határán jár. Ismét vonatra ül, az elsuhanó villanypóznákat számolgatja közben. Egy teherautó vette föl s vitte az állomásig. Jelenlegi útiránya: Berlin. Sehogy sem találja a helyét…

„Többször is fölállt a kupéban, figyelmesen elolvasta a falra kifüggesztett előírásokat és rendeleteket, visszaült, megint felállt, és kiment a folyosóra, hogy sétáljon egyet a vonaton. Közönyösen nézte a vele szembe jövő utasokat. De azután önkéntelenül összeráncolta a homlokát, ha meglátott egy embert, akit zsidónak nézett. A harmadik osztály folyosóján ismét találkozott egy ilyen értelemben gyanús illetővel.

Túl sok a zsidó a vonaton, gondolta Silbermann. Emiatt mindannyian veszélybe kerülhetünk. Ha ti nem volnátok, békében élhetnék. De mivel vagytok, beletartozom a közös balsorsunkba! Jómagam semmiben nem különbözöm a többi embertől, de ti talán tényleg mások vagytok, én meg nem tartozom hozzátok. Bizony, ha ti nem volnátok, engem nem is üldöznének. Akkor rendes polgár maradhatnék. De mivel ti léteztek, engem is kiirtanak veletek együtt. Pedig voltaképpen semmi közünk egymáshoz!

Erezte, hogy nem méltó így gondolkodnia, mégis így gondolkodott. Ha sokan mondogatják neked: Te derék pasas vagy, na de a családod, az mihaszna. A rokonaid, veled ellentétben, mind gonosz fráterek – akkor könnyen megfertőz az általános vélekedés.

Ugyanígy járt Ottó Silbermann is, aki rendes körülmények között nem tartozott azok közé a tragikomikus figurák közé, akiket antiszemitáknak hívnak. Jelen pillanatban azonban képtelen volt tisztán gondolkodni, túlfeszített idegállapotában szomszédja puszta létét is sértésnek érezte.

Miattatok kerültem ebbe a slamasztikába, gondolta mérgesen, és szúrósan meredt a férfira, akinek a külseje arra engedte következtetni, hogy hitsorsosával van dolga. Az észrevette a pillantást, és azon nyomban ingerülten viszonozta.”

Konfliktusuk elkerülhetetlen. Kiderül: az ideges férfi azért dühös, hogy mindegyre zsidónak nézik. Pedig nem az. Sőt, párttag!

Silbermann a kínos helyzet elől az étkezőkocsiba menekül. Jóllakik és ettől megnyugszik. Újabb kalandok várnak rá…

16.

Arra gondolok magamban, idáig jutva, hogy a Silbermann helyében én már rég feladtam volna a játszmát, hiszen nyilvánvaló, hogy az ő helyzetében a menekülő csakis vesztésre állhat. De hát milyen az ember? Amíg futni tud, remél…

Silbermannra minden esetben kedvezően hatnak a kisebb-nagyobb táplálkozások. A vendéglői közjátékok. Most is úgy tér vissza vasúti fülkéjébe, hogy kedvező színben látja a világot. Hannoverig még alszik is egy jót, ott csinos hölgy száll be a kupéba, aki hamarosan magára vonja a menekülő férfi minden figyelmét. Feleségére gondol, de vonzza a kaland lehetősége,s érdeklődését fokozza a nő tekintetéből feléje sugárzó kíváncsiság. Amiből hamarosan feszültségekkel teli beszélgetés lesz, a menekülő férfi úgy érzi, ki kell tálalnia az ismeretlen nő előtt. Arra gondol: nem szabad elfeledkeznie a státusáról. Hogy ő menekülő. Félre minden polgári illúzióval!

Nő és férfi hamar kitapasztalják egymás helyzetét. Silbermann azt is bevallja, hogy zsidó, de rögtön azt is megkérdi: nem zavarja-e ez a tény beszélgetőtársát?

„- Ugyan miért volna? - kérdezte a hölgy, és szelíden nézte.

- Nos, azt hittem. Az embert manapság nemcsak törvényen kívülivé, hanem egyben valahogy páriává is teszik. Nincs igazam?

- Miért?

- Nem is tudom, miért mesélem önnek mindezt. Ha az ember néhány napig hallgat, akkor a szája szinte magától kezd el beszélni. Ugyanis szökésben vagyok. Habár semmi vétkem nincsen, és soha az életben nem volt közöm a politikához. Ennek ellenére le akartak tartóztatni, a lakásomat meg szétverték. Nem teljesen, de sok mindent. Tudja, a zsidókat most letartóztatják. De ez mellékes. Bocsásson meg, kérem!

