Élettér, kávéházi társadalom, millenniumi nagyváros

Sokszor talán egy élmény hamis vagy valódi mivoltából, ismert vagy kreált jellegéből is értékítélet kínálkozik. Ezt is sejtem-tudom ma már, de a sejtelem megfigyelési hátterében a személyesség fénytörése is éppúgy jelen van. Gyerekkorom egy részében mint afféle értelmiségi kölyök, (ha jó volt ez, ha nem), kávéházi és kocsmai élményközegben láttam jelentéssel felruházódni a klasszikusokat idéző harsány közlést: „Főúr, fizetek…!!”. Maga a mondat sem hangozhatott volna el akkor így egy megyei bálon, egy falusi kocsmában vagy hajóbárban, egy kisvárosi cukrászdában vagy külvárosi-vidéki bögrecsárdában… ― vagyis volt egy eleve lehetséges érvényességi köre, intimitás-légköre a helynek, ahol célszerűnek vagy hatásosnak tetszett kimondani. S ahol nem, ott súlyosan, szimbolikusan vagy kihívóan nevetséges is volt. A „bejáratott” helyeken evidensen elég volt csak fölpillantani, egyetlen ujjperccel a levegőbe mutatni, máris rendelést, új kört, vagy a szituációból is érzékelhetően értelmes gesztust olvasott le a pincér a megszólalóról. Kiabálni, ilyesmit fennhangon a levegőbe szegezni tehát csakis az volt képes, akinek harsánysága láthatóvá akarta tenni, hogy képes is fizetni, nem pedig asztalhoz inti Etukát, s félhalkan kialkudja vele, hogy majd másodikán megadja, most csak tessen fölírni, de ha már, akkor még egy kört írjon hozzá, meg egy doboz Munkást vagy Tervet is…

A füstös légkörbe persze megannyi más modortalanság is belefért, számos csak épp betévedt vendég kurjantotta el magát hangosabban, mint illett volna, s prosztóságának nyomatékot is adva a vaskos tárcájával, még olykor hadonászott is. Azt, hogy a kávéházi társadalomban, vendéglői életvilágban, sörözői miliőben csak a basaparaszt kiabál feltűnően, minden kiskamasz tudta – de persze maga a jelzésértékű gesztus és elhíresült kinyilatkoztatás nem ettől létezett vagy keletkezett. S nyilván ez sem volt igaz Csiki László könyveinek remény-miliőjére, Bodor Ádám verhovinai életstílusaira, Dragomán György nagyvárosi feelingjeire, a pesti nagymamák hétfő esti társaságaira, az ózdi melósok műszak utáni bandázására, kecskeméti kishivatalnokok kockás abroszos „kedvenc presszójában” vagy egy bécsi kapucíner-cukiban. Viszont az sem lehet kétséges, hogy lehettek s voltak is társadalmi környezetek, városok, életformák, világképek, melyeket a kávéház mint kollektív létezési helyszín szimbolizált – régente, s másutt is, ma is. Párizsi írók, költők, a művészvilág legjobbjai írják meg privát soraikban, vagy életíróik a biográfiákban, hogy a rossz állapotú ingatlanok, a fűtés nélküli lakások, a fölöttébb szerény lakókörnyezeti atmoszférák helyett majdnem kézenfekvő volt a kávéházi lét mint életforma fenntartása, került amibe került… S hát erre, ilyesmikhez is bőven ad háttérképet Péteri I. Zoltán könyve, a Főúr, fizetek! Kávéházi élet Nagyváradon a Monarchia idejében.ⁱ Ebből is kihallik számos verziója a kávémérések, cukrászdák, kávéházak monarchiai világáról, melyből (elnagyolt számadatokkal az 1870-es évektől 1918-ig tartó időszakban, tehát mintegy fél évszázad alatt) 119 cégnév és bejegyzett tulajdonos huszonöt-harminc bejegyzett műintézményének körképét kapjuk a "Peceparti Párizsban" kialakult miliőből, ahogy Ady nevezte egykoron. A párizsi analógia lehet akár a példa szerepe, akár a szolgáltatások színvonal-növekménye, de másik oldalon a lakosságszám gyarapodása is: ezidő alatt nemcsak lakólélekszámában gyarapodott ugrásszerűen Várad (a nagyjából harmincezerről mintegy 65 ezerre), hanem kereskedő, vállalkozó, művész, értelmiségi és lakópolgárainak számát tekintve ugyancsak „szolgáltatási”, vendéglátói státuszba lépett itt a kávéházi üzem, s lettek rövid idő alatt épp elegen olyanok, akiknek életformája volt a kávéházba járás. „Nagyvárad kávéházi életének fénykorát az ezerkilencszázas évek fordulóján, elején élte, amikor az emberekben megvolt az igény, hogy nyilvános társadalmi életet éljenek. Mivel a városnak jelentős szerepe volt a modern magyar irodalom kialakulásában, a lejegyzett emlékekből sok ismeretet szerezhetünk a kávéházak életéről. A kávéházak – egymással versenyezve és egymás szerepét kiegészítve – fontos részei voltak annak a szellemi izgatottságnak, amellyel a szecessziónak ez az erősen zsidó kultúrájú városa feltöltődött…” – jellemzi kötetét a Szerző, aki erdélyi magyar helytörténeti tanulmányíró, szerkesztő, s e váradi világ legszorgosabb történetírója.

