Lapszemle

Árvay Zsoltnak köszönhetően Kányádi-interjúkat hallgathattam, közöttük a Brassói Magyar Adásban elhangzott beszélgetést. Az alig egy éve elhunyt nagy költőnk, Kányádi Sándor Trianon előnyeiről mesélt az interjút készítő hölgynek. Kirázott a hideg. Hát lehetnek előnyei is annak a katasztrofális békediktátumnak? Mint kiderült: igenis, lehetnek – ha képesek vagyunk tanulni a bajból.

Ha képesek vagyunk arra, hogy javunkra fordítsuk a hátrányt, akkor a megmaradás útján járunk. Mert „a magyarságnak érdemessé kell tennie magát arra, hogy helye legyen a világon” – mondta Kányádi Sándor. És „senkinek sem abból kell élnie, hogy magyar” – tette hozzá -, hanem inkább abból, hogy hozzáértőnek, jó szakembernek tartják őt – és nélkülözhetetlennek! – még akkor is, ha ő történetesen magyar.

Így már érthető a Trianon haszna – akárcsak a Mohácsé… Mert rákényszerített arra, hogy összeszedjük magunkat ott, ahol élünk. A Kárpát-medencének abban a töredékében, ahol születtünk, nevelkedtünk – legyen az akár a „kicsi hazánk”, az egyharmadára zsugorodott Magyarország, vagy pedig Erdély, illetve Felvidék, Délvidék – hadd, ne soroljuk tovább… És arra is megtanított Trianon, hogy „a magyarságot nem kívül kell hordani” – kokárdára kötve -, „hanem belül”. Mert nem attól leszünk jó magyarok, hogy lengetjük a zászlót, éjjel-nappal. Hanem attól, hogy ha nélkülözhetetlenné tesszük magunkat és nemcsak nemzettársaink, hanem mindenki számára – legyen az román, szerb, szlovák, horvát, ukrán, sőt akár cigány, bocsánat roma is… Mert Marosvásárhelyen például, ama sötét márciuson a cigányok kiálltak a magyarok mellett, és azt kiabálták: „Ne féljetek magyarok, itt vannak a cigányok!”

Kányádi Sándort sokan tisztelték és rengeteg találkozóra hívták Erdélyben, Magyarországon, sőt, még Amerikában is. Évente legkevesebb 100 összejövetelen kellett részt vennie. Az egyik magyarországi találkozón szóba került Damjanich János. És Kányádi megkérdezte a jelenlévő több száz diáktól: „Ki volt Damjanich János?” Hát bizony egyikük sem tudta. A tanárok közül az egyik súgni kezdte: „aradi vértanú”. Kányádi azonnal megjegyezte: „Tanár úr, nem súgni kell ezt, hanem tanítani…” De feltette a kérdést egy erdélyi találkozón is – és ott bizony több diák is tudta, hogy ki volt Damjanich János, az aradi vértanú.

Hát nagyjából ez a különbség közöttünk és a magyarországiak között. Mi itt, Erdélyben számon tartjuk az értékeinket, mert olyan helyzetben vagyunk, hogy nem tehetünk másképp, szükségünk van reájuk nap mind nap. Nem élhetünk meg azok nélkül. Az anyaországiak viszont inkább eltékozolják… Ezt tették Trianon előtt – és ezt teszik Trianon után is. Őket nem rázta gatyába a kisebbségi sors.

És nem elég számon tartani az értékeinket, abból még nem élünk meg. Hanem újabbakat kell teremteni, megállás nélkül. Különben lehúzhatjuk a rolót. Vagy magunkra szórhatjuk a földet…

Forrás: Bukaresti Rádió magyar nyelvű adás, Vélemény rovat, 2019. augusztus 21