Silbermann erősen felindult a beszédtől. A hölgy tekintete még mindig az arcán nyugodott.

- Mit bocsássak meg? — kérdezte. - Inkább önnek kellene megbocsátania.

- Lerohantam itt a történetemmel. Egy abszolút unalmas történettel. Ideges vagyok, mert vadásznak rám. Nem vagyok hozzászokva. Még fogva tart a régi állapot, a normális élet. Az egésszel nem tudok mit kezdeni. Hisz szabad ember voltam valamikor!

- Nem tudott külföldre menekülni?

- Ugyan hová? - Silbermann majdhogynem kiabált, de azután erőt vett magán. - Nem engednek be sehová. Túl sokáig vártam, túlontúl sokáig. Mindig azt hittem, nem fogják kiélezni a helyzetet. Hisz frontkatona voltam. Olyan polgár voltam, mint bárki más. A próbálkozásom pedig, hogy elszökjem, kudarcba fúlt a belga határon. Elkaptak, és visszahoztak a német oldalra. Azóta utazom. Másodosztályon, jóllehet még mindig tehetős ember vagyok. Ha letartóztatnak, egy ágyúval lesz gazdagabb az állam, vagy egy torpedóval. Nem tudom pontosan.

- Hát annyira rossz a helyzet? - kérdezte a hölgy, és a hangja megingott egy kicsit.

Silbermann igyekezett nyugodtan beszélni. - Lehet, hogy eltúlzom. De ha az embernek fejét akarják venni, és nem tudja, miért, akkor nyilván nem képes nyugodtan és józanul nézni a helyzetet.

- Hová akar most menni? - kérdezte a hölgy együtt-érzőn.

- Tovább - felelte Silbermann. - Többet én sem tudok. Utazom, utazgatok, míg le nem csapnak rám, míg egy SA-s meg nem állít. Elindítottak, és majd megállítanak.

- Borzasztó - mondta a hölgy, s a szeme jobban rep-desett, mint valaha. - Hogy bírja egyáltalán elviselni?

Kicsit előrehajolt, és igen nagy érdeklődéssel nézte. Részvét és kíváncsiság, együttérzés és már-már izgatott feszültség váltakozott az arcán, ahogy Silbermann látta.

- Olyan kérdés ez, amit egy önszántából éhezőnek lehetne föltenni - felelte kissé mogorván.”

Párbeszédük egyre feszültebb, önkínzóbb. S az asszonyon rendre kiütköznek korlátjai, amikor képtelen átérezni a másik helyzetét. Csak történetet lát az elmondottakból, amit végig kell hallgatnia.

Az asszony részéről egy idő után elhangzik a logikusnak tűnő kérdés: miért tűrnek el a zsidók mindent? Hogy mások eltapossák őket? Miért csak menekülnek, miért nem védekeznek? Silbermann válasza: ha romantikus módon gondolkoztak volna, bajosan élhettél volna túl az utolsó kétezer évet.

Túlélélés… Mily ismerős szó a történelemben! Hiszen nem nagy kunszt beleesni a szakadékba, de túljutni rajta – az már teljesítmény.

Az asszony lassan belefárad a beszélgetés mélységeibe, s azt javasolja a férfinek, nézze mindig a dolgok humoros oldalát. Csakhogy…

„– Ez nekem magas. Milyen humoros oldalát? Ki várhatja el tőlem, hogy nevessek a saját balsorsomon? Ön talán nevet, ha eltörik a lába? Van ennyi humora?

– Esetleg – felelete a hölgy...”

E már-már pattanásig növekvő feszültség később érthetetlen módon szenvedélyes csókban oldódik fel közöttük.

De az Utazó utazása ezzel nem ér véget.

17.