Maga a gazdaságtörténeti folyamat sem érdektelen (a gyáralapítások, szolgáltatások, ellátási célú kínálat beruházási és tőkehátterének rajzolataival), de a cím invokálta hangulat végig átlengi, mintegy kávé-illatba burkolja a kötet fejezeteit. „Az Osztrák– Magyar Monarchia egyik legszebb hátrahagyott emléke a kávéház. A kávéház szónak nem lenne ekkora kisugárzása, ha nem a Habsburg-uralom kései korszakában, a dualista monarchia megalakulásakor nyerte volna el jelentésének teljességét. Azzal, hogy megalkotta a kávéházat a maga klasszikus formájában, az Osztrák–Magyar Monarchia létrehozta azt, amit politikailag már nem sikerült megteremtenie: a lehető legellentmondásosabb elemek életképes integrációját. A legelőkelőbb kávéház legtöbbször a város legszebb terén álló szálloda része volt. Egy kissé félreesőbb helyen állt egy egyszerűbb, a piacnál, a pályaudvar mellett, vagy fontos üzletek között, mivel szükségük volt a mozgó embertömegekre. Itt üldögélt a tanár, heves beszélgetésbe merülve az ügyvéddel, a kiskereskedő a nagykereskedővel alkudozott, a nyugalmazott hivatalnok itt tarokkozott vagy játszott egy parti rexet barátaival. A kávéházban minden vendég, társadalmi hovatartozásától függetlenül, társas életet élhetett…” – nyugtat meg a könyv beharangozójában a Szerző.

A kötet egyik előnye, hogy nem „távolnézeti” monográfia, hanem hely- és kultúrtörténeti légkörből tudósító forrásanyag is. Abban, ahogyan a szolgáltatási iparág kezdeteit, intézményeit és személyiségeit ismerteti, nemcsak a forrásfeltárás közbeni „adatok” kelnek életre, hanem az egész korabeli létmód, városi kultúra, világképek, közösségek, hitek és érdekek, politika és vallás, kultúratörténeti momentumok (példaképpen a párizsi vagy bécsi kávé-világok előzményi, a beszerzési források és tálalásmódok, étkezési körülmények és kultusz-építő feltételek széles köre) is szerves részei lesznek a kávéházak, cukrászdák, kávémérések születésének körülményeit, tulajdonosait bemutató fejezeteknek, amihez a váradi újságok, reklámok, plakátok, életstílusok, intézmények ismertetői, irodalmi művek, memoárok is forrásként szolgálhattak a Szerző számára. Mi több, temérdek intim és érdekes irodalmi idézettel, visszaemlékezéssel gazdagítja kötetét, melyben legharsányabban persze (Péter I. korábbi köteteit is meghatározó legfőbb személyiség) Ady kínálja a legrészletesebb portrét. (Nem is véletlen, hogy a Noran Libro és a Riport közös kiadása lett a kötet, melyben az előbbinek az Erdélyi Riporttal való kapcsolata épp nem elvont, hanem hozzátett a kötet fontosságához, súlyához és érdemi terjedelméhez!). Már a mélyebb kultúrakutatási előzményekből előásott, a váradiak számára is újdonatújként megjelenő kávéháziság térképével kezdődik a kötet is, mely „képzeletbeli sétaként” kalauzol az „indóháztól – ahogy a vasútállomást az 1870-es években nevezték – kezdve, a Fő utcán folytatva a Szent László tér irányába. Menet közben ismerkedünk meg az útba eső korabeli kávéházakkal, kerthelyiségekkel, cukrászdákkal” (16. old.). Ezt azután a kávé-körutazás mintegy helyi kultúrtörténete és a kávéházi létformák szecessziós tájrajza követi háromszáz oldalon…