A vonatbeli váratlan idill egy másnapi randevú ígéretébe torkollott. Amire Silbermann hezitálva és önmaga előtt is mentegetőzve – késve megy el. A találkozó elmarad. Emberünk egyre többet gondol viszont a feleségére, aki Küstrinben tartózkodik. Fogja magát és vonatra ül, meg se áll a küstrini állomásig. Ott telefonon beszél a sógorával – aki közli, hogy Otto felesége éppen nincs otthon, a városban sétálgat. Silbermann szeretne néhány napot Küstrinben tölteni, hogy megpihenjen. Sógora, aki a náci párt tagja, rossz ötletnek tartja ezt:

„– Tényleg? Hát tudod, az sajnos nem fog menni. Elfriede miatt nem kell aggódnod. Ő nálunk maradhat, ameddig csak akar, te azonban nem, sajnos ez lehetetlen. Megérted, ugye? Ha a pártnál kiderülne, nekem végem. De ha pénzre volna szükséged – nagyon sokat jelen pillanatban nem tudok adni, de pár száz márkát persze szívesen...

– Elfriedével akarok beszélni! – csattant föl Silbermann már-már ordítva. – Egy percig se maradhat tovább nálatok! Őrület! Most, hogy szükségem lenne rád, és egy jelentéktelen szívességre kérlek, elutasítasz! Elfelejtetted már, hogy mit tettem érted?

– Kérlek, ne izgasd föl magadat, Ottó – mondta Hollberg, akinek közönyös hangjában most bosszúság érződött. – Nem dönthetem romba az egzisztenciáim azért, hogy két-három napig nálunk lakjál! Senki nem kívánhatja tőlem, hogy miattad tönkretegyem magam csak azért, mert valamikor segítettél nekem. Ha a pártnál kiderül, hogy zsidó a sógorom, és még azt is megengedem neki, hogy nálam lakjon, akkor akár azonnal csomagolhatom a bőröndömet.

– Van fogalmad róla, min mentem keresztül?

– Ide hallgass, Ottó! Ennek a drámai hangnak semmi értelme. Örülj, hogy Elfriedéről gondoskodunk. Hová mehetne most? Talán magaddal akarod hurcolni? Ki resztbe-kasul Németországon? Térj már észre! Nagyon önzőnek tartom a részedről, hogy veszélynek akarod kitenni a feleségedet, csak azért, mert te magad veszélyben vagy. Azért, mert nem maradhatsz nálunk, ő se maradjon itt. Nem, Ottó – úriemberebbnek gondoltalak volna.”

Silbermann idegei lassan-lassan felmondják a szolgálatot. Korábbi türelme odalett, mindenütt akadályokat lát – és nem is téved sokat. Ha valaki ellentmond neki vagy hogyléte iránt érdeklődik, már robban: az űzött vad egy pillanatra sem alszik el benne. Sógorával szemben érzett dühét a vasúti jegypénztároson tölti ki:

„– Egy jegyet Berlinbe – kiabálta. – Egyet Hamburgba, egyet Kölnbe. Egyet... Mi van még? Javasoljon valamit!

Ijedten kapta föl a fejét a jegyárus. Silbermann ledobott elé egy ezermárkást, úgy ordította: – Jegyeket! Jegyeket! Értette? Jegyeket akarok!

– Másodosztály, Berlinbe? – Kérdezte a jegyárus pontosítva.

– Tök mindegy, csak adja a jegyeket! A jegyárus segítségkérőn körülnézett.

Őrültnek tart, gondolta Silbermann. Talán igaza van, talán már az vagyok. Erőt vett magán, és megpróbált nevetni.

– Adja már azt a berlini jegyet – nyögte ki nagy nehezen, mert a jegyárus úgy meredt rá, mint aki mindjárt segítségért kiált.

Fejcsóválva kezdte kikeresni Silbermann jegyét.

– Mit kiabál ennyire? – kérdezte azután mogorván, miután, úgy látszik, meggyőződött a feltételezett őrült ártalmatlanságáról.

– Egy kicsit sokat ittam – magyarázta Silbermann...”

Külsőleg lecsillapszik, de magában továbbra is dohog. Feleségére is neheztel, aki olyan könnyen elfogadta megalázó helyzetüket.

„Talán már rég meg is bánta, hogy egy zsidóhoz ment feleségül. Az idők valóban megváltoztak! Miközben az ember az ellenségei számára üzletté lesz, a barátai számára veszéllyé válik. A szerencsétlenség végül bűn lesz. Mit nyújthatnék én még?

Egy gyorsvonatjegyet, semmi mást.

Volt néhány alkalom, amikor talán nem úgy viselkedtem, ahogy kívánatos lett volna. Azt hittem, elfelejtették, de most emlékeztetnek rá! Hogy haboztam, amikor kezességet vállaltam Ernstért? De végtére is megtettem. Ezt elfelejti, a habozásomat, az ő toporgását, azt bezzeg nem! És sok minden mást is a szememre lehet vetni, többnyire apróságokat, amelyek azonban óhatatlanul összeadódnak valami zsidó jellemvonássá. Nekem ugyanis nincs jogom, hogy átlagos ember legyek. Tőlem többet várnak el.

Mérgesen dobta el a cigarettáját, amire éppen rágyújtott. Bármit tettem is, gondolta, ma már új színben tűnik föl, mert ma már megkérdőjelezett ember vagyok, zsidó.

Fölszállt a közben befutott vonatra...”

És most már az utazás is szörnyen idegesíti: meddig tarthat ez vajon? Nemrég még annyira jól érezte magát, valahányszor hátradőlhetett egy vasúti kocsi ülésén.

Berlinbe értek. A kijáratnál váratlanul megszólítják. Silbermann összerezzen… Itt lenne a vég?

18.

Nem, ez még nem a vég – csupán egy régi ismerős, bizonyos Hamburger, maga is zsidó, ami kinézetén is meglátszik, hatvanas férfi létére kapott már egy pofont az utcán egy Hitlerjungedtől. Láthatóan szívből örvendett a találkozásnak. Hogy miért? Abban reménykedik, nem kell magányosan elviselnie ezt az embertelen üldöztetést. Úgy találja, Silbermann egyáltalán nem néz ki zsidónak, talán vele biztonságosabb mutatkozni... Be is ülnek egy vendéglőbe, beszélgetésük valóságos tapasztalatcsere…

„–...Hogy én min mentem keresztül! Tegnap Duisburgban meg Essenben voltam, tegnapelőtt Münchenben. A sógoromat szintén letartóztatták. Te jó ég! Ezért éltem meg hatvan évet! Hát ezért!

– És mi van az üzletével?

– Üzlet? Üzlet? Hát az már egyáltalán nincs! Még a bankba se merek elmenni, hogy pénzt vegyek föl. Mert mi van, ha fölhívják a rendőrséget? – Tejeskávé lesz, főúr. Vannak újságjaik? Esetleg egy Frankfurter?

– Nincsenek – mondta a pincér, és Silbermann úgy látta, hogy meglepetten néz Hamburgerre.

– Mit hozhatok önnek? – kérdezte a pincér lényegesen kedvesebben Silbermannhoz fordulva.

– Hozzon, kérem, egy hidegtálat!

– Nekem is hozzon egyet – kapott észbe Hamburger. – Hát mit csinál mostanában, Silbermann? – kérdezte utána. – Magát békén hagyják?

– Elmenekültem. Utazgatok...

– Tudja, mit? Együtt fogunk utazni. Magával biztonságban érzem magam. Az ember már nehézkes lesz hatvanéves korban. Te jó ég, kellett ez, kérdem én magától? Hatvan évet megélni, hogy aztán hagyjuk, hogy egy taknyos kölyök kiverje a fogunk? Már rég el kellett volna temettetnem magam. Csak elszalasztottam a kellő pillanatot. A Rosa, az egy okos asszony volt, ő időben meghalt… Hát azóta jóformán más se történt velem, mint szemétség.”

Hamburger nyelve megered, örvend, hogy végre kibeszélheti magát anélkül, hogy tartania kellene partnerétől. Csakhogy Silbermann inkább a saját belső hangjaira figyel. Terhére van asztalszomszédja. A viselkedése. Úgy érzi, kompromittálja ez a kapcsolat, a másik felszabadult, gátlástalan viselkedése. Erélyesen rászól Hamburgerre, aki mélyen megsértődik és minden bocsánatkérés dacára lelép. Silbermann maga az eleven lelkifurdalás:

„Nem panaszkodhatom többé, gondolta. Becker, Findler, Hollberg sem viselkedett tisztességtelenebbül, mint én az előbb. Még csak a morális felháborodás sem marad meg nekem: most játszottam el a rá formált jogot. Utána kéne szaladni az öregembernek, föltartóztatni, együtt maradni vele. Talán az én rossz viccem volt az utolsó lökés a számára. Ahhoz képest, hogy érzékeny ember vagyok, elég gorombán viselkedem. Ülve maradok, látom, ahogy elmegy, és mindennek ellenére még örülök is, hogy megszabadultam tőle.

Zavart pillantással nézett körül a kávéházban. Egyáltalán mi választ el még engem tőletek?, gondolta. Szinte ijesztő módon hasonlítunk egymásra...