A címlapi EMKE mint Ady itt töltött idejében legfőbb foglalata, építészeti és „kultikus” mivoltának megidézése markáns hangulatú fejezetek közé illeszkedik. A Kanonok sortól a Royál kávéházig, a Barabástól a Magyar királyig, a Molnárdától a Szécsenyi szálloda-kioszkig annyi sok helyszínt azonosíthatunk, a cukrászok névsorától a korabeli utcanevekig, a kávésok négy oldalas lajstromáig oly sok mindent megkapunk a kötettől, hogy az egyes helyszínek szinte vetekednek figyelmünk elnyeréséért. Az Emkébe és társaiba járó értelmiségiek, tanárok, politikusok, nagypolgárok, „a városi közigazgatás vezetői, a szegényebb polgárok, a művészek, és a mindenről hírt hozó újságírók is. Akik legfőképpen az Emkébe jártak, ahol Ady is idejének nagy részét töltötte. Itt mutatták be neki Léda asszonyt és – mint az egyik visszaemlékező megírja – a Vér és arany kötet megjelenése után: ’…Ő volt a mindennapi téma – legalább is Váradon – a politikát is háttérbe szorította’ …tanúsíthatom, hogy Ady és költészete mindenütt szenvedélyes viták tárgya volt… csak egy fiatal tanár akadt, akit sohasem hallottam Adyról nyilatkozni… Szabó Dezső”.

S ha már a kávéház a helyszín, nem mellőzi az életben tartó egyletek, közösségek, alkotói körök, szimbolikus képviseleti csoportok megidézését sem. „Egyébként kávéházban született a Holnap antológia gondolata is. Juhász Gyula, aki éppen tanár volt Váradon, levelet írt Babitsnak, és így végül heten adták ki 1908 és 1909-ben a Holnapot: Juhász és Babits mellett Balázs Béla, Dutka Ákos, Emőd Tamás, Miklós Jutka és természetesen Ady. Volt persze harcos ellenzéke is Adynak és a Holnaposoknak, akik viszont a Royál kávéház törzsvendégei voltak: itt gyülekezett a város hivatalnokainak elitje, a gazdagabb kereskedők, vállalkozók, katonatisztek. Nem véletlen, hogy egy időben Palotai Armand nyugalmazott huszár-százados is tulajdonos volt. Palotai Boris írónő édesapja és Bacsó Péter filmrendező nagypapája. (Tőle hallottam, hogy nagyapja idejében itt ingyen-reggelit kaptak a tér túlsó oldalán akkoriban felépített színház művészei)”.

A kötet 934 lábjegyzete, a forrásanyag barokkos-szecessziós gazdagsága egyúttal a történeti környezetnek is alkotóeleme: a Zárszó helyett oldalain (305-306. old.) fölidézett Nagyváradi Napló vezércikkel zárul (1918. november 17.-én), A magyar köztársaság kikiáltása címmel közölt textusban érzékenyen jelzi a monarchiabeli kávéházi élet nyugtalan végnapjait is, melyre akkor az események forgatagában sem a törzsvendégek, sem a kor hírharsonái nemigen figyeltek már. Vendéglő és kávéházi élet maradt még valamelyest, egy november végi cikk még figyelmeztet is „a magyar fórum” létének fontosságára, „a magyar közélet e márványos-tükrös bűnbarlangjaiban apró findzsákból szürcsölik a felszínességet, a lelkiismeretlen fölényt és a hangos arcátlanságot azok, akiknek ördöngős rutinnal az élesszeműeket is sikerül félrevezetni. A kávéházi karrier az egyetlen, amely feltétlenül masszív Magyarországon és egyetlen előfeltétele: jó társaságban feketézni…”

Péter I. Zoltán könyvének textusai, sajtófotói, levlap-közlései és beltéri felvételei ezt a szúrós szemű korszellemet, a reklámok és piacképességi vagy siker-esélyes érvényesülési utat, Várad lakóinak és vendégeinek, kereskedőinek és vendéglátóinak széles körképét idéző korrajzát kínálják. Leginkább talán egy még ma is létező váradi kávéházban lehetne élesszeműen lapozgatni, de az ördöngős rutin akár más márványos-tükrös miliőt is megenged, más korokban és más városokban, más könyvtárakban vagy karosszékekben. De javallott, ha lehet, „egy jó kávé mellett”, még mielőtt Etukának vagy a Főúrnak kurjantanánk…

A. Gergely András

i Noran Libro, Budapest – Riport Kiadó, Nagyvárad, 2013., 341 oldal