Az öreg Hamburgert látta maga előtt, a fáradt járását, a lelkes evését, és hallotta, ahogy mondja: „Ezért éltem meg hatvan évet!"

Silbermann már megint ott állt a pályaudvar előtt… Odaért a jegypénztárhoz. Előtte és mögötte emberek álltak. Hová?, tanakodott.

- Kérek egy vonatjegyet Münchenbe.

Eljött a pénztártól, és a jeggyel a kezében elmosolyodott.

Mindenesetre megismerem Németországot, gondolta.”

Az ész nélküli, riadt menekülés lassan kiölt hősüönkből minden emberit: maga is hasonult környezetéhez, a történelmi idők divatjához és viselkedésmódjához. Ha nincs is teljesen tudatában, de úgy tűnik, ez már ténylegesen a vég. Vagy legalábbis annak a kezdete…

19.

Boschwitz könyve talán nem véletlenül oly vékonyka a testes, alaposan megdolgozott irodalmi munkákhoz képest. A szerző a kellő helyeken viszont értékes kulcsmondatokat helyezett el, melyek összeolvasva kiadják Az utazó valóságos üzenetét.

Az egyik ilyen mondat Silbermann gondolataiban hangzik el, az előbbi részben idéztem. Ha felületesen olvas azt ember, akár könnyedén át is siklik rajta.

„Mindenesetre megismerem Németországot, gondolta.”

Ebben áll a könyv nagysága: Silbermann utazása ugyanis tényleg arra jó, hogy megismerje a korabeli Németországot. S vele együtt mi magunk is ezt tesszük. Ez a megismerés, bár a huszadik század harmincas éveinek végéről datálódik, gyökeresen különbözik mindattól, amit az irodalom később a nácivá vált Németország valóságáról globálisan elénk tárt.

Az utazó világa nélkülözi a sematizmust. Boschwitz mellőzi a kliséket, a sarkításokat, a túl nagy kontrasztokat. Ritka finom rajzú fotográfiákban tárja elénk a náci kór terjedését – a gondolkodásban, a viselkedésben, az egyénben és a közösségben, magánéletben és nyilvános helyen. Ennek dacára képes meggyőzően rávezetni az olvasót, hogy a tér, amelyben Silbermann és annyi más, névtelen sorstársa kerge légyként vigasztalanul bolyong, tulajdonképpn egy roppant koncentrációs tábor, egy rendszer, amelyből nincs menekvés, aminek a törvényei mindenkire nézve sorsdöntőek. Silbermann, aki zidóként is német szívvel harcolta végig az első világháborút, vonaton menekülve önnön kiszabott sorsa elől, látja a második világ-vágóhídra szánt új nemzedéket. A vonaton vele utazó katonák látványa az alábbi monológot váltja ki belőle:

„– Amikor én katonáskodtam, ti akkortájt születhettetek, sok mindent végigcsináltam. Ott voltam averduni rohamnál. Azt ti el se tudjátok képzelni. Pergőtűz. Az volt ám a valami! – Fölnevetett.

A két katona zavartan nézett rá, nem igazán tudták, mit kezdjenek vele, és mit válaszoljanak. Silbermann szemmel tartotta a hátat.

– Ti még csecsemők voltatok – mondta dühösen. – Csecsemők, most meg ti vagytok a mértékadó nemzedék. Hadd mondjak nektek valamit – folytatta aztán a kicsit összefüggéstelen beszédét: – Talán ti is megéltek egy háborút egyszer... Jogotok van hozzá. Igyekezzetek most jól kiszórakozni magatokat, mert aztán késő lesz. Hahaha... Négyen voltunk barátok a században... ketten elestek, ketten élnek még... a Becker meg én... Az volt ám az élmény... élmény volt a háború... azt nem vehetik el tőlem... igen, élmény... ha az ember meg nem döglött. Majd meglátjátok. Csak az csinál majd belőletek férfit... vagy hullát. Élmény, igen... A cambrai-i tankcsatában is ott voltam. Egy ilyen tank, az azért stabilabb... mint mondjuk egy előszobatükör... Majd meglátjátok! De szeretnék én is... én is szeretnék még egyszer részt venni, hogy lássam, hogyan megy nektek... hahaha... Ugyanis nem olyan egyszerű ám, beledöfni a bajonettet valaki hasába... ha neki is van. Ugyanis kétféle golyó van... olyan, amit kilősz, meg olyan, amit visszakapsz... bizony, ahogy mondom... Ti talán még megéritek... a visszárut... én nem. Na de mért nem játszotok, gyerekek? Játsszatok már... a mi századunkban mindig szólt a zene, mindig! A Beckernek volt egy szájharmonikája... Cimborák, az aztán úgy tudott du-dorászni, hogy teljesen elfelejtettük, hogy egyáltalán háború van... Játsszatok csak, játsszatok! A vonat lassított. A hát eltűnt az ablak elől.

– Át kell szállnom – mondta Silbermann. – De kár... Még annyi mindent tudtam volna mesélni nektek... ott voltam... Oroszországban is. Az előrenyomulásnál tizennégyben... lövészárkok, bunkerek... kétszer sebesültem meg súlyosan... bizony, de most át kell szállnom... nagyon gyakran át kell szállnom... hah.

Kirontott a fülkéből, végigrohant a folyosón, és leugrott a vonatról, mielőtt még megállt volna. Aktatáskáját szorosan magához szorítva szaladt végig a peronon.

– A lipcsei vonat? – kérdezte rohanás közben egy hordártól. Az mutatta az irányt.

Rendes fickók, állapította meg Silbermann a katonákra visszagondolva. Mit is mondtam nekik? Úgyis mindegy. Úgyse értettek belőle egy szót se. Most Lipcsébe megyek, de ugyanúgy visszamehetnék Berlinbe is, teljesen mindegy. Nem vagyok köteles pont Lipcsébe menni! Sosem voltak nekem túl rokonszenvesek a szászok.

Újra megállított egy hordárt. – A berlini vonat? – kérdezte.

– Az harminc perc múlva indul.

Silbermann már-már túláradón megköszönte, aztán leszaladt a lépcsőn, a jegypénztárhoz sietett, és vett egy Berlinbe szóló menetjegyet. Utána kiment a pályaudvarról, hogy egy kis friss levegőt szívjon. Drezda, gondolta. Itt már sokszor voltam...”

Józanul szemlélve, azt is mondhatjuk, ez az ember javában bepörgött, Egy ideje már nem önmaga. De amit most velünk, olvasókkal művel, az túltesz mindenen. Ha szeretnénk megérteni őt és a kort, akkor tartanunk kell vele az iramot, rá kell hangolódnunk a logikájára, magunknak is utazókká kell válnunk. Olyanokká, akiket a menekülés kifordít önmagukból.

Silbermannt ugyanis, a könyv vége felé, kirabolják. Legalábbis, eltűnik a pénzzel teli aktatáskája. Előbb egy ambulancián, ahová nyilvános rosszullét miatt utalják be, véli úgy, hogy meg akarják fosztani értékeitől, aztán ténylegesen is pénz nélkül marad – s a lehető legrosszabb, bár leglogikusabb megoldást választja: a rendőrséghez fordul segítségért. És ez lesz a veszte…

20.

Silbermann rendőrségi panasztétele Az utazó csúcspontja. Ebben sűrítődik össze az a menthetetlenül ferde logika, mely a nácizmust a kezdetektől működtette.

A kihallgatás során ugyanis a panasztevő ügyfélből a rendőrségi közeg hivatali gyanakvása egy csapásra gyanúsítottat fabrikál; úgy bánnak ott Silbermannal, mintha az ő személyazonossága, faji eredete fontosabb probléma lenne a rendőrség számára, mint egy táskányi pénz és eltulajdonítóinak a kézre kerítése. A műből választott sok-sok beszédes idézet mellé hadd állítsuk oda ezt a mesterien felépített, leleplező „jegyzőkönyvet”.

Miután nagy üggyel-bajjal fölvette a panaszos személyi adatait, a rendőrfelügyelő összefoglalja a tényállást:

„ – … Azt állítja, hogy a Drezdából Berlinbe közlekedő utolsó vonaton az aktatáskája elveszett.

– Ellopták! – vágott közbe Silbermann.

– Lesz szíves nem szemtelenkedni itt! Nem vagyok süket!

– Mit fog most tenni? – tudakolta Silbermann.

– Majd meglátjuk.

– Jutalmat szeretnék kitűzni a megtalálónak, a tettes letartóztatásakor visszakapott összeg tíz százalékát.

– Először vissza kell kapnia a pénzt, másodszor igazolni kell, hogy elveszítette, harmadszor...

– Mintha nem venné komolyan a följelentésemet. Talán viccnek tartja? Igen? – vágott közbe Silbermann, és miután mindeddig hiába várt a fölszólításra, most leült az íróasztallal szemben álló székre.

A felügyelő a kéretlen leülést személye semmibevevéseként értékelte, de nem tudta, hogyan reagáljon rá.

– Lesz szíves hagyni, hogy végigmondjam – förmedt Silbermannra. – Az én véleményem itt mellékes. Maga följelentést tett, az én tisztem pedig az, hogy kivizsgáljam és továbbítsam. Lesz szíves végre megmagyarázni nekem, miért utazgat harmincezer márkával a táskájában?

– Ki mondta, hogy utazgattam?

– Legalábbis Drezdában járt.

– Talán nincs jogom Drezdába utazni?

– Erre nem kell válaszolnom! Viszont meg akarom tudni magától... – megakadt, a papírra nézett, amit az előbb kitöltött, majd hirtelen föltekintve megkérdezte:

– Külföldre akarta vinni a pénzt?

– A tolvajt akarja megkeresni, vagy a károsultat akarja gyanúsítgatni? – kérdezett vissza Silbermann, akit ez a támadás nem ért váratlanul.

– Én egyáltalán nem akarok semmit. Már megmondtam egyszer magának. Én itt nem én vagyok, hanem hivatalnok. Máskülönben lehet, hogy nagyon elcsodálkozna!

– Én itt nem én vagyok – ismételte gúnyosan Silbermann, aki nem bírta már visszafojtani a mérgét. – Hát akkor ki maga, ha nem maga? Mióta szenvednek a német hivatalnokok tudathasadásban?

A felügyelő dühösen az asztalra csapott. – Mi jut az eszébe? – ordította. – Talán azt hiszi, hogy zsidó vicceket engedhet meg magának?

Silbermann fölpattant.

– Talán tényleg zsidó vicc – kiabálta –, hogy följelentést teszek azoknál, akik minden jogomat ellopják. Az mindenesetre német valóság, hogy maga ahelyett, hogy a tolvajt keresné, szemtelenségeket enged meg magának a kárvallottal szemben. Maga... felügyelő úr... Vissza akarom kapni a pénzemet. A harmincezer márkámat... Gondoskodjon róla... Följelentést tettem... Mindjárt teszek egy másodikat is... Banditák törtek be a lakásomba, szétverték a bútoraimat, megsebesítették Findler barátomat... tessék… – Benyúlt a zsebébe, és kivett egy horogkeresztes jelvényt. – Ezt ottfelejtették a tettesek... lesz szíves jegyzőkönyvet fölvenni. Mire vár még?... Ez a második följelentés még fontosabb, sokkal, de sokkal fontosabb. írja már... ne meredjen így rám. Talán azt hiszi, hogy magam vertem szét a lakásomat? Jegyezze föl: Findler. Theo Findler... ő a tanúm, ő jelen volt... Megsebesítették... Épp ki akart fosztani... De mire vár még? Miért nem ír? Maga itt hivatalnok, az előbb jelentette ki. Magának minden polgár jogait védenie kell... betörés, birtokháborítás, felügyelő úr, ezeket követték el ellenem... Testi sértés Findler esetében... egy kiterjedt bűnbanda november 9-én nem csak nálam... nem, mindenütt... de miért nem ír? Én mondom magának, felügyelő úr, betörők... útonállók... Egyre jobban belelovalta magát. – Gyanússá tettem magam az utazásaimmal? Igen? Bűnözők elől menekültem, felügyelő úr, ne feledje, kérem. Arra ugye mindenképp jogosult egy polgár, hogy bűnözők elől elmeneküljön? Arra is jogosult, hogy pénzt vigyen magával? Vagy nem? Följelentést tehet még azért?”

Mivel az érdemi válasz elmarad a váratlan szóözönre, az olvasó egyre biztosabb lehet abban, hogy Silbermannak igaza van. És mégis fogdába dugják. Mert a látszat szerint emberünk megőrült. Hiszen habzik a szája, sőt, még a nyála is csorog! Ki látott ilyet? És teljesen magán kívül van! Kilátásba helyezik, hogy amennyiben nem hagy fel e viselkedéssel, tébolydába vágják.

Az időközben lecsillapodó Silbermannt másnap újra előveszik.

„Elővigyázatosságból a felügyelő a két rendőrt is bent tartotta a helyiségben.

– Tudja – kezdett bele száraz hangon a felügyelő anélkül, hogy föltekintett volna az aktákból –, hogy tegnap a legsúlyosabb szidalmakkal illette nemcsak a személyemet, hanem az egész tisztviselői apparátust? Azonkívül olyan rágalmakat fogalmazott meg, amelyek a német nép egészére nézve sérelmesek. – Most föltekintett. – Mit tud ehhez hozzáfűzni? – kérdezte.

Silbermann hallgatott.

– Koncentrációs táborba akar jutni? Silbermann hallgatott.

– Eljárást fognak indítani maga ellen! Silbermann hallgatott.

A felügyelő fölugrott. – Mit képzel egyáltalán? – ordította. – Kinyitná végre a száját?

– Följelentést tettem – szólalt meg Silbermann fátyolos hangon. – Harmincezer márkámat lopták el! Feldúlták a lakásomat!… Követelem, hogy induljon nyomozás az aktatáskám holléte után.

– Micsoda pimaszság – mondta a felügyelő, de némi elismerés rejlett a hangjában. – Akkor hát koncentrációs táborba küldetem! Ott majd észre fog térni, és megtanulja, hogyan kell manapság viselkednie egy zsidónak! Ne gondolja, hogy nem bírnak el magával.

– Ellenkezőleg – felelte Silbermann. – Meg vagyok győződve róla.

– Akkor mért viselkedik így?

– Elveszítettem az aktatáskámat, benne harmincezer márkával. Eljöttem ide, hogy följelentést tegyek.

– Maga pimaszkodik, és... Mégiscsak lecsukatom!

– Gondoltam – válaszolta Silbermann nyugodtan. – Már az előtt tudtam, hogy eljöttem volna ide.

– Akkor meg miért jött? – kérdezte a felügyelő kíváncsian.

– Mert nekem már teljesen mindegy, hogy mi lesz velem. Éveken át mindig megfizettem az adómat, és követelem, hogy a rendőrség is tegye a kötelességét az érdekemben.

– A rendőrség nem magáért van! – A felügyelő elgondolkodva méregette. – Nyugati front? – kérdezte azután. – Milyen hosszan?

– Mi köze annak ehhez?

A felügyelő fölnevetett. – Na menjen a francba! – mondta határozott hangon. – De nehogy még egyszer meglássam itt. Nyomás, kívül tágasabb!

– Elloptak tőlem harmincezer márkát meg egy aktatáskát.

– Szóval nem! – mondta a felügyelő. – Csak nem tudja befogni a pofáját. Meier, vezesse el ezt az embert. Az ember kegyelmet akar gyakorolni jog helyett...

– Nyomás, zsidó, gyere – mondta a rendőrbiztos, és megragadta Silbermann karját.

Az lesöpörte a kezét. – Nekem szólt? – kérdezte. – Silbermann a nevem. Kikérem magamnak...

– Hahaha – nevetett a felügyelő. – Jól megkapta, Meier! Szóval rakja ki a fickót az ajtó elé. Hagyja futni. A frontkatonaság nem múlik el nyomtalanul, még a zsidóknál se.”

Silbermann belátja: ebben a kilátástalan helyzetben tisztára megőrült. „De talán most ez a legokosabb, amit tehet. Ezekben az időkben magától is megőrül az ember. Efféle gondolatai azonban arról győzték meg végül, hogy mégis csak megőrizte az ép eszét...” Zsidó ügyvédje siet a segítségére, s kiutat javasol: szökjenek együtt külföldre. Közösen könnyebb… Silbermann nem hisz a szökésben mint megoldásban. És torkig van már az utazással! Végül már-már beadná a derekát, akkor meg ügyvédjével együtt letartóztatják az utcán.

Az utolsó – igen tömör – fejezetben hősünk zárkában találja magát egy másik rabbal, aki hangosan kiáltozik: nem akar zsidókkal egy cellában ülni! Hamarosan kiderül, inkább csak trükközésből hangoskodik, miközben Silbermann azt hajtogatja fennhangon, hogy engedjék szabadon, mert utazni akar. Cellatársa úgy értelmezi, hogy Silbermann ezzel akarja fölhívni magára a figyelmet, s gyakorlatiasan javasolja:

„ – Gyere, ordítsd te is: ki a zsidókkal...”

Ennél mélyebbre rendszer és egyén aligha süllyedhetett…

Boschwitz menekülve utazója ezáltal óhatatlanul célba érkezett.

2019 decemberében